Díjak!

Kiváló Szerkesztő Díj


Szabályok:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írnom kell magamról hét dolgot!
5. Tovább kell adnom a díjat másik hét blogtársamnak!
6. Be kell linkelnem Őket!
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1.
Nagyon szépen köszönöm Szasza! :)

4.
- 20 éves múltam- Van 2 cicám (Töpi és Zsömi)
- Kedvenc színészeim Rob Pattinson és Johnny Depp, kedvenc színésznőm pedig Sandra Bullock
- A Twilight könyvek közül a Breaking Dawn-t szeretem a legjobban
- Imádok a barátnőimmel bulizni járni
- Kedvenc színem a kék és a fehér
- Amint augusztusban beiratkoztam, hivatalosan is a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának jogász szakos hallgatója leszek (juj, de furcsa volt így hosszan leírni :P)

5.-6.
Zazi
Candy
Spirit Bliss
Gicus
gicus16
Lilla
Girl Behind the Curtain

***

A Legjobb RPattz Fanfiction

Ezt a díjat azok kapják, akik Robert Pattinson Fanfictiont írnak!
/Köszönöm Szasza és Viki!/

Szabályok:

1. Tedd ki a blogodba a képet!

2. Add tovább kedvenc Robert történetíródnak! (Amennyinek akarod és hagyj náluk üzenetet) 3. Írd meg rövid véleményedet Robertről! (Miért szereted? Kedvenc filmed tőle? Stb.)

2.
Zazi
Candy
Lilla
Girl Behind the Curtain

3.
Tudom, kicsit már közhelynek számít a dolog - és mindenkinek a saját lelkiismeretére van bízva, hogy valóban így volt-e -, de én bátran merem állítani, hogy már a Harry Potter és a Tűz Serlegében felfigyeltem Robra. Amúgy is már a könyvben is nagyon tetszett Cedric Diggory karaktere, annak ellenére, hogy "nem sok vizet zavar" a történetben... az pedig csak tett még rá egy kis pluszt, hogy az akkor még szinte ismeretlen Mr. Pattinson alakította.
Viszont mikor a Twilightban megláttam, fel sem ismertem. Hihetetlenül megváltozott, persze pozitív irányba, és mikor konkrétan megtudtam, hogy az a színész, aki anno Cedricet játszotta, el sem akartam hinni. Aztán most itt vagyok...
Lehet, hogy kicsit furcsa lesz, de a hazánkban tartózkodása idején (illetve inkább közvetlenül utána) egy kicsit megingott bennem az iránta érzett rajongás, de aztán úgy voltam vele, hogy végülis attól, hogy azt gondolom róla, amit, fantasztikusan jó, és tehetséges színész! :)
Ja, és a kedvenc filmem tőle a Little Ashes (de a Vanity Fair-es kivágott jelenetét is imádom! :P).

60. fejezet - Az első

A hosszúra, és igen izgalmasra sikeredett éjszakánknak – és valószínűleg a csodálatos los angelesi napsütésnek – köszönhetően sikerült olyannyira kényelembe helyeznem magam, hogy el is szundítottam.

Mikor kinyitottam a szemeimet, nekem úgy tűnt, mintha csak pár percre hunytam volna le… a hátam viszont mást jelzett. Lélekben felkészültem a fájdalomra, ami a megmozdulásomkor érni fog, ám meglepő módon, ahogy ügyesen átfordultam a hátamra, semmit sem éreztem azon kívül, hogy egy picit húzódott a bőröm.
A csodálkozásom pedig csak tovább fokozódott azzal, amint a mellettem lévő napozóágyra pillantottam.

Pislogtam párat, hogy tényleg jól látok-e, vagy csak a szemem káprázik… de amikor elmosolyodott, tudtam, hogy nem hallucinálok.
- Úgy látom, valaki felébredt! – ült fel Rob, és odahajolt hozzám. – Szia Kicsim! – üdvözölt, majd köszönésképpen megcsókolt.
Én egy kukkot sem tudtam szólni, csak néztem, ahogy visszafekszik a nyugágyba.
- Félsz, hogy csillogni fogsz? – szólaltam meg végül, és az arcomra egy levakarhatatlan mosoly ült ki.
- Mi?? – kérdezett vissza Rob.
- Csillogás… tudod! Vagy talán valami más oka van annak, amiért nadrágban és pólóban ültél ki a napra? – vigyorogtam.
- Oh, nem! Igazából erre az egyetlen egy napra lemondtam a vámpírságomról, csak hogy egy napozóágyban fekve a barátnőm mellett lehessek, és hogy bekenhessem a hátát, mielőtt grillcsirke lenne belőle! – válaszolta kielégítően és szintén vigyorogva. Ezzel meg is kaptam a választ arra, hogy miért nem volt sikítási kényszerem, mikor megfordultam.
- Miért? Csak azt ne mondd, hogy nem szereted a friss, finom, ropogós pipiket?!
- Hát, tudod… válogatós vagyok!
- Igeen??? És milyen az, ami még csak-csak belefér a keretbe? – kezdtem incselkedni vele, és egy könnyed mozdulattal átlibbentem az ő ágyára. Valószínű akadt egy kis nézőközönségünk, de igazából jelen pillanatban nem érdekelt… az egyetlen, ami számított, hogy végre – ha csak a szálloda falain belül is, de – normális, hétköznapi pár lehetünk!
- Hmmm… lássuk csak! Szőke haja van… csodaszép kék szemei… okos… makacs… ügyvédnek tanul… irtózatosan szexi, éééés… pontosan tudja, hogy csavarja el a pasija fejét! – súgta hol a jobb, hol a bal fülembe, és közben minden egyes felsorolt jellemzőnél apró puszikkal kényeztetett.
Elégedett mosolyra húztam a szám, és háttal neki, belefészkeltem magam az ölébe. A vállára hajtottam a fejem, és a kezeit a saját kezeimmel együtt a hasamra fektettem.

- Egyébként hogy tudtad bekenni a hátam anélkül, hogy felébredtem volna? – kérdeztem egy pár perc hallgatás után.
- Nem tudom! Először azt hittem, fent vagy, de miután adtam egy puszit a nyakadra, és nem reagáltál, rájöttem, hogy jó mélyen alszol. A hátad viszont már elég piros volt, így amilyen óvatosan csak tudtam, bekentem. Közben egyszer-kétszer elmosolyodtál, illetve átfordítottad a fejed a másik oldalra, de semmi mást nem csináltál!
- Hm… ez érdekes! Tényleg jó mélyen elaludhattam! Vagy éppen egy jóképű angol színészről álmodtam… – mosolyodtam el.
- Én is ebben reménykedem! – mondta, és adott egy puszit az arcomra.

A nap újra kezdett elbódítani, és mindezek felett még az is teljesen nyugalomba ringatott, hogy szerelmem karjaiban feküdtem. Nem gondoltam senkire és semmire, egyedül arra, hogy most csak egymásra figyelünk!
Aztán nagy nehezen rávettem magam, hogy elszakadjak Roberttől, és egy kicsit lehűtsem magam a medence langyos vizében. Épp felkeltem volna az ágyról, de a karjai szinte láncként fonódtak körém.
- Szívem, nagyon melegem van! Megyek, csobbanok egyet!
- Mit szólnál hozzá, ha inkább a zuhany alatt hűtenéd le magad? Velem! – puszilt a nyakamba.
- Hm… csábító ajánlat, meg kell hagyni! De mi lenne, ha inkább te jönnél be a medencébe? – néztem hátra rá. Elkerekedett a szeme… ezzel már tudtam is, hogy nyertem!
- Na, jó! Most az egyszer még elengedlek! De ígérd meg, hogy július utolsó két hetében csak az enyém leszel! – mondta a szemeimbe nézve. Ez volt az, amire végképp nem számítottam. Egész testemmel hátrafordultam.
- Ezt meg hogy érted?
- Két hét Andalúziában. Csak mi ketten! Távol a médiától, és a rajongóktól! Hm?
- Hát… én…! Én nagyon szeretnék, de az iroda…
- Jaj Kriszta, kérlek! Neked is jár szabadság! És ugye te sem gondoltad komolyan, hogy mikor végre van egy kis szabadidőm, nem viszlek el valahova?! Különben is… ott van még anyuék ajándéka!
- Persze, hogy veled akarok menni, de még nem tudom, hogy mégis mikor alakul úgy, hogy ki tudom venni a szabadságomat. De ígérem, hogy beszélek Josh-sal! Rendben?
- Rendben! De arra számíts, hogy ha nem enged el a főnököd, akkor elrabollak! Szükséged van egy kis pihenésre! Nekem pedig Rád!
- Intézkedem! – mosolyodtam el, és nyomtam egy puszit a szájára. – De most megyek, mert mindjárt meggyulladok! – álltam fel hirtelen, ám a szemem előtt egy egészen rövid pillanatra elsötétült minden. Imbolyogva ültem vissza a napozóágyra.
- Jól vagy kicsim? – kapott utánam Rob rögtön.
- Igen, persze! Csak hirtelen álltam fel! – mosolyogtam rá biztatóan, és megfogtam a kezét.
- Tudod mit? Most felmegyünk a szobába, és lezuhanyozol! Elég volt mára a napozásból! Lehet, hogy napszúrást kaptál!
- Rob, kérlek! Ne csinálj már úgy, mintha az apám lennél! – válaszoltam, kicsit felkapva rá a vizet. A fáradtságon, és azon, hogy a napsütés kiszívta a létező összes energiámat, nem éreztem semmi egyebet.
- Te meg ne legyél már ennyire állhatatos! – nézett rám, és éreztem a hangjában, hogy ő is pipa lett egy kicsit. Éppen ezért jobbnak láttam, ha – most az egyszer – eleget teszek a kívánságának.

