13. fejezet - Hazautazás

Másnap reggel 8 órakor egy halk kopogtatásra ébredtem. Először azt hittem, álmodok – ismét –, de mikor elkezdte nyitogatni az ajtót a folyosón álló személy, majd ismét kopogott, gyorsan kiugrottam az ágyból. Odamentem az ajtóhoz egy nagy ásítás kíséretében, és kinyitottam:
- Azt hittem, már be sem engedtek. De várj csak! Te hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Angi, és rám nézett, majd ránézett az ágyra, és mosolyra húzta a száját. – Munkásszálló?
- Valami olyasmi… - válaszoltam szintén mosolyogva. Mivel Angi nem igazán a suttogás híve, hangjának köszönhetően már Szilvi, és Nelli is ébredezni kezdtek. – Na és milyen volt az este?
- Fenomenális. Istenem, annyira bánom, hogy el kell mennünk. Olyan jó Dannel… és itt nem csak a szexről beszélek! – kötötte ki azonnal, amikor meglátta az arcomon elterülő vigyort. – Bár meg kell hagyni, az sem elhanyagolható! – mosolyodott el ő is, közben lehajtotta a fejét, és mintha – most először – egy kicsit zavarba jött volna.
Ekkor már Szilvi és Nelli is fent voltak, sűrűn ásítozva ültek az ágyon. Majd Szilvi felkelt:
- Ha nem bánjátok, én gyorsan rendbe szedem magam az induláshoz. Ahogy elnézem, nem lenne egy hátrány, ha elkezdenénk készülődni. 3 óránk van a gép indulásáig! – erre Angi Nelli és én, szinte egyszerre kaptuk a fejünket az óra felé. Szilvi már el is indult az ajtó felé, én is utánamentem. Nelli még utánunk szólt:
- Maximum 1 óra múlva, vagyis 9-kor találkozunk az aulában levő pultnál. Aki előbb ott lesz, jelentkezzen ki. Jó lesz így?
- Persze! – mondtam, és már ott sem voltunk.
A szobánkba érve Szilvi kivett a szekrényéből egy farmert és egy pulcsit, majd bevágtatott a fürdőszobába. Én közben kiválasztottam egy farmert, egy fehér rövidujjas felsőt, és egy barna vékonyabb pulcsit az utazáshoz. Majd pedig elkezdtem összepakolni. Szerencsére mindent rendben tartottam, így nem volt más dolgom, mint a szekrényből áttegyem az összehajtott ruhákat a poggyászba. Mire Szilvi végzett – körülbelül 20-25 percet lehetett a fürdőben –, én is elkészültem az összecsomagolással. Mindent összeraktam.
Ezt követően én mentem öltözni. Fogat mostam, felöltöztem, fésülködtem, majd összefogtam a hajam. Én úgy negyed órát lehettem a fürdőben. Mikor kijöttem, Szilvi körülbelül a cuccai elpakolásának felénél tartott, így segítettem neki.
2 perccel 9 óra előtt készültünk el, majd körülnéztünk, hogy nem hagytunk-e ki valamit. Érzékeny búcsút vettünk a szobánktól. Még egy könnycsepp is megjelent a szememben, mert ahogy végignéztem a szobán, átfutott az agyamon az elmúlt egy hét összes történése. Kicsit elszorult a szívem. Ugyanezt láttam Szilvin is. De ahogy ránéztem a mellettem álló barátnőmre, gyorsan letöröltem a könnycseppet a szememből, kihúztam magam, és határozottan megszólaltam:
- Menjünk! – erre Szilvi is felocsúdott, megfordult, és kisétált a szobából. Mivel én jöttem ki másodiknak, én zártam az ajtót. Magunk mögött húzva a poggyászunkat, szépen elballagtunk a liftekig, és hívtunk egyet. Majd lementünk vele a földszintre.
Mivel Nellit és Angit még nem láttuk sehol, odamentünk a pulthoz, és kijelentkeztünk. Elköszöntünk, és leültünk a közeli kanapéra. Nem tudom miért, de rengetegen voltak most a hotelben. Megsaccolva körülbelül 30-an járkáltak csak a pult közelében. Biztos rengetegen lehetnek még az étterem-, és a bár-részen is.
Észrevettem, hogy ismét vagy 3 fiatal lány engem néz, és valamin nagyon tanakodnak. Tudom, hogy bunkó dolog tőlem, de amikor észrevettem, hogy elhatározták magukat, és elindultak felém, felálltam:
- Szilvi, pár perc és jövök! – szólta oda neki, és már el is indultam a mosdó felé.
- De hova…? - kezdett bele, de nem vártam meg, amíg végigmondja.
- Csak… csak egy perc! – mondtam visszafordulva. Gyorsan beszaladtam a mosdóba, bementem az egyik fülkébe, és magamra zártam. Füleltem, hogy jöttek-e utánam, de nem hallottam semmit. Körülbelül egy perc után kimentem, és nem hittem a szememnek. Ott állt mindhárom lány a mosdóban, teljesen csendben.
Észrevehették rajtam, hogy meglepődtem, mert azonnal félreálltak, és türelmesen megvárták, amíg megmosom a kezem. A tükörben néztem őket. Majd mikor az elektromos kézszárítóval megszárítottam a kezem, odafordultam hozzájuk:
- Mit szeretnétek? – kérdeztem, mintha nem tudnám… Ők azonban megszeppenve egymásra néztek. Majd az egyik kislány – olyan 13-14 évesek lehettek – megszólalt közülük:
- Te vagy Edward barátnője? – kérdezte.
