2009. szeptember 26., szombat

Különkiadás 7.!

Ezt a pulcsit és nadrágot kapta Erik Krisztitől:

Így öltözött fel Kriszti, miután kikászálódott az ágyból reggel:

Kriszta kedvenc fotelje! Ebben laptopozott:


Ez a kép volt a cikkhez csatolva Robról:


A főhősnőm így nézett ki, mikor elindult Los Angelesbe:

Sefanie Küster:
1. Stef a gépen
2. Stefanie úgy általában

LAX reptér terminálja, ahova érkezett Kriszti és Stef:

A szálloda (Holiday Inn):
1. Holiday Inn Hotel
2. Recepció / aula
3. Kriszti szobája
4. fürdőszoba
5. kilátás

Kriszti itt sétált, amikor "letámadták" a rajongók:

Spumoni (olasz étterem):

15. fejezet - A döntés

Lehet, hogy ez a fejezet egy kicsit unalmasabb lesz, mert igazából nem történik benne semmi extra! De ígérem, a következő már - szó szerint -, mindenben bővelkedni fog!!! :)
Ennek ellenére, azért remélem, ezt a részt sem fogjátok utálni...
Várom a kommenteket!
___

Fogalmam nincs, hogy mikor, de ébredezni kezdtem. Amíg vízszintben voltam, nem volt semmi gond. Kinyújtóztam, és fel akartam ülni. Na, ekkor jött a probléma…
Akkorát fájdalom hasított a fejembe, hogy nem tudtam csak egy sziszegéssel elintézni…
- Aúúú!!! – mondtam hangosan. Tényleg borzalmasat hasított bele, olyannyira, hogy vissza is dőltem rögtön az ágyba. A fájdalmas nyögésemre azonban megjelent Erik. Erik???!!! Mit keres ő itt???
- Fejfájás? Számítottam rá… tessék, itt egy Aspirin. Vedd be, jót fog tenni! – ült le mellém Erik, közben pedig odaadta a gyógyszert, és egy pohár vizet. Felültem:
- Nem köszönöm meg, mert nem fog hatni… De hálás vagyok! - válaszoltam, és közben mosolyogni akartam, ami nem tűnt valami jó ötletnek. Ugyanis megint belehasított a fejembe, így inkább gyorsan bekaptam a gyógyszert, és megittam az egész pohár vizet. Majd visszaadtam Eriknek az üres poharat, és visszadőltem az ágyba.
Erik nem vitte ki a poharat a konyhába – mint amire számítottam –, hanem letette az ágy melletti kis szekrényre, majd visszafordult hozzám, és nézett.
- Khm… mondd csak! Mi történt az este? És nem, mintha gond lenne, de te miért vagy itt?
- Nem emlékszel semmire? – kérdezte.
- Hát… addig emlékszem, hogy a bárban beszélgetünk, és Jimmy-t is sikerült megismernem, de aztán minden kiesett…
- Oh, értem… talán jobb is! – mondta, az utolsó mondatot olyan halkan, hogy alig hallottam meg. De a lényeg, hogy meghallottam!
- Mi??? Ugye… ugye nem tettem semmit?! Kérlek, mondd, hogy nem!!! – estem kétségbe, és megint fel akartam ülni, de visszanyomott a párnára.
- Szerintem jobb a fejednek, ha fekszel. Egyébként nem! – mondta, de láttam rajta, hogy nem mond igazat. Ismerem már annyira!
- Hát, mit ne mondjak, ez nem volt valami meggyőző! Érzem, hogy tettem valamit, de nem tudom, hogy mit! És ez nagyon idegesítő! – mondtam, és fordultam oldalra, így a fejemnél találtam a kabátomat. Ekkor jött a felismerés…
- Jézusom, ugye mi nem…???? A kabátomon a te illatod van! Uhh, ugye nem??!!
- Hát, jó! Nem fogok neked hazudni Kriszti! Csókolóztunk az este! Nem is akárhogyan! Az igazság az, hogy mindent megadtam volna azért, hogy az a csók igazi legyen, és ne akkor, amikor részeg vagy… És legfőképp azt szerettem volna, ha nekem szól! – válaszolta a hangjában szomorúsággal, és a végén lehajtotta a fejét, mintha valami olyat mondott volna, amit nem akart a tudtomra adni.
- Szeretted volna, ha neked szól? Ezt meg hogy érted?? – kérdeztem vissza teljes megdöbbenéssel. Fogalmam nem volt róla, miről beszél! Ekkor rám emelte a tekintetét, és egyenesen a szemembe nézett:
- Kriszta, te azt hitted, hogy Rob vagyok! A bár előtt, sőt, még a lakásban is Robnak szólítottál! – mondta egy kis indulattal a hangjában, és úgy éreztem, egy kicsit megpróbálja visszafogni a benne rejtőző, kitörni készülő dühöt is. Ez úgy látszott, sikerült is, mert egy mély levegővétel után folytatta: - De megértem! Mostmár bebizonyosodott, hogy Robot szereted, őt akarod! Eddig még ott motoszkált bennem a remény egy ici-pici szikrája, hogy hátha meggondolod magad, de most már az is elveszett! De tudod mi az érdekes? Nem bánom! – mondta, egy aranyos mosollyal egybekötve. Én pedig kérdő tekintettel néztem rá.
Így hát folytatta is:
- Jaj, nem úgy értem! Természetesen még mindig tetszel Kriszta, és mindig is tetszeni fogsz, csak… valahogy örülök annak, hogy végre szerelmes vagy. Bár nem ismerem ezt a Pattinson gyereket, de azt hiszem, boldog lehetsz vele. Így a te boldogságod érdekében lemondok az enyémről!
- Oh, Erik! Ez annyira borzalmas! Te szeretsz engem, én pedig annyira hülye voltam, hogy berúgtam, megcsókoltalak, és ráadásul még a végén Robnak is szólítottalak! Ne haragudj, kérlek! Nagyon sajnálom!
- Nem, nem! Nem kell sajnálnod, hidd el! Másrészt meg abszolút nem voltál magadnál! De annyira édes, és szexi voltál! Tudod, még soha nem csókolt meg úgy egy lány, mint te tegnap este. Hm… - mosolygott, és mintha elkalandoztak volna a gondolatai.
- Értem! Nagyon-nagyon remélem, hogy hamarosan találsz magadnak egy olyan lányt, aki nagyon tud majd szeretni. És meg tudja adni neked mindazt, amit érdemelsz! Mert te egy fantasztikus férfi vagy Erik, és egy csodálatos barát! Köszönök mindent! – ültem fel, és szorosan a nyaka köré fonva a karjaimat, megöleltem.
- Oh, igen, rendben! De most kérlek, engedd el a nyakam, mert megfulladok! – mondta elfúló hangon. Én abban a pillanatban leszedtem a karjaimat róla, és a vörös feje láttán elkezdtem nevetni. Gondolom azon, ahogy nevetek, ő is elkezdett nevetni, így együtt röhögtünk.
A jókedvemet azonban egy újabb szúrás a fejembe szakította meg:
- Oh, azt hiszem, többet nem iszom alkoholt! Soha többet! – válaszoltam, és közben dörzsölgetem a halántékom.
- Nem vagy éhes? Enned kellene valamit, úgy jobban hat a gyógyszer! – kérdezte Erik.
- De igen, éhes vagyok. Viszont nem engedem, hogy kiszolgálj. Jól tűröm a fájdalmat, így menni fog. Amúgy sem lehetek egész nap ágyban!
- Ahogy gondolod… - mondta Erik, és felállt az ágy széléről, hogy én is ki tudjak kászálódni.
- Oh, de az hiszem, előtte lezuhanyozom, és elkapok valami itthoni göncöt. Te nem akarod felfrissíteni magad? – mondtam, miután végignéztem magamon, és megéreztem, hogy szabályszerűen büdös vagyok.
- Hát, kellene. Ugyanis bűzlök a cigi-szagtól… - szagolt bele az inge gallérjába, és elfintorodott.
- Rendben, akkor menj el lezuhanyozni, addig keresek neked valami felsőt, meg nadrágot. Azt hiszem, van itt egy gatya, amit még Máté hagyott itt egyszer, illetve van egy nagyobb méretű pulcsim. Megyek, és előkotrom. Ha végeztél, szólj!
- Okés! – mondta, ezzel be is vonult a fürdőbe. Én pedig nekiálltam a keresgélésnek.
A nadrágot azonnal meg is találtam, a szekrényem aljában volt szépen összehajtva, és arra várt, hogy visszaszolgáltassam a tesómnak. Még szerencse, hogy szinte megegyezik a mérete a két fiúnak. A pulcsit azonban sehol sem találtam. Igazából még soha nem volt rajtam, mert én szeretek csajosabban öltözködni, és nem nagyon szeretem a bő – illetve inkább úgy mondom, hogy az ennyire bő – cuccokat. Meg hát úgyis inkább férfi, mint női pulcsinak néz ki. Abban a szekrényben azonban, ahol a pulcsikat tartom, megtaláltam kb. 2 perc turkálás után, természetesen legalul. Amikor a kezembe vettem, a londoni este jutott eszembe Robbal. Amikor elszaladt, hogy hozzon nekem egy pulóver, nehogy halálra fagyjak. Az első közös esténk. Annyira jó volt hozzábújni. Élveztem, ahogy magához húz! És az a puszi a végén… Ezzel egy időben az első csókunk is az agyamba ugrott, de hirtelen kopogtak az ajtón. Ki lehet ez ilyen korán? – kérdeztem magamtól. Ránéztem az órára, és meglepően meredtem oda, hiszen azt hittem, rosszul látok. Az ugyanis 12:30-at mutatott. Délig aludtam??? Te jó isten! Ekkor megint kopogtak.
- Jövök már! – kiabáltam el magam, és a pulcsival a kezemben odamentem, és kinyitottam. Teri néni állt előttem.
- Szia szívem! Gondoltam felnézek hozzád, hogy mi újság veled? Mára beszéltünk meg egy traccspartit, és még nem jöttél le… Azt hittem, valami baj van! – mondta, és ránézett a kezemben levő pulcsira. Ekkor eszembe jutott, hogy Erik nálam van, és tuti, hogy félre fogja érteni a helyzetet Teri néni. Mondjuk, ha nem lá… késő!
- Kriszti, kész vagyok! – lépett ki Erik a fürdőből vizes hajjal, vizes testtel, és egy szál hófehér törölközővel, ami a dereka köré volt csavarva. Azonnal az ajtó felé nézett. Teri néni az ajtó külső, én pedig a belső oldalán állva meredtünk Erikre. Érdekes módon, egyáltalán nem éreztem zavarban magam Erik szinte meztelen látványától, inkább attól, ami eszembe jutott, hogy mit tennék most Robbal, ha ő állnak így előttem. Ezen azonban nem volt sok időm gondolkodni, mert ahogy Erik elég érdekesen összehúzta magát, megfogta a törölköző szélét – mintha le akarna csúszni –, majd egy hangos „Csókolom!” után visszavágtatott a fürdőbe. Én pedig Teri nénire kaptam a fejem, aki még mindig ott állt, ahol az előbb, de most már mosolyogva nézett rám.
- Áh, már értem! Ne haragudj, hogy megzavartalak szívem! Megyek is, további jó szórakozást! – mondta mosolyogva, és kacsintott egyet.
- Nem, neee tessék félreérteni! Erikkel este egy bárban voltunk, én csúnyán berúgtam, hazahozott, és itt volt velem egész éjszaka, nehogy valami baj történjen. Most pedig, a reggeli előtt, lezuhanyozott. De nem történt semmi, és nem is fog!
- Jah, értem! De nem is fontos! Majd akkor, ha ráérsz, gyere nyugodtan! Bármikor szívesen látlak! – mondta, majd elindult lefelé a lépcsőn.
- Rendben Teri néni! Nem tudom mikor, de megyek. Csókolom! – mondtam neki, ő pedig csak hátraintett nekem, mert nagyon figyelte a lépcsőfokokat. Majd becsuktam az ajtót.
Ahogy Teri néni elment, gyorsan odaadtam Eriknek a ruhákat, ő pedig belebújt. Majd gyorsan visszamentem a szobába, előkerestem valami ruhát. Mivel nem volt rossz idő, sőt, kifejezetten melegnek ígérkezett a mai nap, egy barna itthoni ruha mellett döntöttem, illetve egy szintén barna pulcsi mellett. Tiszta fehérneműt vettem magamhoz, és már be is rontottam a fürdőbe. Siettem nagyon, talán 10 percet lehettem bent összesen, úgy, hogy hajat is kellett mosnom.
Eközben Erik a konyhában ült. Ahogy kijöttem, láttam, hogy a ruhái ott vannak mellette összehajtva, és már a cipő is rajta van.
- Mész valahova? – kérdeztem, miközben odaléptem a hűtőhöz, és kinyitottam, megnézni, hogy mi van itthon. Találtam Bolognai mártást, így gyors döntés alapján főzök ki tésztát, és bolognai spagettit fogok enni.
- Hát, az igazság az, hogy az éjjel nem sokat aludtam, és már alig tudom nyitva tartani a szemem. Így jobb lenne, ha mennék…
- De most akartam kaját csinálni. Na meg alhatsz itt is! – válaszoltam rápillantva.
- Köszönöm, de azt hiszem, mégis inkább megyek! – állt fel az asztaltól, és felvette a ruháit. Én éppen a mártást öntöttem bele egy lábasba, amikor odalépett mögém, és egy puszit adott az arcomra. Ezen már meg sem lepődtem, mert ez természetes volt nálunk. Hiszen barátok vagyunk. Pláne, hogy sikerült tisztáznunk mindent, még jobban szeretem őt. Mint barátot, természetesen!
Ahogy Erik elment, én gyorsan feldobtam a tésztát, illetve a mártást főni, addig pedig bementem a szobába, és bekapcsoltam a laptopomat. Nagyon rég néztem már meg az e-mailjeimet, meg amúgy is, kicsit szörfölök a neten…
Mivel nem volt sok kedvem az íróasztalnál görnyedni, úgy döntöttem, hogy lepattanok a kedvenc fotelembe, a laptopot az ölembe kapom, és ott nézelődök.
Ahogy teljesen betöltődött a gép, a legelső dolgom volt az e-mail fiókom megnézése. Reklám, reklám hátán. Volt néhány, a barátaimtól, csoporttársaimtól jött e-mail is. Páran érdeklődtek, hogy milyen volt London, páran pedig egyből Robra tértek rá, és egyszerűen közölték, hogy ők ezt nem hiszik el. Mármint, hogy együtt vagyok vele! „Ekkora szerencséd még neked sem lehet!” – olvastam az egyik üzenetben. Elkezdtem válaszolgatni az e-mailekre, de aztán pár perc után rájöttem, hogy meg kéne néznem a kaját. Így letettem a laptopot, és kislattyogtam a konyhába.
A bolognai szósz már jó volt, a tészta viszont még nem volt tökéletes, így kevergettem. 5 perc után már az is kész lett. Már hangosan korgott a gyomrom, így nem vártam meg, amíg legalább egy kicsit kihűl, szedtem egy tányérral, és sűrű fújogatás mellett megettem.
Ahogy befejeztem az ebédet, elmosogattam, és visszamentem a laptophoz. Gyorsan befejeztem az e-mail írogatást, és felmásztam a netre.
Megnyitottam a kedvenc hírportálomat, és elkezdtem nézelődni. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: politika, gazdasági válság, bankrablás, meg minden, ami a magyar sajtó, illetve média szerint fontos. Bele-beleolvasgattam egy-egy cikkbe, amit értelmesebbnek találtam, és talán találok benne valami olyasmit, ami engem is érdekel. Hát mondanom sem kell, nem sok ilyen volt…
Már éppen készültem kikapcsolni az oldalt, amikor megakadt a szemem egy, a „Sztárvilág” rovatban szereplő cikk címén: „Robert Pattinson visszautazott LA-be!”. Akarva-akaratlanul rákattintottam!
„Robert Pattinson visszautazott LA-be!
Mint már többször hírül adtuk, a Twilight Saga üdvöskéje, a 23 éves Robert Pattinson (aki – ha valaki még nem tudná –, a filmben a szexi vámpírt, Edward Cullent alakítja) az elmúlt hetet szülőhazájában, Angliában töltötte. Tegnap azonban – Los Angelesi idő szerint este 9 órakor – megérkezett a LAX repülőtérre, egyedül!! És hogy miért van a hangsúly az „egyedül” szón?
Úgy tűnt, hogy RPattz magánélete talán végre révbe ér, amikor többször is látták egy igen csinos magyar lány társaságában romantikusan sétálgatni, majd pedig csókolózni Londonban. Elindultak a találgatások, miszerint ő az eltitkolt menyasszonya Robnak, de ez valójában pletykának bizonyult. Mások azonban váltig állítják, hogy Rob csak „szórakozott”, mert az ő szíve igazából csak és kizárólag kolléganőjéért, a szépséges Kristen Stewartért dobog. A szórakozás azonban nem igazán Robert stílusa, nemde?
Akik viszont nincsenek meggyőződve az állítólagos Robsten románcról, biztosan voltak abban, hogy Rob elhívja a titokzatos lányt a Teen Choice Awards-ra, ami a héten pénteken kerül megrendezésre Los Angelesben. A sztár azonban – mint a fentiekben már említettük – egyedül érkezett a városba.
Talán Rob megváltozott, és tényleg csak egy kis „kikapcsolódásra” vágyott? Esetleg a lány nem akarta elkísérni a díjátadóra? Mi a másodikra szavazunk!
Minden esetre, bármi is a válasz, biztosan megviselte a színészt, ugyanis a róla készült fotók alapján nem tűnik éppen boldognak!”
Megnéztem a képeket, és ahogy ránéztem, egyszerűen azt éreztem, hogy most ott kellene lennem mellette. Vele akartam lenni! Ha most ott lennék, biztos nem lenne ennyire befordulva…
