Szimpatikus Blogger - díj

1, Nagyon szépen köszönöm a díjat Gitka! :)

2, Ezen pont alatt írnom kellene magamról 7 életrajzi adatot, de úgy érzem, hogy az eddigi díjak során már annyi mindent elárultam magamról, hogy senkinek sem okoznék már semmivel sem meglepetést! Éppen ezért nem is pötyögök ide semmit! Visszaolvashattok mindent az eddig elnyert díjak posztjaiban! :)

3, Akiknek pedig ajánlanám ezt a díjat:
Somegirl ('We call it home, you call it fantasy')
Vámpírcsók

Nagy sajnálatomra a legtöbb RPattz fanfic már véget ért, így számukra már felesleges lenne díjat adni! :(

Még egyszer köszi a díjat Gitka! :)

Puszi,
Sabyna

68. fejezet - Mézédes nászút

A repülőgépen ülve, Rob karjainak ölelésében elszundikáltam. Nem volt nehéz, hiszen az eddigi, aránylag feltűnésmentes másodosztályt felváltotta a pezsgős, kaviáros, hatalmas puha foteles első osztály. Azt hiszem, nem kell külön mondanom, hogy én mennyire tiltakoztam ez ellen, de természetesen nem tudtam beszélni Robert fejével, ugyanis én minél jobban ellenkeztem, ő annál jobban titokban intézte az „apró” részleteket. Ezek a részletek közé pedig lényegében az egész nászutunk bele tartozott!

Éppen ezért, miután leszálltunk, azon kívül, hogy a forró Afrikában vagyunk, semmi mást nem tudtam megállapítani! Persze a kíváncsiságomnak nem voltam képes határt szabni, így a létező összes, még a földrajz óráról ismert afrikai országra rákérdeztem:
- Namíbia?
- Nem… – válaszolt Rob mosolyogva.
- Tanzánia??
- Nem…
- Zimbabwe???
- Még mindig nem… és nem is fogom elmondani édesem! Meglepetésnek szánom! Majd meglátod… - zárta le a témát Rob egy édes mosollyal a szája a sarkában, majd az összekulcsolt kezünket a derekam mögé csúsztatva közelebb húzott magához. Ám amikor meg akart csókolni, én elfordítottam a fejem.
- Most ugye nem azt akarod mondani, hogy megharagudtál rám? Kicsiiim… ne csináld már! – mosolyodott el újra láb remegtetően, én azonban – bármennyire is a határt súroltam – nem álltam kötélnek.
- Pontosan! Haragszom Rád! Miért nem tudhatom, hogy hova megyünk? Ez ugyanúgy az én nászutam is, ahogyan a Tiéd! Ez így egyáltalán nem fair! Ha nekem meglepetés, neked is annak kellene lennie! Nem értem, miért nem intézhettük ezt is együtt, mint az egész esküvőt… - fakadtam ki, bár lényegében nem is volt dühös, csak az idegesített, hogy mindig mindent én tudok meg utoljára.
- Figyelj csak kicsim! – engedte el a kezem, és az ujjait az arcom két oldalára simítva, mélyen a szemembe nézett. – Azért intéztem egyedül, mert meglepetést akartam okozni Neked! Mindennél jobban szeretem, amikor a hatalmas meglepettségtől látlak boldogan mosolyogni vagy nevetni! Azt akartam, hogy Te legyél a világ legboldogabb felesége! – adta elő mindezt olyan megható, érzelmes hangon, és szerelemmel átitatott tekintettel, hogy most már, ha akartam, sem tudtam volna ellenállni Neki!
- Én akkor is a világ legboldogabb felesége lennék, ha nem is jöttünk volna nászútra… - válaszoltam a meghatottságtól alig hallhatóan, majd amennyire gyengéden csak tudtam, a szájára tapasztottam az enyémet.

Végül sajnos nem tudtam elérni, hogy Rob elmondja nekem, hova is megyünk… így „jó kislány” módjára végigültem először azt a fél órát, ami arra kellett, hogy a Maputo Nemzetközi repülőtérről átérjünk egy kis magánreptérre, majd pedig 3 óra hosszat, hogy végre szembesüljek a végcéllal:
- Kérem, kapcsolják be öveiket, megkezdjük a leszállást! A széljárás kitűnő, kinti hőmérséklet 27 fok, helyi idő 19 óra 18 perc! Köszöntöm Önöket Mauritiuson Mr. és Mrs. Pattinson! – mondta be a pilóta a hangosbemondóba.
Igaza volt Robnak – elakadt a lélegzetem, mikor meghallottam a sziget nevét.
Mauritius! Te jó ég! Itt lenne már az ideje, hogy hozzászokjak Rob „aprócska” meglepetéseihez… de valahogy nem megy! – ámuldoztam magamban.

Rob és én is hihetetlenül boldogan lépkedtünk ki kézen fogva a gépből, egyenesen a már elénk rendelt autóhoz. A sofőr bepakolta a poggyászokat a csomagtartóba, mi pedig beültünk, és pár perc múlva már száguldottunk is az úti célunk felé.
- Most már megtudhatom, egészen pontosan hova megyünk?
- Egy Pointe aux Piments nevű, óceánparti kis városka mellé. De többet nem mondok… majd meglátod! – mondta Rob, majd adott egy puszit a homlokomra. Ennyivel újra lerendezett, és hiába piszkáltam, noszogattam, valóban semmi mást nem volt hajlandó elárulni!

Nagyjából negyed órával később azonban szemem elé tárult a csodaszép látvány: méghozzá a Le Meridien szállodalánc egyik trópusi gyöngyszeme.
- Megérkeztünk! – mondta angolul a sofőr. A következő pillanatban pedig két londiner jelent meg az autó két oldalán, és kinyitották nekünk az ajtókat.
- Üdvözöljük Önöket a Le Meridien Ile Maurice-ban! Kérem, fáradjanak beljebb! – köszöntöttek minket.
- Köszönjük! – mondtuk szinte egyszerre Robbal, majd egymásra néztünk, összefontuk ujjainkat, és árasztva magunkból a „Friss házasok” attitűdöt, szerelmesen besétáltunk a hotelbe.

- Jó estét! Miben se… oh! – lepődött meg a recepciós lány, amikor odaálltunk – pontosabban Rob odaállt, mert igazából csak őt vette észre – elé.
- Jó estét! Lakosztályt foglaltam Mr. és Mrs. Pattinson névre! – válaszolt Rob mosolyogva, bár nem tudtam eldönteni, hogy szimplán azért mosolyog, mert boldog, vagy mert ennyire zavarba hozta szerencsétlent.
- I-igen… máris nézem! – mondta zavarodottan a körülbelül velem egyidős, félvér lány, és a barna bőre ellenére tisztán kivehető volt, mennyire zavarba jött.
Nagyjából 5 percbe telt, mire összeszedte magát a recepciós, és megtalálta Rob foglalását. Ezt követően csak alá kellett írnia egy-két papírt, és egy, észveszejtő mosollyal fűszerezett jó éjszakát kívánás után el is indultunk a „szobánk” felé.

- Máskor az effajta mosolyt inkább nekem tartogassa, Mr. Pattinson! – jegyeztem meg áldurcasággal, de éreztem, hogy nem bírom sokáig mosolygás nélkül!
- Igenis, Mrs. Pattinson! – válaszolta Rob, majd hirtelen, mikor a legkevésbé sem számítottam rá, a karjaiba kapott.
Én persze egyrészről nagyon megijedtem, másrészről viszont olyan hányinger és szédülés tört rám, hogy azt hittem, menten visszajön a gépen elfogyasztott salátám. Ráadásul még kicsit ingerült is lettem, hiszen Rob csak nevetett, és tovább cipelt a kis kiugró sziget-részen elterülő, „lakosztálynak” nevetett hatalmas ház felé.
Az émelygésem és a szédülésem azonban pár pillanat múlva mérséklődött, aztán teljesen el is múlt. Így végül, ha nem is egészen őszinte, de azért boldog mosoly terült el az én arcomon is.

A házhoz érve Rob, megtartva az angol úriemberekhez méltó stílusát, a régi szokásokhoz híven a karjaiban tartva vitt át a küszöbön. Igaz, hogy ez nem a mi házunk… bár megesküdnék rá, hogy ha hazaértünk, ott is ezt fogja csinálni!

Amint a talpam végre talajt ért, és az aprócska szédülésem is elmúlt, azonnal szemügyre vettem a helyet. Tudom, kicsit már unalmas, de megint csak ledöbbentem, és majd’ szó szerint tátva maradt a szám.
Egy hatalmas nappali fogadott bennünket, ami össze volt vonva egy kisebb konyha- és ebédlőrésszel, illetve a terasszal. Hirtelen elgondolkodtam, de végül arra jutottam, hogy a konyha valószínűleg csak azért került ide, hogy ha nassolni, vagy kávézni, esetleg teázni szeretnénk, ne kelljen rögtön az étterembe rohannunk vagy telefonálnunk.