Ekkor kétféle érzés is felszínre tört bennem: egyrészt borzalmasan meglepődtem azon, hogy a kislány magyarul szólt hozzám, másrészt pedig mosolyogtam, mert Rob helyett Edwardot mondott.
- Nem, nem én vagyok Edward barátnője. És Robert Pattinsoné sem. De ti magyarok vagytok mindhárman?
- Igen. Anyuékkal jöttünk nyaralni. Én Cintia vagyok, ők pedig a két legjobb barátnőm, Emese és Bianka. Nem akartam egyedül jönni, így anyu és apu megengedte, hogy ők is jöjjenek. Nagy Alkonyat-rajongók vagyunk, és olvastuk az interneten, hogy Robert itt van Angliában. Aztán pedig azt, hogy egy magyar lány a barátnője, és nagyon megörültünk ennek. Most pedig, ahogy megláttunk, gondoltam, hogy mindenképpen beszéltünk kell veled. Mesi és Bia folyamatosan azt mondták, hogy ne jöjjünk ide, mert úgysem fogsz szóba állni velünk, de én erősködtem! – mosolygott Cintia. – Viszont nem értem. Nem vagy Edw… vagyis Robert barátnője? Akkor kije vagy?
- Hát, egy barátja. De mivel 2 óra múlva repülök haza, így valószínű már az sem leszek.
- Én ezt nem hiszem! – ismét mosolygott a kislány. – Ahogy rád néz…! Tudom, hogy még nagyon fiatal vagyok, de látni én is látok. Állandóan arról beszél mindenki, hogy milyen szikra van Rob és Kristen között. Az az úgynevezett ’chemistry’ semmi ahhoz képest, ami köztetek van, amikor együtt vagytok! – mondta, én pedig csak ámultam-bámultam. Ahhoz képes, hogy ennyire fiatal, nagy értelmes, és megfontolt kislány. Ha nekem egyszer gyerekem lesz, én is ilyen okos kislányt, vagy kisfiút szeretnék! – mondtam magamban. – Éppen ezért szeretnénk egy aláírást. Nem hiszünk abban, hogy Robert hagyni fog elfutni. Igaz lányok? – nézett a barátnői felé, ők pedig egy mukkanás nélkül bólogattak.
Én pedig rájuk mosolyogtam, és az elém tolt 3 újságot gyorsan aláírtam: „Cintiának/Emesének/Biankának sok szeretettel: Andrássy Krisztina”. Természetesen annak a nevét írtam a papírra, akiét éppen aláírtam. Furcsa volt így ’autogramokat’ osztogatni, amikor nem is vagyok híresség.
- De azért remélem, nem felejtesz el minket Krisztina. És ha már valóban Rob mellett fogsz tündökölni, és meglátsz minket a rajongók között, odajössz hozzánk. És persze hozod magaddal Robertet is! – mondta mosolyogva Cintia, amikor már kiléptünk a mosdó ajtaján. Odapillantottam a kanapéra, ahol már mindhárom barátnőm ült, és visszafordultam a lányokhoz:
- Ne haragudjatok, de nekem most mennem kell. Mint mondtam, 11-kor indul a gépünk haza, és még ki kell érnünk a reptérre. Örülök, hogy találkoztunk, vigyázzatok magatokra, és további jó szórakozást Londonban. – ezzel mindhárom lány arcára adtam 2-2 gyors puszit, ők pedig teljesen letaglózva álltak előttem, és csak integettek. Ettől már Cintia szava is elakadt.
Odamentem a lányokhoz, felkaptam a poggyászomat, és immár 4-en indultunk kifelé a szállodából.
A parkoló fiúnak odaadtam a kulcsot, és pár perc múlva már meg is jelent a bérelt autónkkal. Segített bepakolni, beültünk, elköszöntünk tőle, és már el is indultunk a Heathrow felé.
A lányok éppen a legemlékezetesebb pillanatokat emlegették vissza az elmúlt egy hétből, így nem volt időm nekem sem Phil-en vagy éppen Robot gondolkodni. Szinte a fél órát végig nevettük, amíg odaértünk az autókölcsönzőig. Bill, a tulaj éppen házon kívül volt, de az alkalmazott is tudta, hogy ma érkezik vissza egy autó, így nem volt semmi probléma. Leadtuk a gyönyörű Volvo-t, közben pedig Nelli hívott egy taxit. Biztos éppen a közelben lehetett, mert nem telt bele 5 percbe, és már az autókölcsönző előtt várt minket. A sofőr segített bepakolni a csomagtartóba a poggyászokat, aztán beültünk, és már indultunk is. Szerencsére csak 10 percre volt az autókölcsönző a reptértől, így nem kellett sokat utazni. Szörnyen kicsi volt a taxi. Nem vagyunk nagy darabok, de így is alig fértünk el benne.
Ahogy odaértünk, kivettük a csomagokat, kifizettem a taxit, és már sétáltunk is a ’check-in’ pult felé… Nem volt nagyon hosszú sor, körülbelül 5-en álltak előttünk, de elég lassan haladtunk. Nekem pedig varázsütésre úgy özönlöttek bele a fejembe az elmúlt héten történt események, mintha valaki bekapcsolta volna a dvd-lejátszót.
Az első találkozás Robbal, a vacsora a Fifth Floor-ban, az egymásba gabalyodott séta, a búcsú-puszija, a Vendome Mayfair-es tánc, az csókunk, majd pedig a tegnap esti búcsú. Mintha egy hosszú filmszalagra rögzítve játszották volna le közvetlenül a szemem előtt.
