Sziasztok!
Ez a rész romantikusabb, és kicsit hosszabb is lett, mint az eddigiek! Remélem tetszeni fog nektek!
Jó olvasást!
Pussz,
Sabyna***
Meglepő módon a 3 órás úton végig ébren voltam, és zenét hallgattam – pedig még ha azt vesszük, hajnal volt. Azt viszont még magamon is elcsodálkozva tapasztaltam, hogy minden egyes percben, ahogy közelebb értünk Londonhoz, annál gyorsabban vert a szívem. Izzadt a tenyerem, és úgy éreztem, egyre melegebb van az utastérben. Izgultam, hogy ma találkozom Rob édesapjával is, illetve már alig bírtam magammal, amikor arra gondoltam, hogy alig egy óra múlva már Rob karjaiban lehetek.
Ahogy végiggondoltam az elkövetkezendő napok feltételezett eseményeit, már be is mondta az egyik légi kísérő, hogy leszálláshoz készülve kapcsoljuk be az öveinket. Azonnal eleget is tettem a kérésének, majd kinéztem az ablakon, és kémlelni kezdtem a lenti világot.
Amint földet ért a gép, és lassan gurulni kezdett, mindenki – így természetesen én is – pakolgatni kezdett, de most még csak ülve. Akkor azonban, mikor a gép megérkezett a terminál elé, szinte egyszerre bolydultak fel az utasok, és kisebb-nagyobb tömegnyomort okozva indultak meg a kijárat felé. Fogalmam nincs, mi üthetett beléjük, hiszen ha tolonganak, akkor csak még később jutnak le! Emberi logika…
Nagy nehezen én is kiértem a terminálba, és – mint ahogy Ferihegyen, itt is – az első utam a mosdóba, a második pedig a csomagomért vezetett. Miután már magamnál tudhattam a hatalmas poggyászomat, elindultam a kijárat felé, és ide-oda tekingetve nézelődtem, hogy vajon ki jött ki elém. Már éppen kezdtem egy picit elkeseredni, hogy senki sem vár, amikor megláttam egy hatalmas táblát, rajta a keresztnevemmel.
A tömegtől először nem láttam, hogy kik tartják azt, de miután közelebb érve ki tudtam kandikálni a temérdek ember közül, megláttam őket: a Pattinson családot! Clare, Lizzie, Vic, és egy körülbelül Clare-rel egyidős férfi, aki „egyet találhatsz” elven biztosan Richard lehet. A család azonban nem volt teljes, Rob ugyanis hiányzott…
Megindultam feléjük, és mikor már ők is észrevettek, mindannyian elmosolyodtak. Megszaporáztam a lépteimet, és mikor odaértem, először Clare-t, aztán a lányokat öleltem meg, végül odamentem Richard-hoz, bemutatkoztam, és a végén meglepő módon ő is megölelt. Csodálkoztam ezen a tettén, hiszen Rob mesélt róla egy-két dolgot, és abból kifolyólag egy picit morcosabb, távolságtartóbb apukára számítottam. Na de nem baj! Majd szépen lassan megismerkedek vele is…
- Hogy utaztál? – kérdezte Vic.
- Nagyon jól, köszönöm! Bár azt hittem, most is el fogok aludni, mint mindig, de nem sikerült. Túl izgatott voltam… - válaszoltam.
- Hát, lehetsz is! – szólt közbe Lizzie, a megjegyzését viszont abszolút nem tudtam mire vélni. Megpróbáltam nem ránézni, de a többiek megtették ezt helyettem. Szegény… mintha valami titkot csacsogott volna ki!
- Egyébként merre van Rob? Ennyire vár engem? – kérdeztem, és elejtettem egy aprócska nevetést. Hiszen tudom, hogy vár, és azt is, hogy mindennél jobban szeretett volna itt lenni, de az ő helyzetében ez hatalmas káoszt okozott volna a reptéren. Az is meglepő egyébként, hogy magunk körül nem látok egyetlen paparazzit sem.