A tekintetem tovább siklott a csodaszép látványon, és amellett, hogy megtaláltam a szememmel a fürdőszobát, majd a hálószobát is, valami nagyon izgatni kezdte a fantáziámat:
- Az ott micsoda? – mutattam ki a teraszra, bár nem tudtam, hogy Rob látja-e, pontosan mire gondolok, hiszen a – valószínűleg ajtóként funkcionáló – függönyt igencsak megmozgatta az óceán hűsítő fuvallata.
- Mire gondolsz, édesem? – fonta át a derekamat hátulról, majd miután adott egy puszit a nyakamra, nekitámasztotta az állát a vállamnak.
- Arra a kék valamire ott, párnákkal. Az ott most komolyan egy…?
- Igen, az ott komolyan egy ágy! Tetszik? – kérdezte, és hallottam a hangjában, hogy elmosolyodott.
- Hm… nem is tudom! – mondtam, majd miután a fejembe ötlött egy érdekes és felettébb izgalmas ötlet, ravasz kis mosolyra húztam a szám: - Talán… meg kellene néznünk közelebbről! – fordultam meg Rob karjaiban, és amint szembe kerültem vele, meg sem várva a reakcióját, a hajába túrtam, és picit talán túl erőszakosan is, de birtokba vettem ajkait.
- Várj kicsim… - próbált Rob lefejteni magáról, először nem sok sikerrel. De aztán mikor megfogta mindkét kezem, és bilincsként tartva letolta azokat magáról, bepattant az agyamban valami. Éreztem, hogy fokozatosan elönt a düh, és hogy pillanatokon belül felrobbanok.
- Mégis mi a jó fenére várjak? A férjem vagy! Ez a nászutunk! Nem akarsz velem lenni??? Akkor mi a francnak vettél el??!! – fakadtam ki, majd kirángattam a kezeimet az övéiből, és dühösen levetettem magam a fotelba.
- Hallgass meg, édesem! Hogyne akarnálak… mindennél jobban! De még nem érkezett meg a londiner a poggyászainkkal! Nem szeretném, ha bárki is megzavarna! Ennyi az egész kicsim! - térdelt le elém földre, és a combjaim mellé tette a kezeit.
Nem akartam a szemébe nézni, így elfordítottam a fejem, és csak ültem mereven, keresztbe tett lábakkal és kezekkel. De végül csak nem menekülhettem… lágy, hosszú ujjait az arcom jobb oldalára csúsztatta, majd szembe fordította az övével. Ekkor vette észre, hogy a szemeim megteltek könnyekkel.
- Jaj, de hát most meg miért sírsz??? Gyere ide… - mondta kedves, érzelmes hangon, majd felállt, felhúzott a fotelből, és szorosan magához ölelt. – Annyira szeretlek!
- Ne haragudj rám, kérlek! Egyszerűen nem tudom kezelni ezt az egészet! Ráadásul még titkoltam is… teljesen kikészültem! Úgy érzem, szép lassan megőrülök!
- De mit titkoltál kicsim? – búgta a fülembe. Még engem is meglepett azzal, hogy mennyire nyugodt maradt… pedig arra számítottam, ezzel újra kihúzom nála a gyufát!
Végül csak megemésztettem magamban, hogy így reagált, és picit elhúzódva tőle, a szemébe néztem:
- Azt… azt hiszem, most eljött az ideje, hogy én valljak be neked valamit! – töröltem ki a szememből a könnyeket, majd véve egy mély levegőt, kiböktem: - Kisbabát várok!

Rob szemei először elkerekedtek, majd láttam, ahogy fokozatosan kifolyik az arcából a vér.
- Te-tessék? – akadt el a hangja.
- Igen, jól hallottad! Kisbabánk lesz! Ezért van a hirtelen hangulatváltozás, az előbbi sírás, és az is, hogy nem ittam semmilyen alkoholosat az esküvőn. Erre az alkalomra vártam… a nászéjszakánkon akartam elmondani neked!

Rob még mindig elkerekedett, sőt, szinte már kidülledt szemekkel, és egy árva szó nélkül meredt rám. Az effajta reakciójára pedig végképp nem számítva az én szívem is gyorsabban kezdett verni, hiszen azonnal az a gondolat szökött az agyamba, hogy talán hiba volt ennyit várni a hírrel! Talán nem is akarja a kicsit!?

A következő pillanat azonban megmagyarázott számomra mindent! Rob ugyanis – újra csak kivárva a legmegfelelőbb és legkiszámíthatatlanabb pillanatot – a számra tapasztotta az övét, és fogalmam sincs, hogyan csinálta, de kicsit erőszakosan, ugyanakkor bátorítóan és boldogan csókolt meg.
- Komolyan… mondod… hogy… kisbabánk… lesz? – kérdezte, minden egyes szót egy puszival megfűszerezve.
- Igen!
- Ez egyszerűen… ezt nem hiszem el! Istenem! Ez csodálatos! – örvendezett tovább az újdonsült apajelölt férjem.
- Már megijedtem, hogy nem is örülsz neki! – jegyeztem meg egy keserű mosollyal.
- Még hogy nem örülök neki?? Ezzel a világ legboldogabb férjévé tettél! Szeretlek Kriszta! Imádlak! Csak… hirtelen ért a meglepetésed! Ennyi az egész! – mosolyodott el ő is majd’ kicsattanva a boldogságtól, végül újra birtokba vette ajkaimat.

A szavai hallatán olyan nyugalom és elégedettség lett úrrá rajtam, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a szerelmemre, és nyelvünk izgató játékára. A hormonjaim igencsak nagy rakoncátlankodásba kezdtek, és ez által olyan mérhetetlen vágyat kezdtem érezni Rob iránt, mint amilyet talán még soha!
Ezt természetesen – és valószínű megint túl intenzíven, de – a tudtára is adtam, hiszen az inget, ami rajta volt, egy szempillantás alatt letéptem róla. Meg is lepődött a lepattogó gombokon, de szemmel láthatóan tetszett neki, hiszen a szemeiben olyasfajta tüzet fedeztem fel, amire eddig még nem nagyon volt példa. Kihívóan rámosolyogtam, majd tovább folytattam a játékomat.

- Határozottan… jót tesz neked… a terhesség! – kezdett akadozni a hangja, amikor már a férfiassága közelében jártam. Én erre a megjegyzésére csak egy igéző pillantással és mosollyal reagáltam.

Mikor már megszabadítottam őt a farmerjától és az alsójától, és szinte egyetlen porcikáját sem hagytam puszik, csókok nélkül, olyannyira felizgattam őt, hogy egy hirtelen mozdulattal felkapott, és az ágyhoz vitt. Pillanatok alatt lekapkodta rólam a ruhákat, és ezután olyan kényeztetés-sorozatba kezdett, amiben minden benne volt, ami csak lehetett!

- Egyébként mióta tudsz a kisbaba létezéséről? – kérdezte Rob, majd a felhevültségtől még mindig forró tenyerét a hasamra csúsztatta.
- Hát, ő még nem baba, csak icike-picike kis csoda! – mosolyodtam el, majd Rob hasamon pihenő kezére csúsztattam az enyémet, és lenéztem a lassan összekulcsolódó ujjainkra. – A kérdésedre a válasz pedig: holnap lesz egy hete. Fáradékonyabbnak, ingerlékenyebbnek éreztem magam, többször jártam wc-re, és a melleim is érzékenyebbek lettek… de először csak annak tudtam be, hogy közeledik a havim. Viszont mikor elérkezett a nap, és nem jött meg, elgondolkodtam. Igazából másnapra megjött egy nagyon picit, de még aznap el is múlt, és ez nálam soha nem fordult elő. Így hát vettem egy tesztet, és pozitív lett az eredmény. Utána vettem még egyet, és az is az lett! Elmentem nőgyógyászhoz, és ott ezer százalékosra kiderült, hogy hamarosan bővül a családunk! Hogy egy vagy két taggal… azt még nem lehet tudni!
- Mármint… lehet, hogy ikrek lesznek?? – vált rögtön izgatottabbá Rob hangja. Elnevettem magam.
- Megvan rá az esély! Bár az én családomban nem volt ikerterhesség! Nálatok?
- Nem tudok róla! De azonnal felhívom anyut, és megkérdezem! – próbált meg kicsusszanni mögülem, de én elkaptam a karját.
- Édes! Időeltolódás! Anyukádék valószínű alszanak! Különben meg… - fordultam felé: -… szükségem van rád! Lenne szíved csak úgy itt hagyni a várandós feleségedet? Akár két percre is?! – nevettem el magam.
- Természetesen nem! Minden apró rezdülését figyelem ezentúl, Mrs. Pattinson! – mosolyodott el ismét úgy, hogy még a kislábujjam is beleremegett.
- Ajánlom is, Mr. Pattinson! – mosolyogtam vissza, majd elkaptam a kezét, összekulcsoltam az ujjainkat, és hagytam, hogy újra úgy csókoljon meg, hogy az ájulás határára kerüljek.

- Jaj! – nyögtem fel, ám még azelőtt, hogy megmagyarázhattam volna, miért, Rob felült az ágyban, és rémült tekintettel szegezte nekem a kérdést:
- Mi a baj? Görcsölsz? Hívjak orvost?? Vagy hozzak valamit??!
- Először is, nyugodj meg! Semmi bajom nincs azon az egyetlen picike dolgon kívül, hogy éhes vagyok… illetve éhesek vagyunk! Megyek, nézek valami nasit! – kezdtem el kikászálódni az ágyból, mire Rob azonnal kipattant mellőlem, és magára rántotta a nadrágját, valamint az ingét.
- Majd én hozok enni, csak mondjad, mit kérsz! Vagy… inkább hozok mindenből, amit csak találok! Egy perc!
- ROBERT! ÁLLJ MÁR LE!!! – kiabáltam rá szó szerint a túlpörgött férjecskémre. – A terhesség nem betegség! Nem kell engem kiszolgálni, főleg nem úgy, hogy még csak 6 hete vagyok várandós! Saját magam is ki tudok menni, és akkor azt hozok, amit megkívánok! Rendben?
- Jó, persze! Csak azt szeretném, ha semmiben sem szenvednétek hiányt! Ha mindent megkapnátok! Tudod!
- Igen, tudom! És nagyon hálás is vagyok érte, de kérlek, akkor se kezelj úgy, mint egy halálos beteget, aki ágyhoz van kötve! – mondtam el az érveimet. Végül odamásztam Rob elé az ágyon, és nyomtam egy puszit a szájára, majd biztatóan rámosolyogtam.

