60. fejezet - Az első

A hosszúra, és igen izgalmasra sikeredett éjszakánknak – és valószínűleg a csodálatos los angelesi napsütésnek – köszönhetően sikerült olyannyira kényelembe helyeznem magam, hogy el is szundítottam.

Mikor kinyitottam a szemeimet, nekem úgy tűnt, mintha csak pár percre hunytam volna le… a hátam viszont mást jelzett. Lélekben felkészültem a fájdalomra, ami a megmozdulásomkor érni fog, ám meglepő módon, ahogy ügyesen átfordultam a hátamra, semmit sem éreztem azon kívül, hogy egy picit húzódott a bőröm.
A csodálkozásom pedig csak tovább fokozódott azzal, amint a mellettem lévő napozóágyra pillantottam.

Pislogtam párat, hogy tényleg jól látok-e, vagy csak a szemem káprázik… de amikor elmosolyodott, tudtam, hogy nem hallucinálok.
- Úgy látom, valaki felébredt! – ült fel Rob, és odahajolt hozzám. – Szia Kicsim! – üdvözölt, majd köszönésképpen megcsókolt.
Én egy kukkot sem tudtam szólni, csak néztem, ahogy visszafekszik a nyugágyba.
- Félsz, hogy csillogni fogsz? – szólaltam meg végül, és az arcomra egy levakarhatatlan mosoly ült ki.
- Mi?? – kérdezett vissza Rob.
- Csillogás… tudod! Vagy talán valami más oka van annak, amiért nadrágban és pólóban ültél ki a napra? – vigyorogtam.
- Oh, nem! Igazából erre az egyetlen egy napra lemondtam a vámpírságomról, csak hogy egy napozóágyban fekve a barátnőm mellett lehessek, és hogy bekenhessem a hátát, mielőtt grillcsirke lenne belőle! – válaszolta kielégítően és szintén vigyorogva. Ezzel meg is kaptam a választ arra, hogy miért nem volt sikítási kényszerem, mikor megfordultam.
- Miért? Csak azt ne mondd, hogy nem szereted a friss, finom, ropogós pipiket?!
- Hát, tudod… válogatós vagyok!
- Igeen??? És milyen az, ami még csak-csak belefér a keretbe? – kezdtem incselkedni vele, és egy könnyed mozdulattal átlibbentem az ő ágyára. Valószínű akadt egy kis nézőközönségünk, de igazából jelen pillanatban nem érdekelt… az egyetlen, ami számított, hogy végre – ha csak a szálloda falain belül is, de – normális, hétköznapi pár lehetünk!
- Hmmm… lássuk csak! Szőke haja van… csodaszép kék szemei… okos… makacs… ügyvédnek tanul… irtózatosan szexi, éééés… pontosan tudja, hogy csavarja el a pasija fejét! – súgta hol a jobb, hol a bal fülembe, és közben minden egyes felsorolt jellemzőnél apró puszikkal kényeztetett.
Elégedett mosolyra húztam a szám, és háttal neki, belefészkeltem magam az ölébe. A vállára hajtottam a fejem, és a kezeit a saját kezeimmel együtt a hasamra fektettem.

- Egyébként hogy tudtad bekenni a hátam anélkül, hogy felébredtem volna? – kérdeztem egy pár perc hallgatás után.
- Nem tudom! Először azt hittem, fent vagy, de miután adtam egy puszit a nyakadra, és nem reagáltál, rájöttem, hogy jó mélyen alszol. A hátad viszont már elég piros volt, így amilyen óvatosan csak tudtam, bekentem. Közben egyszer-kétszer elmosolyodtál, illetve átfordítottad a fejed a másik oldalra, de semmi mást nem csináltál!
- Hm… ez érdekes! Tényleg jó mélyen elaludhattam! Vagy éppen egy jóképű angol színészről álmodtam… – mosolyodtam el.
- Én is ebben reménykedem! – mondta, és adott egy puszit az arcomra.