A tudatalattim teljes mértékben meg akart győzni arról, hogy nekem most ott kellene lennem, és nem is csak szimplán ott, hanem ott, mint a barátnője! Kéz a kézben kellett volna végigsétálnunk a LAX terminálján, a sok fotós és rajongó szeme láttára.
Ekkor azonban jött a másik énem, és egy laza suhintással keresztülvágta ezt a gyönyörű gondolatmenetet. Ugyanis megint beugrott a jövőm, és érdekes módon most már nem is a karrierem, vagy a munkám, hanem az, hogy mi lenne akkor, ha megpróbálnánk, és szakítana velem? Ha nem olyan lennék, mint amilyennek képzelt? Vagy mi lenne akkor, ha én csalódnék egy hatalmasat benne? És azzal, hogy odamegyek, csak hülyét csinálok magamból!
Ki tudja, talán tényleg csak kikapcsolódott velem… És mi van, ha tényleg Kristent szereti???
„Kislány, túl sok a kérdés, és egyikre sincs válasz! Ha nem teszel semmit, nem fogsz választ kapni egyetlen kérdésedre sem! Tegyél valamit!” – szólalt meg az énem, amelyik Robot és engem már egy párként képzel el! És ahogy ültem, elmerengve magamban, egy szó járt csak az eszemben: Hiányzol! Ezt mondta a telefonban! Hiányzom neki! Akkor valamit csak jelentek a számára…!
Ekkor eldöntöttem: elmegyek a díjátadóra!!! Mindenképpen tiszta vizet kell öntenem a pohárba! Ki kell derítenem, hogy mit akar, és azt is, hogy én mit akarok! De… de ha Eriket részegen Robnak hittem, és megcsókoltam!? Na meg amikor egy olyan jó pasi, mint Erik, egy szál törölközőben áll előttem, én pedig azon morfondírozom, hogy ha Rob állna előttem, mit tennék vele?? Akkor itt nincs semmi, amit ki kellene deríteni! A diagnózis: Menthetetlenül beleszerettem Robert Pattinsonba! Abba a Robert Pattinsonba, akinek akárcsak a pillantásáért nők milliói a fél karjukat is odaadnák, és akiért én is feláldoznék mindent, csak hogy vele lehessek! De vajon ő feláldozna értem bármit is? Ekkor eszembe jutottak az egyik rajongójának szavai: „… Rob valóban nem az a nyomulós, vagy éppen csajozós típus, viszont azt tudom, hogy amit meg akar szerezni, azt megszerzi. És azért képes bármilyen áldozatot hozni. Ezzel nem azt mondom, hogy lemondana a színészetről, vagy ilyesmi… De szerintem, ha nagyon tetszik neki valaki – mint ebben az esetben te –, biztos vagyok benne, hogy nem fog egyszerűen elköszönni és elengedni!”, majd Robé: „Komolyan azt gondolod, hogy el tudlak felejteni?”. Ez volt az utolsó csepp a pohárban!
Kikapcsoltam a laptopomat, letettem az asztalra, odamentem az ágyhoz, leültem, és kezembe véve a telefont, már tárcsáztam is.
- Szia apu! – köszöntem, miután egy „Igen?”-nel felvette.
- Szia kicsim! Mi újság, hogy vagy?
- Köszi szépen, nagyon jól! És veled mizujs? Mondta anyu, hogy pár nap múlva jössz haza.
- Igen, csütörtökre otthon vagyok. Végre!! Mert már elegem van Belgiumból! – mondta nevetve.
- El is hiszem. Figyelj apu, lenne egy kérdésem! Ezt is hívtalak…
- Mondd csak szívem, mi lenne az?
- Nem tudnál beszélni a San Diegoban élő ismerősöddel, hogy tudna-e találni nekem egy viszonylag olcsó szállodát LA-hez közel?
- Miért? Úgy tudtam, felvettek a Cambridge-i Egyetemre… Gratulálok kicsim!
- Áh, szóval anyu elmondta! – mondtam tettetett lehangoltsággal, de aztán nevettem: - Igen, felvettek, de nem azért megyek LA-be, hanem mert… mert muszáj!
- Csak nem Robert van a dologban?
- De igen. Látom, olvasol újságot!
- Hát, itt Belgiumban is mindenki odáig meg vissza van tőle! És mikor megláttak vele az újságokban, őszinte leszek, majdnem leütöttem egy-két embert, amikor kritizáltak téged! De aztán csak vettem egy nagy levegőt, és továbbmentem! Na de, visszatérve a lényegre. Felhívom George-ot, tudod, Denis apját, és megérdeklődöm neked a szállodát!
- Rendben apa! Imádlak! És köszönöm, hogy megbízol bennem!
- Ez csak természetes! Na de megyek is intézkedni… Egyébként mikor mennél?
- Csütörtökön.
- Oh, akkor valószínű megint nem találkozunk!
- Apu, nem leszek ott sokáig, és mielőtt Londonba utazom, hazamegyek hozzátok, rendben? Akkor majd együtt lehetünk! – válaszoltam mosollyal a hangomban. Igazából már nekem is nagyon hiányzott apu. Már elég régóta nem láttam őt.
- Rendben szívem! Akkor most le is teszem, és intézkedem!
- Rendben apa! Köszönöm, és szeretlek! – mondtam.
- És is téged, Kriszti! – és ezzel letettük.
Igaz, hogy még csak kedd van, de már annyira ideges voltam, hogy apu vajon tud-e intézni valamit, hogy előkaptam a poggyászomat, és elkezdtem pakolni. Ledobtam az ágyra a bőröndöt, és szinte minden második ruhát úgy ítéltem meg, hogy jó lesz Amerikába. Hiszen ott olyasmi idő van, mint itthon.
Kezembe akadt a fekete koktélruha, amit még Londonban vettem, és elmosolyodtam. Hiszen mennyit gondolkodtam rajta, hogy megvegyem-e vagy sem, feltudom-e majd venni valahova? Hát fel… méghozzá a Teen Choice Awards-ra! Ekkor elkezdtem álmodozni, hogy milyen lesz Robbal, és vajon mit fog szólni, ha meglát! Ekkor ötlött a fejembe, hogy jó nagy meglepetést fogok okozni neki, hiszen úgy tervezem, nem szólok neki, és beállok a közönség közé, hogy vajon észrevesz-e?! Már szinte hangosan nevettem, ahogy magam elé képzeltem az arcát, és azt a hatalmas ledöbbenést rajta, amikor megcsörrent a telefon. Felvettem:
- Na apu, sikerült megtudni valamit? – kérdeztem bele a telefonba izgatottan.
- Öh… Szia Kriszti! – szólt a telefonba Rob. Úgy érzem magam, mint aki pofont kapott. Te jó Isten, majdnem elárultam magam! Igen, amilyen hülye vagyok, azt sem néztem meg, ki hívott! Gyorsan elvettem a fülemtől a telefont, rápillantottam, és a kijelzőn Rob neve állt. Hát igen… Erre sem lehet már mit mondani! Gyorsan visszatettem a telefont a fülemhez!
- Jaj, szia! Ne haragudj, csak apum hívását vártam. Hogy vagy?
- Őszintén? Szarul!
- Miért, valami baj van??
- Igen! Nem vagy itt velem! Vissza kellett utaznom Los Angelesbe a díjátadó miatt, és neked is itt kéne lenned velem! Nem értem miért nem tudtál volna ideutazni! Most, hogy te Magyarországon vagy, én meg itt, még nagyobb a távolság köztünk, és meg elviselhetetlenebb a hiányod!! – mondta szinte már szemrehányóan és mérgesen.
- Most úgy őszintén! Azért hívtál fel, hogy veszekedjünk? Mert azért igazán felesleges volt!
- Jaj, dehogy azért Kriszta! Hanem mert elegem van a rajongókból, a cikkekből, és mindenből. Besokalltam, és… te vagy az egyetlen, aki mellett nyugodt voltam. Aki mellett nyugodt lehetek. Még ha csak barátként is, de legalább itt lennél! Tudom, nyálas, hogy itt könyörgök neked, és ha tehetném, most azonnal odarepülnék hozzád, és elhoználak magammal! Soha nem csináltam még ilyet, de most megtenném! Érted igen…
- Rob! Most az egyszer, nem először, de utoljára még elmondom! Nem megyek Los Angelesbe, és a legjobb, ha elfelejtjük egymást! Kérlek… - hazudtam. Rosszul éreztem magam, amiért becsapom őt, de annál nagyobb lesz a meglepetés.
- Látom teljesen hajthatatlan vagy! – válaszolta szomorúsággal, és letörtséggel a hangjában.
- Igen! – mondtam – fogalmam nincs honnan jött – határozottsággal.
- Jó, tudod mit?? Nem is nyaggatlak többet, hogy utazz ide! Nem fogok könyörögni! Ha ennyire határozott vagy, akkor maradj is ilyen. Sajnálom, hogy így alakult, de ha neked ez kell… Szabadság kell? Hát tessék! Megkapod! Szia… – és ezzel letette.
Wooow! Mondtam magamban. Ez nem volt semmi…! Kb. 5 percet álltam a telefonnal a kezemben, mire észbe kaptam, hogy talán le is ülhetnék. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt.
Belenyugodott? Elfelejt?? Már nem is akar tőlem semmit??? Istenem! Elveszítettem! Örökre… az én hülye, idióta önfejűségem, és szabadságvágyam miatt! Nem vagyok normális!
Ekkor megszólalt bennem az „együtt” énem: „Csak bepipult! Sok neki a hírnév! Menj el LA-be, és nyugtasd meg! Amint meglát, elszáll neki minden idegessége, és akkor végre egymáséi lehettek!” Igen, ez a megoldás! Akkor is elmegyek a TCA-ra!! – mondtam ki magamnak hangosan, mint egy bolond.
Ekkor szinte varázsütésre, csengeni kezdett a telefonom. Most már megnéztem, valóban apu volt az:
- Szia apu! Sikerült?
- Szia kicsim! Igen! Képzeld, George-nak van egy ismerőse egy Santa Monica-i szállodában, és van egy szoba, amit le is foglal neked George. Ez nem egy luxusszálloda, de szép! És ráadásul a tengerparton van! Az árai azonban megfizethetőek!
- Rendben apa, köszönöm! És mi a szálloda neve?
- Holiday Inn! Állítólag nagyon jó kis hely… Viszont van egy feltételem Kriszti!
- És mi lenne az?
- Én fizetem a szállásodat!
- De apa…
- Nincs de! A repülőjegyedet fizetheted te, de a szállást én állom. Rendben?
- Oké, rendben! Tudom, hogy makacs vagy, hiszen tőled örököltem! – mondtam mosolyogva.
- Na-na!!! – mosolygott apu is.
- Nagyon szeretlek! Úgy tervezem egyébként, hogy vasárnap, vagyis 16-án jövök haza! Sőt, ki tudja, lehet még hamarabb…
- Nem számít, mikor jössz haza kicsim, a lényeg, hogy érezd jól magad! Kayaékkal viszont találkozhatnál, ha már ott vagy! George azt mondta, nem szól Denisnek, de hát ki tudja…
- Rendben! Most viszont mennem kell apu, már kezdek pakolni! Meg még jegyet is kell foglalnom, és pár embert fel is kell hívnom.
- Oké! Akkor jó legyél kicsim, és majd még beszélünk! Szia!
- Szia apu, és mégegyszer köszönöm! – mondtam, és letettük.
Én pedig visszamentem a poggyászomhoz, és tovább pakolásztam. Betettem a fekete koktélruha mellé a fekete szandált és táskát is, amit anyuéknál vettem, meg még jó pár ruhát. Aztán újra bekapcsoltam a laptopot, és lefoglaltam a repülőjegyemet egy csütörtök délelőtt, 10 órai Los angelesi járatra. Azért ekkorra foglaltam jegyet, mert a repülőút 12 órás lesz, így magyar idő szerint este 10, Los angelesi idő szerint azonban még csak délután 1 óra lesz. Tehát pont lesz időm eljutni a hotelbe, és még egy kicsit körül is tudok majd nézni. Remélhetőleg feltűnés nélkül… Kicsit félek, hiszen azt mondják, hogy magába véve az európai rajongás sem piskóta, de az itteni őrület szinte semmi az amerikaihoz képest. Ajjajj…
Miután megrendeltem a jegyemet, felhívtam anyut, Szilvit, Angit, Nellit, és Eriket, hogy csütörtökön elutazok. A hívottak közül egyedül Erik hangjában éreztem egy kis szomorúságot, de valahogy érthető volt. Viszont felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, aminek nagyon örültem.
Mire mindent elintéztem, már csak azt vettem észre, hogy kint sötét van. Így elmentem lezuhanyozni, majd befeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tv-t.
__________
A szerdai napot is végigizgultam, és végiggondolkodtam. Egy órácskára az zökkentett ki a tanakodásból, hogy a beígért látogatásomat megtartottam, így lementem Teri nénihez. Beszélgettünk a múltjáról, és addig kérdezgetett, puhatolózott, amíg elmondtam neki mindent a londoni nyaralásomtól. Kezdve a munkával, majd folytatva Robbal, a bulikkal, és végül megint Robbal.
Egyetértett velem abban, hogy el kell mennem LA-be, és meg kell szereznem magamnak ezt a pasit. „Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben kincsem!” – mondta elég határozottan ahhoz, hogy elhiggyem és meg is fogadjam a tanácsát.
Este 7 körül beszéltem Erikkel a másnap reggeli indulásunkról. Megbeszéltük, hogy 7-re jön értem, mert durván egy óra Ferihegy, plusz a becsekkolás, csomagok leadása, stb., úgyhogy kell az a 2 óra a reptéren.
Aztán mégegyszer, talán már végre utoljára átnéztem a bőröndömet, hogy biztosan mindent betettem-e, ami kell, és büszkén könyveltem el, hogy igen.
Az éjszaka egész végig az járt az eszemben, hogy milyen lesz a díjátadó. Hiszen én még nem voltam ilyen rendezvényen, és nem is nagyon láttam még tv-ben sem. Nem leszek alul-öltözött a fekete, rövid kis koktélruhámban? És ha odaérek, mit fog szólni Rob? Na és mi van, ha nem is vesz észre? Meg hát persze mit fognak szólni hozzám a kollégái? Főleg Kristen?? Biztos meg fog nyúzni egyetlen pillantásával!
Fogalmam nincs hány óra lehetett, mikor végre, nagy nehezen, elnyomott az álom.
__________
Reggel, mikor fél 6-kor, ébresztő gyanánt, eszeveszettül elkezdett csörögni a telefonom, sejtettem, hogy nem éppen a kora esti órákban aludtam el. Biztos lehetett már vagy éjfél, vagy egy óra, mert úgy keltem ki az ágyból, mint aki kb. fél órát aludt.
Nem tudom hogyan, de hatalmas ásítások közepette bevánszorogtam a fürdőszobába, és az első dolgom volt egy nagy adag hideg vizet az arcomba csapni. Ez nagyjából felébresztett. A nagyjából azt jelenti, hogy már homályosan láttam magam a tükörben…
A hajam tiszta kóc volt, a szemeim alatt pedig táska helyett már batyuk éktelenkedtek! Na szép! LA-be repülök, és úgy nézek ki, mint egy madárijesztő! – mondtam magamban.
Szépen lassan megmostam a fogam, megmosakodtam normálisan, majd feldobtam egy laza sminket, csak hogy valamennyire eltüntessem a batyukat a szemem alól. Ezek után visszamentem a szobába, megágyaztam, és előkerestem a ruhámat, amiben megyek. Még jó, hogy tegnap este kikészítettem, különben most kb. sehol sem lennék.
Egy sötétkék farmert, egy hosszabb fehér felsőt, és egy szürke bőrkabátot vettem fel. Valamint a kézitáskámba, amit a gépre is viszek magammal, beletettem egy fekete kalapot, felkészülve az esetlegesen megjelenő paparazzik, illetve rajongók „fogadására”.
Mire véglegesen elkészültem, már csörgött is a kaputelefon. Erik volt az, beleszóltam, hogy mindjárt megyek.
Felkaptam a csomagom, gyorsan körbenéztem, hogy egyik ablakot sem hagytam-e nyitva, illetve hogy mindent elzártam-e. Mikor láttam, hogy minden rendben, bezártam az ajtót, és már mentem is lefelé.
Ahogy leértem, Erik elvette tőlem a bőröndömet, és betette a csomagtartóba. Beültünk, és már indultunk is. Az út körülbelül 40 perces volt, mert nem volt akkora forgalom, mint amilyenre számítottunk, ez a 40 perc azonban hosszú óráknak tűnt, mivel Erik és én nem szóltunk egymáshoz. Ő az utat figyeltem, én pedig elsuhanó épületeket, vagy éppen fákat az ablakon keresztül.
Amikor odaértünk a reptérre, leparkolt, és már ki is pattant a kocsiból. Kivette a csomagomat, és elindultunk befelé. Nagyon kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy nem beszéltünk. Már nem bírtam tovább, és megtörtem a csendet:
- Valami baj van?
- Nem! Miért lenne? – jött a rövid válasz, illetve a visszakérdezés.
- Nagyon hallgatag vagy! Nem szoktál ilyen lenni… - válaszoltam neki.
- Hát, nos, lássuk csak. Minek is örüljek? Annak, hogy jövő héten elmész, Angliába, ki tudja mennyi időre? Vagy annak, hogy mikor még együtt lehetnél a barátaiddal és a családoddal, te inkább Amerikába utazol egy olyan ember miatt, akit egy hete ismersz? Vagy annak, hogy majd meg őrülök attól a gondolattól, hogy egyedül leszel egy olyan nagyvárosban, mint Los Angeles? Ráadásul egy olyan fickóval találkozol, akit szinte nem is ismersz, és ráadásul világsztár!