Így Rob segítségével összepakoltam az összes cókmókomat, és miután gondosan a csípőmre kötöttem a strandkendőmet, és felvettem a napszemüvegem, elindultunk felfelé. Egy darabig csak egymás mellett kullogtunk, de végül a liftben már nem bírtam tovább ezt a szótlanságot. A szavakat azonban abban a pillanatban túl erőteljesnek éreztem, így inkább csak oldalra sandítottam, majd egy halvány mosoly kíséretében belecsúsztattam a kezem Robéba. Lágyan fontam össze az ujjunkat, és még mindig magam elé nézve, vártam a reakcióját.

Pár pillanatig csak azt érzékeltem, hogy a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban ver, de aztán végre megkaptam azt, amire számítottam, illetve vártam. Az összekulcsolódott kezünkkel a derekam mögé nyúlt, és maga elé fordítva, megcsókolt.
- Ne haragudj, hogy bunkó voltam! Nem akarlak irányítani, csak… - kezdett magyarázkodásba, miután megszakította a csókunkat.
-… csak nem akarod, hogy bármi bajom essen! Tudom! És egyébként nekem sem kellene ennyire önfejűnek lennem! – szakítottam félbe, és vallottam színt. Majd ahogy elmosolyodott, én is ugyanazt tettem.

A következő perceket, illetve órákat azt hiszem, nem kell részletesen elmondanom ahhoz, hogy el lehessen képzelni, hogyan is töltöttük el azt a kevéske kis időt, ami még az újbóli elválásunkig a rendelkezésünkre állt.

*

A 23.05-ös géppel indultam vissza Londonba. Rob kikísért a repülőtérre, és pontosan azelőtt, hogy paparazzik egész hada támadott volna meg bennünket, egy forró csókkal búcsúztunk. Egészen diónyi nagyságúra szorult össze a gyomrom, mikor átléptem a féldetektoros kapun, és visszanéztem szerelmemre. Annak ellenére, hogy vagy tíz lesifotós akarta megörökíteni a lehető legtöbb pozícióból a mozdulatlanságát, ő csak ott állt, és nézett utánam. Legszívesebben otthagytam volna csapot-papot, és visszarohantam volna hozzá, de tudtam, hogy nem lehet!
Az egyetlen dolog, ami éltetett, az volt, hogy már csak picivel több, mint egy hónap, és egészen pontosan 14 napig kettesben lehetünk…

***

Az elkövetkezendő egy, illetve másfél hónap során a tanuláson és a munkán kívül egyebet nem nagyon csináltam. A vizsgaidőszakom már nagyban dübörgött, az irodában levő akták tucatjai viszont erre az időre sem tűntek el, vagy szívódtak fel nyomtalanul.
Persze Josh amennyire csak tudott, könnyített a helyzetemen, így sokszor már jóval a munkaidőm lejárta előtt hazaengedett… viszont ő is úszott a melóban, így nem nézhettem tétlenül, hogy éjt nappallá téve, egyedül dolgozik. Így hát napközben dolgoztam, éjjel tanultam, aludni pedig jó, ha egy-két órát aludtam.

A rengeteg tennivaló mellett sokszor még arra sem volt elég időm, hogy Robbal beszéljek. Szánalmas igaz, de egyszer-kétszer az is előfordult, hogy elaludtam, miközben Rob a vonal túlsó végén beszélt hozzám. Ezeken az eseteken Ő legtöbbször csak nevetett, főleg amikor elmeséltem neki, hogy már azt is álmodtam, hogy dúdol nekem! Ugyanakkor soha nem maradhatott ki a beszélgetésünkből a fejmosás sem, amiért teljesen kikészítem magam!

Ezidő alatt sajnos a családomat és a barátaimat is hanyagolnom kellett, de szerencsére mindenki megértette, hogy elég nehéz időszak ez most nekem, így nem haragudtak meg rám! Ugyanakkor a barátaim egy sikeres vizsgák utáni bulit, a családom pedig legalább egy hetes magyarországi pihenést ígértettek meg velem! Kötelező volt rábólintanom… bár még azzal sem voltam teljesen tisztában, hogy mégis hogyan fogom kikönyörögni a két hetet Andalúziára Josh-nál!

- Oh, Honey! Ne haragudj, de ez most nem fog menni! Nyakig ülünk a munkában, és egyszerűen nem tudlak nélkülözni! – mondta Josh, miközben szembe velem, sóhajtva nekidőlt az irodájában álló asztalának.
- Josh, kérlek! Megígértem Robnak, és nekem is kell a pihenés! Az idegeim már pattanásig feszültek, napi 10-12 óra munka, és 6-8 óra tanulás után alig van időm pihenésre, és még beszélni sem tudok Robbal, mert elalszom telefonálás közben! Teljesen ki vagyok készülve… kell az a két hét! – győzködtem, de ő csak elhúzott szájjal ingatta a fejét jobbra-balra.
- Sajnálom…
- És ha magammal viszem a munkát is??? A laptop nálam lesz, internet-elérhetőségem van, így tudjuk tartani a kapcsolatot! Bármire szükséged van, segítek! Csak engedj el! Léci, léci, léciii… - szinte már könyörögtem.
Pár pillanat hatásszünet után Josh a könyörgésem alatti padlónézegetésből felsandított rám, és valószínűleg látva rajtam a mehetnéket és a fáradtságot, kihúzta magát.
- Na jó, rendben! – sóhajtott, és megjelent a szája sarkában egy mosoly-kezdemény. - De ki ne kapcsold a telefonod! Amennyire tudlak, nem zaklatlak majd, viszont ha valami olyan jön közbe, amihez nélkülözhetetlen vagy, akkor mindenképpen el kell, hogy érjelek! Oké? Az asztalodon levő aktákat pedig vidd magaddal, légy szíves, és ahogy tudsz, dolgozz rajtuk. De azért pihenj is!
- Imádlak, és köszönöm! – tört ki rajtam hirtelen a boldogság, és fogalmam sincs, mi ütött belém, de úgy a nyakába vetettem magam, hogy kis híján az asztalt is eltoltuk.
- Héhéhé! Azért a berendezés marad! – nevetett a fülem mellett, és megölelt. Ám most nem éreztem magam zavarban a karjai között úgy, mint kezdetben.

Még aznap este felhívtam Robertet, hogy közöljem vele a jó hírt. Aztán anyuékra is rácsörögtem, hogy két hétre abszolút nélkülözniük kell, mert nem hiszem, hogy lesz időm telefonálni.

*

Így a nyaralás előtti napok már hatalmas izgalomban teltek. A sikeres vizsgáimat követően már volt időm a munka mellett másra is, ezért esténként mindig azon agyaltam, hogy mit kellene magammal vinnem, és mi lenne teljesen felesleges.

Épp ezért hihetetlenül rosszul érintette Robot és engem is, amikor Josh felhívott, hogy egy picivel el kellene tolnunk a nyaralást, mert egy olyan ügy jött közbe, ami halaszthatatlan. Nem mondom, hogy örültem ennek a hírnek, sőt… mégis megértettem, és szerencsére Robot is rá tudtam venni, hogy július utolsó két hete helyett augusztus első felében utazzunk. Arról persze fogalmam nem volt, hogy mégis hogyan tudta elintézni a repülőjegy és a szállás foglalt időpontjainak átütemezését, de végülis a lényeg, hogy sikerült!

A plusz két hétben úgy dolgoztunk az irodában, mint a gépek, senki sem ment nyaralni, és valamennyien minden egyes nap túlóráztunk. Ám ahogy szokták mondani: Minden rosszban van valami jó… ebben a jó pedig az volt, hogy így sokkal kevesebb munkát kellett magammal vinnem.

Vasárnap már leírhatatlan izgalommal készülődtem össze, a korábbi elmélkedéseim ellenére a létező összes nyári ruhámat, szandálomat, papucsomat, és mindenféle kellékemet összepakoltam… végezetül két hatalmas táska terült el velem szemben az ágyamon.

Miután elkészültem, ledőltem aludni egy kicsit, de mint ahogy azt sejteni lehetett, nem volt egyszerű elaludnom. Lehet, még túlzok is egy kicsit, ha azt mondom, hogy 2 órát aludtam az éjszaka. Reggel mégis úgy pattant ki a szemem, mint aki teljesen kialudta magát.

Igaz, hogy én csak picivel több, mint egy órát utazok Malagába, Rob azonban Malibuból – vagyis egész pontosan Los Angelesből – érkezik, így jóformán az egész éjszakát a repülőgépen töltötte… mégis úgy hangolta össze a jegyeket, és az indulást, hogy közel azonos időben érjünk a repülőtérre.

Ahogy a taxi kitett a Heathrow terminálja előtt, szinte már hangosan zakatolt a szívem. Alig vártam, hogy kezdetét vegye az első közös nyaralásunk!

Az az érzés pedig, amit akkor éreztem, amikor a gép kerekei földet értek a Malaga Reptér kifutópályáján, egyszerűen elmondhatatlan. A szívem a torkomba dobogott, egyik pillanatban rázott a hideg, a másikban pedig majd’ elájultam, olyan melegem volt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a csomagjaimat, és kisiettem a váróhoz. Szinte már kétségbeesetten pásztáztam az emberek között, hogy mikor találom szembe magam a már annyira hiányolt gyönyörű szürkéskék szempárral… ám nem láttam Őt sehol!