Láttam a férjemen, hogy nem igazán van kibékülve azzal, hogy nem ugrálhat körülöttem, és nem szolgálhat ki… de én határozottan tartottam magam az elveimhez! Ugyanúgy élni akarom az életem, illetve életünket tovább, mint ahogy akkor tettem, amikor még nem voltam várandós! Persze lesz pár dolog, amire ezentúl jobban oda kell figyelnem, de semmiképpen sem akarom azt, hogy kiszolgáljanak! És ezt bizony meg kell értenie…

- Hát ezt nem hiszem el! Semmi értelmes nincs se a szekrényben, se a hűtőben! – durcáskodtam, miközben tovább kutattam a konyha aprócska részeit.
- Nézd! Itt van egy kis chips! Vagy rendeljünk inkább valamit? – lépett oda hozzám Rob.
- Nem, ez egyelőre jó lesz! Köszönöm! – nyomtam egy puszit a szájára. Ezzel újra megmozdultak az egy ideje nyugalomban pihenő hormonjaim, és a vágyakozás a férjem után felülkerekedett a korgó gyomromon.
A chipset letettem magam mögé a pultra, majd megfogtam Rob ingét, és magamhoz húzva megcsókoltam Őt. Egy pillanatig sem tiltakozott, de azért valahogy mégis éreztem rajta, hogy szokatlan neki a helyzet. Hiszen alapesetben nem szoktam ennyire rámenős lenni!

Egy laza mozdulattal letoltam róla az inget, majd én is ledobtam magamról a testem köré csavart vékonyka selyemtakarót.
- Tudom, hogy hülye vagyok, de… nem lesz ettől baja a kicsinek, vagy neked? Mármint attól, hogy mi…? – kérdezte Rob komoly hangon, miközben én óvatos puszikkal hintettem be a mellkasát. A feltételezése hallatán azonban akarva akaratlanul is hangosan elnevettem magam. Ő csak kérdő tekintettel, és zavart mosollyal nézett rám, várva a válaszom. Bár a reakciómból már valószínűleg sejtette, mi lesz az!
Mikor már végre erőt tudtam venni magamon, és abbahagytam a nevetést, megtaláltam a hangom:
- Nem édes! Abszolút semmi baja nem lesz se a kicsinek, se nekem! Sőt… csak még boldogabbá teszed az anyukáját! – mondtam, majd egy ragyogó mosolyt követően folytattam azt, amit pár perce félbehagytam.

Szerencsére már Rob sem agyalt azon, hogy nem árthat-e nekünk, ha szeretkezünk, így teljesen át tudta adni magát nekem! Olyannyira egymásba is feledkeztünk a konyha kellős közepén, hogy ahelyett, hogy újra az ágyba, párnák közé mentünk volna, Rob felültetett a konyhapultra, és egy kicsit óvatosabban és gyengédebben ugyan, de egészen a mennyországig kényeztetett!

***
A hotel főépülete éjjel
Medence
Étterem
A ház (vagy "lakosztály") [1], [2]
Nappali
Konyha
Hálószoba
Fürdőszoba
A part

67. fejezet - Mr. és Mrs. Robert Thomas Pattinson

A fennmaradó alig három hónap szinte fénysebességgel telt el. A munka, és a rengeteg ügy miatti folyamatos túlórák mellett minden szabad percemet azzal töltöttem, hogy az esküvőnket szerveztem – természetesen bevonva Rob és az én családomat is! Ruhák, torta, vendéglista, menük, zenekar… hihetetlen módon mindenben se perc alatt megegyeztünk Robbal! Ám ami a legnagyobb kihívást jelentette, az magának a helyszínnek a kiválasztása volt!

Persze hogy még izgalmasabb legyen a dolog, nem azzal volt a baj, hogy templomban, vagy esetlegesen egy kertben legyen-e az esküvő, hanem hogy Angliában, Magyarországon, vagy netalántán az Egyesült Államokban!
Érdekes ellentétek alakultak ki közöttünk, hiszen Rob folyamatosan azt mondogatta, hogy az esküvőt tartsuk Magyarországon, hiszen én magyar vagyok… én viszont ragaszkodtam a saját elméletemhez, miszerint Angliában, egy kis városkában, vagy faluban tartsuk a menyegzőt! Természetesen Rob és én is temérdek előnyét írtuk fel az általunk megálmodott helyszínnek a képzeletbeli listájára, ezzel megpróbálva meggyőzni a másikat!

Végül – teljesen lényegtelen, milyen praktikákat bevetve, de – sikerült megbékéltetnem a szerelmemet a saját elgondolásommal, így igencsak hosszúra nyúlt tépelődés után végre megegyeztünk, hogy Anglia egy kisvárosában lesz az esküvőnk, Robék egyik családi barátjának kertjében!
Ezzel szerencsére valamilyen szinten a tolakodó lesifotósoktól is védve leszünk, és ráadásképpen még az Amerikából érkező barátoknak is megrövidítjük egy órával a repülőútjukat. Hiszen saját tapasztalatból mondom, hogy 11 óra egyhelyben ülés után még egy óra kész kínszenvedés lenne!

Így végül, de nem utolsó sorban, nem maradt más hátra, mint hogy megszervezzük a vendégek elszállásolását.
Beszéltünk mindenkivel, hogy kinek mi lenne a legjobb, majd úgy döntöttünk, hogy a szüleim, és a kicsik miatt a bátyámék, illetve Szilviék mennek a házunkba, a többieknek pedig bérelünk két apartmant… természetesen közel az otthonunkhoz. Hiszen a világért sem szeretnénk, ha elszakadna egymástól a vendégsereg!

*

Az utolsó pár napban már mindketten hihetetlenül idegesek voltunk… pedig tudtuk, hogy akarjuk ezt az esküvőt, és hogy nagyon szeretjük egymást, mégis az idegeink pattanásig feszültek!
Rob mindezt a munkájába temette – ő ugyanis az esküvő előtt pontosan két nappal fejezte be az új filmjének forgatását –, én viszont sajnálatos módon a kollégáimon, barátaimon és olykor-olykor az ügyfeleimen vezettem le a feszültséget!
Még az volt a szerencse, hogy senki nem vette komolyan az állandó zsörtölődésemet, ugyanis valaki a kedves kollégáim közül kitett egy hatalmas plakátot az irodám ajtajának külső felére – amit minden nap előszeretettel, és persze teljesen feltűnésmentesen lecserélt –, és azzal jutatta mindenki tudomására, hogy hány nap van még az esküvőmig.
De persze nem ez volt a teljes szöveg…

„Vigyázat! Veszélyzónába lép! Már csak … nap az esküvőig, ezért az ügyvédnő egy „kicsit” ideges! :) „

Mikor először megláttam ezt a plakátot, picit felkaptam a vizet, de aztán melegség öntötte el a szívem, és jóízűt nevettem a dolgon! Hiszen tudom, hogy szeretnek a kollégáim, barátaim, és csak poénnak szánták az egészet!

*

Végül elérkezett a Nagy Nap! Rob és én nem akartuk betartani a jól bevált, régi szokást, a szüleink mégis rákényszerítettek arra, hogy a szertartás előtti éjszakát igenis külön töltsük!
Ám – mint végül kiderült – ez egy, a barátokkal való szövetkezés miatt volt, ugyanis míg én Audrey-nál, Rob pedig Tomnál vendégeskedett, szerelmemre a baráti társaságunk férfiakból álló fele, rám pedig a csajbanda törte az ajtót! Annak ellenére, hogy mi nem akartunk legény-, illetve leánybúcsút – hiszen úgy gondoltunk, semmiről sem mondunk le azzal, hogy férj és feleség leszünk –, ők mégis úgy gondolták, ki kell rúgnunk a hámból… még egyszer utoljára, „szabad” emberként!
Így a nyugodt, esküvő előtti estémnek lőttek… helyette kaptam rengeteg koktélt, egy karaoke-mikrofont, és persze a kihagyhatatlan Chippendale-fiúkat!

Arról fogalmam sincs, hogy Rob hogyan élte meg az utolsó, még legényként töltött éjszakáját, de az egyszer biztos, hogy mikor hajnalban beszéltünk telefonon, egyikünknek sem a kipihentségtől csengett a hangja!

Reggel – bár nekem inkább hajnalnak tűnt – 8 órakor becsődült hozzám az öt koszorúslányom, és pár perccel később már indultunk is, hogy befoglaljuk a Pattinson család barátja által felajánlott birtokot Romsey-ben.
Amikor odaértünk, a fodrászokból, sminkesekből és manikűrösökből álló kisebb hadsereg már várt ránk! Úgy nagyjából egy órával később pedig már a család, és a vendégek is szépen lassan szállingózni kezdtek!
De hogy egy picit visszatérjek a koszorúslányokhoz…

Mivel rengeteg jó barátnőm van, nagyon nehezen ment a választás, hiszen legszívesebben mindegyikőjüket megkértem volna, hogy vonuljanak be előttem a csodaszép, sárga koszorúslány ruhában. Ám mivel nem akartam nagy feltűnést és kirívást, úgy döntöttem, hogy Rob két nővére mellett egy magyar, egy angol, és egy amerikai barátnőmet kérem fel!
Talán a legnagyobb fejtörést az egész szervezés alatt a koszorúslányaim kiválasztása okozta, végül jó pár álmatlan és áttelefonált éjszaka után, Rob segítségével döntöttem!
Az amerikai barátok közül Ashley-re, az angolok közül Audrey-ra, a magyarok közül pedig Szilvire esett a választásom. A többiektől természetesen bocsánatot kértem, amiért nem vonulhatnak majd be előttem, ám ők csak biztattak, hogy emiatt semmivel sem érzik magukat kevesebbnek, vagy rosszabb barátnak!