A nap újra kezdett elbódítani, és mindezek felett még az is teljesen nyugalomba ringatott, hogy szerelmem karjaiban feküdtem. Nem gondoltam senkire és semmire, egyedül arra, hogy most csak egymásra figyelünk!
Aztán nagy nehezen rávettem magam, hogy elszakadjak Roberttől, és egy kicsit lehűtsem magam a medence langyos vizében. Épp felkeltem volna az ágyról, de a karjai szinte láncként fonódtak körém.
- Szívem, nagyon melegem van! Megyek, csobbanok egyet!
- Mit szólnál hozzá, ha inkább a zuhany alatt hűtenéd le magad? Velem! – puszilt a nyakamba.
- Hm… csábító ajánlat, meg kell hagyni! De mi lenne, ha inkább te jönnél be a medencébe? – néztem hátra rá. Elkerekedett a szeme… ezzel már tudtam is, hogy nyertem!
- Na, jó! Most az egyszer még elengedlek! De ígérd meg, hogy július utolsó két hetében csak az enyém leszel! – mondta a szemeimbe nézve. Ez volt az, amire végképp nem számítottam. Egész testemmel hátrafordultam.
- Ezt meg hogy érted?
- Két hét Andalúziában. Csak mi ketten! Távol a médiától, és a rajongóktól! Hm?
- Hát… én…! Én nagyon szeretnék, de az iroda…
- Jaj Kriszta, kérlek! Neked is jár szabadság! És ugye te sem gondoltad komolyan, hogy mikor végre van egy kis szabadidőm, nem viszlek el valahova?! Különben is… ott van még anyuék ajándéka!
- Persze, hogy veled akarok menni, de még nem tudom, hogy mégis mikor alakul úgy, hogy ki tudom venni a szabadságomat. De ígérem, hogy beszélek Josh-sal! Rendben?
- Rendben! De arra számíts, hogy ha nem enged el a főnököd, akkor elrabollak! Szükséged van egy kis pihenésre! Nekem pedig Rád!
- Intézkedem! – mosolyodtam el, és nyomtam egy puszit a szájára. – De most megyek, mert mindjárt meggyulladok! – álltam fel hirtelen, ám a szemem előtt egy egészen rövid pillanatra elsötétült minden. Imbolyogva ültem vissza a napozóágyra.
- Jól vagy kicsim? – kapott utánam Rob rögtön.
- Igen, persze! Csak hirtelen álltam fel! – mosolyogtam rá biztatóan, és megfogtam a kezét.
- Tudod mit? Most felmegyünk a szobába, és lezuhanyozol! Elég volt mára a napozásból! Lehet, hogy napszúrást kaptál!
- Rob, kérlek! Ne csinálj már úgy, mintha az apám lennél! – válaszoltam, kicsit felkapva rá a vizet. A fáradtságon, és azon, hogy a napsütés kiszívta a létező összes energiámat, nem éreztem semmi egyebet.
- Te meg ne legyél már ennyire állhatatos! – nézett rám, és éreztem a hangjában, hogy ő is pipa lett egy kicsit. Éppen ezért jobbnak láttam, ha – most az egyszer – eleget teszek a kívánságának.

Így Rob segítségével összepakoltam az összes cókmókomat, és miután gondosan a csípőmre kötöttem a strandkendőmet, és felvettem a napszemüvegem, elindultunk felfelé. Egy darabig csak egymás mellett kullogtunk, de végül a liftben már nem bírtam tovább ezt a szótlanságot. A szavakat azonban abban a pillanatban túl erőteljesnek éreztem, így inkább csak oldalra sandítottam, majd egy halvány mosoly kíséretében belecsúsztattam a kezem Robéba. Lágyan fontam össze az ujjunkat, és még mindig magam elé nézve, vártam a reakcióját.

Pár pillanatig csak azt érzékeltem, hogy a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban ver, de aztán végre megkaptam azt, amire számítottam, illetve vártam. Az összekulcsolódott kezünkkel a derekam mögé nyúlt, és maga elé fordítva, megcsókolt.
- Ne haragudj, hogy bunkó voltam! Nem akarlak irányítani, csak… - kezdett magyarázkodásba, miután megszakította a csókunkat.
-… csak nem akarod, hogy bármi bajom essen! Tudom! És egyébként nekem sem kellene ennyire önfejűnek lennem! – szakítottam félbe, és vallottam színt. Majd ahogy elmosolyodott, én is ugyanazt tettem.

A következő perceket, illetve órákat azt hiszem, nem kell részletesen elmondanom ahhoz, hogy el lehessen képzelni, hogyan is töltöttük el azt a kevéske kis időt, ami még az újbóli elválásunkig a rendelkezésünkre állt.

