8. fejezet - A meghívás

A másnap délelőttöt – rajtam kívül – mindenki végigaludta. Nekem, nem tudom miért, de 11 órakor szinte kipattantak a szemeim. Pedig nem volt semmi kötelezettségem, vagy valami hasonló. Még kopogni sem kopogtak az ajtón, de még egy kismadár sem csiripelt az ablakban, hogy arra riadtam volna fel. Egyszerűen felébredtem.
Kikászálódtam az ágyból, kimentem a társalgóba, majd úgy döntöttem, lesétálok, és iszok egy teát a lenti bárban. Így gyorsan magamra kaptam egy ruhát, és lementem.
Azzal az elhatározással mentem le, hogy majd ott elfogyasztom a teámat, szépen csendben és nyugalomban, de mikor leértem, és 10ből 8 szem rám szegeződött, kicsit zavarba jöttem. Így csak kértem egy csésze teát, és visszaballagtam a szobába.
Leültem a társalgónkban található egyik nagy és kényelmes fotelbe, és iszogattam a jó meleg zöldteámat. Eközben pedig azon gondolkodtam, hogy elég furán nézhetek ki így fésülködés és rendes ruha nélkül, ha ennyire megbámultak!
Amikor már az utolsó kortyomat is kiszürcsöltem a csészémből, jött egy sugallat, hogy azért mégiscsak meg kellene néznem a táskámat, hogy nem hagytam-e el valamit. Bár jókor jut nekem is eszembe az ilyen, de mindegy…
Letettem az üres csészét a fotel mellett levő kis szekrényre, és halkan bementem a szobába. Az én ruháim és táskám az egyik fotelben, Szilvié pedig az ágy szélén voltak. Odacsoszogtam a fotelhez, megfogtam a ruháimat, és betettem a fürdőszobában található szennyes kosárba. Igaz, hogy nem lehetett vági a füstöt a Vendome Mayfair-ben, de azért cigizni lehetett, így elég büdös lett a ruhám. Aztán visszamentem a táskámért, és szép halkan kiosontam vele a társalgóba, becsukva magam mögött az ajtót. Kiöntöttem mindent a táskából, és megnyugodva láttam, hogy minden rendben van, nem hagytam el semmit. Ekkor kezembe akadt a telefonom.
Nem vártam hívást senkitől, de azért a biztonság kedvéért megnézem, nehogy anyuék keressenek. Tudom, hogy anya agyérgörcsöt kap, ha nem veszem fel a telefont. Isten mentsen meg, hogy ha már másodszorra sem venném fel. Ki gondolná, hogy egy 20 éves lányt – aki ha minden rendben megy, kevesebb, mint egy hónap múlva Angliába költözik – ennyire félt az anyukája. Jó, végülis valamilyen szinten érthető, hiszen szülő. Na mindegy.
Így a meglepetés nem, de az izgatottság és a félelem annál inkább uralkodott el rajtam, amikor láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom, és egy üzenetem. Mielőtt megnéztem volna, hogy ki keresett, vagy írt nekem, rögtön hívtam anyut. Körülbelül 3-szor csengett ki, mikor felvette:
- Szia kicsim!
- Jaj, szia anya! Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem, és hogy nem vettem fel a telót! Este bulizni voltunk a lányokkal, és biztos a nagy hangzavarban nem vettem észre, hogy csörgök. Tényleg ne haragudj! Remélem nem voltál nagyon ideges! – hadartam el mentegetőzve.
- Szívem, nagyon örülök, hogy bulizni voltatok, és hogy ennyire jól érezted magad. De én nem hívtalak! Gondoltam, hogy esténként nem a hotelszobában fogtok ücsörögni, és ha mégis, akkor sem a telefont fogod figyelni, hogy mikor hívlak, úgyhogy nem is próbálkozom.
- De… akkor ki hívhatott? – tettem fel anyunak ezt az értelmetlen kérdést. Hiszen ő honnan is tudhatná? Ekkor jött a következő ötletem: - Nem lehet, hogy apu keresett?
- Hát, nem nagyon hiszem, mert tegnap beszéltem vele, kérdezte, hogy hogy vagy, mondtam, hogy délelőtt beszéltünk, és minden rendben van. Tehát nincs miért hívnia. De miért nem nézed meg a híváslistádat? Biztos ott van a név.
