Különkiadás 11.!

Angela Taylor-t, a 'Star Life' riporterét így képzelem el (csak kifelejtettem az előző különkiadásból):

Kriszti, mikor lement Robhoz a hotel földszintjére:
1. Kriszti (fülbevaló nélkül!)
2. póló
3. szoknya
+ a papucs

Rob így nézett ki, mikor Krisztihez jött:

Rob, már a reptéren:

LAX:

19. fejezet - A baleset...

Valószínű elég határozottan mondhattam ki a „Beszélnünk kell”-t, mert Rob mélyen a szemembe nézett, és – zilálva ugyan, de – legurult rólam, és mellém feküdt az ágyra. Én is vettem pár mélyebb levegőt, majd felültem, felkapcsoltam az ágy melletti kis lámpát, és törökülésbe ülve, szembe fordultam vele. Ő is felült, nekidőlve az ágy háttámlájának, és rám nézett.
Vettem egy nagy és mély levegőt, majd belekezdtem:
- Rob, azt hiszem, tudnod kell valamit! Fogalmam nincs, hogy fogsz reagálni, és megmondom őszintén, azt sem tudom, hogy mondjam el neked, de muszáj…
- Szívem! – fogta meg a kezem: - Bármi is az, mondd!
- Szóval az a helyzet, hogy van egy nagyon jó barátom, akit már pár éve ismerek, és ez a srác… - itt láttam Rob arcán átsuhanni valamit! Talán már ekkor tudta, mit fogok mondani! -… szeret engem. De nem csak, mint barátot. És hát… mielőtt eljöttem ide hozzád, egyik este elmentem vele vacsorázni, és többet ittam a kelleténél. Így a végén elcsattant közöttünk egy csók! – nyögtem ki végre.
- Értem! – mondta Rob alig hallhatóan, és lehajtotta a fejét.
- De hidd el, én barátságon túl semmit sem akarok tőle, és még jól meg is bántottam, mert állítólag kétszer is Robnak hívtam őt. Így aztán másnap megbeszéltük az előző este történteket, és ő is beismerte, hogy veled szemben nincs esélye. Így jöttem hozzád! Tudom, hogy most megbántottalak, és tudom, hogy te közben amilyen lendülettel hívtál, én mindig olyan lendülettel utasítottalak vissza, de… talán lehet az a mentségem, hogy sokat ittam? – hajoltam le, hogy szembe tudjak nézni vele, de ő abban a pillanatban elengedte a kezem, és felkelt az ágyról. Én pedig szomorúan néztem utána. Kész, ennyi volt! Minden jónak vége szakad egyszer… – mondtam magamban.
Odament az ablakhoz, és kinézett rajta. Pár percig csak csendben álldogált ott, én pedig az ágyon ülve vártam, hogy végre megszólaljon. Kiabáljon, flegmázzon, vagy bármi, csak mondjon már végre valamit!
Épp ránéztem, és egy apró sóhajjal egybekötve ismét lehajtani készültem a fejem, mikor megszólalt:
- Miért csak most mondtad el? – kérdezte, mérhetetlen szomorúsággal a hangjában.
- Mert már nem tudtam magamban tartani. Úgy gondoltam, ezt muszáj tudnod! Akkor is, ha még nem is voltunk együtt, amikor ez történt!
- Vagy nem éppen azért, mert az egyik újságíró tudomást szerzett erről az egészről?
- Bevallom őszintén, ezért is! De mindenképpen elmondtam volna neked, csak nem volt megfelelő idő rá! Kérlek Rob, higgy nekem! Én csak téged szeretlek! Eriket csak és kizárólag, mint barátot szeretem! – álltam fel, és pár lépéssel odaértem hozzám, majd átölelve őt, a mellkasához bújtam. Ő viszont nem ölelt vissza…
- Én is őszinte leszek veled Kriszti! Csalódtam benned… Csalódtam benned, mert azt hittem, megbízunk egymásban annyira, hogy egy ilyet elmondasz nekem. És mielőtt félreértenél, nem a csókon van a hangsúly! Bár nem mondom, hogy jól esett ezt hallani, de mégsem ez a lényeg! Hanem hogy egy riporternek kellett rákérdeznie ahhoz, hogy ezt elmondd nekem! Te… nem bízol bennem? – fogta meg a két vállam, és tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Dehogy nem Rob! Hogy gondolhatsz ilyet? – hajoltam vissza hozzá, de kitért előlem, és arrébb állt. Én pedig leforrázva álltam ott, ahol eddig.
- Hát bocs, de ezek után már nem tudok mást gondolni… Eleve érdekes viselkedsz azóta, hogy idejöttél! Mintha vacillálnál azon, hogy jó döntést hoztál-e!? Tudom, hogy ez nem csak egy sima kapcsolat, hiszen minket, illetve engem a média is követ, így döntened kell… Mert ha engem választasz, akkor velem együtt a reflektorfényt is választod! És ehhez neked idő kell! Megértem… - túrt bele a hajába, szippantott egy mélyet a levegőből, és szó-, illetve rám pillantás nélkül kiment az előszobába, és belebújt a cipőjébe, és kezébe vette a kabátját.
- Most hova mész? – kérdeztem kissé kétségbeesett hangon, mikor kiértem az előszobába.
- Visszamegyek LA-be. Majd… majd hívlak! – mondta, és kiment az ajtón. Én pedig teljesen ledermedtem álltam a becsukott ajtó mögött.
Egyszerűen nem hittem el, hogy ez történt! Megértem, hogy ez nem éppen a legjobbkor jött, és hogy valószínűleg hallotta a riporter kérdését, csak nem akart ott jelenetet rendezni. Vagy csak várta, hogy mikor mondom el neki?? De akkor is! Kicsit úgy érzem, hogy túlreagálta a dolgot. Jó beismerem, nagyon gáz, hogy lány létemre így berúgtam. Azt is megértem, hogy mérges lett, amiért nem mondtam el neki előbb a dolgot. De nem voltunk még együtt, amikor ez történt!!! Igaz, hogy hívott, és folyamatosan „udvarolgatott”, én viszont mindannyiszor elutasítottam őt, de akkor is…
Leültem a szobában levő egyik fotelre, és abban a pillanatban rám törtek az emlékek. Minden, szó szerint, minden egyes perc, amit Robbal együtt töltöttem. Ekkor mintha valami elszakadt volna bennem, sírni kezdtem. Nem vagyok egy túl érzékeny lány, sőt. Kifejezetten erősnek érzem magam lelkileg, de mióta Robot ismerem, ez már nem az első alkalom, hogy sírok miatta, vagy olyan dologgal kapcsolatban, aminek ő is szereplője volt. Kétségtelen, hogy én is rengeteget változtam a 2 hét alatt!
Nem tudom pontosan, mikor tört el a mécses, de egy idő múlva már csak könnyek nélkül zokogtam. Aztán a fotelban gubbasztva elszundikáltam.