- Hát… tudod! Ő nem jöhet ki ilyen feltűnésmentesen a reptérre. Pedig nagyon szeretett volna itt lenni! De ahelyett, hogy itt ácsorogna, otthon vár téged! – válaszolta Clare.
- Persze, értem! – viszont valami érdekes illatot érzek a levegőben. Csak nem sumákol valaki?! A reakcióimból viszont nem engedtem arra következtetni, hogy bármit is sejtenék. Pókerarc, majd egy aranyos kis mosoly.
- Jaj, Lizzie! Míg el nem felejtem! Mielőtt elindulunk, eljönnél velem a mosdóba? Ahogy leszálltam a gépről, olyan izgatott lettem, hogy rögtön a csomagomért mentem. – füllentettem.
- Persze, mehetünk! – válaszolta a kérdezett.
- Rendben! Akkor mi a kocsiban várunk titeket! Elvihetjük a csomagodat, Kriszti? – fűzte hozzá Clare.
- Igen, persze! Köszönöm! – adtam át a poggyászom. Aztán mosolyogva egymásra pillantottunk, végül ők a terminál kijárata, Lizzie és én pedig a mosdó felé indultunk.
- Liz, lenne egy hatalmas nagy kérésem! – fordultam felé, ahogy beértünk a női mosdóba. Lizzie hatalmas, kérdő szemekkel nézett rám. Most tökéletesen olyan volt, mint Rob, csak női verzióban. Le sem tagadhatnák, hogy testvérek!
- És mi lenne az?
- Tudom, nem ismerjük még egymást olyan jól, és lehet nem is fogsz belemenni, de… szóval Rob karácsonyi ajándékáról lenni szó. Mivel nagyon ritkán találkozunk, és az elmúlt időben nem is töltöttünk együtt olyan hosszú időt, egy romantikus estét szeretnék neki ajándékozni. Kettesben! És ezért szeretnélek megkérdezni, hogy… szóval… kölcsön tudnád-e adni a lakásod egy napra? – kérdeztem, és lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját.
- Hát… én… - próbálta összeszedni a gondolatait, de nem nagyon akaródzott sikerülni neki. Láttam, hogy zavarba jött, illetve azt is, hogy valamit megpróbál titkolni előttem. De fogalmam sem volt, hogy mit! Aztán vett egy mély levegőt, és már teljesen korrekten és érthetően válaszolt: - Nézd Kriszti! Én tényleg nagyon szívesen odaadnám neked, illetve nektek a lakásom, ezzel semmi probléma nincsen, de sajnos már megbeszéltem a barátaimmal, hogy tartok egy kis bulit… amolyan elő-szilveszter lenne! Úgyhogy nagyon-nagyon sajnálom, de nem fog menni…! Viszont a bulira természetesen ti is meg vagytok hívva! Ugye ezért most nem fogsz haragudni rám???
- Nem, dehogyis! Megértem! Hiszen szólhattam volna előbb is… Csak tudod, egyszerűen hiába törtem az agyam, hogy mit vegyek Robnak, semmi nem jutott az eszembe, hiszen nehéz olyan embernek ajándékot venni, akinek mindene megvan! Ezért gondoltam arra, hogy nem kézzel fogható meglepije lesz… de mindegy! Majd kitalálok valamit!
- Ígérem, én is gondolkodom rajta, hogy mivel tudnád őt a legjobban meglepni! Ha már mással nem is tudok, de legalább ezzel had segítsek… elvileg tesók lennénk!
- Köszönöm Liz! Imádlak!
- Ne köszönd, ez csak természetes! Egyébként én is téged! – válaszolta, és megöleltük egymást. Éppen akkor lépett be egy 25-30 év közötti nő a mosdóba, mikor mi bőszen ölelkeztünk. Ránk pillantott, és láttam a felismerést az arcán, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, - csúnya dolog ugyan, de – kiviharzottunk a mosdóból.
