2010. december 4., szombat

78. fejezet - Végső fordulatok

Sziasztok!

Hát... ez a pillanat is elérkezett! Íme az utolsó fejezet!

Nagyon érdekes, és teljesen ellentétes érzések kavarognak most bennem! Hiszen sok mindent gondolok/érzek, leírni azonban nem tudnám őket úgy, ahogyan valóban gondolom...

Jó pár, szintén fanficeket író társam fejezte be előttem a történetét, és mindannyiuknál azt olvastam, hogy "Olyan ez, mintha a gyerekemtől válnék meg!"! Megmondom őszintén, mindig úgy gondoltam, hogy ezek egy "egyszerű" történethez túl nagy szavak, most azonban belátom, hogy én sem tudok mást írni: úgy érzem magam jelen pillanatban, mintha a gyermekemtől válnék meg!
Általam kitalált és alakított cselekmény, események, karakterek... amik, illetve akik már szinte a részeivé váltak a mindennapjaimnak! Voltak igaz pillanatok, amikor úgy írtam meg egy-egy fejezetet, hogy egyszerűen nem volt kedvem ahhoz, hogy beleéljem magam, így E/3. nézőpontból "láttam" az eseményeket... viszont volt olyan alkalom is, hogy a vonatra vittem magammal a kis füzetecskémet (amibe a történethez tartozó fontosabb dolgokat jegyeztem fel), és szinte egy 45 perces út alatt megírtam egy részt, mert már magam is tűkön ülve vártam a folytatást! Vagy éppen egy vizsgámra való készülés helyett vetettem bele magam Kriszta és Rob történetének továbbformálásába...

Úgyhogy összességében annyit tudok mondani, hogy hihetetlenül hiányozni fog a történet, de... mielőtt még bárki kérdezné/kérné/írná, NEM lesz további fejezet! Nem írok már Miranda vagy Cloé, esetleg Kriszta és Rob későbbi életéről, mert úgy érzem, számomra ezzel vált teljes egésszé a történet! Azt viszont megengedem, hogy elméletben bárki úgy folytassa, bonyolítsa tovább a sztorit, ahogy az neki tetszene! :))

Végül, de természetesen nem utolsó sorban pedig szeretném nagyon-nagyon megköszönni Nektek a támogatásotokat, és azt, hogy egyáltalán olvastátok a történetemet! Azoknak pedig külön köszönet jár, akik le is írták a véleményüket a fejezetekről - legyen az jó vagy rossz!
Úgy érzem, sokszor megpróbáltam a kedvetekben járni, és néhányszor úgy alakítani a történéseket, ahogy Ti szerettétek volna, hogy alakuljon... és ezáltal rengeteget tanultam! Köszönöm Nektek ezt is!

A legvégére pedig, úgy érzem, nincs is más teendőm, mint hogy jó olvasását kívánjak az utolsó fejezethez, és hogy még egyszer megköszönjem, hogy figyelemmel kísértétek és szerettétek Kriszta és Rob szerelmének alakulását a média dimbes-dombos forgatagában! :)

Puszil mindenkit,
Sabyna

***

- Oh… én… de hogyan??? Biztos ez? Nem valamilyen más betegségem van?
- Tökéletesen biztosak vagyunk benne, hogy Ön állapotos! A laboros munkatársak mindig kétszer vizsgálják az eredményeket!
- De… doktor úr! A szülésem után azt mondta a nőgyógyászom, hogy nekem többé nem lehet gyerekem, mert a szervezetem már nem tud életképes petesejteket termelni!
- Úgy tűnik, hogy valami mégis megváltozott! Számtalan példánk van arra, hogy ilyen esetben egy idő után regenerálódik a szervezet, és újra teljesen egészségesen működik!
- És… a baba is teljesen egészséges lehet?
- Természetesen! Higgye el, minden a legnagyobb rendben lesz vele! De minden esetre menjen el a nőgyógyászához is! Ő talán jobban meg tudja nyugtatni Önt, hogy nem lesz semmi probléma!
- Rendben, doktor úr! Nagyon szépen köszönöm! Viszont látásra! – köszöntem el, és a székről való felállás után a lábaim automatikusan az kijárathoz vittek.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, leültem a nem messze – szerencsére üresen – álló székre, és teljesen magamba roskadtam. Ez a megdöbbenés természetesen nem annak volt betudható, hogy nem örülök, hanem annak, hogy újra átélhetem azt a csodát, hogy egy picike élet növekszik a szívem alatt! Egy második kisbaba… akiről még álmodni sem mertem, mert túlságosan fájdalmas lett volna!

