2009. december 30., szerda

29. fejezet - Őszinte vallomások

Sziasztok!

Remélem mindenkinek jól telt a Karácsony, és bízom benne, a Szilveszteretek is legalább olyan jól fog sikerülni! :)
Mivel holnap van az év utolsó napja, ezért igyekeztem elkészülni az új fejezettel is! Csütörtökre ígértem, de már ma készen lettem vele, így fel is tettem Nektek!
Remélem elnyeri a tetszéseteket, és írtok nekem sok-sok kommentet! :)
Tudom, hogy haragszotok rám, amiért nincs benne sok Rob, de próbálom bele-belecsempészni őt, ha már fizikailag nem is lehet Londonban! :) De higgyétek el, jön még télre tavasz (vagy valami ilyesmi), és lesz olyan időszak, amiben Robtól fog nyüzsögni a sztori, Kriszti lakása, és London is... Hupsz, elszóltam magam! :PPP

Nah pusssz mindenkinek,
Sabyna ;)

***

Mielőtt elindultam, kerestem egy normálisnak tűnő rádiócsatornát, majd vezetés közben dúdolgattam a nagyjából ismerős zenéket. Addig, amíg London széléhez nem értem, tökéletesen biztos voltam benne, hogy időben odaérek az irodába. Elvégre 8 óra van. Körülbelül 40 perc, de maximum háromnegyed óra az út, így háromnegyed 9-re már ott leszek.
Akkor azonban, amikor meghallottam a rádióban, majd úgy 20 perccel később a saját szememmel megláttam a hatalmas dugót a Londonba vezető úton, letaglóztam. Végülis gondolnom kellett volna rá, hiszen az angolok 70-80 százaléka 9-kor kezdi a munkáját. Ennek ellenére mégis reménykedtem abban, hogy haladni fog a sor.
Amikor viszont már 15-20 perce csak araszolgattunk, és úgy nagyjából 2 km-t haladtunk, görcsbe rándult a gyomrom. Hirtelen elhatározással kikaptam a telefonom a táskámból, és pár másodperccel később már a fülemnél tartottam.
- Igen? – szólt bele az ismerős hang.
- Szia Lisa! Úgy tűnik, hogy nem fogok időben beérni az irodába, mert itt araszolok a londoni bevezető úton. Tehát késni fogok, de sietek, ahogy csak tudok!
- Szia Kriszti! Semmi probléma! A főnököd is késni szokott általában, reménykedjünk, hogy most is így lesz… Igyekezz, de azért össze ne törd magad!
- Rendben! Szia-szia!
- Szia… - köszöntünk el, és letettük. Ezek után – már türelmem, és az idegállapotom tetőpontján – haladtam tovább… csigalépésben.
Már majdnem 9 óra volt, de nekem még mindig volt úgy nagyjából 10 perces utam az irodához. Az idegesített a legjobban, hogy gyalog lehet, hogy korábban beérnék. Na de végülis már nem nagyon számít, mert így is, úgy is elkéstem, ráadásul az első munkanapomon. Röhej… Minden esetre a hátralevő út végigaraszolása közben megfogadtam, hogy ezentúl már 7-kor el fogok indulni – ha nem előbb –, nehogy elkéssek.
Ahogy lefordultam a mellékutcán, ahol az iroda volt, kicsit odaléptem neki. Igaz már úgyis kések, de akkor is! Beszáguldottam a parkolóba, gyorsan kiugrottam, bezártam az autót, és már baktattam is a bejárat felé.
Ahogy beléptem, ismét a két recepciós lány fogadott. Megismertek, és gondolom azzal is tisztában vannak, hogy késtem. Lehet, csak én beszélem be magamnak, de mintha az egyiknek egy kárörvendő mosoly jelent volna meg az arcán.
Igazából nem sokat törődtem velük, a kártyám felmutatása nélkül odasiettem a lifthez, és pár pillanat múlva már felfele mentem. Ekkor jutott eszembe, hogy igazából azt sem tudom, hogy az elsőn, vagy a másodikon van-e Lisa irodája. Minden esetre kiszálltam a másodikon, és bingó… megláttam Lisa-t, ahogy egy hatalmas aktakupaccal a főnököm irodája felé siet.
- Lisa!!! – szóltam utána. Ő pedig hátrafordult, és mutatta, hogy mindjárt jön. Én pedig megálltam a lift előtt és vártam őt.
- Jó reggelt! Kriszti, nincs szerencséd a mai nappal, ugyanis a főnököd időben érkezett. De most nagyjából jó kedve van, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi gond lenne… Gyere velem! – jött oda Lisa hozzám, úgy 3 perccel később.
- Oh, hát… rendben! – mondtam, és közben elkapott a hányinger az idegesség miatt. Lisa látta rajtam, hogy nagyon ideges lettem, de ő gondolom csak annak tudta be, hogy először találkozom a főnökömmel, és ráadásul tudja is, hogy milyen. Küldött felém egy bíztató mosolyt, majd elindultunk a folyosó végén levő iroda felé.
Ahogy odaértünk, az ajtó nyitva fogadott minket. Lisa kopogott, majd belépett az ajtón, nyomában velem. Josh – vagyis Mr. Graham – egy aktát olvasgatott. Olyannyira bele volt merülve, hogy valószínű azt sem vette észre, hogy bejöttünk. Lisa megköszörülte a torkát, ekkor felnézett. Először Lisa-ra, de aztán rögtön rám emelte a tekintetét, és egy őszinte – legalábbis annak tűnő – mosoly jelent meg az arcán.
- Üdvözlöm! Ezek szerint elfogadja a meghívásom? – állt fel az asztalától, megkerülte, és nekidőlt, keresztbe tett kezekkel. Lisa rám nézett, fogalma nem volt arról, hogy tulajdonképpen mi is folyik itt jelen pillanatban. Így vettem egy nagy levegőt, elővettem egy aranyos kis mosolyt, és a főnököm felé fordulva belekezdtem a helyesbítésbe.
- Jó reggel kívánok! Először is elnézést kell kérnem, hogy késtem. Másodsor pedig tudom, nem volt szép tőlem, hogy tegnap nem mondtam el, miért voltam itt az irodában. De az igazság az, hogy én nem ügyfél vagyok, hanem joggyakornok… Krisztina Andrássy vagyok, és ezentúl az Ön asszisztense leszek. – mondtam, és odaléptem hozzá, majd kezet nyújtottam.
Láttam rajta, hogy szinte másodpercről másodperce egyre sápadtabb lesz, és a mosoly is kezd eltűnni az arcáról. Szólni azonban nem szólt semmit, és meg sem mozdult.
- Lisa, elmehet! – szólalt meg végül. Lisa nem szólt semmit, csak bólintott egy aprót, rám pillantott, és kisietett az ajtón, maga után becsukva azt. – Kérem, üljön le! – mondta nekem címezve, és megkerülve az asztalát, visszaült a bőrfotelba. Én pedig leültem vele szembe.
Én voltam a szemét, mert nem kellett volna játszadoznom… számolnom kellett volna a következményekkel! Pontosan ezért nem mertem a szemébe nézni.
- Nos, akkor Krisztina… Legalább megtudtam a nevét! Bevallom, először meglepődtem, de most… örülök ennek! Viszont akkor az sem igaz, hogy barátja van?
- De igen, igaz! Komoly párkapcsolatban élek!
- Áh, értem. Viszont miért hazudott nekem?
- Már bocsánat, de én nem hazudtam! – néztem fel a szemébe, majd úgy folytattam: - Csak nem mondtam el, hogy az asszisztense leszek. Ez nem egyenlő a hazugsággal!