- Nem kellett volna wc-re menned? – kérdezte Liz, mikor már a terminál kijárata felé tartottunk.
- Nem! Ez csak egy ürügy volt arra, hogy beszélhessünk! – néztem rá mosolyogva, majd feljebb húztam a pulcsim hatalmas nyakát, és a tökéletes álcázás érekében – ami igazából nagyobb feltűnést okoz, mintha semmit sem tennék – felvettem a napszemüvegem.
Ahogy odaértünk a kocsihoz, gyorsan bepattantunk, és Richard már indított is.
Úgy 40 percnyi autókázás után végre megérkeztünk a már ismerős, általam „kertváros”-nak nevezett környékre. Annyira tökéletes, és annyira angol ez az utca, hogy szinte felüdülés volt számomra még csak körbenézni is. Nem hogy esetlegesen itt lakni…
Kiszálltunk a kocsiból, és én azonnal az ajtó felé néztem. Rob azonban nem volt ott! Hol a fenébe lehet, amikor hozzá jövök? Nem az lenne a reális, hogy vár? Ha nem is kint az ajtóban, de legalább vár??!! – merengtem el magamban egy kicsit a helyzeten, amikor valaki megérintette a derekam hátulról. Hirtelen odakaptam a fejem, és kicsit csalódottan konstatáltam, hogy Richard az.
- Gyere csak beljebb! Már ismered a járást! – invitált a ház felé. Ahogy beléptünk, jobbnál jobb illatok vándoroltak az orromba.
- Gyerekek, most ha megbocsátotok, én újra birtokba veszem a konyhát. Félbehagytam a sütést, mikor mentünk eléd Kriszti… most viszont muszáj lesz visszamennem! Érezd magad otthon! – mondta, és gyorsan levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját a fogasra, és már el is tűnt. Azonnal eszembe jutott a neki szánt ajándékom! Tökéletes lesz a számára!
Én is levettem a kabátom, a cipőm, majd a poggyászomat beállítottam a sarokba – amit egyébként időközben Richard behozott a kocsiból. Bementem a lányok után a nappaliba, és leültünk beszélgetni egy-egy csésze tea mellett.
Úgy egy óra elteltével már kezdtem egyre nyugtalanabb lenni, hiszen senki sem említette meg, hogy hol van Rob… én pedig illendőségből nem akartam megkérdezni. Nehogy azt higgyék, hogy velük nem érzem jól magam!
Igazából mindenkivel nagyon jót beszélgettem, és időközben sikerült valamennyire Richard-ot is megismernem. Elmondta, hogy valójában mennyire örül, hogy a fia végre egy normális lányt talált magának, aki igazából hozzá illik, és nem azért van vele, mert híres… Ezzel újabb váratlan meglepetés ért, hiszem pont nála számítottam volna arra, hogy megkérdőjelezi azt, hogy úgymond „önzetlenül” szeretem a fiát. Mikor azonban meglátta a kérdő tekintetem, elmosolyodott, és magyarázni kezdte a dolgot:
- Annak ellenére, hogy nem mindig volt jó kapcsolatom a fiammal, nagyon is rajta tartottam, illetve mai napig tartom a szemem. Így arról is tudok, hogy mióta meglátott téged, csak rólad áradozik az édesanyjának. És ezáltal azt is tudom, hogy mikor megismertétek egymást, azt sem tudtad, hogy ki ő! És ez azonnal egy pozitívum volt mindnyájunk szemében – főleg Robéban!
- Ez valóban így volt Mr. Pattinson, én… - kezdtem volna bele a mondandómba, de leintett.
- Csak Richard, ha lehet! – mosolyodott el. Erre visszamosolyogtam:
- Természetesen! Szóval Richard, én valóban nem ismertem Robertet, és az igazság az, hogy miután megtudtam, hogy ki ő, nem is akartam vele az esetleges barátságon kívül komolyabb kapcsolatot. Úgy voltam vele, hogy ha ő valóban egy világsztár, akkor miért pont én kellenék neki? Egy átlagos, hétköznapi lány? De miután bombázott az sms-eivel, és folyamatosan hívott, hogy találkozzunk, úgy gondoltam, hogy „Jó, rendben, miért ne?”. És innentől szerintem már ismerős a történet! – mosolyodtam el a végén is, és zavaromban belekortyoltam a még mindig gőzölgő teámba.