Kicsit elszontyolodva ugyan, de azért reménnyel telve indultam el a padok felé. Biztosan késik a gépe… vagy nem is talált olyan járatokat, ami Londonból és LA-ből ugyanabban az időben ér ide! – gondoltam, és leülni készültem az egyik üres helyre.
Ekkor azonban olyan hirtelen ért a hang, amire már annyira vártam, hogy megtorpantam, és automatikusan hátrafordultam:
- Csak nem engem keresel? – mosolyodott el azonnal, ahogy ránéztem.
Ott állt előttem, teljes életnagyságban: napszemüvegben, baseball-sapkában, egy mustárszínű pólóban, fekete ingben, egy kék nadrágban, és a szokásos Nike cipőjében. Az arcán pedig az az ellenállhatatlan mosoly, és messziről látszó boldogság ült, amit soha semmiért és senkiért nem cserélnék el!

59. fejezet - A folytatás

Sziasztok!

Szerencsére sikerült helyrehozni a gépet, így sikeresen meg tudtam írni, és fel is tudtam rakni az új fejezetet! Remélem tetszeni fog! :)
Illetve nem tudom, hogy észrevettétek-e, de ha esetleg nem, akkor most szólok... Kicseréltem pár szereplő képét a jobb oldali felsorolásban! Várom a véleményeteket!

Ja, és még valami! A hozzászólásokat - annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem igen reagáltam rájuk /kivéve az 'Égből pottyant szerelem' nevű olvasómnak privát e-mailben/ - mindig elolvasom, és hihetetlenül jól esik, ha írtok nekem! Én nem akarok, és nem is fogok azok a fanfic-írók közé tartozni, akik határokat szabnak, és attól teszik függővé a következő rész feltevésének időpontját, hogy hány hozzászólás érkezett. Én ezt nem tartom jó dolognak, de az, hogy miért, most nem ide tartozik! :)
Minden esetre, ettől függetlenül még mindig várom minden kedves olvasóm véleményét!

Üdv & jó olvasást!
Sabyna

ui.: És persze kitartás ebben a nagy melegben! Aki teheti, menjen strandolni! Nem fogok megharagudni, ha abban a pár órában nem olvassátok a történetet! :PP

***

Rob a körülbelül negyed órás út alatt többször is szinte már segélykérőnek mondható pillantásokat vetett rám. Olykor-olykor már majdnem engedtem a kísértésnek, és nem sokon múlott, hogy előreszóljak a taxisnak, hogy mielőtt a klubhoz menne, tegyen egy kitérőt a Four Seasons felé. Végül aztán erőt vettem magamon, és a már majdhogynem vetkőztető, égető pillantásoknak – nagy erőfeszítések árán ugyan, de – csak-csak ellenálltam.

Valószínű az is rengeteget segített abban, hogy ne ugorjak Robra, hogy egyrészt Alex ott ült mellettünk, másrészt pedig számítottak ránk a többiek, és semmiképpen sem akartam megszegni az ígéretemet. Ha Peter – három gyerekes apuka létére – el tudott jönni ünnepelni egy kicsit, akkor nehogy már mi ne bírjunk ki pár órácskát! Ám amikor a kedves, ugyanakkor nagyon is tisztességtelen eszközökkel játszó párom bedobta az észveszejtően édes mosolyát, és miközben a tekintetével teljesen rabul ejtett, végigsimított a combomon, és már-már gyötrő lassúsággal közelített az arcom felé, bevallom őszintén, elbizonytalanodtam. Teljesen megbabonázva néztem a kékesszürke, igéző szemeibe, és olyan lassan, ahogyan ő, én is közelítettem felé.
Ekkor azonban a taxi lefékezett, én pedig észbe kaptam!
- Rossz vagy! – mosolyodtam el, mire ő elnevette magát.
- Ez még csak a kezdet… - súgta oda nekem, majd hirtelen megcsókolt. Tüzesen, szenvedélyesen vette birtokba ajkaimat, de épphogy csak pár másodpercen át. Ez azonban bőven elég volt ahhoz, hogy elinduljon bennem az a fajta őrlési folyamat, ami annak az utóhatása, mert eljöttünk bulizni ahelyett, hogy kettesben ünnepelnénk! Mondhatom… ez csodálatos!

Miközben én próbáltam elfogadható állapotba varázsolni magam a csók után, ő mosolyogva kifizette az utat, végül kiszállt, és úriemberhez méltón nekem is segített kikászálódni. Amíg én sikeresen kiszálltam – és próbáltam megigazítani magamon a ruhát legalább annyira, hogy a fenekem ne legyen kirakat –, Alex is kipattant a másik oldalon, és odasietett a már kisebb csoportba verődött bagázshoz.
- Mindenki megvan? Bemehetünk?
- Persze! Menjünk! Hajrá! – záporoztak a válaszok, és mindannyian megindultunk befelé.

- Szerinted ki választotta a helyet? – kérdeztem halkan Robtól. Nem volt nehéz a lehető legvisszafogottabban társalognom vele, ugyanis olyannyira közel húzott magához a csípőmön pihenő kezével, hogy lépni is alig tudtam.
- Hát… én Nikkire vagy Alexra tippelnék! De nem tudom! – válaszolta, majd hozzám hasonlóan ő is felnézett a klub bejárata felett villogó táblára. Tatou Supper Club. Egy újabb VIP hely! – könyveltem el magamban.

Nem sokat gondolkodtunk, mi is beléptünk a klubba, és követtük a bandát a már előre lefoglalt helyig. Ahogy egyre haladtunk befelé, úgy ragadott magával a hely kicsit karibi stílusra hajazó kialakítása. Pálmafák, intenzív színek mindenütt. Úgy éreztem magam, mintha egy trópusi sziget legmenőbb szórakozóhelyének kellős közepén lennék.

Ahogy leültünk, azonnal megjelent egy pincér, és felvette a rendeléseket. A fiúk valamennyien sört kértek – Kristennel karöltve, ugyanis ő is maradt a már jól megszokott italánál –, Nikki és én viszont a szokásos koktéljainkat rendeltük.
Nem számoltam, de úgy nagyjából tíz percen belül meg is érkezett a 2 pincér, tálcáikon a kért nedűkkel, aztán amint újra egymás között voltunk, Peter – mint a legidősebb közöttünk – átvette a szót, és egy gyors és lényegre törő tósztot követően, koccintásra buzdított minket.

Az este folyamán, ahogy ürültek a srácok sörösüvegei, úgy lett egyre fergetegesebb a hangulat is. Mondjuk, ebben a csapatban soha nem unatkozhat az ember, mégis egyre jobban és jobban éreztem magam. Az őrlődési folyamat is kezdett visszavonulót fújni: talán mégsem volt olyan rossz ötlet, hogy eljöttünk?
Alex, Chaske és Kiowa is rettentően szimpatikusak voltak. Annyit nevettem velük – illetve esetenként rajtuk – egy óra alatt, hogy még a hasam is belefájdult. Jacksonról már nem is beszélve…

Végül Nikki megunta a fiúk csevegését, és miután még a szívószállal kiszívta az utolsó cseppet is a poharából, megfogta a kezem, és olyan hirtelen húzott magával a táncoló tömegbe, hogy se én, se Rob egy szót sem tudtunk szólni.
Ahogy beértünk a pálmafákkal szegélyezett, villódzó tánctérre, szinte azonnal magával ragadott a zene ritmusa, és a szórakozók töretlen jókedve, így egy perc sem kellett ahhoz, hogy feloldódjak, és teljes odaadással belevessem magam a táncba.
Bár sajnos nem sűrűn jártunk el közösen szórakozni, mégis egyszerűen imádtam Nikkivel lenni. Annyira felszabadult volt, és annyira jól tudta érezni magát mindig, hogy az még nekem, az igazi, pezsgő vérű magyar lánynak is szinte hihetetlen volt. A ritmust ettől függetlenül, fennakadás nélkül tartottam vele…
Egyszer-kétszer hol hozzám, hol pedig Nikkihez ment oda egy-egy jóképű lovag, ám mi illedelmesen, ugyanakkor határozottan utasítottuk vissza őket. Nikki hercege ugyanis most Görögországban van, az enyém pedig…
Hol van Rob? – kérdeztem magamban megilletődve, amikor a boxunk felé néztem, és nem láttam őt sehol.

Nem tudom miért, de hirtelen kellemetlen érzés fogott el, és a következő személy, akit keresni kezdtem, Kristen volt. Őt sem találtam sehol, ezért már az idegesség miatt is kezdett az a bizonyos gombóc kialakulni a gyomromban. Épp szólni akartam Nikki-nek, hogy eltűnök egy kicsit, amikor két dolog is történt egyszerre! Ahogy közelebb léptem a velem szemben táncoló barátnőmhöz, ő a vállam fölött mögém nézett, és elmosolyodott… ugyanebben a pillanatban pedig megjelent két kar a derekamon, ami körbefogott, és óvatosan, mégis birtoklóan közelebb húzott magához.
- Ígértél nekem valamit! – mondta Rob közelebb hajolva a fülemhez. A kezeim automatikusan a hasamon pihenő kezeire csúsztak, és úgy kulcsoltam össze az ujjainkat. A zene igaz, hogy gyorsabb, pörgősebb volt, én mégis lassú, finom mozdulatokat tettem. Rob hátulról szorosan hozzám simult, és felvette az általam diktált ritmust.

Csúnya dolog volt részemről, de azzal, hogy teljesen átadtam magam Robnak, és a kettőnk izgató kis táncának, teljesen megfeledkeztem Nikki-ről. De mint ez várható volt, nem esett a fejére, így talált magának is elfoglaltságot… mégpedig mindez abban merült ki, hogy Jacksont próbálta berángatni a tánctérre. Elmosolyodtam a kétségbeesett próbálkozásain, hiszen tisztában voltam vele, hogy ez az ötlet már pusztán a kigondolásnál ’Lehetetlen’ értékelést kapott.
Elégedetten fordultam szembe Robbal, és amíg ő még mindig a derekamon pihentette a kezeit, én szépen lassan a nyaka köré fontam a karjaimat. Így most már szemben táncoltunk, de még mindig ugyanazokkal a lassú, kiforrott mozdulatokkal. Tökéletes pillanatok voltak ezek – annak ellenére, hogy a saját állítása szerint nem tud, és nem is szeret táncolni!

