15. fejezet - A döntés

Lehet, hogy ez a fejezet egy kicsit unalmasabb lesz, mert igazából nem történik benne semmi extra! De ígérem, a következő már - szó szerint -, mindenben bővelkedni fog!!! :)
Ennek ellenére, azért remélem, ezt a részt sem fogjátok utálni...
Várom a kommenteket!
___

Fogalmam nincs, hogy mikor, de ébredezni kezdtem. Amíg vízszintben voltam, nem volt semmi gond. Kinyújtóztam, és fel akartam ülni. Na, ekkor jött a probléma…
Akkorát fájdalom hasított a fejembe, hogy nem tudtam csak egy sziszegéssel elintézni…
- Aúúú!!! – mondtam hangosan. Tényleg borzalmasat hasított bele, olyannyira, hogy vissza is dőltem rögtön az ágyba. A fájdalmas nyögésemre azonban megjelent Erik. Erik???!!! Mit keres ő itt???
- Fejfájás? Számítottam rá… tessék, itt egy Aspirin. Vedd be, jót fog tenni! – ült le mellém Erik, közben pedig odaadta a gyógyszert, és egy pohár vizet. Felültem:
- Nem köszönöm meg, mert nem fog hatni… De hálás vagyok! - válaszoltam, és közben mosolyogni akartam, ami nem tűnt valami jó ötletnek. Ugyanis megint belehasított a fejembe, így inkább gyorsan bekaptam a gyógyszert, és megittam az egész pohár vizet. Majd visszaadtam Eriknek az üres poharat, és visszadőltem az ágyba.
Erik nem vitte ki a poharat a konyhába – mint amire számítottam –, hanem letette az ágy melletti kis szekrényre, majd visszafordult hozzám, és nézett.
- Khm… mondd csak! Mi történt az este? És nem, mintha gond lenne, de te miért vagy itt?
- Nem emlékszel semmire? – kérdezte.
- Hát… addig emlékszem, hogy a bárban beszélgetünk, és Jimmy-t is sikerült megismernem, de aztán minden kiesett…
- Oh, értem… talán jobb is! – mondta, az utolsó mondatot olyan halkan, hogy alig hallottam meg. De a lényeg, hogy meghallottam!
- Mi??? Ugye… ugye nem tettem semmit?! Kérlek, mondd, hogy nem!!! – estem kétségbe, és megint fel akartam ülni, de visszanyomott a párnára.
- Szerintem jobb a fejednek, ha fekszel. Egyébként nem! – mondta, de láttam rajta, hogy nem mond igazat. Ismerem már annyira!
- Hát, mit ne mondjak, ez nem volt valami meggyőző! Érzem, hogy tettem valamit, de nem tudom, hogy mit! És ez nagyon idegesítő! – mondtam, és fordultam oldalra, így a fejemnél találtam a kabátomat. Ekkor jött a felismerés…
- Jézusom, ugye mi nem…???? A kabátomon a te illatod van! Uhh, ugye nem??!!
- Hát, jó! Nem fogok neked hazudni Kriszti! Csókolóztunk az este! Nem is akárhogyan! Az igazság az, hogy mindent megadtam volna azért, hogy az a csók igazi legyen, és ne akkor, amikor részeg vagy… És legfőképp azt szerettem volna, ha nekem szól! – válaszolta a hangjában szomorúsággal, és a végén lehajtotta a fejét, mintha valami olyat mondott volna, amit nem akart a tudtomra adni.
- Szeretted volna, ha neked szól? Ezt meg hogy érted?? – kérdeztem vissza teljes megdöbbenéssel. Fogalmam nem volt róla, miről beszél! Ekkor rám emelte a tekintetét, és egyenesen a szemembe nézett:
- Kriszta, te azt hitted, hogy Rob vagyok! A bár előtt, sőt, még a lakásban is Robnak szólítottál! – mondta egy kis indulattal a hangjában, és úgy éreztem, egy kicsit megpróbálja visszafogni a benne rejtőző, kitörni készülő dühöt is. Ez úgy látszott, sikerült is, mert egy mély levegővétel után folytatta: - De megértem! Mostmár bebizonyosodott, hogy Robot szereted, őt akarod! Eddig még ott motoszkált bennem a remény egy ici-pici szikrája, hogy hátha meggondolod magad, de most már az is elveszett! De tudod mi az érdekes? Nem bánom! – mondta, egy aranyos mosollyal egybekötve. Én pedig kérdő tekintettel néztem rá.
Így hát folytatta is:
- Jaj, nem úgy értem! Természetesen még mindig tetszel Kriszta, és mindig is tetszeni fogsz, csak… valahogy örülök annak, hogy végre szerelmes vagy. Bár nem ismerem ezt a Pattinson gyereket, de azt hiszem, boldog lehetsz vele. Így a te boldogságod érdekében lemondok az enyémről!
- Oh, Erik! Ez annyira borzalmas! Te szeretsz engem, én pedig annyira hülye voltam, hogy berúgtam, megcsókoltalak, és ráadásul még a végén Robnak is szólítottalak! Ne haragudj, kérlek! Nagyon sajnálom!
- Nem, nem! Nem kell sajnálnod, hidd el! Másrészt meg abszolút nem voltál magadnál! De annyira édes, és szexi voltál! Tudod, még soha nem csókolt meg úgy egy lány, mint te tegnap este. Hm… - mosolygott, és mintha elkalandoztak volna a gondolatai.
- Értem! Nagyon-nagyon remélem, hogy hamarosan találsz magadnak egy olyan lányt, aki nagyon tud majd szeretni. És meg tudja adni neked mindazt, amit érdemelsz! Mert te egy fantasztikus férfi vagy Erik, és egy csodálatos barát! Köszönök mindent! – ültem fel, és szorosan a nyaka köré fonva a karjaimat, megöleltem.
- Oh, igen, rendben! De most kérlek, engedd el a nyakam, mert megfulladok! – mondta elfúló hangon. Én abban a pillanatban leszedtem a karjaimat róla, és a vörös feje láttán elkezdtem nevetni. Gondolom azon, ahogy nevetek, ő is elkezdett nevetni, így együtt röhögtünk.
A jókedvemet azonban egy újabb szúrás a fejembe szakította meg:
- Oh, azt hiszem, többet nem iszom alkoholt! Soha többet! – válaszoltam, és közben dörzsölgetem a halántékom.
- Nem vagy éhes? Enned kellene valamit, úgy jobban hat a gyógyszer! – kérdezte Erik.
- De igen, éhes vagyok. Viszont nem engedem, hogy kiszolgálj. Jól tűröm a fájdalmat, így menni fog. Amúgy sem lehetek egész nap ágyban!