- Hát, számomra egyenrangú a kettő. De végülis nem számít, nem igaz? Nos, de ha az asszisztensem lesz, akkor ezek szerint jogot tanul… mesélne nekem egy kicsit?
- Persze… - mondtam, és elmeséltem neki mindent. Egészen a magyar tanulmányaimtól kezdve. Érdeklődően hallgatta végig.
- Értem! Akkor a magyar jogszabályokkal is tisztában van, nagyjából. Igaz?
- Igen, a legmegfelelőbb szó valóban a nagyjából.
- És mondja, Lisa azt is elmesélte, hogy lesznek külföldi utazásaink is? Igaz, ritkán van ilyen, de előfordul. – kérdezte, és közben hátradőlt a székében. Én pedig csak pillogtam. Igazából Lisa semmi ilyesmiről nem beszélt, de lehet egyrészt azért, mert valóban nagyon ritkán fordul elő az ilyen, másrészt pedig a külföld nem biztos, hogy Japánt vagy Ausztráliát jelent.
- Nem említette… - válaszoltam.
- Értem! De ez valóban nagyon ritka, úgyhogy megértem, hogy nem említette. Viszont… ha már itt van, talán el is kezdhetnénk dolgozni. Gondolom, még nem sokat tud az itteni munkafolyamatokról, ezért sokszor fog Lisa-val együtt dolgozni. Viszont a jegyzőkönyveket mindenképpen Önnek fogom diktálni! Mindemellett pedig inkább az aktákkal fog foglalkozni, pakolgatni, iktatgatni azokat… Ha bármilyen kérdése van, kérdezzen nyugodtan!
- Rendben, és köszönöm! – mondtam, majd felálltam. Ő is felállt, és kezet fogtunk. Már akkor furcsa volt, hogy mélyen a szemembe nézett, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Megfordultam, és kisétáltam az ajtón.
Az egész délelőttöm úgy telt el, hogy ide-oda rohangáltam az aktákkal az ügyvédek között. Josh-sal csak egyszer, maximum kétszer futottam össze, de nem igazán foglalkoztam vele. Inkább Lisa-val voltam. Időnk sajnos nem volt arra, hogy megálljunk beszélgetni, vagy ilyesmi, pedig már tűkön ült, hogy megtudja, mi volt az a reggeli beszélgetés Mr. Graham és köztem.
Délben mindenkinek van egy órás ebédszünete, amikor szinte senki sem tartózkodik az irodában, a recepciósokon kívül, akiknek az épületben kell maradniuk. Így végre Lisa és én is, akták, munka, és mindenféle kötelezettség nélkül lehettünk együtt, és cseveghettünk. Már megbeszéltük úgy 11 óra körül, hogy együtt megyünk ebédelni egy közeli étterembe, és most, hogy elékezett az idő, megkönnyebbülve vettük fel a táskánkat, és mentünk a lifthez. Nagyban cseverésztünk akkor is, mikor kiléptünk a liftből, az viszont, ami fogadott a földszinten, nagyon meglepett mindkettőnket. Ugyanis Josh ott állt a recepciós pultnál, és beszélgetett a lányokkal. Mondanom sem kell, hogy teljesen el voltak alélva tőle, vigyorogtak neki, mint a vadalma.
Lisa és én abbahagytuk a beszélgetést, és megpróbáltunk elslisszolni a főnök háta mögött anélkül, hogy észrevenne. Már azt hittük, hogy sikerült is, amikor hirtelen utánam szólt.
- Krisztina!!!
- Igen? – fordultam vissza hirtelen. Biztosan megjegyzi, hogy nekem rövidebb az ebédszünetem a késés miatt, vagy egy újabb munkát akar adni.
- Önt vártam, hogy meghívjam ebédelni! Elfogadná a meghívásomat… ha már kollégák vagyunk? – kérdezte, ahogy odaért elém. Először megszólalni sem tudtam, egyszerűen nem jutott semmi normális válasz az eszembe.
- Öhm… köszönöm a meghívását Mr. Graham, de… - kezdtem.
- Csak Josh! – szakított félbe.
- Szóval, köszönöm a meghívását Josh, de Lisa és én már megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk! Sajnálom… - válaszoltam.
- Lisa, nagy probléma lenne, ha most az egyszer elrabolnám Öntől a barátnőjét? – fordult a barátnőmhöz.
- Nem, természetesen nem Mr. Graham! – mondta Lisa, és bocsánatkérően rám pillantott. Josh valószínűleg tudta, hogy Lisa ki nem állhatja őt, ennek ellenére nagyon odaadóan dolgozik, és nem mer ellenkezni a főnökével. Talán nekem sem kellene…
- Akkor Krisztina, mehetünk? – kérdezte rám mosolyogva.
- Igen, mehetünk. – mondtam, belenyugodva a sorsomba. Így el is indultunk.
Kilépve a kapun mi jobbra, Lisa pedig balra indult el. Eleinte Josh és én szótlanul ballagtunk egymás mellett, de aztán megjelent az agyamban egy kérdés, aminek rögtön hangot is adtam.
- Mégis hová megyünk ebédelni? – kérdeztem.
- A Scotts-ra gondoltam, ha az jó lesz… Vagy van esetleg valami más ötlete? Állok elébe! – mosolygott ismét rám.
- Hát, az igazság az, hogy nem nagyon szeretem a puccos helyeket, így jobban örülnék egy kevésbé feltűnő étteremnek. Mit szólna egy nem olyan drága, és feleannyira sem közkedvelt étteremhez?
- Rendben, nekem megfelel. Konkrét elképzelés?
- Hát… az nincs! – mosolyogtam el magam. Egy pár pillanatig csak nézett rám, mire az arcomról szépen lassan eltűnt a mosoly, és kérdő tekintettel néztem rá.
- Akkor… nem is tudom!
- Gyorsétterem?
- Tessék…? – kérdezett vissza, mintha elmerengett volna valamin.
- Gyorsétterem. Itt van egy bevásárlóközpont a szomszédban. Most jól este egy kínai vagy egy thai… Mit gondol?
- Benne vagyok… amúgy is ritkán eszek ilyesmit. – mondta. Így hát megegyeztünk, és elindultunk az említett hely felé.
Ahogy odaértünk, egyenesen az étteremrészt vettük célba, és meg is láttuk szint rögtön az első kínait. Odamentünk, és rendeltünk. Josh és én is keverten mézes, illetve ananászos csirkét rendeltünk, rizzsel. Mellé rendeltünk inni is: nekem a szokásos buborékmentes ásványvíz, Josh viszont adott az élvezeteknek, és kihasználta, hogy nem sűrűn eszik gyorsétteremben, így kólát rendelt. Mondjuk, lehet, hogy ezt iszik otthon, vagy bárhol máshol evés közben, de minden esetre nem úgy nézett ki.
Ahogy megkaptuk a rendelt ételeinket és italainkat, Josh fizetett – mert nem engedte, hogy én tegyem –, majd leültünk egy asztalhoz, és elkezdtünk falatozgatni. Mit arra számítottam is, nem igazán tudtam, miről beszélgethetnék a főnökömmel. Ez neki azonban nem igazán jelentett problémát, mert a kérdéseiből ítélve minden apró részletet meg akart tudni rólam… illetve a párkapcsolatomról.
- És mióta vagy együtt a barátoddal? – kérdezte. Legelőször azon lepődtem meg, hogy letegezett. Eddig végig magáztuk egymást, és ez váratlanul ért. Másrészt pedig a kérdése.
- Khm… három hete. – először gondoltam többet mondok, de aztán maradtam az igazságnál. Vagyis ez sem nevezhető teljesen igazságnak, hiszen ténylegesen csak másfél hete. Erről viszont neki végképp nem kell tudnia!