Az este hátralevő részében végig csak egymással voltunk elfoglalva… és ezen belül is leginkább azzal, hogy egymás ajkait kényeztessük.
Fél 1 – 1 óra körül azonban Rob egy hosszú csók után a fülemhez hajolt:
- Nem megyünk vissza a hotelbe?
- De igen! Menjünk! – válaszolta, és automatikusan a kezébe csúsztattam a kezem.

Szerencsére senki nem tűnt el nagyon, így maximum 10 percbe telt, mire mindenkitől elköszöntünk. Végül elindultunk a kijárat felé.
- Mr. Pattinson! Talán jobb lenne, ha a hátsókijáraton távoznának, ugyanis rengeteg rajongó és fotós várja Önöket a bejáratnál! – állított meg minket egy talpig feketébe öltözött biztonsági ember.
- Oh, igen! Az jó lenne… - válaszolt Rob sóhajtva egyet, majd a kezemet elengedve, a derekamra simította a kezét.
- Rendben! Kérem, kövessenek! – mondta a férfi, és elindult előttünk. Rob és én pedig követtük.

Ahogy odaértünk a hátsó kijárathoz, és kiléptünk rajta, meglepődve konstatáltam, hogy már egy taxi áll a szűk utcában. Felpillantottam Robra, aki csak egy mosollyal válaszolt, aztán pedig kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszönjük! – köszönte meg a segítséget a biztonsági embernek, majd ő is beszállt, és becsukta az ajtót.
- Jó estét! Hova vihetem Önöket? – kérdezte a taxisofőr.
- A Four Seasons-be. – válaszolta Rob röviden.

A hotel felé vezető úton úgy éreztem, hogy az autó apró rázkódásaitól menten elalszom. Rob vállának döntöttem a fejem, és lehunytam a szemeimet.
Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el azóta, hogy elindultunk, de nekem nem tűnt fél percnél többnek, amikor Rob halkan megszólalt a fejem fölött:
- Kicsim, megjöttünk! – majd nyomott egy apró puszit a hajamra.
Azonnal kinyitottam a szemeimet, és miután Rob kiszállt, én is kimásztam.

Ahogy bementünk a hotelbe, egy gyors üdvözlés után megkaptuk a kulcsot, és már indultunk is a liftek felé. Olyannyira kimerültem az este, hogy csak odabújtam Robhoz, és egy árva szó nélkül vártam, hogy végre felérjünk az emeletre.

Az ajtón belépve már nem lepődtem meg a luxuson, és a határtalan elegancián, amit árasztott magából a lakosztály. Úgy látszott, kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy amíg Robbal vagyok – és úgy tűnik, ez még nagyon-nagyon sokáig így is fog maradni –, addig nem fogom őt egy középszerű hotelszobában látni… sőt… semmi középszerűt nem fogok tapasztalni vele kapcsolatban!
Szinte még be sem csukta mögöttünk az ajtót Rob, mikor a cipőimet már le is rúgtam a lábaimról, és az asztalon az első szabad helyet megtalálva a táskámtól is megszabadultam. Úgy éreztem, hogy ha pillanatokon belül nem ülök le, összecsuklok. Fáradt is voltam, a koktélok is a fejembe szálltak egy kicsit, az egész éjjel magassarkú-viseléstől való lábfájásomat már meg sem említve!

Ám ahogy megtettem az első két lépést a legelső, igen kényelmesnek tűnő, és szinte már csalogató fotel felé, Robert egy ügyes mozdulattal pontosan úgy kapta el a kezem, hogy a két mutatóujjunk gabalyodott össze. Maga felé fordított, és azzal a lendülettel, ahogy hozzám lépett, a számra tapasztotta az övét. A szememből, illetve úgy általában az egész lényemből eltűnt a fáradtság, ugyanakkor átvette ennek a helyét a vágy, és a szenvedély.

Rob egyik kezét a derekamra, a másikat pedig a tarkómra csúsztatta, és egyre hevesebben kezdte falni az ajkaimat. Annyira kívántam őt, és tenni akartam valamit… de a vágyakozás egyszerűen elvette minden józan eszemet.
Végül eszembe jutott a „nagy” ötlet… mi lenne, ha ott folytatnánk, ahol a kis szűk folyosón abbahagytuk?!
Ezzel a kezeim azonnal Rob nadrágjának cipzárjához és gombjához tévedtek, és már gyakorlott mozdulatokkal kezdtem el lefejteni róla azt. Elmosolyodott…
Miközben én bontogattam a nadrágját, ő még mindig csókolva ugyan, de elengedte a derekam, illetve a fejem, és ledobta magáról a fekete dzsekijét. Ahogy a ruhadarab földet ért, a kezeit a csípőmre tette, majd izgatóan simogatni kezdett. Amint végre kigomboltam a nadrágját, lehúztam a cipzárját, és kicsit lejjebb rángattam róla, majd – meg sem várta igazán, hogy rendes munkát végezzek –, magához rántott, és újra hevesen csókolni kezdett.

Igaz, hogy már majd meg őrültem attól, hogy az övé legyek, Ő pedig az enyém, mégis azt akartam, hogy nagyon sokáig tartson ez az éjszaka. Azt akartam, hogy minden egyes másodpercét élvezzük az együttlétünknek… nem mintha az eddigiekkel nem így történt volna!
Miközben az ajkai hol puhán, hol pedig követelőzőbben, tüzesebben játszadoztak az enyémekkel, szépen lassan felhúztam a pólóját, végül pedig kibújtattam belőle.
Ahogy a vékony fehér anyag is a padlószőnyegen landolt, és a karjaim mellett most a szájat is a nyakára tapasztottam, Rob a falhoz tolt, és a fenekem alá nyúlva az ölébe akart húzni.

- Nem-nem! Még nem… - mondtam halkan, és nyomatékosítva a mondandómat, lassan megingattam a fejemet is. Aztán ügyesen, és határozottan megváltoztattam a pozíciónkat – vagyis ő került a falhoz, én pedig szembe vele –, majd folytattam a nyaka kényeztetését.
Lassan, nagyon lassan elindultam lefelé. Először a mellkasát csókolgattam végig, majd a hasát kényeztettem aprócska puszikkal. Hallottam, hogy próbálja visszatartani az egyre sűrűsödő, és egyre hangosabbá váló szuszogásait, amit kisebb nagyobb sikerrel el is ért. Ám amikor elérkeztem a gyenge pontjához, és óvatosan elkezdtem róla lehámozni az alsóját, hallottam, hogy elakad a lélegzete.
- Kicsim, mit csinálsz? – kérdezte meglepődve.
- Sss… hallgass! – suttogtam. Épp folytatni akartam a meglepetésemet, amikor elkapta a kezem, és felrántott.
- Nem! Ezt nem! – mondta indulatosan, és úgy láttam, mintha egy kis méreg is lett volna a hangjában. Elkerekedett szemekkel, értetlenül néztem rá.
- Most mi a baj? Csak azt ne mondd, hogy nem élveznéd… én tudom, hogy igen, és… - kezdtem magyarázkodni, de félbeszakított.
- Akkor sem! – lépett el tőlem, és visszahúzta a nadrágját.

Még mindig teljes ledöbbenéssel álltam az eset előtt, mégis utána léptem, és elkaptam a karját. Bár nem volt miért, de úgy éreztem, most ezt kell tennem:
- Ne haragudj! – kértem bocsánatot, és engesztelésképpen megcsókoltam.
Szerencsére nem volt haragtartó – legalábbis rám nézve nem –, és azonnal visszacsókolt. Majd ott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk! Vagyis… ahol azelőtt abbahagytuk!

Most már semmiképpen sem akartam elrontani az estét, így nem is ellenkeztem az ellen, amit tett. Nem tudom, mégis hogyan csinálta, de a gyengéd, izgató csókok közepette úgy jutottunk el a hálószobáig, hogy nem ütköztünk bele egyetlen bútorba se!
Ahogy odaértünk, ledöntött az ágyra, én pedig incselkedésképpen feltoltam magam a párnákig. Elmosolyodtam, mire ő is egy lábremegtető mosolyt villantott rám… aztán ő is felmászott hozzám.

Azonnal az ajkaimat vette célba a szájával, az egyik keze pedig hol a derekamon, hol a csípőmön, hol a combomon kalandozott. Halk zihálások és sóhajtozások közepette – az egyik kalandozása alkalmával – a keze a ruhám alá tévedt, és óvatosan elkezdte lehúzni rólam a falatnyi bugyimat. Készségesen emeltem meg a csípőm, segítve neki ezzel.
Amint a fekete csipkés fehérnemű valahol a földön talált magának egy biztos helyet, a keze a belső combomat kezdte el simogatni, és egyre feljebb halad. Most rajtam volt a sor a meglepődés terén. Kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy ezzel megszakítva a csókunkat, beszélni tudjak. Ő azonban tovább folytatta, amit odalent csinált, és mindemellett még a vállamra is érzéki csókokat hintett.
- Héhé! Ha nekem nem szabad, akkor neked sem! – kezdtem bele a tiltakozásomba, de ahelyett, hogy határozott lettem volna, csak épphogy hallható suttogás jött ki a számon. Valószínű azért, mert eszem ágában sem volt leállítani!
- Az más… - súgta a fülembe, és a keze finoman célt ért. Megborzongtam a vágytól!
Először egy ujjal, aztán kettővel kényeztetett, közben pedig egy pillanatig sem felejtette el, hogy a számra, a vállamra, esetleg a nyakamra ne adjon pár, a felhevült testemnek szinte már égető érzést nyújtó csókot.
Hihetetlen érzés volt! Nem azt mondom, hogy most élem át ezt először, de… már szinte fájt, annyira hiányzott a közelsége. Hogy újra vele lehessek! Ő maga hiányzott! És az, hogy újra ilyen meglepetéssel készült, az egyszerűen a mennyekbe repített!