- Ahogy gondolod… - mondta Erik, és felállt az ágy széléről, hogy én is ki tudjak kászálódni.
- Oh, de az hiszem, előtte lezuhanyozom, és elkapok valami itthoni göncöt. Te nem akarod felfrissíteni magad? – mondtam, miután végignéztem magamon, és megéreztem, hogy szabályszerűen büdös vagyok.
- Hát, kellene. Ugyanis bűzlök a cigi-szagtól… - szagolt bele az inge gallérjába, és elfintorodott.
- Rendben, akkor menj el lezuhanyozni, addig keresek neked valami felsőt, meg nadrágot. Azt hiszem, van itt egy gatya, amit még Máté hagyott itt egyszer, illetve van egy nagyobb méretű pulcsim. Megyek, és előkotrom. Ha végeztél, szólj!
- Okés! – mondta, ezzel be is vonult a fürdőbe. Én pedig nekiálltam a keresgélésnek.
A nadrágot azonnal meg is találtam, a szekrényem aljában volt szépen összehajtva, és arra várt, hogy visszaszolgáltassam a tesómnak. Még szerencse, hogy szinte megegyezik a mérete a két fiúnak. A pulcsit azonban sehol sem találtam. Igazából még soha nem volt rajtam, mert én szeretek csajosabban öltözködni, és nem nagyon szeretem a bő – illetve inkább úgy mondom, hogy az ennyire bő – cuccokat. Meg hát úgyis inkább férfi, mint női pulcsinak néz ki. Abban a szekrényben azonban, ahol a pulcsikat tartom, megtaláltam kb. 2 perc turkálás után, természetesen legalul. Amikor a kezembe vettem, a londoni este jutott eszembe Robbal. Amikor elszaladt, hogy hozzon nekem egy pulóver, nehogy halálra fagyjak. Az első közös esténk. Annyira jó volt hozzábújni. Élveztem, ahogy magához húz! És az a puszi a végén… Ezzel egy időben az első csókunk is az agyamba ugrott, de hirtelen kopogtak az ajtón. Ki lehet ez ilyen korán? – kérdeztem magamtól. Ránéztem az órára, és meglepően meredtem oda, hiszen azt hittem, rosszul látok. Az ugyanis 12:30-at mutatott. Délig aludtam??? Te jó isten! Ekkor megint kopogtak.
- Jövök már! – kiabáltam el magam, és a pulcsival a kezemben odamentem, és kinyitottam. Teri néni állt előttem.
- Szia szívem! Gondoltam felnézek hozzád, hogy mi újság veled? Mára beszéltünk meg egy traccspartit, és még nem jöttél le… Azt hittem, valami baj van! – mondta, és ránézett a kezemben levő pulcsira. Ekkor eszembe jutott, hogy Erik nálam van, és tuti, hogy félre fogja érteni a helyzetet Teri néni. Mondjuk, ha nem lá… késő!
- Kriszti, kész vagyok! – lépett ki Erik a fürdőből vizes hajjal, vizes testtel, és egy szál hófehér törölközővel, ami a dereka köré volt csavarva. Azonnal az ajtó felé nézett. Teri néni az ajtó külső, én pedig a belső oldalán állva meredtünk Erikre. Érdekes módon, egyáltalán nem éreztem zavarban magam Erik szinte meztelen látványától, inkább attól, ami eszembe jutott, hogy mit tennék most Robbal, ha ő állnak így előttem. Ezen azonban nem volt sok időm gondolkodni, mert ahogy Erik elég érdekesen összehúzta magát, megfogta a törölköző szélét – mintha le akarna csúszni –, majd egy hangos „Csókolom!” után visszavágtatott a fürdőbe. Én pedig Teri nénire kaptam a fejem, aki még mindig ott állt, ahol az előbb, de most már mosolyogva nézett rám.
- Áh, már értem! Ne haragudj, hogy megzavartalak szívem! Megyek is, további jó szórakozást! – mondta mosolyogva, és kacsintott egyet.
- Nem, neee tessék félreérteni! Erikkel este egy bárban voltunk, én csúnyán berúgtam, hazahozott, és itt volt velem egész éjszaka, nehogy valami baj történjen. Most pedig, a reggeli előtt, lezuhanyozott. De nem történt semmi, és nem is fog!
- Jah, értem! De nem is fontos! Majd akkor, ha ráérsz, gyere nyugodtan! Bármikor szívesen látlak! – mondta, majd elindult lefelé a lépcsőn.
- Rendben Teri néni! Nem tudom mikor, de megyek. Csókolom! – mondtam neki, ő pedig csak hátraintett nekem, mert nagyon figyelte a lépcsőfokokat. Majd becsuktam az ajtót.
Ahogy Teri néni elment, gyorsan odaadtam Eriknek a ruhákat, ő pedig belebújt. Majd gyorsan visszamentem a szobába, előkerestem valami ruhát. Mivel nem volt rossz idő, sőt, kifejezetten melegnek ígérkezett a mai nap, egy barna itthoni ruha mellett döntöttem, illetve egy szintén barna pulcsi mellett. Tiszta fehérneműt vettem magamhoz, és már be is rontottam a fürdőbe. Siettem nagyon, talán 10 percet lehettem bent összesen, úgy, hogy hajat is kellett mosnom.
Eközben Erik a konyhában ült. Ahogy kijöttem, láttam, hogy a ruhái ott vannak mellette összehajtva, és már a cipő is rajta van.
- Mész valahova? – kérdeztem, miközben odaléptem a hűtőhöz, és kinyitottam, megnézni, hogy mi van itthon. Találtam Bolognai mártást, így gyors döntés alapján főzök ki tésztát, és bolognai spagettit fogok enni.
- Hát, az igazság az, hogy az éjjel nem sokat aludtam, és már alig tudom nyitva tartani a szemem. Így jobb lenne, ha mennék…
- De most akartam kaját csinálni. Na meg alhatsz itt is! – válaszoltam rápillantva.
- Köszönöm, de azt hiszem, mégis inkább megyek! – állt fel az asztaltól, és felvette a ruháit. Én éppen a mártást öntöttem bele egy lábasba, amikor odalépett mögém, és egy puszit adott az arcomra. Ezen már meg sem lepődtem, mert ez természetes volt nálunk. Hiszen barátok vagyunk. Pláne, hogy sikerült tisztáznunk mindent, még jobban szeretem őt. Mint barátot, természetesen!
Ahogy Erik elment, én gyorsan feldobtam a tésztát, illetve a mártást főni, addig pedig bementem a szobába, és bekapcsoltam a laptopomat. Nagyon rég néztem már meg az e-mailjeimet, meg amúgy is, kicsit szörfölök a neten…
Mivel nem volt sok kedvem az íróasztalnál görnyedni, úgy döntöttem, hogy lepattanok a kedvenc fotelembe, a laptopot az ölembe kapom, és ott nézelődök.
