66. fejezet - Közös otthon, közös élet

Sziasztok!

Megérkeztem a következő résszel, ami remélem mindenki tetszését elnyeri majd. Én személy szerint imádtam! Megírni és olvasni is egyaránt! :)

Viszont ezzel egy időben sajnos van egy rossz hírem is!

Holnap gólyatáborba megyek, ami azt jelenti, hogy szeptember 1-jén érek majd haza, a késő délutáni órákban! Így sajnos nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor fogok tudni elkészülni az új fejezettel! :S
Az egyébként már 100%-ig biztos, hogy Kriszti szemszöge egy, maximum két fejezet erejéig pihenni fog azért, hogy elmesélhessem nektek, Rob mégis mit csinált az alatt a bizonyos fél év alatt! :) Csak persze időt kell találnom arra, hogy megírhassam a részeket...

Ígérem, hogy amennyire csak tudok, sietek! Előreláthatólag - ha semmi váratlan nem jön közbe - jövőhét vasárnapra elkészülök a Rob szemszöge - Fél év /I.rész/ fejezettel! Ha viszont vasárnap mégsem kerülne fel egy friss rész, akkor utána való hét közepére lesz várható!

Előre is köszönöm a megértést!

Üdv mindenkinek,
Sabyna

ui.: A már kapuk előtt álló sulikezdéssel kapcsolatosan pedig mindenkinek jó tanulást & rengeteg kitartást kívánok! :)

***

Az este további részét fizikailag a csapattal töltöttük, lelkileg és érzelmileg azonban tökéletesen egymásra voltunk hangolódva Roberttel. A fennmaradó pár órában végig hol egymás kezét fogtuk, hol úgy ültünk egymás mellett, hogy ha csak a ruhánk is, de összeérjen. Érdekes érzés volt!

Nagyjából fél 3, vagy talán már 3 óra is lehetett, amikor igencsak látszott mindenkin, hogy kezd fáradni, így miután Nikki-ék mondták, hogy lassan indulnának, mindenki csatlakozott az ötletükhöz.
A klub előterében elköszönt mindenki mindenkitől, majd miután a taxit rendelteknek megérkezett a fuvar, az autóval érkezettek is leléptek… vagyis mi is elindultunk a mellékutcácskába.

- Figyelj csak kicsim! A világért sem akarok tolakodó lenni, de nem lesz gáz, ha hajnalban mész vissza Jenékhez? Nem fognak felébredni a lányok? – kérdezte Rob már Jenék háza felé autókázva.
- Hát… igazából ezen én is gondolkodtam! Bár Jennie azt mondta, bármikor mehetek, de azért nem szeretném, ha tényleg felkelteném a kiscsajokat! Nem jelentene gondot, ha nálad húznám meg magam reggelig? – kérdeztem komolyságot erőltetve a hangomba, de miután az utolsó hang is kijött a számon, önkéntelenül is elmosolyogtam magam. Milyen lehetetlen kérdés már, hogy nem jelent-e gondot a páromnak, ha nála alszom?! Nevetséges…
- Viccelsz? – mosolyodott el Rob is, feltételezhetően ugyanúgy a furcsa kérdés miatt.

Így Rob az első utcán bekanyarodott jobbra, aztán keresett egy másik utcát, ahonnan vissza tudott fordulni a főútra – hiszen a Four Seasons pont az ellenkező irányban volt.

Ahogy odaértünk a hotelhez, Rob egyenesen a mélygarázsba ment, majd miután leparkolta az autót, a szobájába indulás előtt automatikusan összekulcsolta az ujjait az enyémekkel. Boldogan, mondhatni pár centivel a föld felett lebegve tipegtem mellette, és Robon is látszott, hogy majd’ kicsattan az örömtől és elégedettségtől.
Izgatott voltam nagyon, hiszen tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy számunkra az esti – vagyis inkább hajnalig tartó – parti még koránt sem ért véget… én legalábbis nem úgy terveztem!

Belépve a szobába – pontosabban lakosztályba – újra csak elöntöttek az édes emlékek, hiszen Rob szinte minden alkalommal, mikor LA-ben volt, ebben a szállodában szállt meg… pontosan ebben a lakosztályban. A látvány pedig csak még jobban megerősített abban, amit kigondoltam!

- Szívem, ha gondolod, elmehetsz zuhanyozni! – szólt ki a hálóból a nappaliba Rob.
- Azt hiszem, most inkább pihentetem a lábaimat egy kicsit! – szóltam vissza. Talán mégis az alacsonyabb sarkú szandált kellett volna megvennem! - elégedetlenkedtem magamban.
Lepuffantam a kanapéra, lerúgtam a lábaimról a tűsarkú kínzóeszközöket, majd, mint aki jól végezte dolgát, elterültem a pihe-puha ülőalkalmatosságon.
- Csak nyugodtan! Viszont akkor én elszaladok letusolni! Nyugodtan rendelj valamit, ha kell, vagy… csinálj bármit kicsim! – sietett oda hozzám, majd a fejem fölül nyomott egy fordított puszit a számra. Abban a pillanatban el is akart rohanni a fürdőszobába, én viszont elkaptam a pólóját, visszahúzva Őt, és ugyanúgy fordítottan megcsókoltam.
Érdekes és új formája volt ez a csókolózásnak… legalábbis számomra, hiszen eddigi életem során még nem kaptam ilyet senkitől, és nem is adtam! Talán ezért is élveztem ennyire! Bár meg kell hagyni, nem volt túl kényelmes…
- Rossz vagy! – mosolyodott el, miután ravaszul rámosolyogva elengedtem Őt. Ezt követően elindult a fürdő felé, de visszanézett ám egyszer-kétszer. Végül azonban elveszett a fehér ajtó mögött.

Pár pillanatig csak a boldogság tengerében úszkálva, és a mérhetetlen örömöm jeleként mutatkozó levakarhatatlan mosollyal az arcomon feküdtem a kanapén, de aztán egy légből kapott ötlettől vezérelve felültem. Ránéztem a hófehér fürdőszobaajtóra, majd rákoncentrálva arra a bizonyos helyiségre, meghallottam a zuhanyból áramló víz csobogását.
Éreztem, hogy szépen-lassan újra eláraszt a rózsaszín köd, és ugyanabban a pillanatban szinte elviselhetetlen vágyat éreztem az iránt, hogy azonnal Rob után menjek.

Végül nem is gondolkodtam, csak cselekedtem! Lábujjhegyen és lassan odaosontam az ajtóhoz, miközben megigazítottam a ruhám. Mikor az ajtóhoz értem, utolsó igazításként beletúrtam a hajamba, aztán pedig halkan benyitottam.
Hatalmas gőz volt a fürdőben, így valószínűleg Rob semmit sem észlelt abból, hogy belopakodtam. Láttam, hogy hajat mos, így halványan elmosolyodva visszacsuktam az ajtót, majd ledobtam magamról a ruhát, és csipkefehérneműt.
Vettem egy mélyebb levegőt, hogy egy picit azért gátat szabjak az egyre jobban elhatalmasodó vágyaimnak, majd kinyitottam a zuhanykabin ajtaját.

Rob azonnal megfordult, a tekintete pedig találkozott az enyémmel. A nagy ledöbbenés pillanatát követően Rob szemei végigpásztáztak rajtam, újra felfedezve minden apró porcikámat, majd a kérdő tekintete újra összegabalyodott az én vágyakozó, érzéki pillantásommal.

Beléptem a zuhanykabinba, majd visszacsuktam az ajtót, és szembefordultam Roberttel – ám most már csak pár ujjnyi távolság volt kettőnk között!
- Kriszta… te… annyira gyönyörű vagy! – mondta akadozott hanggal, és még mindig teljesen letaglózva.
- Köszönöm! – köszöntem meg újra a bókot, majd csábítóan rámosolyogtam, miközben megszakítva a közöttünk fennálló apró távolságot, hozzá simultam. Elzártam a csapot, majd felnéztem tökéletes, vággyal teli, éhes szemeibe… pár pillanattal később pedig óvatosan lábujjhegyre álltam, és szinte már kínzó lassúsággal kényeztetni kezdtem puha, kissé remegő ajkait.

Először Rob is belement ajkaink lassú, nyújtott táncába, de ahogy egyre jobban és jobban ragadta magával a hév, a számat elhagyva először az arcomra, aztán a fülem mögötti kis gödröcskébe, a nyakamra, majd a vállamra adott mézédes csókocskákat.
Míg a csókolózásunk közben a mutatóujjammal a hasán játszadoztam, a puszik hatására már én is egyre kevésbé bírtam fékezni magam, így a kezeim automatikusan felcsúsztak Rob nyakába, és körbefonták azt.
- Sze… szeretlek! – nyögtem szerelmem fülébe, miközben az érzéki kis játéka közepette próbáltam megzabolázni a torkomból fel-felszakadó zihálásokat.
A vallomásom hatására abbahagyta a testem kényeztetését, újra a szemeimbe nézett, és mikor már teljesen elvesztem a szinte már izzó tekintetében, halkan, mégis tisztán és érthetően szólalt meg:
- Nagyon szeretlek Kriszta! Nagyon! – majd hevesen lecsapott az ajkaimra.

Forró, mégis szerelmes csókjai szó szerint levettek a lábamról, így nem tudtam – és nem is akartam – mást tenni, mint felugrani az ölébe. Igaz, majdnem sikerült visszacsúsznom a vizes, sikamlós bőre miatt, de miután a fenekem alá téve kezeit, megtartott, már könnyedén a dereka köré kulcsoltam a lábaimat.
- Akarlak! – szólaltam meg mámoros hangon két csók között, majd szándékosan lejjebb engedtem magam egy picit az ölében – ezzel is nyomatékosítva szavaimat!
- Biz… biztosan akarod? – kérdezett vissza Rob zihálva.
- Igen! Mindennél jobban!
Ezzel megfordult a zuhanykabinban, nekitámasztott a falnak, aztán először megemelt egy kicsit, majd szépen óvatosan visszaengedett – ezzel teljesen és tökéletesen elmerülve bennem!

Először lassú, kényelmes tempóban haladtunk, de ahogy fokozódott a vágy bennünk, úgy növekedett a lökések száma és erőssége is. Végül már annyira hajtott mindkettőnket a beteljesülés utáni vágy, hogy egyszerűen nem bírtam egy helyben maradni… először aprócska puszikkal ösztönöztem Robot, majd mikor elértem a száját, forró csókot váltottunk.
Nem tudom, mennyire volt lehetséges ez – vagy elképzelhető az is, hogy csak én éreztem így, de – még eszeveszettebb tempóra váltott, ami azt eredményezte, hogy pillanatokon belül mindketten mennyi magasságokba szárnyaltunk.

Miután egymás vállára borulva megpróbáltunk lehiggadni egy picit, Rob – még mindig az ölében tartva – kilépett a zuhany alól, és megállás nélkül, egyenesen a hálószoba hatalmas franciaágyához ment.
Szépen lassan lefektetett, óvatosan fölém helyezkedett, és ezzel kezdetét vette egy újabb, édes előjáték, amit egészen reggelig tartó szeretkezés követett.

- El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál! – mondta Rob, mikor már egymás karjaiban feküdve – régi szokásához híven – a hátamat simogatta, majd adott egy puszit a hajamra.
- Azt hiszem, el tudom! – kuncogtam.
Pár percig csak csendben feküdtünk – miközben én erősen hadakoztam az álmosság ellen –, majd Rob egyszer csak se szó, se beszéd elengedett, kikelt az ágyból, felkapta az alsónadrágját, és valamit keresni kezdett az ágy melletti kis szekrény legfelső fiókjában.
- Mit keresel? – kérdeztem már félálomban.
- Semmit sem keresek, mert direkt ide raktam! Szóval… - ült le mellém az ágyra, mire magam elé húzva a takarót, én is felültem: -… a fél éve történtek, és az azt követő szakításunk ellenére én még mindig nagyon szeretlek Téged Kriszta! Tudom, hogy akkor borzasztóan megbántottalak, éppen ezért adtad vissza ezt… - vette a tenyerébe egy újabb fekete dobozkából a már jól ismert, és egyébként imádott eljegyzési gyűrűmet: -… én mégis reménykedem abban, hogy azután, ami ma hajnalban, illetve az elmúlt két hétben történt velünk, közöttünk… ha nem is teljesen, de valamennyire elég volt ahhoz, hogy újra bízni tudj bennem! Merem állítani Krisztina, hogy eddigi életem során senkit nem szerettem úgy, ahogyan Téged szeretlek, és ezért szeretném, ha újra elfogadnád tőlem ezt a gyűrűt!

Pár pillanatig újra elöntöttek az emlékek, és ezzel együtt a pánik, mint ahogy Andalúziában is történt… most azonban abszolút semmi kétségem nem volt afelől, hogy hordani akarom azt a gyűrűt, és mielőbb feleségül akarok menni a velem szemben ülő férfihoz!
- Igen! Örömmel elfogadom! – nyújtottam a bal kezem, ő pedig felhúzta rá a csodaszép gyűrűmet.
- Komolyan nagyon szerelek Kriszta! Egyszerűen megőrülök érted! – mondta Rob komoly arccal, és csillogó szemekkel.
- Ssss! – tettem újra a szájára az ujjam. – Én is nagyon szeretlek! – vallottam, majd megcsókoltam. Ő pedig szépen lassan felkúszott az ágyra, a derekam mögé fonta a kezét, és óvatosan visszadöntött a pihe-puha, hófehér selyempárnák közé.