Tehát… a szertartás előtti pár órában, még magam sem tudom, hogyan, de egy valódi hercegnőt varázsoltak belőlem. Eltűntek a táskák a szemem alól, helyette tökéletesen csillogó, enyhén füstös árnyalatú tekinteteket kaptam. A hajamat egy csinos, loknikkal teli kontyba tűzték fel, amibe közben beleillesztették a fátylamat is.
Végül nem maradt más hátra, mint hogy felvegyem a gyönyörű, pántnélküli, apró kövecskékkel kirakott ruhámat, és a kiegészítőket… természetesen a hagyománynak – és babonának – megfelelően!
Ashley-től kaptam még előző este, a leánybúcsún egy fehérnemű szettet, ami egy melltartóból, egy tangából, és egy pár harisnyakötőből állt. Mindennek pedig abban volt köze a hagyományhoz, hogy kék színű volt… vagyis azzal, hogy felvettem a harisnyakötőket, a „valami kék”-nek meg is feleltem!
A „valami új” kitételnek a Robtól kapott nyakláncommal tettem eleget, ugyanis miután a forgatási szünetet követően visszarepült Amerikába, kaptam tőle egy rejtélyes üzenetet:

„Szia hercegnőm! Tudom, hogy most egy kicsit utálni fogsz, de én mégis vállalom a következményeket! :) Menj a hálószobánkba, és nyisd ki a fehérnemű-szekrény legalsó fiókját. Találni fogsz ott egy sötétkék dobozkát! Az a Tiéd édesem! Remélem tetszeni fog! Nagyon szeretlek & sietek haza! Csók, Rob”

A dobozban egy fehérarany nyaklánc volt, rajta egy kis szívvel, a szívben pedig egy felirattal: „Az enyém örökké a Tiéd!”. Akkor még nem tudtam, miért, de megkönnyeztem a vallomását, és ezért is döntöttem úgy, hogy az esküvő lesz az első alkalom, amikor viselni fogom!

Rob anyukájától, Clare-től kaptam ajándékba egy körülbelül 50 éves karkötőt, amit még Rob anyai nagymamája hordott annyi idősen, mint amennyi én vagyok! Először nem akartam elfogadni, hiszen úgy gondoltam, ez az ékszer Rob nővéreit illeti, de miután Clare elmondta, hogy számukra valami mást tartogat, örömmel fogadtam el az ajándékot, és egy hatalmas öleléssel, valamint puszival köszöntem meg a nagylelkűségét! Így a „valami régi” is ki lett pipálva!
A „valami kölcsönbe” részről pedig végül, de nem utolsó sorban Jennie gondoskodott, egy szintén csodaszép ékszerrel, méghozzá egy fülbevalóval. Egyszerű, gyöngy alakú kövecskék voltak, mégis mikor betettem a fülembe őket, akkor éreztem csak igazán azt, hogy teljesen elkészültem!

Miután minden a helyére került, és a sürgés-forgás is megszűnt körülöttem, teljesen egyedül maradtam a szobában, és csak bámultam magam a hatalmas tükörben. Ezer és egyszer végigfutott a gondolat az agyamban, hogy pár óra múlva már Mrs. Robert Pattinson leszek… ám egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy visszatáncoljak! Ez pedig hatalmas önbizalmat adott!

Az elmélkedésemnek – mint a filmekben – édesapám vetett véget:
- Hahó kicsim! – nyitott be egy rövid kopogtatás után az ajtón. Azonnal hátrakaptam a fejem, mintha nem tudnám, ki az… majd rámosolyogtam.
- Azonnal mehetünk! – mondtam, majd még egyszer szembefordultam a tükörrel.
- Csak azért jöttem, hogy szóljak… már csak pár perced van, hogy meggondold magad! – mosolyodott el apukám a hátam mögött.
- Na de apu! – dorgáltam meg őt tettetett szigorúsággal, majd a tükrön keresztül a szemébe néztem, és akarva akaratlanul is mosolyra húztam a szám.
- Tudod, hogy csak viccelek kicsim! Keresve sem találhattál volna jobb férfit, mint Robert! Ha még abban a korban élnénk, amikor az apák választottak férjet a lányuknak… valószínű én is Őt választottam volna Neked! Hjaj, az én egy szem, gyönyörű lányomnak…!
- Jaj, apu! – perdültem meg azonnal, és apukám nyakába borulva szipogni kezdtem. Kevésen múlott, hogy ne sírjam le a sminkem!

Jó pár pillanatig csak egymást ölelve álltunk a szoba közepén, és én teljesen úgy éreztem magam, mint aki örökre búcsúzik az édesapjától. Pedig erről szó sem volt… mégis valami miatt szorongtam odabent!

- Kincsem, lassan mennünk kellene! De előtte lehetne egy kérdésem? – kérdezte apu nyugodt hangon, miután egy picit eltávolodtam tőle.
- Persze apa! – mondtam, miközben olyan óvatosan, amennyire csak tudtam, letöröltem az arcomról a kósza könnyeket.
- De ígérd meg, hogy teljesen őszintén válaszolsz nekem! – nézett mélyen a szemembe.
- Ígérem!
- Teljesen biztos vagy a döntésedben? Úgy értem… egészen biztos, hogy hozzá akarsz menni Roberthez? Nem érzed úgy, hogy még várnod kellene? Mert ha így…
- Nem, apa! Teljesen, tökéletesen biztos vagyok abban, hogy hozzá akarok menni! Szeretem őt, és a felesége akarok lenni!
- Értem! Akkor ez esetben… sok boldogságot Nektek, kincsem! – mondta egy halvány mosollyal a szája sarkában, én mégis láttam az arcán, hogy mint apa, annak örülne a legjobban, ha az ő édes picike lánya örökké mellette maradna! De a végén igazi, kemény üzletemberhez méltón rendezte vonásait, és egy, a homlokomra adott atyai csók után felvette az asztalról a 15 szál hófehér rózsából álló csokromat, és a kezembe adta.
- Akkor indulhatunk? – tartotta a karját.
- Indulhatunk! – mondtam bólintva egy mosoly keretében, majd belekaroltam, és szépen lassan elindultunk a kert, a násznép, és egyben az oltár előtt álló Végzetem felé.

Leérve a lépcsőn, az ajtó mögött ott állt Vic, Liz, Ashley, Audrey és Szilvi a sárga koszorúslány ruháikban, kezükben pedig a sárga és fehér virágokból álló csokraikkal. Mindannyian mosolyogva fogadták aput és engem, majd ahogy odaértünk, mind az ötük szájáról azt olvastam le, hogy „Gyönyörű vagy!”. Aztán ahogy megszólalt a zene, először Szilvi, aztán Audrey, utána Ashley, végül pedig Liz és Vic ketten együtt vonultak be, és álltak az oltár bal oldalára, Jennie – a tanúm – mellé.
- Akkor kicsim… hajrá! – mondta apu, majd mindketten vettünk egy mély lélegzetet, és szépen lassan, a zene ritmusára elindultunk.

A látvány egyszerűen elkápráztatott. Hófehér virágcsokrok hatalmas fehér tartókban… rengeteg hófehér szék mindkét oldalon… hófehér szőnyeg a sorok között, a szélén megszórva fehér, sárga és barackvirágszínű szirmok keverékével… a szőnyeg végén pedig egy oltár, a tetején egy hatalmas, szintén fehér, sárga és barackvirágszínű virágokból készült virágcsokorral… az oltár alatt pedig a pap, és… és ott állt Ő! Fekete öltönyben, édes mosollyal a száján és a szemében… és engem vár! Mellette pedig ott állt Tom – a tanúja!

Nagyjából fél órával később, miután elmondtuk a fogadalmunkat, kimondtuk a boldogító igeneket, és a gyűrűk is – egy rövid, Tom által megjátszott „Te jó ég, elhagytam a gyűrűket!” improvizált előadást követően – előkerültek, felkerültek az ujjunkra… végül pedig nem maradt más hátra, mint hogy a ceremóniát vezető pap köszöntsön minket:
- Ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítom Önöket! Amit az Úr egybekötött, ember szét ne válassza! – mondta az atya, majd Robhoz fordult, biztatóan elmosolyodott, és kimondta a „bűvös” mondatot: - Megcsókolhatja a menyasszonyt!

Ennek a mondatnak a hatására Rob arcára olyan káprázatos mosoly ült ki, hogy szó szerint beleszédültem! Tudtam, hogy most már, ha akarja, ha nem, de az enyém lett… mégis úgy éreztem, hogy nem kapok belőle eleget! Úgy vágytam a karjaiba, mint egy kisgyerek a jégkrémre, amit az orra előtt lengetnek!
Rob pedig nem is várakoztatott sokáig! A kezével, amivel az enyémet tartotta, közelebb húzott magához, majd ugyanazzal a mozdulattal a derekamra csúsztatta a kezét, és lágyan, romantikusan becézgetni kezdte az ajkaimat. A vendégsereg pedig szinte ugyanabban a pillanatban tapsviharban és hangos éljenzésben tört ki!

*

A nap további része pontosan ugyanúgy alakult, mint egy átlagos, hétköznapi pár esetében. Igaz, nagyobb biztonság és elővigyázatosság közepette – mert azért megsokasodtak ám pofátlan fotósok, és gratulálni szándékozó rajongók is a közelben –, de átvonultunk a szomszéd épületben levő házasságkötő-terembe, hogy lebonyolíthassuk az úgynevezett polgári házasságkötésünket is, majd miután mindenki gratulált nekünk, eldobtam a csokromat. Talán nem is volt annyira meglepő, hogy Szilvi kapta el!
Végül visszamentünk a birtokon fekvő hatalmas ház igencsak méretes szalonjában kialakított vendégváróba, ott pedig kezdetét vette az vacsora, később pedig a mulatság.