- Oh, értem. Ne vedd tolakodásnak, de te komolynak nevezel egy három hetes kapcsolatot?
- Határozottan! – válaszoltam egyenesen a szemébe nézve.
- Tudod… szerencsés férfi a barátod! De hogy engedhetett el téged egyedül Londonba? – kérdezte. Már kicsit kezdtem zavarban érezni magam, mert semmi jól nem sejtettem ebben a dologban. Ennek ellenére válaszoltam. Idővel úgyis megtudná…
- Hát… az a helyzet, hogy a párom eredetileg angol. A munkája viszont Amerikába szólította. Egész pontosan Kanadába.
- Érdekes… nálam pont fordítva van. Én eredetileg amerikai vagyok, de miután elvégeztem az egyetemet, mindenképpen külföldön akartam dolgozni. Egyszer voltam itt Londonban, egy pár hónapos továbbképzésen, és megtetszett a város. Így jelentkeztem az egyik legismertebb ügyvédi irodába.
- De gondolom Önnek is van kihez hazamennie… Úgy értem, barátnő, vagy feleség…
- Kriszti! Kérlek, ne magázz már! Tegezz nyugodtan. Elég ha az irodában magázol!
- Jó, rendben! Akkor szóval gondolom, van barátnőd vagy feleséged, nem?
- Nem, nincsen. Volt egy barátnőm, még az egyetemi éveim alatt, de… igen! Szóval az a helyzet, hogy ő soha nem tudott úgy gondolni a kapcsolatunkra, mint ahogy te a tiédre! Én már akkor is éjt nappallá téve dolgoztam, mellette az államvizsgámra készültem, rá pedig alig maradt időm. Így szakítottunk! De barátok maradtunk… - mondta, és mintha egy picit zavarba jött volna. Leplezésképpen azonban belekortyolt a kólájába.
- És azóta is tartjátok a kapcsolatot?
- Hát, a szó szoros értelmében nem… úgy évente egyszer-kétszer beszélünk, de megtudtam, hogy már férjnél van, és egy gyönyörű kisfiú édesanyja. Így elismerem, hogy jól döntöttünk akkor! Ő mindig is arról áradozott nekem, hogy fiatal anyuka szeretne lenni, én viszont karrierista vagyok. De végülis mindketten elértük a célunkat. Én egy jólmenő angol iroda ügyvédje vagyok, a legjobb, legkomolyabb ügyeket kapom, ő pedig fiatal feleség és anyuka egyben. Boldog, és ez a lényeg!
- Ne haragudj, nem akarok beletaposni a lelki világodba és az emlékeidbe, de… jól érzem, hogy még mindig szereted?
- Nem! Nem szeretem őt, de azért az a 3 év csak három év, nem igaz? Rengeteg emlékem fűződik ahhoz az időszakhoz, amit nehéz kitörölni… na de nem akarlak untatni, ne haragudj! Inkább mesélj te! Hogy bírjátok a távolságot a pároddal?
- Igazából egész jól! Ő is dolgozik, én is dolgozom. Ráadásul jövő héttől ott az egyetem is. Úgyhogy nem fogok unatkozni, az biztos… - mosolyodtam el, és én is belekortyoltam az italomba.
- Biztos mondták már, de olyan szép vagy, mikor mosolyogsz! – mondta, és ő is elmosolyodott.
- Köszönöm! – mondtam, egy picit elpirulva. Kicsit megsajnáltam őt azok után, amit mondott. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi érzelem van ebben a férfiben! Ha ezt Lisa tudná, valószínűleg ő sem gondolná többé róla, hogy egy egoista majom. De tőlem természetesen nem fogja megtudni…
Ezek után tovább beszélgettünk, és egyre jobban meggyőződtem arról, hogy az egyetlen baj Josh-sal az, hogy a benne rejtőző érzelmeket nem tudja kinek átadni, kimutatni. Most, hogy valami rejtélyes oknál fogva így megnyílt nekem, sokkal szimpatikusabb volt, mint első alkalommal.
Ezzel egyidőben viszont el is borzadtam! Én is ilyen lennék, ha nem lenne Rob? Egy magába roskadt, depressziósnak mondható, egoista ügyvéd, vagyis még csak gyakornok, aki a mások ugráltatásában, szadizásában éli ki magát? Ez félelmetes!
Miután befejeztük az evést, elindultunk vissza az irodába. Az épület előtt azonban Josh találkozott egy ismerősével, így megállt beszélgetni, én viszont jobbnak láttam visszamenni az irodába, így elnézést kértem, és eljöttem.
Ahogy beléptem, és elindultam a lift felé, az egyik, „kedvenc” recepciós lány – aki most egyedült állt a pult mögött, mert gondolom a másik ebédelt még – megszólított.
- Bocsánat, de ennél az irodánál nagyon nem jellemző, hogy az új alkalmazottak elkésnek! Ráadásul nem csak reggel, hanem az ebédszünet után is. Sajnos ezt fel kell írnom! Főnöki utasítás! – és már fel is kapott egy tollat, majd egy kárörvendő vigyort küldött felém. Szinte csillogott a szeme. Épp szólásra nyitottam volna a szám, hogy elmagyarázzam neki, hogy egyrészt reggel nem az én hibámból késtem, másrészt pedig ezt a „főnöki utasítást” talán normálisan is lehetne közölni, Josh szólalt meg a hátam mögött.
- Angie, nem történt semmi. Miss Andrássy velem ebédelt, és miattam késett! Úgyhogy a késést nem kell felírni, majd én rendezem ezt Mr. Dunlevy-vel!
- Oh, hát persze, Mr. Graham. Csak tájékoztattam Miss Andrássy-t, hogy nálunk ez nem szokás. – mondta nyájasan Josh-ra nézve, közben elővette ismét azt a „vadalma” mosolyát.
- Értem! Miss Andrássy-t viszont nem kell erről tájékoztatni, ugyanis ismeri a szabályokat. És mivel az asszisztensem, elképzelhetőnek tartom, hogy fog még ilyesmi történni a jövőben, amiről szintén nem kell jelentést tennie senkinek. Rendben? – közölte Angie-vel egyáltalán nem olyan kedvesen és mosolyogósan, mint ahogyan velem beszélt. Viszont olyannyira jól esett, amiért „megvédett”, hogy most rajtam volt a sor a kárörvendő mosollyal. Így küldtem is egyet a recepciós csaj felé.
Miután Josh befejezte Angie „kioktatását”, mellém állt, és megérintve a derekamat, a lift felé vezetett. Majd miután beszálltunk, és becsukódott az ajtó, elnevette magát. Kérdő szemekkel ránéztem.
- Hát ez nagyon durva! Tudom, szemét vagyok… kihasználom, hogy odavannak értem! Általában csak beszélgetek velük, semmiféle jelét nem adom annak, hogy bármelyikükkel is szorosabbra szeretném fűzni a kapcsolatot, de ők mégis ebben reménykednek. Valamilyen szinte azért ez szánalmas, nem? – nevetett tovább.
- Most beszéltél Angie-vel először így?
- Igen! Eddig csak kérdezgettem őket, hogy vannak, meg ilyen teljesen átlagos dolgokat… na de nem is érdekes! Inkább menjünk dolgozni… - mondta, és kinyílt előttünk az ajtó.
Josh az irodája, én pedig Lisa főnökének irodája felé vettem az irányt. Bekopogtam az ajtón, és pár pillanatra rá Lisa nyitotta ki azt.
- Hát te meg merre voltál? Már kerestelek, mert van egy-két akta, amit át kell néznünk!
- Jo… vagyis Mr. Graham-mel ebédeltem.
- Azt tudom, de ilyen sokáig? Már 20 perce lejárt az ebédidőtök! Mondjuk nem mintha Mr. Graham valaha is betartotta volna azt az 1 óra hosszát!