- És mikor szeretnél elvenni? – kérdeztem mosolyogva, a testén végigfeküdve.
- Mikor szeretnél hozzám jönni? – kérdezte vissza, szintén mosolyogva.
- Kérdésre kérdéssel válaszolsz? Ez így nem ér! – kezdtem el piszkálni a mellkasát.
- Na, jó! Akkor… az igazság az, hogy meghagyom Neked a döntést édesem!
- Persze-persze! Ti férfiak, mindig a csajokra hagyjátok a fontos döntéseket!
- Ez így nem igaz! Csak mi akármit is mondanánk, valami miatt tuti nem lenne jó! Ezért maradnak ezek a dolgok Rátok!
- Március? – kérdeztem rá pár pillanat tanakodás után.
- Rendben! – kaptam meg a gyors választ, majd ravasz mosolyra húzta a száját: - Viszont lenne itt még valami!
- Micsoda? – kérdő tekintette néztem Rá.
- Az esküvő előtt veszünk egy házat! – közölte egyszerűen.
Először még jobban elkerekedett a szemem, majd hiába próbáltam kinyögni valamit, nem jött ki hang a torkomon. – Tudom, hogy most tiltakozni szeretnél, hiszen te nem keresel milliókat… én viszont úgy gondoltam, megveszünk egy közös házat az én kontómra. Majd maximum később törlesztesz! – mosolyodott el halványan. Az én szemeim pedig még nagyobbra dülledtek, szó szerint majd’ ki estek… a szótlanságon túl pedig már levegőt sem tudtam venni!
- Hogy micsoda? És mégis te hogy gondoltad ezt a törlesztés dolgot? – találtam meg hirtelen a hangom.
- Hááát… igazából természetben! – mondta, mire én játékosan rácsaptam a mellkasára, belőle meg kitört a nevetés.
- Te nem vagy normális! – mosolyodtam el én is.
- Én előre szóltam, hogy megőrjítesz! Na, de kicsim! Tényleg! Évek óta csak gyűlik és gyűlik a számlámon a pénz! Ki másra költhetném, ha nem Rád… Ránk!??
- Na, jó! Egy feltétellel… - mutattam a mutatóujjammal az egyet.
- Éspedig?
- Én állom az esküvőt!
- Figyelj kicsim, itt Angliában…
- Nem édes, most Te figyelj! Nem vagyok ám olyan csóró, mint amilyennek hiszel! Gyűjtögettem rendesen! Másrészt meg… komolyan azt hiszed, hogy mikor megkérted a kezem két évvel ezelőtt, nem kezdtem el tervezgetni az esküvőnket magamban?! Tisztában vagyok az árakkal! Tudom, mit vállalok! Szóval, elfogadod a feltételemet?
- Ellenvetés nélkül! – mosolyodott el, majd nyomott egy gyors puszit a számra: – De egyáltalán nem nézlek csórónak! Nem értem, honnan vetted ezt a marhaságot!
- Jól illett a mondandómba! – nevettem el magam.
- Akkor csak nem tévedtem akkorát, mikor azt mondtam, rossz vagy! – mosolyodott el ő is, majd megcsókolt.

*

Még aznap este vissza kellett repülnöm Londonba, hogy az időeltolódás miatt időben hazaérjek, és még pihenni is tudjak. Ám az, hogy eljöttem, koránt sem jelentette az elválásunkat Robbal, sőt… nagyon is együtt maradtunk, hiszen visszarepült velem a szigetországba!

Míg én továbbra is – ám immár teljes munkaidősként, és diplomás ügyvédként – dolgoztam a Dunstan & Dunlevy-nél, Rob megérdemelt pihenését töltötte… ami igazából a tv-nézés és lustálkodás helyett abban mutatkozott meg, hogy egész álló nap egy jó nevű ingatlanközvetítő oldalán járta végig Londont és környékét, a közös álomházunk után kutatva.
Természetesen minden egyes új háznál felhívott, és ha nem is teljesen, de amennyire lehetett, részletesen elmondta, hogy milyen színűek a falak, mekkora maga a ház, milyen a fekvése, hány szobás, stb., stb., stb. Aztán pedig halmozottan küldte a fotókat e-mailben!

Igazából már a repülőút alatt tervezgettünk, így én elmondtam neki, hogy nekem mik a terveim: 1. nem szeretnék egy monstrumban élni, ami már felér egy palotával, 2. semmi extrémitás, vagyis normális családi ház formája legyen, 3. otthonos, családias legyen, ne pedig egy művi valami! Ezekkel a kitételeimmel pedig Ő is teljes mértékben egyetértett!

Hosszas, ám igen kitartó keresgélés után, pont egy olyan október eleji hétvégén, amikor együtt mentünk megnézni az eladó ingatlanokat, megpillantottuk azt a házat, ami első ránézésre mindkettőnk szívébe belopta magát! A három kitételnek tökéletesen megfelelt, és mindemellett még egy, Rob szüleinek utcájához hasonló, kertvárosi részen is helyezkedett el.
Bementünk a házba, megnéztünk minden egyes helyiséget, majd a kertbe is kimentünk, és ezzel szinte már láttam is a közös jövőnket, ebben a csodálatos környezetben.

Rob látta rajtam, hogy mennyire beleszerettem a házba, így amíg én álmodoztam, ő lefoglalózta a házat. A többi papírmunkát pedig másnap intéztük, együtt.

Szerencsére nem kellett sokáig várnunk a beköltözéssel sem… bár a bevásárlás, berendezés, és otthonossá tétel nem igen tartozott a könnyen és egyszerűen, rövid időn belül megoldható feladatok közé. Végül lassacskán ugyan, de november végére már mindennel elkészültünk. És valóban álmaink otthonát kaptuk!

Így december 31-én, egy hatalmas szilveszteri partival egybekötve tartottuk meg az első közös házunk házavató buliját is – amin az összes barátunk, és szerettünk jelen volt úgy Amerikából, mint Magyarországról és Angliából is!

***
Four Seasons
Lakosztály
Fürdőszoba

Közös ház
Ház + hátsó kert
Nappali
Konyha
Hálószoba
Fürdőszobák
Emeleti előtér
2 vendégszoba

65. fejezet - Viper Room

- Kérdezhetek valamit? – törtem meg a csütörtöki Huntington Beach-i, nyugodt este csendjét. Ez az este is ugyanolyan visszafogottan, de annál romantikusabban telt, mint az előző napi. Csak most már közelebb engedtem Robot magamhoz… egész pontosan Ő egy vastag betonkerítésnek, én pedig a mellkasának dőlve a karjaiban feküdtem.
- Persze kicsim! – válaszolta Rob, majd adott a nyakamra egy puszit.
Pár pillanatig csak szótlanul, egyenletesen lélegezve figyeltem az előttünk elterülő tengert, és a víz felett repdeső madarakat. Olyan boldogok voltak, olyan szabadok! Élvezték, hogy repülhetnek… és ez még emberi szemmel, a földről is tisztán látható, és érezhető volt! Hirtelenjében megirigyeltem őket, de aztán sóhajtottam egy mélyet, és kiböktem a kérdésemet.
- Miért nem kerestél?
- Ezt meg hogy érted? Hiszen te kérted, hogy… - kaptam meg a várt reakcióját, éppen ezért gyorsan félbe is szakítottam.
- Igen, így van. Tudom! De… őszintén szólva nem gondoltam, hogy ennyiben fogod hagyni a dolgot! Persze nagyon örülök, hogy így tettél, mert legalább volt időm átgondolni mindent, és lenyugtatni magam, de… valahogy mégis megleptél azzal, hogy nem is érdeklődtél felőlem!
- Igazából én érdeklődtem! Folyamatosan! Csak mindenkivel, akivel beszéltem, megígértettem, hogy egy árva szót sem szólnak neked! Beszéltem Jess-szel, Audrey-val, Szilvivel, Mátéékkal, sőt… még Eriket is felhívtam. Szinte már minden napos szokásommá vált, hogy kérdezősködjek, hogy mi van veled, jól vagy-e! Másodsorban meg a keresztfiaimat sem akartam cserbenhagyni, így nagyjából négy hónappal ezelőtt titokban Magyarországra utaztam, hogy láthassam őket!
- Magyarországra? Ez komoly?? – fordultam hátra olyan lendülettel, hogy még szegény Rob hasába is belekönyököltem. – Jaj, ne haragudj! – tettem a kezem fájdalomenyhítésképpen a feltűnőek kemény hasfalára.
- Semmi baj! – mosolyodott el édesen, majd megfogta a kezem, lassan a szájához emelte azt, és adott rá egy aprócska puszit. Pedig azt inkább nekem kellett volna adnom… - Egyébként pedig igen! Magyarországra utaztam, de szerencsére sikerült titokban tartanom, bár még én magam sem tudom, hogyan! A veled való találkozást illetően viszont a megfelelő alkalomra vártam! Úgy voltam vele, hogy ha túl korán találkoznánk, talán azt gondolnád, hogy rád akarom erőltetni magam, és nem bocsátanál meg. Ezért adni akartam egy kis időt! Hidd el, nem volt könnyű visszafognom magam, hogy ne utazzak azonnal Londonba, és akár éjszakázzak a házad előtt! Időnként már szó szerint elviselhetetlen volt a tehetetlenségem!
- De mégis hogy vettél ekkora erőt magadon? – néztem az emlékek felidézése miatt fájdalommal teli szemeibe.
- Az igazság az, hogy amíg nem adtad vissza a gyűrűdet, valahogy nem is jutott el az agyamig, hogy tulajdonképpen mit is csináltam! Egyszerűen nem gondoltam, hogy ez olyan fontos lenne… vagy nem is tudom pontosan, mit hittem! De amikor a tenyerembe tetted a gyűrűt, és azt mondtad, soha többé ne keresselek… olyan érzés volt, mintha a szívemet keresztülszúrták volna! Nem akarok itt nagyokat mondani, de komolyan úgy éreztem magam abban a pillanatban, mintha meghaltam volna! Ahogy eltűntél, csak álltam a szoba közepén, és teljesen lefagyva meredtem a gyűrűdre! Akkor értettem meg igazán, hogy milyen hatalmas nagy hibát követtel el, és ami még rosszabb, hogy valószínűleg most veszítettelek el örökre! Aztán ahogy letisztázódtak bennem a dolgok, megfogadtam, hogy soha többé nem iszom, és nem használok semmilyen drogot, illetve azt is, ami felől már egyébként sem volt semmi kétségem: mégpedig hogy harcolni fogok Érted! Megesküdtem magamnak, hogy bármi áron, de visszaszerzem a bizalmadat, és megmutatom, hogy én is tudok felelősségteljesen viselkedni, és élni! – vallotta Rob.
Teljesen letaglózott minden egyes szava! Persze ha valaki kívülről hallotta volna ezt a beszélgetést, és ráadásképpen még az előéletünket sem ismerné, biztosan azt mondaná, hogy milyen nagy papucs ez a srác, és még nyálas is! Én viszont azt mondom, hogy életem legszebb vallomása volt ez! Olyan, amire tudat alatt minden nő vágyik!

Persze erre a hosszú monológjára legszívesebben egy kiengesztelődött, szerelmes nőként reagáltam volna… ám az a bizonyos női büszkeség még mindig ott hadakozott bennem, így hiába akartam bármi romantikusabbat is tenni, nem tettem! Egyszerűen csak elmosolyodtam, és újra – de most azért valamivel szorosabban – bújtam vissza Rob karjaiba.

*

A pénteki napot – bármennyire is tartottam tőle a rajongók és a lesifotósok miatt – Los Angelesben töltöttük. Természetesen a félelmem „miért is ne” alapon beigazolódott, és Robot a hoteljától egészen Jennie-ék házáig követték a paparazzik. Hihetetlenül idegesítőek voltak, én mégis próbáltam tudomást sem venni róluk. Robnak viszont ez már szinte rutinszerűen ment!
Sétálgattunk, vásárolgattunk, ebédeltünk, fagyiztunk, majd megint sétálgattunk az utcákon és parkokban – nyomunkban három lesifotóssal, és úton-útfélen belénk botló RPattz rajongókkal. Robert persze jókedvűen, örömmel adott autogramokat, és állt a fényképezőgépek elé egy-egy fotó erejéig. Én pedig türelmesen vártam, hogy a bálványozó fiatalabb és idősebb lányok valóra válthassák pillanatnyi legnagyobb álmukat.

Épp az egyik rajongótábortól köszöntünk el, amikor megszólalt Rob telefonja. Benyúlt a zsebébe, és miután rápillantott a kijelzőre, visszacsúsztatta a készüléket a helyére.
- Miért nem veszed fel?
- Csak Ashley az. Biztos a nemsokára kezdődő közös forgatásunkkal kapcsolatban hív. Majd visszahívom, nem fontos!
- Robert! Ne legyél ilyen! Vedd fel… az az egy perc nem oszt, nem szoroz! – kérleltem. Végül sóhajtott egyet, újra belenyúlt a zsebébe, és kivette a telefonját.

- Szia Ash! – köszönt a telefonba. -… Igen, velem van! ... Adhatom őt, ha… Hát, nem is tudom! Igazából én mást terveztem estére! ... Jó, egy pillanat! Megkérdezem! – fordult hozzám:
- Kicsim! Mit szólnál egy esti partihoz? Ash, Nikki, Nikki barátja, Jackson, Kellan, és Kellan barátnője lenne ott. A program igazából Jackson bandájának koncertje lenne, de aztán valami dj zenél a Viper-ben, így a csajok nagyon akarnak menni. De természetesen csak akkor, ha Te is csatlakozol!
- Hát… ha jól hallottam, azt mondtad, mást terveztél. Mi mást, ha szabad tudnom? – kérdeztem mosolyogva.
- Igazából semmi extrát. De ha menni szeretnél a koncertre, mehetünk. Jackson bandáját én is szeretem.
- Akkor… igen! Én szeretnék menni! De tényleg csak akkor, ha neked ez nem probléma!
- Nem persze! Akkor megmondom Ash-nek! – tette újra füléhez a telefont, és közölte a jó hírt Ashley-vel, aki erre olyat sikított a telefonba, hogy Rob szabályszerűen röhögve tartotta el a fülétől a készüléket.

Így egy gyors, és meglehetősen korai vacsorát követően Rob hazavitt, hogy szépen lassan el tudja készülni az esti bulira. Megbeszéltük, hogy 9-re jön értem, aztán egy hosszú, összegabalyodott tekintetű pillanat után Rob adott egy puszit az arcomra, majd mosolyogva elköszönt.

Szerelmes tinédzserlány hevében meséltem el gyorsan mindent Jennie-nek, majd 8 óra után pár perccel rohamléptekben indultam fel a nappaliból az emeleti szobámba, onnan pedig a fürdőbe.
Miután végeztem a tusolással, beromboltam a szobába, és szélsebesen válogatni kezdtem a nemrég vásárolt ruhák között. Nagy dilemmában voltam, mert azt ugyan tudtam, hogy rövid, szexi, mégsem túl kihívó ruhát szeretnék felvenni… Igen ám, mindez könnyű is lett volna, ha nem lett volna a 12 új ruhadarabomból 9 rövid, szexi, mégsem túl kihívó! Volt kék, bordó, sárga, fehér, és öt darab fekete.
Nagy nehezen a színeseket kiszórtam a lehetségesek közül, illetve rögtön három fekete is kiesett, mert azokon mind volt valami szín, vagy dísz. Abban viszont ezer százalékig biztos voltam, hogy Rob egyszerű, sötét ruhában jön majd, így én is hozzá hasonlóan – vagy talán őt kiegészítve – akartam megjelenni!
Ezért esett a választásom végül egy nem túl hétköznapi, mégis egyszerű, csinos, és nem mellesleg mind a három fontos kitételemnek megfelelő darabra. Gyorsan kiterítettem az ágyra, kerestem hozzá egy megfelelő – és szintén a Jennie-vel lerótt számtalan vásárlókörutunk szerzeményének betudható – fekete magas sarkú szandált, végül pedig felöltöztem, feldobtam egy natúr sminket, és kivasaltam a hajam. A legvégére nem maradt más, mint hogy befújjam magam a kedvenc parfümömmel – amit egyébként Rob is imád!