Másnap 10 óra körül ébredtem fel, teljesen elgémberedve. Felálltam, kinyújtóztam, aztán bevánszorogtam a fürdőbe, és megmostam az arcom. A szemfekték teljesen el volt mosódva rajta, így a még eddig eszembe sem jutott tegnap este, vagy éjszakai jelenet most belefészkelte magát a fejembe ismét. Elkeseredtem nagyon, de nem sírtam. Már nem…
Szinte öntudatlanul bementem a szobába, elővettem tiszta fehérneműt, és bementem vele a fürdőszobába. Szépen lassan lezuhanyoztam, hajat mostam, majd fogat mostam, és visszamentem a szobába. Éppen a hajamat csavartam bele a törölközőbe, amikor meghallottam, hogy az ágy melletti kis asztalon nagy lendülettel rezeg a telefonom. Először azt hittem, hallucinálok, de aztán mégis bementem, és megnéztem. Tényleg a telefonom volt, a kijelzőn pedig Rob neve villogott. Felvettem:
- Szia! – szóltam bele színtelenül a telefonba.
- Szia! – jött a hasonlóan „élénk” válasz. – Találkozhatnánk?
- Igen! Mikor és hol?
- A hoteled földszintjén. Úgy 10 perc és ott vagyok!
- Rendben, ott találkozunk!
- Oké! Szia… - és ezzel letettük a telefont. Ahogy letettem az asztalra a mobilt, bementem a fürdőbe, és megszárítottam a hajam. Igaz ennyi idő alatt nem száradt meg teljesen, de legalább nem volt csurom vizes sem. Meg hát Santa Monicában vagyok, meleg van, így hipp-hopp meg fog száradni. Elővettem a szekrényből egy fekete felsőt, és egy fehér miniszoknyát, valamint a tegnap viselt lábujjközi papucsomat, és gyorsan felöltöztem. Felkaptam a telefonom, valamint a táskám, és már baktattam is lefelé a lépcsőn.
Ahogy leértem, Rob már ott ült az egyik fotelben, ami a földszinten volt. Egy fekete farmer, egy fekete-fehér csíkos póló, és egy napszemüveg volt rajta. Amint ránéztem, mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, rögtön rám nézett. Felállt, és elindult felém. Én sem álltam meg, így kb. a köztünk lévő távolság ¾-énél találkoztunk. Most azonban se egy ölelés, se egy puszi nem történt köztünk, csak zavartan álltunk egymással szemben. Mikor már kezdett egy kicsit kellemetlenné válni a helyzet, megtörtem a csendet:
- Leülünk? Vagy itt fogunk állni egész nap? – próbáltam kicsit viccesebb lenni, de nem sikeredett valami túl jóra. De azért már megérte, hogy Rob száján megjelent egy apró pici mosoly. Aztán együtt tettük meg azt a pár lépést a fotelekig.
Ahogy leültünk, megint ránk ereszkedett a csend láthatatlan fátyola. Már legszívesebben megszólaltam volna, de egyszerűen semmi olyan téma nem jutott az eszembe, amivel akár csak megkezdhetném a beszélgetést. Így inkább kinéztem az óriási ablakon, ami pont jobbra tőlem helyezkedett el. A hotel előtt elguruló autókat néztem, illetve a párokat, akik egymás kezét fogva, vagy éppen egymásba karolva andalogtak a verőfényes, napos délelőttön a partra vezető kis utcácskákon. Eszembe jutott, hogy ha nem történik az, ami történt, valószínűleg Robbal mi is ezeknek a pároknak a számát bővítenénk. Éppen eluralkodott volna rajtam ismét a szomorúság, amikor Rob megszólalt, megadva ezzel a kegyelemdöfést:
- Este elutazom! – nézett rám. Én kikerekedett szemekkel, teljesen letaglózva, de szótlanul néztem vissza rá, pedig tudtam, hogy elutazik. Már Angliában mondta, hogy 17-én kezdődik az új filmjének a forgatása Vancouverben. Mikor szinte már egy hatalmas kérdőjellel a szememben néztem rá, folytatta: - Vancouverbe kell mennem, mert kezdődik az Eclipse forgatása. Október közepéig dolgozunk, utána nem tudom, hova kell mennem. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam…
- Értem! – jött ki a számon az értelmes válasz. Szóval beigazolódott a tegnapi gondolatom. Kész, ennyi volt! Most szakítunk, és örökre elválnak útjaink… Nem is tudom, hogy végülis mit hittem! Ez a kapcsolat már talán az elejétől kezdve halálra volt ítélve!
-… és azért is, hogy megkérjelek: gyere velem! Tudom, hogy a sulid csak jövő hónapban kezdődik, a beiratkozásod pedig 24-én van, így még van időd. 17-én még úgyis csak megbeszélésem lesz, meg összeolvasás, próba, ilyenek, szóval nem én forgatok! És túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy csak egy ilyen kis félreértés miatt elengedjelek! – jött az őszinte vallomás, egyenesen a szemembe nézve. Nem hittem a fülemnek! Menjek vele? Vancouverbe???
- De… de ez biztos, hogy jó ötlet? Mit szól a rendező ehhez? Én nem akarlak hátráltatni semmiben!
- Pont akkor hátráltatnál, ha nem lennél ott. Mert akkor folyton csak kettőnkön járna az eszem! Kérlek, gyere velem! – mondta, és közben átnyúlt a köztünk levő kis asztalon, és megfogta a kezem.
- Rendben, elkísérlek. De csak pár napra! Még mielőtt Angliába megyek, haza kell mennem összecsomagolni.
- Egyértelmű! És hidd el, nem fogod megbánni, hogy eljössz! – mondta, és összefonta az ujjait az enyémekkel, majd rám mosolygott. Iszonyatosan jól esett érezni, hogy mellettem van, és éppen a kezemet fogja, mégis éreztem benne egy kis tartózkodást, vagyis inkább visszafogottságot. Igazából megértem, hiszen valamilyen szinten elvesztettem a bizalmát, amit vissza kell szereznem.
Soha de soha nem szerettem „megalázkodni” az embereknek, de ha valamiben tévedtem, vagy nem volt igazam, azt mindig el is ismertem. Így van ez most is! Azért vagyok hajlandó Robbal ilyen elnéző lenni, mert egyrészt én hibáztam, másrészt pedig ő is túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy emiatt összevesszünk, és soha többé ne is lássuk egymást.
- Van kedved sétálni egyet? – kérdeztem Robot, és felálltam a fotelből, magammal húzva őt is.
- Nem lenne kedved inkább összepakolni, és visszajönni velem Los Angelesbe? Ott is sétálgathatunk. Hm? – kérdezte közelebb lépve hozzám. Már csak pár centi volt köztünk. Rob nézett le rám, én pedig néztem fel rá. Láttam, hogy egy-egy lopott pillanatra a számra néz a szememből, de semmi sem történt.
- Akkor menjünk is fel! – mondtam, és magam után húztam. Vagyis húztam volna, mert ahogy elindultam, Rob egy könnyed mozdulattal visszahúzott magához. Az ujjai még mindig összefonódva voltam az enyémmel, és úgy karolta át a derekam, hogy közben a kezemet is fogta. Szorosan magához húzott, és nagyon gyengéden megcsókolt. Ez a csók nem volt hosszú, sem igazi csók, inkább csak egy szájra puszi, mégis kifejezett mindent. Főleg a legfontosabbat: még mindig hozzá tartozom!
Nem mondom, hogy nem lepett meg ez a hirtelen akciója, de annál inkább jól esett. Amikor elhúzódott egy kicsit az arcomtól, vágyakozva kaptam utána. a szabad kezemmel gyorsan feltettem a vállamra a táskámat, és az arcára tettem a kezem. Aztán megcsókoltam. Ez azonban már egy sokkal igazibb csók volt! Először ő is élvezte, ahogy kényeztetjük egymást, és a nyelveink vad táncot járnak, de aztán egyszer csak félbe szakította. Egy picit zihálva ugyan, de elhúzódott tőlem. Nem akartam, hogy túl tolakodónak higgyen, vagy hogy el akarom felejtetni vele, ami történt – bár igazából ez volt a célom –, így én sem tettem semmit. A szemembe nézett, és megszólalt:
- Nem is tudom, mi lesz velem nélküled 2 hónapig! Már most hiányoztál, pedig csak pár órája mentem el… - mondta, egy apró mosollyal. Nem tudtam erre mit válaszolni, így inkább csak visszamosolyogtam. Majd – most már tényleg – magam után húztam a szobába.
Szerencsére nem volt annyira szétpakolva semmi, így nem tellett sok időbe, mire összeraktam az összes cuccomat. Amíg én pakolásztam, Rob a teraszon állt, és a korlátra könyökölve nézett a tenger felé. Természetesen napszemüveg volt rajta, nehogy valaki felismerje… Nem mintha egy paparazzi, vagy egy igazi rajongó ne ismerné fel őt!
Nagyjából negyed órát pakolászhattam, amikor már végre úgy éreztem, semmit sem fogok a szállodában hagyni. Ekkor eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom anyuékat, hogy még nem megyek haza. Hiszen ha LA-be érünk, lehet nem lesz időm rá, vagy valamilyen oknál fogva elfelejtem… Jobb előbb, mint később! Így kezembe is vettem a telefont!
Mikor ránéztem a kijelzőre, 3nem fogadott hívás, és 8 üzenet várt rám. Megnéztem a hívásokat: Szilvi, Stef és Erik. Mielőtt tovább léptem volna, kikerestem Szilvi nevét a híváslistából, és már tárcsáztam is.
- Szia csajszi! Látom kerestél! – szóltam a telefonba, miután felvette.
- Szijjja!! Végre! Igen-igen, kerestelek! Érdeklődni akartam, hogy mizujs, hogy vagy, minden sikerült-e, de most nézem a neten a képeket a Teen Choice Awardsról, és az utána készült lesi fotókat a partiról, így látom. Gratulálok! Olyan szépen vagyok együtt! – mondta barátnőm mosolyogva a telefonba.
- Köszi! – válaszoltam én is mosolyogva, még véletlenül sem hangot adva annak, hogy valami baj lenne köztünk.
- Mikor jössz haza?? Rengeteg dolog van, amiről mesélnem kell neked! De egyik sem telefontéma…
- Hát, pont most hívtam volna anyut, hogy elmondjam, még nem megyek haza. Úgy volt, hogy ha este hazautazom, de Rob is elutazik ma este, és szeretné, ha elkísérném Vancouverbe. Én pedig igent mondtam.
- Woow, ez fantasztikus! Csak aztán nehogy te is színésznő legyél még a végén! – nevetett Szilvi.
- Ugye most csak viccelsz? Dehogy leszek!
- Úgy legyen! Egyébként olvasom a cikkeket is, amiket irkálnak rólatok, és a legtöbb csupa jót ír rólatok, de mindemellett olyan cikkek is megjelennek, hogy te megcsaltad Robot egy pincérsráccal… Itt Erikre gondolnak?!
- Igen, rá! Voltunk együtt bulizni, és kicsit többet ittam a kelleténél, vagyis jóval többet, és megcsókoltam. De aztán kiderült, hogy végig Robnak hittem őt… És most emiatt rám szállt a sajtó!
- Oh, jaj! Ez gáz! Remélem Rob és közted ebből nem lesz probléma!
- Reménykedjünk! – válaszoltam Szilvinek úgy, hogy azért ne hazudjak neki nagyot. Utáltam, hogy nem mondtam el neki az igazat, de egyrészt ez sem telefontéma, másrészt meg… inkább majd személyesen! Odapillantottam Rob felé, aki még mindig a teraszon állt, de már nem könyökölt, és éppen rágyújtott egy cigire. Érdekes, mert még soha nem láttam őt cigizni, mikor velem volt!
- Na igen, reménykedjünk! Na de nem is tartalak fel tovább Kriszti! Majd ha hazajöttél, csörrents meg, és összefutunk! Muszáj beszélnünk! – mondta.
- Rendben! Ígérem, szólni fogok! Puszi – válaszoltam.
- Puszi! Szia… - köszönt el Szilvi, és letettük a telefont.
Ezután rögtön felhívtam anyut is, és mondtam neki, hogy később megyek haza. Nem volt ellene semmi kifogása, ő is gratulált Robnak és nekem, ugyanis ő is látta a képeket rólunk. Mikor anyuval befejeztem a beszélgetést, Eriket akartam felhívni, de nem tartottam valami jó ötletnek, hogy pont most, így csak egy gyors sms-t írtam neki, hogy amint tudom, felhívom.
Stefet is felhívtam, aki szintén a Robbal való taliról, meg az azt követő eseményekről kérdezett, majd mikor mondtam, hogy túl hosszú lenne telefonban, megbeszéltük, hogy amint tudunk, összefutunk majd.
Miután Stefet is letettem, megnéztem az sms-eket. A 8-ból 2 Angié és Nellié volt. Kiderült, hogy Nellinél ott van Jason Magyarországon – Spanyolországból tett egy elég nagy kitérőt, Nellihez ment –, valamint azt is írták, hogy ők is látták a képeket.
A következő sms Lisától, a leendő kolléganőmtől érkezett, aki először is – a változatosság kedvéért – szintén gratulált nekünk, és megjegyezte, hogy gyönyörű pár vagyunk, valamint megírta a régóta várt lakáscímet: Stevenage, 73 Penn Road… A lakás pedig 24-étől beköltözhető. Fantasztikus, eddig minden összevág! De vajon meddig…?!
A további 5 sms pedig a csoporttársaimtól jött. Olyanok is írtak, akikre emlékszem a suliból, de soha sem beszéltem velük, most mégis ájuldoztak az üzenetben, hogy milyen szépek vagyunk Robbal, és hogy remélik, szeptemberben találkozunk a suliban! Érdekes… Ezekre az sms-ekre csak egy rövid köszönő-üzenettel válaszoltam nekik, csak hogy ne legyek olyan bunkó, hogy még vissza sem írok!
Már éppen az sms utolsó szavait pötyögtem be a telefonba, amikor Rob megszólalt a hátam mögött:
- Kész vagy? – kérdezte.
- Jaj, de megijesztettél! – fordultam hirtelen felé, mivel egyáltalán nem számítottam arra, hogy bejött. Majd folytattam: - Igen. persze! Mehetünk is, csak egy pillanat, elküldöm ezt az sms-t!
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – mondta, és odasétált a poggyászomhoz, majd a kezébe vette.
Én még visszanéztem a szobába, mindenhova vetetettem egy gyors pillantást, nem hagytam-e valahol valamit, majd mikor megnyugodtam végre, hogy nem, elindultam az ajtó felé.
Ahogy bezártam az ajtót, Rob és én egymás mellett indultunk el lefelé a lépcsőn, de nem fogtuk meg egymás kezét, sőt… még egymáshoz sem értünk! Ez már eléggé zavart, így egyfajta pótcselekvésként elkezdtem a napszemüvegem után kutatni a táskámban. Nem valami nagy ez a fekete táska, amit a díjátadóra is vittem magammal, mégis minden volt benne. A napszemüvegemet is alig találtam meg…
Mikor már éppen kivettem a szemüveget, és a táskámban maradó dolgok között próbáltam valamiféle rendszert felállítani, nem vettem észre, hogy a lépcsőfokok még nem fogytak el, így az utolsó fokra nem számítva, félreléptem. Ráadásul elég szerencsétlenül.
A jobb bokám akkorát roppant, hogy azt hittem, egy az egyben kettétört. Csak egy hosszú sziszegés jött ki a számon, mégis szinte sikítani tudtam volna a hirtelen belenyilalló fájdalomtól. Abban a pillanatban összegörnyedtem, és a bokámhoz kaptam, Rob pedig maga mellé ejtve a táskámat, utánam kapott. Ő is látta – és valószínű hallotta is – mi történt, így kihagyta az első bugyuta kérdést, és rögtön a másodikkal, engem is igen érdeklő kérdéssel kezdte:
- Rá tudsz állni? – kérdezte Rob, miután jobb kezét a derekam köré fonta, a ballal pedig megfogta a jobb kezem. Én is átkaroltam a derekát, és a testsúlyomat szépen lassan áthelyeztem a sérült lábamra. Ekkor azonban még az előzőnél is nagyobbat nyilallt bele, így a fájdalomtól belemarkoltam Rob derekába, és már nem tudtam magamban tartani, amit érzek:
- Aaaúúú! Nagyon fáj! – mondtam, és legördült egy könnycsepp az arcomon. Nem sírtam, de néha előfordul az embernél olyan, amikor nagyon fáj neki valami, és nem sír, a könnycsatornája azonban mégis elenged egy-két cseppet. Nos, nálam ez volt a helyzet…
- Rendben, most azonnal beviszlek a kórházba! – mondta Rob, és ránézett az időközben odaérkező londinerre: - Itt a kocsi kulcs. Ha lehet, a hotel elé hozná az ezüst Audit? Köszönöm!
- Természetesen uram! – válaszolta a férfi, és intett az egyik hordárnak, hogy a táskát fogja meg, és vigye utána. Aztán kimentek. Ez idő alatt egyébként még jó pár vendég is körénk sereglett, illetve többen a hotel földszintjének szinte minden pontjáról figyelték az eseményeket. A nézőközönség 90%-a azonban nem azon ájuldozott, hogy velem mi történt, hanem hogy Robert Pattinson a szállodában van. Én ezt észrevettem, Rob viszont egy cseppet sem foglalkozott semmivel, természetesen rajtam kívül. Így amikor a londiner elment, visszafordult hozzám:
- Gyere szívem, ülj le! Pár perc, és már nem fog fájni! – adott egy puszit a homlokomra, és egy hirtelen mozdulattal a karjaiba vett, majd odavitt a kanapéhoz, és leültetett.
- De én… jól vagyok! – hazudtam. – Nincs semmi baj, csak egy fájdalomcsillapító – vagy kettő –, és egy hideg vizes borogatás, és már nem is fog fájni! Nem akarok kórházba menni! Kérlek…- mondtam neki, és hozzábújtam a mellkasához, mert időközben leült mellém.
- Mindenképpen meg kell röntgeneztetned! Ha eltört, akkor be kell gipszelni! – mondta idegességgel a hangjában. Éreztem, hogy nagyon félt! Ha nem fájt volna ennyire, akkor még örültem is volna neki, hogy a sors kezdi megoldani helyettünk a dolgokat…
- De nem tört el! Nézd, tudom mozgatni! – mondtam, és mutattam, hogy mozgatom. Igaz, hogy majd bepisiltem a fájdalomtól, de mozgattam, és ez jó jel. Aztán ránéztem Robra. Látszott rajta, hogy nem igazán díjazza az ötletet, de ha ezt akarom, akkor legyen!
- Akkor elviszlek hozzám, és a gép indulásáig szigorúan pihenni fogsz! Megegyeztünk?
- Igen! – válaszoltam, és megjelent a számon egy aprócska mosoly. De ezt ő már nem látta, mert megfogta a fejem, és a mellkasára hajtotta, majd simogatni kezdte a hajam, közben pedig gyengéden puszilgatta a fejem.
Körülbelül 2 perc telt el azóta, amióta elküldte a londinert a slusszkulccsal. Így már épp ideje volt, hogy előálltak vele…
- A kocsi készen áll az indulásra, a csomagokat pedig betettük a csomagtartóba. Segíthetünk még valamiben esetleg? – kérdezte a londiner.
- Igen! – szólaltam meg hirtelen: - Krisztina Andrássy vagyok, és itt szálltam meg. Ma viszont elrepülök, így már nem bérelném tovább a szobát. Megcsinálná a kijelentkezési papírokat, kérem? Azonnal megyek, és aláírom!
- Rendben hölgyem, elkészítem. De maradjon nyugodtan itt, pár perc, és hozom őket! – mondta a férfi, és már el is sietett.
Körülbelül 5 percet ültünk a kanapén, amikor visszaérkezett a férfi a papírokkal. Aláírtam mindent, visszaadtam a kulcsot, és elköszöntem tőle.
Rob ezután felállt, és meg sem várva azt, hogy én esetleg mit reagálok, a karjaiba kapott úgy, ahogy az előbb, és elindult velem a kijárat felé.
- Héhéhééé! Ezt azért nem kéne Rob! Nem gondolod, hogy ez túlzás? – kérdeztem, ahogy a szemébe néztem.
- Nem-nem! Ez még édes kevés ahhoz, amit valóban érdemelsz… És ahhoz, amit én mind adni akarok neked! – válaszolta. Én pedig csak elkerekedett szemekkel néztem. Nem tudtam egyszerűen, hogy mire véljem ezt a kijelentést.
Ahogy kiértünk a hotelből, szinte már automatikusan azt figyeltem, hogy honnan látok előugrani egy lesifotóst, vagy egy riportert. De érdekes módon nem láttam egyet sem! Ez nagyon érdekes… Vagy valaki éppen lesből fotóz, és holnap már Mrs. Pattinsonként fog emlegetni a sajtó! Mondjuk az már voltam, így valami jobbat kell kitalálniuk!
A kocsihoz érve Rob a hátsó ajtót nyittatta ki a parkoló-fiúval, és oda tett be. Azt mondta, hogy nem bírnám ki ülve a közel egy órás utat, így sokkal kényelmesebb lesz. Fizikailag biztosan kényelmesebb, mivel nem lóg a lábam, de sokkal könnyebb volt elviselni a fájdalmat, ha ott volt mellettem. Főleg most, hogy úgy tűnik, visszakapom őt!
Az út LA-be, pontosabban a Chateau Marmont Hotelbe valóban közel egy óra volt, mert nagy volt a forgalom. Rob nem egyszer, se kétszer a kormányt püfölte, mikor éppen egy kisebb dugóban ültünk, illetve jó párszor durva szavak is elhagyták a száját. Jelen pillanatban kísértetiesen hasonlított a vezetési morál a magyarországihoz. Mondjuk itt nem szólt folyamatosan a duda, illetve nem ordítoztak ki az ablakon egymásnak az emberek. De a budapesti közlekedéshez nagyon is hasonló volt az körülbelül 2 kilométerenkénti torlódás, és úgynevezett „stop-and-go” haladás… Ezzel engem is az őrületbe tudnak kergetni otthon, pedig imádok vezetni, és elég türelmes emberként ismerem magam!