- Hölgyem! Jól van? – tértem magamhoz egy nagyon kellemes férfihang hatására. Megrezzentem egy picit, majd felnéztem a mogyoróbarna szempárba, ami aggódóan figyelt.
- Igen, persze! Köszönöm! – álltam fel hirtelen, aminek persze az lett az eredménye, hogy elég erőteljesen megszédültem. Szerencsére ott állt a barna szemű idegen, és elkapott, mielőtt összeestem volna.
- Látom, mennyire jól van… Ki az orvosa? De tudja mit? Lényegtelen! Jöjjön, majd én megvizsgálom! – indult el velem a folyosón, én azonban a kezére tettem az enyémeket, és egy kis erőt merítve kiegyenesedtem.
- Nem, köszönöm! Most jöttem ki a doktor úrtól! Csak… csak terhes vagyok! Ezért szédültem meg egy kicsit… - milyen furcsa volt kimondani azt az egyetlen szót, amire eddigi életem során talán a legjobban vágytam.
- Oh, értem! – engedett el azonnal a fehér köpenyes, fiatal doktor, majd kicsit zavarodottan ugyan, de hozzátette: - Akkor gratulálok!
- Köszönöm! És a segítségét is! Minden jót! – köszöntem el, majd anélkül, hogy hátranéztem volna, végigsétáltam a folyosón, és kimentem az épületből.

A téli fuvallat abban a pillanatban ébresztően csapott az arcomba, ahogy kiléptem az ajtón. Igaz, hogy józanul gondolkodni még nem tudtam, hiszen az agyam egésze a körül forgott, hogy lesz még egy kisbabánk… ennek ellenére a testem úgy működött, mintha pontosan tudta volna, hogy mit akarok! Kikotortam a táskámból a telefonom, és kikeresve a nőgyógyászom számát, felhívtam. Megmondtam az asszisztensének, hogy nagyon sürgősen beszélnem kell a doktorral, így talán a Dr. Calderrel való jó kapcsoltunk – vagy inkább a szülésemnél Rob által kifizetett súlyos összegek – hatására, soron kívül fogadni tudnak.
Így azonnal be is pattantam a kocsiba, és a már nagyon jól ismert szülészeti magánklinika felé vettem az irányt.

Ahogy odaértem, Dr. Calder már az asszisztensi pultnál várt rám, és mosolyogva fogadott. Nekem azonban abban a pillanatban semmi kedvem nem volt mosolyogni, ennek hatására, ahogy odaértem hozzá, közöltem vele, hogy azonnal beszélnünk kell!
Bementünk az irodájába, ahol elmondtam neki mindent: egészen az első szédülésemtől a pár perccel ezelőtt történtekig… mire ő csak elkerekedett szemekkel nézett vissza rám. Végül megkért, hogy készüljek fel a vizsgálatra.

Miután elvégezte a vizsgálatot, és én is villámgyorsan visszaöltöztem, leültem vele szemben az asztalához, és szinte lélegzetvisszafojtva vártam az eredményt.
- Christina! Ön valóban állapotos! – mosolyodott el.
- De mégis hogy lehet ez, doktor úr??? És… egészen biztos abban, hogy a pici is teljesen egészséges lesz??!! Nem akarom hamis álmokba ringatni magam! Tudnom kell minden eshetőséget!
- Ahogy a háziorvosa is mondta, ilyen „csodák” előfordulnak! És nagyon úgy tűnik, Önnel is ez történt! A babára pedig jelen pillanatban még semmi biztosat nem tudok mondani! Éppen ezért lenne egy olyan kérdésem, hogy van-e esetleg egy szabad órája a mai nap folyamán? Szeretnék vért vetetni, illetve elküldeni EKG-ra, aztán csinálnánk egy ultrahangot is! Vizeletmintát pedig holnap reggel kellene behoznia nekem!
- Rendben! Egyébként most ráérek…
- Tökéletes! Akkor adok egy lapot, amin feltüntetem, hogy mit vizsgáljanak a vérében! Előbb menjen EKG-ra, majd ezzel a lappal a vérvételre, és ha ott végzett, jöjjön vissza hozzám, és megcsináljuk az ultrahangot! Rendben?
- Rendben! – bólintottam.