Éppen kereken 9-et mutatott az óra, amikor már teljes puccban tipegtem le a lépcsőn. Ahogy leértem, kikukkantottam az ajtó melletti ablakon, hátha már megérkezett Rob, de se a bérelt autót nem láttam sehol, se pedig csengetni nem hallottam. Így fogtam magam, és a nappali felé vettem az irányt.
Belépve a helyiségbe teljesen ledöbbentem, Rob ugyanis ott ült, és csendben beszélgetett Jen-nel, és Peter-rel. Természetesen a szandálom kopogásának köszönhetően azonnal felfigyeltek az érkezésemre, így szinte egyszerre fordultak felém. Az arcuk azonban mindhármuknak különböző érzelmeket tükrözött…
Jennie meglehetősen büszkén és elismerően mosolygott, Peter szintén elismerően, de azért férfihoz méltón ravaszul vigyorgott, Rob azonban nem mosolygott, hanem inkább nagyon is komoly arcot vágott. Először azt gondoltam, hogy valamit elcsesztem magamon, vagy valami nagyon nem tetszik neki, de végül nagy nehezen megnyugtattam magam, amikor láttam, hogy milyen éhes szemekkel néz végig rajtam fentről lefelé, majd fordítva.

- Hát… ennyit sikerült kihoznom magamból! Ha gondolod, indulhatunk! – mondtam mosolyogva Robnak, aki még mindig legelésző szemekkel bámult. Aztán hirtelen, mintha magához tért volna, pislogott egyet, felpattant, és odasietett hozzám.
Útközben nem túl feltűnően ugyan, de azért én is végignéztem rajta. Elkönyvelhettem, hogy jól döntöttem a ruhával kapcsolatban… Rob sötétkék koptatott farmerjához, szürke pólójához, és sötétkék, szinte már fekete kabátjához tökéletesen passzolt az én érdekes fazonú, mégis egyszerű hatást keltő ruhám.
- Jó szórakozást srácok! Érezzétek jól magatokat! – kísért ki minket Peter, nyomában Jennie-vel.
- Rendben, apu! – szólt vissza Rob viccelődve, majd mosolyogva hozzám fordult. – Eszméletlenül gyönyörű vagy! – búgta a fülembe, mire nekem is mosolyra görbült a szám.
- Köszönöm!

*

A Viper Room nagyjából félórányi út volt Jennie-ék házától, de mi azalatt az idő alatt nem igazán beszélgettünk. Inkább hallgattuk a rádiót, illetve Rob a vezetésre, én pedig az éjszakai LA-re koncentráltam.
Ahogy odaértünk, Rob nem a klub előtt, hanem egy mellékutcában parkolt le. Onnan átsétáltunk a Viper-be, és – természetesen soron kívül – bementünk.
Ash-éket már a belépésünk utáni második pillanatban megláttam. Természetesen ők is rögtön kiszúrtak, és Nikki, illetve Ashley hatalmas lendülettel ugrottak a nyakamba. Áldottam Robot, hogy nem ment el mellőlem, hiszen ha Ő nincs ott, és nem fogja a derekam, valószínűleg hanyatt estem volna. De persze ez egy futó pillanatig sem bosszantott, inkább együtt örültem a csajokkal!

Ugyanoda szólt az asztalfoglalás most is, mint a TCA utáni partin. Valószínű azért, mert innen volt a legjobb rálátás a színpadra. Gyorsan köszöntünk mindenkinek, illetve Nikki bemutatta a párját, Olivert, Kellan pedig a barátnőjét, AnnaLynne-t, majd leültünk, és a várakozás idejét csevegéssel és hülyéskedésekkel ütöttük el.

Végül a 100 Monkeys 10 óra után pár perccel csapott a húrok közé, fergeteges hangulatot gerjesztve a játékával. Jackson egy-egy dalt kimondottan nekünk ajánlott, így a nem túl nagy, mégsem elhanyagolható közönség – ha addig még nem is, de ezzel – megtudta, hogy a hajdani Twilight cast pár tagja a klubban tartózkodik. Ez a hír azonban már nem zaklatta fel az embereket annyira, mint a saga futása alatt, de azért így is kacsingatott az asztalunk felé egy-egy, kellemes este után vágyakozó hölgyemény, vagy úriember.
Mi azonban a csapatunkon kívül senki mással nem foglalkoztunk… főleg miután Jackson, és a banda további három tagja is csatlakozott hozzánk. Koccintottunk a sikerükre, majd miután Jackson bandatársai elköszöntek tőlünk, nélkülük folytattuk tovább a partit.

A koncert befejeztével a lányok már teljesen parti hangulatban voltak, így még le sem keverte a dj az első számot, már elkaptak, és berángattak a tánctérre. Igaz, hogy négyünkön kívül senki sem táncolt még, de mi úgy partiztunk, mintha tízezres tömeg vett volna körül minket. A srácot pedig csak ücsörögtek, beszélgettek, iszogattak, és természetesen bámultak minket.

Mivel nem akartam, hogy Rob szégyenkezzen, illetve el sem akartam tiltani semmitől, halkan odasúgtam neki, hogy attól, hogy megfogadta, soha többé nem iszik, nem kell teljesen megvonnia magát a piától. Ő nem volt alkoholista, csak egyszerűen nem tudta, hol a határ. De ettől még egy-egy sört megihat egészen nyugodtan! Így lehúzott egy, maximum két üveg sört, de aztán úgy döntött, elég volt, és a továbbiakban már tonikot kortyolgatott.

Fogalmam sincsen, hogy mégis hogyan sikerült, de mikor már a srácok is egészen jó hangulatba kerültek, és én is lehúztam egy Margarita-t, ennek hatásán felbuzdulva berángattam Jacksont rázni egyet. A lányok elégedetten vigyorogva, a srácok pedig meglepődve nézték, ahogy a mindig tiltakozó Jackson most – és meg kell hagyni, nem is olyan rosszul, sőt – táncol velem a tánctér kellős közepén.
Persze egy szám alatt még nem éltem ki magam teljesen, így nagyjából fél órát táncolhattunk hol lassú, hol gyors, hol pedig latinosabb dallamokra. Természetesen mindezt olyan pozícióban, amilyet a dal éppen megkövetelt – vagyis lassúnál és latinnál igen-igen összesimulva.

Időközben a csajok visszamentek az elárvult srácokhoz a boxba, majd miután kitáncoltuk magunkat, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Felhevülten, vigyorogva értünk vissza a csapathoz, majd ledobtuk magunkat a kanapéra, és az első kezünkbe akadó italból lehúztunk egy-két decit.
Ám miután oltottam a szomjamat, a szememmel azonnal Robot kezdtem keresni… Ő azonban nem volt sehol! A pásztázás közben összeakadt a tekintetem Ash-ével, majd Nikki-ével, végül pedig már picit félve ugyan, de Kellanre is kérdőn rápillantottam.
- Valami baj van? – kérdeztem, és a szívem egyre jobban zakatolt. De már nem a tánc miatt!
- Rob kiment cigizni… - mondta Ash, de még mindig elkerekedett szemekkel, és kissé gondterhelt arccal nézett rám.
- Oké. Nekem is jót fog tenni a friss levegő. Utánamegyek! – mondtam, és már fel is pattantam. A korábbi itt jártamnak köszönhetően már tudtam, hol szokott cigizni Rob, így rögtön arrafelé vettem az irányt. Ash azonban elkapta a karom.
- Dühöng! Nagyon féltékeny! – húzott le magához a barátnőm, és súgta a fülembe.
- Tessék? – kérdeztem vissza meglepetten, és kissé hisztérikusan.
- Féltékeny! Jelen pillanatban még arra is, aki csak feléd néz! És hát… meg kell hagyni, volt egy-két pasi, aki elég erőteljesen feléd kacsingatott, mikor táncoltál. Csak ott volt Jacks, ezért nem mertek odamenni!
- Értem! Köszi, hogy szóltál! – mosolyogtam halványan Ashley-re, aki biztatóan mosolygott vissza rám, ám látszott mindkettőnkön, hogy igen feszültek vagyunk, illetve azok lettünk.

Amennyire gyorsan csak tudtam, átverekedtem magam a meggyarapodott tömegen, majd kilépve a hátsó kertrészre, azonnal megpillantottam Robot. Ott állt, a tekintete a messzi távolt kémlelte, közben pedig szívta a cigijét – ami a körülötte levő cigi csikkekből ítélve nem az első volt.

- Mi a gond? – léptem mellé, de nem néztem rá.
- Semmi fontos! – válaszolta egyszerűen, majd jó mélyet slukkolt a cigiből. Aztán eldobta a csonkot, és a kabátja zsebébe nyúlt a következőért.
- Robert! Kérlek! – befordultam elé, és rátettem a kezem arra a kezére, amelyikkel a dobozból próbálta kivenni az ki tudja hányadik „nyugtatóját”.
- Tényleg tudni akarod?! Ideges és mérges vagyok! Igazából fogalmam sincs, miért, de egyszerűen elöntötte az agyamat, és csak most kezd elpárologni…
- Nem féltékeny vagy inkább? – kérdeztem rá kerek-perec.
- Nem hiszem el, hogy jártatták a szájukat Ashley-ék!!! Direkt mondtam, hogy csak azt mondják, cigizni jöttem! Képtelenek tartani a szavukat??!! Hihetetlen! Cöh… - mérgelődött Rob.
- Nyugodj meg légy szíves! Nem történt semmi gond! Elmondták? Elmondták! Igazából jogom van tudni, nem igaz? – mosolyodtam el.
- De akkor sem akartam, hogy megtudd, mert ezzel megint csak rontok a helyzetünkön! – fordította el a fejét. – Ne haragudj, tényleg nem tudom, mi ü… - kezdte mondani újra felém fordulva, de én a szájára tettem a mutatóujjam, ezzel belé fojtva az újabb bocsánatkérést.
- Ssss! Semmi baj! – mondtam halkan, és az imádott kékesszürke szemeibe nézve elöntötte az agyamat a rózsaszín köd. Éreztem, ahogy a lábaim zsibogni kezdenek, az orrából kiáramló levegő okozta aprócska remegések pedig végigcikáznak az egész testemen.
A tekintetem a szájára emeltem, majd szépen lassan, óvatosan végigvezettem az ujjbegyem a tökéletes ívű ajkain. Végül az ujjaim a tarkójára, onnan pedig a rövid, katonás stílusú hajába vándoroltak, majd közelebb húzva a fejét az enyémhez, lágyan megcsókoltam.

Mézédesen viszonozta a kezdeményezésemet, majd a karjai nagyon lassan a csípőmre, majd a derekamra csúsztak. Ajkaink puhán, elnyújtva kényeztették egymást, hosszú-hosszú perceken keresztül. Pontosan nem tudom, hogy meddig csókolóztunk a kertben, de azt igen, hogy felért egy igazi, szerelmes első csókkal.
Miután elváltak ajkaink, és rájöttünk, hogy a többiek már biztosan hiányolnak, édesen andalogva, kéz a kézben sétáltunk vissza a várakozó baráti társaságunkhoz.

***
Kriszta haja, ruhája, szandálja
Rob

Viper Room
[1] [2] [3] [4]

A társaság a partin
Ashley
Nikki
Nikki barátja, Oliver
Kellan
Kellan barátnője, AnnaLynne
Jackson
100 Monkeys

64. fejezet - Santa Barbara

A repülőutam igen nyűgösre sikeredett, hiszen minél gyorsabban LA-ben akartam már lenni, annál lassabban akart eltelni a 11 óra hossza. Aludni nem tudtam, idővel a telefonomon is meguntam a zenehallgatást, a tv-ben pedig egy unalmas westernfilm ment, amit amúgy is ki nem állhatok. Így többnyire csak ültem, és bámultam a lenyűgöző, ám cseppet sem érdekfeszítő felhőket az ablakon keresztül.

- Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveiket, leszálláshoz közeledünk! – szólalt meg a steward hangja a hangosbemondóban. Azonnal követtem is az utasításait, és izgatottan vártam, hogy végre kitehessem a lábam a régóta nélkülözött, és már nagyon-nagyon hiányolt amerikai földre.

Ahogy a gép kerekei elérték a kifutópálya betonját, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Végre! – sóhajtottam halkan.

Szerencsére a kiszállásra sem kellett sokat várnom, hiszen úgy tűnt, az utastársaim is hasonlóan vélekednek a mielőbbi gépelhagyást illetően, mint én. Amint kiléptem a gépből, anélkül, hogy körbenéztem volna, egyenesen a csomagjaimért siettem. Hála az égnek, nem tartott sokáig előkerítenem őket, így pár perccel később már boldogan, lebegve a szabadság édes tengerén, igyekeztem a terminál kijárata felé.
Közben nézelődtem jobbra-balra, hogy nem látom-e meg véletlenül Jennie-t valahol, de végülis teljesen feleslegesen tettem mindezt, hiszen világosan megbeszéltük, hogy a parkolóban fog várni rám.

A hatalmas ajtón való kilépésemet követően azonban távolról sem olyan látvány fogadott, mint amire számítottam! Közvetlenül a bejárattal szemben egy méretes fekete terepjáró parkolt lesötétített ablakokkal, körülötte pedig néhány fotós, illetve tanácstalan, kérdő tekintetű ember lézengett.
Hirtelen nagyot dobbant a szívem, és egy pillanat alatt elkapott a pánik. Igaz, hozzászoktam már a Robbal töltött 2 év alatt ezekhez a különlegességekhez, az elmúlt közel fél év alatt azonban könnyen visszaszoktam a – már amennyire – szürke, hétköznapi életembe.

Minden esetre próbáltam lenyugtatni magam, és miután a fejemről gyorsan a szemeimre húztam a napszemüvegemet, megpróbáltam elsündörögni a kocsi mellett.
Hiszen miért is várna rám ez az autó? Értem Jennie jött, és már biztosan tűkön ül, hogy hol lehetek! – magyaráztam magamban.
A következő pillanatban azonban kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, és óriási meglepetésemre Rob pattant ki belőle – egy testőr kíséretében. A fotósok azonnal kattogtatni kezdték gépeiket, az arra császkáló emberek pedig vagy a szájuk elé kapták a kezeiket, vagy elkerekedett szemekkel néztek rajongásuk tárgyára.
Azt, hogy Rob ott áll előttem egy karnyújtásnyira, én is lereagáltam, csak egy kicsit másképpen, mint a rajongói.