Ahogy teljesen betöltődött a gép, a legelső dolgom volt az e-mail fiókom megnézése. Reklám, reklám hátán. Volt néhány, a barátaimtól, csoporttársaimtól jött e-mail is. Páran érdeklődtek, hogy milyen volt London, páran pedig egyből Robra tértek rá, és egyszerűen közölték, hogy ők ezt nem hiszik el. Mármint, hogy együtt vagyok vele! „Ekkora szerencséd még neked sem lehet!” – olvastam az egyik üzenetben. Elkezdtem válaszolgatni az e-mailekre, de aztán pár perc után rájöttem, hogy meg kéne néznem a kaját. Így letettem a laptopot, és kislattyogtam a konyhába.
A bolognai szósz már jó volt, a tészta viszont még nem volt tökéletes, így kevergettem. 5 perc után már az is kész lett. Már hangosan korgott a gyomrom, így nem vártam meg, amíg legalább egy kicsit kihűl, szedtem egy tányérral, és sűrű fújogatás mellett megettem.
Ahogy befejeztem az ebédet, elmosogattam, és visszamentem a laptophoz. Gyorsan befejeztem az e-mail írogatást, és felmásztam a netre.
Megnyitottam a kedvenc hírportálomat, és elkezdtem nézelődni. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: politika, gazdasági válság, bankrablás, meg minden, ami a magyar sajtó, illetve média szerint fontos. Bele-beleolvasgattam egy-egy cikkbe, amit értelmesebbnek találtam, és talán találok benne valami olyasmit, ami engem is érdekel. Hát mondanom sem kell, nem sok ilyen volt…
Már éppen készültem kikapcsolni az oldalt, amikor megakadt a szemem egy, a „Sztárvilág” rovatban szereplő cikk címén: „Robert Pattinson visszautazott LA-be!”. Akarva-akaratlanul rákattintottam!
„Robert Pattinson visszautazott LA-be!
Mint már többször hírül adtuk, a Twilight Saga üdvöskéje, a 23 éves Robert Pattinson (aki – ha valaki még nem tudná –, a filmben a szexi vámpírt, Edward Cullent alakítja) az elmúlt hetet szülőhazájában, Angliában töltötte. Tegnap azonban – Los Angelesi idő szerint este 9 órakor – megérkezett a LAX repülőtérre, egyedül!! És hogy miért van a hangsúly az „egyedül” szón?
Úgy tűnt, hogy RPattz magánélete talán végre révbe ér, amikor többször is látták egy igen csinos magyar lány társaságában romantikusan sétálgatni, majd pedig csókolózni Londonban. Elindultak a találgatások, miszerint ő az eltitkolt menyasszonya Robnak, de ez valójában pletykának bizonyult. Mások azonban váltig állítják, hogy Rob csak „szórakozott”, mert az ő szíve igazából csak és kizárólag kolléganőjéért, a szépséges Kristen Stewartért dobog. A szórakozás azonban nem igazán Robert stílusa, nemde?
Akik viszont nincsenek meggyőződve az állítólagos Robsten románcról, biztosan voltak abban, hogy Rob elhívja a titokzatos lányt a Teen Choice Awards-ra, ami a héten pénteken kerül megrendezésre Los Angelesben. A sztár azonban – mint a fentiekben már említettük – egyedül érkezett a városba.
Talán Rob megváltozott, és tényleg csak egy kis „kikapcsolódásra” vágyott? Esetleg a lány nem akarta elkísérni a díjátadóra? Mi a másodikra szavazunk!
Minden esetre, bármi is a válasz, biztosan megviselte a színészt, ugyanis a róla készült fotók alapján nem tűnik éppen boldognak!”
Megnéztem a képeket, és ahogy ránéztem, egyszerűen azt éreztem, hogy most ott kellene lennem mellette. Vele akartam lenni! Ha most ott lennék, biztos nem lenne ennyire befordulva…
A tudatalattim teljes mértékben meg akart győzni arról, hogy nekem most ott kellene lennem, és nem is csak szimplán ott, hanem ott, mint a barátnője! Kéz a kézben kellett volna végigsétálnunk a LAX terminálján, a sok fotós és rajongó szeme láttára.
Ekkor azonban jött a másik énem, és egy laza suhintással keresztülvágta ezt a gyönyörű gondolatmenetet. Ugyanis megint beugrott a jövőm, és érdekes módon most már nem is a karrierem, vagy a munkám, hanem az, hogy mi lenne akkor, ha megpróbálnánk, és szakítana velem? Ha nem olyan lennék, mint amilyennek képzelt? Vagy mi lenne akkor, ha én csalódnék egy hatalmasat benne? És azzal, hogy odamegyek, csak hülyét csinálok magamból!
Ki tudja, talán tényleg csak kikapcsolódott velem… És mi van, ha tényleg Kristent szereti???
„Kislány, túl sok a kérdés, és egyikre sincs válasz! Ha nem teszel semmit, nem fogsz választ kapni egyetlen kérdésedre sem! Tegyél valamit!” – szólalt meg az énem, amelyik Robot és engem már egy párként képzel el! És ahogy ültem, elmerengve magamban, egy szó járt csak az eszemben: Hiányzol! Ezt mondta a telefonban! Hiányzom neki! Akkor valamit csak jelentek a számára…!
Ekkor eldöntöttem: elmegyek a díjátadóra!!! Mindenképpen tiszta vizet kell öntenem a pohárba! Ki kell derítenem, hogy mit akar, és azt is, hogy én mit akarok! De… de ha Eriket részegen Robnak hittem, és megcsókoltam!? Na meg amikor egy olyan jó pasi, mint Erik, egy szál törölközőben áll előttem, én pedig azon morfondírozom, hogy ha Rob állna előttem, mit tennék vele?? Akkor itt nincs semmi, amit ki kellene deríteni! A diagnózis: Menthetetlenül beleszerettem Robert Pattinsonba! Abba a Robert Pattinsonba, akinek akárcsak a pillantásáért nők milliói a fél karjukat is odaadnák, és akiért én is feláldoznék mindent, csak hogy vele lehessek! De vajon ő feláldozna értem bármit is? Ekkor eszembe jutottak az egyik rajongójának szavai: „… Rob valóban nem az a nyomulós, vagy éppen csajozós típus, viszont azt tudom, hogy amit meg akar szerezni, azt megszerzi. És azért képes bármilyen áldozatot hozni. Ezzel nem azt mondom, hogy lemondana a színészetről, vagy ilyesmi… De szerintem, ha nagyon tetszik neki valaki – mint ebben az esetben te –, biztos vagyok benne, hogy nem fog egyszerűen elköszönni és elengedni!”, majd Robé: „Komolyan azt gondolod, hogy el tudlak felejteni?”. Ez volt az utolsó csepp a pohárban!