Miután megkaptam a lapot, követtem Dr. Calder utasításait, végezetül pedig visszamentem hozzá.
- A baba teljesen rendben van! Látja? Az ott Ő… - mutatott a doktor arra a helyre a monitoron, ahol két kis pluszjel látszódott. Még a Cloeval való terhességemből visszamenőleg emlékszem, hogy az a két kis kereszt jelöli azt az aprócska, pár milliméteres testet… vagyis a kisbabám testét!
- Istenem! El sem hiszem! – folytak ki az első, meghatódottságtól keletkező könnycseppek a szemeim sarkaiból.
- Pedig elhiheti! Biztosan ez a kisbaba is olyan gyönyörű lesz, mint az első kislánya! Gratulálok Christina! És természetesen az apukának is!
- Igen…! – szipogtam. – Most már csak azt kell kitalálnom, hogy mondom el neki! – mondtam ki hangosan a gondolataimat, mire a doktor elcsodálkozott, kissé megilletődött tekintettel nézett rám.
- Ezt meg hogy érti? Ő nem akarna egy újabb babát??
- Nem-nem! Félreértett, doktor! Pontosan azért szeretném neki nem hétköznapian elmondani ezt a csodálatos hírt, mert… ahogy én is, már Ő is lemondott arról, hogy egy újabb közös gyermekünk legyen!
- Áh, értem! Ebben az esetben van jó néhány ötlet, ami kivitelezhető! Bár a végső variációt Önnek kell kitalálnia…
- Igen tudom! Egyébként azt megkérdezhetem, hogy mennyi idős a kicsi?
- Hát… a méretéből tekintve… nagyjából 2 hónapos lehet!
- Ez most teljesen komoly??? Én már… már tényleg nem értek semmit! Hiszen az elmúlt két hónap során, ha nem is normálisan, de menstruáltam.
- Igen, a kulcsszó a „ha nem is normálisan”! A terhesség első időszakában ugyanis előfordul, hogy a kismamák még menstruálnak, bár nem olyan intenzitással, mint általában! Ezért döbbenek meg olyan sokan, miután kiderül róluk, hogy állapotosak!
- Értem! – válaszoltam egyszerűen, és ahelyett, hogy agyalni kezdtem volna, újra elöntött az a boldogság és nyugodtság, amit azután éreztem, miután két évvel ezelőtt megtudtam, hogy terhes vagyok Cloeval.

Ahogy végeztem az orvosnál, beültem a kocsiba, és a lehető legboldogabban vezettem hazafelé az – szerencsére – igen gyér fogalomban.
Rengeteg minden fogott az agyamban, még azután is, hogy hazaérve elkezdtem főzni az ebédet. Kihasználtam, hogy kivettem egy szabadnapot, így gyorsan összedobtam valamit Cloenak és magamnak. Rob csak egy hét múlva érkezik…

Miután végeztem a főzéssel, elmentem a kislányomért Rob szüleihez, és egy jól sikerült ebédet követően letettem Cloet aludni. Én is bevonultam a hálószobába, ledőltem az ágyra, és a hasamra téve az egyik kezem, gondolkodni kezdtem.
Nem kellett sokat számolgatnom, hogy rájöjjek: szinte biztos, hogy a ciprusi nyaralásunk alkalmával estem teherbe. e tény hatására pedig újra előjöttek bennem az ominózus hét élményei, eseményei!
Végül azt is kitaláltam, hogy hogyan fogom a férjem tudomására juttatni, hogy immáron nem egy, hanem két kisbaba boldog apukája lett, illetve lesz!