- Jól van Lisa, ne haragudj. Leteszem a táskám, és már bele is vethetjük magunkat a munkába.
- Á-á! Először mesélned kell! Mi volt az a reggeli dolog az irodában? És hogy-hogy együtt mentetek ebédelni? Azt hittem el sem mehetsz majd kajálni, nem hogy meg is hív!
- Úgy volt, hogy találkoztunk tegnap, és akkor még azt hitte, hogy ügyfél vagyok. Akkor meghívott ebédelni, vacsorázni, vagy bármire, én viszont nemet mondtam. Most viszont kapott az alkalmon, én pedig úgy voltam vele, hogy miért ne…
- Miért ne??? Hát Robert-ra nem gondolsz? Másrészt meg pont Josh Graham-mel mész vacsorázni??? Te jó isten!
- Lisa, ő… nem olyan, mint amilyennek látszik! – mondtam, de közben a földet néztem. Nem akartam, hogy Lisa tovább faggatózzon, mert nem akartam elmondani neki semmit.
- Na persze… ne mondd, hogy téged is az ujja köré csavart, mint a recepciós lányokat! Fiatal, jóképű, és még gazdag is… hm!
- Na ezt ugye te sem gondolod komolyan??!! – förmedtem rá. – Valóban ilyennek képzelsz? Hogy én Robbal is azért vagyok együtt, mert fiatal, jóképű és gazdag??? Vagy nála még a hírnév is közrejátszik! Istenem, Lisa! Most hatalmasat csalódtam benned!
- Őszintén Kriszti? Fogalmam nincs mit gondoljak, hiszen nem is ismerlek!
- Tudod mit… nem is kell, hogy megismerj ezek után! Rám nem kell féltékenynek lenned, mert én nem vagyok oda Josh-ért! Azt hiszed elhiszem neked ezt az egoista majom dumát? Messziről lesír rólad, hogy odáig vagy érte. Tetszik, mert jóképű, tetszik, mert temperamentumos, és tetszik, mert kihívás! Nem ítéllek el, mert igazad van, és ilyen egy igazi ügyvéd: szereti a kihívásokat! Csak talán… el kellene gondolkodnod azon, hogy lehet, hogy én nem vagyok oda érte! És nem akarom tőled elvenni azt, ami nem is a tiéd! – fakadtam ki teljesen. Azt hittem ott helyben felrobbanok, de ugyanakkor mintha a szívemből is kitéptek volna egy darabot. Tényleg nem gondoltam volna arra, hogy Lisa ezt fogja tenni, vagy ő valóban így vélekedik rólam… arra számítottam, hogy nagyon jó barátnők leszünk! Nem pedig egy olyan dolgon, amin abszolút felesleges! Egy pasin…
Lisa nem szólalt meg, csak állt előttem, és nézett rám. Láttam rajta, hogy ő is ideges, de azt nem tudtam eldönteni, hogy rám, Josh-ra vagy magára…
- Most pedig menjünk dolgozni! A munka idejére tegyük félre ezt a tökéletesen értelmetlen ellenségeskedést!
- Rendben! – mondta, és odament az asztalhoz. Felkapott egy nagy adag aktát, és a kezembe adta. – Ezt nézd át te, a többit pedig én! A rajta levő dátum alapján sorrendbe kell rakni őket! Illetve ellenőrizd le, hogy a mellékletekből a megfelelő példányszám van-e a dossziékban. – adta ki az utasítást, majd szó nélkül visszament az asztalhoz, leült, és nekikezdett a munkájának. Én pedig kimentem, és nagy nehezen becsuktam magam mögött az ajtót.
Épp abban a pillanatban viharzott ki Josh az irodájából, és míg hívta a liftet, odaszólt nekem.
- Kriszti, most sürgősen el kell rohannom, mert megbeszélésem van. Ma már nem is jövök vissza. Nyugodtan dolgozhatsz az irodámban! Holnap találkozunk! Szia!
- Viszont látásra Mr. Graham! – vettem elő a hivatalos formát, és mindenféle mosoly vagy egy egyszerű ránézés nélkül elindultam az irodája felé.
A fennmaradó munkaidőmben folyamatosan ezt csináltam, bár már vagy 3-szor mentem vissza újabb adag aktáért Lisa-hoz. Szólni még mindig nem szóltunk egymáshoz, a szükséges mondatokat, szavakat kivéve. Én nem akartam kezdeményezni, hiszen túl makacs voltam ahhoz, és túlságosan meg is bántott, ő pedig… fogalmam nincs, miért nem mondott semmit. De mivel ügyvéd lesz egy év múlva, valószínű neki is hasonló magyarázata lenne arra, hogy miért nem szól hozzám.
Most, ebben a pillanatban tökéletesen egyedül éreztem magam, és mindennél jobban hiányzott Rob közelsége. Annyira akartam, hogy itt legyen, és hozzábújhassak, hogy el sem tudom mondani! Már lassan a sírás kerülgetett, amikor eszembe jutott valami. Hogy mégis hogyan lehetne itt velem Rob a legjobban, de mégsem fizikailag.
Ölembe kaptam a táskám, kikutattam Julie Smith telefonszámát, a biztonság kedvéért kikapcsoltam a hívószámküldést, és már tárcsáztam is. Két-három csengés után már fel is vette.
- Igen? – szólt bele.
- Üdvözlöm Julie! Krisztina Andrássy vagyok.
- Jaj, szia Krisztina!
- Megígértem, hogy amint ráérek, telefonálok. Nos, most ráérek! A lánya otthon van?
- Igen, otthon. Szerintem olvas, vagy számítógépezik.
- Értem! Mit szólna hozzá, ha lediktálná nekem a címüket, és én elmennék hozzá? Úgy talán jobba lenne… nem találnának meg folyton más rajongók, vagy fotósok.
- Ez fantasztikus ötlet. Tudod írni a címet?
- Igen, mondja csak. – gyorsan magam elé kaptam az asztalon heverő jegyzettömböt, és egy tollat.
- St. Michael’s Steet 11.
- Ez pontosan merre van?
- A Hyde Park-kal szemben.
- Oh, akkor arrafelé ismerős vagyok. Köszönöm Julie! Úgy fél óra múlva ott vagyok a lányodnál.
- Én köszönöm Kriszti! Nagyon köszönöm!
- Szóra sem érdemes! Akkor további jó munkát. Viszont hallásra!
- Szia! – köszöntünk el.
Én pedig összekaptam magam, és elindultam kifelé. Mikor leértem a földszintre, egy másodpercre odapillantottam Angie-re és a barátnőjére, akik valószínűleg már töviről hegyire kibeszéltek, majd odaköszöntem nekik – csak hogy ne legyek bunkó –, és kimentem az ajtón. Bepattantam a kocsiba, és 5 perc múlva már indultam is.
Egyenesen a Hyde Park felé vettem az irányt. Nagyjából 20 perccel később már oda is értem, így megkerestem a St. Michael’s Street-et, és leparkoltam az utcában. Majd gyalog, napszemüvegben indultam el megkeresni a 11-es számú házat.
Hála az égnek, nem sokat kellett sétálgatnom, mert négy házzal arrébb parkoltam le a 11-estől. Ahogy odaértem, rögtön be is csengettem. Először nem jött ki senki, így csengettem még egyszer. Ekkor hallottam meg egy fiatal lány hangját az ajtó túloldaláról.
- Egy pillanat!!! – kiabálta ki nekem. Majd tényleg pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó. Egy barna hajú és szemű, 18 éves lánnyal találtam szembe magam. – Segíthetek valamiben? – kérdezte.
- Szia Carrie! – köszöntem mosolyogva, és levettem a napszemüveget. Mikor szembe néztem vele, akkor ismert fel. Látványosan elsápadt, majd a szájához kapta a kezét.