Fogalmam nincs, hogy meddig elmélkedhettem ezeken, de arra eszméltem, hogy Szilvi bökdös:
- Kriszta! Hahó, Kriszta! Add oda a hölgynek a jegyeket! Nálad vannak, nem? – kérdezte, és közben elég érdekesen nézett rám.
- Jaj, hogyne… persze… elnézést kérek! Itt vannak a jegyek! – tértem magamhoz, esdekeltem a pult mögött álló hölgynek, aki mosolyogva nézett rám. Gyorsan kikutattam a nagy barna táskámból a jegyeket, és odanyújtottam neki.
- Valami baj van Kriszti? – lépett oda hozzám Nelli, Angival az oldalán, és mindhárman kérdő tekintettel néztek rám.
- Nem-nem! Semmi, jól vagyok! – hazudtam. Igenis rosszul voltam. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Ugyanis arra számítottam, hogy Rob legalább kijön hozzám, és elbúcsúzik. De semmi.
Ekkor két ismerős hang szólalt meg a hátunk mögött:
- Csajok!!! – mindhárman egyszerre kaptuk hátra a fejünket. Daniel és Phil voltak azok. Angi ahogy meglátta Dant, odaszaladt hozzá, beleugrott a nyakába, majd pár másodperc múlva már szenvedélyes búcsúcsókban forrtak össze. Phil pedig odasétált hozzánk.
Nellin láttam, hogy egy kicsit szomorú Jason miatt, hiszen ő Spanyolországban van, így nem tud elköszönni tőle. De tegnap este elmondta, hogy Jason írt neki egy sms-t, hogy amint tud, Magyarországra utazik Nellihez.
Ahogy Phil odaért hozzánk, előbb Nellihez, majd Szilvihez lépett egy ölelés és két-két puszi erejéig. Ezután odajött hozzám. Mivel a lányoknak elmeséltem, hogy legutóbb mi történt, odamentek a poggyászaikhoz, és leültek rájuk.
Időközben a jegyeket is leigazolták, így a becsekkolás is megtörtént, már csak a csomagunkat kellett leadni. Ezt pár pillanat alatt el is intéztük. Szilvi és Nelli mondták, hogy elszaladnak a mosdóba még a gépre szállás előtt, Angi pedig láthatóan Dannel és a búcsúzásukkal volt elfoglalva. Visszamentem Philhez:
- Szia! – mondtam neki.
- Szia! – válaszolta. Körülbelül egy percig csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást, de aztán Phil megtörte a csendet: - Sajnálom, ami történt! Tudom, nem sms-ben kellett volna leírnom azt, amit leírtam, és úgy valószínű elég bunkónak is tűnhetett, de nem így akartam. Istenem… de nehéz! Minden esetre egyet ne felejts el kérlek: attól hogy nem lettél a barátnőm, örökre a barátom maradsz, és remélem ez kölcsönös! Nagyon fogsz hiányozni! És… köszönöm az elmúlt egy hetet! – mondta, majd odalépett hozzám, és megölelt. Én is visszaöleltem! Nem tudom miért, de annyira jól esett, amit mondott!
Ezt szerettem volna valaki mástól is hallani. Robtól… de ő nem jött el. Arra sem méltatott, hogy legalább annyit mondjon, hogy „Ég veled!” vagy „Örülök, hogy találkoztunk!”. Nem is tudom, mit vártam…
Az ölelést én szakítottam meg, amikor Szilvi és Nelli visszaértek a mosdóból, már Angi és Dan és, kézen fogva, csatlakoztak hozzájuk. Valamint már azt is bemondták, hogy a 11 órakor Ferihegyre induló járatra megkezdhetjük a beszállást.
- Köszönök Phil… mindent! És te is hiányozni fogsz! – mondtam neki, majd egy halvány mosolyt küldtem felé. A számom megvan, majd tartjuk a kapcsolatot! Ha pedig itt fogok tanulni, még találkozni is fogunk tudni!
- Reméltem is! Na de induljunk, a végén még lekésitek a gépet!
- Én örülnék neki! – mondta Dan, majd odahúzta magához Angit, és megcsókolta.
A gépünk beszállókapuja előtt álltunk meg, és még egyszer elköszöntünk a srácoktól. Már én is adtam puszit Dannek és Philnek is, amikor egy nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha valaki nézne. Körbe is forogtam, az emeletre is felnéztem, de senki nem nézett felénk. Érdekes volt! Minden esetre nem foglalkoztam ezzel tovább. Még egyszer, utolsó utáni alkalommal, megöleltem Philt, és odamentem a kapuban álló férfihez. Odaadtam neki a beszállókártyáinkat, leellenőrizte azokat, és már be is léptünk a folyosóra. Visszaintegettünk Dannek és Philnek, majd elindultunk a gépünkre.
Gyorsan megtaláltuk a helyünket, így le is ültünk. Nelli Angi mellett, én pedig Szilvi mellett ültem. Szilvi nem szeret az ablaknál ülni, így én csüccsentem oda. Kifelé néztem az ablakon, amikor Szilvi hozzám szólt:
- Kriszti, látom, hogy valami baj van! Mondd el kérlek, utálom, ha szenvedsz!