*

- Szia édesem! – köszöntöttem Robertet, ahogy a hatalmas sporttáskájával belépett a házba. Meg se vártam, hogy letegye a pakkot, hanem abban a pillanatban, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, a nyakába vetettem magam. Hosszas, szerelmes csókot váltottunk, majd mikor elengedtem az arcát, és az időközben leejtett táskától felszabadult kezeibe csúsztattam az enyémeket, boldogan csillogó, ám értetlen tekintettel nézett rám.
- Wooow… micsoda fogadtatás! Szia szerelmem!
- Hiányoztál! – álltam lábujjhegyre, és egy újabb, forró táncba hívtam a nyelvét.

- Sziaaa apuuu! – szaladt ki Cloe a nappaliból úgy, hogy még a kedvenc maciját is elejtette útközben. Rob és én azonnal szétrebbentünk, és az ujjaimat a szám elé tartva, mosolyogva álltam félre.
- Sziaaa hercegnőm! – kapta azonnal a karjaiba a kislányát, és még mielőtt Rob bármit is tehetett volna, Cloe – hozzám hasonlóan – a nyaka köré tekerte a karjait, és olyan erősen szorította magához, amennyire csak tudta. Látszik, hogy valami köze van azért hozzám is…
- Hiányoztál apa!!!
- Te is nekem kicsikém! Te is nekem!!! – ölelte magához szorosan Rob is a kislányát, majd úgy fordult, hogy pont szemben álljon velem. Ragyogó szemekkel, és egy elkápráztató mosollyal jutalmazott, majd hang nélkül, tátogva hozzátette: - Szeretlek!

Igaz, hogy először úgy terveztem, hogy karácsonykor mondom el Robnak a meglepetést, de 4 hónapos terhesen, már ha akarnám, se tagadhatnám le, hogy az vagyok… főleg az egyébként vékonynak mondható alkatom miatt!
Így azt találtam ki, hogy úgy adom át a neki szánt ajándékdobozkát, hogy ez csak amolyan üdvözlő ajándék, illetve egy aprócska meglepetés az évfordulónkra! Hiszen augusztusban nem is vettem neki semmit…

Miután Cloe kijátszotta magát az apukájával, és a nagy hancúrozástól szinte beájult az ágyába, Rob elment zuhanyozni. Sokat vacilláltam rajta, hogy utána menjek-e vagy sem, végül mégis az utóbbinál maradtam, és addig még egyszer, utoljára megnéztem a Neki szánt ultrahangképet! Igaz, hogy csak egy kis babszemre hasonlító fehér foltocska látszódott a képen, mégis könnyfakasztó boldogsággal töltött el a tudat, hogy Ő a mi kicsiként!
Visszatettem a képet a dobozba, majd rátettem az ajándék másik felét, és lezárva a dobozt, a legfelső fiókba csúsztattam. Az ágy szélén ülve épp rásimítottam a kezem a hasamra, amikor kinyílt a fürdőszobaajtó.
Reflexszerűen kaptam le a kezem a még teljesen lapos hasamról, majd felpattantam, és úgy csináltam, mintha éppen ágyaznék.

- Hol is hagytuk abba délelőtt? – lépett mögém Rob, és átkarolva a derekam, érzékien a fülembe suttogott.
- Hát… már nem is tudom! – válaszoltam mosolyogva, és kicsit oldalra döntöttem a fejem, hogy jobban a nyakamhoz férjen. Ő azonban nem a nyakamat kezdte el puszilgatni, ahogy általában szokta, hanem egy az egybe szembe fordított magával, és hevesen megcsókolt.
Lágyan beletúrtam a hajába, majd szép lassan leültem az ágyra, és húztam magammal őt is.

Már épp fejtegeti kezdte rólam a ruhát, amikor eszembe jutott, hogy mivel is készültem, így a mellkasára tettem a kezem, és óvatos nyomással érzékeltettem, hogy meg kellene állnia!
- Mi a baj, kicsim? – kérdezte enyhén zihálva.
- Adni szeretnék valamit! – néztem a szemeibe komolyan.
- Nem várhat még egy kicsit? Csak egy órát! Vagy kettőt… - próbált meggyőzni, és a mondandóját egy-egy, a nyakamra, vagy éppen a vállamra adott gyengéd puszival nyomatékosította.
- Nem-nem! Nem várhat! – próbáltam lefordítani Őt magam mellé az ágyra, de mivel nem volt elég erőm hozzá, saját maga fordult le.
- Hjaj! Egyszer még a sírva visz, Mrs. Pattinson!
- Ígérem… - nyomtam egy gyors puszit a szájára: -… nem fogod megbánni, amiért hallgattál rám! – fejeztem be a mondandóm, majd felültem, és kivettem az ajándékát a fiókból.