Éreztem, hogy a testemből valami rejtett kis helyre mind egy cseppig kifolyik a vér, majd ezt követően először bizseregni, aztán remegni kezdtek a végtagjaim. Megmozdulni nem tudtam, szólni úgyszintén… csak álltam ott, mint egy sóbálvány. Igazából nem figyeltem konkrétan, így lehet, hogy csak én zártam ki túlságosan is a külvilágot, de úgy érzékeltem, mintha körülbelül egy percre még a paparazzik is abbahagyták volna a fotózást. Mindenki csak állt – ki ettől, ki attól, de – teljesen lefagyva.

Tudtam, hogy Los Angelesbe jövök, és valójában tisztában voltam azzal is, hogy Rob jelenleg itt forgat, mégsem gondoltam még álmaimban sem, hogy összefuthatok vele. Egyszerűen nem készültem fel semmilyen módon sem a találkozásunkra! Ez pedig – így utólag belátva – hatalmas, sőt… gigantikus hiba volt!

- Szia! – köszönt rám Rob a napszemüvege mögül. Visszafogott, bizonytalan volt a hangja, mégis, akár egy harang, úgy csengett. Hirtelen úgy éreztem, mintha sok-sok nélkülözött nap után végre az életemet jelentő táplálék került volna a szervezetembe!
Ennek ellenére éreztem, ahogy a torkom kapar a szárazságtól, és tudtam, hogy ha nem nyelek egyet, nem fog kijönni a számon egy árva hang sem. Nyelni viszont megint csak emberes megpróbáltatás volt, ugyanis a gyomrom aprócska gombóccá zsugorodott! Kellemetlen, mégis semmihez sem hasonlítható, furcsa érzés volt!
Végül vettem egy mély levegőt, és alig hallhatóan kiböktem:
- Szia!
Hát ez nem is volt olyan nehéz, nem igaz?! Ha pedig az összesítést nézem: nem hiába szakítottam vele! Pontosan megvolt az okom rá – ráadásul nem is akármilyen ok volt az! Akkor most mégis miért én érzem magam ennyire rosszul?! De… fel a fejjel, Krisztina! – bíztattam magam.

- Vársz valakit? – kérdeztem már jóval határozottabban, és tudat alatt bíztam abban, hogy igen lesz a válasza.
- Ami azt illeti, már nem! – válaszolta, és halványan elmosolyodott. Tett felém egy aprócska lépést, én viszont reflexszerűen hátrébb léptem egy picit.
- Ezek szerint engem vártál?
- Igen…
- És hol van Jennie?
- Sajnos… közbejött neki valami, így nem tudott kijönni eléd! – mondta Rob. Egyrészről legszívesebben elmosolyogtam volna magam azon, ahogy Rob füllenteni próbál, hiszen soha nem ment neki igazán. Másrészről viszont kicsit mérges lettem Jennie-re, mert nagyon nem szerettem, ha valaki irányítani próbálja az életemet. Még akkor sem, ha tudja, mire vagy kire van szükségem!
- Értem! Akkor, ha jól sejtem, most elviszel… - pillantottam mögé -… illetve elvisztek hozzá?
- Hát… az igazat megvallva abban bíztam, hogy mielőtt Jenhez mennél, beülünk valahova beszélgetni! Azt hiszem, lenne miről… - hajtotta le a fejét, mint egy kisfiú, aki elszégyellte magát.
Rögtön forogni kezdett az agyam, hogy mégis mit kellene válaszolnom… végül arra jutottam, hogy nem menekülhetek a problémáim, illetve problémáink elől. Egyszer úgyis beszélnünk kell róluk, és esetlegesen meg kell oldanunk azokat!
- Rendben! Végülis van két teljesen szabad hetem!
- Ennek nagyon örülök! – kapta fel a fejét Rob, és engem is meglepve, nem felém lépett, hanem megfordult, és megfogta a kocsi még mindig nyitva álló ajtaját. – Ülj be!
- Egy pillanat, csak a csomagok…
- Azokat majd Greg elintézi! – mondta, közben pedig mutatta, hogy üljek be.
Nem akadtam fent ezen a kiszolgáláson, hiszen ez Rob amerikai életében mindennapos. Egyszerűen becsüccsentem a kocsiba, majd Rob is bepattant mellém. Végül a testőr, vagyis Greg is elfoglalta az utas oldalt, és a másik, volánnál ülő testőr pedig már indított is.

Valószínű azért, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsük, és mindemellett még nyugodtan beszélgetni tudjunk is, Rob nem egy független, belvárosi kávézóba vitt, hanem egyenesen a hotelje, vagyis a Four Seasons kerthelységébe. Furcsa érzés volt, hiszen az elmúlt 2 év során rengetegszer fordultam meg itt, de még soha nem volt alkalmam a kertbe kiülni. A napjaim nagy részét vagy Robbal a lakosztályban, vagy a medence mellett napozva töltöttem…

- Ugye nem baj, hogy ide jöttünk? Gondoltam, ez lesz most a legnyugodtabb! – kérdezte Rob, miután kiszálltunk a kocsiból.
- Nem, semmi baj!

Az egész napot Robbal töltöttem, és ugyan nem esett egyetlen szó sem a fél éve történt szakításunkról, vagy az okairól, mégis csevegtünk. Látszott rajtunk, hogy hihetetlenül zavarban vagyunk, ám próbáltunk a kényes kérdéseket megkerülve, minél többet megtudni egymásról… újra!

- Azt hiszem, most már mennem kell! – szólaltam meg egy egyre kínosabbá váló, szótlan perc után, nagyjából este 7 óra körül.
- Elviszlek! – ugrott fel azonnal Rob, amivel csak annyit ért el, hogy sikeresen beletérdelt az asztalba. – Oh, a franc! – jajdult fel, mire én lehajtottam a fejem, ezzel próbálva leplezni a kitörni készülő nevetésemet.
Miután sikerült elfojtanom magamban a röhögést, felálltam az asztaltól, és Rob mellett elindultam a kijárat felé.
- Halál ciki volt, mi?
- Micsoda? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, mire gondol.
- Hát, hogy majdnem felrúgtam az asztalt! Gondolom a fél kert minket nézett…
- Áh nem… csak téged! – mondtam, és végül eluralkodtak rajtam az elnyomott érzelmek. Azonnal lejátszódott előttem újra az ominózus, pár perce történt jelenet, és ennek hatására kitört belőlem a nevetés. Rob először csak rám pillantott, de végül ő sem bírta tovább, így csatlakozott.

A Jennie-ékhez vezető úton már nem kísértek minket testőrök – Rob ugyanis teljesen szükségtelennek érezte. Inkább ő pattant be a volán mögé arra hivatkozva, hogy gyakorlat teszi a mestert. A vezetés ugyanis még mindig nem ment neki zökkenőmentesen, de öröm volt nézni, hogy próbálkozik, és ennek hatására igen láthatóan fejlődik is!

Ahogy odaértünk, Rob nem jött be a házba, csak segített az ajtóhoz cipelni a cuccaimat. Jen szinte azonnal a nyakamba borult, ahogy meglátott, és a fülembe súgta, hogy „Én nem tehetek róla!”.
Mint később részletesen elmondta: Rob akarta mindenáron, hogy kijöhessen elém a reptérre, de Jen tudta, hogy ez nekem talán nem tetszene, és emiatt rá is haragudnék, így nem mondta meg, hogy melyik géppel érkezem. Rob azonban az összes lehetséges kapcsolatát bevonva megtudta, hogy melyikkel jövök. Amikor pedig Jen éppen készült volna ki elém a reptérre, Rob felhívta, és egyszerűen közölte vele, hogy ne menjen, mert Ő már úton van értem.
Jen persze rögtön küldött nekem egy bocsánatkérő üzenetet, amiben azt is megírta, hogy ő egyáltalán nem akart beleavatkozni a dolgunkba, ám én még az Angliában való gépre szálláskor kikapcsoltam a mobilom… és azután, hogy leszálltam LA-ben, el is feledkeztem arról, hogy talán érdemes lenne visszakapcsolni!
Hát igen! Ez az én formám…

*

Az első egy hetem szinte teljes mértékben úgy telt el, hogy hol a nagy, okos, és lassan már első osztályos Eve-vel foglalkoztam, vagy Jennel beszélgettem, vásárolgattam. Robbal sajnos nem sok időt tudtam tölteni, hiszen neki még mindig tartott a forgatás, így a nap 24 órájából 10-12-őt biztosan ott töltött.
Persze voltak alkalmak, amikor Eve a barátnőivel volt, Jen pedig valamilyen megbeszélésre ment, így én se akartam unatkozni, ezért kimentem Robhoz a forgatásra. Megismerkedtem a kollégáival, a stábtagokkal, és persze újra körülvett az az őrület, ami az elmúlt fél év során, ha nem is teljesen, de azért némileg elkerült.
Hihetetlen, hogy ennyi idő után is még mindig lányok, illetve nők milliói rajonganak Robert Pattinsonért! Persze ez biztosan azért van, mert, ahogy a Twilight-időszakban, az elmúlt évek során is fantasztikusan jó karaktereket formált meg, nem is akárhogyan!

A nyaralásom második hete ugyanolyan egyhangúan kezdődött, mint az előző, bár ezt is ugyanannyira élveztem, mint minden egyes Los Angelesben töltött napomat életem során. Ám annak ellenére, hogy tudtam, mit akarok, nem gondoltam volna, hogy a Robbal való első közös nyaralásunk után ez lesz a második olyan időszak, amire – bármi is történjék ezután –, örökké emlékezni akarok!

Rob ugyanis szerda reggel, meglepetésszerűen beállított Jenékhez, és nekem szegezte a kérdést:
- Nincs kedved eljönni velem valahová?
- Hát, éppenséggel volna, de… - kezdtem bele a válaszadásba, amikor Jen egyszerűen félbeszakított.
- Nyugodtan menj Kriszta, ha van kedved! A boltok megvárnak! – mosolygott felém, miközben a lányoknak csinált reggelit.
- Ha tényleg nem baj, akkor…
- Jaj, dehogy! Miért lenne baj? Menjetek, és érezzétek jól magatokat!
- Rendben! Köszi Jen! Imádlak! – mentem oda hozzá, és az utolsó vallomásomat mosolyogva, és nagyon halkan súgtam oda neki, majd nyomtam egy puszit az arcára. – Egy pillanat, és jövök! – fordultam Robhoz.

Felrohantam a most általam elfoglalt vendégszobába, gyorsan felkaptam az egyik kedvenc nyári ruhámat, és a hozzá passzoló papucsot, és már száguldottam is le a lépcsőn. Rob már az ajtóban állt, és mikor meglátott, látványosan elakadt a lélegzete. Pedig semmi extra nem volt rajtam, csak egy papucs, egy ruha, és a vállamon a táska. Na, jó… a ruha talán egy kicsit kihívó volt a combközépig érő hosszúságával, de akkor sem voltam olyan feltűnően csinos!
Rob igéző pillantása azonban önkéntelenül is zavarba ejtett. Lehajtottam a fejem, mint egy szende kislány, akire életében először néz nőként egy férfi, és a pirospozsgás arcomon megjelent egy halvány, ugyanakkor egyre boldogabb és boldogabb mosoly.
Valószínű Rob is észrevette a zavarodottságomat, mert ő is lehajtotta a fejét, és az elmúlt 2,5 együtt töltött év talán legcsodálatosabb mosolyára húzta a száját.

- Hova megyünk? – kérdeztem Őt, miután már biztos voltam abban, hogy úgy ahogy, de kifojt a felesleges vérmennyiség az arcomból.
- Az egyelőre maradjon titok! – válaszolta, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Nem szeretem a titkokat! – léptem elé, és egy kis haragot színlelve felnéztem a szemeibe. Azonnal ámulatba estem! Tényleg úgy éreztem magam, mint aki most találkozik Roberttel először!
- Tudom! De annál jobban fog tetszeni! – mosolyodott el újra, ami úgyszintén megigézett. Ám hirtelen észbe kaptam, hogy igazából én nem visszahódítani akarom Robot – hiszen azt nem kell –, hanem elbeszélgetni vele a fél évvel ezelőtt történtekről! Így gyorsan elkaptam a tekintetem, és beköszöntem a konyhába Jennek!

Keddtől péntekig minden egyes nap más és más helyre mentünk el, ezzel bejártuk szinte egész Kaliforniát. Voltunk nagyvárosokban, kis falvakban, erdős részeken, és tengerparton is.
Én viszont már kedden eléggé kellemetlenül éreztem magam, amiért Jennie-ékhez jöttem eredetileg, mégis ők azok, akikkel a két hét alatt a legkevesebbet foglalkozom! Peter, Jen és a lányok viszont biztosítottak arról, hogy épp elég nekik, ha boldognak látnak!
- És különben is! Mi mást tudnánk csinálni vásárolgatáson kívül? Egy teljes hetet egyébként is velünk voltál! Most itt az ideje, hogy Roberttel tölts egy kis időt, és esetlegesen a kapcsolatotokat is helyre hozhatjátok! – adott hangot a véleményének Jen, mikor négyszemközt beszélgettünk egyik este a nappaliban.
Így a hét további napjában már nyugodtabban indultam neki a felfedezetlen helyeknek, Robbal az oldalamon.

A szerdai nap a tengerparté volt, a csodálatos időjárás miatt.
Santa Barbara egyszerűen leírhatatlan hely… merem állítani, hogy Amerika talán legszebbje! Gyönyörű tengerpart, pálmafák, vitorlások. Egyszerűen minden, mi szem szájnak ingere!

- Tetszik? – kérdezte Rob, miközben a tengerparton ülve a naplementét bámultuk.
- Szavakkal egyszerűen leírhatatlan! Ugyanolyan, mint Andalúziában volt, mégis annyira más! Te mit gondolsz? – fordultam felé, és akkor értettem csak meg igazán, hogy mit mondtam.
Ahogy a szemeibe néztem, kiolvastam belőle mindent! Az összes fájdalmat, amit a szakításunk okozott neki, ugyanakkor a boldogságot is, amiért most újra itt vagyunk, ketten… Ha nem is egy párként, de együtt!