*

A 23.05-ös géppel indultam vissza Londonba. Rob kikísért a repülőtérre, és pontosan azelőtt, hogy paparazzik egész hada támadott volna meg bennünket, egy forró csókkal búcsúztunk. Egészen diónyi nagyságúra szorult össze a gyomrom, mikor átléptem a féldetektoros kapun, és visszanéztem szerelmemre. Annak ellenére, hogy vagy tíz lesifotós akarta megörökíteni a lehető legtöbb pozícióból a mozdulatlanságát, ő csak ott állt, és nézett utánam. Legszívesebben otthagytam volna csapot-papot, és visszarohantam volna hozzá, de tudtam, hogy nem lehet!
Az egyetlen dolog, ami éltetett, az volt, hogy már csak picivel több, mint egy hónap, és egészen pontosan 14 napig kettesben lehetünk…

***

Az elkövetkezendő egy, illetve másfél hónap során a tanuláson és a munkán kívül egyebet nem nagyon csináltam. A vizsgaidőszakom már nagyban dübörgött, az irodában levő akták tucatjai viszont erre az időre sem tűntek el, vagy szívódtak fel nyomtalanul.
Persze Josh amennyire csak tudott, könnyített a helyzetemen, így sokszor már jóval a munkaidőm lejárta előtt hazaengedett… viszont ő is úszott a melóban, így nem nézhettem tétlenül, hogy éjt nappallá téve, egyedül dolgozik. Így hát napközben dolgoztam, éjjel tanultam, aludni pedig jó, ha egy-két órát aludtam.

A rengeteg tennivaló mellett sokszor még arra sem volt elég időm, hogy Robbal beszéljek. Szánalmas igaz, de egyszer-kétszer az is előfordult, hogy elaludtam, miközben Rob a vonal túlsó végén beszélt hozzám. Ezeken az eseteken Ő legtöbbször csak nevetett, főleg amikor elmeséltem neki, hogy már azt is álmodtam, hogy dúdol nekem! Ugyanakkor soha nem maradhatott ki a beszélgetésünkből a fejmosás sem, amiért teljesen kikészítem magam!

Ezidő alatt sajnos a családomat és a barátaimat is hanyagolnom kellett, de szerencsére mindenki megértette, hogy elég nehéz időszak ez most nekem, így nem haragudtak meg rám! Ugyanakkor a barátaim egy sikeres vizsgák utáni bulit, a családom pedig legalább egy hetes magyarországi pihenést ígértettek meg velem! Kötelező volt rábólintanom… bár még azzal sem voltam teljesen tisztában, hogy mégis hogyan fogom kikönyörögni a két hetet Andalúziára Josh-nál!

- Oh, Honey! Ne haragudj, de ez most nem fog menni! Nyakig ülünk a munkában, és egyszerűen nem tudlak nélkülözni! – mondta Josh, miközben szembe velem, sóhajtva nekidőlt az irodájában álló asztalának.
- Josh, kérlek! Megígértem Robnak, és nekem is kell a pihenés! Az idegeim már pattanásig feszültek, napi 10-12 óra munka, és 6-8 óra tanulás után alig van időm pihenésre, és még beszélni sem tudok Robbal, mert elalszom telefonálás közben! Teljesen ki vagyok készülve… kell az a két hét! – győzködtem, de ő csak elhúzott szájjal ingatta a fejét jobbra-balra.
- Sajnálom…
- És ha magammal viszem a munkát is??? A laptop nálam lesz, internet-elérhetőségem van, így tudjuk tartani a kapcsolatot! Bármire szükséged van, segítek! Csak engedj el! Léci, léci, léciii… - szinte már könyörögtem.
Pár pillanat hatásszünet után Josh a könyörgésem alatti padlónézegetésből felsandított rám, és valószínűleg látva rajtam a mehetnéket és a fáradtságot, kihúzta magát.
- Na jó, rendben! – sóhajtott, és megjelent a szája sarkában egy mosoly-kezdemény. - De ki ne kapcsold a telefonod! Amennyire tudlak, nem zaklatlak majd, viszont ha valami olyan jön közbe, amihez nélkülözhetetlen vagy, akkor mindenképpen el kell, hogy érjelek! Oké? Az asztalodon levő aktákat pedig vidd magaddal, légy szíves, és ahogy tudsz, dolgozz rajtuk. De azért pihenj is!
- Imádlak, és köszönöm! – tört ki rajtam hirtelen a boldogság, és fogalmam sincs, mi ütött belém, de úgy a nyakába vetettem magam, hogy kis híján az asztalt is eltoltuk.
- Héhéhé! Azért a berendezés marad! – nevetett a fülem mellett, és megölelt. Ám most nem éreztem magam zavarban a karjai között úgy, mint kezdetben.