Mire visszafordultam felé, már Ő is ült az ágyon, így csak odanyújtottam neki a közepes méretű, kék díszdobozkát.
- Mi ez? – vette át az ajándékot, majd kérdő szemekkel nézett vissza rám.
- Ajándék! Az évfordulónkra kapod!
- De mondtam, hogy ne vegyél nekem semmit, édesem! Már megvan mindenem, amire szükségem lehet, hiszen itt vagytok nekem Ti! Cloe és Te!
- Ez most nem olyan! Nyisd már ki, légy szíves! – buzdítottam, hiszen már én is egyre idegesebb lettem, amit mosolygással próbáltam leplezni.

Pontosan azért, hogy ezzel se feszítsem tovább a saját idegeimet, nem csomagoltam be a dobozt, hiszen így is egészen szép volt. Rob dolga tehát csak annyi volt, hogy leemelje a dobozka fedelét.
Amint ezt megtette, elnevette magát! Nekem pedig arcomra fagyott a mosoly…
- Köszönöm, szívem! Ez aztán a meglepetés! Cloe régi kis cipőjének egyik fele! De hiszen már nem kell a cipője… itt van nekem Ő maga! - mosolygott tovább, majd felnézett rám. Észrevette rajtam, hogy valami nincs rendjén, hiszen én egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam. Úgy éreztem, menten kicsordul a könny a szememből, és ezt a fajta csalódottságomat, akárhogy is szerette volna, már semmivel sem tudtam leplezni!
Másrészről viszont nem hibáztathatom, hiszen azok után, amit közvetlenül Cloe születése után közölt vele az orvos, én sem gondolnék álmaimban sem arra, amire utaltam a cipőcskével!
- Na, de kicsim! Mi a…? – kérdezte volna, miközben tette vissza a cipőt, ám akkor vette észre azt is az ajándékdobozka legalján, amit eredetileg szántam neki!
- Rob! Az a cipő nem Cloe cipője, hanem…
-… hanem egy második kisbabáé! – vágott a szavamba, miközben a már kivett, és kezében tartott ultrahangképet nézte lemerevedve.
- Igen! Egy második kisbabáé! Terhes vagyok, Rob!
- Ez teljesen komoly? – kérdezte pár másodperces hatásszünetet követően, el-elakadó hanggal. - De… de nekem azt mondta az orvos, hogy nem lehet több gyerekünk! Biztos vagyok benne, mert olyan fájdalmat még soha nem éreztem, mint akkor, amikor ezt közölte! Nem csak valamilyen tévedés ez??
- Én is azt hittem először, hogy valami tévedés, de voltam a háziorvosnál, és Dr. Caldernél is, és a vérvizsgálatok, illetve a nőgyógyászati vizsgálat megerősítette, hogy valóban várandós vagyok! Ráadásul pár nap múlva leszek 10 hetes!
- Ez hihetetlen! – fogta meg a kis cipőt.
- Nem örülsz neki? – tettem fel a legelső kérdést, ami az eszembe jutott, mire szinte kidülledt szemekkel nézett fel rám.
- Viccelsz édesem?! Még hogy nem örülök neki??!! A legboldogabb ember vagyok a világon! – ölelt magához azonnal, és ahogy a nyakam tövébe hajtotta a fejét, éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcán. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, úgy kalapált.
- Pedig már azt hittem, nem akarod majd! Teljesen úgy reagáltál, mintha…
- Sss! Ne is gondolj ilyenekre! – tette először a mutatóujját a számra, majd mikor elhallgattam, puhán megcsókolt. – Hidd el, kimondhatatlanul örülök, és boldog vagyok, csak… váratlanul ért az a kis meglepetésed! Szeretlek édesem! Nagyon-nagyon szeretlek! – mondta, majd még azelőtt, hogy bármit is mondhattam volna, megcsókolt. Szerelmesen, és boldogan… pontosan úgy, ahogyan vártam, és ahogyan szükségem volt rá!