- Ha hiszed, ha nem, de mindig is ilyen lányt keresett magának! Aki csinos, talpraesett, ugyanakkor okos, értelmes, és vannak céljai, illetve saját karrierje. A fiamnak nagyon fontos a szakmája, viszont kell neki egy lelki támasz is, aki átsegíti a nehéz időkön. Valamint egyszer azt mondta nekünk, hogy lassan már szeretné, hogy gyereke lenne. Úgyhogy igen összetett személyiség…
- Sokszor féltem is őt, hogy túl sokat vállal magára! Főleg még azelőtt, mielőtt megismertétek egymást! Néha már szinte a depresszió kapujából kellett kirángatnunk, vagy a barátainak kirángatniuk őt! Napközben munka, éjszaka szórakozás, másnap pedig újra munka – és ez folyt folyamatosan. Tudom, hogy csúnya dolog ilyet mondani, de néha már olyan volt, mint egy élőhalott! – mondta Clare, miközben behozott egy tányér teasüteményt.
- Hát… hirtelen jött a nagy siker, és irtó nehéz volt neki feldolgozni. Most is csak zavarában nevet, illetve mosolyog a fényképezőgépeknek, és a kameráknak, mert ha nem tenné, félő, hogy begolyózna a nagy stressztől. – szólt közbe Liz is. Vic pedig a teáját iszogatva bólogatott.
Én pedig csak hallgattam a különböző történeteket, amik az Alkonyat hatalmas sikerének kezdete, és a találkozásunk ideje között zajlottak le. Szinte már megrémített egy-egy szituáció, amikor elképzeltem Robot az említett helyzetben. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehezen viselte a hirtelen jött hírnevet, hiszen soha nem mesélt róla! Megdöbbentő volt ezeket a sztorikat hallani…
Fogalmam nincs, hogy mégis hány óra lehetett, amikor az éppen csendben teázgatás közben meghallottam, hogy kattan a bejárati ajtó zárja. Azonnal odakaptam a fejem, és mosolyogva nyugtáztam, hogy Rob ért haza. Viszont mikor végigsiklott rajta a tekintetem, picit elcsodálkoztam. Egyáltalán nem tetszett az a stílus, amit mostanában képviselt, hiszen egyre jobban kezdi átvenni a kolléganője igénytelen öltözködési formáit. Farmer, sötétkék póló, khaki ing, kék kabát, és fekete sapka. Ezzel még úgy igazából nem is volt semmi bajom, de az, hogy tiszta szőr… na, az már betett egy picit! Nem azt mondom, hogy mindig tip-top kell kinéznie, sőt… de azért adjon már magára egy kicsit!
Ő valószínűleg nem vett észre engem, mert, ahogy lerúgta a cipőit, és levette a kabátját, illetve a sapkáját, a nappali helyett a konyhába ment. Kicsit értetlenül néztem magam elé, de aztán észbe kaptam, és úgy, ahogy eddig, tovább iszogattam a már csak pár korty teámat.
- Liz, és kik lesznek ott a holnapi bulin? – jutott eszembe hirtelen a kérdés. Az említett pedig hirtelen elkerekedett szemekkel nézett rám, aztán gyorsan lenyelte a szájában levő teát, és válaszolt:
- Öhm… hát, a barátaim! Hiába sorolom, nem ismered őket. Még!! Meg hát ott lesz még Phil, Dan, Tom, Bobby, Marcus… őket már ismered!
- Hű, akkor elég nagyszabású parti lesz, nemde? – kérdeztem vissza, pedig éreztem, hogy valami nem stimmel…
- Igen, eléggé!