- Oh, igen, még nem tudtam megnézni, mert amint megláttam, hogy van egy nem fogadott hívásom, rögtön hívtalak is vissza, mert tudom, milyen ideges tudsz lenni, ha nem tudsz elérni.
- Jaj, kicsim! – mondta anyu egy mosollyal a hangjában.
- Rendben, szóval anyu, jól vagyok. Minden rendben van. London csodálatos, minden tekintetben. De most akkor le is teszem, és megnézem, ki keresett. Szia és vigyázz magadra! Szeretlek!
- Én is szeretlek szívem! Jók legyetek! Puszi
- Puszi – és ezzel le is tettem.
A következő pillanatban pedig jött a ledöbbenés. Megnéztem a hívást, és csak annyit írt ki, hogy „Ismeretlen szám”. Hát ezen, szerintem mondanom sem kell, kicsit meglepődtem. De amikor megnyitottam az üzenetet, annyi minden kezdett el kavarogni bennem, hogy… jaj.
„Szia Krisztina! Remélem, emlékszel még rám! :) Tudom, hogy azt mondtad, ne hívjalak ma, mert csajos napotok van, ne haragudj! Gondolom, most valahol buliztok a lányokkal, mivel az előbb nem vetted fel. Csak azért írok, mert, ha gondolod, és szánnál rám egy kis időt, találkozhatnánk holnap. Egy vacsorához mit szólnál? Amint ráérsz, kérlek hívj fel. Ezen a számon elérsz! Rob” … „2009. aug. 04. 22:23”
Te-Jó-Isten! Ez volt az első gondolatom! Rob hívott? És ő írt sms-t? De hiszen… miért? De várjunk csak, akkor ha tegnap este írta, akkor az mára vonatkozik. Mármint a vacsora-meghívás. Végülis, miért ne? Elvégre megígértem neki, hogy elmegyek vele valahová, ezért is adtam meg neki a számom.
Így hát már hívtam is Robot. Elég sokáig csengett ki, de felvette:
- Igen? – szólt bele, nagyon álmos hangon.
- Oh, szia. Kriszta vagyok. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak tegnap este hagytál egy üzenetet, és gondoltam… - kezdtem mondani, amit szerettem volna, de félbeszakított.
- Jaj, szia Kriszta. Dehogy keltettél fel. Illetve… már ébredeztem! Örülök, hogy hívtál! És kérlek, te ne haragudj rám, amiért tegnap zaklattalak, amikor tisztán és világosan megmondtad, hogy ne! – mondta, és hallottam, hogy közben nagy lendülettel felült az ágyban, vagy ahol éppen aludt.
- Nem, semmi gond. Egyébként ma vettem észre, hogy kerestél. Nos, csak azért hívtalak, hogy megmondjam, szívesen elmegyek veled ma vacsorázni. Természetesen, ha áll még a meghívás!? – mondtam mosolyogva.
- Persze, hogy áll. Hova me… jaj, de bolond vagyok. Hát mondtad is, hogy a Ritzben laktok a Piccadilly-n… Akkor oda megyek érted… mondjuk 7-re?
- Figyelj, szerintem jobb lenne, ha az étterem előtt találkoznánk. Furán venné ki magát, ha értem jönnél. Hiszen sztár vagy! Még a végén azt hinnék, hogy van valami köztünk… Tehát inkább mondd meg, hogy hova szeretnél vinni, és oda megyek. Rendben? Ugye nem gond?
- Nem, dehogy. Igazad van! – mondta, és hallottam egy kis megütközést a hangjában: - Úgy gondoltam, hogy ha természetesen neked is megfelel, mehetnénk a Fifth Floor-ba. Ez nem messze van tőletek, mármint a szállodátoktól. Ráadásul olyan hely, ahova sokszor járnak hírességek, így nem lesz nagy meglepetés senkinek, ha én is ott leszek.
- Őszintén szólva, nem voltam még ott, úgyhogy meglepetés lesz számomra a hely. De rendben, akkor 7kor találkozunk az étterem előtt. Nem is zavarlak tovább, további szép álmokat! – mondtam, és mosolyogtam közben.
- Nem zavarták, sőt, örülök, hogy hívtál, és hogy elfogadtad a meghívásomat. Akkor az étterem előtt!
- Rendben! Szia
- Szia… - miután elköszönt, én tettem le előbb a telefont.