- Tudod… csak reménykedtem, hogy Rob is kijön elköszönni. Tudom, hogy nem úgy sikerült a tegnap este, mint ahogy gondolom várta, de attól még ami történt, megtörtént. Azt hittem, jelentett neki valamit. De akkor ezek szerint csak játszott! És tudod, mi az őrület??? Hogy még most is azt várom, hogy berohan a gépbe, elkezdi a nevemet kiabálni, majd mikor megtalált, azt mondja, hogy szeret, és hogy nem enged el! De ha nem is ennyire romantikusan nézzük a dolgot, akkor legalább küld egy sms-t. De semmi! Na mindegy! Már nem is akarom törni magam ezen. Kicsit örülök annak, hogy hazamegyünk. Meg annak is, hogy lassan kezdődik a suli. Legalább lesz valami, ami eltereli a gondolataimat! – Szilvi csak nézett rám, és nem mert, nem akart – vagy talán nem tudott – mit mondani erre. Csak egy halk „Értem!”-et hallottam tőle, majd visszafordult, és maga elé nézett. Én pedig ismét kifelé az ablakon.
Annyira elméláztam, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy gurulunk a kifutópályán. Körbenéztem, és egy, maximum 2 hely kivételével tele volt az utastér. Szilvi közben elszundított mellettem, Angi pedig lelkesen mesélte Nellinek az estéjét Dannel. Én pedig ismét az ablakon kifelé lestem, immáron felülről nézve Londont.
Zökkenőmentes utunk volt, fél 2 után pár perccel hallottam meg a stewardess hangját, miszerint kapcsoljuk be az öveket, mert perceken belül földet érünk.
Ahogy begurult a 2B terminálba a gép, és megállt, már fel is keltünk, és elindultunk a tömeggel kifelé. A váróban már Zoli ott állt, és várta Szilvit. Olyan édesek voltak, hogy egymáshoz bújtak. Valahogy annyira összeillettek! Kicsit irigykedtem is… de csak egy icike-picikét! :)
Angi és Nelli megbeszélték, hogy együtt mennek haza. Gyorsan elvettük a csomagjainkat a futószalagról, és elköszöntünk egymástól. Éppen indultam volna a kijárat felé, hogy elkapjak egy taxit, ami kivisz a vonatállomásra, amikor hatalmas meglepetés ért. A semmiből előtűnt Erik. Egyik kezemmel a táskám fülét, a másikkal a gurulós poggyászom műanyag fogóját szorongattam. Ő pedig tőlem körülbelül 10-15 méterre állt, egy barna nadrágban, és egy fekete pólóban, zsebre tett kézzel. A következő pillanatban tett egy lépést felém, szinte ugyanabban a pillanatban és is tettem egyet, így elindultunk egymás felé. Felgyorsultak a lépteink, amikor pedig odaértünk egymással szembe, elengedtem a poggyászom fogóját, ő pedig kihúzta a kezét a zsebeiből, és olyan szorosan magához húzott és megölelt, amennyire csak tudott. A fejét pedig a nyakamba fúrta.
- Hiányoztál! Nagyon… nagyon-nagyon! – mondta, és ha lehetett, még jobban magához húzott. Én is öleltem őt. A kezeimet a nyaka köré csavartam, és úgy húztam magamhoz.
- Te is nekem! – válaszoltam. Mikor kibontakoztunk egymás öleléséből, éppen kezdtem volna bele a mondókámba, amikor a szám elé tartotta a kezét, illetve a mutatóujját:
- Ne, ne mondj semmit! Tudom, hogy mekkora állat voltam! Nem szabadott volna azt tennem, amit tettem, és azt meg főleg nem szabadott volna mondom, amit mondtam. Kérlek, bocsáss meg! – mondta őszinte megbánással a hangjában és a szemében.
- Igen! Pontosan, egy hatalmas marha voltál! De tudod mit, mivel szeretem az állatokat, megbocsátok! – mondtam mosolyogva, amitől egy hatalmas, őszinte kacaj jött ki a torkán, és ismét magához ölelt.
- Köszönöm! – válaszolta a fülembe súgva.
- Egyértelmű, hiszen barátok vagyunk! De ha lehet, most inkább engedj el, mert a végén nem lesz barátod. Azt hiszem, ha így folytatod, megfulladok!
- Jaj, bocs! – mondta, és gyorsan elengedett. Megfogta a poggyászom fogóját, odaintett Szilvinek és Zolinak - akik egymásba karolva, teljesen letaglózva nézték végig az előbbi jelenetet -, és odafordult hozzám:
- Indulhatunk? – kérdezte.
- Persze. De várj, nem hívtam taxit! – mondtam, és már nyúltam is a táskámba a telefonomért, amikor megfogta a kezem.
- Kriszti, szerinted én hogy jöttem ide? Természetesen kocsival. Így megspórolhatod a taxi díját. Vagy ha már annyira fizetni akarsz, akkor fizess nekem: azzal, hogy eljössz velem ebédelni.
- Rendben, megegyeztünk! De én fizetek! – kötöttem ki mosolyogva.
- Na jó, egye fene! Most az egyszer! – válaszolta egy csalafinta mosollyal az arcán. Ebből tudtam, hogy nagyon elővigyázatosnak és agyafúrtnak kell lennem, mert pincér srác lévén elég sok embert ismer, így könnyen ki tud játszani a fizetést illetően. Valószínű – a vigyorából kiindulva – most erre készül.
A kb. 10 perc alatt, amíg kiértünk a parkolóba, megkérdezte, milyen volt a hazafelé utam a gépen. Mondtam, hogy csendes, és nyugodt. Bár úgy éreztem, szíve szerint nem ez lett volna a legelső kérdése, de talán szándékosan kerülte a Robos témát.