- Értem! – mondtam, és mosolyogva ránéztem. Megpróbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de ő lenézett a kezében pihenő csészére. Ezzel el is árulta magát! Valamit titkolnak mindannyian!
Csendben elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mi lehet az… de akármerre is indítottam meg a szálakat, mindig egy pontba futottak össze: Rob karácsonyi ajándékába! Biztosan valami olyanra készül, amihez be kellett avatnia mindenkit! Miközben a csészém alját fixíroztam, alig észrevehetően elmosolyodtam. Nem akarom elrontani Rob meglepetését azzal, hogy lelepleződtek előttem a tesói, és a szülei… hiszen múltkor is meg akart lepni, de a végén elég csúnyán sült el a dolog!
Annak ellenére pedig, hogy tudom, hogy készül valamire, arról fogalmam nincs, hogy mire, szóval a meglepi, meglepi marad!
- Ha megbocsátotok egy pillanatra, én kimennék a mosdóba! – szólaltam meg egy pár pillanat után. Letettem a dohányzóasztalra az üres csészémet, és elindultam felfelé a lépcsőn. Balra az első ajtó volt a mosdó, aminek az ajtaja nyitva volt.
Bementem, elvégeztem a teendőimet, majd kicsit megigazítottam a hajamat is. Még jó, hogy nem festettem ki magam, különben most arra is ügyelnem kellene.
Pár perc után éppen nyitottam ki a fürdő ajtaját és léptem volna ki rajta, mikor Rob előttem termett. Picit hátrahőköltem az ijedtségtől, amit őt természetesen ki is használt… így utánam lépett.
- Azt hittem, már meg sem ismersz! – vetettem a szemére, hogy még köszönni sem jött oda hozzám.
- Ne haragudj, csak… dolgom volt! – mentegetőzött, és még közelebb lépett hozzám. Így már teljesen a fürdőben volt.
- És ha szabad tudom, mi volt az a halaszthatatlan dolog, amitől még a barátnődet sem köszönthetted? – kérdeztem, és hátráltam még egy lépést.
Ekkor eleresztett egy olyan szívdöglesztő mosolyt, aminek valószínű egy érte rajongó nő sem tudna ellenállni, sőt… megkockáztatom, hogy még azok sem, akik egyébként nem kedvelik őt annyira!
- Nem szabad tudnod! – és ezzel belökte maga mögött az ajtó, és egy szempillantás alatt megszüntette a köztünk levő távolságot. A bal kezét óvatosan a derekamra, a jobbat pedig a hajamba túrva a tarkómra csúsztatta, majd gyengéden közelebb húzott magához, és megcsókolt.
Először csak óvatosan, lágyan ízlelgette az ajkaimat, majd egy kis idő múlva már a nyelveink is bekapcsolódtak a játékba. Ahogy követelőzőbb lett a csókja, én úgy simultam hozzá egyre jobban és jobban. Még az sem zavart, hogy szúrt a szakálla, csak az érdekelt, hogy csókoljon! Nem tudom, mit vártam a csókjától, de egyre nagyobb vágyat éreztem arra, hogy ott helyben leteperjem… A szánk tökéletes összhangban mozgott, és szépen lassan már a kezeink is bekapcsolódtak a játszadozásba.
Indulásként az ő keze hagyta el a nyakam, és gyengéden végigsimítva az oldalam, a fenekemhez érkezett, majd – amennyire lehetséges volt – még közelebb vont magához. Éreztem, hogy kíván engem, és ez bizony az összes idegszálamat pattanásig veszítette.
Így az én kezeim is életre, méghozzá önálló életre keltek, és az eddig a csípőjén pihenő mancsaim most előrevándoroltak a nadrágjához, egész pontosan a nadrágja cipzárjához. Picit feljebb húztam az ingét és a pólóját, majd lassan kitapogattam a gombot, és a cipzár tetejét.
Azt hittem le fog állítani, de nem tett semmit azon kívül, hogy még mindig eszeveszettül csókolt.