Először Rob hátára tettem a kezeimet, és az agyamat fokozatosan elöntő mámortól olykor-olykor belemélyesztettem a körmeimet. Ám mikor már annyira élveztem, amit csinál, hogy azt sem tudtam, hogy mibe kapaszkodjak, levágtam a kezeimet az ágyra, és az alattunk elterülő takaróba markoltam bele teljes erőmből. Semmiképpen sem akartam fájdalmat okozni Robnak, viszont amellett, hogy már szinte vonaglottam a gyönyörtől, valamibe bele kellett kapaszkodnom!

Hosszú-hosszú percekig húzta az idegeimet, és olyannyira felizgatott, hogy az egyre hangosodó nyögéseim mellett már szavakkal is jeleztem neki, hogy végre lépjen tovább! Azt akartam, hogy ő is ugyanolyan csodálatos érzéseket éljen át, mint amilyeneket én!
Pár pillanattal később éreztem, hogy megadja magát nekem, és a vágyainak. Lassan újra a combomat kezdte simogatni!
Én azonban úgy éreztem, hogy menten felrobbanok, így bármiféle előjel nélkül újra a nadrágjánál kötöttek ki a kezeim, így végre befejezhettem azt, amit már valamikor este elkezdtem.

Az agyam nem volt abban a helyzetben, hogy végigkövethesse, mégis hogyan kerül le róla az aranybarna nadrág, és az igencsak passzos alsó, de az tény, hogy hihetetlenül gyors volt. Aztán én is átbujtattam a fejem a ruhám pántján, és derékig letoltam magamról. Ezután már csak Roberten múlott, hogy végérvényesen is megszabadítson a fekete anyagtól.

Ahogy ismét fölém magasodott, és az arcunk egy szintbe ért, a szemeibe néztem. Láttam bennük az tüzet, és azt, hogy az órákon át elfojtott vágyak kitörni készülnek. Még mindig szaporán vettem a levegőt az előbbi kis akciója miatt, ám akkor egyszer csak fogalmam sincs miért, de rám tört valamiféle késztetés, hogy megérintsem az arcát. Így felemeltem a jobb kezem, és puhán az arcára helyeztem enyhén remegő ujjaimat. Ő lehunyta a szemét!
Lassan végighúztam a mutatóujjam az arccsontján, az állán, aztán a homlokára tettem az ujjam, és a nyugodt, lehunyt szemhéján, majd az orrán keresztül elérkeztem a szájához. Óvatosan végighúztam az ujjbegyem az érzéki ajkakon, amik ennek hatására résnyire nyíltak. Végül levettem az ujjam az arcáról, és óvatosan felemeltem a fejem, hogy az ajkaimat összeérinthessen az övével. Gyengéd, puha csókolózásba kezdtünk, mire Rob keze a derekam alá csúszott, és magához ölelve, óvatosan a hátára gurult.

Nem akartam elszakadni a testétől… érezni akartam minden apró rezdülését, és a szíve egyre hevesebb dobogását! De mégis megtettem. Egy aprócska puszival szakítottam meg nyelvünk szenvedélyes táncát, majd kezemet a mellkasán hagyva, ülő helyzetbe toltam magam, és egy könnyed mozdulattal magamba fogadtam.

Egy pillanatra ismét lehunyta a szemét, és összeszorított ajkakkal fojtotta vissza az élvezet legédesebb hangját, ám aztán újra kinyitotta a szürkéskék csodákat, és szinte azonnal összefonta a tekintetét az enyémmel. A csípőmre simuló kezei tűzként égették a felhevült testem.
Lassan, kényelmesen kezdtem el mozogni rajtam, és amennyire csak tudtam, elnyújtottam a mozdulatokat. Igaz, hogy majd meg őrültem a vágytól, mégis azt akartam, hogy minél tovább tartson. Ő sem sürgetett…

A szívem majd’ ki ugrott, a vérnyomásom már a plafont verte, és valószínű szerelmemben is valami hasonlók játszódhattak le. Az én zihálásom eltörpült az Ő nyögései mellett. Pedig ahogy észrevettem, próbálta minél halkabbra venni.
Éreztem, hogy kicsit mozgolódik alattam, majd a következő pillanatban felült, és a hajamba fésülve az ujjait, közelebb húzott magához, és megcsókolt. Ám ez a csók most egyáltalán nem volt visszafogott. Inkább érzékinek, és sürgetőnek mondható. Ez volt a jel, ami után legbelül már üvöltöttem!
Megszakítva a csókunkat, visszadöntöttem Őt az ágyra, és egyenesen a szemeibe nézve, fokozatosan gyorsítottam a tempón. Egyszer csak hiányérzetem támadt… majd rájöttem, hogy a kezei lekerültek a derekamról. Oldalra pillantottam, és mámorban úszva ugyan, de elmosolyodtam. A kezei ugyanis ugyanolyan hevességgel markolták a takarót, mint ahogy én egy kis idővel ezelőtt.

Ha egyáltalán ez lehetséges volt, még jobban fokozni akartam az érzéseket. Így lehajolva Robra, szenvedélyesen birtokba vettem ajkait. Ő azonnal a tarkómra csúsztatta az egyik kezét, a pedig másikat a derekamra, és újra maga alá fordított. Egy halk sikkantással reagáltam le a dolgot, hiszen meglepett ez a hirtelenség. De szó se róla, tetszett… minden tette, minden apró mozdulata a legnagyobb boldogsággal és elégedettséggel töltött el!

Amint újra alatta voltam, úgy magasodott fölém, hogy még véletlenül se okozzon nekem fájdalmat azzal, hogy esetlegesen rám helyezi a testsúlyát. Aztán őrületes tempót kezdett diktálni!
Akármennyire is vissza akartam fogni magam, nem tudtam, és szinte felsikoltottam, amikor elárasztott a gyönyör. Ökölbe szorítottam a kezem, és megvonaglottam Rob alatt. Pár másodpercre rá pedig azzal, hogy elakadt a hangja, és ívbe hajlott a háta, meggyőzött arról, szorosan a nyomomban volt, és ha egy picivel később is, de belépett azon a bizonyos kapun.

Mindketten pihegve, teljesen leizzadva terültünk el az ágyon. Elmosolyodtam, ahogy tudatosan figyeltem, és éreztem minden egyes idegszálam reszketését. Olyan melegem volt, mintha az elmúlt közel egy órában egy forró szaunában lettem volna, mégis oldalra fordultam, és szorosan Roberthez bújtam. Ő átölelt, és egy puszit nyomott az izzadságtól benedvesedett hajamra.
Pár pillanatig szótlanul feküdtünk egymás karjaiban, így éreztem, hogy másodpercről másodpercre, egyre erőteljesebben hatalmasodik el rajtam a fáradtság. Nehéznek éreztem a fejem, és a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani.
- Kérsz valamit kicsim? – szólalt meg egy hang a távolból… legalábbis én távolinak hallottam. Mintha csak álmodtam volna! Ennek ellenére felkaptam a fejem, és szerelememre néztem.
- Tessék? – kérdeztem.
- Kérsz valami? Úgy értem, nem vagy éhes vagy szomjas? Mert én farkaséhes lettem, és gondoltam, rendelek valamit. Teljesen kivetted belőlem az energiát! - mosolyodott el.
- Oh, hát… akkor nekem is jó lesz az, amit te kérsz! – válaszoltam, bár őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, hogy mit beszélek.
- Akkor egy perc, és itt vagyok! – emelte át rajtam a kezét, és miután magára kapta az alsónadrágját, felállt, és eltűnt. Én pedig átkaroltam a hatalmas, hófehér párnát, és rátettem a fejem. Ekkor vettem csak észre, hogy a derekamig be vagyok takarva. Elégedetten mosolyodtam el, és szinte azonnal magával is rántott a fáradtság…

Másnap arra ébredtem fel, hogy valami gyengéden simogatja a hátam. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Robert nincs sehol. Átfordultam a másik oldalra, és akkor rájöttem, hogy az nyitott ablakon befújó gyengéd, nyári szellő az, ami simogat. Nyújtóztam egyet, majd a hátamra fordultam, és magamra húzva a vékony takarót, felültem. A szemeimmel keresni kezdtem arra utaló jeleket, hogy mégis hová tűnhetett Rob, de semmit sem találtam… a mellettem heverő párnára helyezett bézsszínű cetli kivételével:

Jó reggelt hercegnőm!
Van egy kis elintéznivalóm a délelőtt folyamán, de amint tudok, sietek vissza Hozzád! A poggyászodat még tegnap este áthozta Jennie a hotelbe, így ha fel szeretnél öltözni, a nappaliban megtalálod!
Már most hiányzol!
Szeretlek,
R.

Amiért el kellett mennie, kicsit csalódottan, ugyanakkor beletörődve keltem ki az ágyból, hogy amennyire lehet, helyrepofozzam magam.