- Most éppen azt, hogy mégis hogy lehettem akkora marha, hogy elengedtelek! – tartotta még mindig a szemkontaktust, és szinte égetett a tekintete.
- Rob, kérlek…
- Ne Kriszta! Kérlek, had magyarázzam meg! Akkor reggel, a szobában annyira leblokkoltam, hogy visszaadtad a gyűrűt… mire pislogtam kettőt, már ott sem voltál, így meg sem tudtam magyarázni! Az a kokain-ügy nem mondom, hogy véletlen volt, mert nem! Nagyon is tudtam, hogy mit csinálok, de akármire vagy akárkire megesküszöm Neked, hogy azóta nem szedtem be semmit, és nem is ittam egy kortyot sem! Hidd el nekem, Te sokkal többet érsz annál, mint hogy idő előtt tönkretegyem magam! Jó férj, és még annál is jobb apa akarok lenni majd akkor, amikor eljön az ideje! Nagyon szeretlek Kriszta, és nem akarlak elveszíteni! Főleg nem egy olyan hülyeség miatt, amit csináltam! Kérlek, bocsáss meg nekem! – áradt belőle a szó, és ha csak nem az én szemem homályosodott el, könnyek csillogását véltem felfedezni Rob szemeinek sarkaiban.
- Hjaj, Rob! Tudom, hogy senki sem tökéletes, éppen ezért mindenki követhet, és követ is el hibákat, de… én egyszerűen nem tudom, hogy ezek után tényleg úgy fogok-e tudni hozzád állni, mint azelőtt! Jó párszor eljátszottad már a bizalmamat, és nagyon jól tudod, hogy mindannyiszor megbocsátottam Neked! Ez viszont az eddigi legdurvább dolog volt, amit csináltál, mióta együtt vagyunk! Tudtad nagyon jól, hogy közös jövőt tervezünk, Te mégis úgy viselkedtél, mint egy elvadult tinédzser! Ráadásul még jól meg is szégyenítettél! Nem tudom, tényleg nem…
- Értem! – hajtotta le ismét a fejét.
- Hjaj… most őszinte leszek veled Robert! A kokainos ügyet magát már utána, a London felé repülésem alatt megbocsátottam. Hiszen nem fordult még ilyen elő Veled, és ha nem is teljesen, valamennyire azért mégis átérzem azt a nyomást, ami Rád nehezedik a rajongók és a média által. Ami viszont még mindig kavarog bennem, az a jövőképünk! Nem tudom, hogy meg fogok-e tudni bízni benned újra úgy, ahogy azelőtt! Nem tudom, hogy így valaha fogok-e tudni vállalni gyereket melletted! Érted? – álltam fel a homokos partról, ahol ültünk. Nem akartam, de nekem is kicsordultak a könnyeim… pedig a legkevésbé sem akartam kimutatni, hogy mennyire fáj az, ami most kettőnk között játszódik!

- Kriszta! – lépett mögém alig észrevehetően, puhán kezébe vettem az enyémet, majd maga felé fordított. – Csak hagyd, hogy helyrehozzak mindent! Hagyd, hogy bizonyítsak! – suttogta, majd óvatosan közelebb hajolt, és épphogy egy lélegzetvételnyi szünetet tartva, puha ajkait az enyémekre tette. Lassan, nagyon lassan csókolni kezdett, majd mikor már biztos volt benne, hogy én sem ellenkezem, gyengéden a derekam mögé csúsztatva a karját, közelebb vont magához.

Nem tudtam, és nem is akartam ellenkezni, csak élvezni, hogy végre újra az enyém, én pedig az övé! Hogy újra a karjaiban tart, újra kényeztetik az ajkai az enyémeket! Olykor tudatosan, olyakor viszont tudat alatt, de semmi másra nem vágytam jobban az elmúlt fél év során, mint erre!
Ugyanakkor tudtam, hogy ennyi nem elég! Ennyivel semmiképpen sem tudja elérni nálam újra azt a bizalmat, amit a szakításunk előtt birtokolt! Tudtam, hogy véget kell vetnem ennek…
- Rob! – nyögtem a csókunkba úgy, hogy abból még talán én sem mondtam volna meg, hogy ellenkezés akar lenni. Ő azonban érezte, így azonnal elhúzódott Tőlem!
- Ne haragudj! – nyelt egy nagyot, és próbálta lecsillapítani a légzését. Lehajtottam a fejem zavaromban, ugyanakkor nem távolodtam el Tőle, sőt… a karjaimat, amiket eddig a karján pihentettem, a mellkasára simítottam, és a fejemet vadul kalapáló szívére hajtottam.
- Nekem… nekem ez még nem megy! Sajnálom!
- Ne butáskodj kicsim! Na, gyere ide! – húzott újra közelebb magához, olyan szorosan, amennyire csak tudott.

Kimondhatatlanul jó érzés volt újra a karjaiban lenni, így nem kellett sok idő, hogy a fél éve bennem tornyosuló és egyre csak halmozódó feszültség most egyszerre, könnyek formájában távozzon belőlem. Körülbelül 20 másodpercben telt, mire az inge teljesen vizes lett! Ő azonban nem foglakozott vele… csak a fejemre hajtotta a fejét, és szüntelenül simogatta a hátam, amíg én jól kisírtam magam!

63. fejezet - Eltelt két teljes év...

*1,5 évvel később*

- Gyere! Most azonnal visszamegyünk a hotelbe! – fogtam meg Robot, és megpróbáltam felrángatni a kanapéról.
- Jaj, kicsim! Ne legyél már ennyire hangulatrontó! Csak pár órája jöttünk! Még nem is táncoltál…
- Persze, hogy nem táncoltam, mert arra próbáltam figyelni, hogy ne igyál annyit, de hiába…! Nem gondolod, hogy ideje lenne már megkomolyodnod 25 évesen???
- Te pedig nem gondolod, hogy felhagyhatnál már az állandó babusgatásoddal?! Tudtommal a menyasszonyom vagy, nem az anyám! – huppant vissza annak ellenére, hogy minden erőmet beleadtam, hogy végre talpra állítsam.
- Pontosan! A menyasszonyod vagyok, és jogom van eldönteni, hogy mit tűrök el, és mit nem!!! Most pedig megyünk! – emeltem fel a hangomat, és éreztem, ahogy pillanatok alatt elönti az agyamat a düh. Szokták mondani, hogy az idegesség csodákra képes, és ez nálam sem volt másképp… egyszerűen megragadtam Rob karját, és még őt is meglepve, felrántottam a kanapéról.
- Jó-jó! Ha ennyire menni akarsz… de előtte elköszönök mindenkitől! – mondta Rob, és a segítő kezeimmel ugyan, de imbolyogva megindult a társaság felé.

Gyorsan lekezelt a srácokkal, a gondterhelt arcú Ashley-nek és Nikki-nek pedig nyomott egy-egy puszit az arcára, majd én is elköszöntem mindenkitől, és végre a hátsó ajtó felé vettük az irányt.
Az ajtónál álló egyik biztonsági ember nagyon rendes volt, és látva Rob szavakkal egyszerűen leírhatatlan állapotát, hívott nekünk egy taxit, majd segített kicipelni Őt a kocsihoz.

A hazafelé úton Rob vállamra döntve a fejét, elszundikált. Az érzések újfent kavarogni kezdtek bennem, és olyan dühös voltam, hogy legszívesebben megállítottam volna a kocsit, és kipattantam volna belőle, ott hagyva Robot. De végül erőt vettem magamon, és nem tettem meg.

A hotel előtt kifizettem a taxit, majd a segítségemre siető londinerrel együtt felcipeltem Robertet a szobába. Csúnya dolog ugyan, és lehet, hogy csak ablakon kidobott pénz, de minden esetre egy busás összeget csúsztattam a segítőm zsebébe – jelezve ezzel neki, hogy ami történt, lehetőleg maradjon köztünk!

Miután a londiner kiment a szobából, összeszedve minden maradék energiámat, bevonszoltam Robot a szobába, és lefektettem az ágyra. Olykor-olykor kinyitotta a szemét, és elkezdett össze-vissza mindenfélét hadoválni, de aztán végül elaludt.
Én pedig először mérhetetlenül dühösen, majd mikor egy kicsit lecsillapodtam, már a fáradtságtól teljesen letompult állapotban ültem be a fotelbe, és úgy vártam, hogy végre megvirradjon.

*

Nagyjából hajnali 5 óra lehetett, amikor már meguntam az ücsörgést, így felkaptam a poggyászomat, és minden cuccomat, ami a kezembe akadt, elkezdtem beledobálni. Mikor arra gondoltam, hogy mi történt éjjel, és hogy éppen mire készülök, a könnyek azonnal kardként kezdték szúrni a szemeimet, a kezem pedig idegesítő remegésbe kezdett.
A rendellenes kézmozgásnak köszönhetően sikeresen le is vertem a fürdőszoba mosdóján pihenő gyertyatartót, ami fülsiketítő csörömpöléssel tört apró darabokra a járólapon. Legszívesebben hangosan felsírtam volna, de végül ezt elnyomtam magamban, és csak sűrű könnyek, valamint szipogások közepette guggoltam le, és kezdtem el összeszedegetni a szilánkokat.

Amint végeztem a gyors takarítással, megfogtam az összes ruhámat, és egyéb holmimat, amiket a fürdőszobában hagytam, és megindultam velük a fotelben elterülő hatalmas poggyászom felé.

- Jó reggelt! – köszönt rám Rob az ágy szélén ülve, majd mindkét kezével beletúrt a hajába, és úgy támaszkodott a térdeire. Épphogy csak rápillantottam, de láttam rajta, hogy gyötri a másnaposság.
- Neked is! – mondtam én is, de ránézni sem erőm, sem kedvem nem volt többet. Inkább tovább pakoltam.
- Mit csinálsz?
- Pakolok.
- De miért?
- Nem mindegy az neked?! – vágtam vissza, miközben újra végigfolyt egy könnycsepp az arcomon. Nagy nehezen betuszkoltam az utolsó darabokat a táskába, és rángatva próbáltam meg behúzni a cipzárt.

Pár pillanattal később megéreztem Rob kezeit az enyémeken.
- Nyugodj meg kicsim, és mondd el, mi a baj!
- Még te kéred tőlem, hogy nyugodjak meg???!!! Rob, tudod te egyáltalán, mit csináltál az éjjel??!! – néztem fel rá, egyenesen a szemeibe. Valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy már tiszta volt a tekintete, mégis mikor visszagondoltam a történtekre, újra elszorult a szívem, és ismét kezdte elvenni a józan gondolkodásomat az idegesség.
- Igen! Valamennyire… de kérlek, higgy nekem! Soha többé nem fog ilyen előfordulni! Megígérem!
- Mégis mit ígérsz meg??! Hogy soha többé nem iszol, hogy soha többé nem hozol ilyen kellemetlen helyzetbe, vagy… hogy soha többé nem drogozol???!!! – rángattam ki a kezeimet az övéi alól, és végre behúztam a cipzárt a dagadó csomagomon.
- Én… elismerem, hogy túllőttem a célon, és hogy hatalmas nagy vadbarom voltam, de kérlek, Kriszta! Bocsáss meg!

Vettem egy mély lélegzetet, majd szembe fordultam vele:
- Nem! Ez már nem megy Rob, ne haragudj! Az elmúlt 2 és fél évünk szinte nem is állt másból, csak a bocsánatkérésekből! Nekem ez már nem megy! Sajnálom! Folyamatosan ostromolsz azzal, hogy tartsuk meg az esküvőt, és vállaljunk gyereket. Mégis hogy akarsz felnevelni egy kisbabát??Úgy, hogy a bulikon kokainozol a haverokkal, és aztán még rá is iszol??!! Tényleg részeges és drogos apa és férj akarsz lenni??? – kezdtem hisztérikussá válni.
- Nem, dehogy! De kérlek Kriszta, én nem…
- Sajnálom, de már nem hiszek neked Rob! Nem tudok hinni neked! Túl sokszor… - csuklott el a hangom, ahogy eszembe jutottak a múltban történtek -… túl sokszor vertél már át, és hazudtál nekem! Én ezt már nem tudom elviselni! És tudod mit? Nem is akarom! - fogtam meg a bal kezemen pihenő eljegyzési gyűrűt, és egy gyors mozdulattal lehúztam az ujjamról. Majd elkaptam Rob kezét, és a tenyerébe tettem az ékszert.

Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd a gyűrűre, aztán ismét rám. Szólásra nyitotta a száját, de én belé fojtottam a szót:
- Ne mondj semmit! Nem akarok újabb magyarázatot hallani! Csordultig vagyok velük! Most pedig elmegyek! Kérlek Rob… ne gyere utánam, és ne is keress többé! Csak azt… - csuklott el újra a hangom -… csak azt kívánom, hogy találd meg azt a nőt, aki boldoggá tesz Téged, és jobban elviseli a médiát, és átérzi a helyzeted, mint én! Szia! – kaptam el a méretes bőröndöm, és – elképzelhető, hogy újra csak a dühnek, vagy talán most a mérhetetlen fájdalomnak is a számlájára írható, de – mindenféle erőlködés nélkül kihúztam az ajtón.

Rob teljesen ledermedve állt a szoba kellős közepén, és még mindig felemelt kezében tartva a gyűrűt, követett a tekintetével. A szavaim azonban még vagy nem tudatosultak benne igazán, vagy megfogadta azokat… ugyanis nem jött utánam! Az elkövetkezendő közel 6 hónapban nem!

***

Az ezt követő majdnem fél évet szinte folyamatosan Magyarország és Anglia között ingázva éltem meg. Mikor Angliában voltam, dolgoztam, készültem a végső vizsgáimra, és amikor csak tehettem, a barátaimmal voltam. Mikor pedig otthon voltam Magyarországon, a családomnak, a barátoknak, de legfőképpen a keresztfiaimnak szenteltem minden szabadidőmet.

Mégis valahogy jobban szerettem Angliában lenni! Persze imádtam a magyar barátaimat, és a családomat is, de… valahogy tudtam, hogy akár csak a tudat is, hogy az Ő otthonában vagyok, megnyugtat! Tisztában voltam vele, hogy ezzel csak saját magamat őrlöm, és fájdítom a szívem, mégis hiányzott az emléke! Hiányzott Ő! Hiszen 2,5 évet nem lehet csak úgy kitörölni az emlékezetemből! Ő azonban úgy tűnt, túltette magát rajtam…

Tudom, én mondtam neki, hogy ne keressen, de mégis szinte minden nap, ha nem minden órában azt vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom, kapjak egy e-mailt, vagy jelenjen meg a lakásom vagy az iroda előtt. De nem tette!
Ezzel egyidőben azonban tucat számra jelentek meg olyasfajta hírek az újságokban, a tv-ben, illetve az interneten, hogy Rob végre megtalálta az igazi boldogságot: Kristen mellett!
Isten látja lelkemet, nem akartam fájdítani még jobban a szívemet, mégis akármerre mentem, akárhova néztem, mindenhol a képeikkel találtam szembe magam, és a cikkekkel, amikben részletesen taglalták, hogy hol vacsoráztak, hol szálltak meg, hol és mikor csókolóztak nyilvánosan, vagy éppen ki kit látogatott meg az újabb filmjének forgatásán. Szavakkal ki sem fejezhető, hogy mégis mit éreztem az ilyen alkalmakkor. Az egyetlen megnyugvást a barátaim, közülük is legjobban Josh jelentette.