- Erik! Fejezd be légy szíves! Két napja még nem volt ellene semmi kifogásod! Különben meg… nem vagyok már tinédzser, akire állandóan figyelni kell, és követni kell minden lépését. Elég nagylánynak érzem már magam, hogy el tudjam dönteni, mi a jó nekem és mi nem, illetve hogy ki kell nekem, és ki nem!
- Ja, szóval így gondolod… értem már! Szóval Rob az, aki kell, és én vagyok az, aki nem!
- Hagyd abba, ne fogasd ki a szavaimat! Én nem ezt mondtam!!! Csak tudod… egyszerűen elegem van már abból, hogy bármit teszek, bárhova megyek, veled előtte biztosan össze kell vesznem! London előtt is ez volt, most is ez van! Cambridge előtt is ez lesz??? Hm?? – mondtam már szinte kiabálva.
- Igen, igazad van! Nem kellene összevesznünk! Azt hiszem, jobb lesz, ha én most megyek! Jó utat, nagyon vigyázz magadra kérlek, és amint Amerikába értél, akármennyi is az idő, hívj fel! Rendben? – mondta, lépett oda hozzám, majd megölelt.
- Rendben! És köszönöm, hogy kihoztál! – válaszoltam az ölelés közben. Vissza akartak kérdezni, hogy miért megy még el, de nem volt hozzá érőm. Nem akartam megint szóváltásba keveredni, így inkább elengedtem: - Szia!
- Szia! – válaszolta, majd megfordult, és hátrapillantás nélkül kiment a terminálból. Én pedig egy darabig csak álltam és néztem utána. Majd sóhajtottam egyet, elkönyvelve magamban, hogy mi már csak ilyenek vagyunk, és odasétáltam a gurulós bőröndömmel együtt a jegyárusító pulthoz.
Körülbelül 20 percet álltam sorba, mire sorra kerültem, majd még 20 percet vártam, mire kiállítják a jegyemet. Aztán nagy nehezen sikerült leadnom a poggyászomat, átjutottam a fémdetektoros kapun is, és leültem a hatalmas táblával szemben, amire a járatokkal kapcsolatos információkat írták ki folyamatosan.
Nézegettem az embereket, üzeneteket írtam a barátnőimnek és anyuéknak, majd arra kaptam fel a fejem, hogy már az én gépemre való felszállásra hívják fel az utasok figyelmét. Gyorsan megfogtam a táskámat, és már mentem is a stewardess felé, aki ellenőrizte a jegyemet. Megnézte, majd egy mosoly, és egy „Jó utat!” kíséretében visszaadta azt. Én pedig nagy levegőt véve elindultam a folyosón a gép belseje felé.
Ahogy felértem a gépre, és megkerestem a helyem, leültem, és akkor jutott eszembe, hogy ez az út nem 2, hanem 12 óra lesz! Jézusom! – mondtam magamban.
Ráadásul, ahogy körbenéztem, láttam, hogy az utasok 80%-a Teri néni korabeli idősebb hölgyekből és urakból áll. Kicsit elkeseredtem, de aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálok majd aludni az úton. Már éppen el is helyezkedtem, félig az ablak felé fordulva – mert az ablak mellett ültem – teljesen kényelembe helyeztem magam, amikor valaki – szabályszerűen – lepattant mellém. Először nem is néztem oda, csak ráhajtottam a fejem az ülés fejtámlájára, és úgy néztem kifele. Viszont amikor már 5 perc elteltével is csak mozgolódott mögöttem, illetve mellettem, megfordultam, és ránéztem.
- Pardon! – mondta a fiatal lány, ha jól értettem, németül. Majd halkan elmotyogott valamit, szintén németül, de semmit sem értettem.
- Sajnálom, de nem beszélek németül. Te beszélsz angolul? – kérdeztem angolul.
- Oh, hogyne, persze. Az előbb elnézést kértem, csak tudod, sok a cuccom, és kevés a hely. – mondta mosolyogva.
- Hogyhogy téged felengedtek ennyi motyóval? – kérdeztem mosolyogva, de egy kicsit elcsodálkozva.
- Tudod, az ügynököm megbeszélte a személyzettel. Én például a kispárnám nélkül nem utazom sehová, főleg nem Amerikába, és főleg nem 12 óra hosszán át. – mondtam teljes természetességgel. Bennem pedig egyszerre megindult minden, mint a lavina. Ő is színész? Vagy énekes? Jézusom! Miért hoz engem össze a sors híres emberekkel?
- Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá, de te színésznő vagy?
- Hahaha, viccelsz? – nevetett: - Dehogy vagyok színésznő, még csak az kéne! Modell vagyok. Mint az már az előbb kiderül, német modell. A nevem pedig Stefanie Ingrid Küster. De hívj csak Stefnek! És téged hogy hívnak?
- Jaj, bocs. Krisztina vagyok. Andrássy Krisztina. De hívj csak Krisztának.
- Örülök, hogy megismerhetlek Kriszta! Nem valami jó a memóriám, de nem találkoztunk már valahol? Nagyon ismerősnek tűnsz! Nem modell vagy véletlenül?
- Oh, nem! És nem hiszem, hogy találkoztunk volna, mert nem forgok ilyen körökben…
- Pedig nagy sikered lenne, hiszen gyönyörű vagy! Még így női szemmel is, akkor vajon mit mondhatnak a pasik… - nevetett.
- Köszönöm! De nem igazán érdekel a modell-szakma…
- Akkor mivel foglalkozol?
- Jogot tanulok. Éppen most vettek fel a cambridge-i egyetem jogi karára.
- Nem akarok indiszkrét lenni, de akkor mit keresel a Los Angelesbe tartó járaton?
- Egy barátomhoz megyek. Nehéz időket él át, és szüksége van rám…
- Oh, pasi van a dologban? – kérdezte mosolyogva.
- Hát, igen, most megfogtál! – mosolyogtam vissza.
- Na és milyen? Hogy néz ki? Hány éves? Mindent mondj el!
- Hát, 23 éves, és gyönyörű szürkés-kék szeme, és barna haja van. Londonban találkoztunk a múlthéten, és elhívott magával LA-be, de először nem akartam menni. Most viszont úgy érzem, mindenképpen ott kell lennem!
- Hát ez nagyon izgi! Én is egy barátomhoz megyek, ő amerikai. Tavaly egy parti alkalmával ismerkedtünk meg. Most pedig lesz egy díjátadó, valami Teen Choice, vagy mi, és elhívott, hogy legyen a kísérője. Én pedig mondtam, miért ne?
- És ki ő? – kérdeztem meg, nyelve egy nagyot.
- Hát, nem ismerlek még, de nagyon is megbízhatónak tűnsz, ráadásul szimpatikus is vagy nekem, ezért elmondom. De kérlek, tényleg ne add tovább senkinek. Hugh Jackman. Mielőtt bármit gondolnál, nem kezdtem ki vele, és ő sem velem, egyszerűen barátok vagyunk.
- Értem! És nem félsz, hogy az újságok, illetve a média összehoz vele? Hiszen, ha jól tudom, Hugh nős…
- Igen, de a felesége is tud arról, hogy én kísérem el őt. Ugyanis ha nem mennék, egyedül kellene mennie, mert a felesége sajnos nem ér rá.
Egy pillanat alatt átgondoltam a helyzetet, és úgy voltam vele, nekem is el kell mondanom, hogy a TCA-ra megyek, mert ha ott futunk össze – márpedig tuti össze fogunk futni –, kellemetlenebb lenne a helyzet. Így vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem:
- Én is a Teen Choice Awardsra megyek. Ugyanis a barátom is ott lesz.
- Valóban? És ki ő? – kérdezte Stef meglepetten.
- Robert Pattinson – súgtam oda neki halkan, körülbelül egy fél pillanat „elmondjam - ne mondjam?”, a fejemben való hadakozás után.
- Igeeeen!! Most már tudom! Hiszen az újságokból voltál ismerős! Hisz te randiztál vele Londonban. Nahát!!!! Élőben sokkal szebb vagy, mint a képeken! Gratulálok! Sikerült behálóznod azt a férfit, akire még én is rávetném magam, pedig már majdnem 7 évvel idősebb vagyok nála…
- Igen, én vagyok, de kérlek csendesebben! – mondtam, és néztem körül gyorsan, hogy ki hallotta. Szerencsére senki sem nézett felénk.
Időközben fel is szálltunk, és a 12 órás útból szerintem egy jó 3-4 órát szinte végig beszélgettük. Elmeséltem Stefnek mindent, ami Londonban történt, ő pedig csak ámult és bámult. Pedig azt hittem, ha másnak nem is, de neki ismerős lesz ez a helyzet, hiszen modell. Ráadásul elmondta, hogy többször dolgozott Amerikában, és Magyarországon is. Épp egy fotózáson volt most is nálunk, ezért indult Ferihegyről LA-be.
Később – mikor már nem tudtam mit mesélni Robról és rólam –, Stef megkérdezte, hogy hol fogok megszállni. Mondtam, hogy egy Santa monica-i hotelben, a tengerparton. Egy ideig gondolkodott, valószínű fontolgatta a lehetőségeket, majd úgy döntött, ő is ott fog megszállni.
Az út további részét pedig, közös megegyezés szerint, végigaludtuk.
Arra ébredtünk, hogy felszólítanak az övek becsatolására. Mikor földet értünk, köszöntöttek minket Los Angelesben.
Stefanie gyorsan betette a kispárnáját a táskájába, majd pár perc múlva már együtt mentünk kifele a gépből. Eszembe jutott, hogy talán jobb lenne nekem is felvennem a kalapomat, meg a napszemüvegemet, nehogy meglepetések érjenek. Stef már fel volt készülve erre, hiszen felvette hatalmas napszemüvegét, és lazán összefogta a haját.
Szerencsére minden incidens nélkül értünk át a folyosó kijáratától a csomagkiadóig, felvettük a csomagjainkat, és már mentünk is kifele a terminálból.
Épp kérdezni akartam, hogy innen hogy jutunk el Santa Monicába, amikor Stef már egy taxi mellett állt, és intett, hogy menjek oda. Gyorsan odamentem, bepakoltuk a csomagjainkat, beültünk, és már száguldottunk is a napos Santa Monica felé.
Az út nem volt több fél óránál, ráadásul úgy, hogy egy kisebb dugóba is belekeveredtünk a LAX-ról kifele haladva. Viszont amikor végre megálltunk a hotel előtt, és kiszálltunk, el sem hittük, hogy végre itt vagyunk!
Nekem a lábam már körülbelül 3 óra repülőút után teljesen elzsibbadt. Stefanie erre csak annyit mondott, hogy „Hát igen! Ehhez hozzá kell szokni!”. Köszi szépen! – gondoltam.
Bementünk, és rögtön a pult felé vettük az irányt. Mivel nekem már volt szoba foglalva, nem volt gond, viszont Stef nem kapott szobát, mert a hotel megtelt. Felajánlottam neki, hogy aludjon nálam, de arra hivatkozva, miszerint „Nem akarok zavarni!”, inkább elutasította a meghívást. Azt mondta, hogy akkor inkább LA-ben száll meg egy hotelben. Rábólintottam. Viszont megbeszéltünk, hogy amint tudunk, találkozunk. Gyorsan telefonszámot cseréltünk, majd elköszöntünk egymástól, és én az első emeleti szobám, ő pedig a hotel kijárata felé vette az irányt, hogy fogjon egy taxit.
Ahogy felértem a szobámba, csodálatos látvány fogadott. Igaza volt apunak, nem egy Ritz, de ettől függetlenül nagyon szép volt a szoba. A bézs, a barna és a kék színek domináltak a szobában. Volt benne egy szekrény tv-vel, fésülködőasztal, ülőgarnitúra, és egy hatalmas ágy. Az utóbbi már hívogatott is egy kiadós alvásra. Azonban mielőtt engedtem volna a csábításnak, körbenéztem. Bár egy kis fürdőszobán, és a teraszon kívül nem volt mit nézni már. A kilátás viszont gyönyörű volt. Igaz, nem teljesen láttam a tengert a teraszról, de akkor is fantasztikus volt. Miután kigyönyörködtem magam, visszamentem a szobába, és a ruháim egy részét kipakoltam. De az első, amit kivettem, és fogasra tettem, a holnapi ruhám volt. Vasalni nem lehet, mert olyan gyűröttebb az anyagja, viszont ki kell lógnia magát.
A pakolászás – illetve valószínű a gyönyörű környezet hatására is – valahogy kiment az álom a szememből, így arra jutottam, hogy elmegyek körülnézni. Még amúgy is nagyon korán van, pár perc múlva lesz 2, talán még valahol ebédelni is tudok.
Az első utam, mint gondolni lehet, a partra vezetett. Igaz, nem éppen a jelen pillanatban tomboló meleghez voltam öltözve, de azért a bőrkabátomat szerencsére a szobában hagytam a kalappal együtt, a nadrágom szárát háromnegyedesre hajtottam, a cipőmet pedig levettem, a kezembe kaptam, és úgy sétálgattam a parton. Szinte mindenről megfeledkeztem. Annyira nyugtató volt a látvány, és a lágy szellő, ami fújdogált, hogy még a napszemüvegemet is elfelejtettem feltenni. Hát, meg is lett a következménye.
Az egyik pillanatban még állok a parton, kezemben a cipőmmel, és nézelődök a nagy semmibe, a következőben pedig egy hatalmas kiabálásra, majd ezt követően több lány sikongatására lettem figyelmes. Megfordultam, és akkor látom, hogy vagy 10 lány – de lehet többen is voltak – elindult felém. Nem akartam bunkó lenni, meg már amúgy is késő, így egy helyben maradtam, és vártam, hogy odaérjenek.
- Szia! – jött szinte egyszerre a köszönés.
- Sziasztok!
- Te vagy Robert Pattinson barátnője? – jött a már jól ismert kérdés. Mivel már nem volt kedvem magyarázkodni, egyszerűen válaszoltam:
- Igen, én. – erre a válaszra a lányok nagy része ismét sikongatásba kezdett, a maradék 2-3 viszont elég érdekes képet vágott.
- Csinálhatunk veled képet? – Kaphatunk egy aláírást? – jött több lánytól is felváltva a két kérdés.
- Hát… persze! – válaszoltam, és egyáltalán nem kellett megerőltetnem magam ahhoz, hogy mosolyogjak. Persze nem néztem le a lányokat, csak egy kicsit érdekesnek találtam, hogy csak azért, mert ismerem Robot, már értem is teljesen oda vannak. Ez késztetett mosolygásra.
A 3 lány viszont, akik az előbb érdekes képet vágtak, nem mozdultak. Mikor befejezték a fényképezgetést, és mindenkinek kiosztottam az aláírásokat – volt, akinek zsebkendőre, volt, akinek a levetett pólójára adtam autogramot, de volt olyan is, aki egy éppen aktuális OK!, vagy Life&Style magazint nyomott az orrom elé, aminek a címlapján természetesen Rob és Kristen tündökölt – a lányok arrébb álltak, és sűrűn köszöngették a fotókat, és az aláírásokat. Ekkor azonban elém lépett a 3 lány közül az egyik, és megszólalt:
- Minek jöttél ide? – kérdezte nyersen. Az arcomról pedig abban a pillanatban lefagyott a mosoly.
- Te… tessék? – kérdeztem összezavarodottan.
- Azt kérdeztem, minek jöttél ide? Rob Kristennel van! Most te miért kavarsz össze mindent? – nem is a kérdés, hanem a lány viselkedése húzott fel nagyon. Így belőlem is elég ingerülten jött ki a válasz:
- Figyelj, elvileg semmi közöd nem lenne hozzá, de mikor Londonban együtt voltam Robbal, elmondta, hogy Kristen és közte nem volt, nincs, és nem is lesz semmi! Úgyhogy ezek után szerintem nincs miről beszélnünk! Nem lehet, hogy túl sok pletykalapot olvasol???
- Nem! Én nagyon is örülök Robstennek, és neked meg egyáltalán nem! – ezt olyan durcásan mondta, mint egy 4-5 éves kislány, amikor az oviban az egyik barátnőjének odaadja a játékát, a másiknak meg nem. Pedig a lány igazából 3 vagy 4 évvel lehetett csak fiatalabb nálam.
- Mármint úgy érted, hogy Rob és Kristen? Mi ez a hülye Robsten kifejezés! Jézusom! Tudod, ez már szánalmas! Nekem nem szokásom előre ítélni senkit és semmit, de amikor utoljára Amerikában jártam, nem vettem észre, hogy az amerikai emberek ennyire megvezethetőek lennének. Úgy látszik tévedtem… És ha most megbocsátasz, nekem mennem kell! – ezzel elfordultam tőle, és elindultam vissza a szállodába. Hát igen, ettől tartottam. Mert addig nincs baj, amíg olyanokkal találkozom, akik támogatják az esetleges kapcsolatomat Robbal, na de amikor olyanokkal futok össze, akik Kristent szeretnék mellette tudni, az már nem olyan élvezetes. Mondjuk, ezt vehetem egy kihívásnak…
Egy valamit azonban most már végérvényesen eldöntöttem! Méghozzá azt, hogy nekem Rob kell! És már egyre biztosabb vagyok abban, hogy én is kellek neki, nem csak színészkedett Londonban.
Érdekes módon ez a kis incidens a parton nem hatott már meg annyira, amint egy hete Angliában. Így a délutánomat, viszonylag nyugodtan, végig sétáltam. Bementem a belvárosba, körülnéztem, majd 4 óra felé beültem egy Spumoni nevű olasz étterembe, és ettem egy pizzát. Aztán visszasétáltam a hotelbe, lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba, és attól függetlenül, hogy már kimondhatatlanul izgultam a másnap esti díjátadó miatt, a kimerültségtől gyorsan elaludtam.