Nem kellett az ablakhoz állnom ahhoz, hogy érezzem, mennyire tombol kint a meleg, ezért egy pillanat alatt meg is született a döntés a fejemben arra nézve, hogy mit is fogok csinálni, amíg Rob vissza nem jön.
Kikotortam a fürdőruhám, a strandkendőm, és az egyik egyszerű, nyári papucsom a poggyászomból, és már be is vonultam vele a fürdőszobába. Körülbelül 10 percembe telt, mire elfogadható állapotba varázsoltam magam, aztán összepakoltam a napozáshoz szükséges dolgaimat, és már zártam is az ajtót.

A recepción megkértem az egyik fiatal lányt, hogy amint visszaér Rob, mondja meg neki, hogy a medencénél vagyok. Valószínű, a lány örömmel teljesíti majd a kérésemet – már csak amiatt is, hogy beszélhet az én szuper szexi, „minden nő álma” párommal!
Ám amint elfordultam, önző módon mosolyra húztam a szám, hiszen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a lány akár egy szempillantásával is képes lenne megölni! Illetve mérget vettem volna rá, hogy a kérésem helyett inkább a saját hálószobájába küldené Mr. Pattinsont!

Végül kisétáltam a medence mellé, elfoglaltam az egyik üres napozóágyat, szépen elhelyezkedtem benne, és átadtam magam a D-vitaminok megállíthatatlan áradatának…

***
Tatou Supper Club

A csapat boxa (vagyis úgy képzeltem, hogy 1 asztal + 1-2 pótszék - csak hogy egy kupacban legyenek)
A tánctér

Four Seasons - Los Angeles

Épület
Bejárat
Rob (és Kriszti) lakosztálya
Fürdőszoba
Medence

Kriszta

Fürdőruha
Strandkendő

58. fejezet - MTV Movie Awards

Az indulásom előtt egy nappal már végképp nem maradt más hátra, mint hogy végre bepakoljak az útra, és amennyire csak tudom, előre felkészítsem magam a díjátadóra.
Az előre felkészítés igazából nem állt másból, mint egy újbóli hajszín, és –stílusváltásból. Így még a hét közepén bejelentkeztem egy, Audrey által ajánlott fodrászhoz, és a szombat délelőttömet már ott is kezdtem.

Miután két óra elteltével kiléptem a szalon ajtaján, azonnal magamra kaptam a napszemüvegem, és amilyen gyorsan csak tudtam, bepattantam a kocsiba, és hazaindultam. Semmiképpen sem akartam, hogy bárki lefotózzon, ugyanis az új külsőmmel újra meg szándékozom majd lepni a páromat.

Ahogy hazaértem, magamhoz vettem egy doboz csokis zabpelyhet, és felvonultam vele a szobába. Imádom csak úgy, tej nélkül rágcsálni a puffasztott csoki-golyókat. Most azonban nem akartam ledőlni valahova, és úgy élvezi a nassolgatást, hanem a dobozt az ágy melletti kis szekrényre tettem, majd kivettem a szekrényből a poggyászomat, és az ágyra téve válogatni kezdtem a ruhákat.
Mivel Amerikában ilyenkor nem kell túl sok esőben, vagy akár alacsony napsütéses óraszámokban gondolkodni, ezért a szükséges nyári ruhadarabokon és neszesszeres dolgaimon kívül bepakoltam pár szandált, papucsot, egy esetlegesen strandoláshoz szükséges kellékeket, illetve a legfontosabbat… vagyis a díjátadóra vásárol teljes harci díszemet!

Mire mindent gondosan kiválogattam, összehajtogattam és bepakoltam, már este 7 körül járt az idő, így egy gyors zuhany, és egy zöldalmából álló vacsora után bedőltem az ágyba, és egy értelmes műsorra vagy filmre akadásba fektetett nagy reményekkel váltogatni kezdtem a csatornákat!
Épp az MTV-re kapcsoltam, amikor a vasárnap megrendezésre kerülő díjátadó reklámját adták. Természetesen benne volt Robert is, így hatalmas mosolyra húzódott a szám, ám ugyanakkor elöntöttek a hiányából fakadó érzések is! Felkaptam a mellettem heverő telefonomat, és gyorsan kikeresve a számát, felhívtam.

- Szia kicsim! Mi a baj?
- Szia Édes! Miért gondolod mindig, hogy baj van, ha felhívlak? – kérdeztem vissza, de persze mosolyogva.
- Csak mert általában meg szoktad várni, amíg én hívlak! Idézlek: „Nem tudom, hogy mikor éppen mit csinálsz, így nem is akarlak zavarni sem!” – próbálta utánozni a hangom, nem sok sikerrel.
- Áh, szóval ilyen nyávogós lennék? Ezen változtatnom kell sürgősen! Na, de kicsit komolyabbra fordítva a szót… épp most láttam a Movie Awards reklámját, és gondoltam felhívlak, mert… hjaj… nagyon hiányzol! – szontyolodtam el.
- Te is nekem kicsim! El sem tudod képzelni, mennyire! Viszont ha már hívtál, akkor elmondom most… igazából csak holnap reggel akartam! Amikor már leszállsz a gépről!
- Mi a baj??? – ijedtem meg, így azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban.
- Semmi baj nincs, azt kivéve, hogy én holnap épp hogy csak odaérek majd a díjátadóra! Vagyis a vörös szőnyegen biztosan nem leszek ott, de olyan fél 9, maximum háromnegyed 9-re már igyekszem odaérni. Beszéltem Steph-fel, ő pedig beszélt a szervezőkkel, így természetesen tudják, hogy te előbb érsz oda. Megmutatják majd a helyünket! Sietek, ahogy csak tudok!
- Jó, rendben. De hol leszel addig?
- Csak a filmmel kapcsolatosan lesz egy megbeszélésem, amit későbbre tettek, így nem tudok elindulni akkor, amikor terveztem. Időközben pedig a szállodába is be kell ugranom átöltözni. De ígérem, amilyen gyorsan csak tudok, ott leszek. Rendben?
- Igen, persze! Addig elleszek! Úgyis rég nem beszéltem a kollégáiddal! És azért biztos a fotósok is lefoglalnak majd egy kicsit!
- De azért le ne cserélj valakire, amíg nem vagyok ott! – piszkálódott.
- Hm… pedig épp arra gondoltam, hogy keresek valakit, hogy addig se legyek egyedül! Ha már te hanyagolsz… – mentem bele a játékba.
- Tőlem rendben! De még az elején készítsd fel arra, hogy velem kell megküzdenie érted! Nem adlak ám oda senkinek!
- Azt azért mertem remélni! – nevettük el magunkat mindketten.
- Ne haragudj szívem, de most rohannom kell! Jó pihenést, és akkor holnap este 9 előtt érkezem! Imádlak!
- Holnap 9 előtt, és jó munkát édes! Szeretlek! – köszöntünk el egymástól.

Miután letettük, még vagy három órán keresztül biztosan nem tudtam elaludni, de később, olyan éjfél körül, végre valahára elnyomott az álom.

*

Másnap – vagy aznap, attól függ, honnan nézzük – 2 órakor rezgett mellettem a telefonom. Nagy nehezen kitapogattam a telefonom, és kinyomtam. Aztán még vagy egy teljes percbe tellett, mire kinyitottam a szemeimet. Úgy éreztem, hogy még csak pár perce alszom, és körülbelül azt sem tudtam, hol vagyok.
Azt viszont határozottan tudtam, hogy fel kell kelnem, és öltöznöm kell – bár először még az sem jutott el tisztán a tudatomig, hogy mégis hova kell mennem!

Feltápászkodtam, az amúgy pár pillanatig tartó ágyazást úgy két percben sikerült összehoznom, majd magamhoz vettem a széktámlára készített ruháimat, és bevonultam velük a fürdőszobába.
Fél óráig biztos, hogy bent voltam, mire nagy erőfeszítések árán embert varázsoltam magamból – pedig most sminkelni sem sminkeltem!

Végül visszaérve a hálóba, még utoljára körbenéztem, hogy minden szükséges dolgot bepakoltam-e, majd belekapaszkodtam a poggyászomba, és lebattyogtam vele a lépcsőn.
Reggeli gyanánt kivettem egy almát a hűtőből, majd az ajtóhoz siettem, felkaptam a cipőm, a táskám, majd megfogtam a csomagom is, és magam után az ajtót zárva, már a kocsim felé igyekeztem.

Szerencsére – hajnal révén – nem volt nagy forgalom, így negyed 4-kor már a reptéri parkolóban szedtem ki a Minimből a méretes poggyászom.
A terminálban lefutottam az ilyenkor szokásos köröket, majd leültem az egyik padra, és vártam. Közben írtam sms-t Robertnak, illetve anyuéknak is.

A gépem pár perc késéssel indult, így a szokásosnál többet kellett várnom – amitől már majd meg őrültem. Amúgy is utáltam ezeket a hosszú repülőutakat, hiszen semmit sem tud csinálni az ember a tv-nézésen, zenehallgatáson, olvasáson, vagy alváson kívül. 11 óra hossza kész örökkévalóságnak tűnik!

*

A Londonban keletkező kis késéssel ugyan, de épségben és szerencsésen értünk földet nem sokkal 7 óra után. A repülőtéren meglepően kevesen voltak, csak itt-ott sétálgatott egy-két ember. Azért a biztonság kedvéért összefogtam a hajam, és a napszemüvegem alaptalan biztonságérzetet nyújtó lencséi mögé bújtam.

Igazából azt terveztem még otthon, hogy olyan 9 óráig beülök valahova, megreggelizek és megiszok egy életmentő tejeskávét, de drága szerelmemnek köszönhetően Jennie már korán reggel kiugrott az ágyból, és kijött elém a LAX-ra.
Na jó… a teljes igazság az, hogy Rob beszélt Jennie-vel, aki magától ajánlotta fel, hogy kijön értem, és úgy, ahogy a premier előtt, most is náluk lehetek!