Ahogy odaértünk Erik kocsijához – ami egy 4 vagy 5 éves ezüstszínű, fiatal sráchoz híven kicsit feltuningolt Wolksvagen Golf –, betette a csomagtartóba a csomagomat, és beült mellém a kocsiba. Elindultunk, és egész végig, amíg a gyorsforgalmin mentünk, végig csendben voltam, és – ahogy a gépen, itt is – kifele bámultam az ablakon. Egyszer csak megszólalt nagyon édes, kellemes hangon:
- Fáradt vagy?
- Hm… tessék? – kérdeztem vissza, mert hallottam, hogy valamit kérdezett, de az már nem jutott el az agyamig, hogy mit. Szerintem nem kell mondanom, mire, vagy éppen kire gondoltam.
- Azt kérdeztem, hogy fáradt vagy? Nagyon hallgatag vagy! Ilyenkor nem ezerrel mesélnek kéne, hogy mit csináltál Londonban, hány ruhát vettél, merre voltatok, hol buliztatok, vagy éppen hány pasival flörtöltél? Legalábbis mikor San Diegoban voltál tavaly, ezzel indítottál az étterem kellős közepén, emlékszel? – mosolygott, ahogy gondolom felelevenítette magában a képi emlékeket.
Tavaly ilyenkor apukámnak egy üzleti útra kellett menni Amerikába, egész pontosan San Diegoba, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elkísérni őt? Én, mint 19 éves fiatal lány, persze, hogy igent mondtam. Így elmentem vele. Igaz, hogy csak 4 napot töltöttünk ott, de az üzlettársaknak tőlem egy-két évvel idősebb lányai és fiai voltak, így természetes, hogy elvoltam velük. Elvoltam??? Az nem elég erős kifejezés! Fantasztikusan éreztem magam! Napközben várost néztünk, bóklásztunk, strandoltunk, esténként pedig a legjobb bárokat és diszkókat jártuk sorra. Az utolsó előtti nap pedig Denis és Kaya – ők egyébként egy pár voltak – feldobták a kérdést, hogy miért nem ugrunk át LA-be egy kicsit? Igaz, hogy kb. 2 órás út, ha nincs dugó, de mi az nekünk…! Bepattantunk mind az öten Denis gyönyörű kék, vadonatúj Q7-es Audijába (amit az apukájától a 21. születésnapjára kapott), és Los Angelesbe mentünk. Végigsétáltunk a Hollywood Boulevardon, és fotózkodtunk a földön heverő csillagokkal. Ez méltó befejezése volt az ott tartózkodásomnak.
Mikor hazajöttünk, annyira el akartam mesélni Eriknek, hogy nem bírtam megvárni, amíg találkozunk, így bementem hozzá a „Tori”-ba, és ott adtam elő az egész sztorit. Hát… vicces volt, ahogy magyaráztam, az összes vendég hallatára…! A visszaemlékezésemet Erik hangjára fejeztem be:
- Kriszti! – integetett nekem, és mosolyogva nézett rám. Neki is hasonló, ellenállhatatlan mosolya volt, mint Robnak. De neki valahogy másmilyen! Na tessék, már megint Rob! – Min mosolyogsz?
- Oh, csak visszaemlékeztem én is a tavalyi san diego-i eset utáni mesedélutánra… - válaszoltam.
- Ja értem! De a kérdésem még mindig lóg a levegőben… - nézett ismét rám egy pillanatra, majd vissza az útra.
- Igen, egy kicsit fáradt vagyok, tegnap este sokáig dvd-ztünk a csajokkal, de semmi komoly. Az út pedig… nagyon jó volt! De azért örülök, hogy megint itthon vagyok! – válaszoltam.
- Aham… - mondta, ebből éreztem, hogy nem éri be ennyivel. – És hogy-hogy dvd-t néztetek az utolsó estéteken? Miért nem buliztatok? A nyaralás utolsó napján mindenki ezt szokta tenni! – kérdezte. Imádtam Eriket, mint barátot, de ilyenkor meg tudtam volna verni. Sok kérdése van, és ami a legbosszantóbb, okosan kérdez. Nagyon is okosan!
- De igen! Csak tudod… Nellinek holnap már dolgoznia kell, így még Angliába indulás előtt megbeszéltük, hogy vasárnap a 11 órás géppel jövünk, hogy tudjon pihenni.
- Értem! És mi van Robert Pattinsonnal? – bökte ki végre azt a kérdést, ami szerintem már az óta nyomta a szívét, amióta a reptéren meglátott.
- Hát… - kezdtem volna bele valami köntörfalazásba, amikor hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Kivettem a táskámból, és anyu neve villogott a kijelzőn. Kértem Eriktől 5 percet, és gyorsan felvettem:
- Szia anyu!
- Szia szívem! Hogy vagy? Kicsit ideges voltam, mert még nem hívtál! Gondoltam, megpróbálok rád csörögni… - mondta anyu.
- Igen-igen, sajnálom, hogy még nem hívtalak. Erik kijött elém a reptérre, és elhívott ebédelni. Közben beszélgettünk, így meg is feledkeztem arról, hogy hívnom kellett volna. Tényleg sajnálom anyu!
- Nem szívem, semmi baj! Erik tényleg kiment eléd? Hát ez nagyon kedves tőle! Mondtam én, hogy ő egy nagyon aranyos srác, nem beszélve arról, hogy rendes, és még a külseje sem elhanyagolható…!