Kigomboltam a nadrágja gombját, és már éppen húztam volna le a cipzárt, amikor valami vészjelző kattant az agyamban, és megálljt parancsolt a kezeimnek.
- Most mi a baj? – kérdezte Rob, miközben puszikat adott a számra, aztán pedig szép lassan lejjebb húzta a garbómat, először a fülem tövét, majd a nyakamat puszilgatta végig.
- Ez így nem megy! A szüleid… és a nővéreid… - mondtam, de az idegvégződéseim mást akartak. Rob minden apró érintésére összerándultam, és abban a pillanatban semmi mást nem akartam jobban, mint hogy az övé legyek – minden tekintetben!
- Gyere velem! – fogta meg Rob a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, majd halkan kinyitotta az ajtót, és kiosont, természetesen magával húzva engem is. Elindult egyenesen a folyosón, majd az utolsó szobaajtó előtt megtorpant, és óvatosan lenyomta a kilincset. Nagyon halkan kattant a zár, majd kitárta az ajtót. Bement, behúzott maga után, majd becsukta az ajtót, és maga elé fordítva nekidöntött az ajtónak.
Újra nekem esett, de most már sokkal követelőzőbben, mint eddig. Sőt, most már szenvedélyesen. A kezei minden előzmény nélkül elkapták a felsőm alját, és miközben lassan tolta felfelé, az ujjaival gyengéden hozzá-hozzáért a bőrömhöz. Akárhányszor ilyen történt, úgy éreztem, mintha valamiféle elektromos kisülés keletkezett volna. Szinte szikrázott a levegő!
Élveztem, amit csinál, és mindennél jobban akartam is, de mégis ott bujkált az agyamban a tény, hogy a családja a nappaliban teázgat. Így ha akartam, sem tudtam elengedni magam!
- Rob… állj le… kérlek! – szólaltam meg el-elfúló hangon a füle mellett, miközben ő ismét a nyakamat csókolta.
- De… annyira… kívánlak! – válaszolta, egy-egy apró puszi között.
- Én is akarom, de… nem itt, és nem most! – mondtam, és próbáltan határozottan eltolni magamtól, de csak egy apró lökés sikeredett belőle. A merész, de kevésbé okos, illetve az okos, de ugyanakkor bátortalan felem vívódott egymással…
Rob megállt egy rövidke pillanatra, és a szemembe nézett:
- Gyorsak leszünk, ígérem! – mondta az édes, csábító mosolyával, majd olyan vehemenciával kapott le, hogy rendesen nekicsapódtam volna az ajtónak, ha a kezeit nem teszi a derekamra, és nem tart erősen.
Ennek a csókjának már végképp nem tudtam ellenállni, így a kezeimet egy pillanat alatt a nyaka köré fontam, és egy hirtelen mozdulattal az ölébe ugrottam. A lábaimat a dereka köré tekertem, ő pedig a fenekem alá nyúlva segített abban, hogy ne csússzak vissza. Belemosolyogtam a csókunkba, amikor feljebb igazított, és megéreztem a már igencsak kemény férfiasságát. Elképesztően jó érzés volt, és hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy mindezt én váltom ki belőle! A bal kezem még mindig a nyaka körül pihent, a jobbal viszont óvatosan beletúrtam a már jócskán kócos hajába.
Úgy éreztem, hogy ezzel nála is elpattanhatott valami, mert rögtön elindult velem az ágy felé. Mikor odaértünk, lefektetett rá, és elképesztő gyorsasággal lekapta magától az inget és a pólót. Talán még azt is megkockáztatom, hogy az előbbit szabályszerűen letépte magáról.
Mindkét ruhadarab az ágy mellett, a padlón végezte, majd fölém magasodott, és újra megcsókolt. Közben pedig elkezdte lehámozni rólam a nadrágot, és a már régóta ostromolt pulcsimat.