Kikapcsoltam a laptopomat, letettem az asztalra, odamentem az ágyhoz, leültem, és kezembe véve a telefont, már tárcsáztam is.
- Szia apu! – köszöntem, miután egy „Igen?”-nel felvette.
- Szia kicsim! Mi újság, hogy vagy?
- Köszi szépen, nagyon jól! És veled mizujs? Mondta anyu, hogy pár nap múlva jössz haza.
- Igen, csütörtökre otthon vagyok. Végre!! Mert már elegem van Belgiumból! – mondta nevetve.
- El is hiszem. Figyelj apu, lenne egy kérdésem! Ezt is hívtalak…
- Mondd csak szívem, mi lenne az?
- Nem tudnál beszélni a San Diegoban élő ismerősöddel, hogy tudna-e találni nekem egy viszonylag olcsó szállodát LA-hez közel?
- Miért? Úgy tudtam, felvettek a Cambridge-i Egyetemre… Gratulálok kicsim!
- Áh, szóval anyu elmondta! – mondtam tettetett lehangoltsággal, de aztán nevettem: - Igen, felvettek, de nem azért megyek LA-be, hanem mert… mert muszáj!
- Csak nem Robert van a dologban?
- De igen. Látom, olvasol újságot!
- Hát, itt Belgiumban is mindenki odáig meg vissza van tőle! És mikor megláttak vele az újságokban, őszinte leszek, majdnem leütöttem egy-két embert, amikor kritizáltak téged! De aztán csak vettem egy nagy levegőt, és továbbmentem! Na de, visszatérve a lényegre. Felhívom George-ot, tudod, Denis apját, és megérdeklődöm neked a szállodát!
- Rendben apa! Imádlak! És köszönöm, hogy megbízol bennem!
- Ez csak természetes! Na de megyek is intézkedni… Egyébként mikor mennél?
- Csütörtökön.
- Oh, akkor valószínű megint nem találkozunk!
- Apu, nem leszek ott sokáig, és mielőtt Londonba utazom, hazamegyek hozzátok, rendben? Akkor majd együtt lehetünk! – válaszoltam mosollyal a hangomban. Igazából már nekem is nagyon hiányzott apu. Már elég régóta nem láttam őt.
- Rendben szívem! Akkor most le is teszem, és intézkedem!
- Rendben apa! Köszönöm, és szeretlek! – mondtam.
- És is téged, Kriszti! – és ezzel letettük.
Igaz, hogy még csak kedd van, de már annyira ideges voltam, hogy apu vajon tud-e intézni valamit, hogy előkaptam a poggyászomat, és elkezdtem pakolni. Ledobtam az ágyra a bőröndöt, és szinte minden második ruhát úgy ítéltem meg, hogy jó lesz Amerikába. Hiszen ott olyasmi idő van, mint itthon.
Kezembe akadt a fekete koktélruha, amit még Londonban vettem, és elmosolyodtam. Hiszen mennyit gondolkodtam rajta, hogy megvegyem-e vagy sem, feltudom-e majd venni valahova? Hát fel… méghozzá a Teen Choice Awards-ra! Ekkor elkezdtem álmodozni, hogy milyen lesz Robbal, és vajon mit fog szólni, ha meglát! Ekkor ötlött a fejembe, hogy jó nagy meglepetést fogok okozni neki, hiszen úgy tervezem, nem szólok neki, és beállok a közönség közé, hogy vajon észrevesz-e?! Már szinte hangosan nevettem, ahogy magam elé képzeltem az arcát, és azt a hatalmas ledöbbenést rajta, amikor megcsörrent a telefon. Felvettem:
- Na apu, sikerült megtudni valamit? – kérdeztem bele a telefonba izgatottan.
- Öh… Szia Kriszti! – szólt a telefonba Rob. Úgy érzem magam, mint aki pofont kapott. Te jó Isten, majdnem elárultam magam! Igen, amilyen hülye vagyok, azt sem néztem meg, ki hívott! Gyorsan elvettem a fülemtől a telefont, rápillantottam, és a kijelzőn Rob neve állt. Hát igen… Erre sem lehet már mit mondani! Gyorsan visszatettem a telefont a fülemhez!
- Jaj, szia! Ne haragudj, csak apum hívását vártam. Hogy vagy?
- Őszintén? Szarul!
- Miért, valami baj van??
- Igen! Nem vagy itt velem! Vissza kellett utaznom Los Angelesbe a díjátadó miatt, és neked is itt kéne lenned velem! Nem értem miért nem tudtál volna ideutazni! Most, hogy te Magyarországon vagy, én meg itt, még nagyobb a távolság köztünk, és meg elviselhetetlenebb a hiányod!! – mondta szinte már szemrehányóan és mérgesen.
- Most úgy őszintén! Azért hívtál fel, hogy veszekedjünk? Mert azért igazán felesleges volt!
- Jaj, dehogy azért Kriszta! Hanem mert elegem van a rajongókból, a cikkekből, és mindenből. Besokalltam, és… te vagy az egyetlen, aki mellett nyugodt voltam. Aki mellett nyugodt lehetek. Még ha csak barátként is, de legalább itt lennél! Tudom, nyálas, hogy itt könyörgök neked, és ha tehetném, most azonnal odarepülnék hozzád, és elhoználak magammal! Soha nem csináltam még ilyet, de most megtenném! Érted igen…
- Rob! Most az egyszer, nem először, de utoljára még elmondom! Nem megyek Los Angelesbe, és a legjobb, ha elfelejtjük egymást! Kérlek… - hazudtam. Rosszul éreztem magam, amiért becsapom őt, de annál nagyobb lesz a meglepetés.
- Látom teljesen hajthatatlan vagy! – válaszolta szomorúsággal, és letörtséggel a hangjában.
- Igen! – mondtam – fogalmam nincs honnan jött – határozottsággal.
- Jó, tudod mit?? Nem is nyaggatlak többet, hogy utazz ide! Nem fogok könyörögni! Ha ennyire határozott vagy, akkor maradj is ilyen. Sajnálom, hogy így alakult, de ha neked ez kell… Szabadság kell? Hát tessék! Megkapod! Szia… – és ezzel letette.
Wooow! Mondtam magamban. Ez nem volt semmi…! Kb. 5 percet álltam a telefonnal a kezemben, mire észbe kaptam, hogy talán le is ülhetnék. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt.
Belenyugodott? Elfelejt?? Már nem is akar tőlem semmit??? Istenem! Elveszítettem! Örökre… az én hülye, idióta önfejűségem, és szabadságvágyam miatt! Nem vagyok normális!