Miután kiörültük magunkat, megbeszéltünk, hogy egyelőre nem szólunk senkinek – még Cloenak sem – az érkező kis jövevényről! Hagyjuk meg ugyanis ezt a jó hírt karácsony estére!
Így is tettünk!

Szenteste, mikor a szűkebb család az asztalt körül ült, bejelentettük, hogy annak ellenére, hogy két évvel ezelőtt azt a szörnyűséget közölte velünk az orvos, hogy nem lehet több gyermekünk, most mégis állapotos vagyok! A hirtelen kitörő örömöt szavakkal egyszerűen lehetetlen lenne leírni! Clare majdhogy nem a nyakamba ugrott örömében, akit Vic és Liz is hasonló nagy lelkesedéssel követett! Rob édesapja, Richard, illetve Vic vőlegénye, és Liz barátja velem szemben visszafogottabbak voltak, Robot viszont rendesen megölelgettek, megpaskolgatták! A család erősebbik nemet képviselő tagjai ugyanis meg voltak győződve arról, hogy ez csak és kizárólag Robnak, és az ő buzgó ivarsejtecskéinek köszönhető!
Cloe azonban először nagyon nem örült annak, hogy lesz egy kistestvére, mert szentül hitte, hogy akkor Őt már nem is fogjuk szeretni! Ám másnap, mikor már kicsit elült a hirtelen érkező, babaváró hangulat, elmagyaráztam neki – mint nő a nőnek –, hogy attól, hogy lesz egy második kisbabánk, Ő semmivel sem lesz hátrányosabb helyzetben. sőt… még jobb is lesz neki, hiszen ha már a kicsi is nagyobb lesz, együtt tudnak majd játszani!
Ennek hatására Cloe is megbékélt, és este, lefekvésnél már megkaptam Tőle az előző este úgy hiányolt puszimat és „Szeretlek anya!”-mat.

A barátainkat ezzel a remek hírrel sajnos csak Szilveszterkor tudtuk megörvendeztetni, ám Ők annál inkább élvezték a dolgot, hiszen még egyel több dolog volt, amire koccinthattak!
Robra hihetetlenül büszke voltam, hiszen egy-két pohár whiskyn kívül semmit sem ivott, sőt… nem egyszer vissza is utasította az italt a barátoktól! Egész éjjel mellettem volt, és amikor a csajok elrángattak táncolni, nem telt bele 10 percbe, és már újra ott ólálkodott körülöttem.

Ám azzal, hogy mi jó hírekkel érkeztünk a közösen tartott, nagyszabású szilveszteri partira, nem tetéztük az estét, hiszen sorra találtuk szembe magunkat az egyre nagyobb és nagyobb meglepetésekkel!
Az első Erik és Viki voltak… Rob meghívására ugyanis eljöttek Londonba ünnepelni! Méghozzá az eljegyzésüket! Ki gondolta volna, hogy egyszer Eriknek is bekötik a fejét?!

Audrey nem okozott túl nagy meglepetést azzal, hogy hosszú huzavona után ugyan, de végre összejött Jamie-vel, és ugyanígy Jess sem lepett meg, hogy közel két év szünet után újra egymásra találtak Charlie-val!

Az este egyik legnagyobb eseménye ilyen téren azonban az volt, amikor Josh, és a barátnőm, Lisa kézen fogva, az egymás iránt érzett szerelemtől szinte láthatóan körbelengve sétáltak be a terembe. Ha Rob nem fogja meg gyorsan a kezemben levő narancslevet, biztosan leejtettem volna, annyira meglepődtem!
A derű mellett azonban hozták magukkal a borút is Lisáék, ugyanis bejelentették, hogy mindketten visszamennek Amerikába, és a cég ottani irodájában fognak tevékenykedni!

Angi végre – valamennyire – elkötelezte magát Rob egyik legjobb barátja, Dan mellett, így már végre nem ’se veled, se nélküled’ játékot játszanak, hanem ténylegesen együtt vannak! Nelli azonban szakított Jason-nel, ezért most Ő újra szinglik szabad, pezsgő világát éli!

A másik legnagyobb meglepetést azonban Szilvi és Zoli okozta azzal, hogy bejelentették, nemsokára az ő családjuk is bővül: ugyanis Szilvi pár napja lépett a 2. hónapba. És ha ez a hír önmagában nem is lett volna hatalmas boldogság, hozzátették, hogy ikreket várnak! Ez pedig számomra a legeslegnagyobb örömöt jelentette az egész este folyamán!