Még aznap este felhívtam Robertet, hogy közöljem vele a jó hírt. Aztán anyuékra is rácsörögtem, hogy két hétre abszolút nélkülözniük kell, mert nem hiszem, hogy lesz időm telefonálni.

*

Így a nyaralás előtti napok már hatalmas izgalomban teltek. A sikeres vizsgáimat követően már volt időm a munka mellett másra is, ezért esténként mindig azon agyaltam, hogy mit kellene magammal vinnem, és mi lenne teljesen felesleges.

Épp ezért hihetetlenül rosszul érintette Robot és engem is, amikor Josh felhívott, hogy egy picivel el kellene tolnunk a nyaralást, mert egy olyan ügy jött közbe, ami halaszthatatlan. Nem mondom, hogy örültem ennek a hírnek, sőt… mégis megértettem, és szerencsére Robot is rá tudtam venni, hogy július utolsó két hete helyett augusztus első felében utazzunk. Arról persze fogalmam nem volt, hogy mégis hogyan tudta elintézni a repülőjegy és a szállás foglalt időpontjainak átütemezését, de végülis a lényeg, hogy sikerült!

A plusz két hétben úgy dolgoztunk az irodában, mint a gépek, senki sem ment nyaralni, és valamennyien minden egyes nap túlóráztunk. Ám ahogy szokták mondani: Minden rosszban van valami jó… ebben a jó pedig az volt, hogy így sokkal kevesebb munkát kellett magammal vinnem.

Vasárnap már leírhatatlan izgalommal készülődtem össze, a korábbi elmélkedéseim ellenére a létező összes nyári ruhámat, szandálomat, papucsomat, és mindenféle kellékemet összepakoltam… végezetül két hatalmas táska terült el velem szemben az ágyamon.

Miután elkészültem, ledőltem aludni egy kicsit, de mint ahogy azt sejteni lehetett, nem volt egyszerű elaludnom. Lehet, még túlzok is egy kicsit, ha azt mondom, hogy 2 órát aludtam az éjszaka. Reggel mégis úgy pattant ki a szemem, mint aki teljesen kialudta magát.

Igaz, hogy én csak picivel több, mint egy órát utazok Malagába, Rob azonban Malibuból – vagyis egész pontosan Los Angelesből – érkezik, így jóformán az egész éjszakát a repülőgépen töltötte… mégis úgy hangolta össze a jegyeket, és az indulást, hogy közel azonos időben érjünk a repülőtérre.

Ahogy a taxi kitett a Heathrow terminálja előtt, szinte már hangosan zakatolt a szívem. Alig vártam, hogy kezdetét vegye az első közös nyaralásunk!

Az az érzés pedig, amit akkor éreztem, amikor a gép kerekei földet értek a Malaga Reptér kifutópályáján, egyszerűen elmondhatatlan. A szívem a torkomba dobogott, egyik pillanatban rázott a hideg, a másikban pedig majd’ elájultam, olyan melegem volt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a csomagjaimat, és kisiettem a váróhoz. Szinte már kétségbeesetten pásztáztam az emberek között, hogy mikor találom szembe magam a már annyira hiányolt gyönyörű szürkéskék szempárral… ám nem láttam Őt sehol!

Kicsit elszontyolodva ugyan, de azért reménnyel telve indultam el a padok felé. Biztosan késik a gépe… vagy nem is talált olyan járatokat, ami Londonból és LA-ből ugyanabban az időben ér ide! – gondoltam, és leülni készültem az egyik üres helyre.
Ekkor azonban olyan hirtelen ért a hang, amire már annyira vártam, hogy megtorpantam, és automatikusan hátrafordultam:
- Csak nem engem keresel? – mosolyodott el azonnal, ahogy ránéztem.
Ott állt előttem, teljes életnagyságban: napszemüvegben, baseball-sapkában, egy mustárszínű pólóban, fekete ingben, egy kék nadrágban, és a szokásos Nike cipőjében. Az arcán pedig az az ellenállhatatlan mosoly, és messziről látszó boldogság ült, amit soha semmiért és senkiért nem cserélnék el!