Ekkor megszólalt bennem az „együtt” énem: „Csak bepipult! Sok neki a hírnév! Menj el LA-be, és nyugtasd meg! Amint meglát, elszáll neki minden idegessége, és akkor végre egymáséi lehettek!” Igen, ez a megoldás! Akkor is elmegyek a TCA-ra!! – mondtam ki magamnak hangosan, mint egy bolond.
Ekkor szinte varázsütésre, csengeni kezdett a telefonom. Most már megnéztem, valóban apu volt az:
- Szia apu! Sikerült?
- Szia kicsim! Igen! Képzeld, George-nak van egy ismerőse egy Santa Monica-i szállodában, és van egy szoba, amit le is foglal neked George. Ez nem egy luxusszálloda, de szép! És ráadásul a tengerparton van! Az árai azonban megfizethetőek!
- Rendben apa, köszönöm! És mi a szálloda neve?
- Holiday Inn! Állítólag nagyon jó kis hely… Viszont van egy feltételem Kriszti!
- És mi lenne az?
- Én fizetem a szállásodat!
- De apa…
- Nincs de! A repülőjegyedet fizetheted te, de a szállást én állom. Rendben?
- Oké, rendben! Tudom, hogy makacs vagy, hiszen tőled örököltem! – mondtam mosolyogva.
- Na-na!!! – mosolygott apu is.
- Nagyon szeretlek! Úgy tervezem egyébként, hogy vasárnap, vagyis 16-án jövök haza! Sőt, ki tudja, lehet még hamarabb…
- Nem számít, mikor jössz haza kicsim, a lényeg, hogy érezd jól magad! Kayaékkal viszont találkozhatnál, ha már ott vagy! George azt mondta, nem szól Denisnek, de hát ki tudja…
- Rendben! Most viszont mennem kell apu, már kezdek pakolni! Meg még jegyet is kell foglalnom, és pár embert fel is kell hívnom.
- Oké! Akkor jó legyél kicsim, és majd még beszélünk! Szia!
- Szia apu, és mégegyszer köszönöm! – mondtam, és letettük.
Én pedig visszamentem a poggyászomhoz, és tovább pakolásztam. Betettem a fekete koktélruha mellé a fekete szandált és táskát is, amit anyuéknál vettem, meg még jó pár ruhát. Aztán újra bekapcsoltam a laptopot, és lefoglaltam a repülőjegyemet egy csütörtök délelőtt, 10 órai Los angelesi járatra. Azért ekkorra foglaltam jegyet, mert a repülőút 12 órás lesz, így magyar idő szerint este 10, Los angelesi idő szerint azonban még csak délután 1 óra lesz. Tehát pont lesz időm eljutni a hotelbe, és még egy kicsit körül is tudok majd nézni. Remélhetőleg feltűnés nélkül… Kicsit félek, hiszen azt mondják, hogy magába véve az európai rajongás sem piskóta, de az itteni őrület szinte semmi az amerikaihoz képest. Ajjajj…
Miután megrendeltem a jegyemet, felhívtam anyut, Szilvit, Angit, Nellit, és Eriket, hogy csütörtökön elutazok. A hívottak közül egyedül Erik hangjában éreztem egy kis szomorúságot, de valahogy érthető volt. Viszont felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, aminek nagyon örültem.
Mire mindent elintéztem, már csak azt vettem észre, hogy kint sötét van. Így elmentem lezuhanyozni, majd befeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tv-t.
__________
A szerdai napot is végigizgultam, és végiggondolkodtam. Egy órácskára az zökkentett ki a tanakodásból, hogy a beígért látogatásomat megtartottam, így lementem Teri nénihez. Beszélgettünk a múltjáról, és addig kérdezgetett, puhatolózott, amíg elmondtam neki mindent a londoni nyaralásomtól. Kezdve a munkával, majd folytatva Robbal, a bulikkal, és végül megint Robbal.
Egyetértett velem abban, hogy el kell mennem LA-be, és meg kell szereznem magamnak ezt a pasit. „Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben kincsem!” – mondta elég határozottan ahhoz, hogy elhiggyem és meg is fogadjam a tanácsát.
Este 7 körül beszéltem Erikkel a másnap reggeli indulásunkról. Megbeszéltük, hogy 7-re jön értem, mert durván egy óra Ferihegy, plusz a becsekkolás, csomagok leadása, stb., úgyhogy kell az a 2 óra a reptéren.
Aztán mégegyszer, talán már végre utoljára átnéztem a bőröndömet, hogy biztosan mindent betettem-e, ami kell, és büszkén könyveltem el, hogy igen.
Az éjszaka egész végig az járt az eszemben, hogy milyen lesz a díjátadó. Hiszen én még nem voltam ilyen rendezvényen, és nem is nagyon láttam még tv-ben sem. Nem leszek alul-öltözött a fekete, rövid kis koktélruhámban? És ha odaérek, mit fog szólni Rob? Na és mi van, ha nem is vesz észre? Meg hát persze mit fognak szólni hozzám a kollégái? Főleg Kristen?? Biztos meg fog nyúzni egyetlen pillantásával!
Fogalmam nincs hány óra lehetett, mikor végre, nagy nehezen, elnyomott az álom.
__________
Reggel, mikor fél 6-kor, ébresztő gyanánt, eszeveszettül elkezdett csörögni a telefonom, sejtettem, hogy nem éppen a kora esti órákban aludtam el. Biztos lehetett már vagy éjfél, vagy egy óra, mert úgy keltem ki az ágyból, mint aki kb. fél órát aludt.
Nem tudom hogyan, de hatalmas ásítások közepette bevánszorogtam a fürdőszobába, és az első dolgom volt egy nagy adag hideg vizet az arcomba csapni. Ez nagyjából felébresztett. A nagyjából azt jelenti, hogy már homályosan láttam magam a tükörben…
A hajam tiszta kóc volt, a szemeim alatt pedig táska helyett már batyuk éktelenkedtek! Na szép! LA-be repülök, és úgy nézek ki, mint egy madárijesztő! – mondtam magamban.
Szépen lassan megmostam a fogam, megmosakodtam normálisan, majd feldobtam egy laza sminket, csak hogy valamennyire eltüntessem a batyukat a szemem alól. Ezek után visszamentem a szobába, megágyaztam, és előkerestem a ruhámat, amiben megyek. Még jó, hogy tegnap este kikészítettem, különben most kb. sehol sem lennék.
Egy sötétkék farmert, egy hosszabb fehér felsőt, és egy szürke bőrkabátot vettem fel. Valamint a kézitáskámba, amit a gépre is viszek magammal, beletettem egy fekete kalapot, felkészülve az esetlegesen megjelenő paparazzik, illetve rajongók „fogadására”.