2009. szeptember 23., szerda

Különkiadás 6.!

Kriszti anyukájához menet:

Teri néni (Kriszti szomszédja --> Ő vigyázott Kriszti autójára, amíg ő Londonban volt):

Kriszti szüleinek háza:
1. A ház (az autó nem a családé :))
2. Az ebédlő-része a konyhának
3. A fürdőszoba
4. A hátsó kert
5. A konyha
6. Kriszta régi szobája (az 5. fejezetben - mikor a szüleinél volt - is ebben a szobában aludt!)
7. A nappali

Kati gyűrűje:

Az ominózus este:
1. Kriszta
2. Kriszta csizmája (igen, ezzel már találkoztatok! :))
3. Erik ruhája

Lobby Bar:

14. fejezet - Egy meggondolatlan tett

Hétfő reggel 8-kor ébredtem fel. Olyan durcás lettem tegnap délután, mielőtt elaludtam, hogy még Eriket is elfelejtettem felhívni, pedig ezt tervezem. Na de nem baj, majd ma!
Kipattantam az ágyból, mert tegnap délután óta jól kialudtam magam, és becsattogtam a fürdőszobába. Elintéztem a reggeli teendőket, majd visszamentem a szobába, hogy kiválasszam, mit veszek fel. Mivel egész éjjel nyitva volt az ablak, illetve a teraszajtó, és nem valami meleg levegő áradt be rajta, így egy farmernál, egy fehér, hosszú ujjú, és egy szürke, poncsó-szerű felsőnél maradtam.
Gyorsan csináltam egy szendvicset, hogy azért mégse üres gyomorral induljak el anyához, majd mikor végeztem, bedobáltam a fontosabb dolgokat (iratok, zsepi, telefon, slusszkulcs) a táskámba, és már indultam is.
Mivel én a harmadik emeleten lakom, és nincs lift, a lépcsőn indultam el lefelé. Időközben eszembe jutott, hogy be kellene kopognom Teri nénihez, hogy megköszönjem neki, amiért vigyázott a kocsimra az elmúlt héten. Így hát meg is tettem.
Teri néni az első emeleten lakik. Ő egy nagyon aranyos, 60-as éveiben járó hölgy, aki egyedül él, mert a férje sajnos pár évvel ezelőtt meghalt. De nagyon jól tartja magát, és attól függetlenül, hogy a haja már teljesen ősz, letagadhatna simán jó pár évet.
Tehát bekopogtattam, és vártam, hogy ajtót nyisson. Nem kellett sokat ácsorognom a lépcsőházban, mert nem telt bele egy percbe, és már nyílt is az ajtó.
- Csókolom Teri néni! – üdvözöltem őt mosolyogva.
- Jaj, szia Krisztina. Örülök, hogy épségben hazaértél! Gyere beljebb! – lépett egyet hátra, és kitárta előttem az ajtót.
- Nem, köszönöm, Teri néni! Megyek anyuékhoz. Csak azért jöttem, hogy megköszönjem, hogy vigyázott az autómra, amíg nem voltam itthon. Nagyon hálás vagyok!
- Jaj, kicsikém. Hát ez csak természetes! Olyan vagy nekem, mintha az unokám lennél, szívem. Nagyon szívesen tettem! – mosolygott. – Egyébként nagyon szép vagy ám! Látom, hogy nagyon jót tett neked az út… meg persze az új udvarlód! – folytatta a mosolygást, de ez már olyan „csibészesebb” mosoly volt.
- Jaj, Erikre tetszik gondolni? Neem, csak barátok vagyunk, és tegnap kijött elém a reptérre… Aztán elmentünk ebédelni, majd hazahozott. De semmi több! – válaszoltam.
- Nem, én nem rá gondolok. – mondta, és én teljesen letaglózva álltam előtte. -… hanem arra a fiatalemberre, akivel az újságokban voltál. Felismertelek ám! De természetesen lakat van a számon! – húzta végig az ujját a száján, ahogy azt a „Lakat a számon” mondásnál szokás.
- Ja igen, Rob. Ő sem a barátom, illetve a barátom, de nem a párom. Tetszik érteni… - mondtam, és teljesen zavarba jöttem.
- Aranyom, nekem nem kell ferdítened. Az én sok mindent látott, és megélt szemeim már akkor sem csalnának, ha akarnának! Valld csak be szépen magadnak is, amit nem akarsz! Tetszik neked az a fiú, igaz? – kérdezte úgy, mintha valóban a nagymamám lenne.
- Hm… - sóhajtottam: -… Igen, Teri néni, tetszik. Nagyon tetszik! Fantasztikus srác, de mint azt az újságok is írták, nem igazán illenénk össze, mert egyrészt ő színész, másrészt állítólag a színésznő-kollégájával, Kristen Stewarttal is flörtölget. Tehát ez már veszett ügy…!
- Szerintem nem az! Na de nem is tartalak fel tovább, mert látom, már nagyon indulni készülsz! Ha van kedved, egyik nap leugorhatnál hozzám, és elbeszélgethetnénk. Ha gondolod, mesélek neked a fiatalkoromról. Nehogy azt hidd, hogy nekem is János volt az első az életemben. De nem ám… - mondta, és megint mosolyogott.
- Rendben Teri néni. Megígérem, hogy holnap lejövök egy pár órácskára. De most tényleg megyek, mert ebédre szeretnék anyuékhoz érni. Puszilom Teri néni! – mondtam, és már el is indultam lassan a lépcső felé.
- Rendben drágám. Várlak holnap! Jó utat, és vigyázz magadra! – válaszolta, majd pár pillanat után hallottam, hogy az ajtó becsukódik. Én pedig lebaktattam a kocsimig. Már nagyon hiányzott a „saját” autóm, bár a magyar közlekedési-morál nem annyira. Angliába sokkal megfontoltabban és nyugodtabban vezetnek az emberek. Nem hiába mondják az angolokra, hogy hidegvérűek. Vagy ez lehet, hogy nem minden angolra mondható el???
Átlagos tempóban vezettem végig, nem siettem. Mivel éppen hétfő volt, és ráadásul reggeli csúcsforgalom, ezért nem olyan gyorsan értem ki Budapestről, mint amire számítottam.
De szerencsére teljesen épen, 2 és fél óra elteltével megérkeztem anyuékhoz. Ahogy leparkoltam a ház előtt, anyu már nyitotta is az ajtót, és kiszaladt rajta. Épphogy kiszálltam a kocsiból, már a nyakamba is ugrott:
- Jaj, kicsim. Annyira örülök, hogy itthon vagy! Tudom, hogy már ennyire nem kéne, de aggódtam érted! – mondta, és nyomott két puszit az arcomra.
- Szia anya! – mondtam mosolyogva, és visszaöleltem. Mikor végre sikerült egy kicsit lazítani anyu öleléséből, bezártam a kocsit, majd besétáltunk a házba.
Ahogy beértem, hatalmas meglepetés fogadott. Ott volt a bátyám, Máté és újdonsült menyasszonya, Kati is. Annyira megörültem nekik, hogy a nyakukba ugrottam. Nem is tudom… talán van már vagy fél éve, hogy utoljára találkoztunk.
- Sziasztok! Jaj, nagyon örülök, hogy itt vagyok! Végre személyesen is tudok gratulálni! – néztem rájuk. – Gratulálok Kati az eljegyzéshez, és ahhoz is, hogy meg tudtad szelídíteni az én kótyagos bátyámat! – mondtam Katinak egy nagy mosollyal az arcomon, miközben megöleltem őt. Majd odafordultam Mátéhoz: - Neked is gratulálok bratyóm! Végre elkötelezted magad! Ez nagy előrelépés ám! – vigyorogtam, mire ő egy gyengét belebokszolt a karomba. Aztán ő is elvigyorodott, és megöleltük egymást. Aztán visszafordultam Katihoz:
- Megnézhetem a gyűrűdet?
- Hogyne nézhetnéd! Azt hittem, már nem is vagy rá kíváncsi! – mondta tettetett szemrehányással, majd elmosolyodott, és elég tolta a bal kezét.
- De hisz ez… gyönyörű! – ámuldoztam. Nem volt egy minden extrával ellátott gyűrű, de annál szebb volt. Mivel Kati nem szereti a feltűnést, ezért egy visszafogottabb stílusút kapott. Maga a gyűrű fehérarany, a felső része pedig kisebb-nagyobb kövekkel van díszítve. Lélegzetelállító. Ráadásul amúgy is vékony keze van Katinak, pontosan rá illett. Dobbant is a szívem egy hatalmasat, amikor megláttam! Én is hasonlót szeretnék majd kapni, ha eljön az ideje! Na de ébredjünk csak fel az álmodozásból, most nem rólam van szó… meg úgy egyáltalán! Ahogy tartottam Kati kezét, odasandítottam Mátéra:
- Khm… ezt te vetted? – kérdeztem teljes komolysággal.
- Jaj, Kriszti. Persze, hogy én. Ki más vette volna? – válaszolt egy kis sértődéssel a hangjában.
- És ki segített megvenni? Hiszen a méret tökéletesen passzol! – kérdeztem vissza. Természetesen tudtam, hogy ő vette, meg minden, de mi világ életünkben imádtuk húzni egymás agyát. Ez így, huszonéves korunkra se változott.
- Az anyukája! Erika elmondta, hogy egyszer Kati felpróbálta a gyűrűjét, és amit ő hord a gyűrűsujján, pont jó Kati gyűrűujjára is. Így könnyű volt a helyzetem, elvittem a boltba Erika gyűrűjét, és abban a méretben megvettem ezt! – mutatott Kati kezére.
- Éééértem! De… nem is hittem volna, hogy ilyen jó ízlésed van bátyó! – válaszoltam, és megint Kati kezét néztem.
- Akkor ezek szerint sok mindent nem sikerült kiismerned bennem az elmúlt 20 év során hugi! – mondta kuncogva.
Ahogy befejeztük a kekeckedést egymással, anyu szólt, hogy kész az ebéd. Így kimentünk a konyhába, és leültünk az asztalhoz.
Nekikezdtünk az evésnek. A levest még minden akadály nélkül elfogyasztottuk, de mikor anyu hozta a másodikat – ami krumplipüré, sajttal-sonkával-gombával töltött rántott borda, és franciasaláta volt –, az asztal túl kicsinek bizonyult, így nem tudtunk más tenni, mint a konyhapultra tenni, és onnan szedett magának mindenki. Mikor mindannyian visszaültünk az asztalhoz, Máté megszólalt:
- Talán ideje lenne nagyobb asztal után nézni!
- Máté! – szólt rá Kati.
- Most mi a baj? Csak megjegyeztem! – válaszolta egy halvány mosollyal az arcán, mire Kati is mosolyogni kezdtek, és szinte egyszerre néztem az asztal lapjára. Most ennek vagy örültek, vagy nem – valószínű az utóbbi –, de én ezt észrevettem.
- Na álljunk csak meg egy szóra! Ez nem csak egy szimpla megjegyzés volt, ugye? – tettem le a kezemet a tányérom mellé, amiben már benne volt a villa és a kés, ezzel egy időben pedig jelentőségteljesen ránéztem Mátéra, majd Katira.
- Igazából később akartuk elmondani, mert apukátok nincs itthon, és neki is tudnia kell… Az a helyzet, hogy… kisbabát várunk! – mondta Kati, és megfogta Máté kezét az asztalon.
- De hiszen ez csodálatos! Nagynéni leszek! Jaj, Istenem! Annyira szeretlek titeket! – ugrottam fel egy hatalmas mosollyal az arcomon, és átöleltem először Katit, majd Mátét. Aztán anyuhoz mentem, és őt is megöleltem: - Te pedig nagymama leszel! – nevettem.
- Kati, Máté, ez hatalmas meglepetés. Fantasztikus meglepetés! Most azonnal el is mondom Gábornak! – és már ment is a telefonért.
- Na és mikorra várható a kis trónörökös? – kérdeztem, miután visszaültem a helyemre.
- Hát, most vagyok 7 hetes, tehát március közepe, illetve vége felé várható.
- És mi lesz a neve? Terveztetek már valamit?
- Hát, igazából… arra gondoltunk, hogy… - kezdett bele Kati, de aztán ránézett Mátéra, hogy folytassa:
- Tehát szeretnék megkérni arra, hogy legyél a keresztanyukája, és úgy döntöttünk, hogy mivel Katinak nincs testvére, ezért egyedül te választhatod majd ki a nevét a kicsinek. Mit szólsz?
- Oh… öhm… jézusom! Szóhoz sem jutok! Köszönöm! – mivel előtte bekaptam egy kis falat húst, azt hittem, most azonnal megfulladok rajta. De szerencsére nem szaladt be, így gyorsan felálltam, és megint megöleltem a bátyámat és sógornőmet. – Nagyon szívesen elvállalom a keresztanyaságot! Még egyszer köszönöm! – ájuldoztam.
Pár percre rá anyu is visszajött az asztalhoz, és mondta, hogy apu pár nap múlva hazajöhet, és hogy gratulál mind az eljegyzéshez, mind a babához, és amint hazaért, megünnepeljük! És természetesen mindenkit üdvözöl és puszil!
Az evés alatt – ami igencsak elhúzódott 2 óráig – felváltva beszéltem én az angol, illetve Mátéék a korfui útjukról. Miután befejeztük, beszélgettünk még egy kicsit a nappaliban, de aztán Máté és Kati elköszöntek, mert még el kell menniük bevásárolni. Holnaptól már ők is dolgozni mennek.
Én is mondtam anyunak, hogy szeretnék bemenni a városközpontba körülnézni, vásárolni egy-két dolgot. Összekaptam magam, és már indultam is. Sétáltam, mert a városközpont amúgy is pár percre van a házunktól, másrészt meg a parkolási lehetőség egyszerűen szörnyű.
A vásárlókörutam nem tartott túl sokáig, mert elég gyorsan megtaláltam, amiért jöttem. Még vettem Londonban egy fekete koktélruhát, de mivel nem találtam megfelelő táskát és cipőt hozzá, úgy gondoltam, itthon beszerzem. Anyuéknál pedig lényegesen olcsóbb, mint Pesten.
Jól jöhet még ez a ruha, ha valamilyen rendezvényre kell mennem, vagy ilyesmi. Ne akkor kelljen kapkodni kiegészítők után. Így vettem egy fekete szandált, ami jó magas sarkú, de annál inkább csinos. És nagyon megy a ruhámhoz. Valamint egy csini, fekete kis táskát hozzá. Ezzel nagyjából végeztem is, így hazasétáltam.
Elég furcsán éreztem magam. Most vagy a paranoia kezd elhatalmasodni rajtam, vagy tényleg elég sokan megnéztek a városban? Na ne… Már itt is kezdődne az, ami Angliában? Inkább ne!
Ahogy beléptem az ajtón, és már éppen csuktam be, amikor anyu nagy sebbel-lobbal odavágtatott hozzám, és kezembe nyomott egy A5-ös alakú, vastagabb borítékot. Én először anyura néztem, majd a borítékra pillantottam, és amikor rápillantottam a feladóra, ismét anyura néztem egy hatalmas mosollyal. Ő pedig szinte mosolyogva nézett rám, majd bólintott egyet.
Lerúgtam a cipőimet az előszobában, beszaladtam a nappaliba, ledobtam a táskám, majd én is lehuppantam a kanapéra. Anyu mellém ült, és folyamatosan a levelet nézte. Én pedig kibontottam, majd hangosan elkezdtem felolvasni. Igaz, a megszokottnál egy kicsivel lassabban, hiszen angol volt a levél, így közben fordítanom is kellett:

„Kedves Miss Andrássy,
Örömmel értesítjük Önt, hogy felvételt nyert a Cambridge Egyetem Jogi Karára. Ezúton is szeretnénk gratulálni Önnek, és egyúttal üdvözöljük Önt a leendő tanulóink között.
Az alábbiakban, illetve a mellékelt nyomtatványokon különböző hasznos, és egyben fontos információt szeretnénk közölni Önnel a tanévkezdéssel kapcsolatban.
Az első, és egyben legfontosabb, amit meg kell említenem, hogy a beiratkozást augusztus 24-én (hétfőn), 10 órától tartjuk az egyetem jogi karának épületében.

Az elkövetkezendő pár nap egyikén egy kollégánk fel fogja venni Önnek a kapcsolatot telefonon, és mivel Ön külföldről érkezik hozzánk, kérem, közölje munkatársunkkal, hogy hol fog lakni, illetve hogy van-e szüksége kollégiumi elhelyezésre. Amennyiben van, azt is mondja el, hogy mikor kíván a városba utazni, hogy számíthassunk az érkezésére.

Együttműködését előre is köszönöm, és remélem, az elkövetkezendő tanéveket kellemesen, és természetesen, hasznosan fogja tölteni nálunk!

Üdvözlettel,
James Crawford professzor
Cambridge Egyetem Jogi Karának dékánja”