Mikor végre odaértünk a hotel bejárata elé, Rob – mint aki éppen parázsba ült – kipattant a kocsiból, és már nyitotta is a hátsó ajtót, hogy segítsen kiszállni. Ahogy kikászálódtam, becsukta Rob az ajtót, majd odadobta a kulcsot a parkoló-fiúnak. Éppen megint fel akart venni az ölébe, amikor:
- Nem! Nem akarom, hogy felcipelj! Nem vagyok magatehetetlen, csak kificamodott a bokám! Ennyi, nem nagy dolog… - korholtam le, de mégsem tűnt a hangom idegesnek, vagy mérgesnek, inkább kérlelőnek.
- De igenis nagy dolog! Egyrészt ha magadtól mész, jobban fáj, másrészt pedig imádom, ha cipelhetlek. Akkor legalább nagyon közel vagy hozzám! – mondta mosolyogva. Aztán meg sem várta, hogy esetleg reagáljak valamit, amikor már ismét a karjaiban találtam magam. Megadóan sóhajtottam egyet, és átkaroltam a nyakát.
Nem tetszett, hogy ennyire féltő, és ilyen „erőszakosan” gondoskodik rólam, de az nagyon is ínyemre volt, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz. A fájdalom már egy picit enyhült az alatt az egy óra alatt, amíg ideértünk, így már másra is tudtam gondolni, nem csak arra, hogy visszafogjam magam, és ne ordítsak a fájdalomtól. Ahogy caplattunk – pontosabban Rob caplatott velem – felfelé a lépcsőn, úgy éreztem, meg kell köszönnöm Robnak ezt a gondoskodást. Így kaptam az alkalmon, hogy a fejem a vállára volt hajtva, így oldalra fordítottam a fejem, és elkezdtem gyengéd puszikat adni a nyakára.
Éreztem, hogy egy kicsit megfeszül a nyaka, gondolom meglepődött. De nem állt meg, csak ment felfelé. Mikor már a szobája szintjén voltunk, csak akkor szólalt meg:
- Már megint tisztességtelenül játszol! – mondta mosolyogva.
- Néha muszáj! És egyébként is… meg kell köszönnöm a gondoskodásodat! – mondtam, és már az arcát és a füle tövét puszilgattam.
Rob nem válaszolt, csak odament az ajtóhoz, kinyitotta, és miután belépett rajta, becsukta. Egyenesen a hálószobába vitt, és lefektetett rá. A kezeim még mindig körbefonták a nyakát, így mikor letett, magamra húztam őt. Egyszerűen már nem bírtam magammal!
Úgy tűnt, benne van a játékban. Az ajkai ugyanis kiéhezve kaptak az enyémek után. Miközben csókolóztunk, a bal keze még mindig a derekam alatt volt, de a jobb keze már vándorútra indult a lábamon, feltűrve a miniszoknyámat is. Aztán tovább haladt a pólóm alatt, és a hasamat simogatta. Az én kezeim pedig a nyakáról a pólója szélére vándoroltak, és elkezdték lefelé – pontosabban felfelé – húzni róla. Mikor nem tudtam lehúzni róla, a kezeim visszacsúsztak a hátára, és a mutatóujjamat lassan végighúztam a gerincén. Elégedetten konstatáltam, hogy élvezi, ugyanis a csókjaink közepette egy remegő sóhajjal díjazta az én kis akciómat.
Ezután megszakította a csókot, és ő kezdte puszilgatni a nyakamat, én pedig gyengéden a hátába vájtam a körmeimet. Annyira felizgatott a csókolgatása, hogy úgy éreztem, lassan végem van!
Így a kezeim elindultak lefelé, és mikor elérték céljukat – Rob nadrágjának cipzárját – elkezdtem kigombolni, illetve lehúzni azt. Ekkor azonban meglepő dolog történt. Rob ugyanis abbahagyta a puszilgatást, és lemászott rólam.
- Nem! – mondta halkan, és a teraszajtóhoz sétált.
- Nem akarsz engem? – kérdeztem Robot, még zihálva.
- Nem erről van szó… - mondta, beletúrt a hajába, és kiment a szobából a nappaliba.
Vettem két nagy, mély levegőt, majd kiültem az ágy szélére, és szépen lassan felálltam. Nagyon fájt a lábam ismét, de ki akartam menni a nappaliba. A távolság egyébként körülbelül 5 máspercbe telt volna, most azonban majdnem fél percbe telt, mire odaértem a két szobát összekötő boltívhez. Rob a kanapén ült, illetve neki volt dőlve a háttámlának, és mindkét kezével a haját túrta.
Lassan elindultam a kanapé felé. Nagyjából 2 lépést tettem meg, amikor észrevette, hogy jövök. Gyorsan felpattant, és odajött hozzám. Átkarolt, és odavezetett a kanapéhoz, majd leültetett.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Ne haragudj, de még nem megy! Tudom, hogy durva, hogy ekkora ügyet csinálok abból a csókból, de egyszerűen nem tudom, nem bírom elviselni, hogy csókolóztál vele… - mondta, és közben csóválta a fejét.
- Robert, te… te féltékeny vagy??? – kérdeztem, és egy elégedett mosoly jelent meg az arcomon. Rob a szemembe nézett, és csak ennyit mondott:
- Igen! – ekkor már ő is mosolygott. Annyira jól esett ez, hogy egyszerűen csak megfogtam az arcát, és megcsókoltam. – Ez mérhetetlen boldogsággal tölt el, ugyanis így tudom, hogy fontos vagyok neked! – mondtam, miután véget ért a csókunk.
- Soha! Soha nem voltam még féltékeny! Borzalmasan rossz érzés! Amikor ölellek, csókollak, akkor állandóan eszembe jut, hogy ő is ezt tette! Áh…
- Rob! Robert! Figyelj rám! – néztem a szemébe. – Az egy tévedés volt! Én téged szeretlek! Csak és kizárólag téged! Esküszöm neked, hogy többé ilyen nem fog előfordulni, és a legapróbb részletet is tudni fogod rólam! Többé nem lesz olyan dolog, amit ne tudnál majd rólam! Rendben?
- Rendben! – válaszolt mosolyogva, és megcsókolt. Lassan becsúsztatta a derekam mögé a kezét, és maga felé húzott, amikor felszisszentem. Megfájdult a lábam.
- Oh, ne haragudj drágám! Megfeledkeztem a lábadról. Gyere, beviszlek a szobába, pihizz le, én viszek neked vizes borogatást. Enni mit kérsz?
- Nem vagyok éhes! – mondtam, és felálltam a kanapéról. Ő azonban megint nem hagyta, hogy egyedül lépkedjek, így visszacipelt az ágyba.
Ahogy letett, újra csak nem engedtem el a nyakát. Mosolyogva hajolt fölém, és kibújt az ölelésemből.
- Maradj itt velem! Kérlek…
- Nem lehet szívem! Pakolnom kell, meg rendelek kaját is. És hozom a borogatást, meg a gyógyszert! – mondta, és már el is tűnt.
Pár pillanat múlva megjelent egy jéghideg, vizes törölközővel, és egy nem tudom milyen fájdalomcsillapítóval. Bevettem, majd lefeküdtem, ő pedig belecsavarta a törcsibe a bokám.
Pár perc múlva a szobapincér is megérkezett, de amikor Rob bejött a szobába egy bögrével és egy tányérral a kezében, én már csak homályosan láttam őt. Aztán elsötétült minden. Fogalmam nincs, milyen gyógyszer kaptam, de kiütött, mint egy lovat. Egy viszont jó volt benne: nem éreztem a fájdalmat! Vagyis pontosabb a leírás akkor, ha azt mondom, hogy semmit sem éreztem!
Nem tudom mennyi idő után arra ébredtem, hogy valaki – vagyis Rob – puszilgatja az arcomat, és simogatja a hajamat. Amikor kinyitottam a szemem, legelőször a felpócolt, fásliba tekert bokámat vettem észre, majd a teraszajtó melletti fotelben heverő hatalmas, sárga sporttáskát, aztán nyújtóztam egyet. Sikerült ismét megfeledkeznem a sérült bokámról, így megint egy jó kis hirtelen fellépő fájdalomban volt részem. De megérte! Ugyanis a nyújtózásommal éppen Robbal, és a gyönyörű mosolyával találtam szembe magam, ugyanis mellettem feküdt az ágyon.
- Jól aludtál? – kérdezte halkan, édesen mosolyogva, és közben egy kósza tincset fésült ki az arcomból.
- El sem hiszed, mennyire! – válaszoltam szintén mosolyogva, és kicsit megemelve a fejem, gyengéd puszit leheltem a szájára. Ahogy elkezdtem távolodni az arcától, ő a tarkómra csúsztatta a kezét, és így közelebb húzva a fejem, birtokba vette ajkaimat és nyelvemet. Hosszú és édes csók volt!
Ahogy eltávolodtunk egymástól, Rob megszólalt:
- Lassan indulnunk kell! 3 óra múlva megy a gép, és még ki is kell érnünk a reptérre!
- Rendben, már megyek is! Vancouverben is ilyen idő van most, ugye? Vagy át kell öltöznöm? – kérdeztem Robot, miután felálltam az ágyról, és végignéztem magamon.
Rob is végignézett rajtam, és láttam, amint sóhajt egy aprót. Én ezt egy elpirult mosollyal nyugtáztam magamnak.
- Azt hiszem, nincs hideg most Kanadában sem! – mondta, miközben a szemeit még mindig a lábaimon legeltette. Ez megint mosolygásra késztetett.
Miután kimosolyogtam magam Rob nézésén, pontosabban bambulásán, visszafordultam az ágyhoz, hogy megigazítsam a takarót, illetve a párnát visszategyem a helyére. Ekkor azonban két kar óvatosan becsúszott a derekam két oldalán, és a hasamon megpihent.
- Eszméletlenül gyönyörű vagy! – suttogta Rob a fülembe, és elkezdte puszilgatni a nyakam, majd a fülem. Mikor már az arcomon járt, én oldalra fordítottam a fejem, és ő azonnal megcsókolt. Ez elég kényelmetlen testhelyzet volt, ezért a karjai között lassan megfordultam, szembe vele, és úgy kezdtünk lassú, gyengéd, hosszú csókolózásba. Mikor Rob már éppen a szoknyám gombját birizgálta, a kezeimet a mellkasára tettem, és úgy toltam el magamtól.
- Azt hiszem, ezt most nem szabad! Mennünk kell! – mondtam a szemébe nézve. Láttam a tüzet a szemében, és én is ugyanazt éltem át, amit valószínűleg ő. Rosszabb volt ez az egész, mint az emberkínzás! Amikor már ott tartunk, hogy majdnem… akkor valami mindig közbejön! De hát sajnos, ha menni kell, akkor menni kell!
- A francba… igen, igazad van! – mondta egy megadó sóhajjal egybekötve, és közelebb hajolt hozzám: - Szeretlek! – mondta a szemembe nézve, és aztán megcsókolt. Először nem is esett le, hogy a csókunk közben miért mosolyog, de aztán pár pillanat múlva igen! Ugyanis magyarul mondta ki a szót!
- Te… te magyarul mondtad, hogy szeretlek! – mondtam neki, mintha nem tudná, és elkerekedett szemekkel néztem rá. Ő is ugyanígy nézett vissza rám – valószínűleg utánozott –, és mosolygott.
- Azt hittem, már észre sem veszed! – mondta.
- De… de hogyan? Csak nem tudsz magyarul?! – kérdeztem, bár én sem hittem el, amit kérdezek.
- Nem, dehogy. Viszont amikor találkoztunk Angliában, és jobban megismerkedtünk, majd megtudtam, hogy magyar vagy, már akkor eldöntöttem, hogy veszek egy angol-magyar szótárat. Gondoltam, az anyanyelvén sokkal könnyebb lesz meghódítanom szívem hölgyét! Így mikor LA-be értem, első dolgom volt egy könyvesboltba menni, és megvenni a szótárat. Aztán elkezdtem olvasgatni. De a legelső szó, amit megkerestem, és szinte azonnal megtanultam, az a „szerelem”, illetve a „szeretlek” volt. – mondta mosolyogva, a magyar szavakat természetesen magyarul. – Egyébként jól mondtam? – kérdezte.
- Tökéletesen! – válaszoltam, és megcsókoltam. Igazából a kiejtése hagy némi kivetnivalót maga után, de sohasem gondoltam volna, hogy majd magyarul fog nekem „udvarolni”. Még ahhoz is van türelme a rengeteg szövegtanulás, meg interjúk, minden mellett, hogy magyar szavakat tanuljon? Istenem, ennél szebb dolgot még senkitől sem kaptam! – Köszönöm! – mondtam végül, a csókunk befejezte után.
Minden jónak és szépnek vége szakad egyszer, így mi is szétváltunk, és már ténylegesen az indulásunkra koncentráltunk. Rob kivitte a táskáját a nappaliba, én pedig megcsináltam az ágyat, és a párnát a helyére tettem. Tudom, hogy szálloda meg minden, de nem szeretek magam után rendetlenséget hagyni. Nem vagyok tisztaság-, vagy rendmániás, de azért szeretem, ha minden rendben van.
Ahogy elkészültünk, bebicegtem a fürdőszobába, hogy gyorsan felfrissítsem magam, aztán elindultunk. Rob nem szeret liftezni, pontosan azért, mert soha sem tudhatja, éppen ki áll mellette, de most miattam kivételt tett. Így pár perc múlva már a recepciós pultnál voltunk. Pontosabban én pár méterre a pultról ültem egy fotelben, mert Rob nem engedte, hogy mellette álljak. A tekintetét azonban csak akkor vette le rólam, amikor éppen aláírta a papírokat, vagy a recepcióssal beszélt.
Ez a kis formalitás nem tartott tovább 5 percnél, így visszajött hozzám, és az ujjait összefonva az enyémekkel, kisétáltunk a szállodából. Szerencsére sikerült meggyőznöm őt, hogy ne cipelten úgy, mint egy menyasszonyt, mert elég megalázó. Erre ő csak mosolygott, és úgy kapott fel a vállára, hogy a lábaim elöl, a fejem pedig hátul volt.
- Rob, te nem vagy normális! Azonnal tegyél le! Most rögtön! Hallod!!! – mondtam neki ingerülten, közben a hátát püfölve, de ő csak ment a szálloda kijárata felé, és nevetett. Nem akartam kiabálni, mert azzal csak – ennél is jobban – felhívtam volna magunkra a figyelmet, de már kezdett kitörni belőlem a hisztis, eddig még fel nem fedezett énem. Hát igen, Rob a legkülönfélébb tulajdonságokat, illetve viselkedésformákat hozza ki belőlem!
Egyébként azzal még nem is lett volna bajom, hogy a vállára kapott… ha nem éppen egy hófehér miniszoknya lenne rajtam! Azonban azt, hogy azért fél Santa Monica ne éppen az én fenekemen legeltethesse a szemét, Rob ügyesen megoldotta azzal, hogy a lábamat éppen a szoknyám aljánál karolta át, ezzel lesimítva, és egyben megakadályozva azt, hogy olyat lássanak mások, ami egyébként nem publikus.
Szerencsére nem sokáig lógtam így rajta, mert pár pillanat elteltével már a hotel előtt voltunk. Még mielőtt letett volna odaadta a kocsi kulcsát a parkoló-fiúnak, aki rögtön el is tűnt. Ahogy földet értem, rögtön a szoknyámat kezdtem el lesimítani. Miután végeztem ezzel, szembe néztem vele, és csak akkor vettem észre, hogy idétlenül vigyorog.
- Annyira hülye vagy! – léptem közelebb hozzá egy fél lépést, és a mellkasára csaptam mindkét ökölbe szorított kezem.
- Olyan édes vagy, mikor hisztizel! – mondta nevetve, miközben a kezeit a derekamra csúsztatta.
- Igen??!! – kérdeztem vissza, de már én is mosolyogtam.
- Határozottan! – mondta, majd megcsókolt.
Éppen mélyebben elmerültünk volna egymás kényeztetésében, amikor megérkezett az ezüstszínű Audi a hotel bejárata elé. Beültem az anyósülésre – mert már nem voltam hajlandó a hátsó ülésen feküdni –, Rob pedig betette a táskáját a csomagtartóba, majd bepattant mellém, és már indultunk is.
Az úton végig zenét hallgattunk, vagy éppen beszélgettünk. Láttam Rob kezén, hogy kezd ideges lenni, mert az ujjaival ütögette a kormányt. Mikor odanéztem, rögtön eszembe jutott valami, aminek hangot is adtam:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze szívem! – mondta, majd mosolyogva rám pillantott.
- Miért nem cigizel, amikor velem vagy? Nem mintha baj lenne, de észrevettem, hogy csak akkor dohányzol, ha nem vagyok a közeledben…
- Igen! Nem akarom, hogy szívd a füstöt. Tudom, hogy te nem cigizel, és nem akarlak arra sem rákényszeríteni, hogy miattam elviseld! És azt sem szeretném, ha valami bajod lenne!
- Már mi bajom lenne a cigi-füsttől?
- Nem mostanra gondoltam… hanem majd később!
- Áh, értem… - mondtam, de nem igazán értettem. A későbbel mire gondolhatott? Csak nem… Áh, egy férfi tuti, hogy nem gondol előbb a családalapításra, mint egy nő! Kizárt!
Ezzel le is zártam a témát, és feljebb tekertem a rádió hangerejét, mert éppen az egyik kedvenc dalom ment benne.
Szerencsére most már megritkult a forgalom, így kicsivel több, mint 1,5 óra múlva kiértünk a LAX-ra. Újságírók és riporterek hada fogadott minket a reptéren, ám Rob nem állt meg ott, ahol ők álltak, hanem továbbhajtott, egy másik bejárathoz. Ott már Rob menedzsere, Stephanie Ritz és egy férfi várt minket. Ahogy leparkoltunk a bejárat előtt, a férfi kinyitotta nekem az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam, kipattantam, és odamentem Steph-hez. Két puszival köszöntöttük egymást, majd megkérdezte, hogy mi történt a lábammal, de „Hosszú történet, a gépen elmesélem!” válasszal félre is tettük a témát.
Rob is kipattant a kocsiból, hátrament a csomagtartóhoz, kivette a táskáját, a vállára akasztotta, majd kivette az én poggyászomat is. Aztán lecsukta a csomagtartót, és elindult felénk. Útközben kezet fogott a férfivel, aki az előbb kinyitotta nekem az ajtót – és akiről időközben kiderült, hogy az autókölcsönző munkatársa, aki visszaviszi az autót a kölcsönzőbe – és odaadta neki a kulcsot. Majd odalépett hozzám, nyomott egy gyors puszit Steph arcára, majd a szabad kezével megfogta az enyémet, és lassan elindultunk befelé.
Ezalatt a riporterek és paparazzik hada, számtalan rajongó kíséretével szintén megérkeztek, de már a reptér termináljának területén kaptak el minket. Ám szerencsére a reptéren dolgozó biztonsági őrök ottlétének köszönhetően problémamentesen – bár kiabálások és sikítozások közepette – eljutottunk a check-in pultig. Steph már lefoglalta a jegyeket, így pár perc alatt meg is kapta őket – természetesen soron kívül – és a csomagok leadása után átmentünk az ellenőrző kapun. Ezek után már szerencsére „védett” helyen voltunk. Legalábbis a kint tomboló tömegtől igen.
A dolgozók viszont sorra jöttek oda Robhoz, hogy készítsen velük egy gyors fotót, és adjon autogramokat. Nem sok kedve volt hozzá, de megsimogattam a kezét, és rámosolyogtam, ezzel „sugározva” neki, hogy tegyen kedvére a rajongóinak. Vette a lapot, és egy gyors szájra puszi után odalépett hozzájuk, és eleget tett a kéréseknek. Én pedig Steph mellé álltam, és úgy vártuk, hogy Rob végezzen. Addig elmeséltem Stephnek, hogy mi történt a lábammal. Ő is lekorholt, hogy miért nem megyek vele kórházba, legalább egy gyors röntgenre, így megígértem neki, hogy Vancouverben első dolgom lesz elmenni.
Körülbelül negyed óra hosszáig fotózkodott, és osztogatta az aláírásokat Rob, amikor bemondták, hogy felszállhatunk a gépünkre. Így elköszönt mindenkitől, és elindultunk a gép felé.
Mivel ekkor már Rob kezei is üresek voltak, csak egy laptop-táska volt a vállára akasztva – amit eddig észre sem vettem, hogy nála van –, átkarolta a derekam, és úgy segített lépkedni.
A gépen 4-es ülést kaptunk, így Rob ült az ablaknál, én középen, Steph pedig mellettem. Reménykedtünk, hogy nem egy Robert Pattinson rajongó ül majd mellénk, de aztán Steph közölte, hogy nem fog mellettünk ülni senki, mert direkt úgy kérte a jegyeket…
Rob ennek ellenére felvette a napszemüvegét, illetve magán hagyta a fekete pulóverének a kapucniját, ami már azóta rajta volt, hogy kiszállt a kocsiból a reptér bejárata előtt.
- Milyen hosszú is az út Kanadába? – kérdeztem Robhoz fordulva.
- Picivel több, mint 2 óra. Nem fáj a lábad? Felszállás után majd tedd fel az ölembe, úgy kényelmesebb lesz… - mondta, miközben megsimogatta a combomat.
- A lábamnak biztos, de a derekam tuti eltörik, mire odaérünk! – válaszoltam, elképzelve azt a testhelyzetet, amit fel kell vennem ahhoz, hogy Rob ölébe tehessem a lábam.
- Akkor cseréljünk helyet, és neki tudsz dőlni az ablaknak. – jött a következő ötlet.
- Nem-nem, jó lesz ez így! – válaszoltam. Majd csak kibírom valahogy! – ezt már magamban mondtam.
Pár percre rá megszólalt a stewardess a hangosbemondóban. Köszöntött minket, elmondta a tudnivalókat vészhelyzet esetén, stb. stb. stb., majd mondta, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert felszállás következik.
Ahogy kigurultunk a felszállópályára, már éreztem, hogy ez a repülőút nagyon-nagyon-nagyon hosszú lesz…