Jess és Audrey nem egyszer, se kétszer piszkáltak azzal, hogy tegyek már végre pontot a Robert Pattinson fejezetem végére, és kezdjek bele egy újba… aminek talán Josh Graham lehetne a címe. Én mégsem akartam! Nem tudtam volna elviselni a gondolatot!
Ugyanakkor még mindig haragudtam Robra a tettei miatt, és még mindig erősen élt bennem a kétség, hogy ha meg is jelenne előttem egyik nap, lehet, nem tudnék neki megbocsátani! Túl sokszor játszadozott már velem és az érzéseimmel ahhoz, hogy újra szemet tudjak hunyni az egyre súlyosodó problémák felett!

Persze, hogy még véletlenül se érezzem jobban magam, a média továbbra is úgy kezelt, mintha ismert ember, vagy sztár lennék. Lépten-nyomon „rajongókba” botlottam, fotókat csináltak velem, illetve rólam, valamint aláírásokat kértek. Igazából szerintem ők sem tudták, hogy miért… talán csak megszokásból! Vagy nem is tudom!
Jó pár magazin is megkeresett, hogy fotósorozatokat készíthessenek velem, és mikor a fotókra nemet mondtam, felajánlották, hogy akkor legalább egy interjút adjak nekik. Én viszont a lehető legtávolabb akartam maradni a nyilvánosságtól! Persze jártam szórakozni, illetve Nikki és Ashley által díjátadókra, premierekre, de mégsem akartam állandó reflektorfényben lenni! Ez azonban nem ment olyan könnyen, sőt…

A diplomaosztóm felért szinte egy díjátadóval… csak itt nem Rob volt a középpontban, ahogy az lenni szokott, hanem én! Persze nem volt kint ezer fotós vagy több száz, sikítozó rajongó, viszont a vendégek nagyon is tudták, hogy ki vagyok – pontosabban voltam –, így legnagyobb sajnálatomra, az egész ünnepség alatt a legtöbb kép rólam készült.

Mivel Magyarországról is ideutaztak a barátok, illetve a család, szerveztünk egy jó kis ünneplős délutánt – amit a szokásostól eltérően nem egy étteremben, hanem Jessék kertjében bonyolítottunk le. Szerencsére az idő is nekünk kedvezett, így nem kellett semmitől sem rettegnünk a barbecue parti közepette. Az elmúlt fél év során először, végre önfeledten szórakoztam, és boldogan ünnepeltem a többiekkel, hogy most már hivatalosan is a jog doktorai vagyunk.

Másnap elvittem anyuékat Londonba, és megmutattam nekik a nevezetességeket, illetve azt is, hogy hol dolgozom. Hihetetlenül jól érezték magukat, ám a Magyarországról érkezett „bandának” sajnos a késő délutáni géppel már haza kellett utaznia, hiszen hétfőn mindenkire vártak a szürke, munkával teli hétköznapok.

Már jócskán este volt, és ennek hatására a fáradtság nehéz leple is rám nehezedett, amikor a szundikálásomból a telefonom hangos zenélésére ébredtem fel. Először semmiféle hajlandóságot nem mutattam, hogy fel akarnám venni a telefont. Aztán mikor elhallgatott, és pár pillanattal később újra csengeni kezdett, megembereltem magam, és csukott szemmel ugyan, de kitapogattam a készüléket. Megnyomtam a hívásfogadás gombot, majd a fülemhez emeltem:
- Igen? – szóltam bele álmosan, és magyarul.
- Öhm, szia Kriszti! Jennie vagyok! – köszönt vissza az ismerős hang bizonytalanul, én azonban nagyon is határozottan nyitottam ki a szemeimet, és felültem az ágyban.
- Szia Jen! Jaj, de rég beszéltünk! Hogy vagy? Mi újság veletek? Eve is jól van? Mesélj! – tódult a szóáradat belőlem.
- Igen, mindenki jól van, és valóban nagyon rég beszéltünk. Igazából két dolog miatt is hívtalak most! Az egyik az, hogy gratuláljak a diplomádhoz! Tudtam, hogy könnyen veszed majd az akadályokat, és sikerülni fog!
- Köszönöm szépen! – köszöntem meg egy kicsit elcsodálkozva. Hiszen Jen több mint 8 ezer kilométerre van tőlem, és ráadásul csak alig fél napja kaptam meg a diplomámat. Jaj, azok az átkozott paparazzik!!!
- A másik pedig, ami miatt kereslek, hogy… nem lenne kedved eljönni hozzánk egy-két hétre? Eve-nek már nagyon hiányzol, rólam nem is beszélve!
- Dehogynem! Nagyon szívesen! Úgyis terveztem, hogy a közeljövőben kiveszem a szokásos nyári szabadságomat, csak még azt nem tudtam, hogy hova utaznék. De akkor már az úti cél is megvan! Mikor mehetek?
- Akár már holnap utazhatsz! Csak mielőtt elindulsz Londonból, írj egy üzenetet, vagy csörögj rám, hogy kimenjek eléd a reptérre. Rendben?
- Hát… a holnap azért még túl korán lenne! Beszélnem kell a főnökömmel is erről. De… szerintem… - forgott az agyam a lehetséges dátumon -… a péntek esti géppel el tudok utazni! Előtte viszont mindenképpen hívlak, oké?
- Oké! Már most nagyon várunk ám! Hiányzol!
- Ti is nekem! Amint tudok, megyek! Ígérem!
- Rendben! Akkor várom a hívásod vagy az üzeneted! És ne haragudj, hogy ilyen későn zavartalak!
- Semmi baj, nem zavartál! Örülök, hogy hívtál! Jók legyetek!
- Te is, és jó éjszakát! Vigyázz magadra!
- Meglesz! Szia-szia!
- Szia! – köszönt el, és letette.

Az elkövetkezendő pár napban beszéltem Josh-sal, aki szívesen adta meg nekem a két szabad hetet, illetve a félbehagyott munkáimat, és pakolást is befejeztem csütörtök estére.
Így pénteken már a munkába is vittem magammal a csomagjaimat, délután 4-kor pedig irányítottam magam Heathrow, onnan pedig a jó öreg Los Angeles felé.

Az új blogom!

Sziasztok!

Megígértem, hogy amint elkészül az új blog, belinkelem a címet, ahol elérhetitek!
Nos... tegnap nagyjából elkészültem vele! De részt még az elkövetkezendő egy hétben nagy valószínűséggel nem fogok tudni feltenni! :(

Minden esetre azért itt megkukkanthatjátok:
L.O.V.E. - Célkeresztben: hivatás vagy szerelem

Kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)

Üdv,
Sabyna

62. fejezet - Nerja /II. rész/

Másnap délelőtt a hatalmas ablakokon keresztül beszűrődő napsugarakra, és a tenger sós, megnyugtató illatára ébredtem. Mikor realizáltam, hogy még mindig Nerjában, ennek a csodálatos nyaralónak a hálószobájában vagyok, elmosolyodtam, és nyújtóztam egyet. Végül a hátamra gurultam, és Rob felé néztem.
Pontosabban afelé, ahol lennie kellene… ő ugyanis nem feküdt mellettem.

Ekkor hallgatózni kezdtem, és nagyon halk hangokra lettem figyelmes, amik olykor egy-egy rövidebb dallamra álltak össze. Elcsodálkoztam a hallottakon, hiszen tisztában voltam azzal, hogy Rob jó zenész, de még soha nem játszott nekem, vagy akár előttem.

Felültem az ágyban, magamra kaptam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt – hogy egészen pontos legyen, Rob világoskék ingét –, majd miután egy gyors hajtúrással rendeztem rakoncátlan tincseimet, a lehető leghalkabban indultam el a hangok irányába.

Ahogy odaértem a nappali boltíve alá, azonnal észrevettem szerelememet. Ott ült az ablakkal szemközti kanapén, és minden érzékével a zenére összpontosítva pengette az ölében fekvő gitárt. Elmosolyodtam, hiszen ennyire nyugodtnak, ennyire harmonikusnak ritkán látom őt!
Semmiképpen sem akartam megijeszteni, de tudatni akartam vele, hogy itt vagyok. Viszont csak úgy egyszerűen odaszólni nem akartam, így megfontolt, puha léptekkel elindultam felé.

- Jó reggelt édes! – köszöntöttem Őt a fülébe suttogva, mikor végre odaértem hozzá. Becsüccsentem a háta mögé, olyan közel, amennyire csak tudtam, és átnyúlva a karjai alatt, végigsimítottam a mellkasán.
- Neked is hercegnőm! Ugye nem én ébresztettelek fel? – fogta meg az egyik kezem, és belepuszilt a tenyerembe.
- Nem, dehogy! Sőt… alig hallottam meg, hogy játszol!
- Hát… igazából addig nem is akartam, hogy halld, amíg nincs teljesen kész!
- Micsoda?
- Írok egy dalt Lizzy-vel! De még csak az eleje van meg!
- Meghallgathatom?
- Nee, kicsim! Majd ha készen lesz, eljátszom neked, de így…
-… én szeretném hallani! – szakítottam félbe, és kicsusszanva mögüle, leültem vele szemben a kanapéra. A szemébe néztem, és biztatóan rámosolyogtam. Szinte láttam a megadást a tekintetében! Végül ő is egy ragyogó mosolyra húzta a száját, és sóhajtva egy aprót, elkezdett játszani, majd énekelni.

- Ez egyszerűen… nem is találok rá szavakat! Mi a címe? – kérdeztem teljesen elkápráztatva, mikor befejezte.
- Még nincs címe. Gondoltam előbb megírom a szöveget, és a végén adok neki címet. Vagy… talán van valami ötleted?
- Hát… egyelőre nincsen! De gondolkodom majd rajta, rendben? Most viszont megyek, csinálok valami kaját! – nyomtam egy puszit a szájára. Fel akartam pattanni, de abban a pillanatban, ahogy elindultam volna, elkapta a kezem.
- Csak pár perc és itt vagyok! Sietek… - fordultam vissza hozzá, és újra rámosolyogtam. Ő azonban teljesen komoly maradt, és határozottan nézett a szemembe.
- De én nem akarom, hogy elmenj! Soha… soha nem akarom, hogy elmenj! – csuklott el egy picit a hangja.
Értetlenül meredtem rá. Teljes testemmel fordultam felé, és vártam, hogy megmagyarázza, hogy mégis mit akar ezzel… hiszen csak pár szendvicsért megyek 10 méterrel arrébb!
Letette a földre a gitárt, és visszafordult hozzám.
- Rob, nem értelek! – szólaltam meg pár másodperccel később.
- Gyere, ülj le kérlek! – és ezzel visszahúzott a kanapéra. Újra szemben ültem vele.

A következő pillanatban felnézett, egyenesen a szemembe, és akkor már tudtam, hogy valami nagyon-nagyon fontosat akar mondani! Az olykor túlságosan is pesszimista felfogásomnak köszönhetően azonban a lehető legrosszabbra gondoltam, így a szívem azonnal észveszejtő vágtába kezdett, a vérnyomásom pedig már a plafont verdeste. Mégis egy árva hang nélkül vártam, hogy nekikezdjen…

- Szóval… pár hónappal ezelőtt elkövettem egy nagy hibát! Meg is szenvedtem érte, hiszen minden egyes percben, amikor nem voltál velem, arra gondoltam, hogy örökre elveszítettelek! Aztán mégis úgy alakult, hogy újra egymásra találtunk! Megbocsátottál… és ezzel én újra teljes embernek éreztem magam! Minden egyes nélküled töltött nap, óra, perc vagy másodperc kész örökkévalóság volt az elmúlt évben, és ezekben az időszakokban mindig azon gondolkodtam, mégis hogyan érhetném el azt, hogy mikor én több ezer kilométerre vagyok tőled, a saját életedet éld, de mégis hozzám tartozz! És végül rájöttem… - mondta, mindvégig a szemembe nézve. Aztán vett egy mély levegőt, kezébe vette az enyémeket, és újra a szemembe nézett. De most nem volt olyan határozott a tekintete, mint az előbb… inkább ingataggá, picit rettegővé, ugyanakkor bizakodóvá változott.
A szívem még mindig eszeveszettül vert, lassan már kezdtem úgy érezni, hogy hirtelen szívritmuszavarom is lett. Próbáltam elfojtani az egyre elhatalmasodó boldogságomat, és a lélegzetvételeimet is nagy nehezen kordában tartottam, a szervezetem azonban mintha fel akart volna robbanni! Ezelőtt soha nem éreztem ilyet!

- Tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz semmi hivatalosat az államvizsgád előtt! Én azonban úgy érzem, annak ellenére, hogy csak egy éve vagyunk együtt, nem tudnék nélküled élni soha többé! Nem akarlak sürgetni, és semmiképpen sem akarom rád erőltetni magam, csak azt szeretném, ha valami picike kapocs lenne, ami az érzelmeknél egy kicsivel szorosabban kötne össze minket!

Amikor befejezte a mondandóját, elengedte a jobb kezemet, és kicsit ügyetlenül ugyan, de benyúlt a nadrágja zsebébe. Pár másodperc múlva láttam, hogy megtalálta azt, amit keresett, végül – talán az előbbi vallomása után már nem is olyan nagy meglepetésemre – előhúzott egy kör alakú, fekete dobozkát.
- A kapocs pedig igazából ez lenne… - engedte el a bal kezem is, és kinyitotta a dobozt.

Ha beszéltem volna, egészen biztos vagyok abban, hogy torkomon akadt volna a szó… ha nem fulladtam volna meg abban a pillanatban. Az a csodaszép gyűrű, ami ott hevert előttem pár centire egy fekete bársonydobozban, a kislánykori álmodozásomban szereplő gyűrűk mindegyikét felülmúlta. Csillogott-villogott a csodálatos, andalúz napsütésben, ezzel teljesen belém fojtva akárcsak egy aprócska megnyilvánulást is! Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy levegőt kellene vennem!
Egyszerűen csak meredtem a gyűrűre, és nem tudtam mondani semmit…

- Kriszta, édesem! – szólalt meg Rob. Azonnal felkaptam a fejem, és a tekintetem abban a pillanatban összefonódott az övével. Éreztem, hogy a szemeim a normálisnál sokkal elkerekedettebbek, így láthatóan szerelmem tekintetében is a bizakodó csillogást felváltották a borzongás és a félelem aprócska szikrái. Félt a válaszomtól… mégis egy pillanatra megszakítva a szemkontaktust, tekintetével megkereste a bal kezem, újra a kezébe vette, majd ismét felnézve rám megkérdezte azt, amire már azóta vártam, amióta rájöttem, mire készül:
- Leszel a feleségem?