- Anyu, ne kezd ezt megint, rendben? Már egyszer megbeszéltük! – mondtam neki, és lopva rápillantottam Erikre. Ő éppen a vezetésre koncentrált, mivel pont egy olyan úton mentünk, ahol mindenki ide-oda cikázott a sávokban - jó magyar szokás szerint - index használata nélkül. Ekkor jutott az eszembe, hogy egyrészt nem tudom, hogy hova megyünk, másrészt fogalmam nincs, hogy jelenleg hol vagyunk.
- Jó, rendben, persze. Na és milyen volt a hazafele utad? – kérdezte anyu.
- Minden rendben ment, zökkenőmentes utunk volt, és sikeresen landoltunk. Nem volt semmi gond. Holnap lehet hazamennék egy kicsit, rendben? De csak egy pár órára, nem aludnék ott!
- Persze Kriszti! Gyere nyugodtan! Egész nap itthon vagyok!
- Oké, köszi anyu. Tényleg, apu merre van? Nem jött még haza?
- Nem, sajnos nem, mert Finnországból tovább kellett repülnie Belgiumba. Nem is tudni, mikor jöhet haza.
- Jah, értem! Szegény! Ha beszélsz vele, kérlek, mondd meg neki, hogy puszilom!
- Rendben, átadom. – mondta anyu. Ekkor vettem észre, hogy Erik lelassított, és nagyon nézelődik jobb oldalra, valószínű parkolóhelyet keresve.
- Anyu, most le kell tennem, mert ha jól látom, megérkeztünk! – ránéztem Erikre, aki mosolyogva bólintott, és tovább nézelődött. – Holnap találkozunk! Úgy tervezem, hogy ebédre otthon leszek.
- Rendben! Vigyázzatok magatokra, jó étvágyat, és Eriket üdvözlöm! – néztem Erikre, aki már sejtette, anyu mit mondott, és odasúgta, hogy „Én is anyukádat!”.
- Ő is téged, és köszönjük! – mondtam mosolyogva. – Puszi!
- Puszi szívem! – és ezzel letettük.
Erik éppen akkor szúrt ki egy üres helyet, és rutinosan, a parkolásnál általában megszokott kicsit nagyobb sebességgel, be is töltötte a parkolóhelyet.
Én még bíbelődtem a táskámmal, visszatettem a telefont, és behúztam a rajta levő cipzárt, ő pedig már az én oldalamon volt, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Hölgyem?! – tartotta ki a kezét, hogy meg tudjam fogni, ezzel segítve a kiszállást.
- Oh, milyen udvarias… Köszönöm! – válaszoltam mosolyogva. Ahogy kiszálltam, becsukta az ajtót, bezárta a kocsit, és mellém lépve elindultunk az étterem felé.
Őszintén megvallva fogalmam nincs, mi az étterem neve, de az biztos, hogy nem egy olcsó hely.
Ahogy beléptünk, egy fiatal férfi fogadott minket. Erik és ő barátként üdvözölték egymást, kezet fogtak.
- Wow, nem semmi! Öcsém, megfogtad az Isten lábát. Nagyon szép barátnőd van! Hogy tudott magába bolondítani? Mert fordítva megértem! – mondta a fiatal srác, felém fordulva. Erik egy kicsit zavarba jött. Bevallom, most láttam őt zavarban először, de nagyon jól állt neki.
Viszont úgy éreztem, mondanom kell valamit:
- Öh, hát… Imádom őt, mert kedves, aranyos, édes, és szexi! De egyébként csak barátok vagyunk! – mondtam. Ahogy soroltam a jelzőket, Erik szeme úgy tágult egyre jobban és jobban. A végén pedig csak mosolyogva lehajtott a fejét.
- Áh, ééértem! Szóval csak barátok! Khm… - mosolygott a srác. Majd közelebb lépett hozzám: - Egyébként Krisztián vagyok, de barátoknak csak Krisz. Örülök, hogy megismerhetlek! – fogtunk kezet.
- Krisztina, de barátoknak csak Kriszti vagy Kriszta. És szintén örülök! – mondtam, szándékosan az ő mondatát ismételve.
- Most, hogy túljutottunk a bemutatkozáson, és megismerhetted az én bolond, de annál inkább legjobb barátomat, talán be is mehetnénk! – szólt közbe Erik.
- Jó ötlet! Mehetünk… - válaszoltam.
Bementünk az étterembe, és csodálatos látvány fogadott minket. Vagyis engem, mert ahogy elnéztem Eriket, ő már járt itt. A színösszeállítás fekete-fehér volt, és középen egy hatalmas pálmafa állt. Az egyik fal melletti asztalhoz kísért minket Krisz, majd mikor leültünk, odaadta az étlapokat. Választottunk gyorsan, majd visszaadtuk az étlapot. Én egy bolognai spagettit rendeltem, és mivel Erik nem tudta, hogy mit rendeljen, inkább kettőt kért.
Krisz elment a rendelésünkkel, Erik pedig kapva az alkalmon, hogy nem kezdtünk el beszélgetni, belekezdett a hadműveletébe, amire már számítottam:
- Megbocsátasz egy pillanatra, ki kell szaladnom a mosdóba! – és már állt volna fel az asztaltól, amikor megfogtam a kezét. Ő nem számított arra, hogy rájöttem a tervére, így be tudtam vetni a női praktikáimat, bár kicsit „szőkére” sikeredett:
- Ne, kérlek, ne menj. Ne hagyj itt egyedül! – mondtam, de belül félig röhögtem a hülye szituáció miatt, félig viszont rosszul éreztem magam, amiért kihasználom Erik érzéseit.
- De csak egy perc! – nézett rám.