Különkiadás 10.!

Kriszti ezt az inget vette fel a szállodában:

Rob bérelt autója:

Az este:
1. Kriszti
2. A ruhája (én így képzeltem el)
3. Papucs
+ a fekete táskája

Santa Monica:
1. Este
2. Vidámpark
3. Itt sétált Rob és Kriszti a vidámpark után...

Ajándékok:
1. A rózsa
2. A maci "Valaki különlegesnek" felirattal

18. fejezet - Egy szerelmes éjszaka

Annyira jól aludtam, hogy mikor Rob puszilgatni kezdte a vállam, azt hittem, csak álmodom. De aztán tudatosult bennem, hogy keltegetnek, így egy nyöszörgéssel kinyitottam a szemem. Amivel először szembetaláltam magam, az a sötétítő mellett beszűrődő hatalmas fényáradat volt. Aztán megint puszikat éreztem a vállamon, majd lassan haladva a nyakamon felfelé. Robnak háttal voltam, ő pedig szorosan mögöttem, a jobb kezével a takarón keresztül a csípőmet simogatta.
- Ébresztő, álomszuszék! – súgta a fülembe. Elengedtem egy halk sóhajt, és behunytam a szemeimet. Aztán egy könnyed mozdulattal megfordultam, és szembe találtam magam a férfivel, akit mindennél jobban szeretek.
Rob mélyen a szemembe nézett, majd elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat. Az ártatlannak induló arcsimogatásnak egy szenvedélyes „reggeli” csók lett a vége.
- Jó reggelt! – mondtam, miután befejeztük a csókot, és nyújtóztam egyet.
- Öhm… azt hiszem a délután 4 óra már szűken sem nevezhető reggelnek! – válaszolta mosolyogva, miután megnézte az ágy melletti kis szekrényen heverő iPhone-ját.
- Tessék? 4 óra? Te jó ég! Vissza kell mennem a szállodába, le kell zuhanyoznom, át kell öltöznöm, meg minden… - kezdtem el pörögni. Meg hát őszintén szólva, megfordult az is a fejemben, hogy alhatnék itt Robnál ma este is, így le is mondhatnám a szállodai szobámat Santa Monicaban.
Éppen másztam ki az ágyból, természetesen magam köré csavarva a takarót, amikor Rob hirtelen megfogta a takarót, és visszahúzta. Így engem is visszapördített magával szembe. Hirtelen meg is lepődtem, mert az ágyon térdelt, körülbelül 10 centire tőlem, teljesen meztelenül, hiszen a takaró nálam – pontosabban rajtam – volt. Akarva akaratlanul is végignéztem rajta, zavaromban pedig elmosolyogtam, és összekócolódott hajam egy tincsét a fülem mögé simítottam.
- Csak nem készül valahová hölgyem? – kérdezte, miközben a kezei a csípőmre vándoroltak, és gyengéden közelebb húzott magához, megszüntetve a közöttünk levő, amúgy sem nagy távolságot.
- Azt hiszem, vennem kellene egy forró fürdőt uram! És hát, kell kerítenem tiszta ruhát is! – mondtam az első mondatot neki, a másodikat pedig már inkább csak magamnak.
- Tökéletesen… egyetértek!... Mehetünk! – mondta puszilgatás közben, és ezzel egyidejűleg elkezdte lehámozni rólam a takarót.
- Édes, azt hiszem, félreértettél. Vissza kell mennem Santa Monicába, lezuhanyozom, átöltözöm, és visszajövök. Ígérem! – mondtam, majd nyomtam egy hatalmas puszit a szájára. Neki ez azonban nem volt elég. Hogy is hihettem, hogy simán elenged…
Ahogy fordultam volna el, hogy megkeressem a ruháimat, hirtelen visszahúzott magához, a jobb karját a derekam köré csavarta, a bal kezét pedig a tarkóm mögé csúsztatta, és határozottan odahúzta a fejem magához. A szája szenvedélyesen, tüzesen vette birtokba az enyémet. Én még mindig az ágy mellett álltam, ő pedig előttem térdelt rajta. A csókunk egyre tüzesebb és tüzesebb lett, így már én sem bírtam ki, hogy ne érjek Robhoz. Így elengedtem a takarót, és mindkét kezemmel beletúrtam a hajába.
Aztán egyszer csak lehúzott az ágyra, pontosabban magára. A takaró – még jó, hogy az egyik csücskét betűrtem – nem esett le rólam. Ő viszont nem volt kibékülve azzal a vékony kis anyaggal sem, ami a közénk állt, így mindenáron le akarta húzni rólam. Mikor nem sikerült neki, a hátamra fordított, és úgy próbálta leszedni. Én viszont felnevettem, és kibújva Rob alól felálltam, és a fürdő felé vettem az irányt. Ő pedig mélyeket lélegezve a hátára feküdt az ágyon.
- Áh, értem. Szóval mindenáron el akarsz menni… - kérdezte, miközben magára húzta az ágy dísztakaróját, és feljebb ült.
- Nem Rob, dehogy akarok elmenni. Csak zuhanyozni szeretnék! Így olyan… kellemetlenül érzem magam!
- Jaj, szívem! – mondta, és felkelt az ágyról, maga köré csavarta a törölköző-méretű selyem-anyagot, és odajött hozzám. – Azért nem kell hazamenned. Zuhanyozz itt! Úgysem engedlek el, soha többé! – mondta, miközben mosolygott, és a pont a mondata végén egy hosszú, édes, és felettébb meggyőző csók volt.
- Na jó, de egyedül! – válaszoltam kicsit pimaszul, mert természetesen arra számítottam, hogy Rob rácáfol az „egyedül”-re.
- Rendben! – vágta rá a legnagyobb meglepetésemre. Erre csak kikerekedett szemekkel néztem rá, majd – mert semmi más, értelmes dolog nem jutott eszembe – megkérdeztem:
- Kaphatok egy pulcsit, inget, vagy valamit?
- Oh, persze. – odalépett a szekrényéhez, kinyitotta, és kivett belőle egy kék-piros kockás inget. Odahozta nekem. – Tessék! – nyújtotta át, és én egy gyors szájra puszival, majd egy kimondott „Köszi!”-vel megköszöntem. Gyorsan felkaptam a bugyimat, amit épp akkor vettem észre az ágy mellett, és ezzel be is vonultam a fürdőbe, majd becsuktam az ajtót.
Még mindig teljesen a hatása alatt voltam annak, hogy csak egyszerűen elengedett fürdeni, egyedül!!! Az inget felakasztottam a fogasra, aztán megengedtem a vizet. Nem szerettem fürdeni, ezért csak annyi vizet engedek a kádba, hogy ne a jég hideg aljára kelljen állnom. Megengedtem a csapokat, és éppen a takarót kezdtem el lehámozni magamról, amikor két kéz tekeredett a derekam köré hátulról. Egy pillanatra a hideg is kirázott, mert egyáltalán nem számítottam rá. Valószínű a víz csobogása miatt nem hallottam, hogy Rob bejött.
Meg akartam fordulni, hogy szembe kerülhessek vele, de nem engedte. Még mindig háttal álltam neki, ő hátulról teljesen hozzám simult. A leheletét éreztem a vállamon, amihez lehajolt, és egy gyengéd csókot nyomott rá. Közben pedig a takarót egy könnyed mozdulattal meglazította rajtam, ami a gravitáció hatására azonnal a földre hullott.
Szépen lassan csókolgatott végig a nyakam tövétől kezdve a kézfejemig, én pedig annyira élveztem, és annyira kívántam őt, hogy szaporább szívverés, és hangosabb szuszogások közepette hátrahajtottam a fejem a mellkasára. Szinte kézzel foghatóan érezni lehetett, hogy most ő akar irányítani mindent, és nem tűr ellenkezést. Határozott volt, mégis gyengéd, és a végtelenségig romantikus.
Mikor elérte a csókjaival a kézfejemet, felemelte a karomat, és beforgatott alatta magával szembe. Hirtelen kaptam a szája után, mert már nem bírtam magammal, most viszont rajta volt a sor, hogy „kínozzon” egy kicsit. Igen, visszakapom a reggeli, illetve délelőtti akciómat… Ő ugyanis kitért a csókol elől, és csak puszilgatott mindenhol, ahol csak ért. A nyakam, a mellem, a hasam…
Ó, jézusom! Ezt érezhette ő is reggel? Ez emberkínzás! Nem bírom… nem bírom tovább! – mondtam magamban, és már éreztem, hogy pici remegések futnak át az egész testemen. Úgy éreztem, most azonnal az övé kell lennem! Soha nem éreztem még ilyet, senki nem váltott ki belőlem ilyen reakciót! Rob viszont igen! És ez jelent valamit…
Ekkor mintha Robnak is elszakadt volna az a bizonyos cérna, és ő sem bírta tovább. Két keze közé vette az arcom, és megcsókolt. Először gyengéden, majd egyre határozottabban. Mivel egész testéve hozzám simult, már szó szerint éreztem, hogy ő is kíván engem. Egyre sűrűbb sóhajai miatt többször szakította meg a csókunkat egy-egy másodpercre, amíg levegőt vett, én viszont annyiszor kaptam az ajkai után, és közben türelmetlenül túrtam a haját.
Hirtelen eszembe jutott a víz. Megfogtam a kezét, és megszakítva a csókunkat, odahúztam a kádhoz, és bemásztam. Ő is követett. Elzárta a csapot, majd visszafordult hozzám. Először csak a szemembe nézett, aztán végignézett rajtam, és egy apró, épphogy észrevehető, de annál elégedettebb mosoly jelent meg az arcán. Én pedig elkaptam a kezét, és magamra húztam őt.
A szeretkezésünk most nem volt olyan erőteljes, mint az első, sokkal inkább gyengéd, és érzéki. Azt hittem, az első együttlétünknél semmi sem lehet jobb. Hát ez határozottan az volt!
A kis fürdőszobai „jelenetünk” után gyorsan lezuhanyoztunk – most már tényleg – és felöltöztünk. Rob visszavette a ruháját, amit délelőtt sikeresen leszedtem róla, én pedig felvettem az ingét.
- Kriszti, mi lenne, ha elmennék veled Santa Monicába, és az estét ott töltenénk? Elmehetnénk vacsorázni, aztán sétálni a partra! Mit gondolsz? – kérdezte mögém lopakodva, és belecsókolva a nyakamba, miközben én éppen a melltartómat, a ruhámat, és a szandálomat kerestem.
- Jó ötlet! Benne vagyok! – válaszoltam, és keresgéltem tovább. Ekkor megfogta a karom, és maga felé fordított, majd a szemembe nézett:
- Megbántad? – kérdezte teljesen komolyan, a kezét pedig végigcsúsztatva a karomon, megfogta a kezem.
- Mi? Óh, dehogyis! Nem bántam meg, hogy kérdezhetsz ilyet? – kérdeztem vissza zavarodottan, majd lehajtottam a fejem.
- Tudom, nem ismerjük egymást olyan régóta, de látom, hogy valami nem stimmel. Nem mondasz semmit, és menekülsz tőlem. Mi a baj édesem? – nyúlt az állam alá az egyik mutatóujjával, és emelte vissza a fejem, hogy a szemébe nézhessek újra.
- Nem menekülök, csak… olyan gyorsan történt minden! Nem bántam meg semmit, ne érts félre kérlek, csak én… én nem ilyen vagyok! És olyan viselkedést hozol ki belőlem, amit eddig soha senki! És hát… ez egy kicsit megrémiszt. Ennyi az egész! De majd elmúlik! – válaszoltam mosolyogva, majd végigsimítottam az arcán, és megcsókoltam. Ő azonban nem csókolt vissza. Így elhúztam a fejem tőle, és ránéztem.
- Szóval gyorsan történt minden. Értem! – mondta halkan, a semmibe meredve. Elengedte a kezem.
- Ne Rob, kérlek! Ne érts félre, én… én…
- Nem Kriszti, értelek! És magamat sem értem, miért, de egyetértek veled. Nem is ismerjük még egymást.
- De érezzük azt, amit érzünk, és ez nem hanyagolható el! Az a lényeg! Most, hogy itt vagyok, elengednél…? – kérdeztem komolyan, de szomorúsággal a hangomban.
Rob erre a kérdésre felemelte a fejét, és olyan arccal nézett rám, mintha valami eget rengetőt kérdeztem volna tőle. Odalépett hozzám, és megfogta mindkét kezem, majd egyenesen a szemembe nézett:
- Te tényleg… tényleg az gondolod, hogy most, amikor végre tudom, hogy az enyém vagy, elengednélek? Mikor tudom, hogy úgy érzel, mint én, hagynám, hogy elmenj? Te kis butus! Én kis butusom! – húzott oda magához, szorosan átölelt, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére. Én szintén átöleltem őt, a mellkasára hajtottam a fejem, és lehunyt szemekkel hallgattam a szíve dobogását. Azt az egyenletes dobogást, ami mintha minden egyes dobbanásával azt küldené felém, hogy „Szeretlek!”.
Jó pár percig így álltunk, egymást ölelve, amikor Rob szakította meg a meghitt pillanatot:
- Öhm, azt hiszem, most lemegyek a recepcióra, és telefonálok egyet. Te addig nyugodtan öltözz fel, lent találkozunk! – mondta majd egy gyors puszit nyomott az arcomra. Én éppen kaptam volna utána, hiszen ebben a pillanatban semmire sem vágytam jobban, minthogy visszahúzzam magamhoz, és megcsókoljam – igazolva azt, hogy mit érzek iránta –, amikor hirtelen elindult az ajtó felé, felkapta a pénztárcáját, az iPhone-ját és egy fekete bőrkabátot, majd kiment az ajtón anélkül, hogy rám nézett volna.
Borzalmasan éreztem magam! Tudtam, hogy most nagyon megbántottam őt, pedig igazából semmit sem tettem! Talán ez is a baj… Én egyszerűen nem tudom még kimondani, hogy szeretem. Fogalmam nincs, miért! Pedig érzem, mindennél jobban szeretem őt, de egyszerűen nem tudom még a szemébe mondani. Ő viszont kimondta, és biztos vagyok benne, hogy ezt várja tőlem ő is. Remélem, hogy a mai este folyamán minden megoldódik. Egyet viszont biztosra tudok… ma este én fogom kényeztetni őt! Ha nem is tudom kimondani, de meg kell mutatnom neki, hogy igenis szeretem őt!
Mosolyogva mentem be a fürdőszobába. A fürdőszobai szekrénybe talált – valószínű még új – fogkefével megmostam a fogam, megmosakodtam, majd gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat. Ezután megfésülködtem, aztán visszamentem a hálóba, és felvettem a szandálomat.
Ezek után felkaptam a kabátomat és a táskámat, majd az ajtó melletti kis szekrényen levő kulccsal bezárva az ajtót, elindultam lefelé.
Ahogy leértem, sehol sem találtam Robot. Odamentem a recepciónál álló középkorú hölgyhöz, és odaadtam neki a kulcsot, majd elindultam kifelé a szálloda elé. Mikor kiértem, ledermedtem. Ami ott fogadott, az… hát… nem volt semmi! Körülbelül tátott szájjal meredtem a hotel bejárata előtt álló gyönyörű, ezüstszínű Audira, de ami még inkább felkeltette az érdeklődésemet, az az utas oldali ajtónak háttal nekidőlt, felém néző, kezeit a mellkasa előtt keresztbe font álompasi volt, fekete farmerben, fekete pólóban, fekete Nike cipőben, és egy szintén fekete napszemüvegben.
Ahogy kiértem, Rob elmosolyodott, és ellökte magát a kocsitól. Én pedig úgy éreztem, nem bírom ki, ha most azonnal nem érhetek hozzá.
- Az autó készen á… - kezdett bele a mondandójába, és éppen kinyitottam nekem az ajtót, mint ahogy az úriemberektől illik, én viszont nem hagytam neki időt, hogy befejezze a mondatot. Gyors léptekkel odasiettem hozzá, és a kezemet a tarkójára csúsztatva közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. A csók nem tartott sokáig, de annál élvezhetőbb, és annál érzékibb volt. Mikor már úgy éreztem, hogy ha ennél tovább csókolom, csúnya dolgok történnének, lassan eltávolodtam az arcától. Rob arca viszont, ahogy az enyém távolodott, az övé úgy követte…
- Wow! Kriszti!! – mondta lágy hangon, de mégis úgy éreztem, neki sem lenne ellenére a folytatás. Aztán édesen elmosolyodott, és folytatta: - Teljesen kikészítesz! Egyszer nem engeded, hogy közeledjek feléd, aztán pedig egyszerűen megcsókolsz. Ráadásul úgy, hogy most azonnal visszavinnélek a szobába, és letépném rólad az összes ruhát! Mondd, direkt csinálod ezt velem? – kérdezte, a végén már nevetve.
- Nem, csak tudod… Imádom, ha egy férfi fekete ruhában van. Na és persze ha még ráadásként te vagy az a férfi… Hmmm! – válaszoltam mosolyogva a szemébe – illetve a napszemüvegébe – nézve, közben pedig a mutatóujjammal vakargattam a hasát.
Erre ő csak egy édes mosollyal válaszolt, és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem. Ő pedig intett a londinernek, elölről megkerülte a kocsit, és bepattant mellém. Aztán már csak azt vettem észre, hogy a hotel kapuján fordulunk ki a főútra.
A forgalom nem volt túl zsúfolt, ezért szépen nyugodtan haladtunk a nyugodt, fényes Santa Monica felé. Az út alatt én végig Robot néztem, ő pedig oda-oda pillantgatott felém, egy-egy ellenállhatatlan mosollyal megspékelve azt. Mikor már úgy fél órája lehettünk úton, kicsit kezdett zavarni a csend, illetve az, hogy csak a rádió szól halkan.
- Fantasztikus ez az autó. De ez a tiéd? Vagy hogy került hozzád?
- Hát, a hotel garázsában állt. Mikor LA-be értem, Steph, tudod a menedzserem bérelte nekem, hogy ha már ismert ember vagyok, nehogy már taxival közlekedjek. Viszont az a helyzet, hogy nem szeretek vezetni. Mert hát… igazából eddig nem is vezettem sokat. Tudod, nem sokkal a Twilight forgatása előtt kaptam meg a jogsimat, és azóta csak utazom egyik országból, illetve kontinensről a másikra. Így nem volt lehetőségem gyakorolni sem. Na meg a jobb oldalas közlekedés merőben más a baloldalitól…
- Áh, értem! És hogy-hogy most vezetsz?
- Hát, gondoltam, ha már kibérelte Steph az autót, legalább egyszer használni is kéne. És azt sem akartam, hogy taxiban görnyedj. Többet érdemelsz! Másrészt a paparazzikat sem tudják értesíteni, ha „privátban” jövünk… – válaszolta.
- Értem! Ha már az értesítés szóba került, fel kellene hívnom anyut. – vettem ki a táskámból a telefonomat.
- Hát, talán nem lenne túl jó ötlet! 20:00 van, ami azt jelenti, hogy Magyarországon most hajnali 5! Anyukádék talán még alszanak… - mondta Rob.
- Oh, igazad van. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled! – válaszoltam mosolyogva. Kikapcsoltam a biztonsági övet, majd áthajolva a váltó felett egy csókot nyomtam a szájára.
- Cica, ezt ne nagyon csináld, mert lehet, nem jutunk el Santa Monicáig! – válaszolta ő is mosolyogva, és megsimogatta a combomat.
- Rendben, rendben! – válaszoltam feltartva a kezeimet, majd visszacsatoltam az övemet.
Negyed órával később megérkeztünk a hotel elé. Kiszálltam a hotel előtt, míg Rob hátravitte a kocsit a parkolóba. Nem volt kedvem egyedül bemenni, ezért megvártam őt a bejárat előtt.
Ahogy álldogáltam, odajött hozzám egy férfi. Valószínűleg vendég volt.
- Helló kislány! Szép az este, nem igaz?
- De igen! – válaszoltam kurtán, és fél szemmel rá sandítottam. Úgy láttam, hogy nem volt éppen józan a fickó, de nem akartam kötekedni. Csak azért imádkoztam, hogy Rob ne legyen sokáig!
- Meghívhatlak valamire? – kérdezte, közelebb lépve hozzám.
- Nem köszönöm! Várok valakit!
- Áh, értem. És ki az a bolond, aki egy ilyen gyönyörű lányt egy hotel előtt egyedül hagy akár egy percre is? – lépett még közelebb a férfi, aki már velem szemben állt, és csak pár centi választotta el attól, hogy hozzám tudjon érni.
Kicsit hátrébb húzódtam, és éppen válaszra nyitottam volna a számat, amikor megéreztem Rob illatát. Két másodpercre rá már a hangja is társult hozzá, balról:
- Jó estét! Valami probléma van? – kérdezte a férfit, aki már hátrébb lépett tőlem, és Robra nézett.
- Nem, semmi. Csak köszöntem a hölgynek, és meg akartam hívni egy italra. De elutasította.
- Értem! Akkor, további szép estét kívánok! – ezzel belecsúsztatta a jobb kezét a tenyerembe, és összekulcsolta az ujjait az enyémekkel. Én önkéntelenül elmosolyodtam, és lenéztem az összefonódott ujjainkra. Mérhetetlen elégedettség töltött el.
A férfi szép lassan elindult a part irányába, mi pedig megfordultunk, és bementünk a hotelbe. A recepcióhoz mentünk, és kikértem a kulcsomat. Aztán szép lassan felsétáltunk.
Ahogy beléptünk, Rob körbenézett, én pedig becsuktam az ajtót.
- Tudom, nem egy Chateau Marmont, de azért otthonos. Helyezd kényelembe magad, én pedig gyorsan átöltözöm! – mondtam, közben lerúgtam a szandáljaimat, letettem a táskámat a kis asztalra, a kabátomat pedig a fogasra akasztottam.
Odamentem a szekrényhez, és pár perces válogatás után elővettem egy kék, térdig érő, spagetti pántos ruhát. Nem volt kint hideg, ezért nem is nagyon akartam beöltözni. Bementem a fürdőbe, és gyorsan magamra kaptam először tiszta bugyit és melltartót, utána pedig a ruhát. A hajam viszont sehogy sem akart állni, így egy kisebb csattal összefogtam belőle egy kicsit hátul, most már talán nem fognak nagyon őrültnek nézni. Felvettem egy ezüstszínű nyakláncot, és fülbevalót, majd feldobtam egy laza sminket. A készülődésem nem tartott tovább 10 percnél.
Kivágtattam a fürdőből, kivettem a fekete lábujjközi papucsomat a szekrényből, belebújtam, és már indulásra készen is voltam. Rob éppen az erkélyen állt, és nézett a part felé.
Lassan mögé osontam, és hátulról becsúsztattam a kezeimet a mellkasára. Nem ijedt meg, legalábbis nem éreztem, hogy megrándult volna bármelyik porcikája is. Megfogta a kezeimet, és lehajtva a fejét, egy-egy puszit nyomott mindkét kézfejemre. Aztán megfordult, nekitámaszkodott a terasz korlátjának, és végignézett rajtam. Majd odahúzott magához, és egy lágy csókot nyomott a homlokomra.