Egyszerűen nem jutottam szóhoz. Jó, rendben, valamilyen szinten számítottam arra, hogy felvesznek, hiszen jól tanulok, de… mégsem hittem el! Odaadtam anyunak a levelet, bár nem tudom, minek, hiszen ő a köszönésen, és az elköszönésen kívül semmit nem tud angolul! Én pedig elkezdtem nézegetni a többi, csatolt papírt. Volt közte kollégiumi beiratkozó papír, különböző fakultációkról tájékoztató, illetve általános közvélemény-kutató papír is, amin keresztül például arról érdeklődnek, hogy miért pont az ő egyetemüket választottam, vagy miért pont a jogi pályát tűztem ki célul?
Nézegettem még egy darabig a papírokat, amikor csengett a telefonom. Tudtam, hogy ki lesz az, így nem is néztem a kijelzőt, helyette gyorsan felvettem:
- Igen? – szóltam bele magyarul, attól függetlenül, hogy tudtam, angol férfi vagy nő van a vonal túloldalán.
- Szia Kriszti! – jött a válasz valóban angolul, de nem egy ismeretlen hang volt, mint amire számítottam. Tátva maradt a szám. Anyu is széttárt kezekkel, és kérdő tekintettel nézett rám.
- Khm… Szia Rob! Miért keresel? – eszméltem fel a ledöbbenésből, de ahogy a hangja felelevenítette bennem a közelmúltat, a hangom igen határozottá vált.
- Kriszti, beszélni szeretnék veled! Beszélnek kell veled! – mondta, kihangsúlyozva a ’kell’ szót.
- Ne haragudj, de most nem jó! Egy nagyon fontos hívást várok! Bármelyik pillanatban kereshetnek, így nem érek rá bájcsevegni! Ne haragudj! Ha… ha ráérek, akkor felhívlak. Rendben?
- Értem. Rendben! De kérlek, mindenképpen hívj vissza, vagy csak csörgess meg, mikor ráérsz, visszahívlak! Mindegy, csak beszélhessek veled! Hiányzol… nagyon!
- Jó Rob! Majd hívlak! Most le kell tennem! Szia!
- Szia! – köszönt el, és szinte kézzel fogható volt a szomorúság a hangjában. Letettem.
Nekem is fáj, hogy így leráztam, és egyre inkább egy szemét, önző dögnek érzem magam, de… egyszerűen nem tudom lejjebb adni a büszkeségemet! Tudom, ez lesz a vesztem! Hogy ennyire önfejű vagyok!
- Naa??? Ki volt az? – kérdezte anyu izgatottan.
- Nem a Cambridge-ből hívtak. Csak egy ismerős Londonból! – mondtam, és letettem a telefont az előttem álló kis asztalra.
- Ja, éértem… - mondta anyu, és mosolyt véltem felfedezni a hangjában. Oldalra pillantottam, egyenesen az arcába, és a megérzésem nem csalt. Mosolygott. Sokat sejtetően!
- Anyu, jól vagy? Min mosolyogsz? – kérdeztem, és rám is átragadt a mosolya. Én azon mosolyogtam, ahogy ő mosolygott. Vicces, és felettébb idegesítő…
- Hát, ha jól sejtem, Rob volt a vonal túlsó végén…. – a néz hallatán megfagyott a mosoly az arcomon.
- Mi?? Te honnan tudsz Robról? – kérdeztem, már egyáltalán nem mosolyogva.
- Hát… nem volt nehéz kideríteni. Hiszen az itteni újságok ezzel vannak tele. Valamint apád is hívott, hogy a lányát látta az egyik újságban! De azt, hogy nem akadtunk ki, Eriknek köszönhetjük. Ő még a legelején közölte velünk, illetve velem a tényeket, így nem ért váratlanul! – mondta anyu teljes nyugodtsággal.
- Áh… szóval Erik! – fordultam ismét előre, és kinéztem az ablakon, a távolba.
- Kicsim, neki csak megköszönheted ezt! Szerinted mégis hogy reagáltunk volna apáddal a cikkekre és a képekre az újságokban, amikor hetet-havat összehordtak rólad, és erről az állítólagos sztárról. Már olyan hírek is felröppentek, hogy a menyasszonya vagy, és hogy tervezitek az esküvőt, mert kisbabát vársz…
- Te jó Isten… - pattantam fel a kanapéról, és szembeálltam anyuval: -… és ezt ti el is hittétek?! Azt hittem, ennél jobban ismertek. Vagy legalábbis te, anya! – csattantam fel.
- Szivem, persze hogy nem hittem el! – állt fel ő is, és odalépett hozzám: - De a mi helyzetünket is értsd meg! Elmész Londonba a barátnőiddel, két nap múlva pedig az újság címlapján jelensz meg egy mellesleg szívdöglesztő, de mégis ismeretlen férfivel, aki ráadásul színész. És ha ez még nem lenne elég, a harmadik napon már össze-vissza irkálnak rólatok mindent. Apáddal beszéltem telefonon, mert nem bírtam ki, hogy ne beszéljem meg valakivel, és ő mondta, hogy ő teljes mértékben megbízik benned, és ha el akarod mondani, hogy mi az igazság, elmondod! Én is bízom benned, de… a fenébe is… az anyád vagyok! Értsd meg! Majd ha te is anyuka leszel, igazat fogsz adni nekem! – mondta, és már megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában.
- Jaj, anya! – léptem oda hozzá, és megöleltem. Az idilli hangulatot a telefonom csengése törte meg. Felvettem:
- Igen? – szóltam bele, most már szándékosan magyarul.
- Jó napot kívánok! Elisabeth Kerr vagyok a Cambridge Egyetemről, és Miss Christina Andrassy-t keresem. – jött a válasz angolul. Érdekes volt, ahogy a nevemet ejtette, de tetszett.
- Oh, igen, elnézést. Én vagyok! – válaszoltam, immáron angolul.
- Pár nappal ezelőtt küldtünk Önnek egy értesítőt, hogy felvételt nyert egyetemünkre. Ezúton is szeretnék gratulálni! Nem tudom, megérkezett már a levél?
- Köszönöm szépen! Igen, megérkezett, és már a nagy részét át is néztem.
- Nagyszerű! Először is egy gyors adategyezetést szeretnék elvégezni, csak annyit kell tennie, hogy igennel vagy nemmel válaszol. Rendben? – kérdezte kedvesen, a hang alapján úgy 30-35 év körüli nő.
- Természetesen. – válaszoltam. Kérdezte a személyes adataimat, én pedig készségesen válaszoltam mindenre. Szerencsére minden adatom helyes volt, így nem tartott sokáig.
- Köszönöm! Most pedig – mint ahogy gondolom a levélben olvasta – meg kell kérdeznem, hogy albérletben, kollégiumban, esetleg saját lakásban, házban fog-e lakni a tanulmányai alatt? Vagy egy rokonnál, ismerősnél?
- A munkahelyem biztosít számomra egy lakást, de azt még sajnos nem tudom megmondani, hogy hol. Van lehetőség arra, hogy ezt utólag tudassam Önökkel? – kérdeztem.
- Természetesen. Amint megvan a pontos lakcím, ezen a számon elérhet. Bediktálja nekem, és tökéletesen rendben leszünk.
- Rendben, köszönöm!
- Én köszönöm a türelmét, és az együttműködését! Még egyszer, köszöntöm iskolánkban, és szeretettel várjuk az augusztus 24-én, hétfőn, 10 órától tartandó beiratkozásra, amit a jogi kar épületében tartunk!
- Rendben, ott leszek. Viszont hallásra!
- Viszont hallásra! – ezzel letette a telefont. Én pedig egy hatalmas „Igen!”-nel, és egy ugrással tudtára adtam anyunak, hogy most valóban a suliból hívtak, és minden rendben.
A következő fél órámat azzal töltöttem, hogy külön-külön felhívtam mindenkit. Kezdtem Szilvivel, majd folytattam Nellivel, Angival, Mátéval, apuval, a végére pedig Eriket hagytam.
A harmadik csengés után felvette:
- Szia Kriszta!
- Szia Erik! Képzeld, képzeld, képzeld! Most hívtak, és levelet is kaptam! Felvettem az egyetemre!!!!! – szinte sikítottam bele a telefonba.
- Igen? Naa… gratulálok! Nagyon örülök! – mondta, egy halvány boldogsággal a hangjában. Nagyobb örömre számítottam.
- Jól hallom, hogy te nem örülsz? – kérdeztem, most már emberi, normális hangon.
- Hát, jól hallod. Ne haragudj, de nem örülök! Elveszítem az egyik legjobb barátnőmet!
- Dehogy veszíted! Hiszen nem halok meg! Csak tanulni megyek! Jövök majd haza, meg ti is jöttök ki hozzám, meg ilyenek! Ez alap… - válaszoltam.
- Ja, persze! Majd találsz ott új barátokat, ránk meg tojsz majd nagy ívben!
- Te hülye vagy! Deeeee… mit szólnál este egy partihoz? Csak te és én! Hm?? Megünnepelnénk a jó hírt! A csajokkal már buliztunk kint, de veled még nem! Mit szólsz?
- Most egyelőre dolgozom, de 9-től szabad vagyok! Érted megyek, okés?
- Jaj, ne haragudj. Miért nem mondtad, hogy dolgozol? Akkor nem zavartalak volna…! – mondtam szomorkásan.
- Te sosem zavarsz, hisz tudod! Na de fél 10-re ott vagyok érted! Jó így? Addig válassz helyet!
- Oksi, meglesz! Jó munkát! Puszi! – mondtam mosolyogva, és irtó boldogan.
- Köszi! Szia… - és ezzel letettük.
Ahogy letettük a telefont, szembe jutott, hogy még beszélnem kell Lisaval is a lakásommal kapcsolatban. Így gyorsan ki is kerestem a híváslistából a nevét, és már hívtam is.
- Tessék! Dunstan & Dunlevy Ügyvédi Iroda, Lisa Kinsley beszél.
- Szia Lisa, Krisztina vagyok.
- Sziaa Kriszti! Mizujs? Hogy vagy?
- Oh, köszönöm szépen, jól. A sulival kapcsolatban hívlak. Képzeld, felvettek a Cambridge-re! Ma kaptam meg az értesítőt, és már beszéltem is egy asszisztensükkel telefonon. Már csak a lakás címét kell megadnom nekik, ahol lakni fogok! Ezért hívlak!
- Naaaa… gratulálok! Látod, mondtam, hogy simán bejutsz! Nagyon örülök! – mondta mosollyal a hangjában: - És igen, a lakás. Pont pár nappal ezelőtt voltam megnézni a kiadó lakásokat, amikkel kapcsolatban van a cég, és mivel én vagyok a legközvetlenebb kapcsolatban veled, Mr. Dunlevy megengedte, hogy én választhassak neked. Ki is választottam egyet. Csodálatosan szép, egy fürdőszoba, egy hatalmas konyha, egy ebédlő, és egy hálószoba van benne, egy nagy ággyal! Szerintem tetszeni fog. A lakás pedig Stevenage-ben van, pont félúton London és Cambridge között. Viszont mivel nem sikerült Londonban lakást találnunk, ezért fogsz kapni egy céges autót is addig, amíg nem lesz sajátod. Jó lesz így?
- Tökéletes! Nem is tudom, hogy köszönjem meg ezt neked, illetve a cégnek, Lisa! – mondtam kicsit meghatódva. Tényleg nagyon le voltam döbbenve, hiszen szinte nincs is olyan munkahely, ahol ennyi mindent biztosítanak, főleg nem egy kezdő, ráadásul külföldi lány részére.
- Igazából ne nekem köszönd, hanem Mr. Dunstan-nek, és Mr. Dunlevy-nek! Ők halmozzák el ennyi mindennel a dolgozóikat! De ha megtehetik… - mosolygott Lisa a telefonba: - Viszont, ha most nem haragszol, le kell tennem, mert halomra állnak előttem az akták. Amint lesz egy perc szabad időm, megírom neked sms-ben a pontos címet, jó?
- Persze, rendben. Még egyszer nagyon szépen köszönöm Lisa. És hamarosan találkozunk! Minden jót! Szia!
- Szia-szia! – és ezzel letette.
Telefonálás közben sétálgattam a nappaliban. Éppen le akartam ülni, amikor észrevettem, hogy igencsak elszaladt az idő, hiszen a tv felett látható falióra már majdnem 5 órát mutatott. Hát igen: vásárolgattam, olvasgattam, telefonálgattam. Gyorsan elszaladt az idő.
Anyu időközben kiment a konyhába elmosogatni, és kicsit pakolgatni. Kimentem hozzá:
- Anyu, én azt hiszem, megyek. Már elég késő délután van, és még haza is kell érnem. Fél 10-re pedig jön értem Erik!
- Rendben kicsim, ahogy gondolod. De vigyázz az úton, és jó szórakozást estére! - mondta felém fordulva. Mosolygott, és a vizes kezét feltartva közelebb lépett, és két puszit nyomott az arcomra. Én ezt viszonoztam, és megöleltem őt, kikerülve a vizes, habos kezét.
Miután érzékeny búcsút vettem anyutól, kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, illetve felkaptam a táskámat, bekiabáltam a konyhába egy „Szia anyu! Majd hívlak!”-ot, megvártam a „Rendben kicsim! Szia és érezd jól magad!” választ, majd kiléptem az ajtón. Bepattantam a kocsiba, és már indultam is hazafelé.
Mivel ismét kifogtam – csak most a délutáni – csúcsforgalmat, fél 8 előtt pár perccel parkoltam le a ház előtt. Mérges is voltam, mert így már alig maradt időm, hogy elkészüljek.
Gyorsan felszaladtam a lakásba, ledobtam a cipőmet, és a táskámat, majd berontottam a konyhába. Elég rég ebédeltem már, így talán ideje lenne enni valamit. Ráadásul a sok telefonálgatás, majd az ezerrel figyelés, vezetés közben is leszívta az agyamat. Gyorsan feldobtam rotyogni egy kis vizet, és kivettem a szekrényből egy zacskós levest. Most valahogy megkívántam, ezt akartam enni.
Negyed óra múlva már teli – már amennyire egy tányér levestől tele lehet – hassal mentem el zuhanyozni. Ahogy végeztem, megmostam a fogam, majd felvettem a köntösömet, és bementem a szobába, hogy válasszak valami ruhát estére.
Mivel délután sem volt túl jó idő, estére pedig még annál is jobban lehűlt a levegő, egy fekete leggingnél, egy narancssárga ujjatlan, tunikaszerű felsőnél, és a fehér kabátomnál maradtam, amiben a Vendome Mayfairbe mentem legelőször. Hozzá pedig úgy terveztem, hogy a fekete, magas szárú csizmámat veszem fel, illetve azt a táskát viszem, amit akkor vittem magammal, amikor Robbal vacsorázni mentem. Apropó, Rob!
Eszembe jutott, hogy nem hívtam vissza. Gyorsan rápillantottam az órára, ami fél 9-et mutatott, így gondoltam, még felhívhatom őt, hiszen Angliában még csak fél 8 van ilyenkor.
Már hívtam is. Azonban mikor elsőre hívtam, nem vette fel. Gondoltam, megpróbálom pár perc múlva, addig megyek, felkapom a ruhám.
Épphogy felöltöztem, és elkezdtem fésülgettem a hajam, hogy aránylag úgy álljon, ahogy én szeretném, megcsörrent a telefonom. Kezemben a hajkefémmel odasétáltam az ágyamhoz – ahol a telefont hagytam –, és felvettem:
- Igen? – szóltam bele ismét, mintha nem tudnám, ki van a vonal másik oldalán. Bár értek már meglepetések…
- Szia Kriszti! – szólt bele az ismerős hang: - Ne haragudj, hogy az előbb nem vettem fel, de éppen egy kollégámmal beszélgettem, és mire beértem a szobába, letetted. Gyorsan elköszöntem tőle, és már hívtalak is!
- Jó, rendben! Semmi gond! Tehát… mit szeretnél megbeszélni veled?
- Semmi konkrétat, csak beszélni akartam veled. Egyébként nem is érdekel, hogy ki volt itt velem az előbb?
- Hát, biztos Kristen odautazott hozzád! Ezért nem is kérdeztem. Másrészt meg nincs hozzá sok közöm, nem igaz? – kérdeztem vissza még magamat is meglepve, lekezelően. Nem szoktam ilyen lenni, fogalmam nincs, mi ütött belém.
- Nem, nem Kristen volt. Ő még mindig LA-ben van, és ott is marad még darabig. Tom volt itt… Tom Sturridge. Lelkemre kötötte, hogy adjam át az üzenetét, miszerint nagyon csinos vagy a képeken, és szeretné, ha minél előbb visszajönnél Londonba.
- Hát, azt hiszem, arra nem kell sokat várnia. Ugyanis felvettek a Cambridge-re, tehát jövő hónaptól ott fogok lakni. Igaz nem Londonban, hanem Stevenage-ben, de mindenképpen Angliában.
- És ezt csak így mondod? Hiszen ez fantasztikus! – hallottam a hangjában a valódi örömöt, aminek hatására az én számon is megjelent egy apró mosoly: - De nem ezért hívtalak, igazság szerint. Hanem hogy megpróbáljalak meggyőzni, hogy mégis utazz velem Los Angelesbe a díjátadóra.
- Nem Rob, ne haragudj, de nem! Azt hittem, ezt már tisztáztuk! – mondtam, és eltűnt a mosoly az arcomról.