Kicsit kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy csak azért borítom fel a megszokott, nyugodt életüket, mert iderepülök, de mégis mikor megpillantottam Jennie fekete Hondáját a parkolóban, elöntött a nyugalom, és a mérhetetlen öröm! Már hiányoztak az amerikai barátok is! Főleg Jennie!

- Üdvözlet Los Angelesben! – pattant ki Jen a kocsiból, egy őszintén boldog mosoly kíséretében.
- Sziaaaa! – köszöntem én is neki, majd két puszi után megöleltük egymást.
- Szia Kjiszta! – köszönt ki a lehúzott ablakon az én kis szemem fénye, Eve. Az autósülésben ült, és hatalmas szemeivel, valamint a szintén boldog – és szinte teljesen az anyukájáéval megegyező – mosollyal nézett rám.
- Hát szia, te nagylány! – fogtam meg a felém nyúló kis kezét.
- Gyere, csüccsenj be, aztán induljunk! Gondolom jól kimerített az út! Otthon reggelizünk egyet, aztán pedig átadlak Eve-nek! Ha te is akarod… - mosolyodott el a mondat végére.
- Persze, hogy akarom! – mosolyogtam vissza, és hátrasiettem, hogy bedobjam a cuccom a csomagtartóba.

A Facinelli-rezidencia fele tartó úton Jen és én végig beszélgettünk. Eve elszundikált, ezért kicsit lejjebb vettük a hangerőt.
- Nem mintha baj lenne, de hogy-hogy elhoztad Eve-et is?
- Tegnap elmondtuk neki, hogy ma jössz hozzánk, és este, lefekvésnél szinte már könyörgött nekem, hogy hagy jöjjön velem. Nem lett volna szívem felébreszteni őt, de csodával határos módon magától ébredt reggel. Így már semmiképpen sem hagyhattam otthon! Peter a lányokkal maradt, így ha minden igaz, mire hazaérünk, már lesz reggeli is.
- Oh, értem. Akkor így legalább egy kicsivel kisebb a lelkiismeret-furdalásom! – mosolyodtam el keserűen.
- Lelkiismeret-furdalás? De miért??? – pillantott rám Jen.
- Hát, amiért feldúlom az életeteket. Gondolom alap esetben nem keltetek volna ilyen korán…
- Na ezt most hagyd abba, légy szíves! Én akartam, hogy hozzánk gyere, és mikor megemlítettem a lányoknak, illetve Peternek is, ők is helyeselték a dolgot. Az életünk pedig amúgy sem teljesen hétköznapi, úgyhogy emiatt te a legkevésbé se idegesítsd magad! Rendben?
- De… - kezdtem volna újra a magyarázkodásba, Jen azonban belém fojtotta a szót.
- Semmi de! – szigorodott meg a hangja, de végül alig észrevehetően, de elmosolyodott.
- Hm… rendben! – egyeztem bele végül.

A napom úgy telt, ahogy Jen megjósolta: vagyis Eve-vel. Persze azért beszélgettem egy-két órát Peterrel, illetve Eve nővéreivel, Bellával és Lolával is, de az időm nagy részét azért a kis hercegnővel töltöttem.

Jennie fél 6 körül jött ki hozzánk a kertbe, hogy szóljon, ideje lenne lassan készülődnöm. Eve bement játszani a nővéreivel, én pedig elmentem lezuhanyozni, és rendbe hozni magam.
Mivel Jen nem jön a díjátadóra – nem akarja a lányokat a nagyszülőkhöz vinni –, ezért felajánlotta, hogy segít nekem készülni.
Igazából most semmi extrára nem gondoltam, egyszerűen csak ki akartam simítani a hajam. Jen segítsége jól jött, mert még mindig álmosan – és tetejében már igen kimerülten is – fogalmam nincs, hogy milyen lett volna a végeredmény, ha egyedül készítem el a frizurám.
A sminkemet szintén nagyon visszafogottra terveztem. Csak egy kis alapozó, szempillaspirál, és rózsaszín szájfény.

Miután 7-re elkészültünk a hajammal és a sminkemmel, belebújtam a ruhámba, és a cipőmbe, végül felvettem a karkötőm, és bepakoltam a kistáskámba. Nem maradt más hátra, mint hogy a kedvenc – és Rob által is nagyon kedvelt – parfümömet magamra fújjam, majd pedig hogy megvárjam, míg Peter elkészül.
- Nagyjából 10 perc múlva jön értünk a kocsi! Addig… woow! – ámult el Peter, mikor rám nézett. Kissé zavartan mosolyodtam el, majd ahogy a modellek szoktak a kifutón, körbefordultam.
- Tádámm!
- Hát Kriszta! Ha azt mondanám, hogy gyönyörű vagy, akkor az nem lenne elég erős kifejezés! Rob teljesen odáig meg vissza lesz tőled! Hű...
- Most azért kicsit ideges lettem. Figyelj a férjemre Kriszta, rád ne ugorjon! – nevetett Jen, majd odasétált Peter mellé, és egy puszit nyomott a szájára.
- Nem hiszem, hogy bárkire is lecserélne téged Jen! De azért a biztonság kedvéért nyitott szemmel járok majd! – nevetgéltem én is.

Fél 8 után pár perccel meg is érkezett a kocsi, ami egyenesen a vörös szőnyeg elejéhez fuvarozott minket. Kiszálltunk, és mosolyogva indultunk meg a bejárat felé. Peter sokszor meg-megállt interjút adni, vagy a rajongóknak autogramokat osztogatni, én viszont amennyire csak lehetett, igyekeztem befelé.
Útközben találkoztam Nikki-vel, Elizabeth-tel, majd sorban jöttek oda hozzám Rob kollégái. Mindenkivel régi jó barátokként, puszikkal köszöntöttük egymást, majd kicsit elszigetelődve a többi vendégtől, és a kintről beszűrődő sikongatásoktól, csevegni kezdtünk.
Pár perccel később felbolydult a tömeg, és van ordibálásba és sikításokba kezdtek.
- Megérkezett Kristen! – mondta Taylor, majd mindannyian mosolyogni, és szánakozva nevetni kezdtek. Gondoltam biztosan tudják, hogy Rob nem fog végigvonulni, azért is rögtön Kristen-re tippeltek, de aztán meghallottam a nevét, ahogy kiabálja a tömeg. Talán most először, de sajnáltam őt!

A következő pillanatban beért az épületbe ő is, oldalán a sajtósával, és egy általam ismeretlen kísérővel.
- Sziasztok! – köszönt, és azonnal odasietett hozzánk.
- Szia! Hello! – köszöntöttük őt mindannyian. Fogalmam sincs, miért, de egy furcsa, kicsit kellemetlen érzés kerített hatalmába, hiszen annyira kívülállónak éreztem magam közöttük – főleg így Rob nélkül! Szinte családként üdvözölték egymást, én viszont egyáltalán nem éreztem, hogy valaha is úgy fognak bánni velem, mint egymással! Nem tudom, mi ütött belém…

Lassan elkezdtem hátrafelé lépkedni, és abban bíztam, hogy anélkül elvegyülhetek a tömegben, hogy bárki is észrevenné az eltűnésemet. Ám akkor hirtelen megéreztem egy kart a derekamon.
Abban a másodpercben dobbant egyet a szívem, és vágyakozva néztem hátra – ám meg is lepődtem rendesen, mikor a várva várt arc helyett Jacksonéval néztem szembe:
- Hjaj, megijesztettél! – zökkentem meg.
- Azt hitted, Rob vagyok, igaz? – nevetett.
- Bevallom, igen! Már nagyon hiányzik! – sóhajtottam, de aztán újra felvettem a mosolygós álarcomat, és felnéztem rá.
- Nincs kedved inni valamit? – kérdezte.
- Hát… ha inni nem is, de elmehetnénk valamerre. Még van egy kis időnk kezdésig!
- Remek! Menjünk! – csúsztatta a derekamra a karját ismét, és úgy terelt a büfé felé.

A hátralevő időt Jacksonnal, a büféhez tartozó bár-részen ülve töltöttem el… egészen addig, amíg oda nem jött hozzánk egy fiatal srác – aki az öltözéséből ítélve egy szervező lehetett –, és meg nem kért minket, hogy fáradjunk be a nagyterembe, mert perceken belül kezdődik a díjátadó.
Azonnal fogtuk magunkat, és sietve indultunk a helyeink, és ezáltal a többiek keresésére. Szerencsére az ajtókban álló segítők nagy segítségünkre voltak, és gyorsan a helyünkre keveredtünk. Kristen már a számára kijelölt széken ült, egyik oldalán a kísérőjével és a sajtósával, a másikon pedig az éppen nekem háttal ülő, és nagyban vele diskuráló párommal.

Ahogy odaértem a sor szélére, és ügyesen, anélkül, hogy bárkinek a lábára léptem volna, betipegtem a Rob melletti üres székhez, Kristen észrevett, és rám emelte a tekintetét. Rob is azonnal hátrakapta a fejét, és ugyanabban a pillanatban húztam mosolyra a szám, amelyikben az ő szemei elkerekedtek. A színpad feletti hatalmas kivetítőn éppen egy reklám ment, aminek az alján egy méretes óra számolta vissza a másodperceket a kezdésig. Már halványulni kezdtek a lámpák fényei a gigantikus méretű teremben, amikor végre lepattantam az üres helyre, és szerelmem felé fordulva, köszöntöttem őt:
- Szia édes! – mosolyodtam el, majd a zavarba ejtő tekintete által éreztem, hogy a vér elönti az arcom.
- Te… te egyszerűen… - kereste a megfelelő szavakat, és még mindig csodálkozva nézett rám.
Igazából ahelyett, hogy büszke lettem volna magamra, inkább kezdtem magam nagyon is kínosan érezni, hiszen azon kívül, hogy az elmúlt hónapban – szerencsésen ugyan, de – felszedtem pár kilót, és most a barnából visszaváltoztam szőkére, semmit sem változtam. Robert azonban úgy nézett rám, mintha legalábbis plasztikai műtéten estem volna át, és teljesen megváltozott volna az arcom.