Próbáltunk mindent úgy rendezni, szervezni, hogy pontosan olyanok legyünk, mint egy átlagos férj és feleség… ne legyenek semmiféle extrém dolgok, amik arra engednének következtetni, hogy Rob egy világsztár! Így magától értetődő, hogy se rajongók, se fotósok nem jöhettek be az épületbe, sőt… még a biztonságiak sem jöhettek a folyosón túl!

Ezekkel az elővigyázatosságokkal pedig pontosan úgy ünnepeltük meg az egybekelésünket, mint ahogyan azt előre elterveztük! Megvacsoráztunk, aztán megnéztük a kisfilmet, amit – ajándékként – a szüleink és a barátaink állítottak össze elsősorban a mi, másodsorban pedig a vendégek és saját maguk szórakoztatására. Ezt követően felvágtuk a tortát, majd pedig miután mindenki befejezte az evést, kérve egy fél órás kis „technikai szünetet”, a koszorúslányaim és én is átöltöztünk.
Abban a fél órában az együttes – vagyis Jackson zenekara, a 100 Monkeys – is felállt, és behangolt, majd miután mind a hatan visszatértünk a nagy átalakulásunkról, – ahogy szokás mondani – belecsaptunk a lecsóba!

Hála az előrelátásunknak, a koszorúslányoknak és nekem is sokkal könnyebb volt táncolnunk a rövid ruhákban, mint a szertartás alatt viseltekben. Így a csini kis magenta színű, fodros ruhámban sokkal egyszerűbb volt a játékokban is részt vennem, amiket teljesen spontán talált ki a násznép!
Szerencsére nem voltak túl kreatívak, így az én feladatom egyértelműen a nadrágban végigvezetett tojás volt, miközben mindketten az egyik asztal tetején állunk… Robé pedig a cipőmből való ivás volt. Aztán a kezünkbe nyomtak egy-egy mikrofont, és közösen kellett énekelnünk, igencsak meglepő dalokat. Volt közöttük magyar, angol, és francia is – lévén, hogy ha nem is nagyon, de valamennyire mindketten beszélünk franciául. Némelyikkel eléggé meggyűlt ám a bajunk – a vendégsereg nagy örömére!

Miután úgy éreztem, menten leszakad a lábam, és egy gyors végiggondolás után rájöttem, hogy már mindenkivel táncoltam, odasúgtam Robnak egy lassúzás alatt, hogy szerintem ideje lenne megszöknünk!
Ő is benne volt a dologban, és apró puszikkal jutalmazott, miközben én huncutkodva csiklandoztam a mellkasát itt-ott. Végül olyannyira felizgattam a fantáziáját ezzel az aprócska játékkal, hogy először vágyakozva megcsókolt, majd megragadta a kezem, és az ajtó felé kezdett húzni.

- Csak nem szökni próbáltok??!! – állt elénk Kellan két pohár pezsgővel a kezében, akit Ashley követett, szintén két pohárral.
- De… pontosan! – mondta Rob mosolyogva, majd átkarolva a derekamat, közelebb húzott magához.
- De hiszen még nem is koccintottatok a násznéppel! Tessék Kriszta! – lépett Kellan mellé Ash, majd a kezembe nyomta az egyik poharat.
- Én… - kezdtem volna ellenkezésbe, de befejezni nem tudtam.
- Csak semmi ellenkezés! Húzd fel! Te is tesó! – mondta Kellan nekem, majd Rob felé fordulva, kezébe nyomta az italt.
- Srácok… én már nem akarok inni az este! Úgy érzem, ha még egy pohárral megiszok, csúnya dolgok fognak történni! – próbálkoztam újra.
- Oh, hát akkor tényleg nem kéne többet innod! A pezsgő amúgy is ütős tud lenni! – adott igazat Ashley.
- Vagy talán csak félsz, hogy nem lennél teljesen eszednél a nászéjszakán, és Rob azt csinálna veled, amit csak akar!? – kuncogott Kellan.
- Tudod Kel… nem kell berúgnom ahhoz, hogy Rob azt tehessen velem, amit akar! – vágtam vissza mosolyogva, és szorosabban újdonsült férjecskémhez bújtam.
- Húúúú… ez ütött!! Vigyázz kislány! – fenyegetett meg Kellan, de végül végignézett rajtam, elnevette magát, és felhúzta a pezsgőjét.
- Na, végre megkaptad Kellan! Néha olyan bunkó tudsz lenni! – mondta Ashley, aztán pedig közelebb hajolva odasúgta: - De ha jól emlékszem, pont menekülni készültetek! Siessetek, mielőtt még bárki észrevenne… nehogy lekéssétek a gépet! Majd én elköszönök a nevetekben, és a köszönő ajándékokat is kiosztom!
- Köszi Ash! Imádlak! – köszöntem meg neki, majd adtam egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára. Rob is követte a példámat, majd utoljára gyorsan visszapillantottunk a még mindig mulató vendégseregre.
Végül kézen fogva kisurrantunk a hátsó ajtón, és gyorsan felkapva a már előre elkészített csomagjainkat, bepattantunk a birtok bejáratánál álló kocsiba, és elindultunk a repülőtér felé!

***
Kriszti haja és fátyla, menyasszonyi ruhája, szandálja, valamint virágcsokra
"valami új", "valami régi", "valami kék", és "valami kölcsönbe"
Koszorúslányok ruhája és virágcsokra
A szertartás helye, a tartóban levő virágok, illetve az oltárvirág (nagy csokorban)
Robert öltönye
A gyűrűk (Robét is ilyennek képzeltem el, csak kövek nélkül)
Vendégváró terem
Kriszta ruhája, és a koszorúslányok ruhája a lagzin
Torta
Az autó /elöl és hátul díszítve/

Rob szemszöge - Fél év /II. rész/

Sziasztok!

Nos, megérkeztem a Rob szemszög II., és egyben befejező részével. Igyekeztem jóra és érdekesre megírni...
Nekem tetszik! Kíváncsi vagyok, hogy nektek fog-e!? :)

Meglepődve tapasztaltam viszont, hogy igencsak visszaesett a kommentelők száma! Nem tudom, hogy ennek én vagy-e az oka, vagy az iskolakezdés... bár a lelkem mélyén bízom abban, hogy a második! :)

Minden esetre a történetet ezért biztosan nem fogom abbahagyni! Azt viszont így elöljáróban sajnos nem tudom megígérni, hogy minden héten jelentkezem majd új résszel, ugyanis - mint tudjátok - egyetemista lettem, és lassan, de biztosan gyűlnek a tanulnivaló és ZH hegyek!
Ennek ellenére természetesen nem feledkezem meg Rólatok, és amint időm engedi majd, írom az új részeket (nem csak ide, hanem az új történetemhez is!)!

Üdv mindenkinek,
Sabyna

***

Csak ültem az autó hátsó ülésén, a könyökömmel támasztva az ajtó peremét, és vágyakozva bámultam ki az ablakon, hogy mikor látom meg Őt! Ám ahogy teltek a percek, egyre jobban kezdett elhagyni az a magabiztosság, amivel odamentem a terminál elé. Folyamatosan olyan gondolatok cikáztak az agyamban, hogy „Mi van, ha még mindig nem akar látni?”, vagy „Lehet, hogy összejött valakivel, csak a barátainak se mondta el!”. A második lehetőséget azonban újra átgondolva – talán önzőségből is, de – azonnal elvetettem!

Álmodoztam, gondolkodtam, és megint csak álmodoztam… körülbelül így telt el a következő fél óra is. Viszont amikor újra bele akartam volna merülni a gondolataim kavalkádjába, kinyílt a terminál ajtaja, és Ő lépett ki rajta. Hosszú szőke haj, felhajtott napszemüveg, egy farmernadrág, egy póló, egy farmerkabát, és egy magas sarkú cipő. Nem volt azért annyira szokásom, de most minden apró részletét megfigyeltem a ruhájának, a hajának, és az arcának. Nyugodt, boldog arckifejezése volt, mégis mikor meglátta az autót, és a körülöttünk álló fotósokat, ledöbbent. Megtorpant, és azonnal a szemére húzta a napszemüveget. A következő másodpercben pedig lehajtotta a fejét, és elindult a parkoló felé.
- Jaj ne! – jajdultam fel, és még magamat is meglepve azonnal feltéptem az autó ajtaját, és kipattantam belőle. A fotósok természetesen abban a pillanatban mozgásba lendültek, és egyetlen lépésemet legalább 50 képpel örökítették meg. Én azonban csak egy valamire, pontosabban valakire figyeltem!

Odaléptem elé, és megálltam előtte. Ő a napszemüvegén keresztül nézett vissza rám. Nem láttam a konkrét arckifejezését, vagy a szemét, de tudtam, hogy hasonlóképpen érezhet most, mint én! Vagy ha nem is tudtam száz százalékig, nagyon bíztam benne…
Természetesen megtartottam azt a bizonyos egy lépés távolságot, ám legszívesebben azonnal odaléptem volna hozzá, és olyan erővel szorítottam volna magamhoz, amivel megmutathattam volna Neki azt, hogy mennyire is hiányzott az elmúlt 6 hónap alatt! De nem tettem… csak álltam, és néztem Őt!