- Nem, nem tisztáztuk, ugyanis én nem nyugodtam ebbe bele. Te csak egyszerűen közölted. Én viszont azt szeretném, ha velem jönnél… - ezzel felment bennem a pumpa teljesen.
- Nem akartam ezt a szemedre vetni, mert végülis egyrészt a te döntésed, másrészt már nem is érdekel. De mégis hogy gondolod, hogy majd azok után elmegyek veled a díjátadóra, hogy még arra sem voltál képes, hogy ki gyere a reptérre elköszönni tőlem. Tudom, hogy nem valmi csodásan sikerült a „búcsú” esténk, de azért megtehetted volna! Ennyit legalább vártam volna tőled… - keltem ki magamból teljesen, és a mondatom végére már szinte kiabáltam a telefonba. Ez a dolog nagyon mély nyomot hagyott bennem. Egyszerűen nem bírtam már lenyelni!
- De én… - kezdett volna bele Rob, viszont én közbevágtam:
-… És ha ez még nem lett volna elég, egy rohadt üzenetet sem kaptam tőled, amiben legaláb azt írtad volna, hogy „Jó utat!” vagy hogy „Remélem nem zuhan le a géped!” vagy akármi! Csak írtál volna! Tudod, ez baromira rosszul esett! Azt hittem, te legalább egy normális pasi vagy Robert Pattinson, de látom, tévedtem! Te is a többi közé tartozol…!
- De Kriszti, kérlek, hallgass meg! Én… - kezdett ismét bele, de nem akartam végighallgatni. Nem tudtam végighallgatni! Egyszerűen már nem tudtam, és nem is akartam kiigazodni rajta.
- Nem, Rob, sajnálom! Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! Igaz, nem volt még színész ismerősöm, de azzal tisztában vagyok, hogy jól el tudsz játszani mindent, és mindenkit. Most miért ne tudnál egy bűnbánó férfi bőrébe bújni?! Kérlek, többet ne keress, ne is hívj! Igaz, nem ismertük meg egymást tökéletesen, de azt hiszem, nekem ennyi elég volt belőled! És most mennem kell, ne haragudj! Találkozom valakivel… Szia! – hallottam, hogy még valamit mondani szeretett volna, de fogalmam nincs, milyen indíttatásból, de kinyomtam a telefont. Ráadásul még ki is kapcsoltam, hogy ne tudjon visszahívni. Mostmár végképp nem értem magam! Miért vagyok ennyire makacs? És miért zavar ennyire, hogy Kristennel van? Hiszen nem is a barátom! Az pedig nem lehet, hogy… áh, az képtelenség! Zártam le magamban a gondolatmenetet, és letettem a telefonom az ágy melletti kis asztalra. Ha úgyis ki van kapcsolva, fölösleges magammal vinnem. Ránéztem az órára, már 9-et mutatott.
Gyorsan visszamentem a fürdőbe, megcsináltam a hajam – csak egyszerűen lecsatoltam egy kis tincset középen –, majd megnéztem a táskámat, hogy minden benne van-e. Minden okés volt, így felvettem a csizmámat, és leültem a konyhában.
Nem telt bele 5 percbe, és csengett a kaputelefon. Beleszóltam:
- Igen?
- Szia-szia! Erik vagyok! Jössz?
- Oh, persze. De még nincs is fél 10… – mondtam, közben hátrapillantva az órára.
- Igen, tudom. De előbb ide tudtam érni. Baj? Mert ha nem készültél még el, csak nyugodtan… megvárlak a kocsiban!
- Nem, kész vagyok. Egy perc és lent vagyok! Pussz
- Okés! Várlak! – szólt bele, majd letettem a telefonkagylót. Gyorsan felvettem a kabátomat, a táskámat, bezártam az ajtót, és már baktattam is lefele a lépcsőn.
Ahogy leértem, kiléptem az ajtón, és megfordultam, akarva-akaratlanul is tátva maradt a szám. Most vagy Eriknek is ez a kedvenc színe, illetve stílusa, vagy engem akar az őrületbe kergeti – jó értelemben.
Egy fekete nadrág, és egy fekete hosszúujjas ing volt rajta. Ő talán nem is tudja még, de a gyengém, ha egy férfi feketében van. Nem tudom, miért, de nagyon tetszik! Mármint nem Erik, csak nagyon jól áll rajta ez az összeállítás, és el tudom képzelni, hogy most Rob áll előttem ebben a cuccban, és… Na mindegy, hagyjuk is inkább! Eldöntöttem még fent a lakásban, hogy ma már többet nem gondolok Rob Pattinsonra!
- Krisztina! Hahó… - állt pár lépésre tőlem Erik, és kérdően meredt rám.
- Jaj, bocsi, csak elkalandoztak a gondolataim. Igazán jól nézel ki! – mondtam mosolyogva.
- Te sem panaszkodhatsz! Gyönyörű vagy, mint mindig! – válaszolt, és egy picivel közelebb lépett. Én pedig elindultam az autó felé. Követett, kinyitotta nekem az ajtót, majd miután beültem, becsukta, és megkerülve az autót beült mellém.
Fogalmam nincs, hogy hova mentünk, mert csak ültem az autóban, és meg sem szólaltam. Csendben néztem kifelé az ablakon. Aztán észbe kaptam, hogy talán mondanom kellene valamit, illetve kicsit jobb kedvemnek kellene, hogy legyen, hiszen ma több új, csodálatos hírt tudtam meg. Fantasztikus! Elővarázsoltam valahonnan egy mosolyt, és odapillantottam Erikre. Ő is nagyon bele volt merülve a gondolataiba. Mit meg nem adnék most azért, hogy belelássak a gondolataiba…
- Képzeld, gyarapszik a család! – mondtam neki örömittasan. Ennek valóban nagyon örültem, nem kellett erőltetnem a mosolyt.
- Mi? Terhes vagy?? – kérdezett vissza teljes komolysággal, majd mikor látta a megdöbbenést az arcomon, elkezdett nevetni: - Hát ezt nem hagyhattam ki! Látnod kellett volna az arcod… - most már szabályszerűen röhögött.
- Te bolond vagy! Egyébként meg Máté és Kati várnak babát. Kati most 7 hetes terhes, így március közepe-vége felé várható a kisbaba, és képzeld, én leszek a keresztanyuka. És én választhatok neki nevet!
- Ez fantasztikus! Remélem hamarosan összefutok a bátyáddal, és személyesen is gratulálhatok neki. Minden esetre majd holnap felhívom! És egyébként hogy sikerült nekik a nyaralás? – kérdezte. Én pedig elmondtam mindent, amit nekem meséltek Katiék.
Éppen befejeztem a mesélést, amikor Erik megállt egy – a rengeteg vendégből ítélve elég közkedvelt – bár előtt, aminek nagy sárga neon-felirat villogott a bejárata felett: Lobby Bar. Már első ránézésre is megtetszett a hely, de amikor beléptünk, egyenesen beleszerettem. A hely csupa fa, és téglaborítású, tele asztalokkal. És természetesen minden asztalnál ültek. Sőt, még a bárpultnál levő székeknél is.
Erik – pincér lévén – itt is ismerte a csapost, illetve az egy-két pincért is, akik ide-oda rohangáltak a vendégek között, különböző italokkal jócskán megrakott tálcákkal. Csak egy-egy gyors intés, vagy biccentés játszódott le köztük, amikor a csapos odakiabált Eriknek, és mutatott egy szabad asztal felé. Erik rögtön elkapta a derekamat, és odahúzott magával. Akkor vettem észre, hogy az asztalra egy jókora „Foglalt” felirat van kibiggyesztve. Ezek szerint Erik már tervezgetett a telefonbeszélgetésünk után…
Épphogy leültünk, már ott is volt az egyik pincér az asztalunknál:
- Hello Erik! Kezeit csókolom szép hölgy! – köszönt Eriknek, majd nézett felém a 30 év körüli srác.
- Jimmy, hadd mutassam be neked az egyik legjobb barátomat, Krisztinát! – mutatott felém Erik, majd pedig rám nézett: - Kriszti, ő itt Jimmy, egy jó barátom! Igazából Jani, de utálja a nevét, így lett Jimmy.
- Értem! Örvendek Jimmy! – biccentettem és mosolyogtam az említettre. Ő is visszabiccentett, és szintén mosolygott.
- Na, és mit hozhatok nektek?
- Hát, én csak egy kólát kérek egyelőre! Ma este amúgy sem ihatok semmi piát, mert vezetek. És te mit iszol, Kriszta?
- Hááát… azt hiszem, én egy whisky kólát kérek, kevés jéggel, ha lehet! – válaszoltam. Erik jelentőségteljesen rám nézett. Valószínű azt hitte, én sem fogok alkoholosat inni.
- Bocsi, Erik! De most ezt kívántam meg! Ugye nem baj? – mosolyogtam valószínű elég ellenállhatatlanul, mert a válasza egy édes kis mosoly volt. De aztán hozzátette:
- Persze, hogy nem! De azért remélem, nem akarod túlzásba vinni az ünneplést!
- Áh, dehogyis! – válaszoltam.
Ahogy beszélgettünk, nekem úgy fogyott az italom, szépen lassan. Majd az elsőt követte a második pohár, majd a másodikat a harmadik, és így tovább. Bár a 3. után már olyan érzésem volt, hogy csak vizet iszok, mivel Erik szólt Jimmynek, hogy tegye tele jéggel, és csak minimális whisky-t tegyen a kólába. Persze természetesen ezt nem előttem mondta meg neki, hanem amikor én kimentem a mosdóba.
Akárhogy is eldöntöttem magamban még indulás előtt, hogy nem fogok Robra gondolni, ez annál inkább nem jött össze. Minden, amit néztem, minden, amit ittam, minden, amit csináltam, őt jutatta eszembe. Még a velem szemben ülő Erik is! Ez már kóros! – mondtam magamban.
Nem tudom, hány óra lehetett, de én már éppen eléggé eláztam ahhoz, hogy ne tudjak egyenesen menni. Nem szoktam ilyet tenni, de most valahogy muszáj volt! Hogy miért? Ne kérdezzétek! Talán azt gondoltam, így elfelejthetem Robot? Hát… ő nem az a fajta pasi, aki könnyen felejthető!
Erik gondolom megelégelhette, hogy nem tudja eldönteni merre nézek, a valószínű már keresztbe álló szemeimmel, így fizetett, és belém karolva kisétált velem az utcára.
- Remélem, a friss levegő segít! – mondta.
- Hááát… biztosan! De nem értem, minek adtad rám a kabátot, amikor megsülök, olyan melegem van! – mondtam nem egészen tisztán, és elkezdtem kifelé bújni a kabátból. Erik azonban megfogta a kezem.
- Nem veheted le, mert irtó hideg van! Még ha jól meg is fáznál… már csak az hiányozna! Azért van ennyire meleged, mert bocsi Kriszti, de ez az igazság, részeg vagy! De ha ennyire meleged van, akkor ne gondold be…
- Dehogy vagyok részeg! Csak úgy tűnik! Tök jól vagyok! Látod? – léptem egy lépést, amikor is az erő teljesen kiment a lábamból, és összecsuklott. Még jó, hogy nem engedett el Erik, különben jó nagyot borultam volna. – Hoppácska, bocsi! – nevettem, és egyenesen a szemeibe néztem.
- Olyan szép szemeid vannak! – mondtam neki teljesen komolyan. Erre ő csak mosolygott: - Most meg min mosolyogsz??!! Tényleg…
- Oké, Kriszti! Gyere, menjünk haza! Nem is tudom, miért engedtem, hogy ennyit igyál… - mondta, de az utolsó mondatot inkább magának.
Odasétáltunk az ajtóhoz, és éppen amikor meghúzta a kilincset, és résnyire már ki is nyitotta az ajtót, visszaszállt belém az erő. Mivel Erik bal keze a derekamat fogta körül, én pedig teljesen neki voltam dőlve, így könnyűszerrel elértem az ajtót. Egy laza mozdulattal visszalöktem azt, és befordulva Erik elé, megcsókoltam őt.
Először csak egy apró puszit nyomtam a szájára, majd mikor láttam, az elkerekedett szemeit, elmosolyogtam magam, és jó hosszan megcsókoltam. Még mindig éreztem benne a meglepődöttséget, de nem ellenkezett. Amikor pedig már háttal nekidőltem a kocsi oldalának, és a kezeim is a hajában túrtak, engedett a kísértésnek. Nyelveink édes, szenvedélyes táncba kezdtek.
Körülbelül egy perc elteltével már Erik keze sem a derekamon pihent, hanem vadul kalandozott hol a lábamon, hol pedig a fenekemen. Végül a fenekemnél kötött ki végérvényesen, és megfogva azt, közelebb húzott magához. Éreztem, hogy kíván engem.
A következő pillanatban azonban arra eszméltem, hogy elengedi a fenekemet, abbahagyja a csókot, és egy apró lépéssel hátrébb húzódik tőlem.
- Nem, ezt nem tehetjük! Akármennyire is szeretném, és akármennyire is erre várok már több mint egy éve, nem tehetem! Nem használhatom ki a helyzetet, mert akkor egy mocskos szemétláda lennék! – mondta nekem. Vagy inkább magának? Nem tudtam abban a pillanatban eldönteni, nekem csak azon járt az agyam, hogy vele akarok lenni…
- Nem-nem, jó lesz így! Higgy nekem! – markoltam az ingjébe, visszahúztam magamhoz, és elkezdtem csókolgatni a nyakát, az arcát, majd mikor már a szájához értem volna, megfogta a vállam, és egy picit eltolt magától. Belenézett a szemembe:
- Nem! Kriszta, nem! – mondta, de láttam a szemében a vágyat, és azt a hatalmas vívódást.
- Deee…. kérlek! Szeretlek Rob! – és ezzel magamhoz húztam, és vadul megcsókoltam. Éreztem, hogy nem csókol vissza, és mintha le is merevedett volna. Már a keze sem ért hozzám, csak állt előttem, mint egy kőszobor.
- Most mi a baj? – kérdeztem értetlenül.
- Te… te Robnak szólítottál?
- Tényleg?? Hopp… bocsi… Erik! – mondtam, és elkezdtem nevetni.
- Na jó! Azt hiszem, most fejeződött be a mai este! Hazamegyünk Kriszta!
- Jaj, de izé vagy! De tudod mit? Gyere hozzám! – mondtam, és közben hozzábújtam. Ő viszont ellépett tőlem, kinyitotta az ajtót, és fogva a kezem, besegített a kocsiba. Majd gyorsan bepattant mellém, és már indított is.
A kocsiban nem szóltunk egymáshoz. Az egész út alatt a combjára tettem a kezem, vagy amikor éppen váltott, a kezére, de mindig letolta onnan. Amikor hazaértünk, beállt egy üres helyre a lakásom előtt, kipattant a kocsiból, átjött az én oldalamra, és kinyitotta nekem az ajtót. Nekem viszont valahogy nem akaródzott kiszállni.
- Kiszállsz végre, vagy segítsek? – kérdezte határozott hangon, de nem mérgesen.
- Hát, segíts! – válaszoltam mosolyogva. Nem kellett neki kétszer mondani, már máris lejjebb hajolt, és megfogta a kezeimet. Én pedig nagy nehezen kitápászkodtam.
Ahogy kiszálltam, ő pedig bezárta az autót, látta, hogy nem igazán tudok magamtól járni, így elvette a kezemből a kulcsot – amit időközben nem tudom, hogy, de kibányásztam a táskámból –, és az karjaiba vett. A lépcsőházban szerencsére már nem volt senki, így nem láttak ilyen állapotban.
Mire felért velem Erik a lakás elé, le akart tenni, hogy ki tudja nyitni az ajtót.
- Nee! Ne tegyél… le! Álmos vagyok, nagyon-nagyon! – mondtam egy hatalmas ásítás közepette.
- De valahogy ki kell nyitnom az ajtót Kriszta! – válaszolta suttogva. A fejem azonban már a vállán volt, a szemeim csukva, és halk, egyenletes szuszogásba kezdtem.
- Na jó, mi az nekem… - mondta suttogva magának, és ahogy tartott, megpróbálta beledugni a jobb kezében – ami egyébként a hátamat támasztotta – tartott kulcsot beledugni a zárba. Ha nem lógok a nyakában, valószínű 2 másodperc alatt végzett volna ezzel a művelettel, de így egy kicsivel tovább tartott. Minden esetre a végén bejutottunk.
A fenekével, amennyire csak tudta, halkan belökte az ajtót, és egyenesen a hálószobába vitt. Letett, majd elkezdte levenni a csizmáimat. Amikor már a másodikkal szenvedett, hirtelen megszólaltam:
- Maradj itt, ne menj el! Kérlek, Rob, ne hagyj itt! – mondtam. Hallottam egy halk, belenyugvó sóhajt, majd megszólalt:
- Rendben, nem megyek el! Aludj jól! – majd odajött hozzám, még éreztem, hogy egy apró puszit nyom a homlokomra, és rám hajtja a takaró másik felét. Ezután se kép, se hang. A filmszalag megszakadt.