- Úr isten! Te… te vagy… te… úr isten!!! – dadogott Carrie.
- Igen, én vagyok. Krisztina Andrássy. Bejöhetek?
- Jaj, hát persze. Ne haragudj, csak… még mindig nem hiszem el! Ne érts félre, örülök, hogy itt vagy, de… miért??? – kérdezte, közben pedig én bementem a lakásba, ő pedig becsukta az ajtót.
- Hát, a helyzet az, hogy találkoztam anyukáddal, beszélgettünk, és mondtam neki, hogy meglepetésképpen eljövök hozzád! Örülsz?
- Hogy örülök-e??? El sem tudod hinni, mennyire! – mondta, és megölelt. Én pedig visszaöleltem.
Kimondhatatlanul boldog voltam amiatt, hogy ekkora örömöt tudtam szerezni neki a puszta jelenlétemmel. Szinte hihetetlen, de nagyon jó érzés!
Miután kiölelkeztük magunkat, leültünk a nappaliban, és beszélgetni kezdtünk. Carrie elmondta, hogy mennyire szereti Rob filmjeit, és igazából nem is Robertet szereti, hanem a tehetségét, és ahogy játszik. Mikor pedig megkérdeztem, hogy engem miért szeret, nem nagyon tudott válaszolni. Azt mondta, hogy nagyon érdekes, mert mikor először meglátott a képeken, amit még a londoni sétánk alkalmával csináltak közel 3 hete, egyszerűen szimpatikus lettem neki. Nem beszélve persze arról, hogy szerinte tökéletes pár vagyunk. Aztán egyre többet kezdett el megtudni rólam az újságok és az internet segítségével, így egyre szimpibb lettem neki. Most pedig már ott tart, hogy ügyvéd akar lenni.
Ezzel kapcsolatban elbeszélgettünk, hogy mégis mért pont ügyvéd, stb., stb., stb., és azt mondta, hogy egyrészt azért, mert én is az leszek, de legfőképpen azért, mert ő már régebben is az szeretett volna lenni, csak nem igazán bízott magában. Nem tanult olyan jól, és mindenki csak lebeszélte a jogról, mert az annyira nehéz, és így ő is lemondott róla. De ahogy megtudta, hogy én is az leszek, végleg eldöntötte, hogy nem adja fel az álmait. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond, így megnyugodtam, hogy nem csak miattam akarja a jogi pályát választani.
Aztán belekezdtünk abba a témába, ami miatt végülis itt vagyok. Ez pedig nem volt más, mint Rob. Kérdezősködött Carrie mindenről: például hogy milyen filmjei lesznek a közeljövőben, hol fog játszani, jön-e Londonba a közeljövőben, illetve hogy igazak-e a pletykák, hogy Kristen több volt neki, mint a barátja… Kielégítő választ viszont egyikre sem tudtam adni, mert igazából én sem voltam tisztában sok dologgal. Lassan rá kell döbbennem, hogy filmek terén a rajongói többet tudnak, mint én, a barátnője. Ez hallatlan!
A továbbiakban elmondta Carrie, hogy végülis melyik filmjében mit szeret Robban, majd rólunk is elmondta az őszinte véleményét. Azt is elmondta, hogy először nagyon félt, hogy szétmegyünk, vagy, hogy össze sem jövünk, mert írták az interneten, hogy nagyon határozott lány vagyok, és a karrierem áll az életem középpontjában. Így félő volt, hogy a karrierem részesítem előnyben, Rob helyett. De aztán rájött, hogy Robnak is a színészet a legfontosabb jelen pillanatban, így egy csónakban evezünk. Vagyis nem lesz semmi gond… És hála az égnek, így is lett!
Úgy nagyjából 2 óra hosszát beszélgettünk folyamatosan Carrie-vel, de ez az idő olyan gyorsan elrepült, hogy el sem akartam hinni, hogy már fél 6 van. Így elköszöntünk, megbeszéltük, hogy fogunk még találkozni, és eljöttem.
Ahogy kiléptem az ajtón, ismét felvettem a napszemüvegem, és úgy indultam vissza az autóm felé. Annak ellenére, hogy Carrie nagyon aranyos volt, és szerencsére semmi olyasmi nem történt nála, amitől Rob rettegett, a kis bogár azért ott csücsült a fülemben. Így ide-oda nézelődtem, mikor sétáltam az utcán. Aztán minden atrocitás nélkül elértem a kocsihoz, beültem, és már indítottam is.
A haza vezető úton szerencsére semmi gond nem volt. Se dugó, se baleset, se lesifotósok, semmi. Így teljes nyugalomban leparkoltam a ház előtt, és besétáltam. Bezártam magam mögött az ajtót. Minél előbb le akartam dobni magamról a kosztümöt és a magas sarkút, így az első utam egyenesen a fürdőbe vezetett. Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, majd felkaptam az itthoni ruhámat, és lementem a konyhába. Enni nem akartam semmi töményet, így maradtam egy almánál. Pontosabban maradtam volna, ha lett volna… Így inkább csak egy müzli-szeletet ettem.
Aztán megfogtam a táskám, és felmentem a hálószobába. Legelőször is kikészítettem a holnapi ruhámat, amit felveszek. A választásom a fehér kosztümömre esett. Most már talán nem lesz gond belőle, ha ezt veszem fel. Elvégre Angie és a barátnője sem öltözik másképpen. Lisa pedig… hát, ő nem igazán az ilyesfajta kosztümök híve. Ő igazi angol kisasszony.
Ez alá sem veszek semmilyen felsőt, mert ez a kosztüm is megfelel anélkül, viszont tökéletesen passzol hozzá a Robtól kapott nyaklánc. Úgyhogy azt tuti felveszem, és most már le sem fogom venni. Soha…
Miután kikészítettem a ruhát, és eldöntöttem, hogy a cipő marad a fehér, ami rajtam volt, bedőltem az ágyba, és elmerengtem. Teljesen csend volt, én pedig a plafont néztem. Néztem, néztem, néztem, és csak Robra gondoltam. Megint azon kaptam magam, hogy róla álmodozom, és hogy milyen lenne, ha most itt lenne. Úgy érzem, hogy minden eltelt nappal egyre jobban hiányzik! Tudom, hogy nem jöhet ide, ezért is várom már annyira, hogy megkezdődjön a suli! Akkor nem lesz időm rá gondolni, és nem fog ennyire fájni a hiánya.
Miután felébredtem az örökös letargiámból és mérhetetlen hiányérzetemből, bekapcsoltam a tv-t, és elkezdtem valami normális, vagy legalábbis annak tűnő filmet keresni. Kapcsolgattam ide-oda a közel 100 csatorna között, amikor egyszer csak ismerős arcra lettem figyelmes. Az egyik csatornán ugyanis egy Harry Potter film ment. Fogalmam nincs, hogy melyik, mert nem láttam egyik részt sem, de sokan szeretik, és nekem is tervbe volt véve, hogy megnézem egyszer. Valami versenyről szól, mert mikor odakapcsoltam, akkor érkeztek meg valami idegen diákok az iskolába. Felkeltette az érdeklődésem, így továbbnéztem.
Csak néztem, hallgattam, próbáltam felfogni az eseményeket. Hát igen, ez több mint valószínű, hogy nem az első rész!