- Szia! – törtem meg végül a hatásszünetet, amire úgy tűnt, még a fotósok is – ha lehet ezt mondani – tekintettel voltak, mert abbahagyták az idegesítő kattogtatásukat.
- Szia! – köszönt vissza Kriszta alig hallhatóan, a hangja mégis biztatóan csengett. Most már biztos voltam abban, hogy ő sem a haragtól van „megszeppenve”. – Vársz valakit?
- Ami azt illeti, már nem! – válaszoltam halványan elmosolyodva, és teljesen önkéntelenül léptem felé egy fél lépést. Ő azonban szinte ugyanabban a pillanatban hátrébb is lépett.
- Ezek szerint engem vártál?
- Igen…
- És hol van Jennie? – jött az egy millió dollárt érő kérdés. Nyeltem egy alig észrevehetőt, és ekkor döbbentem rá, hogy igazából nem is készültem fel erre a kérdésére! Gyorsan próbáltam kitalálni valami hihetőt, és frappánsat, de csak ez jutott eszembe:
- Sajnos… közbejött neki valami, így nem tudott kijönni eléd!
Látszott Krisztán, hogy már megint sikerült beégetnem magam előtte, hiszen most éppen egy jogásznak próbálok bemesélni egy oltári nagy hazugságot… nevetséges!
- Értem! Akkor, ha jól sejtem, most elviszel… - pillantott mögém -… illetve elvisztek hozzá? – ekkor vettem csak észre, hogy Greg – a testőröm – ott áll mögöttem pár lépésnyire.
- Hát… az igazat megvallva abban bíztam, hogy mielőtt Jenhez mennél, beülünk valahova beszélgetni! Azt hiszem, lenne miről… - adtam elő a már régóta kigondolt és megfontolt tervemet. Bár ez így élőben már nem tűnt annyira magabiztosnak és ésszerűnek!
- Rendben! Végülis van két teljesen szabad hetem!
- Ennek nagyon örülök! – szaladt ki a számon rögtön, és bármennyire is furcsa, hogy ilyen bekövetkezhet egy férfinél… az agyamat teljesen ellepte az a bizonyos köd! Csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy van még remény! Arra, hogy újra mi legyünk! – Ülj be! – nyitottam ki neki a kocsi hátsó ajtaját, és mutattam, hogy szálljon be.
- Egy pillanat, csak a csomagok…
- Azokat majd Greg elintézi! – vágtam a szavába, mire az említett testőröm azonnal Krisztához lépett, és elvette tőle a hatalmas gurulós-, és a kisebb kézipoggyászát.
Ezt követően már csak pillanatok kérdése volt, és el is indultunk a repülőtérről a Four Seasons felé.

- Ugye nem baj, hogy ide jöttünk? Gondoltam, ez lesz most a legnyugodtabb! – kérdeztem, miután kiszálltunk a kocsiból.
- Nem, semmi baj!

- Először is, gratulálok a diplomádhoz! Ne haragudj, hogy nem tudtam ott lenni, de egyszerűen nem tudtam elszakadni a forgatásról! De azért remélem az ajándékomat megkaptad! – mondtam mosolyogva, miután leültünk az egyik asztalhoz.
- Köszönöm, és igen, megkaptam. Nehéz lett volna nem megkapni egy emberméretű macit egyik kezében egy diploma-tekerccsel, a másikban meg egy hatalmas rózsacsokorral! De nagyon aranyos! Még egyszer nagyon szépen köszönöm! – mosolyodott el boldogan, amitől a szívem azonnal vad dobogásba kezdett. Nem mondom, hogy azóta nem emelkedett meg a vérnyomásom, amióta fél év után újra megláttam Őt, de most, ahogy látom a mosolyát, és a csillogó, csodaszép kék szemeit… egyszerűen leírhatatlan érzés!
- Reménykedtem, hogy tetszeni fog! Bár nem volt túl eredeti, mivel szinte mindenki plüssmacit ad ajándékba ilyenkor…
- Én akkor is nagyon örültem neki! – válaszolta, és úgy láttam, mintha egy picit elpirult volna. Lehajtotta a fejét, és viszont automatikusan halvány mosolyra húztam a számat.

- Na, és milyen a jogász élet?
- Fárasztó, felelősségteljes, de azért élvezem! Főleg, hogy most már nem kell London és Cambridge között ingáznom. Pont ezért is gondolkodtam el azon, hogy Londonba költözöm!
- Komolyan? És mikorra tervezed ezt? – kérdeztem meglepődve.
- Hát… igazából még tényleg csak gondolati szinten van a dolog, de akár már ebben az évben. Végülis feleslegesen lakom Stevenage-ben. Már semmi sem tart vissza attól, hogy a fővárosban éljek! – válaszolta, és belekortyolt az italába.
- Értem!
Ez a hír valami miatt teljesen letaglózott! Amióta találkoztunk a repülőtéren, ez volt az első olyan mondata, amivel megingatta a bennem egyre csak növekvő magabiztosságot, és reményt. Ez a válasza arról árulkodott számomra, hogy Ő igazából nem is akarja, hogy újra egy pár legyünk!

- És neked hogy alakulnak a munkák? Látom, az újságok még mindig nem szállnak le rólad! – szólalt meg Kriszta egy pár perc csend után.
- Ja, hát… elég jól mennek a forgatások. Szerencsére még fut annyira a szekér, hogy ne a forgatókönyvek válasszanak engem, hanem én választhassam őket. Az újságok meg még mindig nem tudnak értelmes cikkeket leközölni! Kristen és én nem…
- Nem kell magyarázkodnod Rob! Tudom, milyenek az újságok! De ha Te és Kristen mégis együtt lennétek, nekem már ahhoz sem lenne túl sok közöm…
- Na, ez az, amiben egyáltalán nincs igazad! Én még…
- Ne Rob! Kérlek! Most végképp nincs hangulatom ehhez! Inkább… inkább együk meg, amit rendeltünk, és közben beszélgessünk. De ne Kristenről, és ne a kapcsolatunkról! Kérlek…
- Rendben! Ahogy szeretnéd! – nyugodtam bele, bár legszívesebben felpattantam volna, és akármennyire is szánalmasnak hatottam volna az étterem, illetve a hotel vendégei előtt, letérdeltem volna Kriszta elé, és úgy mondtam volna el neki, hogy én még mindig nagyon szeretem Őt, és semmit sem akarok a világon jobban, mint hogy újra az ujjára húzhassam a gyűrűt! A gyűrűt, ami csak és kizárólag Őt illeti!
De nem tettem! Inkább lehajtottam a fejem, és nekiláttam az ételnek, amit rendeltem…

- Egyébként láttam a legújabb filmed! Nagyon jól alakítottad benne a megszállott gyilkost! Ne értsd félre, amit most mondani fogok, de furcsa volt Téged egy ilyen szerepben látni! Főleg azután, hogy igazi hírnevet a Twilight által szereztél! Ennek ellenére lenyűgöző volt!
- Oh, hát nagyon köszönöm a dicséretet, és az őszinte véleményt is! – mosolyodtam el.

Bár igazából nem így terveztem, mégis az egész étkezésünk alatt rólam és a forgatásokról beszélgettünk! Párszor persze bele-bele tudtam csempészni egy-két alattomos kérdést Krisztáról, illetve az elmúlt fél évéről, de akkor is igen szűkszavúan válaszolt. Jó ügyvédhez méltóan pedig azokat a témákat, amik úgy igazából érdekeltek volna, cserfesen és szinte észrevétlenül megkerülte, vagy elterelte. Én pedig már csak akkor vettem észre, hogy nem is arra kaptam választ, amit kérdeztem, amikor már ha akartam volna, sem tudtam volna visszakanyarítani a gondolatmenetet. Komolyan mondom, elkápráztatott!

Amikor pár órája kilépett a repülőtér termináljának ajtaján, azt gondoltam, hogy ugyanolyan gyönyörű, mint volt… semmit sem változott! És ez igaz is a külsőjére vonatkozóan! A természete és a viselkedése viszont nagyon más lett! Sokkal kimértebb, sokkal megfontoltabb… pedig mikor megismerkedtünk, akkor sem volt csapongó! Határozott, mégis olyan, mintha mostanra találta volna csak meg teljesen önmagát! Látok a szemében egy aprócska lekezelőséget, és kalandvágyat! Mintha csak most ért volna el arra a szintre, hogy Ő teljesen és tökéletesen Andrássy Krisztina!

Teljesen megbabonázva, szerelmesen figyeltem minden apró rezdülését és porcikáját! A hajában levő hol sötétebb, hol világosabb melír-csíkokat… a hosszú szempilláit… a tökéletes és karcsú nyakát… és hát tagadhatatlan férfi létemnek köszönhetően a formás dekoltázsán is legeltettem egy-két pillanatig a szemeimet.

- Azt hiszem, most már mennem kell! – szólalt meg hirtelen, és félig hátrafordulva leakasztotta a táskáját a szék támlájáról.
- Elviszlek! – eszméltem fel az idilli pillanatból, és azonnal felugrottam. Ez persze nem volt túl szerencsés mozdulat, hiszen azzal a lendülettel, ahogy felpattantam, úgy bevágtam a lábam az asztal szélébe, hogy egyrészt a kerthelyiségben ülők nagy része felénk fordult, másrészt pedig a poharamban levő víz egy része az asztalterítőre loccsant. – Oh, a franc! – bukott ki belőlem… majd a következő pillanatban hálát adtam az égnek, hogy nem egy cifrább kifejezés ült ki a számra.

- Halál ciki volt, mi? – kérdeztem Krisztát, miután már az étteremből kifelé, de igazából a hotel előterébe befelé sétáltunk.
- Micsoda?
- Hát, hogy majdnem felrúgtam az asztalt! Gondolom a fél kert minket nézett… - állapítottam meg a nyilvánvalót.
- Áh nem… csak téged! – válaszolta Kriszta, majd elnevette magát. Szinte csilingelve nevetett!
Először csak ránéztem, hogy láthassam az arcát… hogy újra hatalmába kerítsenek az érzések, amik amúgy is folyamatosan ostromolnak! Majd amikor a csillogó tekintete belefúrózott az enyémbe, és tovább kacarászott, belőlem is előtört a nevetés! Bár az enyém annyira nem volt őszinte! Hiszen engem jelen pillanatban jobban izgatott az, hogy újra egy pár legyünk… ami ekkor még úgy tűnt, Krisztának nem jelent annyit, mint nekem!