2009. szeptember 19., szombat

Különkiadás 5.!

Nos, megérkeztem az új történettel, illetve a különkiadással is hozzá! Most viszonylag sok dolog van, amit vizuálisan is meg szeretnék mutatni nektek, így külön posztban szúrom be őket! Íme:

Kriszti így öltözött fel reggel, illetve így volt egész nap (csak fülbevaló nélkül!):

A Heathrow reptér azon terminálja, ahonnan indultak:

A ferihegyi reptér 2B terminálja. Ide érkeztek Krisztiék:

Erik ilyen ruhában volt (és testalkatra is kb. így képzelem el), illetve a 2. képen a kocsija látható:

Ilyennek képzelem Zolit, Szilvi párját:

Kriszti visszaemlékezéséből:
1. Denis Q7-es Audija
2. Hollywood Boulevard

3. Denis és Kaya

Selina étterem (ahova Erik vitte Krisztit):


Krisz (pincér a Selinában, és Erik legjobb barátja):


Végül - de nem utolsó sorban - pedig, Kriszti lakása Budapesten:
1. maga az épület
2. fürdőszoba

3. hálószoba (amihez tartozik egy olyan erkélyrész, ami az épületen van)

4. konyha


13. fejezet - Hazautazás

Másnap reggel 8 órakor egy halk kopogtatásra ébredtem. Először azt hittem, álmodok – ismét –, de mikor elkezdte nyitogatni az ajtót a folyosón álló személy, majd ismét kopogott, gyorsan kiugrottam az ágyból. Odamentem az ajtóhoz egy nagy ásítás kíséretében, és kinyitottam:
- Azt hittem, már be sem engedtek. De várj csak! Te hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Angi, és rám nézett, majd ránézett az ágyra, és mosolyra húzta a száját. – Munkásszálló?
- Valami olyasmi… - válaszoltam szintén mosolyogva. Mivel Angi nem igazán a suttogás híve, hangjának köszönhetően már Szilvi, és Nelli is ébredezni kezdtek. – Na és milyen volt az este?
- Fenomenális. Istenem, annyira bánom, hogy el kell mennünk. Olyan jó Dannel… és itt nem csak a szexről beszélek! – kötötte ki azonnal, amikor meglátta az arcomon elterülő vigyort. – Bár meg kell hagyni, az sem elhanyagolható! – mosolyodott el ő is, közben lehajtotta a fejét, és mintha – most először – egy kicsit zavarba jött volna.
Ekkor már Szilvi és Nelli is fent voltak, sűrűn ásítozva ültek az ágyon. Majd Szilvi felkelt:
- Ha nem bánjátok, én gyorsan rendbe szedem magam az induláshoz. Ahogy elnézem, nem lenne egy hátrány, ha elkezdenénk készülődni. 3 óránk van a gép indulásáig! – erre Angi Nelli és én, szinte egyszerre kaptuk a fejünket az óra felé. Szilvi már el is indult az ajtó felé, én is utánamentem. Nelli még utánunk szólt:
- Maximum 1 óra múlva, vagyis 9-kor találkozunk az aulában levő pultnál. Aki előbb ott lesz, jelentkezzen ki. Jó lesz így?
- Persze! – mondtam, és már ott sem voltunk.
A szobánkba érve Szilvi kivett a szekrényéből egy farmert és egy pulcsit, majd bevágtatott a fürdőszobába. Én közben kiválasztottam egy farmert, egy fehér rövidujjas felsőt, és egy barna vékonyabb pulcsit az utazáshoz. Majd pedig elkezdtem összepakolni. Szerencsére mindent rendben tartottam, így nem volt más dolgom, mint a szekrényből áttegyem az összehajtott ruhákat a poggyászba. Mire Szilvi végzett – körülbelül 20-25 percet lehetett a fürdőben –, én is elkészültem az összecsomagolással. Mindent összeraktam.
Ezt követően én mentem öltözni. Fogat mostam, felöltöztem, fésülködtem, majd összefogtam a hajam. Én úgy negyed órát lehettem a fürdőben. Mikor kijöttem, Szilvi körülbelül a cuccai elpakolásának felénél tartott, így segítettem neki.
2 perccel 9 óra előtt készültünk el, majd körülnéztünk, hogy nem hagytunk-e ki valamit. Érzékeny búcsút vettünk a szobánktól. Még egy könnycsepp is megjelent a szememben, mert ahogy végignéztem a szobán, átfutott az agyamon az elmúlt egy hét összes történése. Kicsit elszorult a szívem. Ugyanezt láttam Szilvin is. De ahogy ránéztem a mellettem álló barátnőmre, gyorsan letöröltem a könnycseppet a szememből, kihúztam magam, és határozottan megszólaltam:
- Menjünk! – erre Szilvi is felocsúdott, megfordult, és kisétált a szobából. Mivel én jöttem ki másodiknak, én zártam az ajtót. Magunk mögött húzva a poggyászunkat, szépen elballagtunk a liftekig, és hívtunk egyet. Majd lementünk vele a földszintre.
Mivel Nellit és Angit még nem láttuk sehol, odamentünk a pulthoz, és kijelentkeztünk. Elköszöntünk, és leültünk a közeli kanapéra. Nem tudom miért, de rengetegen voltak most a hotelben. Megsaccolva körülbelül 30-an járkáltak csak a pult közelében. Biztos rengetegen lehetnek még az étterem-, és a bár-részen is.
Észrevettem, hogy ismét vagy 3 fiatal lány engem néz, és valamin nagyon tanakodnak. Tudom, hogy bunkó dolog tőlem, de amikor észrevettem, hogy elhatározták magukat, és elindultak felém, felálltam:
- Szilvi, pár perc és jövök! – szólta oda neki, és már el is indultam a mosdó felé.
- De hova…? - kezdett bele, de nem vártam meg, amíg végigmondja.
- Csak… csak egy perc! – mondtam visszafordulva. Gyorsan beszaladtam a mosdóba, bementem az egyik fülkébe, és magamra zártam. Füleltem, hogy jöttek-e utánam, de nem hallottam semmit. Körülbelül egy perc után kimentem, és nem hittem a szememnek. Ott állt mindhárom lány a mosdóban, teljesen csendben.
Észrevehették rajtam, hogy meglepődtem, mert azonnal félreálltak, és türelmesen megvárták, amíg megmosom a kezem. A tükörben néztem őket. Majd mikor az elektromos kézszárítóval megszárítottam a kezem, odafordultam hozzájuk:
- Mit szeretnétek? – kérdeztem, mintha nem tudnám… Ők azonban megszeppenve egymásra néztek. Majd az egyik kislány – olyan 13-14 évesek lehettek – megszólalt közülük:
- Te vagy Edward barátnője? – kérdezte.
Ekkor kétféle érzés is felszínre tört bennem: egyrészt borzalmasan meglepődtem azon, hogy a kislány magyarul szólt hozzám, másrészt pedig mosolyogtam, mert Rob helyett Edwardot mondott.
- Nem, nem én vagyok Edward barátnője. És Robert Pattinsoné sem. De ti magyarok vagytok mindhárman?
- Igen. Anyuékkal jöttünk nyaralni. Én Cintia vagyok, ők pedig a két legjobb barátnőm, Emese és Bianka. Nem akartam egyedül jönni, így anyu és apu megengedte, hogy ők is jöjjenek. Nagy Alkonyat-rajongók vagyunk, és olvastuk az interneten, hogy Robert itt van Angliában. Aztán pedig azt, hogy egy magyar lány a barátnője, és nagyon megörültünk ennek. Most pedig, ahogy megláttunk, gondoltam, hogy mindenképpen beszéltünk kell veled. Mesi és Bia folyamatosan azt mondták, hogy ne jöjjünk ide, mert úgysem fogsz szóba állni velünk, de én erősködtem! – mosolygott Cintia. – Viszont nem értem. Nem vagy Edw… vagyis Robert barátnője? Akkor kije vagy?
- Hát, egy barátja. De mivel 2 óra múlva repülök haza, így valószínű már az sem leszek.
- Én ezt nem hiszem! – ismét mosolygott a kislány. – Ahogy rád néz…! Tudom, hogy még nagyon fiatal vagyok, de látni én is látok. Állandóan arról beszél mindenki, hogy milyen szikra van Rob és Kristen között. Az az úgynevezett ’chemistry’ semmi ahhoz képest, ami köztetek van, amikor együtt vagytok! – mondta, én pedig csak ámultam-bámultam. Ahhoz képes, hogy ennyire fiatal, nagy értelmes, és megfontolt kislány. Ha nekem egyszer gyerekem lesz, én is ilyen okos kislányt, vagy kisfiút szeretnék! – mondtam magamban. – Éppen ezért szeretnénk egy aláírást. Nem hiszünk abban, hogy Robert hagyni fog elfutni. Igaz lányok? – nézett a barátnői felé, ők pedig egy mukkanás nélkül bólogattak.
Én pedig rájuk mosolyogtam, és az elém tolt 3 újságot gyorsan aláírtam: „Cintiának/Emesének/Biankának sok szeretettel: Andrássy Krisztina”. Természetesen annak a nevét írtam a papírra, akiét éppen aláírtam. Furcsa volt így ’autogramokat’ osztogatni, amikor nem is vagyok híresség.
- De azért remélem, nem felejtesz el minket Krisztina. És ha már valóban Rob mellett fogsz tündökölni, és meglátsz minket a rajongók között, odajössz hozzánk. És persze hozod magaddal Robertet is! – mondta mosolyogva Cintia, amikor már kiléptünk a mosdó ajtaján. Odapillantottam a kanapéra, ahol már mindhárom barátnőm ült, és visszafordultam a lányokhoz:
- Ne haragudjatok, de nekem most mennem kell. Mint mondtam, 11-kor indul a gépünk haza, és még ki kell érnünk a reptérre. Örülök, hogy találkoztunk, vigyázzatok magatokra, és további jó szórakozást Londonban. – ezzel mindhárom lány arcára adtam 2-2 gyors puszit, ők pedig teljesen letaglózva álltak előttem, és csak integettek. Ettől már Cintia szava is elakadt.
Odamentem a lányokhoz, felkaptam a poggyászomat, és immár 4-en indultunk kifelé a szállodából.
A parkoló fiúnak odaadtam a kulcsot, és pár perc múlva már meg is jelent a bérelt autónkkal. Segített bepakolni, beültünk, elköszöntünk tőle, és már el is indultunk a Heathrow felé.
A lányok éppen a legemlékezetesebb pillanatokat emlegették vissza az elmúlt egy hétből, így nem volt időm nekem sem Phil-en vagy éppen Robot gondolkodni. Szinte a fél órát végig nevettük, amíg odaértünk az autókölcsönzőig. Bill, a tulaj éppen házon kívül volt, de az alkalmazott is tudta, hogy ma érkezik vissza egy autó, így nem volt semmi probléma. Leadtuk a gyönyörű Volvo-t, közben pedig Nelli hívott egy taxit. Biztos éppen a közelben lehetett, mert nem telt bele 5 percbe, és már az autókölcsönző előtt várt minket. A sofőr segített bepakolni a csomagtartóba a poggyászokat, aztán beültünk, és már indultunk is. Szerencsére csak 10 percre volt az autókölcsönző a reptértől, így nem kellett sokat utazni. Szörnyen kicsi volt a taxi. Nem vagyunk nagy darabok, de így is alig fértünk el benne.
Ahogy odaértünk, kivettük a csomagokat, kifizettem a taxit, és már sétáltunk is a ’check-in’ pult felé… Nem volt nagyon hosszú sor, körülbelül 5-en álltak előttünk, de elég lassan haladtunk. Nekem pedig varázsütésre úgy özönlöttek bele a fejembe az elmúlt héten történt események, mintha valaki bekapcsolta volna a dvd-lejátszót.
Az első találkozás Robbal, a vacsora a Fifth Floor-ban, az egymásba gabalyodott séta, a búcsú-puszija, a Vendome Mayfair-es tánc, az csókunk, majd pedig a tegnap esti búcsú. Mintha egy hosszú filmszalagra rögzítve játszották volna le közvetlenül a szemem előtt.
Fogalmam nincs, hogy meddig elmélkedhettem ezeken, de arra eszméltem, hogy Szilvi bökdös:
- Kriszta! Hahó, Kriszta! Add oda a hölgynek a jegyeket! Nálad vannak, nem? – kérdezte, és közben elég érdekesen nézett rám.
- Jaj, hogyne… persze… elnézést kérek! Itt vannak a jegyek! – tértem magamhoz, esdekeltem a pult mögött álló hölgynek, aki mosolyogva nézett rám. Gyorsan kikutattam a nagy barna táskámból a jegyeket, és odanyújtottam neki.
- Valami baj van Kriszti? – lépett oda hozzám Nelli, Angival az oldalán, és mindhárman kérdő tekintettel néztek rám.
- Nem-nem! Semmi, jól vagyok! – hazudtam. Igenis rosszul voltam. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Ugyanis arra számítottam, hogy Rob legalább kijön hozzám, és elbúcsúzik. De semmi.
Ekkor két ismerős hang szólalt meg a hátunk mögött:
- Csajok!!! – mindhárman egyszerre kaptuk hátra a fejünket. Daniel és Phil voltak azok. Angi ahogy meglátta Dant, odaszaladt hozzá, beleugrott a nyakába, majd pár másodperc múlva már szenvedélyes búcsúcsókban forrtak össze. Phil pedig odasétált hozzánk.
Nellin láttam, hogy egy kicsit szomorú Jason miatt, hiszen ő Spanyolországban van, így nem tud elköszönni tőle. De tegnap este elmondta, hogy Jason írt neki egy sms-t, hogy amint tud, Magyarországra utazik Nellihez.
Ahogy Phil odaért hozzánk, előbb Nellihez, majd Szilvihez lépett egy ölelés és két-két puszi erejéig. Ezután odajött hozzám. Mivel a lányoknak elmeséltem, hogy legutóbb mi történt, odamentek a poggyászaikhoz, és leültek rájuk.
Időközben a jegyeket is leigazolták, így a becsekkolás is megtörtént, már csak a csomagunkat kellett leadni. Ezt pár pillanat alatt el is intéztük. Szilvi és Nelli mondták, hogy elszaladnak a mosdóba még a gépre szállás előtt, Angi pedig láthatóan Dannel és a búcsúzásukkal volt elfoglalva. Visszamentem Philhez:
- Szia! – mondtam neki.
- Szia! – válaszolta. Körülbelül egy percig csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást, de aztán Phil megtörte a csendet: - Sajnálom, ami történt! Tudom, nem sms-ben kellett volna leírnom azt, amit leírtam, és úgy valószínű elég bunkónak is tűnhetett, de nem így akartam. Istenem… de nehéz! Minden esetre egyet ne felejts el kérlek: attól hogy nem lettél a barátnőm, örökre a barátom maradsz, és remélem ez kölcsönös! Nagyon fogsz hiányozni! És… köszönöm az elmúlt egy hetet! – mondta, majd odalépett hozzám, és megölelt. Én is visszaöleltem! Nem tudom miért, de annyira jól esett, amit mondott!
Ezt szerettem volna valaki mástól is hallani. Robtól… de ő nem jött el. Arra sem méltatott, hogy legalább annyit mondjon, hogy „Ég veled!” vagy „Örülök, hogy találkoztunk!”. Nem is tudom, mit vártam…
Az ölelést én szakítottam meg, amikor Szilvi és Nelli visszaértek a mosdóból, már Angi és Dan és, kézen fogva, csatlakoztak hozzájuk. Valamint már azt is bemondták, hogy a 11 órakor Ferihegyre induló járatra megkezdhetjük a beszállást.
- Köszönök Phil… mindent! És te is hiányozni fogsz! – mondtam neki, majd egy halvány mosolyt küldtem felé. A számom megvan, majd tartjuk a kapcsolatot! Ha pedig itt fogok tanulni, még találkozni is fogunk tudni!
- Reméltem is! Na de induljunk, a végén még lekésitek a gépet!
- Én örülnék neki! – mondta Dan, majd odahúzta magához Angit, és megcsókolta.
A gépünk beszállókapuja előtt álltunk meg, és még egyszer elköszöntünk a srácoktól. Már én is adtam puszit Dannek és Philnek is, amikor egy nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha valaki nézne. Körbe is forogtam, az emeletre is felnéztem, de senki nem nézett felénk. Érdekes volt! Minden esetre nem foglalkoztam ezzel tovább. Még egyszer, utolsó utáni alkalommal, megöleltem Philt, és odamentem a kapuban álló férfihez. Odaadtam neki a beszállókártyáinkat, leellenőrizte azokat, és már be is léptünk a folyosóra. Visszaintegettünk Dannek és Philnek, majd elindultunk a gépünkre.
Gyorsan megtaláltuk a helyünket, így le is ültünk. Nelli Angi mellett, én pedig Szilvi mellett ültem. Szilvi nem szeret az ablaknál ülni, így én csüccsentem oda. Kifelé néztem az ablakon, amikor Szilvi hozzám szólt:
- Kriszti, látom, hogy valami baj van! Mondd el kérlek, utálom, ha szenvedsz!
- Tudod… csak reménykedtem, hogy Rob is kijön elköszönni. Tudom, hogy nem úgy sikerült a tegnap este, mint ahogy gondolom várta, de attól még ami történt, megtörtént. Azt hittem, jelentett neki valamit. De akkor ezek szerint csak játszott! És tudod, mi az őrület??? Hogy még most is azt várom, hogy berohan a gépbe, elkezdi a nevemet kiabálni, majd mikor megtalált, azt mondja, hogy szeret, és hogy nem enged el! De ha nem is ennyire romantikusan nézzük a dolgot, akkor legalább küld egy sms-t. De semmi! Na mindegy! Már nem is akarom törni magam ezen. Kicsit örülök annak, hogy hazamegyünk. Meg annak is, hogy lassan kezdődik a suli. Legalább lesz valami, ami eltereli a gondolataimat! – Szilvi csak nézett rám, és nem mert, nem akart – vagy talán nem tudott – mit mondani erre. Csak egy halk „Értem!”-et hallottam tőle, majd visszafordult, és maga elé nézett. Én pedig ismét kifelé az ablakon.
Annyira elméláztam, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy gurulunk a kifutópályán. Körbenéztem, és egy, maximum 2 hely kivételével tele volt az utastér. Szilvi közben elszundított mellettem, Angi pedig lelkesen mesélte Nellinek az estéjét Dannel. Én pedig ismét az ablakon kifelé lestem, immáron felülről nézve Londont.
Zökkenőmentes utunk volt, fél 2 után pár perccel hallottam meg a stewardess hangját, miszerint kapcsoljuk be az öveket, mert perceken belül földet érünk.
Ahogy begurult a 2B terminálba a gép, és megállt, már fel is keltünk, és elindultunk a tömeggel kifelé. A váróban már Zoli ott állt, és várta Szilvit. Olyan édesek voltak, hogy egymáshoz bújtak. Valahogy annyira összeillettek! Kicsit irigykedtem is… de csak egy icike-picikét! :)
Angi és Nelli megbeszélték, hogy együtt mennek haza. Gyorsan elvettük a csomagjainkat a futószalagról, és elköszöntünk egymástól. Éppen indultam volna a kijárat felé, hogy elkapjak egy taxit, ami kivisz a vonatállomásra, amikor hatalmas meglepetés ért. A semmiből előtűnt Erik. Egyik kezemmel a táskám fülét, a másikkal a gurulós poggyászom műanyag fogóját szorongattam. Ő pedig tőlem körülbelül 10-15 méterre állt, egy barna nadrágban, és egy fekete pólóban, zsebre tett kézzel. A következő pillanatban tett egy lépést felém, szinte ugyanabban a pillanatban és is tettem egyet, így elindultunk egymás felé. Felgyorsultak a lépteink, amikor pedig odaértünk egymással szembe, elengedtem a poggyászom fogóját, ő pedig kihúzta a kezét a zsebeiből, és olyan szorosan magához húzott és megölelt, amennyire csak tudott. A fejét pedig a nyakamba fúrta.
- Hiányoztál! Nagyon… nagyon-nagyon! – mondta, és ha lehetett, még jobban magához húzott. Én is öleltem őt. A kezeimet a nyaka köré csavartam, és úgy húztam magamhoz.
- Te is nekem! – válaszoltam. Mikor kibontakoztunk egymás öleléséből, éppen kezdtem volna bele a mondókámba, amikor a szám elé tartotta a kezét, illetve a mutatóujját:
- Ne, ne mondj semmit! Tudom, hogy mekkora állat voltam! Nem szabadott volna azt tennem, amit tettem, és azt meg főleg nem szabadott volna mondom, amit mondtam. Kérlek, bocsáss meg! – mondta őszinte megbánással a hangjában és a szemében.
- Igen! Pontosan, egy hatalmas marha voltál! De tudod mit, mivel szeretem az állatokat, megbocsátok! – mondtam mosolyogva, amitől egy hatalmas, őszinte kacaj jött ki a torkán, és ismét magához ölelt.
- Köszönöm! – válaszolta a fülembe súgva.
- Egyértelmű, hiszen barátok vagyunk! De ha lehet, most inkább engedj el, mert a végén nem lesz barátod. Azt hiszem, ha így folytatod, megfulladok!
- Jaj, bocs! – mondta, és gyorsan elengedett. Megfogta a poggyászom fogóját, odaintett Szilvinek és Zolinak - akik egymásba karolva, teljesen letaglózva nézték végig az előbbi jelenetet -, és odafordult hozzám:
- Indulhatunk? – kérdezte.
- Persze. De várj, nem hívtam taxit! – mondtam, és már nyúltam is a táskámba a telefonomért, amikor megfogta a kezem.
- Kriszti, szerinted én hogy jöttem ide? Természetesen kocsival. Így megspórolhatod a taxi díját. Vagy ha már annyira fizetni akarsz, akkor fizess nekem: azzal, hogy eljössz velem ebédelni.
- Rendben, megegyeztünk! De én fizetek! – kötöttem ki mosolyogva.