- Gyönyörű vagy! – mondta, és most az arcomra adott egy puszit. Lassan becsúsztatta a jobb kezét a tarkóm mögé, beletúrva az ujjait a hajamba, és közelebb húzott magához. Már csak körülbelül két centi választotta el a száját az enyémtől, amikor megszólalt:
- Szeretlek! – majd megcsókolt. Jó pár percig kényeztették egymást ajkaink és nyelveink, amikor is elváltak egymástól.
- Talán indulnunk kéne! – mondtam.
- Igen, menjünk! – válaszolta. Megfogtam a kezét, és magammal húztam az ajtó felé. Felvettem a táskámat, ő pedig a kabátját.
- Kabát szerintem nem fog kelleni! Nagyon meleg van kint… - mondtam, ránézve az említett ruhadarabra, ami a kezében lógott.
- Gondoltam bedobom a kocsiba, mielőtt elindulunk vacsizni!
- Áh, szóval sietsz valahová! Értem! – mondtam, és léptem volna ki az ajtón, mikor visszahúzott.
- Szívem! Kérdezhetek valamit?
- Persze! – mondtam meglepetten.
- Megjátszod ezt a bizonytalanságot, vagy tényleg az vagy?
- Ezt meg hogy érted?
- Hát, egyszer elhúzódsz tőlem, aztán olyan szenvedéllyel csókolsz meg, hogy alig bírok magammal. Most pedig szerelmet vallok neked, te ismét elhúzódsz, majd meglepődsz azon, hogy nem terveztem, hogy itt alszok nálad. Most hogy van ez?
- Hát, én… - kezdtem bele, és elengedtem a kezét. Elléptem tőle egy lépést, és hátat fordítva neki, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat: -… én veled akarok lenni. Hidd el nekem! Már egy percet sem bírok ki nélküled! De még nem tudom kimondani, amit érzek. Pedig érzem, és ez nagyon hülyén hangzik, de nem tudom kimondani, Egyszerűen nem találom a megfelelő pillanatot. És azt akarom, hogy úgy mondjam ki, hogy nem is terveztem, csak a szívemből jöjjön. Megérted ezt Rob? – mondtam, a végén már felé fordulva.
- Jaj, persze kicsim! Természetes, és nem is azt várom tőled, hogy bármit is mondj, vagy csinálj, csak tudod… minden percben rád gondolok, és minden másodpercben veled akarok lenni, viszont néha úgy érzem, te nem ugyanezt szeretnéd! – jött oda hozzám, és megölelt. Majd egy kicsit eltolt magétól, és a szemembe nézett. – De tudod mit? Játszunk egy kicsit! Mivel nem ismerjük egymást annyira, randizzunk! Ismerjük meg egymást! Rendben? Mint két normális ember, lesifotósok, rajongók, és mindenféle sztár-dolog nélkül. Benne vagy?
Hogy randizzunk???? És ismerjük meg egymást????? Te jó ég! Én nem ezt akartam! Istenem! Kellett nekem tétováznom! Esküszöm, néha még magamat sem értem! Itt van egy álompasi, egy minden tekintetben tökéletes férfi, és én habozok. Na jó Krisztina! Ma este mindent, szó szerint mindent el fogsz követni annak érdekében, hogy bebizonyítsd, ő az igazi! Hogy ő, és csakis ő kell neked!
- Rendben! – válaszoltam, és magamban mosolyogtam. Ha tudnád Robert Pattinson, hogy mit tartogat még számodra a mai este…
Egymásra mosolyogtunk, ő visszadobta a kis asztalkára a kabátját, és kiléptünk az ajtón. Gyorsan bezártam, és lesétáltunk. Visszaadtam a recepción a kulcsot, majd kéz a kézben kisétáltunk a forró santa monica-i éjszakába.
A belváros felé vettük az irányt, és közben szerelmesen andalogtunk a nem túl népes főút járdáján. Ahogy beérünk Santa Monica szívébe, Rob minden áron a Loews Hotel éttermébe akart vinni. Én viszont a kedvenc – vagyis inkább egyetlen általam ismert – étterembe, a Spumoni-ba csaltam őt azzal az indokkal, hogy spagettit akarok enni. Végül adtunk az élvezeteknek, és pizzát rendeltünk. Én körülbelül a 24 cm-es pizzának a felét tudtam megenni, de Rob magára vállalta a „konyhamalac” szerepét, és megette az én maradékomat is. Úgy 10 óra letett – vagy talán már el is múlt –, mikor úgy éreztük, hogy eléggé lement a kaja annyira, hogy fel tudjunk állni. Fizettünk, vagyis Rob fizetett, majd nevetgélve indultunk vissza a part felé.
Mikor odaértünk, csodálatos látvány fogadott. Nem messze a hoteltől ugyanis volt egy állandó kis-vidámpark, pontosan a tenger mellett. Egy hatalmas stégre volt építve. Elég volt csak egymásra néznünk, és egy apró mosollyal jeleztük egymásnak, hogy bizony egyre gondolunk, így el is indultunk az a bizonyos óriási stég felé.
Mivel végig homokban mentünk, levettem a papucsom, és a jobb kezemben lóbálva cipeltem magammal. A bal természetesen most is Rob kezében volt. Ujjaink úgy fonódtak össze, mintha soha sem akarnák elengedni egymást. Szótlanul lépdeltünk a célunk felé, csak élveztük egymás közelségét.
Ahogy odaértünk, felvettem a papucsomat. Rob eközben pedig, megelőzve engem, kifizette a belépőket, így már mentünk is be.
Mivel még mindig tele volt a hasunk, nem mertünk igazából semmire sem felülni, csak sétálgattunk, és beszélgettünk. Néha pedig megmosolyogtunk egy-egy embert, vagy párt.
Úgy fél órája sétálgathattunk, amikor Rob hirtelen odafordult hozzám, és egy „Maradj itt, mindjárt jövök!” mondattal magamra hagyott a vidámpark kellős közepén. Én pedig csak álltam ott, és néztem körbe. Észrevettem egy férfit, aki éppen az egyik kis sátornál labdákat dobált. Nem volt túl szerencsés, mert nem sok dobás talált neki, de azért vigaszdíjként kapott egy hófehér kis plüssmackót, amit egy szájra puszi kíséretében odaadott a mellette álló lánynak. Majd kézen fogva pont mellettem sétáltak el.
Pont elkezdtem pásztázni a környéken, hogy mivel, illetve kinek vagy kiknek a nézésével foglalhatnám le magam, mikor egy kéz – mellétársulva az ismerős és egyben csodálatos illattal – hátulról becsúszott a hasamhoz, majd a vállamon éreztem egy gyengéd puszit. Kicsit megrándultam, a hirtelen „hátbatámadásra”, de aztán rátettem a bal kezem a hasamon pihenő kézre, és vártam a második kezet a jobb oldalról. Az viszont csak nem érkezett. Ehelyett kaptam még egy puszit, de azt már a nyakamra.
Ekkor megjelent előttem egy csodálatosan szép vörös rózsaszál egy, a fülembe suttogott „Meglepetés!” szóval. A torkomon akadt a szó, de még a levegő is! Erre aztán végképp nem számítottam!
Megfogtam a rózsát, és megfordultam. Rob rettentően édesen mosolygott, én pedig csak néztem a szemébe.
- Köszönöm! – mondtam, majd megcsókoltam. Először gyengéden, majd egyre vágyakozóbban, szenvedélyesebben. Ő is csókolt, közben a kezei a csípőmön és a derekamon vándoroltak. Mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, beletúrtam a hajába. Ez viszont úgy hatott Robra, mintha túlléptem volna egy bizonyos határt. A szája azonnal elengedte az enyémet, és picit elhúzódott tőlem. A szemembe nézett, aztán elmosolyodott, és átkarolva a derekamat, elindultunk. Éppen beleszagoltam a rózsába – csodálatos illata volt –, mikor Rob megtörte a köztünk levő csendet:
- Van kedved játszani egyet?
- Mire gondolsz? – kérdeztem vissza. Ekkor ránéztem, és követtem a tekintetét. Ő is a dobálós kis sátrat nézte ki magának. Elmosolyodtam és „Igen”-t mondtam.
Odamentünk, és Rob odaadott pár dollárt a férfinek, majd dobott. Nem tudom, hogyan, de az első két találatával csak egy-egy poharat, az utolsóval viszont vagy 4-et sikerült lelöknie. A főnyereményt azonban ő sem kapta meg, de helyette egy gyönyörű fehér macit kapott, aminek nagy piros szív volt az ölében „Valaki különlegesnek” felirattal…
Mint ahogy az előbbi párnál is láttam, ő is odafordult hozzám, és odaadta a macit egy édes mosoly kíséretében. El sem tudom mondani, mennyire örültem neki. Egy hosszú csókkal köszöntem meg Robnak. Egyébként a lány – akinek a barátja szintén dobott – hasonló macit kapott vigaszdíjként, de az teljesen fehér volt, és nem volt szív az ölében.
Miután megegyeztünk, hogy mára elég volt a vidámparkból és a játékokból, visszasétáltunk a partra. Rob karja átkarolta a derekam, én pedig szorosan hozzásimultam. Séta közben hallgattuk, ahogy a nyugodt, meleg éjszakában a tenger hullámai nyaldossák a partot. Szagolgattam a rózsámat, és közben mosolyogtam. Nem is gondoltam volna, hogy van még ennyire romantikus férfi a világon. Ekkor eszembe jutott valami, aminek rögtön hangot is adtam:
- Rob, szerinted nem furcsa, hogy ma este még egyetlen rajongóddal vagy lesifotóssal sem találkoztunk? – kérdeztem ránézve, de nem álltunk meg.
- Most hogy mondod, igazad van! Ez valóban érdekes! Jó hatással vagy erre az egész őrültek házára! – válaszolta mosolyogva.
- Vagy csak nem kíváncsiak rám, mert úgyis csak egy rövid kalandként emlegetnek az újságok… Számukra a te nagy szerelmed Kristen! – mondtam még én is meglepődve azon, milyen nyugodtan.
- Na igen! Ott a lényeg, hogy számukra! Mert az én számomra nagyon nem! – válaszolta. – Egyébként, ha már itt tartunk, elég furcsa dolog történt a TCA-n. Akartam is mondani neked, csak aztán nem volt rá megfelelő alkalom.
- Miért, mi történt? – kérdeztem aggodalommal a hangomban, amit Rob is észrevett.
- Ne gondolj semmi rosszra! Csak összefutottam Hugh Jackman-nel, gratulált a díjhoz, meg váltottunk egy-két szót a leendő filmünkről, amit valószínű együtt forgatunk majd, és akkor odalépett mellé egy nő. Már fogalmam nincs, hogy hívják, pedig bemutatkozott. Viszont nem is ez a lényeg, hanem hogy ismert téged! Megkérdezte, hogy merre vagy, és hogy jól vagy-e? Én pedig válaszoltam neki természetesen, de teljesen ledöbbentem. Aztán mindketten gratuláltak nekünk, majd elköszöntek, és elmentek. Ki volt az a nő?
- Ja igen. Ő Stefanie Küster, egy német modell. LA-be jövet, de a repülőgépen ismerkedtünk meg. Elmesélte, hogy Hugh és ő jó barátok, és Hugh megkérte őt, hogy kísérje el a TCA-ra. Aztán gondoltam, úgyis össze fogunk futni a díjátadón, másrészt legalább nem leszek egyedül, így megemlítettelek neki. Aztán beszélgettünk…
- Most már értem! Egyébként ő és Hugh…?
- Neeem! Hugh-nak felesége és gyereke van, másrészt a felesége nem tudott eljönni, és nem is szeret díjátadókra járni. Ezért hívta el Stefet, amiről mellesleg tudott Hugh felesége.
- Pedig nagyon úgy tűnt, hogy együtt vannak! Mikor elköszöntek, és elindultak, Hugh megfogta a derekát, meg ilyesmi… Egyébként nagyon csinos lány!
- Te is megfogtad Megan Fox derekát, mégsem vagytok együtt! Legalábbis remélem… És szóval Stef csinos! Ühüm… - próbáltam komolyan mondani, de már ott bujkált a mosoly a szám szélén.
- Csak nem féltékeny valaki? – kérdezte mosolyogva.
- Dehogy, nincs rá semmi okom. Elvileg még csak randizunk! Lehet nem is lesz ebből a kapcsolatból semmit! – válaszoltam komolyan, de megint csak poénból. Még hogy nem lesz semmi? Valamilyen szinten igaz, mert már nem lesz, hanem van!
Rob hirtelen megtorpant, én pedig ránéztem. Mosolyogtam, de ezt a sötét tengerparton valószínű nem látta.
- Biztos vagy te ebben?
- Mármint miben?
- Hogy nem lesz a kapcsolatunkból semmi?
- Igen! Biztos vagyok benne… – válaszoltam, és elindultam. Ekkor azonban Rob megfogta a karom, visszahúzott magához, átkarolta a derekamat, és megcsókolt. Ez a csók kísértetiesen hasonlított az első csókunkra. Mintha tényleg csak randiztunk volna, és most csattant volna el az első csókunk. Teljesen lázba hozott. Mikor épp jobban belemelegedtem volna, éreztem, hogy Rob elmosolyodik, és elhúzza az arcát.
- Még mindig ennyire biztos vagy? – kérdezte. Mikor egy magabiztos „Igen”-nel válaszoltam, elkezdte puszilgatni az arcom, a fülem, a nyakam, és a vállam végig, egészen a ruhám pántjáig. Majd az orrával óvatosan letolta azt, és a helyére ismét apró puszikat lehelt.
- Na és most?
- Ez nem ér! Tisztességtelenül játszol! – leheltem a fülébe, mert már normális hangot nem tudtam kinyögni, annyira feltüzelt.
- Azt hiszem, már megingott a védelem, ügyvédnő! – mondta mosollyal a hangjában, és már a másik vállamat puszilgatta, lassan haladva a ruhám másik pántja felé.
- Én is azt hiszem! – válaszoltam, és leejtve magam mellé a rózsát – vigyázva, hogy el ne törjön – és a macit, az arcát a két tenyerem közé vettem, és a szája után kaptam. Először lágyan, romantikusan csókoltuk egymást, de aztán egyre hevesebb tempóra váltottunk. Rob keze a derekamról a fenekemre vándorolt, és benyúlva alá, maga felé húzott. Az én kezeim pedig az arcáról a mellkasára, majd szépen lassan a hasára csúsztak. Megkerestem a pólója szélét, és kezeim óvatosan bevándoroltak alá, megtalálva ezzel az övcsatját.
Elkezdtem volna kicsatolni, de megfogta a kezeimet, és feltette a nyakába. Úgy éreztem, most rajtam a sor, hogy kényeztessem őt egy picit. Ha már többet nem enged…
A szenvedélyes csókokból átváltottam a felső, majd az alsó ajkának kóstolgatására. Aztán az arcát puszilgattam, idegtépő lassúsággal haladva a füle felé. Mikor odaértem, elkezdtem puszilgatni a füle tövét, és úgy az egész környékét. A kéjes, vággyal teli, halk nyögései biztosítottak arról, hogy élvezi a dolgot, és folytathatom. Ekkor megszólaltam:
- Szeretlek Robert Pattinson! – suttogtam a fülébe halkan, majd tovább puszilgattam. – Nagyon szeretlek! – súgtam ismét.
Rob felemelte a fejét, a szemembe nézett, majd leguggolt, felkapta a rózsát és a macit, és elkapva a kezem ennyit mondott:
- Gyere velem! – és már el is indultunk a hotel felé. Szerencsére nem volt messze, így nem kellett sokat gyalogolnunk, de időközben többször is magához húzott, és megcsókolt. Épp eléggé felizgattuk egymást ahhoz, hogy gyorsabbra vegyük a tempót, és minél előbb felérjünk a szobába. Amikor viszont odaértünk a hotel elé, mindkettőnk arcára ráfagyott a mosoly, és csak ledöbbenten álltunk, egymás kezét fogva, és az időközben visszakapott rózsámat szorongatva a másik kezemben. A maci még mindig Rob kezében volt.
A szálloda előtt ugyanis 3-4 paparazzi, és vagy 10 főből álló rajongói csoport állt. Rob elengedett mellettem egy nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, majd megkérdezte:
- Van másik bejárat?
- Hát, őszinte leszek! Nem tudom… Nem voltam itt elég időt ahhoz, hogy megtudjam! – válaszoltam.
Erre mondott még valamit, amit nem értettem, és egy gyors körbepillantás után elkezdett az egyik mellékutca felé húzni, de ekkor észrevettek a paparazzik.
Rögtön odarohantak hozzánk, és már kattogtatták is a fényképezőgépeiket, közben pedig kérdésekkel bombázták Robot, és – meglepő módon – engem is:
- „Rob, miatta szakítottál Kristennel, vagy már előtte sem voltatok együtt?”
- „Kriszti, mit szól ehhez a kapcsolathoz a barátod?”
- „Krisztina, két vasat tart a tűzben? LA-ben Robbal, Magyarországon meg a pincér sráccal csókolózik?”
Az utolsó kérdésre megtorpantam. Rob viszont húzott volna magával a hotelbe, és viszont odafordultam hozzá:
- Mi lenne, ha most az egyszer nyilatkoznánk a sajtónak? Talán végre valami igazat is írnának rólunk?
- Teljesen felesleges! Bármit mondasz, akkor sem az igazat hozzák le, hanem kiszínezik. Kiforgatják a szavaidat! Gyere, menjünk!
- Ne-ne! Kérlek, Rob! Most az egyszer… És itt vannak a rajongóid is, akik kitudja, mióta várnak rád. Ahogy elnézem, nem a rosszabbik fajtából valók, így talán beszélhetnél velük, és adhatnál nekik autogramot. Kérlek! – győzködtem a szemébe nézve, és nyomtam egy puszit a szájára, amit a lesifotósok természetesen vagy 10 kattanással örökítettek meg.
- Rendben! De két dolgot meg kell ígérned! Az első, hogy amint beszéltem mindenkivel, és kiosztottam az autogramokat, azonnal felmegyünk a szobádba.
- Oké! És a második?
- Maradj előttem! Túlságosan felizgatták ahhoz, hogy pár pillanat alatt le tudjak nyugodni. – mondta mosolyogva.
- Áh, értem! – mondtam, és a füléhez hajoltam: - Ígérem, mindent bepótolunk! – súgtam a fülébe, és adtam az arcára egy puszit. Aztán odahúztam – szigorúan magam mögött – a paparazzikhoz, és a rajongóihoz. A fotósok elé úgy álltunk be, hogy Rob előtt álltam, ő pedig hátulról átkarolta a derekam, és a fejét a vállamra hajtotta. Mikor már jó pár képet készítettek rólunk. Odafordultunk a rajongókhoz, amit a paparazzik természetesen végig követtek…
Rob mindegyikőjüknek adott autogramot, fotózkodott velük, és a bátrabbakkal még pár szót is váltott. Szerencsére már teljesen lenyugodott, így nem kellett mögöttem állnia. Tőlem is kértek autogramokat, és volt 2 lány, aki mindkettőnkkel fényképezkedett. Nagyszerű érzés volt, hogy éreztem, engem is elfogadtak, mint Rob barátnőjét. Az autogram-kérésektől azonban még mindig meglepődtem, hiszen én nem vagyok sztár. De azért adtam mindenkinek, aki kért.
Mikor éppen köszöntünk volna el mindenkitől, odalépett elém egy riporter diktafonnal a kezében, és újra feltette a kérdését.
- Krisztina, két vasat tart a tűzben? LA-ben Robbal, Magyarországon meg a pincér sráccal csókolózik? Hogy van ez? – mondta a diktafonba, majd felém tartotta azt.
- Az a csók, ami a magyar „pincér srác” és köztem történt, egy tévedés volt. Túl sokat ittam aznap este, és egyszerűen csak megtörtént. Ez azonban semmit sem jelentett, másnap megbeszéltük a dolgokat, és továbbra is nagyon jó barátok maradunk. Én csak Robot szeretem, és ez akkor is így lesz, ha most kiforgatja a szavaimat, és teljesen mást fog írni az újságban, a honlapon, vagy bárhol! – mondtam, az ujjaimmal mutatva az idézőjeleket a pincér srácnál…
- Értem! Köszönöm, hogy nyilatkozott! – mondta nekem a körülbelül velem egyidős lány, és kikapcsolta a diktafont. Majd odalépett hozzám egy névjegykártyával a kezében: - Angela Taylor vagyok, a Star Life internetes magazin riportere, és ha szeretne bármivel kapcsolatban nyilatkozni, vagy tiszta vizet önteni a pohárba bármilyen cikkel kapcsolatban, kérem, jelentkezzen. A mi oldalunk nem a pletykákat hozza le, hanem az igazat! Tudom, ritka az ilyen, de ezért is kerestem fel. Szerintem Rob és ön tökéletesen összeillenek, és nem érdemlik meg, hogy szétszedje önöket a sajtó! Hívjon, bármikor! – ezzel átnyújtotta a névjegykártyát, és elment. Én pedig csak álltam a kártyával a kezemben, és néztem utána. Még ilyenről sem hallottam… Egy internetes magazin, ami a tényeket közli, és nem a pletykákat! Woow!
Ekkor Rob odalépett hozzám, és átkarolva a derekam, magával húzott a hotelbe.
Felvettem a kulcsot, és felmentünk a szobába. Ahogy beértünk, Rob becsukta az ajtót, elfordította benne a kulcsot, és azonnal nekem esett.
Eldobta a macit, kivette a rózsát a kezemből, ledobta a kis asztalon heverő kabátjára, és a fenekem alá nyúlva hirtelen felkapott. A lábaim a dereka, a kezeim pedig a nyaka köré tekeredtek, és úgy csókolóztunk.
- Óh, Istenem! Azt hittem már soha nem jön el ez a pillanat! Annyira kívántalak a parton! – mondta ismét vággyal teli hangon.
- Megígértem, hogy bepótoljuk, ami elmaradt a rajongók is paparazzik miatt! – mondtam nyugodtan. Még mindig Angela kérdése kavargott a fejemben. Mi van, ha ezt Rob megtudja? Igazából nem voltunk együtt, mikor ez az eset történt Erikkel, de akkor is... Ha Angela tudomást szerzett róla, bármelyik másik lap vagy internetes oldal is szerezhet, és ki tudja, milyen körítéssel hozza nyilvánosságra.
- Bíztam benne, hogy betartod a szavad! – mondta mosolyogva, és elindult az ágy felé. Mikor odaértünk, óvatosan lefektetett, lekapta a pólóját, és fölém támaszkodva tovább csókolt.
Úgy vettem észre, most nem tud annyit várni, és nem is akar, ezért most csak simán elkezdte lehúzni rólam a ruhát. Én azonban a mellkasára téve a kezeimet megszakítottam a csókunkat, kicsit eltoltam magamtól, és komoly hangon, a szemébe nézve, megszólaltam:
- Várj! Beszélnünk kell…