Mire véglegesen elkészültem, már csörgött is a kaputelefon. Erik volt az, beleszóltam, hogy mindjárt megyek.
Felkaptam a csomagom, gyorsan körbenéztem, hogy egyik ablakot sem hagytam-e nyitva, illetve hogy mindent elzártam-e. Mikor láttam, hogy minden rendben, bezártam az ajtót, és már mentem is lefelé.
Ahogy leértem, Erik elvette tőlem a bőröndömet, és betette a csomagtartóba. Beültünk, és már indultunk is. Az út körülbelül 40 perces volt, mert nem volt akkora forgalom, mint amilyenre számítottunk, ez a 40 perc azonban hosszú óráknak tűnt, mivel Erik és én nem szóltunk egymáshoz. Ő az utat figyeltem, én pedig elsuhanó épületeket, vagy éppen fákat az ablakon keresztül.
Amikor odaértünk a reptérre, leparkolt, és már ki is pattant a kocsiból. Kivette a csomagomat, és elindultunk befelé. Nagyon kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy nem beszéltünk. Már nem bírtam tovább, és megtörtem a csendet:
- Valami baj van?
- Nem! Miért lenne? – jött a rövid válasz, illetve a visszakérdezés.
- Nagyon hallgatag vagy! Nem szoktál ilyen lenni… - válaszoltam neki.
- Hát, nos, lássuk csak. Minek is örüljek? Annak, hogy jövő héten elmész, Angliába, ki tudja mennyi időre? Vagy annak, hogy mikor még együtt lehetnél a barátaiddal és a családoddal, te inkább Amerikába utazol egy olyan ember miatt, akit egy hete ismersz? Vagy annak, hogy majd meg őrülök attól a gondolattól, hogy egyedül leszel egy olyan nagyvárosban, mint Los Angeles? Ráadásul egy olyan fickóval találkozol, akit szinte nem is ismersz, és ráadásul világsztár!
- Erik! Fejezd be légy szíves! Két napja még nem volt ellene semmi kifogásod! Különben meg… nem vagyok már tinédzser, akire állandóan figyelni kell, és követni kell minden lépését. Elég nagylánynak érzem már magam, hogy el tudjam dönteni, mi a jó nekem és mi nem, illetve hogy ki kell nekem, és ki nem!
- Ja, szóval így gondolod… értem már! Szóval Rob az, aki kell, és én vagyok az, aki nem!
- Hagyd abba, ne fogasd ki a szavaimat! Én nem ezt mondtam!!! Csak tudod… egyszerűen elegem van már abból, hogy bármit teszek, bárhova megyek, veled előtte biztosan össze kell vesznem! London előtt is ez volt, most is ez van! Cambridge előtt is ez lesz??? Hm?? – mondtam már szinte kiabálva.
- Igen, igazad van! Nem kellene összevesznünk! Azt hiszem, jobb lesz, ha én most megyek! Jó utat, nagyon vigyázz magadra kérlek, és amint Amerikába értél, akármennyi is az idő, hívj fel! Rendben? – mondta, lépett oda hozzám, majd megölelt.
- Rendben! És köszönöm, hogy kihoztál! – válaszoltam az ölelés közben. Vissza akartak kérdezni, hogy miért megy még el, de nem volt hozzá érőm. Nem akartam megint szóváltásba keveredni, így inkább elengedtem: - Szia!
- Szia! – válaszolta, majd megfordult, és hátrapillantás nélkül kiment a terminálból. Én pedig egy darabig csak álltam és néztem utána. Majd sóhajtottam egyet, elkönyvelve magamban, hogy mi már csak ilyenek vagyunk, és odasétáltam a gurulós bőröndömmel együtt a jegyárusító pulthoz.
Körülbelül 20 percet álltam sorba, mire sorra kerültem, majd még 20 percet vártam, mire kiállítják a jegyemet. Aztán nagy nehezen sikerült leadnom a poggyászomat, átjutottam a fémdetektoros kapun is, és leültem a hatalmas táblával szemben, amire a járatokkal kapcsolatos információkat írták ki folyamatosan.
Nézegettem az embereket, üzeneteket írtam a barátnőimnek és anyuéknak, majd arra kaptam fel a fejem, hogy már az én gépemre való felszállásra hívják fel az utasok figyelmét. Gyorsan megfogtam a táskámat, és már mentem is a stewardess felé, aki ellenőrizte a jegyemet. Megnézte, majd egy mosoly, és egy „Jó utat!” kíséretében visszaadta azt. Én pedig nagy levegőt véve elindultam a folyosón a gép belseje felé.
Ahogy felértem a gépre, és megkerestem a helyem, leültem, és akkor jutott eszembe, hogy ez az út nem 2, hanem 12 óra lesz! Jézusom! – mondtam magamban.
Ráadásul, ahogy körbenéztem, láttam, hogy az utasok 80%-a Teri néni korabeli idősebb hölgyekből és urakból áll. Kicsit elkeseredtem, de aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálok majd aludni az úton. Már éppen el is helyezkedtem, félig az ablak felé fordulva – mert az ablak mellett ültem – teljesen kényelembe helyeztem magam, amikor valaki – szabályszerűen – lepattant mellém. Először nem is néztem oda, csak ráhajtottam a fejem az ülés fejtámlájára, és úgy néztem kifele. Viszont amikor már 5 perc elteltével is csak mozgolódott mögöttem, illetve mellettem, megfordultam, és ránéztem.
- Pardon! – mondta a fiatal lány, ha jól értettem, németül. Majd halkan elmotyogott valamit, szintén németül, de semmit sem értettem.
- Sajnálom, de nem beszélek németül. Te beszélsz angolul? – kérdeztem angolul.
- Oh, hogyne, persze. Az előbb elnézést kértem, csak tudod, sok a cuccom, és kevés a hely. – mondta mosolyogva.
- Hogyhogy téged felengedtek ennyi motyóval? – kérdeztem mosolyogva, de egy kicsit elcsodálkozva.
- Tudod, az ügynököm megbeszélte a személyzettel. Én például a kispárnám nélkül nem utazom sehová, főleg nem Amerikába, és főleg nem 12 óra hosszán át. – mondtam teljes természetességgel. Bennem pedig egyszerre megindult minden, mint a lavina. Ő is színész? Vagy énekes? Jézusom! Miért hoz engem össze a sors híres emberekkel?
- Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá, de te színésznő vagy?
- Hahaha, viccelsz? – nevetett: - Dehogy vagyok színésznő, még csak az kéne! Modell vagyok. Mint az már az előbb kiderül, német modell. A nevem pedig Stefanie Ingrid Küster. De hívj csak Stefnek! És téged hogy hívnak?