*

A következő napokban engem sajnos elszólított a kötelesség… vagyis éjt nappallá téve dolgoztam a forgatáson. Ugyanakkor most már valami plusz erőre kaptam azáltal, hogy tudom, van célja az egésznek! Így sokkal könnyebben ment a túlfeszített tempó is! Sokkal jobban tudtam a jelen pillanatban igen romantikus természetű karakterem megformálására összpontosítani, mint eddig bármikor!

A munka mellett természetesen szerveztem azokat a programokat is, amiket – természetesen Krisztával együtt – akarok megvalósítani a pár hetes vakációm első pár napjában. Viszonylag könnyen döntöttem el, hogy mindenképpen utazgatni szeretnék a szerelmemmel… az azonban már sokkal keményebb feladatnak bizonyult, hogy megszervezzem, mégis mit fogunk csinálni, és hogy konkrétan hol is!
Végül egy kis külső segítséggel – amit természetesen Stephanie-tól, Tomtól, és Ashley-től kaptam – sikerült megszülni a tökéletes ötletet! Kaliforniai városokat fogunk meglátogatni, és kettesben felfedezni!

Mindezt tökéletesen kiviteleztük az első pár napban… egész pontosan szerdáig! Ott, a santa barbarai tengerparton ugyanis sikerült úgy rázúdítanom az érzelmeimet Krisztára, hogy végül sírva fakadt szegény!
Elmondhatatlan, leírhatatlan érzés volt, amikor a karjaimban, a mellkasomra hajtott fejjel zokogott! Legszívesebben ott a helyszínen megöltem volna magam, amiért ekkora fájdalmat okoztam Neki! Mert az, amit én éltem át a 6 hónap alatt, az ő fájdalmának még a legaljáig sem érhet fel… és mindez csak most, a szívszaggató zokogása által tudatosult bennem!

Csütörtökön azonban már nyugodt, bizakodó napot töltöttünk együtt Huntington Beach-en. Egyre jobban úgy éreztem, hogy nagyon jó úton haladunk afelé, hogy ténylegesen kibéküljünk! Kriszta közelebb is engedett magához, de azért mégsem túl közel! Annak ellenére, hogy este, a parton a karjaimban feküdt, éreztem azt a bizonyos egy lépés távolságot kettőnk között.
Persze ez érthető, sőt… azon lepődtem volna meg inkább, ha a karjaimba veti magát, és odaadja magát nekem! Tudom, hogy milyen, és pontosan ezt szeretem benne! Őt szeretem… minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt!

A pénteki napunk nem igazán úgy sikerült, ahogy terveztem, hiszen a rajongók és a lesifotósok megrohamoztak az utcán. Kriszta azonban türelmesen megvárta, amíg levonul a tömeg, sőt… inkább Ő biztatott arra, hogy igenis adjam meg a rajongóknak azt, amire vágynak!
Végül egy hívás is befutott Ashley-től, amiért örökké hálás leszek neki! Hiszen a kis parti-ötletével spontán megszervezte a közös esténket! Így annak ellenére, hogy én már két napja szerveztem a szerelmes, santa monicai esténket, a látszattal ellentétben nagyon is örültem neki, hogy a Viper Roomba megyünk. Ezzel, ha bármi is alakulna Kriszta és köztem, nem tűnik majd szervezettnek!

*

- Mi a gond? – lépett mellém Kriszta a klub kerthelyiségében.
Ideges voltam, egyik cigit szívtam a másik után! A konkrét okát mégsem tudtam! Csak annyit, hogy azoknak a férfiaknak a láttán jött ez elő belőlem, akik odamentek Krisztához! A végső döfést azonban mégis a Jacksonnal lejtett, szinte már erotikussá váló táncuk adta meg…
- Semmi fontos! – szívtam egy utolsót a cigimből, majd eldobtam, és elővettem a következő szálat.
- Robert! Kérlek! – fordult elém, és megfogta a kezem. Abban a pillanatban egy hatalmasat dobbant a szívem, és az eddiginél sokkal jobban kívántam Őt. Persze nem hanyagolható el az a kívánalom sem, amit, mint egészséges férfi, éreztem, de most inkább lelkileg akartam, hogy az enyém legyen!
- Tényleg tudni akarod?! Ideges és mérges vagyok! Igazából fogalmam sincs, miért, de egyszerűen elöntötte az agyamat, és csak most kezd elpárologni… - adtam meg a választ.
- Nem féltékeny vagy inkább?
- Nem hiszem el, hogy jártatták a szájukat Ashley-ék!!! Direkt mondtam, hogy csak azt mondják, cigizni jöttem! Képtelenek tartani a szavukat??!! Hihetetlen! Cöh… - öntötte el az agyamat a méreg. Eldobtam az ép szál cigimet, és magamban zsörtölődtem tovább.
- Nyugodj meg légy szíves! Nem történt semmi gond! Elmondták? Elmondták! Igazából jogom van tudni, nem igaz?
- De akkor sem akartam, hogy megtudd, mert ezzel megint csak rontok a helyzetünkön! – fordítottam el a fejem. – Ne haragudj, tényleg nem tudom, mi ü… - kezdtem volna bele egy újabb magyarázkodásba, de ő a mutatóujját a számra téve belém fojtotta a szót.
- Ssss! Semmi baj! – mondta, majd szépen lassan végigvezette a mutatóujját az ajkaimon.
Szinte éreztem, ahogy forrósodik a vér az ereimben, és egyre csak feljebb és feljebb szökik a testemben. A szívem úgy vert, hogy attól féltem, valamelyik pillanatban megáll… a kezem alig észrevehetően, de remegni kezdett, a férfiasságom tájékán érzett kellemes bizsergésről pedig már nem is beszélve!

Miután az ujja körbejárta az elnyílt ajkaimat, a keze a tarkómra csúszott, és közelebb húzva az arcához az enyémet, lágyan megcsókolt.
Számomra új volt ez a Kriszta, de – jó értelembe véve – felkorbácsolta az idegeimet, így nagyon is tetszett! Ugyanolyan lágyan, ahogy Ő, visszacsókoltam, majd a karjaim, önállósítva magukat, először a csípőjére vándoroltak, majd a dereka köré fonódtak.

Hosszan, szerelmesen csókolóztunk jó pár percig, de aztán rádöbbentünk, hogy nem otthon, és nem is kettesben vagyunk, így amennyire csak tudtuk, összeszedtük magunkat, és kéz a kézben sétáltunk vissza a klubba a többiekhez.

Az este folytatásaképpen pedig még több meglepetéssel állt elő Kriszta… kezdve azzal, hogy bejött utánam a fürdőszobába!
A szó legszorosabb értelmében a mennyekbe repített, és soha nem voltam még annál boldogabb, mint amilyen akkor voltam, amikor újra az ujjára húzhattam a gyűrűt, miután másodszorra is megjutalmazott életem egyik legszebb szavával: Igen!

Rob szemszöge - Fél év /I. rész/

- Ne mondj semmit! Nem akarok újabb magyarázatot hallani! Csordultig vagyok velük! Most pedig elmegyek! Kérlek Rob… ne gyere utánam, és ne is keress többé! Csak azt… - csuklott el a hangja -… csak azt kívánom, hogy találd meg azt a nőt, aki boldoggá tesz Téged, és jobban elviseli a médiát, és átérzi a helyzeted, mint én! Szia! – köszönt el, majd felkapta a bőröndjét, és kirohant vele az ajtón.

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Csak teljesen lemeredve, megsemmisülten álltam a szoba kellős közepén, tenyeremben a gyűrűjével, ami visszaadott. Az agyam olyan volt, mint egy szemeteskuka, amit az imént ürítettek ki. Nem tudtam gondolkodni, így még utána sem tudtam menni!
A szívem azonban nagyon is átérezte a helyzetet! Eszeveszettül kalapált, és óriási sziklaként nehezedett a mellkasomra. Pár pillanattal később elöntött a verejték, szinte varázsütésre visszatódult az agyamba minden egyes gondolat, és viharként tombolni kezdtek odabent a koponyámban. Éreztem, hogy hatalmas csapás ért, egyszerűen mégsem tudtam, hogy hogyan kellene reagálnom rá! Csak annyit tudtam, hogy ha eddig nem is, de most biztosan mindent elszúrtam! Talán véglegesen is!

Ahogy újra rápillantottam a gyűrűre, hatalmasat dobbant a szívem, és abban a pillanatban égni kezdtek a szemeim. Nem akartam sírni, mégis könnyek kúsztak a szemembe, majd szépen lassan végiggördültek az arcomon. Először sikerült nagy nehezen visszafognom magam, de miután becsuktam az ajtót, és leereszkedtem a kanapéra, rám tört a szó szerinti zokogás.
Soha nem sírtam még annyira és olyan keservesen, mint abban a néhány percben, ami alatt teljesen biztosra vettem, hogy örökre elveszítettem a szerelememet!

Ám miután megnyugtattam magam, sokkal tisztábban láttam a helyzetet, és megfogadtam, hogy ha több évig is várnom kell Rá, megteszem! Harcolni fogok Érte és a bizalmáért! Amit bizony most nagyon csúnyán eljátszottam…

*

Azon a bizonyos reggelen megfogadtam, hogy akármennyire is idegroncs leszek, és akármennyire is el akarok majd menni hozzá, nem fogom megtenni! Időt akarok adni neki, hogy aztán később ő is tisztábban láthassa a helyzetet, így talán nagyobb esélyem lesz arra, hogy megbocsájt!