Különkiadás 9.!

The Viper Room
1. Maga a klub
2. Pult
3. Ahol ültek Krisztiék (csak az én elképzelésem szerint nem a pult mellett ültek)
4. Színpad és "tánctér"

Italok, amiket Kriszti fogyasztott az este folyamán (ez akár kedvcsináló is lehet a következő hétvégére Nektek! :PP Persze szigorúan csak a 18 éven felülieknek!!!)
1. Whisky kóla
2. Mojito

Rob lakosztálya
1. Maga a hotel
2. A lakosztályhoz tartozó nappali
3. Hálószoba
4. Fürdőszoba

Rob így nézett ki zuhanyzás után, mikor keltette Krisztit! :P

17. fejezet - A parti

Sziasztok!
Remélem tetszeni fog a fejezet, megpróbáltam egyes részeket minél részletesebben leírni! Bízom benne, nem okoztam csalódást, kedves névtelen hozzászóló-olvasóm! :P ;)
Jó olvasást & tűkön ülve várom a kommenteket! :)
***
Gyorsan beértünk az épületbe, ezért nem volt időm megnézni, hogy mi a neve a helynek. De ahogy beléptünk, és leadtuk a kabátokat, világossá vált: The Viper Room. Wow! Ez egy nagyon híres hely Los Angelesben, leginkább azért, mert a sztárok nagy része ide jár szórakozni, kikapcsolódni. Nem egy hatalmas hely, de annál hangulatosabb. Ahogy beértünk, egy hasonló tér fogadott, mint az angol Vendome Mayfair-ben. Középen egy kisebb színpad, ahol – úgy hallottam – minden este valamilyen zenekar játszik, körülötte pedig a falaknál asztalok és hosszú ülőalkalmatosságok kaptak helyet. A színek is hasonlóak voltak a már kedvencemmé vált angol szórakozóhelyéhez, ugyanis középen – mint egy koncerten – mindenféle színt „pörgettek” a reflektorok, a széleken viszont kék helyett piros volt a hangulatvilágítás. Csak ámultam és bámultam, miközben sétáltunk befelé a már előre lestoppolt helyünk felé. Rob a derekamat karolta át, és szinte mindenkinek köszönt, aki szembe jött velünk. Egy-két embert én is felismertem: ott volt például Drew Barrymore, Matthew McConaughey, Ashley Simpson, Mischa Barton, és mintha egy pillanatra Paris Hiltont is láttam volna, de ebben nem vagyok egészen biztos.
A nagy csodálkozásomból és ámuldozásomból egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy Rob közelebb húz magához.
- Kicsim, most itt hagylak egy pillanatra, mert beszélnem kell az egyik kollégával, de pár perc és visszajövök. Jó? Addig rendelj nyugodtan bármit!
- Rendben! De azért siess vissza!
- Ígérem, gyors leszek! – válaszolta mosolyogva, és egy gyors puszit nyomott a számra. Aztán elindult, de hirtelen visszafordult, egy határozott lépéssel előttem termett, átkarolta a derekam, és finoman, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Így csókolóztunk egy rövid ideig, de aztán leállítottam őt:
- Azt hiszem, menned kéne! Minél előbb mész, annál korábban szabadulsz!
- Igen, tudom. De már most hiányzol! – válaszolta egy sóhajtással egybekötve, majd elengedte a derekam, megfogta a kezem, megpuszilta, és aztán már tényleg elveszett a tömegben. Én pedig odaléptem a pulthoz, és rendeltem egy whisky kólát sok-sok jéggel. Nem akartam ismét úgy elázni, mint legutóbb. Amúgy is utálom, amikor egy csaj talaj részegre issza magát, pláne ha még én vagyok az a csaj. Pfúj!
Lecsüccsentem a pultnál levő egyik székre, és vártam az italomat, amikor valaki megjelent a hátam mögött.
- És mit rendelt a hölgy? – mondta az eddig még titokzatos személy, és leült mellém. Én pedig odakaptam a fejem.
- Jaj, Jackson, csak te vagy az! Már megijedtem, hogy le kell koptatnom valakit! – mondtam mosolyogva.
- Hát, lehet engem is le kéne koptatnod! Nem? – mosolygott őt is, majd folytatta: - És hol hagytad Robot?
- Ő hagyott itt engem. Az egyik kollégájával beszélnie kell, azt mondta pár perc és jön.
- Áh, értem. Egyébként hogy tetszik a hely? – kérdezte, és aztán ő is rendelt magának egy sört.
- Fantasztikus. Nem is tudom szavakba önteni, amit érzek. De biztos, hogy Ashley és Nikki ötlete volt, hogy ide jöjjünk?
- Hát, az igazat megvallva, inkább az enyém volt. Nekem ugyanis van egy zenekarom, a 100 Monkeys, és mivel ez a hely a kedvenc színészemé, aki egyébként a példaképem is, Johnny Deppé, szoktunk itt játszani. Ez úgy történt, hogy egy alkalommal sikerült találkoznom vele, beszélgettünk, és szóba került a zenekar. Így meghívott, hogy játszunk egyszer, aztán annyira tetszettünk a közönségnek, hogy azóta havonta 2szer itt zenélünk!
- Wow, hát ez sem jön össze mindenkinek. Hogy a kedvenc színészével találkozzon, és még beszélhessen is vele! – mondtam elcsodálkozva.
- Hát, az sem jön össze mindenkinek, hogy az ujjai köré csavarja a világ legpartiképesebb agglegényét, aki ráadásul egy világhírű színész. Bár meg kell vallanom, így nem volt nehéz!
- Ezt meg hogy érted?
- Ne, kérlek, ne érts félre! Ezt pont azért mondom, mert nagyon csinos vagy. Így nem lepődöm meg azon, hogy Robnak ennyire tetszel. Ráadásul még okos, és intelligens is vagy. Hm… Néha elgondolkodom azon, hogy mi lehet a hiba benned! Ha van egyáltalán… – mondta mosolyogva, és belekortyolt az azóta már megérkezett üveges sörébe.
Hát, megmondom őszintén, elég furcsának találtam ezt a megjegyzését, így nem is tudtam rá mit felelni, csak visszamosolyogtam, és én is belekortyoltam az italomba.
- Nem csatlakozunk a többiekhez? – kérdezte, és felállt a székről, kezében a sörével.
- Oh, dehogynem. Mehetünk! – válaszolta, és én is követtem a példáját.
Amikor odaértünk a többiekhez, Ashley, Nikki, Kristen, Kellan és Taylor önfeledten cseverésztek, és nevetgéltek valamin. Azonban mikor Jackson és én odaértünk, mindenki elhallgatott, és ránk nézett. Bár mindenkinek más volt a szemében. Ashley és Nikki mosolyogtak, mint a szájukkal, mind a szemükkel, Taylor is megejtett egy kisebb mosolyt, de ennyi, Kellan végigmért a szemeivel, de persze az ő a barátnőim által már jól ismert – bár számomra még ismeretlen – ’stírölésével’. Kristen azonban lekezelően nézett rám, illetve a jobb szó inkább, hogy pillantott rám. Mert felnézett, konstatálta, hogy én vagyok ott, és aztán odafordult Taylorhoz, és elkezdett vele beszélgetni. Nikki és Ash viszont nem hagyták, hogy ott álldogáljak, így Nikki felpattant, és átnyúlva az asztalon, ami a kanapé előtt volt, megfogta a kezem, és maga mellé ültetett. Jackson pedig mellém ült le.
Mint a lányok általában, mi is a körülöttünk, illetve előttünk járkáló férfiak, srácok kinézetét kezdtük el kibeszélni, illetve Nikki és Ashley ecsetelték, hogy melyikünknek éppen ki jön be. Közben pedig egyre csak fogytak az italok, amivel egyébként tele volt az asztal. A sörtől az igencsak jó évjáratú borokon keresztül a különböző fajta, és féle koktélokig minden megtalálható volt. Én azonban csak az azt az egy pohárka whisky kólámat fogtam, és iszogattam. De meg kell hagyni, ettől is megjött a kedvem.
A lányok annyira elterelték a figyelmemet minden másról, hogy az sem tűnt fel, hogy Rob már igencsak negyed órája nem jött vissza. Éppen kérdezni akartam, hogy hol lehet, amikor felcsendült egy nem éppen rock-stílusú – vagy éppen amilyen zenére számítottam a klubból kiindulva –, hanem egy igen kellemes hangulatú, pörgősnek nevezhető zene. Nikki pedig szinte azzal a lendülettel elkapta a kezem, felállt, átmászott rajtam, majd Jacksonon, és magával húzott engem is. Majd visszanyúl, és elkapta Ashley-t is. Furcsa volt, mert annak ellenére, hogy Kristen nem mutatott túlzott érdeklődést felém, én mégis magunkkal akartam hívni, de Ashley megállított.
- Hagyd Kristent, ő nem táncol! – én pedig meglepődtem ugyan, de ezzel le is zártam az ügyet. Majd Ash és Nikki megfogták a kezem, és elindultunk a táncparkett felé. Bár igazából szerintem nem táncparkett a megfelelő szó rá, hiszen ez nem egy diszkó, hanem egy klub, ahol inkább közönség van, mint táncolni vágyó emberek, de mégis sokan voltak, akik már élvezték a könnyed, táncolható dallamokat.
Valahogy nem is számítottam másra, két újdonsült barátnőm nem kis-pályázott, rögtön a táncoló közönség közepére húztak, és úgy kezdtünk el táncolni. Nem éppen tombolós, de annál inkább szórakozni vágyó énemnek köszönhetően nem kellett sokáig várnom, hogy ráhangolódjak a dologra. Az egyik tulajdonság, amit szeretek magamban – persze ez most elég egósnak hangzik, hogy „egyik”, de higgyétek el, nincs sok ilyen –, hogy pia nélkül is fantasztikusan tudom érezni magam a bulik alkalmával. Ezt a barátaim és ismerőseim körében sokan irigylik is.
Meglepve vettem észre, hogy még – vagy már – nem élő zenekar játszik, hanem egy dj keveri a zenéket. Valószínű így oldják meg, hogy a vendég-zenekar után is jó legyen a hangulat. Nem azt mondom, hogy csak mostani, menő zenék kevert a dj, de azért több volt az új, mint a régi sláger. Mi pedig csak táncoltunk, hol Nikkivel, hol Ashleyvel – a közönség férfi részének fantáziáját igencsak megmozgatva –, hol pedig egyedül… Teljesen úgy éreztem magam, mintha a már jól ismert magyar barátnőimmel buliznék, nem pedig két frissen megismert „barátnőmmel”, akik ráadásul világsztárok.
Már körülbelül jó 10 perce táncoltunk, amikor pont úgy fordultam, hogy megláttam Robot az asztalnál maradt Jackson, Kellan, Taylor és Kristen társaságában. Nem lepődtem meg rajta, hogy ahogy beszélgetett – illetve inkább Jackson beszélt hozzá – ő folyamatosan engem nézett. Ahogy észrevette, hogy őt figyelem, hátradőlve a kanapén, kezében egy üveg sörrel, úgy mosolyodott el, mint kb. a legénybúcsújukon levő férfiak, amikor a sztriptíz-táncosnő nekik táncol. Én pedig belementem a játékba. Nem mentem közelebb egy apró lépéssel sem – bár amúgy is volt közöttünk jó pár méter – mégis pontosan látott mindent. Én pedig igencsak csábítóan, erotikusan, benne egy-két finomabb latinos és hastáncos mozdulattal, elkezdtem táncolni, csak neki!
Ekkor már Kellan és Jackson is felfigyeltek a kis akciómra, Jackson elkerekedett szemekkel és mosolygós arccal nézett rám, majd odasúgott valamit Robnak, aki erre egy elégedett mosollyal felelt. Kellan száján pedig szintén megjelent egy kaján vigyor, majd egy „Húú!”-t olvastam le a szájáról. Persze erre már Ash és Nikki is felfigyeltek, majd mikor rájuk pillantottam, Ash kacsintott egyet, Nikki pedig felfele mutató hüvelykujjal nyugtázta, hogy „Nagyon jól haladsz, csak így tovább”, majd mindketten mosolyogtak.
Mikor visszafordultam a kanapé felé, Rob éppen kortyolt egyet a söréből, majd letette maga elé az asztalra, felállt, és elindult felém. Szépen lassan haladt, én pedig még ekkor sem hagytam abba a táncot. Amikor odaért hozzám, én elmosolyodtam, és táncoltam tovább. Ő pedig egy laza fél lépéssel előttem termett, megfogta a bal kezemet, és gyengéden felemelte, alatta pedig beforgatott úgy, hogy most már háttal voltam neki. Olyannyira hozzám simult hátulról, hogy még egy ujjnyi hely sem volt közöttünk. Megfogta a jobb kezemet is, összekulcsolta az övéivel, és a hasamra tette őket, majd a fejét a vállamra hajtotta.
- Muszáj ezt csinálnod? – suttogta a fülembe olyan édes és gyengéd hangon, hogy ennél édesebb és gyengédebb már nem is lehetne. Majd egy picike puszit lehelt a fülem mögötti kis gödröcskébe, majd a nyakamra, végül a vállamra.
- De hát én csak táncolok! – válaszoltam mosolyogva, és elkezdtem ringatni a csípőmet. Azt hittem, ellenállásba fogok ütközni, mivel még Londonban mondta, hogy nem tud táncolni, de úgy látszik, ez neki is ment. Ugyanis felvette a ritmust, és a testünk egyszerre mozgott.
- Igen, csak táncolsz! De ezzel el sem tudod képzelni, mit váltasz ki belőlem! Az előbb azt hittem, nem fogok tudni bírni magammal. Iszonyatosan kívánlak! – mondta, majd ismét végigjárta az utat, amit az előbb végigcsókolt, de most a vállammal kezdte. Most azonban több puszit kapta, szinte a vállam szélétől a fülem tövéig minden egyes centimétert végigcsókolta, és mindeközben egy fikarcnyit sem tudva abból, hogy belőlem ez mit vált ki.
Vagy talán pontosan tudta?
A következő pillanatban egy valamelyest erőteljes, határozott, de mégis könnyed mozdulattal szembe fordított magával, és hihetetlen szenvedéllyel megcsókolt. Ilyet még az első csókunk alkalmával sem éreztem. Egyszerre öntött el a hideg és a meleg, szinte éreztem a sorban kinövő libabőröket magamon, és közben az motoszkált a fejemben, hogy „Még!”. Teljesen olyan érzés, mintha fokozatosan szeretnék bele Robba, egyre jobban!
A kezeim már a hajában túrtak, ő pedig először a derekamra tette a kezét, majd szépen lassan lecsúsztatta a fenekem alá, és gyengéden belemarkolva maga felé húzott. Ekkor éreztem meg először, hogy valami nincs rendben! Rob nem ilyen, nem szokott ő ilyet csinálni! Ő ennél sokkal visszafogottam, és romantikusabb, minthogy egy nyilvános szórakozóhelyen ezt csinálja. Nem azt mondom, hogy nem szerettem ezt az énjét, mert nagyon is ínyemre volt a vadabb Robert (is), de ez akkor sem normális viselkedés nála! Így megszakítottam a csókunkat.
- Rob… te részeg vagy? – kérdeztem, egyenesen a szemébe nézve. Bár mondjuk nem láttam belőle sokat, hiszen a villogó fények nem igazán engedték, hogy bármit is lássak, de ekkor megcsapott az eddig – valószínű a parfümjétől és attól, hogy háttal volt nekem – nem érzett alkoholszag.