- Na jó, egye fene! Most az egyszer! – válaszolta egy csalafinta mosollyal az arcán. Ebből tudtam, hogy nagyon elővigyázatosnak és agyafúrtnak kell lennem, mert pincér srác lévén elég sok embert ismer, így könnyen ki tud játszani a fizetést illetően. Valószínű – a vigyorából kiindulva – most erre készül.
A kb. 10 perc alatt, amíg kiértünk a parkolóba, megkérdezte, milyen volt a hazafelé utam a gépen. Mondtam, hogy csendes, és nyugodt. Bár úgy éreztem, szíve szerint nem ez lett volna a legelső kérdése, de talán szándékosan kerülte a Robos témát.
Ahogy odaértünk Erik kocsijához – ami egy 4 vagy 5 éves ezüstszínű, fiatal sráchoz híven kicsit feltuningolt Wolksvagen Golf –, betette a csomagtartóba a csomagomat, és beült mellém a kocsiba. Elindultunk, és egész végig, amíg a gyorsforgalmin mentünk, végig csendben voltam, és – ahogy a gépen, itt is – kifele bámultam az ablakon. Egyszer csak megszólalt nagyon édes, kellemes hangon:
- Fáradt vagy?
- Hm… tessék? – kérdeztem vissza, mert hallottam, hogy valamit kérdezett, de az már nem jutott el az agyamig, hogy mit. Szerintem nem kell mondanom, mire, vagy éppen kire gondoltam.
- Azt kérdeztem, hogy fáradt vagy? Nagyon hallgatag vagy! Ilyenkor nem ezerrel mesélnek kéne, hogy mit csináltál Londonban, hány ruhát vettél, merre voltatok, hol buliztatok, vagy éppen hány pasival flörtöltél? Legalábbis mikor San Diegoban voltál tavaly, ezzel indítottál az étterem kellős közepén, emlékszel? – mosolygott, ahogy gondolom felelevenítette magában a képi emlékeket.
Tavaly ilyenkor apukámnak egy üzleti útra kellett menni Amerikába, egész pontosan San Diegoba, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elkísérni őt? Én, mint 19 éves fiatal lány, persze, hogy igent mondtam. Így elmentem vele. Igaz, hogy csak 4 napot töltöttünk ott, de az üzlettársaknak tőlem egy-két évvel idősebb lányai és fiai voltak, így természetes, hogy elvoltam velük. Elvoltam??? Az nem elég erős kifejezés! Fantasztikusan éreztem magam! Napközben várost néztünk, bóklásztunk, strandoltunk, esténként pedig a legjobb bárokat és diszkókat jártuk sorra. Az utolsó előtti nap pedig Denis és Kaya – ők egyébként egy pár voltak – feldobták a kérdést, hogy miért nem ugrunk át LA-be egy kicsit? Igaz, hogy kb. 2 órás út, ha nincs dugó, de mi az nekünk…! Bepattantunk mind az öten Denis gyönyörű kék, vadonatúj Q7-es Audijába (amit az apukájától a 21. születésnapjára kapott), és Los Angelesbe mentünk. Végigsétáltunk a Hollywood Boulevardon, és fotózkodtunk a földön heverő csillagokkal. Ez méltó befejezése volt az ott tartózkodásomnak.
Mikor hazajöttünk, annyira el akartam mesélni Eriknek, hogy nem bírtam megvárni, amíg találkozunk, így bementem hozzá a „Tori”-ba, és ott adtam elő az egész sztorit. Hát… vicces volt, ahogy magyaráztam, az összes vendég hallatára…! A visszaemlékezésemet Erik hangjára fejeztem be:
- Kriszti! – integetett nekem, és mosolyogva nézett rám. Neki is hasonló, ellenállhatatlan mosolya volt, mint Robnak. De neki valahogy másmilyen! Na tessék, már megint Rob! – Min mosolyogsz?
- Oh, csak visszaemlékeztem én is a tavalyi san diego-i eset utáni mesedélutánra… - válaszoltam.
- Ja értem! De a kérdésem még mindig lóg a levegőben… - nézett ismét rám egy pillanatra, majd vissza az útra.
- Igen, egy kicsit fáradt vagyok, tegnap este sokáig dvd-ztünk a csajokkal, de semmi komoly. Az út pedig… nagyon jó volt! De azért örülök, hogy megint itthon vagyok! – válaszoltam.
- Aham… - mondta, ebből éreztem, hogy nem éri be ennyivel. – És hogy-hogy dvd-t néztetek az utolsó estéteken? Miért nem buliztatok? A nyaralás utolsó napján mindenki ezt szokta tenni! – kérdezte. Imádtam Eriket, mint barátot, de ilyenkor meg tudtam volna verni. Sok kérdése van, és ami a legbosszantóbb, okosan kérdez. Nagyon is okosan!
- De igen! Csak tudod… Nellinek holnap már dolgoznia kell, így még Angliába indulás előtt megbeszéltük, hogy vasárnap a 11 órás géppel jövünk, hogy tudjon pihenni.
- Értem! És mi van Robert Pattinsonnal? – bökte ki végre azt a kérdést, ami szerintem már az óta nyomta a szívét, amióta a reptéren meglátott.
- Hát… - kezdtem volna bele valami köntörfalazásba, amikor hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Kivettem a táskámból, és anyu neve villogott a kijelzőn. Kértem Eriktől 5 percet, és gyorsan felvettem:
- Szia anyu!
- Szia szívem! Hogy vagy? Kicsit ideges voltam, mert még nem hívtál! Gondoltam, megpróbálok rád csörögni… - mondta anyu.
- Igen-igen, sajnálom, hogy még nem hívtalak. Erik kijött elém a reptérre, és elhívott ebédelni. Közben beszélgettünk, így meg is feledkeztem arról, hogy hívnom kellett volna. Tényleg sajnálom anyu!
- Nem szívem, semmi baj! Erik tényleg kiment eléd? Hát ez nagyon kedves tőle! Mondtam én, hogy ő egy nagyon aranyos srác, nem beszélve arról, hogy rendes, és még a külseje sem elhanyagolható…!
- Anyu, ne kezd ezt megint, rendben? Már egyszer megbeszéltük! – mondtam neki, és lopva rápillantottam Erikre. Ő éppen a vezetésre koncentrált, mivel pont egy olyan úton mentünk, ahol mindenki ide-oda cikázott a sávokban - jó magyar szokás szerint - index használata nélkül. Ekkor jutott az eszembe, hogy egyrészt nem tudom, hogy hova megyünk, másrészt fogalmam nincs, hogy jelenleg hol vagyunk.
- Jó, rendben, persze. Na és milyen volt a hazafele utad? – kérdezte anyu.
- Minden rendben ment, zökkenőmentes utunk volt, és sikeresen landoltunk. Nem volt semmi gond. Holnap lehet hazamennék egy kicsit, rendben? De csak egy pár órára, nem aludnék ott!
- Persze Kriszti! Gyere nyugodtan! Egész nap itthon vagyok!
- Oké, köszi anyu. Tényleg, apu merre van? Nem jött még haza?
- Nem, sajnos nem, mert Finnországból tovább kellett repülnie Belgiumba. Nem is tudni, mikor jöhet haza.
- Jah, értem! Szegény! Ha beszélsz vele, kérlek, mondd meg neki, hogy puszilom!
- Rendben, átadom. – mondta anyu. Ekkor vettem észre, hogy Erik lelassított, és nagyon nézelődik jobb oldalra, valószínű parkolóhelyet keresve.
- Anyu, most le kell tennem, mert ha jól látom, megérkeztünk! – ránéztem Erikre, aki mosolyogva bólintott, és tovább nézelődött. – Holnap találkozunk! Úgy tervezem, hogy ebédre otthon leszek.
- Rendben! Vigyázzatok magatokra, jó étvágyat, és Eriket üdvözlöm! – néztem Erikre, aki már sejtette, anyu mit mondott, és odasúgta, hogy „Én is anyukádat!”.
- Ő is téged, és köszönjük! – mondtam mosolyogva. – Puszi!
- Puszi szívem! – és ezzel letettük.
Erik éppen akkor szúrt ki egy üres helyet, és rutinosan, a parkolásnál általában megszokott kicsit nagyobb sebességgel, be is töltötte a parkolóhelyet.
Én még bíbelődtem a táskámmal, visszatettem a telefont, és behúztam a rajta levő cipzárt, ő pedig már az én oldalamon volt, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Hölgyem?! – tartotta ki a kezét, hogy meg tudjam fogni, ezzel segítve a kiszállást.
- Oh, milyen udvarias… Köszönöm! – válaszoltam mosolyogva. Ahogy kiszálltam, becsukta az ajtót, bezárta a kocsit, és mellém lépve elindultunk az étterem felé.
Őszintén megvallva fogalmam nincs, mi az étterem neve, de az biztos, hogy nem egy olcsó hely.
Ahogy beléptünk, egy fiatal férfi fogadott minket. Erik és ő barátként üdvözölték egymást, kezet fogtak.
- Wow, nem semmi! Öcsém, megfogtad az Isten lábát. Nagyon szép barátnőd van! Hogy tudott magába bolondítani? Mert fordítva megértem! – mondta a fiatal srác, felém fordulva. Erik egy kicsit zavarba jött. Bevallom, most láttam őt zavarban először, de nagyon jól állt neki.
Viszont úgy éreztem, mondanom kell valamit:
- Öh, hát… Imádom őt, mert kedves, aranyos, édes, és szexi! De egyébként csak barátok vagyunk! – mondtam. Ahogy soroltam a jelzőket, Erik szeme úgy tágult egyre jobban és jobban. A végén pedig csak mosolyogva lehajtott a fejét.
- Áh, ééértem! Szóval csak barátok! Khm… - mosolygott a srác. Majd közelebb lépett hozzám: - Egyébként Krisztián vagyok, de barátoknak csak Krisz. Örülök, hogy megismerhetlek! – fogtunk kezet.
- Krisztina, de barátoknak csak Kriszti vagy Kriszta. És szintén örülök! – mondtam, szándékosan az ő mondatát ismételve.
- Most, hogy túljutottunk a bemutatkozáson, és megismerhetted az én bolond, de annál inkább legjobb barátomat, talán be is mehetnénk! – szólt közbe Erik.
- Jó ötlet! Mehetünk… - válaszoltam.
Bementünk az étterembe, és csodálatos látvány fogadott minket. Vagyis engem, mert ahogy elnéztem Eriket, ő már járt itt. A színösszeállítás fekete-fehér volt, és középen egy hatalmas pálmafa állt. Az egyik fal melletti asztalhoz kísért minket Krisz, majd mikor leültünk, odaadta az étlapokat. Választottunk gyorsan, majd visszaadtuk az étlapot. Én egy bolognai spagettit rendeltem, és mivel Erik nem tudta, hogy mit rendeljen, inkább kettőt kért.
Krisz elment a rendelésünkkel, Erik pedig kapva az alkalmon, hogy nem kezdtünk el beszélgetni, belekezdett a hadműveletébe, amire már számítottam:
- Megbocsátasz egy pillanatra, ki kell szaladnom a mosdóba! – és már állt volna fel az asztaltól, amikor megfogtam a kezét. Ő nem számított arra, hogy rájöttem a tervére, így be tudtam vetni a női praktikáimat, bár kicsit „szőkére” sikeredett:
- Ne, kérlek, ne menj. Ne hagyj itt egyedül! – mondtam, de belül félig röhögtem a hülye szituáció miatt, félig viszont rosszul éreztem magam, amiért kihasználom Erik érzéseit.
- De csak egy perc! – nézett rám.
- Tudom, de… nézd azt a férfit. Olyan furcsán néz rám! Kérlek, ne menj el! – néztem Erikre nagy és kérlelő szemekkel, majd mutattam oda egy férfire, aki mellesleg akkor először nézett felénk. Mivel tudtam, hogy Erik nem olyan srác, aki jelenetet rendez, így ezt könnyűszerrel eljátszhattam.
- Jó rendben! – sóhajtott, és rám mosolygott. Győzelem! – szinte ordítottam magamban. De Erik felé csak egy halk „Köszönöm”-öt ejtettem meg, egy halvány mosoly, és egy gyengéd kézszorítás kíséretében. Majd elengedtem a kezét.
- Viszont akkor mesélned kell! Mi történt Londonban? És mi van a… sztárocskával? – kérdezte, az utolsó szót elég gúnyosan mondva, és előtte egy kis lélegzetvételnyi szünetet hagyva, a hatás kedvéért.
- London fantasztikus volt, mint ahogy már mondtam. Rengeteget sétáltunk, vásároltunk, nevezetességeket néztünk. Az utóbbit viszont szigorúan csak a másik napon! Az elsőn én ugye az ügyvédi irodában voltam, ami fenomenális volt! Lisa Kinsley volt a „mentorom”, és csupán csak 2 évvel idősebb nálam. Ő is joghallgató, de ő az Oxfordon tanul. Joggyakornok a cégnél jelen pillanatban. Viszont mindent megmutatott, szó szerint mindenbe beleláthattam. Ha felvesznek az egyetemre, és kint fogok élni, imádni fogom ezt a munkahelyet! Aztán sokat buliztunk is! A Ritz vendégeinek automatikus bejárása van az egyik legszebb szórakozóhelyre Londonban, ami egyébként egy VIP klub. Vendome Mayfair a neve. Nagyon szép hely, majd neten megmutatom, ha gondolod! Akkor… voltunk karaoke-bárban is az ottani barátainkkal. Képzeld, én is énekeltem. Először úgy volt, hogy mi 4-en lányok, de aztán Nelli, Angi és Szilvi lementek a színpadról, ahogy meglátták a dal címét a tv-n. Madonnától volt a „La isla bonita”. Így én énekelgettem egyedül. De azért élveztem! – meséltem, szándékosan terelve a szót Robról.
- Na és Rob Pattinson? Vele mi van? Javíts ki, ha tévedek, de olyan érzésem van, mintha szándékosan kerülnéd a témát! – talált ismét a közepébe.
- Nem dehogy! – hazudtam. – Mint ahogy már mondtam, Rob és én csak barátok vagyunk. Illetve már azok sem, mert az a bizonyos csók után összevesztünk, és még el sem köszönt tőlem. Úgyhogy „minden álomnak vége szakad egyszer” alapon eljöttem Londonból, magam mögött hagyva őt is!
- Értem! – válaszolta, és ezzel szinte végszóra, megjelent Krisz az ebédünkkel.
Az egész evés alatt csak pár szót váltottunk, legfőképpen a Londoni utam apróbb részleteiről, de semmiképpen sem Robról. Igazából nagyon éhesek voltunk, így inkább arra koncentráltunk. Mikor befejeztük az evés, akkor vettem észre, hogy már igencsak 2 órája itt ülünk az étteremben. Már 5 óra volt.
Mivel Eriket nem engedtem el mosdóba, így bepróbálkozott most is:
- Ha nem haragszol, most már tényleg elmennék a mosdóba! – mosolygott, és felállt.
- Igen, nekem is mennem kell. Közben pedig kifizetem az ebédet! – álltam fel én is, és rámosolyogtam. – Megegyeztünk! – teljesen megütközve nézett vissza rám.
Így is tettem. Fizettem, majd elmentünk mosdóba. Mielőtt eljöttünk, elköszöntünk Krisztől, és megköszöntünk neki mindent. Erikkel kezet fogtak, majd kisétáltunk az étteremből. Időközben azt is megtudtam, hogy az étterem neve Selina.
Erik szinte fortyogott a méregtől, amiért nem tudott kijátszani, ahogy szokott. Én pedig nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés. Erik odakapta a fejét, én pedig mikor már a hasamat fogta a nevetéstől, egy mosollyal az arcán megkérdezte:
- Most meg min nevetsz? – kérdezte.
- Annyira aranyos… voltál, hogy… bevetted! Jaj, Istenem! – mondtam nevetve.
- Mi???? Úgy érted, hogy a férfi nézése, és a te mosdóba jövésed csak álca volt?? Te végig tudtad, mire készülök! – döbbent le.
- Persze, hogy tudtam! Erik, barátok vagyunk már több mint egy éve. Valamennyire már kiismertelek! – nevettem még mindig, de már nem annyira.
- Te kis… mmmm…. – lépett oda hozzám, de már ő is nevetett, és elkezdett csiklandozni. Az oldalamat, a csípőmet, és a hasamat.
Elég érdekesen nézhettek ránk a járókelők, hiszen ott vonaglottam Erik kezében, de nem tudtam másra figyelni. Csak arra, hogy nehogy megfulladjak a nevetéstől.
- Ne… ne, kérlek! Hagyd… abba! Már nagyon… fáj… a hasam! – mondtam, ő abbahagyta, és megölelt. Én is átbujtattam a kezem a karjai alatt, és visszaöleltem.
Körülbelül egy-két percet álltunk így, amikor eltolt magától, és egyenesen a szemembe nézett. Mélyen, úgy ahogy akkor este, amikor megcsókolt. Felvettem vele a szemkontaktust, így csak szótlanul néztük egymást. Nem tudom miért, de most valahogy vonzott. Jobban, mint eddig valaha. Vágytam arra, hogy megöleljen, vagy, hogy egyáltalán csak hozzám érjen. És ami a legjobban meglepett: vágytam arra, hogy megcsókoljon! De szerencsére Erik időben észbe kapott, és elengedett. Ezzel én is észhez tértem. Jézusom, az egyik legjobb barátom csókjára vágytam!? – kérdezte ledöbbenve magamtól, természetesen magamban. Ez biztos, hogy Rob miatt van! Rettenetesen hiányzik, és vele akarok lenni. Hozzábújni, megölelni, és megcsókolni! Istenem, az a csók!
- Na jó, azt hiszem elég a jóból egyelőre. Most hazaviszlek, pihend ki magad! Holnap amúgy is hazautazol anyudékhoz, és az igencsak 2 óra vezetést jelent! Nagyon a szívemre venném, ha miattam holnap kialvatlanul kelnél fel!
- Rendben! – csak ennyit tudtam kinyögni. Beszálltunk a kocsiba, és körülbelül 40 perc alatt már a lakásom előtt álltunk.
Erik is kiszállt, és kivette a poggyászomat a csomagtartóból, majd bezárta a kocsit. El akartam venni tőle a csomagot, de nem engedte. Felkísért! Behívtam őt, de úgy láttam, egy gondolat átfutott gyorsan az agyán, és nemet mondott. Ahogy végignéztem rajta – a barna nadrág, és a fekete, passzos póló láttán –, megmondom őszintén, nekem is végigfutott egy pajzán gondolat az agyamon, de aztán gyorsan el is múlt. Elköszöntünk egymástól egy-egy puszival, aztán elindult lefelé, én pedig bementem, és bezártam az ajtót.
Odamentem az ablakhoz, ami éppen az utcára néz, és láttam, amint leér. Gondolom megérezhette – vagy talán csak számított rá –, hogy az ablakban leszek, így mikor kinyitotta a kocsiajtót, felnézett, én pedig integettem. Egy mosoly, és egy puszi-dobás kíséretében visszaintett, majd beült és az „agresszív vezetős” stílusában elhajtott. Csak most jutott eszembe, hogy érdekes módon mikor a reptérről az étterembe, vagy az étteremből hazafelé jöttünk, felettébb nyugodtan vezetett. Furcsa! De nem is agyaltam ezen többet.
Amikor ránéztem a hatalmas csomagomra, elment a kedvem a pakolástól, így csak betettem a poggyászt a sarokba, és elmentem lezuhanyozni. Még nagyon korán volt a zuhanyozáshoz, de azért irtóra jól esett. Mivel hajat is mostam, egy hajamra, és egy a testemre csavart törölközővel kijöttem a fürdőből, és kivettem a szekrényből egy új francia bugyit és egy pólót pizsamának. Felöltöztem, megszárítottam a hajam, majd nagy nehézségek árán, de rászántam magam, és kipakoltam a poggyászból. Nem tartott sokáig, mert minden ruhát bedobtam a mosógépbe. Bár kimosattuk a Hotelben őket, de azért jobban szeretem az én öblítőm illatát érezni rajtuk.
Mikor végeztem a nagyobbik csomaggal, leültem az ágyra, és elkezdtem kipakolni a kisebbik táskámból is, amit végig magammal hordoztam. Ebben mondjuk nem sok minden volt, inkább csak pár ajándék, napszemüveg, iratok, a nőknél mindig megtalálható „alaptartozékok”, és a telefonom. Mikor végeztem, a táskát betettem a szekrénybe, a poggyász mellé. Mivel nagyon jó idő volt, kinyitottam az ablakokat is. Nem jött rosszul egy kis friss levegő, mert elég állott volt már. Érthető, hiszen egy teljes hétig nem szellőztetett senki.
Bekapcsoltam a tv-t, és levágtam magam az ágyra. Gondoltam felhívom Eriket, hogy megkérdezzem, rendben hazaért-e, így a kezembe vettem a telefont. Ekkor láttam meg egy, hogy üzenetem érkezett. Megnyitottam:
„Szia Kriszti! Nem is tudom, mit írjak, de éreztem, hogy mindenképpen írnom kell neked! Már most nagyon hiányzol, és nem tudlak elfelejteni! Soha nem is foglak! Valamit nem mondtam neked, amit pedig kellett volna, és ezt nagyon bánom! Azt viszont tudom, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy a közeljövőben ezt elmondhassam neked, és hogy veled lehessek! Nem engedlek el csak úgy, remélem, ezzel tisztában vagy! Rob”
Olvastam el az üzenetet, majd még vagy 5-ször újra végigfutottam rajta. De annyira mérges lettem, hogy nem említette a hazautazást, és hogy miért nem jött ki hozzám a reptérre, hogy becsuktam a telefont, és letettem a mellettem levő asztalra.
Elkezdtem nézni a tv-t, de valahogy nem tudtam odafigyelni. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy Rob miért nem volt ott a reptéren. Mert ez az sms után valószínű nem csak játszadozott velem… De akkor miért nem jött oda? Jó, rendben, nem úgy alakult a búcsúzásunk, ahogy kellett volna, vagy ahogy terveztük, de akkor is… Phillel is történtek dolgok, Erikkel is összevesztem, mégis kijött az előbbi elbúcsúzni, az utóbbi pedig köszönteni. Ezen még gondolkodtam egy darabig, aztán elég korán, de elnyomott az álom.