Miután befejeztük a beszélgetést, bevonultam a fürdőszobába, és elvégeztem a szokásos „reggeli” teendőket, és mindemellett még le is zuhanyoztam, és a hajamat is megmostam. Miután végeztem, egy szál törölközőben beosontam a szobába, és kerestem egy nadrágot, és egy felsőt, amit fel tudok venni.
Mire végleg végeztem a fürdőben, már Szilvi is fent volt, és Zolival beszélt telefonon.
Rá úgy 20 percre Nelli és Angi is megjelentek. Nelli elújságolta, hogy az előbb hívta fel őt Jason – a pincér srác a Vendome Mayfairből –, és megbeszéltek egy találkozót 5 órára.
Kapva az alkalmon, hát én is elmondtam, hogy ma Robbal vacsorázom, erre a lányok elkezdtek sikongatni, és folyton csak Jézust emlegették. Én egyáltalán nem értettem, hogy miért akadtak ki ezen ennyire:
- De lányok, csak egy ártatlan vacsora. Most mi ezzel a baj?? – kérdeztem teljesen értetlenül.
- Hogy mi? Csak egy ártatlan vacsora?? Megőrültél??? Ez minden lesz, csak nem ártatlan!! – hüledezett Angi.
- Te tényleg azt hiszed, hogy egy akkora sztár, mint Robert Pattinson, csak azért hív el vacsorázni, mert barátkozni akar veled? – kérdezte Nelli teljes extázisban.
- Nem-nem!! Tuti akar valamit. Láttuk rajta, hogy teljesen odáig meg vissza volt érted a kávézóban is. Én azon csodálkozom, hogy egyáltalán eddig kibírta, hogy ne hívjon fel. Barátja már van elég, neki egy barátnő kell! Olvastam az újságban egyébként, hogy az okos és csinos lányokat szereti… Na meg azokat, akik nem hétköznapiak, hanem kicsit őrültek! Te pedig egyáltalán nem vagy… hétköznapi! Már bocs… - harsogta Angi.
- Ti hülyék vagytok! – legyintettem, és leültem az ágy szélére. Nelli és Angi a két fotelt foglalták el velem szemben, Szilvi pedig egy törölközőbe csavarva a fürdőszoba ajtóban állt, és közben törölte a frissen mosott haját egy másik törölközővel. – Miért ne találkozhatnék vele anélkül, hogy akár ti, akár a sajtó valami többet magyaráznátok bele a dologba? – kérdeztem.
- Apropó, a sajtó. Reggel felébredtem valami miatt, és lementem inni egy capuccino-t a kávézóba. Ott volt pár laptop, és gondoltam, megnézem az e-mailjeimet. Közben pedig gondoltam, rákeresek Robra is, hogy miket irkálnak róla, meg hát… jó, az igazság az, hogy kíváncsi voltam, bekerülsz-e az újságba a kávézóban történt kis incidens után. És hát mit láttak szemeim… A legnagyobb magyar rajongói oldalán ott volt jó pár beszkennelt újságcikk, és internetes hír, amiben téged is említenek. Illetve ott vannak a fotók is, amiket a kávézóban csináltak. Úgyhogy anyukám, már mindegy, hogy mi lesz vagy nem lesz, a média már Rob új szerelmeként könyvelt el téged! – mesélte el Angi.
- Na ne, akkor ezért nézett engem mindenki tegnap a vendéglőnél, és ma a lenti bárban? Mindenki úgy bámul, mintha híresség lennék. Most már legalább értem, miért… Teljesen el is feledkeztem a paparazzikról, akik a kávézóban lefotóztak. Úr Isten! – temettem a kezeimbe az arcom.
- Örülj neki csajszi, legalább híres leszek! – bíztatott Nelli, és közben rátette a kezét a térdemre.
- Nem, ezt nem értitek. Én nem akarok híres lenni, semmilyen formában! – ripakodtam rá a lányokra úgy, mintha ők tehetnének az egészről, és felugrottam az ágyról: - Idejöttünk, hogy kipihenjük, és jól érezzük magunkat, erre ez történik! Ez nem lehet! És mit fog szólni ehhez Erik? Pont az volt az utolsó szava, hogy majd szedjek fel valakit Londonban, és éljek vele boldogan. Csodás…!
- Na várj! Most akkor van valami közted és Erik között? – szólalt meg végre Szilvi, aki eddig csak csendes hallgatóság volt.