- Már hogy lennék az, csak egy üveg sört ittam! – mondta. Ránéztem elég erőteljesen ezért hozzátette: - Na jó, talán kettőt vagy hármat… még pluszban! De hát, ha meghívtak!! Nem mondhattam nemet! – mondta, és nyomott egy puszit a számra. Aztán érzékien elkezdte kóstolgatni az alsó, majd a felső ajkamat, én pedig teljesen ellazultam az azóta már ismét a derekam köré fonódott karjaiban. Ekkor odalépett hozzám Ashley, és megfogta a vállam. Azonnal hátrafordultam, ezzel ugye elkapva a fejem Robtól, aki teljesen illetődötten állt előttem.
- Ne haragudjatok, hogy zavarok! Csak azért jöttem, hogy szóljak, mi lassan megyünk. Eléggé leszívott a mai díjátadó, és már elég késő is van, valamikor aludni is kell. De nektek további jó szórakozást! – kacsintott Ashley, majd mosolyogva egy gyors puszit nyomott az arcomra. Majd Robhoz lépett, és neki is adott egy puszit, majd visszament az asztalunkhoz, illetve kanapénkhoz. Én pedig megfogtam Rob jobb kezét, kiléptem az öleléséből, és magammal húztam a „táncparkettről” a kanapénk felé.
Szinte még oda sem értünk, mikor Kristen felpattant, és odalépett Robhoz:
- Jössz cigizni? – kérdezte tőle, mintha én ott sem lennék. Rob azonban kérdőn rám nézett.
- Menj csak! – válaszoltam mosolyogva, és ismét tettem egy képzeletbeli lépést Kristen felé azzal, hogy ránéztem, és rámosolyogtam. Ő viszont csak Robot nézte, tőle várta a választ. Rob közelebb húzott magához, adott egy puszit a számra, majd elindultak a hátsó kijárat felé, mivel bent nem lehet dohányozni.
Őszintén megvallva, ezzel az estével végérvényesen meguntam, hogy kicsit jobb kapcsolatot próbáljak kialakítani Miss Stewarttal. Ugyanis egyáltalán nem kapható rá! Semmi hajlandóságot nem mutat, hogy esetleg szeretne megismerni, vagy egyáltalán egy ellenszenvesnél némileg jobb arcot vágni, mikor rám – vagy akár csak felém – néz. Már ez is hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ennyit megtegyek. Nem azt mondom, hogy egy bunkó, megjátszós, beképzelt liba vagyok, de azért elég szépen le szoktam kezelni az olyan embereket, mint Kristen. Egyáltalán nem szoktam megjátszani magam, vagy esetleg tenyérbe mászós lenni. De most megtettem, Rob kedvéért. Viszont ha már ez sem segített, akkor nem tudok mást tenni!
Miután Rob és Kristen eltűntek, én leültem a már igencsak megfogyatkozott társaság mellé. Csak Kellan, Nikki, és Taylor voltak az asztalnál. De mivel még mindig elég jó kis számok mentek, Nikki megfűzte Kellant, hogy táncoljanak egyet. Így ők is leléptek. Ott maradtam Taylorrel.
Keresztbe tett lábakkal ültem a kanapén, és éppen az italomat szürcsölgettem, ami most egy Mojito volt, szintén sok jéggel.
- Ne haragudj, hogy eddig ilyen szótlan voltam! – ocsúdtam fel Taylor hangjára.
- Mi? Tessék? Bocs, nem figyeltem! – kérdeztem vissza, mert tényleg nem értettem mit mondott, nem gondoltam, hogy megszólít. Ekkor felállt a helyéről, és közelebb ült hozzám. Majd megismételte:
- Ne haragudj, hogy eddig nem nagyon szóltam hozzád! Taylor vagyok, de szólíts csak Taynek. Egyébként én örülök, hogy együtt vagy Robbal, akármennyire is az ellenkezője látszott! – mondta, kiemelve az „én” szót. Erre persze én rögtön fel is figyeltem.
- Hogy érted azt, hogy te? Mondjuk hülye kérdés, sejtem, ki az, aki nem örül nekünk! – mondtam cinikus hangon, és belekortyoltam a koktélomba, amit még mindig a kezemben tartottam.
- Kristen is boldog amiatt, hogy Rob boldog, csak… jaj, olyan nehéz ez! Nem akarok a háta mögött beszélni, de mégis azt szeretném, ha tudnád, hogy Kristen nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik!
- Akkor hát mondd Tay, hallgatlak! – mondta neki teljes komolysággal, a szemébe nézve.
- Szóval az a helyzet, hogy örül Rob boldogságának, csak annak nem, hogy… hogy nem vele boldog! Kristen ugyanis, akármennyire is próbálja titkolni, odáig van Robért! Szereti őt! Végre… elmondtam! – mondta, az utolsó mondatát szinte csak magának, majd belekortyolt a kólájába. Igen, Tay még elég fiatal, szinte még azon is csodálkozom, hogy beengedték. És hát, ahogy az előbbi „nyilatkozatából” ez ki is derült, valóban kisfiús még. Ennek ellenére nincs vele semmi bajom, sőt, pontosan emiatt tartom őt talán a legbecsületesebbnek mindegyikőjük közül, mert rendben van, hogy jó színész, de mivel még nem annyira érett, könnyebben észrevehető rajta, ha hazudik. És az előbb egyértelművé vált számomra, hogy nem is nagyon tudna hazudni! Ez megnyugtató…
Miután ezt elmondta, tovább csevegtünk. Megkérdezte tőlem, hogy mivel foglalkozom, milyen Magyarország, illetve elmondta, hogy egyszer ő is el szeretne jönni hozzánk, ugyanis sok jó dolgot hallott. Aztán pedig megkért, hogy meséljem el, hol és hogyan találkoztam először Robbal, mert az én verziómra is kíváncsi.
Elmeséltem neki szinte minden apró részletet, egyszer-egyszer a romantikusabb pillanatoknál mintha azt vettem volna észre, hogy egy kicsit elpirul. Bár nem voltam benne biztos, mivel alapból barnább a bőre, másrészt a fények most is közbejátszottak.
Aztán én is kérdezgettem őt, legfőképpen a Twilight forgatásával kapcsolatban. Éppen azokat a pillanatokat mesélte, amiben ő ugyan nem szerepelt, de a kamera másik oldaláról végignézte azokat. Például Rob hogy esett el a baseball-os jelenet alkalmával. Már így mesélve is nagyon vicces volt, pláne ha még látnám is…
Tay és én is hatalmasakat nevettünk, miközben mesélte a többi bakit, amikor Kristen és Rob feltűntek az ajtóban. Akarva-akaratlanul is odanéztem, Tay pedig követte a pillantásomat.
Nem tudom, mi történhetett Rob és Kristen között a kb. 20 perces cigi-szünet alatt, de úgy vettem észre, vitatkoztak. Kristen ugyanis erősen artikulálva, és közben a kezével is rásegített a mondandójára, nagyon magyarázott valamit Robnak, aki csak állt vele szemben. Rob arcát ugyan nem láttam, mert pont félig háttal volt nekem, de Kristen majd szétpukkadt az méregtől. Vagy csak az erőteljes magyarázástól? Fogalmam nincs! De mivel nem sejtettem semmi jót, kicsit én is ideges lettem, így letettem a koktélt az asztalra, és úgy figyeltem tovább az eseményeket.
Aztán egyszer csak Rob elindult vissza felénk, az arca semmilyen érzelmet nem mutatott. Mikor odaért hozzánk, bólintott Taynek, majd odalépett elém. Én végig követtem a szememmel őt. Mikor odaért hozzám, megfogta a kezem, felrántott – még egy kicsit meg is rándult a vállam, de persze csak azért, mert nem számítottam rá, nem azért, mert olyan durva volt –, a derekam köré fonta a jobb karját, a bal keze ujjait finoman belefésülte a hajamba, és megcsókolt. Ez a csók nem volt szenvedélyes, sem tüzes, mégis minden érzelemtől teljes volt, gyengéd és felettébb határozott. És rövid… ugyanis nem tartott körülbelül 15 másodpercnél tovább!
Amikor abbahagytuk a csókot, kicsit elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem.
- Hiányoztál!
- Te is nekem!
Ekkor csak annyit láttam, hogy Kristen odaront Tayhoz, odavágott neki egy „Én mentem! Szia!”-t, majd egy lekezelő pillantással felénk nézett, és kiviharzott a teremből.
- Mi a baj? Mi történt Kristennel? – kérdeztem komolyan, a szemébe nézve, már kibújva az öleléséből, és csak a kezét fogtam.
- Kristen egy kicsit… ingerült mostanában, és most úgy látszik, kitört rajta minden. És hát, rajtam csattant az ostor! – mondta Rob nevetve.
- Ez lehet, nem olyan nevetséges! Biztos kikészíti a nagy siker! Kellene neki valaki, akivel megbeszélheti a problémáit, nem?
- Ehhez ott vannak a barátai, a bátyja, vagy mit tudom én! Egyébként Kristen régebb óta színészkedik, mint én, így jobban bírja ezeket a dolgokat. Úgyhogy nem kell őt annyira félteni! Csak nem kellene annyira bunkónak lennie, mint amilyen! – mondta Rob.
- Rob, egyrészt h jól tudom, te is a barátja vagy, és számít rád! Lehet, hogy ő régebb óta színésznő, de mi van akkor, ha ő mégis nehezebben viseli ezt az egész felhajtást? Másrészt már azt sem tudod szerintem, hogy mit beszélsz, ezért most gyere, szépen hazaviszlek! – mondtam, és átöleltem a derekát.
- Tay, haza tudsz menni, vagy hazavigyünk téged is? – kérdeztem az említettől hátrafordulva.
- Nem-nem! Hazamegyek egyedül. És szólok majd Nikkiéknek is, hogy elmentetek! Jó éjszakát! – mondta mosolyogva.
- Neked is, és köszönök… mindent! – válaszoltam mosolyogva, és kihangsúlyozva a „minden” szót.
Rob szinte mindenkinek köszöngetett, amíg támogatva őt, kifele mentünk. Nem volt talaj részeg, szóval tudott menni a lábán – csak néha botlott vagy ingott meg – az agya viszont nagyjából a helyén volt. Kikértem a kabátomat a ruhatárból, és megkértem az egyik a ruhatáros lányt, hogy hívjon nekünk egy taxit. Körülbelül egy perc elteltével már szólt is az egyik biztonsági ember, hogy megérkezett a taxi, így kimehetünk. Rob eközben végig hol a nyakamat, hol a kezemet, hol az arcomat csókolgatta. Egyszer sikerült a számat is megtalálnia, de én túl ingerült voltam ahhoz, hogy most csókolózzak vele, így elhúztam a fejem tőle, és úgy mentünk tovább.
Mint ahogy számítottunk is rá, pár rajongó még mindig a bár előtt állt, de szerencsére a normálisabbik fajtából, így csak egy két „Ús Isten! Rob!” megjegyzést hallottam, de azt is halkabb kivitelezésben. Rob pedig – ahogy kiértünk – összekulcsolta a kezünket, és odahúzott a rajongóihoz. Úgy írta alá az elé tölt képeket, könyveket, újságcikkeket, hogy közben mindvégig fogta a kezem, és mindegyik lánynak azt mondogatta hatalmas vigyorral az arcán, hogy „Ő itt a barátnőm Kriszti!”. Én pedig mosolyogtam természetesen, de közben vörösödtem is, mint egy rák.
- Édesem, azt hiszem, mennünk kéne! – mondtam közelebb hajolva a füléhez, és végigsimítottam a karját.
- Igazad van. Mehetünk! Sziasztok csajok! – mondta először nekem, majd elköszönt a rajongóitól. Úgy látszik, a kinti meleg levegő kicsit odavágott a pár üveg sörnek, ami benne volt.
Beszálltunk a már jó pár perce ránk várakozó taxiba, és elindultunk.
- Hova vihetem Önöket? – kérdezte a taxis.
- A Ho… - kezdtem mondani a hotelem nevét, de Rob közbevágott:
- A Chateau Marmont Hotelbe! – mondta Rob határozottan, mintha egyáltalán nem is lenne részeg. De mikor rápillantottam, elég érdekesen mosolygott, így én is elmosolyodtam az érdekes arckifejezésén.
Azt hiszem, jobb is így! Hiszen vissza Santa Monica-ba közel egy óra az út, annyit meg nem bírna ki Rob.
Rob hotelje nevetségesen közel volt a Viper Room-hoz, így körülbelül 5 percet kellett a taxiban töltenünk. Kifizettem a rövid kis utat a sofőrnek, és betámogattam őt a hotelbe. Amint beértünk, a londiner köszöntött minket, és segített felvinni Robot a szobába. Adtam neki egy kis honoráriumot a segítségéért, majd Robot leültettem az ágyra. Azt hittem, eldől és aludni fog, ennek ellenére, amikor éppen léptem volna el az ágytól, elkapta a kezem, és magára húzott.
- Te hova mész? Csak nem el akartál szökni? - kérdezte eszméletlenül édes hangon, majd letolta a bal vállamról a ruhám pántját, és a helyére csókolt. Majd tovább csókolgatta a vállamat, a nyakamat, egészen a jobb vállamon pihenő pántig. Végül azt is lecsúsztatta, és egy hihetetlenül gyengéd csókot lehelt a helyére. Majd ismét elkezdte csókolgatni a vállam visszafelé, most azonban minden pici puszit egy szó is követett:
- Hiszen… megígértem… hogy… folytathatod… amit… elkezdtél!
- Igen, szeretném is, de nem így! Részeg vagy, így meg… nem lenne jó! Most pedig kimegyek a mosdóba! – mondtam, és egy puszit nyomtam a szájára. Visszatettem a vállaimra a pántokat, felkeltem az ágyról - illetve Robról -, és beballagtam a fürdőbe, magamra zártam az ajtót, és leültem a lehajtott háttámlás wc-re.
Kicsit meg kellett nyugodnom. Ugyanis nem vagyok frigid, nagyon is feltüzelt ez a kis akciója. És tudom, hogy hülye vagyok, ugyanis sok nő mit meg nem adna azért, hogy most, ebben a pillanatban a helyemben legyen. De én tényleg nem akartam, hogy ilyen legyen az első együttlétünk. Hogy Rob nincs teljesen magánál… Másrészt lehet egy kicsit úgy is érezném magam, hogy Kristen miatt történne, hiszen 99,9%-ig biztos vagyok abban, hogy én is érintett voltam a vita tárgyában. És az a csók, amit a bárban produkált, olyan volt, mintha meg akarta volna mutatni Kristennek, hogy „Csak az övé vagyok!”, vagy nem is tudom… Minden esetre furcsa érzésem volt.
Mikor már kicsit lehűtöttem magam, visszamentem a szobába. Ekkor láttam, hogy Rob már a lehető legédesebben szuszog az ágyon. A kis drága elaludt. A látvány mosolygásra késztetett. Nem akartam felébreszteni, de gondoltam, mindenképpen le kell vennem a cipőjét, hiszen így nagyon kényelmetlen lesz neki. Tehát szépen lassan, óvatosan lehúztam a cipőit. Egyszer megmozdult, de szerencsére nem kelt fel!
Majd kimentem a szobából, a nappali részbe. Leültem, és elmerengtem azon, hogy most maradjak-e vagy sem. Hiszen egyrészt nekem is pihennem kéne, egy kanapén viszont nem hiszem, hogy túl kényelmes lenne, másrészt viszont 1 óra az út hazáig, és Robnak reggel valószínű iszonyatos fejfájása lesz. Ekkor eszembe jutott, hogy Erik sem hagyott magamra a túl jól sikerült este után, így én sem hagyhatom magára a férfit, akit szeretek!
Így kerestem egy takarót, levettem a cipőmet, és lefeküdtem a nappali kanapéjára.