A következő pillanatban azonban hangosan ketyegni kezdett az a bizonyos óra a kivetítőn, jelezve, hogy készüljünk, ugyanis kezdés következik! Így Rob is végre magához tért, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, az egyik kezével megfogta az ölemben pihenő kezem, a másikat a tarkómra csúsztatta, és gyengéden, ugyanakkor határozottan magához húzott, és megcsókolt. Hallottam innen-onnan sustorgásokat, illetve a vakuk jellegzetes kattogását, de nem érdekelt. Egyedül csak az foglalkoztatott, hogy végre újra együtt vagyunk!

A díjátadó alatt rengeteget nevettem – főleg a Tom Cruise-zal készült kisfilmeken –, illetve együtt örültem Robbal, és az egész Twilight cast-tal, amiért újra bezsebelték az összes díjat!

Miután vége lett a díjátadónak, Rob egy pillanatra sem engedte el a kezem. Kicsit abszurd, de még akkor is a derekamon volt az egyik keze, amikor a gratulációkat fogadta. Végül mikor már a vendégsereg nagy része a büfébe ment, a maradék része pedig haza, végre, ha csak egy pár percre is, de kettesben maradhattunk.
- Hol hagytad a hajad édes? – öleltem át a derekát, és mosolyogva néztem fel rá.
- Hm… már nem is tudom! De jelen pillanatban a te hajad jobban érdekel! – villantott rám egy láb remegtető, szívdöglesztő mosolyt, és közelebb húzva magához, a nyakamhoz hajolt, majd beleszagolt a hajamba. Megborzongtam, és újra végigszalad rajtam a hideg, aztán a meleg.
Lehunytam a szemem, és mély lélegzeteket véve próbáltam lenyugtatni magam legalább annyira, hogy ne ugorjak rá Robra azonnal. Ő azonban egy pillanatra sem gondolkodott el azon, hogy ennek a dolognak akár „rossz” vége is lehet, ugyanis óvatosan félretolta a hajam a nyakamról, és gyengéden puszilgatni kezdte a nyakamat, majd szépen lassan célba vette a vállamat is. Mivel azonban akadályba – vagyis a ruhám vállrészébe – ütközött, visszafele haladt, majd újra a tarkómra csúsztatta a kezét, és olyan hévvel csókolt meg, hogy azonnal a nyaka köré csavartam a karjaimat. Vadul, és amennyire csak tudtam, csábítóan csókoltam vissza, így nem kellett sok idő, hogy Rob is elveszítse a fejét.

Épp csak egy pillanatra szakította meg a csókunkat, amíg a vállam felett a hátam mögé pillantott. Én is hátra akarta nézni, de az állam alá nyúlt, kicsit megemelte a fejem, és puhán csókolt meg.
- Gyere velem! – búgta, majd miután ujjait összefonta az enyémekkel, maga után húzott.
Mint aki nem lát, és nem is hall, úgy mentem utána – követtem őt, mintha az életem múlna rajta!
Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy Rob bekanyarodik az egyik szűkebb folyosóra, behúz maga után, majd szembe fordít magával, határozottan, de nem durván a falhoz nyom, és olyan szenvedéllyel csókol meg, hogy az valami hihetetlen!
Amint elengedtem a kezemből a táskámat, a nyaka köré fontam a karjaimat, és hátulról beletúrtam a valamivel rövidebb hajába. A sötétbarna clutch tompa puffanással ért földet.

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de azt éreztem, hogy minél előbb vele akarok lenni! Abban a pillanatban azzal sem foglalkoztam, hogy megláthat valaki! Akár egy lesifotós is…
Így a kezeimmel megcéloztam a nadrágját, és miközben még véletlenül sem szakítottam meg nyelvünk édes játékát, elkezdtem kigombolni azt. Már remegett a kezem, és egyre idegesebbnek éreztem magam, amiért sehogy sem sikerül megszabadítanom ettől a fránya ruhadarabtól… ő azonban óvatosan eltolta a kezem, és egy laza mozdulattal kigombolta az egyetlen kis, huncut gombot. Mindketten elmosolyodtunk.

Ahogy lehúzta a nadrágja cipzárját, meg sem vártam, hogy a keze visszavándoroljon a csípőmre… egy picivel feljebb húztam a ruhám, és a nyakába csimpaszkodva az ölébe ugrottam. Vad szenvedéllyel újra csókolni kezdtem, mire a kezeit megéreztem a fenekem alatt. Ahogy a legkényelmesebb pozíciót keresve, pici mozdulatokkal ficánkolni kezdtem, a nekem feszülő férfiassága mellett még elégedettséggel töltött el az is, hogy olykor-olykor aprókat ugyan, de belenyög a csókunkba.

Ám ekkor újra csak közbeszólt a sors… léptek zaját hallottam meg. De fogalmam sem volt, hogy honnan közeledhetett az illető!
Azonnal leugrottam Rob öléből, és azután, hogy gyorsan megigazítottam a ruhámat, Rob nadrágját gomboltam és cipzáraztam vissza. Értetlenül nézett rám!
- Mi a gond? Nem akarod? – kérdezte, és láttam a tekintetében, hogy ég a vágytól. Esküdni mertem volna rá, hogy még mintha valami villant is volna szemében… de ez… több mint valószínű, hogy csak hallucináció volt!
- De! – nyeltem egyet, hogy valamennyire lehiggadjak, majd folytattam: - Menjünk haza! Itt túl nagy a kockázat!
- Tudod, hogy ebben a pillanatban a kockázat az, ami a legkevésbé sem érdekel? Te érdekelsz! Akarlak, Kriszta! – húzott újra közelebb magához, és megcsókolt.
- Igen, de… nem lenne… valami… jó, ha… épp… egy… paparazzi… fotózna le minket… ilyen… kínos… helyzetben! – mondtam egy-egy csókja közben, ugyanis meghallgatni az istenért sem akart! Ám miután kimondtam a bűvös szót – „paparazzi” –, úgy tűnt, kezdte érdekelni a dolog. Így elmagyaráztam, mire is gondoltam pontosan:
- Nagyon csúnyán venné ki magát, ha ezek a fotók bekerülnének a magazinokba! Hidd el, én is akarom! Tényleg, mindennél jobban! De a karrieredet nem kellene kockáztatnod egy olyan dolog miatt, amit akár a hotelszobádban is folytathatunk… - mosolyodtam el a végére.
- A hotelszobánkban! És igazad van! Menjünk! – fogta meg a kezem, lehajolt, hogy felvegye a táskám, és miközben a kezembe adta, újra egy szerelmes, édes csókot kaptam tőle. Lehunyta a szemét, és vett pár igazán mély lélegzetet… valószínűleg azért, hogy ezzel is kicsit lehiggassza magát.

Pár perccel később, mikor már olyan állapotban volt, hogy semmiféle kínos jelenet, esetleg kép nem érhette vagy készülhetett volna róla, kiléptünk a szűk folyosó homályából, végigsiettünk az épület előterén, és már csak pár méter választott el minket a taxitól, amikor megtalált minket Alex, akit egyébként Chaske-val és Kiowa-val együtt csak most ismertem meg. Pillanatok alatt pedig a többiek is körénk sereglettek.
- Hey srácok! Gyertek ünnepelni! – ölelte át Alex Rob vállát.
- Igen, gyertek! Kriszta, legalább tudunk dumcsizni meg táncolni! Naaa… - kérlelt Nikki is.

Rob és én egymásra néztünk, és láttam Rob szemén, hogy ő egy határozott nemet készül mondani…
Én azonban nem akartam bunkó lenni, és kisajátítani sem szerettem volna, így alig észrevehetően bólintottam neki, és bocsánatkérően rámosolyogtam.
- Na jó! Megyünk! De előre szólok, hogy nem maradunk sokáig! – mondta Rob a többiekhez fordulva.
- Remek! Induljunk is! – örvendezett Nikki, majd az ünneplősereg meglódult a taxik felé.

Rob szembe fordított magával, és szorosabban a derekam köré fonva a karját, közelebb húzott magához.
- Ez még nagyon, de nagyon sokba fog ám kerülni neked! – mondta azzal a mosolyával, amelyikkel kapcsolatban tökéletesen tudta, hogy maradéktalanul levesz a lábamról.
- Azt hiszem, tudom! De… talán kezdésnek megfelel majd egy tánc!? – mondtam, félig-meddig kérdezve, de inkább kijelentve.
- Milyen tánc? – kérdezett vissza egy kaján vigyor kíséretében. Épp forogni kezdett az agyam, hogy egy olyan választ tudjak összerakni, ami kielégítő, mégis titokzatos… amikor Alex kiszólt az egyik taxiból:
- Hjaj, Rob, gyertek már! Erre ráértek majd egész éjjel!

Egymásra pillantottunk, majd – valószínű azért, mert ugyanarra gondoltunk – mindketten elnevettük magunkat. Gyors puszit nyomtunk egymás szájára, végül pedig – mikor a semmiből előtűnt pár paparazzi és őrült kattogtatásba, valamint kérdezgetésbe kezdtek –, szinte szaladva indultunk el a már csak ránk váró taxi irányába.

***
Kriszta
Rob
Peter
Nikki
Jackson
Az egész csapat