- Nem, persze, hogy nincsen. – ültem vissza az ágyra: - De… akkor is úgy érzem, hogy átverem őt ezzel. Pedig nem is történt semmi Robbal, de… az egyik legjobb barátom Erik, és pont azon vesztünk össze, hogy nem jövök össze vele, mert a karrierem fontosabb. Erre a paparazzik meglátnak együtt kávézni Robert Pattinsonnal, és máris a barátnőjeként könyvelnek el. – mondtam a könnyeimmel küszködve. Tényleg nem éreztem semmi többet Erik iránt puszta barátságnál, de úgy éreztem ebben a pillanatban, hogy becsaptam őt, és ha meglátja a képeket, elveszítem őt örökre! Soha nem volt dolgom a médiával – és remélem nem is lesz ezek után sem –, de olvastam róla, hogy mennyi ember életét tették már tönkre. Hát köszönöm szépen, de én ebből nem kérek!
- Na de nem baj! – mondtam, és letörölve a könnyeimet, kihúztam magam, és folytattam: - A mai este lesz a legjobb alkalom, hogy elmondjam a véleményem Robnak erről az egészről. És hogy többet nem szándékozom találkozni vele! Kész! Ennyi!
- Hát, most akkor én mondom neked, hogy hülye vagy! Itt ez a fantasztikus hapsi, aki szemmel láthatóan is teljesen odavan érted, te meg hagyod elmenni…?! – mondta Angi.
- Lányok, imádlak titeket, hisz tudjátok, de én nem akarok a média középpontjába kerülni. Kérlek titeket, hagy döntsem el én, hogy mit szeretnék, és mit nem!
Ezzel le is zártuk a témát. Megbeszéltük a csajokkal, hogy kinézünk a Hyde Parkba, kicsit sétálgatunk, dumcsizunk. Ki is sütött a nap, elég szépnek ígérkezik a mai délután.
Ahogy elindultunk, eszembe jutott, hogy mennyien néztek tegnap, és ma reggel, ezért összefogtam a hajam egy nagy csattal, és felvettem egy napszemüveget, hogy ha lehet, ne ismerjenek fel. Ám nagy meglepetésemre még így is volt, aki diszkréten ugyan, de rám mutogatva súgott valamit a barátjának, barátnőjének, vagy éppen akivel a parkban volt.
Viszont szerencsére fotósok nem voltak a közelben, így viszonylag nyugodtan töltöttük el azt a 3 órát, amit a parkban voltunk.
4 óra után egy kicsivel indultunk vissza a szállodába. Szépen lassan sétálgattunk hazafelé. Ahogy hazaértünk, Nelli már el is kezdett készülődni: elment zuhanyozni, hajat mosni, aztán beszárította, majd feldobott egy kis sminket, végül felöltözött. Épphogy elkészült, már csörgött is a telefonunk, hogy Szigligeti kisasszonyt várják az aulában. Ő pedig örömittasan mindhármunk arcára nyomott egy-egy puszit, és elviharzott.
Ezután Szilvi és Angi is elmentek zuhanyozni, addig én bekapcsoltam a tv-t, most először, mióta itt vagyunk. A hírek mentek, de mivel nem volt jobb ötletem, néztem azt. Szilvi kb. fél óra alatt végzett, így én következtem.
Lezuhanyoztam, aztán beszárítottam a hajam, én is feldobtam egy alapsminket, majd kiválasztottam a ruháimat. Egy fehér, géz anyagú felső, és egy fekete szoknya mellett döntöttem. Ezekhez pedig egy egyszerű, fekete topánkát választottam. Még jó, hogy én is vettem olyan nagy karika fülbevalót, amit Nelli viselt tegnap este, csak az enyém aranyszínű, így ezt vettem fel hozzá, valamint az imádott nyakláncomat, amit anyuéktól kaptam a középiskolai ballagásomra. Végül befújtam magam a kedvenc parfümömmel.
Mivel utána érdeklődtem, hogy merre van pontosan a Fifth Floor étterem, elég volt 7 óra előtt negyed órával elindulnom. A biztonság kedvéért vittem magammal a táskámban a napszemüvegemet – hátha fotósok jelennek meg valahol –, és egy vékony nyári kabátot is, de még nem volt hideg, ezért csak keresztüldobtam a táskámon, és úgy indultam el.