Ahogy kimondta a szavakat, nem is fogtam fel igazán! Legelőször az a kérdés kúszott az agyamba, hogy vajon mióta készülhetett erre? Végül azonban ezt az egyetlen, eltévedt gondolatot felváltotta temérdek, érthetetlen érzés.

Mikor még csak álmodozik az ember az esküvőről, vagy akár csak eszébe jut egy effajta kósza gondolat, teljes bizonyossággal jelenti ki, hogy ’Igen, persze! Ki az a hülye, aki élete szerelmének ne mondana igent?’. Ám amikor ott áll abban a bizonyos szituációban, és az álomférfi, élete párja szegezi neki a kérdést az élet legigazibb valójában, akarva akaratlanul is elindul benne egy érdekes, megmagyarázhatatlan folyamat.
Egyrészt elfogja az a szerelmes bizsergés, hogy végre valamilyen szinten „komolyan” is összefonódhat az életük, és ha úgy igazából nem is köti össze őket ez a kötelék, mégis egy lépéssel közelebb lesznek a közös életük felé vezető úton.
Másrészt viszont, például egy olyan lánynak, mint én, aki egész életében azt fontolgatta, illetve azért harcolt, hogy odáig jusson a karrier, és maga az élet terén, ahol most van… valamilyen szinten bizony lemondásokkal járhat a házasság! Persze egy gyűrű semmiféle komolyabb kötelezettséggel nem jár az egyszerű együtt járásnál, mégis… gondolkodóba ejtett!

Ez a gondolkodás azonban nem tartott pár másodpercnél tovább, ugyanis mikor a gyűrűről újra Rob szemeibe néztem, és ezzel egyidőben megint az a kellemes, szerelmes bizsergés kerített hatalmába, akarva akaratlanul is mosolyra húztam a szám, és kimondtam a bűvös szót:
- Igen!

Ezzel most szerelmemen volt a sor, hogy eljuttassa a fülétől az agyáig a válaszomat. Annak ellenére, hogy hihetetlenül jó színész, a kimondott szavamat követő másodpercekben minden egyes érzelmet le tudtam olvasni az arcáról, és a szemeiből: először ledöbbenés, ezt szorosan követte a meglepődés, aztán a megkönnyebbülés, végül pedig az öröm. Az utóbbi egy óriási, boldogságban úszó mosolyban, végül pedig egy szerelmes, forró csókban nyilvánult meg.

- Nem akarlak siettetni… de… nem kapom meg… a gyűrűmet? – lihegtem Rob fülébe, amikor a szenvedélyes csók kezdett átcsapni egy, a kanapén játszódó érzéki előjátékba.
- De… de igen! – nyelt egy nagyot a rajtam fekvő szerelmem. Aztán adott még egy puszit, végül lemászott rólam. Én pedig feljebb csúsztam a karfának dőlve.
- Szeretlek Andrássy Krisztina! – húzta az ujjamra a csodaszép gyűrűt, miközben – valószínűleg direkt – magyarosan mondta a nevemet.
- Én is szeretlek Robert Pattinson! – vallottam be az érzéseimet én is, majd megcsókoltam.

***

Büszkén állíthatom, hogy a nyaralás első felét egy egyszerű barátnőként, a második felét viszont már menyasszonyként töltöttem el. Kimondhatatlanul jó érzés volt úgy sétálni Rob oldalán az utcán, hogy már tudtam, nem „csak” a barátnője vagyok!

Annak ellenére, hogy mikor előállt a nagy kérdéssel, megijedtem… már az eljegyzésünket követő napon úgy ébredtem fel a karjaiban, egy csodálatos, romantikusan eltöltött éjszaka után, hogy teljesen biztos voltam az érzéseimben, és abban is, hogy jól döntöttem!

Fájó szívvel ugyan, de megfűztem Robertet, hogy pár nappal előbb hagyjuk el Andalúziát, ám koránt sem azért mert annyira nagy kedvem volt visszamenni dolgozni, hanem azért, hogy személyesen mondhassuk el a szüleimnek a jó hírt! Így a Pireneusi-félszigetről nem Londonba, hanem egyenesen Budapestre utaztunk.
Persze mindezt a legnagyobb titokban tettük, ugyanis nem akartuk, hogy a sajtó vagy a rajongók idő előtt tudomást szerezzenek arról, hogy eljegyeztük egymást. Robert ezt egy sajtónyilatkozatban szerette volna közzétenni… idővel!

A gépen ért az első közös nyaralásunk második legnagyobb meglepetése: ugyanis miután teljesen letörve áradoztam újdonsült vőlegényemnek, hogy mennyire csodálatos Andalúzia, és hogy ezzel együtt mennyire a szívemhez nőtt a két hét során a tengerparti ház… Ő nemes egyszerűséggel közölte velem, hogy a nyaraló a miénk! Vagy ha úgy tetszik, az enyém!
Először nem akartam hinni a fülemnek, de aztán azonnal rá kaptam a tekintetem, így mosolyogva mesélte el, hogy ő igazából már járt Andalúziában a nyaralásunk szervezése miatt, és – persze csak utánam – a ház volt a második dolog az életében, amibe első pillantásra beleszeretett. Ezért miután eltervezte, hogy itt kéri meg a kezem, azonnal meg is vette a házat! Nem jutottam szóhoz a ledöbbenéstől és a boldogságtól…

*

Ferihegyről egyenesen anyuékhoz mentünk, ahol összehívtuk a családom apraja nagyját, illetve a barátaimat is, és elújságoltuk nekik azt, hogy ezentúl menyasszony és vőlegény vagyunk! A jókedvet már csak az tetézte, hogy Rob végre megismerhette leendő keresztfiait, Levit és Benit!
Beni kicsit rakoncátlanabb, pimaszabb volt vele… valószínűleg tudta, hogy a keresztapát mindenbe bele lehet rángatni! Levi azonban érdekes módon jó pár alkalommal csak és kizárólag Rob karjaiban volt hajlandó megnyugodni, vagy elaludni.
Minden egyes alkalommal, mikor láttam, hogy Rob dúdolgat Levinek, és teljesen elragadtatva ringatja a karjaiban, összeszorult a szívem! Láttam rajta, hogy mennyire apuka akar már lenni, de azt is éreztem, hogy mi – vagy legalábbis én – még nagyon nem vagyok felkészülve egy saját kisbabára. Mert bizony hiába akarja Robert a kicsit, neki dolgoznia kell, főleg most, hogy ennyire felkapott sztár. Bármelyik színésszel beszélgettünk, mindenki azt tanácsolta Robnak, hogy „addig üsse a vasat, amíg meleg”. És ezt bizony ésszerű lenne megfogadnia! Hiszen nem biztos, hogy sokáig megmarad neki az az előjoga, hogy ő válogathat a szerepei közül, és nem fordítva…
És persze abban is teljesen biztos vagyok, hogy ép ésszel nem tudná elviselni, ha a kisfia vagy kislánya több ezer kilométerre lenne tőle, amikor például először feláll, először pisil a bilibe, vagy először mond ki valamilyen szót!
Ezeket az érveket természetesen neki is felvázoltam, és szomorú szemekkel ugyan, de belátta, hogy igazam van! Várnunk kell még egy kicsit a pindur Pattinsonnal!

Miután két fantasztikus napot töltöttünk anyuéknál, visszarepültünk Londonba, és az első utunk Rob szüleihez vezetett. Ott volt Liz, Vic és a vőlegénye is, így mindannyiuknak egyszerre tudtam megmutatni a Robtól kapott, meseszép gyűrűmet! Egyelőre teljesen értetlenül álltam azelőtt, hogy ők egyáltalán nem voltak meglepve az eljegyzéstől… inkább azon csodálkoztak el nagyon, hogy Rob ennyire kitett magáért! Hm… a végén még kiderül, hogy körülöttem mindenki tudott a meglepiről, csak én nem!?

A Pattinson-családdal töltött nap meghozta a harmadik meglepetést is: Liz ugyanis – miután megtudta, hogy én aznap hallottam a kettejük által írandó dal részletét, amikor Rob megkérte a kezem – azt tanácsolta, hogy legyen a dal címe „Hands”. Kissé meglepő cím, de mégis tetszett! Rob is belement! Így a „Hands” mondhatni a Mi dalunk lett!

***

Miután visszarázódtunk a „hétköznapi” életünkbe – vagyis Rob Los Angelesbe utazott az új filmje utómunkálatai miatt, én pedig újra belecsöppentem az unalmas akták uralta irodába –, ugyanúgy dolgoztunk, illetve szórakoztunk a barátainkkal, mintha misem történt volna.
Azzal az egy kivétellel, hogy amikor a barátnőimmel tartott „csajos esték” alkalmával a klubban odajött hozzám egy-egy srác, bármiféle magyarázkodás nélkül elég volt csak felmutatnom a bal kezem gyűrűsujján ragyogó – mint később kiderült, gyémántköves – eljegyzési gyűrűt ahhoz, hogy tudják, maximum egy táncon kívül semmi többre nem számíthatnak!

Végeredményben ugyanis… egyszerűen imádtam menyasszony lenni!

***
Fekete ékszerdoboz
Kriszti gyűrűje

Illetve ha valaki nem hallotta volna még: a "Hands" című dal Lizzy Pattinson előadásában:

(Képzeljétek el, ahogy ezt Rob énekli gitárkísérettel! Hmmm... :PP)

1 éves a blog!

Hát, ezt is megéltük!
Egészen pontosan ma délután, 13:40-kor lett a blog, és ezzel együtt a történet is, kereken 1 éves!
Soha nem gondoltam volna, hogy az a kis kezdetleges sztori, amit a picike agyacskám tavaly nyáron talált ki, ennyire olvasott lesz!
Az elmúlt év alatt összegyűlt 71 rendszeres olvasó és 54.317 látogató messze-messze meghaladta a várakozásomat, sőt... az elképzeléseimet is! És igazából számítani sem számítottam arra soha, hogy akár 10 olvasóm is lesz!

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az összes rendszeres olvasómnak azt, hogy olvassátok a történetemet, a rendszeres kommentelőimnek a hozzászólásokat is nagyon köszönöm, és természetesen azoknak is nagyon hálás vagyok, akik hébe-hóba ugyan, de olvassák a sztorit... Illetve azoknak is, akik csak felugrottak a blogra! Egyszóval: mindenkinek nagyon szépen köszönök mindent! :) El sem hiszitek, mennyire boldog vagyok! :)

Mint a legutóbbi díjas posztomnál írtam, először maximum 50-60 rész közöttire terveztem a történetet, de aztán megnöveltem ezt a számkeretet, és most - véglegesen - úgy döntöttem, hogy a legeslegvégső esetben is 100 fejezetes lesz a 'Szerelem a média forgatagában'!

Még egyszer mindenkinek nagyon szépen köszönöm, hogy érdeklődtök a történet iránt!
A következő - 62. rész (Nerja /II. rész/) - szerda este kerül majd fel!

Puszi,
Sabyna

ui.: Már megszületett a fejemben egy másik történet is, ami teljesen más "világban" játszódik. Ne gondoljatok semmi fantasyre vagy kitalált, Mátrix-szerű történetre, hanem inkább egy, még ennél is sokkal, de sokkal hétköznapibb valóságra!
Nem tudom, hogy kíváncsiak lesztek-e majd rá...
Minden esetre, amint elkészültem az első pár fejezettel és a bloggal, belinkelem majd a címet, és beleolvashattok, ha gondoljátok! :)
Dátum terén 100 %-osra ígérni még semmit sem tudok, de előreláthatólag jövőhét vége felé már fent lesz az első fejezet!

61. fejezet - Nerja /I. rész/

Sziasztok!

Igaz, hogy csak vasárnap délutánra ígértem az új fejezetet, de a sok díj, amit az elmúlt időszakban kapott a blog, illetve a biztató kommentek, amiket írtatok, igencsak ösztönzően hatottak rám! A másik oka pedig az, hogy holnap délutántól szombat késő estig nem leszek itthon - és gépközelben sem -, ezért nem voltam biztos abban, hogy elkészülök vasárnap délutánig a frissel! Éppen ezért ma nekiültem, és kikanyarítottam az új részt, amit most fel is teszek nektek! :)

Illetve még valami: olvastam az előző fejezet kommentjeinél, hogy páran nem értettétek a címet! Nos... pont ezt szerettem volna elérni! Mármint nem azt, hogy ne értsétek, hanem hogy egy kicsit megkavarjon Titeket! :)) Tudom, piszok disznó vagyok! :))
Az "Az első" cím igazából számomra - elsődlegesen - azt jelentette, hogy Rob és Kriszti kapcsolatuk első közösen töltött két hetére készül!
De hogy igazából ezen felül jelent-e majd még valamit... az majd kiderül! :PP

Puszi mindenkinek,
Sabyna

***

Miután hosszú, forró csókkal köszöntöttük egymást, Rob mosolyogva csúsztatta a kezét az enyémbe, és saját táskáját a vállára dobva, elkapta az enyémet is, és magával húzott a kijárat felé.
Ahogy odaértünk az ajtó elé, és az kitárult előttünk, mindenféle előjel nélkül csapott meg az andalúziai forróság. A gépből kilépve rögtön a légkondicionált folyosón, majd a terminálban találtam magam, ezért az elmúlt 15-20 percben semmit sem érzékeltem abból az izzó levegőből, ami most a meglepetés legnagyobb erejével hatott rám.

El sem tudtam képzelni, hogy szerelmem mégis hogy bírja így beöltözve, amikor én legszívesebben az egy szál topomat és farmerszoknyámat is lerángatnám magamról!
Minden esetre nem sokat tudtam elmélkedni, és efféle gondolatokat ébresztgetni, mert Rob tovább húzott, méghozzá egy, a parkolóban álló hófehér, lesötétített X6-os BMW-hez. A szemem elkerekedett, a szám pedig valószínűleg tátva maradt, ahogy megálltam az utas oldal felőli ajtónál, amíg Rob betette a csomagokat a csomagtartóba.