Reggel, illetve igazából nem is tudom mikor, arra ébredtem fel, hogy valaki simogatja az arcomat. Hát vajon ki is lehet az a valaki? Hát persze, hogy Rob. Mikor nyújtóztam egyet, és kinyitottam a szemem, egyenesen az arcával találtam szembe magam. Önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Jó reggel szerelmem! – mondta mosolyogva, és tovább simogatta az arcom, majd kisimított egy kósza tincset onnan.
- Jó reggelt neked is! Jól vagy?
- Oh, most már tökéletesen. Amikor felkeltem, azt hittem, elmentél. De mikor kijöttem a szobából, akkor láttam, hogy itt alszol. De nem értem, miért itt aludtál, mikor ott van a hatalmas ágy!?
- Nem is tudom. Talán nem akartam elvenni a helyed? – kérdeztem nevetve. – Egyébként nem fáj a fejed? Van nálam Asz…
- Nem, már vettem be gyógyszert. Egészen jól vagyok. Csak te hiányoztál! – mondta, és adott egy puszit a számra.
Felültem a kanapén, és megpaskolva a mellettem levő szabad helyet, odainvitáltam őt. Mellém ült, és átkarolt a bal karjával, a jobbal pedig megfogta a kezem.
- Mindenre emlékszel a tegnapi, illetve a mai napból? – kérdeztem.
- Hát, többé-kevésbé igen. Miért?
- Miért vitatkoztatok Kristennel? – tértem rögtön a lényegre.
- Áh, Kristen. – mondta, mintha tudta volna, hogy ezt fogom kérdezni! – Elmondta nekem, hogy mennyire helyteleníti a kettőnk kapcsolatát, és hogy szerinte te csak kihasználsz engem. Azonban mikor közöltem vele, hogy ez egyáltalán nem így van, és még most is azért harcolok, hogy velem maradj, teljesen ledöbbent. De természetesen nem hitte el, azt mondta, biztosan csak téged védelek. Én viszont meguntam a szentbeszédét, és ott hagytam őt! Ekkor mentem vissza hozzád és Tayhez…
- És jól sejtem, hogy az a csók egy show volt Kristen részére?
- Te jó ég! Tényleg ezt gondolod??!! – dőlt egy picit előrébb, felém fordult, és döbbenten a szemembe nézett.
- Igen! – mondtam halkan, és lehajtottam a fejem, mint egy kislány, aki éppen elszégyellte magát.
Ekkor Rob csak sóhajtott egy kicsit, majd felemelte a kezem, amit már amúgy is fogott, és egy gyengéd csókot adott rá. Majd az állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni:
- Szeretlek Kriszti! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ki fogom tudni mondani bárkinek is, de…! Most, hogy azt gondolod, csak azért vagyok veled, hogy mutogassalak, vagy, hogy Kristent féltékennyé tegyem, muszáj volt tudatnom veled, mit érzek! Érted édesem? Szeretlek! – mondta, én pedig csak néztem rá. Majd hirtelen, mint a chilli paprika ereje, elérte az agyamat, hogy Rob éppen szerelmet vallott nekem, és elöntött egyfajta melegség. Ez pedig nem volt más, mint a szerelem! Én is szeretem őt! Én azonban nem találtam a hangomat, hogy ezt ki tudjam mondani, így inkább a cselekvést választottam.
A szeméről a szájára pillantottam, majd ismét a szemébe, aztán pedig egy hirtelen mozdulattal odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Először csak egy rövidebb csókot adtam, várva a reakcióját. De hiszen nem is tudom, mire számítottam! Hiszen ő régebb óta vár rám, mint én rá! Ahogy egy picit elhúztam az arcomat, ő rögtön utána kapott, és sokkal szenvedélyesebben folytatta azt, amit elkezdtem. Ennek a csóknak már én sem tudtam – és már egyáltalán nem is akartam – ellenállni. Visszadöntöttem Robot a kanapé háttámlájának, , majd szemben vele, beültem az ölébe. Közben pedig végig faltuk egymás ajkait.
- Azt hiszem, most befejezem, amit a díjátadón elkezdtem! – mondtam mosolyogva, majd apró puszikat nyomtam a szájára, majd az arcára és a nyakára. Végigsimítottam a mellkasát is, ekkor vettem észre, hogy lezuhanyozott. Egyrészt nedves volt még a teste, másrészt ing helyett egy irtó szexi fekete, rövid ujjas póló volt rajta. A nadrágot nem láttam, de éreztem, hogy farmer. Lassan húztam végig mindkét kezem a mellkasán, a szememmel pedig végig követtem. Ő is kíváncsi lehetett, mert végigkövette a szemével a kezeim útvonalát, de egy kicsit le is volt döbbenve, hiszen még soha nem voltam ennyire követelőző, ennyire határozott.
Egy kicsit magamat is megleptem, de a vágy, amit iránta, és az iránt éreztem, hogy végre vele legyek, teljesen elhomályosította mindenem. Még a józan gondolkodásomat is, hiszen nem szoktam én így leteperni senkit. Minden esetre most megtettem, és ahogy elnézem, Robnak ez nagyon tetszik. Ami pedig meglepő, nekem is jól esik! Amúgy is szeretem, ha az irányítás az én kezemben van, de azért imádom, ha kényeztetnek! Szerintem a másodikban sem szenvedek majd hiányt…
Ahogy leértem a pólója széléig, szépen óvatosan becsúsztattam alá a kezeim, és ahogy elindultak felfelé, a pólóval együtt. Amikor felért a pólója a mellkasáig, elkezdtem puszilgatni a hasát, és úgy haladtam felfelé. Mikor felértem a mellkasáig, mintha megérezte volna, mint akarok, és egy nagyon picit előre dőlve, felemelte a két karját, amin keresztül én könnyedén lehúztam a pólót, és ledobtam magunk mellé a kanapéra. Aztán az arcát, a nyakát, a vállát csókolgattam ismét, szándékosan kihagyva a száját. Pedig már szó szerint éreztem rajta – illetve egy lentebb található testrészén –, hogy nem fogja sokáig bírni az én kis játékomat. Mégis kíváncsi voltam, meddig bírja még!
Mikor ismét a nyakánál jártam, és a csípőmet nekitoltam az övének, egy elégedettet sóhajtott, és éreztem, hogy egy picit meg is remegett. Gyenge pontot érintettem. Nekem is nagy önuralom kellett, hogy ne tegyek még mást is, de még egy kicsit húzni akartam őt. Viszont mikor megint a mellkasa simogatásába és csókolgatásába kezdtem, elszakadt nála a cérna, és kitört belőle az „állat”, amit ki is akartam hozni belőle.
Két tenyere közé vette az arcom, és megcsókolt. Abban a csókban most minden benne volt: a szenvedély, a tűz, a vágy, de az eddigi hiány, a gyengédség, és a szerelem is egyben. Sürgetően falta a nyelvem, én pedig nem bírtam magammal, és a hajába túrtam. Eddig hátra volt dőlve a támlának, de most hirtelen felült, és a kezeit a fenekem alá téve, állt fel velem. Majd elindult a hálószoba felé.
Amikor beértünk, gyengéden lefektetett az ágyra, és úgy, hogy ne nehezedjem rám minden súlya, rám feküdt, és úgy folytattuk tovább a csókolózást. Most ő következett a kényeztetésben, és a játékban. Szinte ugyanazt tette, amit mikor hazaértünk, csókokkal helyettesítette a vállamról letolt ruhapántokat. De aztán tovább folytatta. Épphogy csak észrevehetően becsúsztatta a kezét a hátam alá, és lecipzárazta a ruhámat, majd kikacsolta a pánt nélküli melltartóm kapcsát. Mikor végzett, szépen, lassan, szinte már fájdalmasan lassan húzta le rólam, és közben ahol, és amit csak ért, csókolta. Már a térdemnél járt ő is és a ruha is, amikor valószínű megunhatta, hogy túl messze van tőlem, így egy gyors mozdulattal lehúzta rólam a ruhát – benne a melltartómmal – és ledobta az ágyról, majd visszakúszott hozzám, és újra a számat vette birtokba. Közben pedig a combomat, a csípőmet, illetve az oldalamat simogatta, de szinte olyan óvatosan, hogy már csiklandozott. Mégis annyira feltüzelt, hogy egyre kevesebb türelmet éreztem magamban. Miközben csókolóztunk, és ő simogatott, én a nadrágját gomboltam ki, cipzáraztam le. De mivel túl snassz lett volna, ha csak simán letolom róla, így egy határozott mozdulattal a hátára fordítottam őt, és a csípőjére ültem. Először csak mosolygott, aztán kiült az arcára a vágy, és a tarkóm mögé nyúlva, visszahúzott magára, majd újra csókolt.
Mivel már éreztem, hogy igencsak túl vagyunk fűtve, és talán elég volt az előjátékból, még egy utolsó csóksorozattal leértem a nadrágja széléig, egyszerre a kettőt megfogtam, és lehúztam róla, majd visszamásztam rá. Ő is benyúlt a falatnyi bugyim oldalsó pántjai alá mindkét kezével, és egy határozott mozdulattal úgy rántotta le rólam, hogy még meg is reccsent.
- Naaa, azért erre még szükségem lesz! – mondtam mosolyogva, és közben belecsókoltam a nyakába.
- De egy darabig biztosan nem! – válaszolta szenvedélyesen, majd hirtelen a hátamra fordított, és fölém magasodott.
Puszilgatott, csókolgatott, majd mikor már úgy érezte, nem bírjuk tovább, egy óvatos mozdulattal belém hatolt. Ahhoz képest, hogy mennyire felhúztam őt, tökéletesek és gyengédek voltak a lökései. Mikor már túl lassúnak találtam a tempót, egyre gyorsabban fel-feltolt csípőmozdulatokkal jeleztem, hogy nekem ennyi nem elég. Egy mosollyal nyugtázta a dolgot, és gyorsabb tempóra váltott. Azonban még mindig nem ilyenre gondoltam, ezért átfordítottam őt, vissza a hátára, és most én diktáltam az ütemet. Úgy vettem észre, ezt ő sem bánta, hiszen egyre erősebben, és határozottabban tolta fel a csípőjét, én pedig ugyanígy válaszoltam a mozdulatokra. Váltogattuk a gyors-lassú tempót, pontosan azért, hogy olyan sokáig tartson, ameddig csak lehet. Aztán hirtelen én – valamint a hangos felnyögéséből és megfeszülő testéből következtetően ő is – eljutottunk a csúcsra.
Miután eltűnt a szememet egy pillanatra beterítő köd, tovább folytattuk a csókolózást, és a szenvedély még így sem csillapult. A hátamra fordított, és fölém magasodva folytattuk, amit az előbb abbahagytunk. Túl sokat vártunk már arra, hogy valóban együtt lehessünk. A mai világban már – ki bevallja, ki nem, de – igenis fontos részét képezni egy kapcsolatnak a szex. Főleg a mi esetünkben, hiszen már Londonban is kívántuk egymást, és hát… nem is úgy kezdődött ez a szerelem, mint amilyennek bárki elképzelte volna.
Mondjuk az előző barátommal majdnem 1 hónap tán feküdtünk le egymással, Robbal ez mégis valahogy más volt. Akkor is szerelmes voltam, de most egyszerűen megőrülök, ha nem lehetek vele.
Miután másodszor is ellepte a szemünk az a bizonyos köd, holt fáradtan dőlt le mellém Rob. Egy-két nagyobb szusszantás után feljebb ült az ágyban, a párnáját a feje fölé tette, betakart minket, majd nekidőlt az ágy támlájának. Én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Ő a fülem mögött simogatta a hajam, én pedig a mellkasát birizgáltam. Ekkor éreztem, hogy egy kicsit megemelkedik, egy gyengéd puszit nyomott a fejemre, majd visszadőlt.
Nem szóltunk semmit, csak hallgattuk egymás egyre lassuló szuszogását. Mikor már egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasunk, Rob szívdobogását hallgattam. Olyan jó volt tudni, hogy ez a szív jelen pillanatban csakis értem dobog!
Aztán egy pár pillanat múlva elsötétült minden. Elaludtam…