Természetesen nagyon sokszor voltak holtpontok az életemben, amikor azt mondtam, hogy feladom, és odaállok elé… ám ilyenkor jönnek jól az igaz barátok!
Tom, Phil és Dan a szabadidőm szinte minden egyes percében velem voltak, a forgatásokon pedig Steph, illetve az éppen aktuális testőreim kegyeire bíztak. Nem mehettem sehova kíséret nélkül, mert nem csak attól féltek, hogy megszegem a saját magamnak tett ígéretemet, hanem attól is, hogy valami olyat csinálok, amit később holt biztos, hogy megbánnék!

Bár a forgatás, illetve interjúk, fotózások, talkshow-k alatt nem sok időm volt a személyes problémáimon gondolkodni, ugyanis ekkor amennyire csak tudtam, átadtam magam a szerepemnek, vagy éppen a rajongóimnak. Akkor viszont, amikor véget értek a programjaim, a szó legszorosabb értelmében szenvedtem!
Volt, hogy úgy aludtam el, hogy Kriszta gyűrűjét szorongattam a kezemben, ám volt olyan is, amikor el sem tudtam aludni, és így másnap hullaként támolyogtam be a forgatásra.

Az egyedüli megnyugvást azok a percek, olykor órák jelentették, amiket minden áldott nap megejtettem: érdeklődtem Felőle! Mindig másik barátnőjét, ismerősét, kollégáját, családtagját hívtam fel, és szinte már nyomozóként kérdezgettem őket arról, hogy éppen hol van Kriszta, jól van-e? Hatalmas szerencsémre mindenki készségesen válaszolt nekem, bár meg kell hagyni, a legtöbbjüktől első alkalommal egy-egy életre szóló fejmosást kaptam! Ugyanakkor erre számíthattam, és igazából számítottam is!

Két alkalommal úgy alakultak a forgatási szüneteim is, hogy egy-egy teljes hetet töltöttem volna egyedül… ehelyett inkább felhívtam Szilvit vagy Mátét, és megkérdeztem, hogy nem lenne-e túl nagy pofátlanság, hogy annak ellenére, hogy összevesztünk Krisztával, elmennék hozzájuk! Ők persze szívesen fogadtak engem, és szerencsémre az állandó unatkozás helyett a keresztfiaimmal tudtam tölteni az időt, és nem mellesleg újra találkozhattam Kriszta szüleivel is!
Persze ezt a kétszer két hét Magyarországon tartózkodást mindenképpen úgy alakítottam, hogy Kriszta még véletlenül se akkor repüljön haza. Hiszen az ígéretem még mindig állt, és tartottam is magam hozzá! Nem akartam idő előtt felkavarni az érzéseit, mert féltem, hogy akkor még nehezebben, vagy talán soha nem is bocsátana meg nekem!

A Krisztától külön töltött hónapjaim alatt természetesen újra lángra kapott a Twilight mánia óta némileg elcsitult Robsten őrület is, ugyanis Kristen még mindig a legjobb barátaim közé tartozott, és annak ellenére, hogy nem éppen a legjobb viszonyban volt Krisztával, majdhogynem csak ő tudta nekem a legelfogulatlanabb és legőszintébb tanácsokat adni. Ezért is volt szükségem rá… és ezért is indultak el újra azok a pletykák, és szóbeszédek, miszerint vele vigasztalódom! Pedig ez egyáltalán nem volt igaz, sőt… szinte az egyetlen ember volt, akivel ép ésszel tudtam átvészelni ezt a nehéz időszakot!

*

Nyár elején, éppen hogy befejeztem az egyik új filmem promottálását, amikor a stúdióban összefutottam Peter Facinellivel. Már hónapok óta nem beszéltem, és nem is találkoztam se vele, se családjával, így most kapva az alkalmon, megrohamoztam őt.
- Hello Peter!
- Oh, szia Rob! – fordult meg Peter a saját tengelye körül, mikor ráköszöntem.
- Mi újság? Hogy vagytok? Rég beszéltünk!
- Hát elég rég, az biztos! Egyébként, köszi a kérdésed, megvagyunk! Épp egy új film forgatókönyvéért ugrottam be. És te hogy vagy?
- Őszintén? Pocsékul! Tudom, hogy nem akartok belefolyni az ügyeinkbe, de… nem tudsz valamit Krisztáról véletlenül?
- Hát… igazából… jaj, Rob, nem is tudom, hogy elmondjam-e! Jen tuti megöl, ha megtudja, hogy jártattam a szám! Megint megkapom, hogy rosszabb vagyok, mint egy pletykás vénasszony!
- Peter, ne haragudj azért, amit most mondani fogok, de… engem jelen pillanatban jobban érdekel az, hogy mit tudsz Krisztáról, mint hogy téged hogy nevez majd Jennie! Egyszerűen már nem tudok magammal mit kezdeni fél éve! Csak a munkámnak élek, és ez hosszútávon nem túl kifizetődő lelkileg! Kérlek… mondd el, amit tudsz!
- Jó-jó, persze! Megértelek! Szóval… csak annyit tudok, hogy jövő héten ideutazik, mert Jen meghívta hozzánk. Két teljes hetet lesz Los Angelesben!
- Ez… ez teljesen komoly?! Nem hülyítesz??!!
- Miért tenném? – kérdezett vissza Peter meglepetten.
- Jó, persze. Csak… hirtelen nem is tudom, mit mondjak! Fél év rengeteg idő volt, és most újra láthatom! Istenem! – érzékenyültem el hirtelen. Úgy éreztem, a szívem menten kidobban a helyéről, és még a kezem is remegni kezdett, mint egy elvonókúrán tartott alkoholistának.
- Hát… igazából nem tudom, mennyire lenne jó ötlet találkoznotok! Jen biztos nem örülne neki! Hiszen ő megy ki elé a reptérre!
- Felhívom Jennie-t és megbeszélem vele, hogy hagy menjek ki én Kriszta elé! Biztos meg fogja érteni!
- Háááát… sok szerencsét! Tudod, hogy nagyon szereti Krisztát, és igazából nagyon is haragudott rád, mikor azt tetted, amit! Teljes mértékben neki adott igazat, így nem tudom, mennyire fog belemenni bármibe is, amit kérsz tőle!
- Kénytelen lesz! Hidd el… kénytelen lesz! Na, de köszi mindent! Majd még beszélünk! Szia! – köszöntem el gyorsan, és a telefonommal a kezemben elrohantam.

A kocsi felé vágtatva gyorsan kikerestem Jennie számát a névjegyzékből, és már hívtam is!
- Szia Jen! Lenne egy nagy kérésem! – tértem rögtön a lényegre, mikor felvette.
- Szia Robert! Mondjad csak, mi lenne az?
- Én akarom várni Krisztát a repülőtéren, amikor megérkezik!
- Várj… hogy mi… te ezt honnan tudod? – akadt el a szava Jennie-nek.
- Most beszéltem Peterrel, és kihúztam belőle! Ne haragudj rá, én vagyok a hibás! De akkor is… látnom kell Krisztát, és ez lenne a legmegfelelőbb alkalom! Kérlek! – mondtam már szinte könyörögve.
Jen hangja elakadt újra, és pár pillanatig nem is szólalt meg.
- Figyelj Rob! Én nem akarok ebbe belefolyni, de igazából megakadályozni sem akarlak semmiben! Azt viszont meg kell értened, hogy segíteni nem fogok! Ha te megtudsz valamit az érkezéséről vagy bármiről, akkor szíved joga, de én megígértem Krisztának, hogy kimegyek elé, ezért kint leszek! Ne haragudj rám!
- Rendben Jen! Semmi gond! Akkor most le is teszlek, és intézkedem! Köszi azért…
- Hát, nincs mit! És Rob! Annak ellenére, hogy nem akarok beleszólni a dolgokba, és nagyon haragszom rád amiatt, amit csináltál… szurkolok nektek!
- Köszi Jen! Na szia!
- Szia! – köszönt el Jennie is, és letettük.

A következő órákban körbetelefonáltam mindenkit, akit csak tudtam, és akit csak lehetett… ki akartam deríteni, hogy Kriszta melyik géppel érkezik. A barátai közül volt, aki azt sem tudta, hogy LA-be utazik, nem hogy a gépe indulásának időpontját.
Végül Stephanie-nak sikerült kiderítenie egy repülőtéri ismerőse által, hogy péntek hajnalban érkezik a gépe a LAX-ra, így azonnal be is szerveztem két testőrt és egy autót, valamint felhívtam Jennie-t is, hogy ne jöjjön ki a repülőtérre, mert én már percek kérdése, és ott vagyok!

Lehet, hogy túlságosan is határozott, vagy erőszakos voltam, de egyszerűen annyira felizgatott, hogy újra láthatom életem értelmét, hogy muszáj volt ennyire intenzíven – és amennyire csak lehetett, gyorsan – reagálnom!

Éppen ezért nem maradt más hátra, mint hogy várjak! Megvárjam, hogy Kriszta leszálljon a gépről, és kisétáljon a terminálból… ha minden jól megy, egyenesen hozzám!

Blogger Szépe - díj

Szabályok:
1) Köszönd meg!
2) Rakd ki a blogodra!
3) Írj magadról 3 dolgot!
4) Add tovább legalább 3 embernek!
5) Hagyj náluk üzit!

1.
Köszönöm szépen Lilla!

3.
- szeretek táncolni
- imádok vezetni
- lassan, de biztosan már készülget a következő - saját szereplős - történetem

4.
Szasza
Gicus
Vámpírcsók