Ashley, Nikki, Kellan, Marcus, Sam, Bobby, Vic és Liz továbbra is boldog párkapcsolatban éltek, és bárki is kérdezte őket a házasodásról, csak nevettek vagy finoman terelték a témát. Úgy gondoltam, igazuk is van, hiszen nem szabad olyanba belevágni, amiben nem biztosak száz százalékosan!
Tom, Phil és Jackson is megtalálta szíve választottját, ráadásul úgy néz ki, Jacks Rob példáját próbálta követni, hiszen az Ő választása is egy teljesen hétköznapi, a média világától a lehető legmesszebb álló, aranyos lányra esett!

Így hát mondhatni… az egész baráti társaságunk megtalálta a számítását… igaz, ki úgy, ki amúgy! A lényeg az, hogy még az „óévben”, az éjfél beköszönése előtt megfogadtuk mindannyian, hogy bármerre is visz minket az út a nagybetűs Életben, soha nem szakadunk el egymástól! És a Szilvesztert természetesen ezen túl is, csak és kizárólag együtt ünnepelhetjük majd!

***

Az elkövetkezendő évek során rengeteg újdonsággal, és persze meglepetéssel ajándékozott meg minket a Sors!
A barátaink ugyanis sorra jegyezték el a párjaikat, illetve házasodtak össze velük… Kellan és AnnaLynne nyitva, Jackson és Anette pedig zárva ezt a sort!
Egyedül Nelli nem találta még meg élete szerelmét – de saját állítása szerint nem is baj, hiszen még nem tudná elképzelni magát feleségként –, illetve a lehető legfurcsább módon, Josh nem tudta még rávenni Lisát arra, hogy hozzámenjen! Már vagy ötször megkérte a kezét, a legkülönfélébb és legromantikusabb helyeken és szituációkban, Lisa azonban mindannyiszor elutasító választ adott! Nem is furcsállnám annyira ezt a dolgot, ha nem tudnám, a barátnőm mennyire rajongott az ex-főnökömért… ám most, hogy Josh el akarja venni, ő pedig folyton nemet mond! Érthetetlen… De akárhányszor felhozom a témát a telefonban, Lisa annyiszor tereli el a témát, vagy egyszerűen csak nevet rajta!

De hogy kicsit magunkról is meséljek…
A második terhességem – és ezzel együtt a szülésem is – szinte forgatókönyvszerűen zajlott le! Semmi komplikáció, semmi veszély… és végül semmi betegség! A szülésem után, én is, és természetesen a kislányom is teljesen jól voltunk! Mert igen… a második csemeténk is kislány lett, méghozzá egy csillogó kék szemű, szőke hajú gyönyörűség!
Az év talán legszebb hónapjában, májusban – egész pontosan május 19-én – látta meg a napvilágot 2820 grammal és 47 centiméterrel, és a Miranda Alyssa Pattinson nevet kapta.
Rob most bepótolhatta azt, amit Cloenál sajnos nem tehetett meg – ugyanis Miranda születésénél mindvégig a szülőszobában volt, fogta a kezem, a végén pedig könnyektől áztatott szemekkel ugyan, de Ő vágta el a köldökzsinórt!

Július közepén, egy – az átlagos londoni hőmérséklethez képest –forró, napsütötte napon tartottuk meg a keresztelőt, amin Victoria és a férje lettek hivatalosan is Miranda keresztszülei.
Szerencsére Cloe is egyre jobban megértette, és elfogadta, hogy mivel Mira még kicsi, rá akarva-akaratlanul is több időt kell fordítanunk. Így volt, hogy mikor pelenkáztam, vagy etettem a húgát, odajött mellém, és míg az előbbinél csak – olykor-olykor fintorogva ugyan, de – figyelt, az utóbbinál már nem egyszer, se kétszer ő ügyeskedte Miranda szájába a cumisüveget, vagy a későbbiekben a kiskanalat.