- Jaj, bocs. Krisztina vagyok. Andrássy Krisztina. De hívj csak Krisztának.
- Örülök, hogy megismerhetlek Kriszta! Nem valami jó a memóriám, de nem találkoztunk már valahol? Nagyon ismerősnek tűnsz! Nem modell vagy véletlenül?
- Oh, nem! És nem hiszem, hogy találkoztunk volna, mert nem forgok ilyen körökben…
- Pedig nagy sikered lenne, hiszen gyönyörű vagy! Még így női szemmel is, akkor vajon mit mondhatnak a pasik… - nevetett.
- Köszönöm! De nem igazán érdekel a modell-szakma…
- Akkor mivel foglalkozol?
- Jogot tanulok. Éppen most vettek fel a cambridge-i egyetem jogi karára.
- Nem akarok indiszkrét lenni, de akkor mit keresel a Los Angelesbe tartó járaton?
- Egy barátomhoz megyek. Nehéz időket él át, és szüksége van rám…
- Oh, pasi van a dologban? – kérdezte mosolyogva.
- Hát, igen, most megfogtál! – mosolyogtam vissza.
- Na és milyen? Hogy néz ki? Hány éves? Mindent mondj el!
- Hát, 23 éves, és gyönyörű szürkés-kék szeme, és barna haja van. Londonban találkoztunk a múlthéten, és elhívott magával LA-be, de először nem akartam menni. Most viszont úgy érzem, mindenképpen ott kell lennem!
- Hát ez nagyon izgi! Én is egy barátomhoz megyek, ő amerikai. Tavaly egy parti alkalmával ismerkedtünk meg. Most pedig lesz egy díjátadó, valami Teen Choice, vagy mi, és elhívott, hogy legyen a kísérője. Én pedig mondtam, miért ne?
- És ki ő? – kérdeztem meg, nyelve egy nagyot.
- Hát, nem ismerlek még, de nagyon is megbízhatónak tűnsz, ráadásul szimpatikus is vagy nekem, ezért elmondom. De kérlek, tényleg ne add tovább senkinek. Hugh Jackman. Mielőtt bármit gondolnál, nem kezdtem ki vele, és ő sem velem, egyszerűen barátok vagyunk.
- Értem! És nem félsz, hogy az újságok, illetve a média összehoz vele? Hiszen, ha jól tudom, Hugh nős…
- Igen, de a felesége is tud arról, hogy én kísérem el őt. Ugyanis ha nem mennék, egyedül kellene mennie, mert a felesége sajnos nem ér rá.
Egy pillanat alatt átgondoltam a helyzetet, és úgy voltam vele, nekem is el kell mondanom, hogy a TCA-ra megyek, mert ha ott futunk össze – márpedig tuti össze fogunk futni –, kellemetlenebb lenne a helyzet. Így vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem:
- Én is a Teen Choice Awardsra megyek. Ugyanis a barátom is ott lesz.
- Valóban? És ki ő? – kérdezte Stef meglepetten.
- Robert Pattinson – súgtam oda neki halkan, körülbelül egy fél pillanat „elmondjam - ne mondjam?”, a fejemben való hadakozás után.
- Igeeeen!! Most már tudom! Hiszen az újságokból voltál ismerős! Hisz te randiztál vele Londonban. Nahát!!!! Élőben sokkal szebb vagy, mint a képeken! Gratulálok! Sikerült behálóznod azt a férfit, akire még én is rávetném magam, pedig már majdnem 7 évvel idősebb vagyok nála…
- Igen, én vagyok, de kérlek csendesebben! – mondtam, és néztem körül gyorsan, hogy ki hallotta. Szerencsére senki sem nézett felénk.
Időközben fel is szálltunk, és a 12 órás útból szerintem egy jó 3-4 órát szinte végig beszélgettük. Elmeséltem Stefnek mindent, ami Londonban történt, ő pedig csak ámult és bámult. Pedig azt hittem, ha másnak nem is, de neki ismerős lesz ez a helyzet, hiszen modell. Ráadásul elmondta, hogy többször dolgozott Amerikában, és Magyarországon is. Épp egy fotózáson volt most is nálunk, ezért indult Ferihegyről LA-be.
Később – mikor már nem tudtam mit mesélni Robról és rólam –, Stef megkérdezte, hogy hol fogok megszállni. Mondtam, hogy egy Santa monica-i hotelben, a tengerparton. Egy ideig gondolkodott, valószínű fontolgatta a lehetőségeket, majd úgy döntött, ő is ott fog megszállni.
Az út további részét pedig, közös megegyezés szerint, végigaludtuk.
Arra ébredtünk, hogy felszólítanak az övek becsatolására. Mikor földet értünk, köszöntöttek minket Los Angelesben.
Stefanie gyorsan betette a kispárnáját a táskájába, majd pár perc múlva már együtt mentünk kifele a gépből. Eszembe jutott, hogy talán jobb lenne nekem is felvennem a kalapomat, meg a napszemüvegemet, nehogy meglepetések érjenek. Stef már fel volt készülve erre, hiszen felvette hatalmas napszemüvegét, és lazán összefogta a haját.
Szerencsére minden incidens nélkül értünk át a folyosó kijáratától a csomagkiadóig, felvettük a csomagjainkat, és már mentünk is kifele a terminálból.
Épp kérdezni akartam, hogy innen hogy jutunk el Santa Monicába, amikor Stef már egy taxi mellett állt, és intett, hogy menjek oda. Gyorsan odamentem, bepakoltuk a csomagjainkat, beültünk, és már száguldottunk is a napos Santa Monica felé.
Az út nem volt több fél óránál, ráadásul úgy, hogy egy kisebb dugóba is belekeveredtünk a LAX-ról kifele haladva. Viszont amikor végre megálltunk a hotel előtt, és kiszálltunk, el sem hittük, hogy végre itt vagyunk!
Nekem a lábam már körülbelül 3 óra repülőút után teljesen elzsibbadt. Stefanie erre csak annyit mondott, hogy „Hát igen! Ehhez hozzá kell szokni!”. Köszi szépen! – gondoltam.
Bementünk, és rögtön a pult felé vettük az irányt. Mivel nekem már volt szoba foglalva, nem volt gond, viszont Stef nem kapott szobát, mert a hotel megtelt. Felajánlottam neki, hogy aludjon nálam, de arra hivatkozva, miszerint „Nem akarok zavarni!”, inkább elutasította a meghívást. Azt mondta, hogy akkor inkább LA-ben száll meg egy hotelben. Rábólintottam. Viszont megbeszéltünk, hogy amint tudunk, találkozunk. Gyorsan telefonszámot cseréltünk, majd elköszöntünk egymástól, és én az első emeleti szobám, ő pedig a hotel kijárata felé vette az irányt, hogy fogjon egy taxit.