- Tudom, de… nézd azt a férfit. Olyan furcsán néz rám! Kérlek, ne menj el! – néztem Erikre nagy és kérlelő szemekkel, majd mutattam oda egy férfire, aki mellesleg akkor először nézett felénk. Mivel tudtam, hogy Erik nem olyan srác, aki jelenetet rendez, így ezt könnyűszerrel eljátszhattam.
- Jó rendben! – sóhajtott, és rám mosolygott. Győzelem! – szinte ordítottam magamban. De Erik felé csak egy halk „Köszönöm”-öt ejtettem meg, egy halvány mosoly, és egy gyengéd kézszorítás kíséretében. Majd elengedtem a kezét.
- Viszont akkor mesélned kell! Mi történt Londonban? És mi van a… sztárocskával? – kérdezte, az utolsó szót elég gúnyosan mondva, és előtte egy kis lélegzetvételnyi szünetet hagyva, a hatás kedvéért.
- London fantasztikus volt, mint ahogy már mondtam. Rengeteget sétáltunk, vásároltunk, nevezetességeket néztünk. Az utóbbit viszont szigorúan csak a másik napon! Az elsőn én ugye az ügyvédi irodában voltam, ami fenomenális volt! Lisa Kinsley volt a „mentorom”, és csupán csak 2 évvel idősebb nálam. Ő is joghallgató, de ő az Oxfordon tanul. Joggyakornok a cégnél jelen pillanatban. Viszont mindent megmutatott, szó szerint mindenbe beleláthattam. Ha felvesznek az egyetemre, és kint fogok élni, imádni fogom ezt a munkahelyet! Aztán sokat buliztunk is! A Ritz vendégeinek automatikus bejárása van az egyik legszebb szórakozóhelyre Londonban, ami egyébként egy VIP klub. Vendome Mayfair a neve. Nagyon szép hely, majd neten megmutatom, ha gondolod! Akkor… voltunk karaoke-bárban is az ottani barátainkkal. Képzeld, én is énekeltem. Először úgy volt, hogy mi 4-en lányok, de aztán Nelli, Angi és Szilvi lementek a színpadról, ahogy meglátták a dal címét a tv-n. Madonnától volt a „La isla bonita”. Így én énekelgettem egyedül. De azért élveztem! – meséltem, szándékosan terelve a szót Robról.
- Na és Rob Pattinson? Vele mi van? Javíts ki, ha tévedek, de olyan érzésem van, mintha szándékosan kerülnéd a témát! – talált ismét a közepébe.
- Nem dehogy! – hazudtam. – Mint ahogy már mondtam, Rob és én csak barátok vagyunk. Illetve már azok sem, mert az a bizonyos csók után összevesztünk, és még el sem köszönt tőlem. Úgyhogy „minden álomnak vége szakad egyszer” alapon eljöttem Londonból, magam mögött hagyva őt is!
- Értem! – válaszolta, és ezzel szinte végszóra, megjelent Krisz az ebédünkkel.
Az egész evés alatt csak pár szót váltottunk, legfőképpen a Londoni utam apróbb részleteiről, de semmiképpen sem Robról. Igazából nagyon éhesek voltunk, így inkább arra koncentráltunk. Mikor befejeztük az evés, akkor vettem észre, hogy már igencsak 2 órája itt ülünk az étteremben. Már 5 óra volt.
Mivel Eriket nem engedtem el mosdóba, így bepróbálkozott most is:
- Ha nem haragszol, most már tényleg elmennék a mosdóba! – mosolygott, és felállt.
- Igen, nekem is mennem kell. Közben pedig kifizetem az ebédet! – álltam fel én is, és rámosolyogtam. – Megegyeztünk! – teljesen megütközve nézett vissza rám.
Így is tettem. Fizettem, majd elmentünk mosdóba. Mielőtt eljöttünk, elköszöntünk Krisztől, és megköszöntünk neki mindent. Erikkel kezet fogtak, majd kisétáltunk az étteremből. Időközben azt is megtudtam, hogy az étterem neve Selina.
Erik szinte fortyogott a méregtől, amiért nem tudott kijátszani, ahogy szokott. Én pedig nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés. Erik odakapta a fejét, én pedig mikor már a hasamat fogta a nevetéstől, egy mosollyal az arcán megkérdezte:
- Most meg min nevetsz? – kérdezte.
- Annyira aranyos… voltál, hogy… bevetted! Jaj, Istenem! – mondtam nevetve.
- Mi???? Úgy érted, hogy a férfi nézése, és a te mosdóba jövésed csak álca volt?? Te végig tudtad, mire készülök! – döbbent le.
- Persze, hogy tudtam! Erik, barátok vagyunk már több mint egy éve. Valamennyire már kiismertelek! – nevettem még mindig, de már nem annyira.
- Te kis… mmmm…. – lépett oda hozzám, de már ő is nevetett, és elkezdett csiklandozni. Az oldalamat, a csípőmet, és a hasamat.
Elég érdekesen nézhettek ránk a járókelők, hiszen ott vonaglottam Erik kezében, de nem tudtam másra figyelni. Csak arra, hogy nehogy megfulladjak a nevetéstől.
- Ne… ne, kérlek! Hagyd… abba! Már nagyon… fáj… a hasam! – mondtam, ő abbahagyta, és megölelt. Én is átbujtattam a kezem a karjai alatt, és visszaöleltem.