És akkor egyszer csak szembe találtam magam Robbal. Igaz, hogy csak egy pillanatra, de megláttam. Istenem, milyen más volt. Akarva akaratlanul elnevettem magam. Milyen kis édes volt még itt. Látszott rajta, milyen gondtalan, problémamentes életet él. Most viszont már látszik rajta az elmúlt évek hatalmas nyomása, és az állandó munka, soha nem alvás utóhatása. Ennek ellenére azonban érett, komoly férfi lett! Egy olyan férfi, akit imádok!
Tovább néztem a filmet, figyeltem, és minden egyes percben azt kutattam, hogy mikor és hol tűnik fel. Nem sokat szerepelt a filmben, de azért itt-ott feltűnt.
Ahogy vége lett, bementem a fürdőszobába, átvettem a pizsamámat, és visszamentem a szobába. Tv-ztem, illetve akartam, de semmi különöset nem találtam benne, így inkább bekapcsoltam a laptopot. Az első dolgom nekem is az volt, mint ami Robnak, vagyis megnéztem, hogy éppen miket ír rólunk a sajtó világszerte… Meglepődve vettem észre, hogy én nem sűrűn vagyok a hírekben, de Rob és Kristen állítólagos románca annál inkább. Furcsa… Mondjuk lehet, azért nem foglalkoznak velem, mert úgymond nem vagyok a képben: én Londonban, ők Vancouverben. Nem mintha zavarna, hogy nem rólam írnak minden nap!
Nézelődtem még a hírek között is, csak hogy nagyjából megtudjam, mi van otthon, aztán több dolog nem nagyon volt, ami után érdeklődtem, így felmásztam msn-re is egy kicsit.
Mint mindig, most is vagy 10 olyan csoporttársam vett fel partnernek, akikkel kb. egyszer, ha beszéltem az elmúlt két évben. Természetesen mind lányok… Áh, még véletlenül sem Rob-hoz szeretnének közelebb kerülni általam! Hogy is gondolhatom ezt???!
Miután sikeresen felvettem mindenkit – nem akartam azért nagyon bunkó lenni – végre beléptem a kezdőlapomra, és akkor láttam, hogy Szilvi fenn van. Rögtön rá is kattintottam.
- Szia Szilvim! – írtam.
- Sziaaaa Kriszti!! Hát te??? Hogy-hogy feljöttél msn-re? Nem is láttalak! – írta úgy 2 percen belül.
- Rejtve vagyok fenn. Nem nagyon akarok senkivel sem beszélni. Most is egy csomó ex-csoporttársam vett fel… Nem akarok bunkó lenni, így visszaigazoltam nekik, de úgysem járok fel szinte soha! Na de ezt hagyjuk! Inkább mesélj, mi újság? Voltál orvosnál?
- Igen, voltam. És most már 100%, hogy terhes vagyok. Még nem mondtam el Zolinak, úgy tervezem, hogy egy kicsit még várok vele… Jól teszem szerinted?
- Hát… nem is tudom! Ő az apuka, úgyhogy joga lenne minél előbb megtudni. De ahogy ismerlek, a legjobb, legszebb pillanatot várod meg, igaz? Csak nem karácsonykor akarod elmondani???
- Hát, gondoltam arra is, de az már tényleg nagyon késő lenne. Úgy 2 két múlva gondoltam. Akkor megyek vissza vizsgálatra és ultrahangra, és akkor a kicsi ultrahang-képét adnám oda neki ajándékba. Vagy legyek inkább konzervatív, és vegyek egy bébicipőt?
- Szerintem vegyél is cipőt, és add is oda a képet! Vegyél egy kis dobozt, tedd bele a cipőcskét, és mellé a képet! Így választanod sem kell… Hm? Egyébként most jöttem rá, hogy még nem is gratuláltam! Gratulálok! De majd inkább személyesen…
- Igen?? Jössz haza?? Mikor??
- Még nem tudom csajszi, de csak most jöttem ki! Jövő héten kezdődik a suli, már dolgozom is, úgyhogy azt hiszem decemberig eléggé el leszek foglalva.
- És ilyen az új munka? Látom, az egyik ügyvéddel már sikerült jól összebarátkoznotok! – írta, és mögé biggyesztett egy mosolygós, majd egy elpirult fejet.
- Nagyon jó az új munka, leszámítva azt, hogy a mentorom a cégnél, Lisa féltékeny rám, mert velem foglalkozik Josh – az ügyvéd –, nem pedig vele. Én vagyok Josh asszisztense… Lisa először elhintette, hogy egoista majom, tegnap meg kibukott a szög a zsákból, mert úgy rám förmedt, mint egy oroszlán. Hogy nekem csak a jóképű és gazdag pasik jönnek be, ezért is vagyok együtt Robbal, és ezért kavarok most Josh-sal is. Hallottál már ilyet?? Olyan ideges lettem… - írtam, és miközben pötyögtem, újra elkapott az idegesség. Nem tudom elhinni még mindig, hogy Lisa komolyan ezt feltételezte rólam. Mondjuk… fordított esetben lehet én is kiakadnák! Nem tudom!
- Komolyan??? Látszik, hogy Lisa még nem ismer! Ne is törődj vele… egyébként tényleg helyes ez a Josh. De ismerlek, és tudom, hogy neked Rob kell. Úgyhogy nekem álmomban sem fordult volna meg a fejemben, hogy valamit akarsz az ügyvédtől. De mi újság Robbal?? Mostanában nem sok értelmes dolgot írnak róla az újságok! Mondjuk… nem mintha eddig írtak volna!
- Rob jól van, szoktunk beszélgetni telefonon, csak ugye az időeltolódás miatt elég körülményes. Amikor én ráérek, ő alszik, amikor pedig ő ér rá, én alszok… egyébként meg mindketten dolgozunk! Szörnyű… Annyira hiányzik! Most is itt vagyok egyedül a lakásban, és olyan csend van, mint egy kriptában. Igazából nem lenne ez így rossz, de most, hogy még nincs suli, és hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan vele voltam… Szilvi, fogalmam nincs, hogy fogom kibírni!!!
- Krisztim, muszáj lesz! Gondolj arra, hogy nemsokára találkoztok! A decembert pedig elméletileg együtt töltitek majd, nem?
- Fogalmam nincs. Mondta, hogy ahogy leforgatják a 3. részt, mennek arra a promó-körútra, aztán mikor azzal végeznek, elméletileg szünetük lesz. Gyakorlatilag meg ki tudja… Lehet, hogy a karácsonyt is külön töltjük, hiszen én mindenképpen vissza akarok menni Magyarországra, neki a családja pedig ugye Londonban van, és egyértelmű, hogy velük szeretne lenni. Nem is tudom, mi lesz így velünk…
- Most ugye nem az fordult meg a fejedben, hogy szakítanotok kéne???!!!
- Nem… de fogalmam nincs, hogy mégis hogyan fogja kibírni a kapcsolatunk ezt a szörnyen hosszú távollétet.
- Tudod, ez mindig így van. Amíg nincs veled, folyamatosan ezen jár az agyad. Aztán ha akár csak egy napot is együtt töltötök, újra feltöltődsz energiával, türelemmel és kitartással. Így megint ki fogsz bírni pár hónapot. Úgyhogy menni fog, ne keseredj el! Viszont nekem most sajnos mennem kell, csinálok valami finom vacsit Zolinak. Remélem, minél hamarabb beszélünk újra! Puszillak csajszim, és kitartás!
- Rendben! Én is puszillak téged, Zolit, és mindenkit! Add át léci!
- Meglesz! Puszi
- Szia! – írtam utoljára, és előbb Szilvi jelentkezett ki, majd pedig én.
Visszatettem az íróasztalra a laptopot, majd visszafeküdtem az ágyra, és újra a plafont bámulva álmodoztam. Gondolkodtam mindenről és mindenkiről, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.