Ekkor azonban lépteket hallottunk, vagyis valaki felfelé jött a lépcsőn. Először csak abbahagytuk a csókolózást, és úgy, hogy Rob még mindig rajtam feküdt, hallgatózni kezdtünk. A léptek egyre csak közeledtek, így egy másodperc alatt elöntötte az agyamat az idegesség, és a szégyen, így Robot egy erőteljes lökéssel magam mellé fordítottam.
Azonnal felpattantam, és visszagomboltam a nadrágom, majd megigazítottam a felsőmet, végül pedig a hajamat. Mikor elkészültem, és úgy éreztem, semmi sem látszik rajtam az előbbi kis „akciónkból”, hátrapillantottam Robra. Ő pedig tökéletes nyugodtsággal az arcán, felkönyökölt az ágyon, és úgy nézett rám.
- Most meg miért nézel így? És ha anyukád az? Vagy apukád?? Vedd fel a pólód! – suttogtam neki, majd leguggoltam, és felkaptam a pólóját.
- Olyan gyönyörű vagy! – válaszolta, és elkapta a kezem, amivel éppen a pólóját nyújtotta felém, majd magára húzott.
- Rob, nee… te egyáltalán nem érzed magad zavarban? Majdnem lefeküdtünk az előbb úgy, hogy anyukádék bármikor ránk nyithatnak! Neked ez nem kínos?! – kérdeztem, mikor már rajta feküdtem.
- Egyáltalán nem, hiszen ismerem anyut! Különben is… tudja, hogy feljöttem utánad! – mosolyodott el, és újra meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem, és lemásztam róla. Mellé ültem az ágyra, és felé fordultam. Újra felkönyökölt, és felém fordította a fejét.
- Én nem akarom, hogy a családod előtt így mutatkozzak be! És azt sem akarom, hogy ezt gondolják rólam! Én nem vagyok ilyen… és te sem!
- Jó, rendben! Igazad van! – sóhajtott, majd folytatta: - Menjünk le, és beszélgessünk a családdal! De este az enyém vagy! – mosolyodott el olyan csábítóan, és észveszejtően, hogy abban a pillanatban megbántam, hogy leállítottam. Majd elkapta a pólóját, és belebújt.
Így hát lementünk a nappaliba, és újra beszélgetésbe elegyedtem Rob nővéreivel és szüleivel… de most már Ő is mellettem volt! Sztorizgattunk, meséltünk a találkozóink, illetve randijaink publikus részleteiről, majd dél és egy óra között Clare ebédelni invitált minket.
Mindenféle jó volt az asztalon, a levesektől, a legalább 4 féle húson és köreten keresztül a hagyományos angol karácsonyi pudingig minden! Mivel nem vagyok egy nagyétkű ember, nem tudtam sokat enni, viszont a kíváncsiságom azért hajtott előre, így mindenből ettem egy keveset!
Mire végeztünk, már olyannyira tele voltam, hogy felállni sem nagyon mertem. A hasam körülbelül egy 3 hónapos kismamáéhoz hasonlított!
Mikor én befejeztem az evést, Rob még nagyban pakolta befelé az anyukája által készített finomabbnál finomabb, ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb süteményeket! Mikor már teljes mértékben jól lakott mindenki, olyan 3 óra lehetett. Így visszavonultunk a nappaliba, és kiosztottam az ajándékaimat!
Clare egy magyar ételekről szóló, angol nyelvre lefordított receptkönyvet kapott tőlem, amiben több száz magyar étel és sütemény elkészítésének és hozzávalóinak leírása szerepelt. Richard-ot, mivel még egyáltalán nem ismertem, de Rob által tudtam, hogy üzletember, ezért egy elegáns aktatáskával leptem meg.
Liz, révén, hogy énekesnő, egy magyar zenei válogatásalbumot kapott tőlem. Hátha megtetszik neki valami az én kis hazám zenei kínálatából…
Vic pedig egy csinos sálat kapott tőlem, hiszen a New Moon premier after partija alkalmával volt szerencsém megtudni, hogy odavan a szebbnél szebb sálakért. Így az egész családból talán neki volt a legkönnyebb vásárolnom!