Körülbelül egy-két percet álltunk így, amikor eltolt magától, és egyenesen a szemembe nézett. Mélyen, úgy ahogy akkor este, amikor megcsókolt. Felvettem vele a szemkontaktust, így csak szótlanul néztük egymást. Nem tudom miért, de most valahogy vonzott. Jobban, mint eddig valaha. Vágytam arra, hogy megöleljen, vagy, hogy egyáltalán csak hozzám érjen. És ami a legjobban meglepett: vágytam arra, hogy megcsókoljon! De szerencsére Erik időben észbe kapott, és elengedett. Ezzel én is észhez tértem. Jézusom, az egyik legjobb barátom csókjára vágytam!? – kérdezte ledöbbenve magamtól, természetesen magamban. Ez biztos, hogy Rob miatt van! Rettenetesen hiányzik, és vele akarok lenni. Hozzábújni, megölelni, és megcsókolni! Istenem, az a csók!
- Na jó, azt hiszem elég a jóból egyelőre. Most hazaviszlek, pihend ki magad! Holnap amúgy is hazautazol anyudékhoz, és az igencsak 2 óra vezetést jelent! Nagyon a szívemre venném, ha miattam holnap kialvatlanul kelnél fel!
- Rendben! – csak ennyit tudtam kinyögni. Beszálltunk a kocsiba, és körülbelül 40 perc alatt már a lakásom előtt álltunk.
Erik is kiszállt, és kivette a poggyászomat a csomagtartóból, majd bezárta a kocsit. El akartam venni tőle a csomagot, de nem engedte. Felkísért! Behívtam őt, de úgy láttam, egy gondolat átfutott gyorsan az agyán, és nemet mondott. Ahogy végignéztem rajta – a barna nadrág, és a fekete, passzos póló láttán –, megmondom őszintén, nekem is végigfutott egy pajzán gondolat az agyamon, de aztán gyorsan el is múlt. Elköszöntünk egymástól egy-egy puszival, aztán elindult lefelé, én pedig bementem, és bezártam az ajtót.
Odamentem az ablakhoz, ami éppen az utcára néz, és láttam, amint leér. Gondolom megérezhette – vagy talán csak számított rá –, hogy az ablakban leszek, így mikor kinyitotta a kocsiajtót, felnézett, én pedig integettem. Egy mosoly, és egy puszi-dobás kíséretében visszaintett, majd beült és az „agresszív vezetős” stílusában elhajtott. Csak most jutott eszembe, hogy érdekes módon mikor a reptérről az étterembe, vagy az étteremből hazafelé jöttünk, felettébb nyugodtan vezetett. Furcsa! De nem is agyaltam ezen többet.
Amikor ránéztem a hatalmas csomagomra, elment a kedvem a pakolástól, így csak betettem a poggyászt a sarokba, és elmentem lezuhanyozni. Még nagyon korán volt a zuhanyozáshoz, de azért irtóra jól esett. Mivel hajat is mostam, egy hajamra, és egy a testemre csavart törölközővel kijöttem a fürdőből, és kivettem a szekrényből egy új francia bugyit és egy pólót pizsamának. Felöltöztem, megszárítottam a hajam, majd nagy nehézségek árán, de rászántam magam, és kipakoltam a poggyászból. Nem tartott sokáig, mert minden ruhát bedobtam a mosógépbe. Bár kimosattuk a Hotelben őket, de azért jobban szeretem az én öblítőm illatát érezni rajtuk.
Mikor végeztem a nagyobbik csomaggal, leültem az ágyra, és elkezdtem kipakolni a kisebbik táskámból is, amit végig magammal hordoztam. Ebben mondjuk nem sok minden volt, inkább csak pár ajándék, napszemüveg, iratok, a nőknél mindig megtalálható „alaptartozékok”, és a telefonom. Mikor végeztem, a táskát betettem a szekrénybe, a poggyász mellé. Mivel nagyon jó idő volt, kinyitottam az ablakokat is. Nem jött rosszul egy kis friss levegő, mert elég állott volt már. Érthető, hiszen egy teljes hétig nem szellőztetett senki.
Bekapcsoltam a tv-t, és levágtam magam az ágyra. Gondoltam felhívom Eriket, hogy megkérdezzem, rendben hazaért-e, így a kezembe vettem a telefont. Ekkor láttam meg egy, hogy üzenetem érkezett. Megnyitottam:
„Szia Kriszti! Nem is tudom, mit írjak, de éreztem, hogy mindenképpen írnom kell neked! Már most nagyon hiányzol, és nem tudlak elfelejteni! Soha nem is foglak! Valamit nem mondtam neked, amit pedig kellett volna, és ezt nagyon bánom! Azt viszont tudom, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy a közeljövőben ezt elmondhassam neked, és hogy veled lehessek! Nem engedlek el csak úgy, remélem, ezzel tisztában vagy! Rob”
Olvastam el az üzenetet, majd még vagy 5-ször újra végigfutottam rajta. De annyira mérges lettem, hogy nem említette a hazautazást, és hogy miért nem jött ki hozzám a reptérre, hogy becsuktam a telefont, és letettem a mellettem levő asztalra.
Elkezdtem nézni a tv-t, de valahogy nem tudtam odafigyelni. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy Rob miért nem volt ott a reptéren. Mert ez az sms után valószínű nem csak játszadozott velem… De akkor miért nem jött oda? Jó, rendben, nem úgy alakult a búcsúzásunk, ahogy kellett volna, vagy ahogy terveztük, de akkor is… Phillel is történtek dolgok, Erikkel is összevesztem, mégis kijött az előbbi elbúcsúzni, az utóbbi pedig köszönteni. Ezen még gondolkodtam egy darabig, aztán elég korán, de elnyomott az álom.