*

Az elkövetkezendő 5 napot az eddigiekhez hasonlóan töltöttem. Szerdán, csütörtökön és pénteken 9-től 3-ig dolgoztam. Lisa-val még mindig nem beszéltünk a munkánk zökkenőmentes elvégzéséhez feltétlenül szükséges dolgokon kívül, éppen ezért az óráimat is egyedül osztottam be. Mivel 10 kötelező és 2 fakultatív órám van, illetve lehet, úgy osztottam be az órákat, hogy hétfőn szerdán és pénteken 2, kedden és csütörtökön pedig 3 órám van, ami azt jelenti, hogy vagy 8-tól 10-ig, vagy 8-tól 11ig, maximum fél 12-ig vagyok suliban. Aztán pedig jövök dolgozni 4 órában. Valószínűleg Lisa-val is valahogy így osztottuk volna be az órarendet.
Josh-sal, ha lehet mondani, még jobb és bizalmasabb viszony alakult ki közöttünk a pár nap során, viszont az irodában egyértelműen ezt nem mutattuk ki. Igaz, néha tett olyan megjegyzéseket, amivel kapcsolatban azt lehetne gondolni, hogy talán többet szeretne, mint barátság, de nem igazán foglalkoztam ezzel az elmélettel, hiszen tisztában van vele, hogy van barátom. Lisa-val akárhányszor találkoztam, mindig gyilkos pillantásokat küldött felém, pedig én abszolút nem tettem semmi rosszat. Megmondtam Josh-nak azt is, hogy ne ebédeljünk együtt, bár az okát nem kötöttem az orrára.
Munka után, ahogy hazamentem, első dolgom volt sms-t írni Robnak, vagy éppen válaszolni, mert otthon vettem észre, hogy írt nekem. Egyik este beszéltünk is telefonon, akkor elmeséltem neki, hogy milyen volt a meglepetés-találkozó Carrie-vel, és azt is közöltem vele, hogy semmi baj nem történt. Nem evett meg, nem rohant le sem ő, sem a barátai, sem pedig a paparazzik. Úgyhogy megnyugodott.
A beszélgetéseink, illetve sms váltásaink után egyre nagyobb űrt éreztem a szívemben, egyre jobban hiányzott. Nem is tudom, hogy lehetne szemléltetni igazán, hogy mit éreztem. Lehet kicsit morbid lesz, de mintha tudnám, hogy halálos beteg vagyok, és számolom a napokat, amikkel egyre közelebb kerülök a halálhoz. Nos nálam valahogy így mutatkozott meg a hiányérzet. Minél többet beszéltem vele, minél többször gondoltam rá, annál jobban hiányzott, és úgy éreztem, hogy ez a hiányérzet napról napra egyre csak rosszabb lesz, így egyszer csak elérek odáig, hogy nem fogom már tovább bírni, és kiakadok. Lehet – sőt biztos –, hogy ez nem lenne ennyire elviselhetetlen, ha nem tölteném a napjaimat szinte teljesen egyedül.
A kész kínszenvedés mégis a hétvége volt. A szombat mondjuk annyira nem is volt rossz, mert felhívtam Jess-t, hogy mit szólna hozzá, ha találkoznánk, ő pedig belement. Elmentem érte Cambridge-be, és együtt felautókáztunk Londonba. Egész nap sétáltunk, vásárolgattunk.
Megláttam két kosztümöt is, amit egyszerűen nem volt szívem ott hagyni az üzletben. Igaz, hogy még nem kaptam fizetést, és megígértem magamnak, hogy csak akkor veszek majd ruhát, de szerencsére volt még a kártyámon elegendő pénz. És igazából drágák sem voltak. Az egyik fekete, halszálkás kosztüm szoknyával, a másik pedig szintén fekete szatén egyberuha, hozzá egy fehér-fekete csíkos, virágmintás felsővel.
A sétánk közben persze egyszer-kétszer megtaláltak rajongók is, legtöbbször Robról kérdeztek, illetve hogy mikor jön haza. Páran mondták, hogy ők azt olvasták a neten, hogy a New Moon promo-tourban egy londoni megálló is szerepel, de én mondtam nekik, hogy semmi ilyesmiről nem tudok. Hiszen Rob mondta volna, ha valóban ide jön, illetve jönnek. Jess persze értetlenül nézett rám, hogy mégis miért jönnek oda hozzánk ennyien, és hogy miről beszélgetünk, de miután elhagytuk a rajongókat, beültünk egy kávézóba, és egy-egy pohár forró csoki mellett elmeséltem neki mindent. Ő is látta a filmet, és szerinte sem rossz pasi Rob, de nem rajong érte. Neki inkább a komolyabb, idősebb pasik jönnek be, mint például Ryan Reynolds, Jude Law vagy Jared Leto.
Úgy 5 óra körül értünk vissza Cambridge-be, onnan pedig nekem még 40 perc volt az út Stevenage-be. Úgyhogy szépen kisétáltam, és kiautózgattam magam. Fürdés után bedőltem az ágyba, még arra sem volt erőm vagy energiám, hogy gondolkozzak.
A vasárnapom viszont egész nap netezéssel, tv-nézéssel, és álmodozással telt. Felhívtam anyuékat, tesómékat, Angit, Nellit, és végül Robbal is tudtam beszélni vagy egy órán keresztül. Rákérdeztem a promó-tour londoni állomására, de most is azt mondta, mint a múltkor: nem jönnek Londonba. Úgyhogy nem is firtattam tovább a dolgot.
Miután kibeszéltük magunkat, elkezdtem takarítani, csak hogy addig is le tudjam foglalni magam. Estére azért elfáradtam jócskán, így nem kellett sokat várnom arra, hogy elnyomjon az álom. Már alig vártam a hétfőn, hiszen végre megkezdhetem a Cambridge egyetemi jogi tanulmányaimat… természetesen gólyaként.

***
Carrie Smith

Josh Graham irodája

A recepciós lányokat így képzelem el:
1. Angie
2. Angie barát-, és kolléganője

Kriszti kosztümje másnapra
+ cipő
+ a nyaklánc

2009. december 24., csütörtök

28. fejezet - Találkozó ajándékba


Kedves olvasóim!