Robnak csak annyit mondtam, hogy neki különleges meglepim van, amit majd később kap meg. Erre ő elvörösödött, a család többi tagja pedig sokat sejtetően elmosolyodott! Engem azonban mardosott a bűntudat belülről, hogy igazából azt sem tudom, mit adok neki…
Nagyjából 6 óra lehetett, amikor Liz és Vic úgy döntöttek, hogy talán ideje hazaindulniuk. Így elköszöntek, közben mégegyszer megköszönték az ajándékomat, majd beültek Vic kocsijába, és elhajtottak.
- Nem lenne kedved sétálni egyet? – kérdezte Rob.
- De igen! Menjünk! – bólintottam. Így felöltöztünk, én jól bebugyoláltam magam a kinti hűvös időre felkészülve, és miután egy időre elbúcsúztunk Clare-től és Richard-tól, kéz a kézben léptünk ki az ajtón. – Hova megyünk? – kérdeztem egy kis idő után, mikor csak mentünk, mentünk, és mentünk.
- Nem azt mondom, hogy nagyon közel van a hely, ahova megyünk, de megéri… hidd el! – mondta, és közelebb hajol, majd adott egy puszit a számra.
Hát, az út valóban nagyon hosszú volt, a látvány miatt valóban megérte… vagyis megérte volna, ha nem pont ezzel álmodok pár nappal ezelőtt!
Rob ugyanis a Temze partjára hozott, ami megszólalásig hasonlított arra a partra, ami az álmomban volt… azzal a kivétellel, hogy innen nem a Big Ben-re lehet rálátni!
Teljesen elmerengtem a gondolataimban, és a lágy szellőtől ringatózó vízfelszínt figyeltem, amikor Rob mögém lépett, és átkarolta a derekam. Az állát a vállamra támasztotta, és úgy nézte ő is az előttünk elterülő folyót.
- Holnap van kedved bulizni, szívem? – törte meg a csendet.
- Lizzie-ékkel? Persze! Mehetünk… - válaszoltam, de még mindig a vizet figyeltem.
- És egy párizsi szilveszterhez kettesben mit szólnál? – kérdezte teljesen természetes, nyugodt hangon. Erre a kérdésre viszont már nem tudtam nyugodtan reagálni. Nem akartam hinni a fülemnek… Megfordultam a karjaiban, majd belenéztem a ragyogó, és a boldogságtól már szinte mosolygó szemeibe.
- Oh… Rob, én… - kezdtem volna bele, de valószínű már kiolvasta a szememből a választ. Így bánatosan lehajtottam a fejem.
Az egyik kezével óvatosan az állam alá nyúlt, és felemelte azt, hogy ismét a szemébe tudjak nézni.
- Te nem pont így képzelted el az első szilveszterünket, igaz?
- Hát… nem egészen! Én pont az ellenkezőjét képzeltem! Hogy együtt ünnepelünk a barátainkkal, hiszen jóformán ez az egyetlen alkalom az évben, amikor össze tudnánk hozni mindannyiukat, és be tudnánk mutatni őket egymásnak. De a Párizsban töltött szilveszter csodálatos lenne, hiszen amúgy is ritkán vagyunk együtt! Ezért azt mondom, hogy menjünk! – mosolyodtam el a végén.
- Nem-nem! Igazad van! Rengeteg időt tölthetünk jövőre együtt, hiszen az év első negyedében biztosan Londonban leszek! Ezért a barátokkal töltött szilveszter a legjobb ötlet! – mondta, és közelebb húzott magához, majd szorosan megölelt. Igazat adott nekem, mégis éreztem a hangjában a szomorúságot, és egy picit a csalódottságot is… ezért közelebb bújtam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek kicsim! Nagyon szeretlek! – mondta, majd picit eltolt magától, és gyengéden, szerelmesen megcsókolt.
***
Kriszti ruhájaRob apukája, RichardRobFürdőszobaRob szobája