- Mi a baj kicsim? Miért nem ülsz be? – kérdezte mosolyogva, ahogy előrejött, és egy ügyes mozdulattal megkerülve engem, kinyitotta nekem az ajtót.
- Áh… én csak…
- Nem tetszik? Pedig neked szántam! – mondta komoly hangon. Azonnal rá kaptam a tekintetem! Valószínű láthatta rajtam, hogy ha meg tudnák szólalni, biztosan leharapnám a fejét, ezért inkább befejezte a kis játékát, és elvigyorodott. – Csak vicceltem! Nem akartam, hogy taxival mennyünk a házig, mert akkor valaki biztosan rájönne, hol vagyunk! Ezért béreltem! De persze ha kérsz egy ilyet, akkor…
- Jaj, olyan disznó vagy! – mosolyogtam el magam végre én is, és elkapva az ingét, közelebb húztam magamhoz, és lágyan megcsókoltam. Ám ez a csók valami miatt olyan tüzet keltett bennem, hogy úgy éreztem, csak egyre többet, és többet akarok belőle!
- Kicsim, ezzel várnod kellene egy kicsit… – térített észhez Rob kuncogva. Azonnal észbe kaptam én is… fogalmam sincs, mi üthetett belém!
- Oh, persze… igazad van! Menjünk! – mondtam, majd – talán kicsit túl indulatosan is – kinyitottam az ajtót, és beültem. Rob is bepattant a másik oldalon, és már indított is.

Az úton nem igazán beszélgettünk, mert Rob a vezetésre, én pedig a csodálatos tengerpartra koncentráltam, ami mindvégig mellettünk húzódott. Igazából még akkor sem teljesen tudatosult bennem, hogy valóban két egész hetet fogunk itt tölteni kettesben, amikor már csak spanyol szavakat hallottam magam körül…
Egy pillanatra mindent kiürítettem a fejemből, nem gondoltam az égvilágon semmire, csak lehúztam az ablakot, lehunytam a szemeimet, és mélyet szippantottam a Mediterrán-tenger sós illatából. Élveztem, hogy semmilyen kötelezettségem nincsen, csak annyi a dolgom, hogy jól érezzem magam a párommal, akit annyira szeretek!

Mintha Rob megérezte volna a gondolataimat, ugyanis éppen akkor, amikor arra gondoltam, hogy mennyire szeretem őt, megéreztem az ujjait a combomon. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, és az ülés nyaktámlájának döntött fejemet felé fordítottam.
- Köszönöm! – mondtam.
- Mit szívem? – kérdezett vissza azzal a hamiskásan édes mosolyával, amit kimondhatatlanul szeretek.
- Hogy elhoztál ide! Hogy kirángattál a szürke hétköznapokból, és hogy… hogy itt lehetünk! Te és én! Köszönöm! – mosolyogtam, és néztem Őt. Nem vártam válaszreakciót, vagy bármi ilyesmit, csak azt akartam, hogy tudja.
Ő azonban hirtelen félreállt az út szélén. Meg akartam kérdezni, hogy most meg miért állt meg, de nem volt rá elég időm… ugyanis épphogy megállt az autó, ő kicsatolta a biztonsági övét, és azzal a lendülettel áthajolt hozzám, és hihetetlen szenvedélyesen megcsókolt.

Miután a hirtelen jött csókunkat megszakította, a homlokát az enyémnek támasztotta, és csak annyit mondott:
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek!

A rögtönzött kis romantikus perceinket követően nagyjából még tíz percet kanyarogtunk a gyönyörű kilátáshoz képest igencsak gyér forgalmú úton, amikor Rob egyszer csak egy kisebb földútra kanyarodott. Nem kérdeztem semmit, csak egyszerűen rápillantottam.
- Nyugodj meg! Tudom az utat! Pár perc és ott vagyunk! - válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

Igazából nem voltam ideges, hiszen eddig sem vette elő a térképet, és még tanácstalan sem volt egyetlen egy körforgalomnál sem azzal kapcsolatban, hogy mégis merre kellene mennünk. Az azonban akarva akaratlanul is felkeltette az érdeklődésem, hogy azon felül, hogy a vezetés egyre jobban megy neki, mégis hogyan ismeri ki magát ilyen jól egy idegen helyen?! A feszített tempójú forgatás alatt mégis hogy volt neki ideje arra, hogy bevágja az utat a Malaga reptértől egészen… egészen… de hova is megyünk??? Körbenéztem, hátha találok egy árva táblát a közelben, amiről legalább ezt megtudhatnám, hogy hol vagyunk, de egy-két kisebb fán, hatalmas köveken, és kopárságon kívül semmit sem láttam.

A következő pillanatban azonban egy olyan dolog került a szemem elé, amire aztán végképp nem számítottam! Egy hatalmas, világos, igen extrém kiépítésű és formájú ház!
Igazából nem is tudom, mire számítottam… egy hotelre? Egy kis vityillóra?? Vagy egy sátortáborra??? Nem is tudom! De azt igen, hogy arra egészen biztosan nem gondoltam, hogy egy, a belvárostól, sőt… mindentől kellőképpen távol eső, tengerparti házban fogjuk eltölteni a csodálatosnak ígérkező két hetes nyaralásunkat! Az első közös nyaralásunkat!

Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Rob állóra blokkolta a kerekeket, kipattantam a kocsiból, és úgy meredtem a házra, mint aki előtt éppen Jézus jelent meg! Nem akartam hinni a szememnek! Még pislogtam is egy párat, hogy valóban jól látok-e, és hogy valóban ott vagyok-e, ahol…

- Tetszik? – lopózott mögém Rob, és hátulról alig érezhetően a derekam köré fonta a karjait. Végül a vállamra támasztotta az állát, és úgy várta a válaszomat.
- Ez egyszerűen… meseszép! El sem hiszem, hogy itt vagyunk! – simultam bele még jobban a karjaiba.
- Pedig elhiheted szívem! Ez a ház csak és kizárólag a miénk… két teljes hétig! – éreztem, ahogy a fülem mellett elmosolyodik. Turpisságot gyanítottam a dologban, de túlságosan is izgatott voltam ahhoz, hogy ezen jártassam az agyam!
- Jártál már itt? – mondtam ki hangosan is a hirtelen eszembe ötlött kérdést.
- Hát… nem! De képeken láttam, és az szinte ugyanolyan, mintha jártam volna már itt! Gyere, nézzünk körül!
- De előbb a cuccokat be…
- Majd később! Most gyere… - csúszott ki mögülem, de egyik karját még mindig a derekamon pihentetve, elindultunk a bejárati ajtó felé.

Kettős érzések kavarogtak bennem. Egyrészt már alig vártam, hogy körülnézhessek odabent, és felfedezhessem ennek a csodának minden egyes apró zegét-zugát. Ugyanakkor féltem is belépni az ajtón, mert – gyerekes gondolat, tudom, de – tudtam, hogy akkor ténylegesen is megkezdődik a két hetünk… ami után újra el kell majd válnunk ki tudja, mennyi időre!
Ám gyorsan abba is hagytam a morfondírozást, hiszen egy ilyen csodálatos napon, és egy ilyen fantasztikus helyen semmi másra sem szabad gondolni, csak a boldogságra!!!
Így szerelmem oldalán nekiindultam felfedezni a „lakosztályunkat”!

Belépve az ajtón, egy hatalmas, szinte teljesen egybefüggő tér köszöntött minket. Sehol sem volt ajtó, csak boltívek. Egy óriási konyha, egy hozzá kapcsolódó ebédlő, végül pedig egy igencsak tágas nappali töltötte ki az egész bal oldali részt.
Ami mégis a háznál is jobban lenyűgözött, az a kilátás volt! Egy szikla tetejére építették, ráadásul csak egy-két méterre a szikla szélétől. Így a nappali kanapéjából ülve belátható az egész tenger! Mintha csak meghajolna előttem…

Az épület jobb oldalán volt a hálószobánk, illetve az egyetlen helyiség, ami ajtóval és a házon található legkisebb ablakokkal volt ellátva: vagyis a fürdőszoba. Az én fantáziámat azonban mégis a hálószobában található hatalmas, pihe-puhának látszó, szinte már hívogató ágy indította be. Elsietni azonban semmit sem akartam!

- Ez szavakkal egyszerűen leírhatatlan! – álltam szembe Robbal, és mindkét karommal körülfogtam a derekát.
- Imádom, amikor boldognak látlak! Olyankor még gyönyörűbb vagy! – fésült egy kósza tincset a fülem mögé, majd mosolyogva adott egy puszit a homlokomra. Elmosolyodtam.
- Szeretlek! – bújtam hozzá, ő pedig szorosan magához ölelt.

A következő fél órában Rob a kajával – igen-igen, nem írtam ám rosszul –, én pedig a kicsomagolással foglalatoskodtam. Nem volt nehéz elpakolászni, ugyanis a hálóban annyi szekrény volt, hogy ha az összes ruhámat idehoznám, akkor sem tudnék minden polcot teljesen megtölteni.
Nagyon szívesen kipakoltam volna Rob ruháit is, de ragaszkodott hozzá, hogy azt majd ő megcsinálja! Így én sem ragaszkodtam foggal-körömmel a dologhoz! Inkább ráhagytam…

Miután végeztem, levettem a papucsom, és a lehető leghalkabban osontam át a hálóból a konyhába. Amikor odaértem a boltív alá, láttam, hogy Rob az összes tudását éppen a köré összpontosította, hogy elkészítse – valószínűleg a világ legdizájnosabb és legfinomabb – szendvicseit. Elmosolyogtam magam, majd lábujjhegyen odatipegtem mögé, és hátulról átölelve őt, a hátára hajtottam a fejemet.
- Mindjárt kész vagyok! – mondta, miközben a lehető legnagyobb óvatossággal és pontossággal karikázott fel egy paradicsomot.
- Ne segítsek?
- Nem-nem! Boldogulok!
- Rendben! Akkor addig… kimegyek a teraszra! – mondtam, majd felágasodva nyomtam egy aprócska puszit a nyakára. Aztán otthagytam.

A nappaliból egy üveges tolóajtó vezetett ki a teraszra. Ez a terasz azonban nem az a szokásos kinézetű volt, mint amilyen általában a tengerparti házaknál… de hát őszintén, ennél a háznál mi szokásos kinézetű?
Tehát ez a „terasz” igazából csak egy előtér-féle volt, hiszen nem voltak kint napozóágyak, se medence, se asztal, se hintaágy, se semmi. Még korlát vagy virág sem. Mégis, ahogy kiléptem rá, újra magával ragadott az a csodálatos érzés, amit akkor éreztem, mikor először megláttam a házat. A kilátás pedig újra csak tetézte mindezt!

Alig pár perce üldögélhettem az édes semmittevésben a „terasz” sziklaszirt felé vezető 2 fokos lépcsőjén, amikor:
- Gondoltam, szívesen ennél itt kint! – szólalt meg Rob, majd leült mellém, a kezében egy-egy tálcával. Átadta az egyiket, majd az övét az ölébe tette, és már falatozni is kezdett.
- Jó étvágyat! – mondtam, majd én is óvatosan nekikezdtem az egyik, minden jóval púpozottra pakolt szendvicsnek.
- Hmm… tessék? – nézett rám szerelemem. Rápillantottam, mert nem értettem, hogy miért kérdez vissza. Rosszul mondhattam valamit?
Az értetlen, ugyanakkor kérdő tekintetemre nézve megadta a választ:
- Az előbb magyarul mondtál valamit… de ezt még nem értem! Jo etvagyat???
- Komolyan magyarul mondtam?! Jaj, ne haragudj, csak… elkalandoztak a gondolataim! Egyébként azt mondtam, hogy… jó étvágyat! – mondtam neki, most már angolul.
- Áh, értem! Neked is! – mosolyodott el, majd folytatta az evést.

Az első napunk pikk-pakk elszállt, ráadásul mindez kimerült abban, hogy összebújva ültünk a lépcsőn, és bámultuk a tengert, este pedig a naplementét. Ami pedig azután történt, azt az ’Életünk’ nevű albumnak ’Első közös nyaralásunk első éjszakája’ című fejezete alatt őrizzük majd mindketten! Annyit azért elárulok, hogy igen izgalmasra sikeredett…

***

Az első hetünk Andalúziában fantasztikusan és változatosan telt. Persze voltak azért mélypontok, hiszen annak ellenére, hogy amikor csak tehettem, Robbal közösen, vagy egyedül élveztem a szabadságot, kötelezettségeim is voltak. Hiszen a főnököm, Josh csak úgy engedett el, ha alkalmanként azért dolgozom is. Az ügyek pedig még Andalúziában, ezen a gyönyörű tengerparton sem oldódtak meg maguktól!
Ekkor persze Rob nem egyszer, se kétszer felkapta a vizet, és toporzékolt, hogy miért kell nekem még itt is dolgoznom!? Pedig tisztán és világosan megmondtam neki még elutazásunk előtt, hogy mik voltak Josh feltételei! És még így is engedékeny volt velem, ugyanis az alkalmazottak nagy része jelen pillanatban is dolgozik!

Amikor viszont éppen hullámhegyeink voltak, akkor mindketten majd’ ki csattantunk a boldogságtól és a kiegyensúlyozottságtól.
Már az első 3-4 nap után úgy éreztem, mintha nem is csak nyaralnánk, hanem együtt élnénk. Felemelő érzés volt… nagyon tetszett!
Minden este egymás karjaiban aludtunk el, és másnap szintén egymás karjaiban ébredtünk! Voltak reggelek, amikor Rob hozott nekem reggelit az ágyba, volt, amikor pedig én keltettem őt a gőzölgő kávé friss illatával, és egy ébresztő, ám annál finomabb reggeli csókkal.

Mikor már abszolút semmi kedvünk nem volt a házban kuksolni, Rob még azt is bevállalta, hogy a világhírneve ellenére bemenjünk a városba egy kicsit szétnézni. Vásárolgattunk, megnéztünk pár nevezetességet, ebédeltünk, fagyiztunk, este pedig beültünk egy Coconuts nevű klubba. Élveztük, hogy végre kettesben lehetünk!
Fantasztikus hangulatot csináltak a helyiek – nem hiába spanyol vér csörgedezik bennük –, és még Rob kedve sem romlott el, sőt… a nap folyamán csak elvétve egy-két ember ismerte fel őt!

***

Mikor vasárnap bebújtam az ágyba szerelmem mellé, és a halk, egyenletes szuszogása mellett a tenger morajlását hallgattam, eszembe jutott, hogy már el is töltöttük a két hetünk első felét. Egy hét múlva ilyenkor már a repülőgépen fogunk ülni, visszafelé repülve Londonba! – gondoltam.
Sóhajtottam egy hatalmasat – amitől Rob is megmoccant –, majd még közelebb bújtam szerelememhez, és lehunyva a szemem, tovább hallgattam a hullámok hangját… amik szépen lassan álomba is ringattak.

***
X6-os BMW

A nyaraló kívülről
Konyha
Ebédlő
Nappali
Hálószoba
Fürdőszoba
Tengerpart
Naplemente