A nagyobbik szemem fénye, Cloe – vagyis hogy egészen pontos legyek, újra Cloé – az idő előre haladtával egyre értelmesebb, és céltudatosabb lett. Mindemellett pedig Robertet és engem is hihetetlenül büszkévé tett azzal, hogy az idő során ez a céltudatossága és magabiztossága nem csapott át beképzeltségbe vagy fennkölt viselkedésbe.
Igaz, hogy Rob mérhetetlen szeretete már megoszlott a két kislánya között, valahogy azonban mégis mindig úgy éreztem, hogy Cloét egy hajszálnyival jobban szereti! Egyszer este konkrétan rá is kérdeztem, de először csak mentegetőzött, hogy ez nem igaz, de végül körülírva ugyan, de kibukott belőle, hogy Cloé azért áll közelebb a szívéhez, mert az Ő születésével majdnem elveszített mindkettőnket! Éppen ezért úgy érzi, hogy valamivel jobban kell szeretnie Cloét, hiszen kis híja volt, hogy soha nem tarthatja a karjaiban!

Több mint tíz év elteltével pedig először Cloé, majd pedig Miranda döntötte el, hogy mivel is szeretne foglalkozni a továbbiakban. A nyelvekkel egyiküknek sem volt problémája, hiszen kiskoruk óta, anyanyelvi szinten beszélték a magyart és az angolt, illetve az iskolában Cloé franciát, Miranda pedig spanyolt tanult.

Talán nem is olyan meglepő, hogy Cloé – 18 éves kora ellenére – még mindig szinte szó szerint szerelmes volt az apjába… így viszonylag egyszerűen és gyorsan döntötte el, hogy apja nyomdokaiba lépve, Ő is a színészi pályán szeretne érvényesülni!
Persze a szóban forgó apuka ennek egy cseppet sem örült, de arról, ha akart, sem tudott volna vitatkozni, hogy Cloé kétség kívül az Ő tehetségét örökölte! Emellett pedig ugyan gondosan figyelt arra, hogy ne mutassa ki, én mégis láttam rajta, hogy az éles elhatárolódása ellenére kimondhatatlanul büszke volt a lányára! Főleg akkor, amikor először nézhette meg őt a filmvásznon, egy nem éppen kis költségvetésű film női főszerepében…
Ezzel szemben Miranda a „szürke”, és viszonylag médiamentes világot választotta, keresztanyja karrierjével együtt!

Én mindkettejüket őszinte szeretettel és megértéssel támogattam… egy kikötésem volt csupán: mindkettejüknek el kellett végezni az egyetemet! Így Cloé a New York Film Academy londoni iskolájában szerzett diplomát társ- és képzőművészeti filmszínészet szakon, Miranda pedig – legalább ebben az egyben engem követve – a Cambridge Egyetemen, menedzsment szakirányon végzett.

Lehet, hogy sokaknak túl rózsaszín felhősnek, filmbe illő, forgatókönyvszerűnek tűnhet az életünk, de aki még emlékszik a történetünk legelejére, pontosan tudja, hogy milyen döcögve, nehezen, tele bonyodalommal indult ez a kapcsolat! Aztán kisebb nagyobb kihagyásokkal, és olykor-olykor nagy küzdelmek árán ugyan, de mindig sikerült úgy alakítanunk az életünket, hogy az a bizonyos, sokszor emlegetett Sors keresztezze útjainkat!
Mi mindannyiszor – és mindvégig – megpróbáltuk az első látásra ébredő, egymás iránt érzett, elsöprő szerelmünket a számtalanszor idegesítően rámenős, és eleinte sok konfliktus forrásaként megnevezendő média pénzhajhász forgatagában éberen, és ugyanolyan erősen megtartani, mint amilyen még a kezdetek kezdetén volt!

És most, hogy közel 50 évesen, a nappaliban ülve végiggondolom az elmúlt 30 évet… úgy érzem, helyesen cselekedtem azon a bizonyos estén, amikor úgy döntöttem, hogy Robertet – és vele együtt a két csodálatos lányomat – választom a karrierem helyett! Megérte kockáztatnom, hiszen az Élet legnagyszerűbb ajándékát kaptam: egy nagy, boldog, szerető családot!

VÉGE

***

Jackson barátnője (későbbi felesége), Anette Lawson
Cloé és Miranda képei a jobb oldali sávban!