Ahogy felértem a szobámba, csodálatos látvány fogadott. Igaza volt apunak, nem egy Ritz, de ettől függetlenül nagyon szép volt a szoba. A bézs, a barna és a kék színek domináltak a szobában. Volt benne egy szekrény tv-vel, fésülködőasztal, ülőgarnitúra, és egy hatalmas ágy. Az utóbbi már hívogatott is egy kiadós alvásra. Azonban mielőtt engedtem volna a csábításnak, körbenéztem. Bár egy kis fürdőszobán, és a teraszon kívül nem volt mit nézni már. A kilátás viszont gyönyörű volt. Igaz, nem teljesen láttam a tengert a teraszról, de akkor is fantasztikus volt. Miután kigyönyörködtem magam, visszamentem a szobába, és a ruháim egy részét kipakoltam. De az első, amit kivettem, és fogasra tettem, a holnapi ruhám volt. Vasalni nem lehet, mert olyan gyűröttebb az anyagja, viszont ki kell lógnia magát.
A pakolászás – illetve valószínű a gyönyörű környezet hatására is – valahogy kiment az álom a szememből, így arra jutottam, hogy elmegyek körülnézni. Még amúgy is nagyon korán van, pár perc múlva lesz 2, talán még valahol ebédelni is tudok.
Az első utam, mint gondolni lehet, a partra vezetett. Igaz, nem éppen a jelen pillanatban tomboló meleghez voltam öltözve, de azért a bőrkabátomat szerencsére a szobában hagytam a kalappal együtt, a nadrágom szárát háromnegyedesre hajtottam, a cipőmet pedig levettem, a kezembe kaptam, és úgy sétálgattam a parton. Szinte mindenről megfeledkeztem. Annyira nyugtató volt a látvány, és a lágy szellő, ami fújdogált, hogy még a napszemüvegemet is elfelejtettem feltenni. Hát, meg is lett a következménye.
Az egyik pillanatban még állok a parton, kezemben a cipőmmel, és nézelődök a nagy semmibe, a következőben pedig egy hatalmas kiabálásra, majd ezt követően több lány sikongatására lettem figyelmes. Megfordultam, és akkor látom, hogy vagy 10 lány – de lehet többen is voltak – elindult felém. Nem akartam bunkó lenni, meg már amúgy is késő, így egy helyben maradtam, és vártam, hogy odaérjenek.
- Szia! – jött szinte egyszerre a köszönés.
- Sziasztok!
- Te vagy Robert Pattinson barátnője? – jött a már jól ismert kérdés. Mivel már nem volt kedvem magyarázkodni, egyszerűen válaszoltam:
- Igen, én. – erre a válaszra a lányok nagy része ismét sikongatásba kezdett, a maradék 2-3 viszont elég érdekes képet vágott.
- Csinálhatunk veled képet? – Kaphatunk egy aláírást? – jött több lánytól is felváltva a két kérdés.
- Hát… persze! – válaszoltam, és egyáltalán nem kellett megerőltetnem magam ahhoz, hogy mosolyogjak. Persze nem néztem le a lányokat, csak egy kicsit érdekesnek találtam, hogy csak azért, mert ismerem Robot, már értem is teljesen oda vannak. Ez késztetett mosolygásra.
A 3 lány viszont, akik az előbb érdekes képet vágtak, nem mozdultak. Mikor befejezték a fényképezgetést, és mindenkinek kiosztottam az aláírásokat – volt, akinek zsebkendőre, volt, akinek a levetett pólójára adtam autogramot, de volt olyan is, aki egy éppen aktuális OK!, vagy Life&Style magazint nyomott az orrom elé, aminek a címlapján természetesen Rob és Kristen tündökölt – a lányok arrébb álltak, és sűrűn köszöngették a fotókat, és az aláírásokat. Ekkor azonban elém lépett a 3 lány közül az egyik, és megszólalt:
- Minek jöttél ide? – kérdezte nyersen. Az arcomról pedig abban a pillanatban lefagyott a mosoly.
- Te… tessék? – kérdeztem összezavarodottan.
- Azt kérdeztem, minek jöttél ide? Rob Kristennel van! Most te miért kavarsz össze mindent? – nem is a kérdés, hanem a lány viselkedése húzott fel nagyon. Így belőlem is elég ingerülten jött ki a válasz:
- Figyelj, elvileg semmi közöd nem lenne hozzá, de mikor Londonban együtt voltam Robbal, elmondta, hogy Kristen és közte nem volt, nincs, és nem is lesz semmi! Úgyhogy ezek után szerintem nincs miről beszélnünk! Nem lehet, hogy túl sok pletykalapot olvasol???
- Nem! Én nagyon is örülök Robstennek, és neked meg egyáltalán nem! – ezt olyan durcásan mondta, mint egy 4-5 éves kislány, amikor az oviban az egyik barátnőjének odaadja a játékát, a másiknak meg nem. Pedig a lány igazából 3 vagy 4 évvel lehetett csak fiatalabb nálam.
- Mármint úgy érted, hogy Rob és Kristen? Mi ez a hülye Robsten kifejezés! Jézusom! Tudod, ez már szánalmas! Nekem nem szokásom előre ítélni senkit és semmit, de amikor utoljára Amerikában jártam, nem vettem észre, hogy az amerikai emberek ennyire megvezethetőek lennének. Úgy látszik tévedtem… És ha most megbocsátasz, nekem mennem kell! – ezzel elfordultam tőle, és elindultam vissza a szállodába. Hát igen, ettől tartottam. Mert addig nincs baj, amíg olyanokkal találkozom, akik támogatják az esetleges kapcsolatomat Robbal, na de amikor olyanokkal futok össze, akik Kristent szeretnék mellette tudni, az már nem olyan élvezetes. Mondjuk, ezt vehetem egy kihívásnak…
Egy valamit azonban most már végérvényesen eldöntöttem! Méghozzá azt, hogy nekem Rob kell! És már egyre biztosabb vagyok abban, hogy én is kellek neki, nem csak színészkedett Londonban.
Érdekes módon ez a kis incidens a parton nem hatott már meg annyira, amint egy hete Angliában. Így a délutánomat, viszonylag nyugodtan, végig sétáltam. Bementem a belvárosba, körülnéztem, majd 4 óra felé beültem egy Spumoni nevű olasz étterembe, és ettem egy pizzát. Aztán visszasétáltam a hotelbe, lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba, és attól függetlenül, hogy már kimondhatatlanul izgultam a másnap esti díjátadó miatt, a kimerültségtől gyorsan elaludtam.