Lassacskán az év a vége felé közeleg! Van, aki örül neki, van, aki nem! :) És ha már az év végéről van szó, akkor magától értetődik, hogy eljön a Karácsony is! Nos... és mivel ez egy olyan ünnep, amin általában megajándékozzák egymást az emberek, én is készültem nektek egy aprósággal. Méghozzá egy új résszel! Eredetileg valami karácsonyi különkiadással készültem volna nektek, de semmi eredeti ötlet nem jutott eszembe, így maradt az új rész (én majd tavasszal csempészek egy kis karácsonyt az életetekbe :P)! Remélem azért ezzel is örömet tudtam szerezni nektek! :)

De mivel a Karácsony alapjában véve nem az ajándékokról, hanem a szeretetről szól, ezért meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Nektek, amiért olvassátok a történetemet! Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi összes kommentet, kritikát, ötletet, és mindent, amit kaptam! Illetve azoknak is köszönöm a rendszeres olvasást, és bloglátogatást, akik nem írtak hozzászólást!

Nem is tudok mást írni, mint hogy: Nagyon Szeretlek Titeket!!! :)


Sok puszi & Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Sabyna


***

Mikor kigurultam a parkolóból, akkor jutott eszembe, hogy még azt sem gondoltam végig, hogy mégis hova mennék vásárolni. Valami olyasmi bolt kell, ami lehetőleg nagy, és a szó legszorosabb értelmében mindenféle könyv megtalálható benne. Mondjuk igazából egy pillanat erejéig az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy inkább egy könyvtárba kellene beiratkoznom. De aztán úgy voltam vele, hogy mégis sokkal jobb, ha megvannak a könyveim, mert akkor, ha bármilyen későbbi vizsgánál előjön egy korábbi téma, nem kell ide-oda rohangálnom az adott könyvért, hanem csak egyszerűen leemelem a polcról.
Mondjuk annyira sok választásom nincs a könyvesboltok terén, hiszen annyira nem vagyok még ismerős Londonban… Miért nem kérdeztem meg Lisa-t? Én hülye! Na mindegy, marad az Oxford Street, ott általában mindent megtalál az ember, amit csak akar.
Így odaautókáztam. Úgy nagyjából negyed óra hosszát vezethettem, mire végre odaértem az Oxford Street melletti kis utcába, ahol még a londoni kiruccanásunk alkalmával leparkoltam.
Kiszálltam, bezártam az autót, felvettem a napszemüvegem, és egy nagy sóhajjal – mivel láttam magam előtt a rengeteg gyaloglást – elindultam, hogy nyakamba vegyem a várost, vagyis inkább ezt a hosszú, tömött utcát.
Nézegettem a kirakatokat, és mindent láttam, csak éppen könyvesboltot nem. Pech… Ráadásul nem volt elég, hogy egyre idegesebb voltam amiatt, hogy nem találok egy árva könyvekkel foglalkozó szaküzletet sem, erre rátett még egy-két lapáttal az is, hogy a szembe jövő emberek minimum fele folyamatosan méregetett, és összesúgtak mögöttem. Már éppen ott tartottam, hogy szétdurranok, és valamelyik éppen engem néző embernek beszólok, amikor megláttam egy hatalmas, üveges bevásárlóközpont-féleséget: Borders Books Music & Cafe.
Akaratlanul is kiült az arcomra az a mérhetetlen nagy elégedettség, elmosolyogtam magam, és – ugyan csúnya dolog, de – tojtam azokra az emberekre, akik valószínűleg felismerték bennem azt a Krisztit, aki éppen a kedvencük, és egyben büszkeségük barátnője.
Előkotortam a táskámból egy hajgumit, laza copfba fogtam vele a hajam, majd átmentem az utca túloldalára, és beléptem a hatalmas üvegajtón. Megmondom őszintén arra számítottam, hogy feljebb kell majd mennem egy, vagy két emeletet, de óriási meglepetés volt számomra, mikor azonnal a könyvesbolttal szembe találtam magam. Bár, nehezen nevezhető „boltnak”, hiszen annyi könyv volt itt, mint egy közepes méretű könyvtárban. Itt biztosan megtalálom a számomra szükséges szakkönyveket! – gondoltam magamban.
Még mielőtt tovább mentem volna, levettem a napszemüvegem, elvettem egy kosarat, majd kibányásztam azt a papírt a táskámból, amin a kötelező, illetve ajánlott könyvek voltak. Aztán belevetettem magam a sűrűjébe.
Végigmentem a soron, és nézelődtem, hogy hol van kiírva a bűvös „Jog” szó. De sehol sem láttam… Kicsit elszontyolodtam, de azért nem adtam fel. Úgy 5 perce sétálhattam, amikor odalépett hozzám egy, a hangjából ítélve, középkorú hölgy.
- Üdvözlöm! Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen. Megfordultam, és ránéztem. Ekkor az arcára fagyott a mosoly. Mintha nem is tudom kivel találta volna szembe magát… Ezt nem hiszem el! – mondtam magamban. Az arcomon viszont nem mutattam ki semmit, legalábbis megpróbáltam azt tenni! Úgy érzem, lassan én is beletanulok a színészkedésbe… Veszek pár leckét Robtól, és már profi is leszek! – mondtam, és magamban elnevettem magam. Ennek hatására rámosolyogtam a még mindig elkerekedett szemekkel néző hölgyre.
- Igen! A joggal foglalkozó szekciót keresem, de sehol sem találom. Szükségem lenne jó pár szakkönyvre… - válaszoltam a kérdésére. Ő pedig még mindig leragadva nézett rám. Aztán mintha hirtelen felébredt volna, vagy nem is tudom, ránézett a kezemben levő papírra, majd újból rám emelte a tekintetét.
- A könyvcímek azon a papíron vannak? Ha igen, akkor elkérhetném? Megnézzük a gépben, hogy vannak-e ilyen könyvek, és ha vannak, akkor pillanatok alatt össze is szedjük őket Önnek! – mondta ismét mosolyogva, és felém nyújtotta a kezét. Én pedig készségesen átadtam neki a papírt.
- Jöjjön velem! – mondta, miután beleolvasott a könyvek listájába, majd elindult. Én pedig követtem.
Odament az egyik üres számítógéphez a pult mögött, és elkezdett pötyögni a klaviatúrán, valamint kattintgatni az egérrel. Én megálltam vele szemben, a pult másik oldalán. Aztán hirtelen felkapott egy tollat és egy papírt, majd irkálni kezdett. Pár perc múlva pedig felvette mindkét lapot, egy tollat, és rám nézett.
- Minden könyvből van legalább egy példányunk! Jöjjön velem! Pár pillanat, és meglesz mind. – mondta mosolyogva, és elindult az ellenkező irányba, mint ahol én kezdtem a keresést.
Ahogy haladtunk, már messziről észrevettem a hatalmas betűket a széles könyvespolc fölött. Mikor odaértünk, a hölgy rögtön elkezdte keresgélni a papíron szereplő könyveket. Én pedig csak ott álltam, és néztem, ahogy ide-oda rohangál, és nézegeti a címeket.
- Hagy segítsek! – mondtam, és odaléptem hozzá. Soha nem bírtam, ha tétlenkedem. Segíteni akartam! – Így legalább gyorsabban végzünk! – mondtam, hogy még nagyobb nyomatékot adjak a kérésemnek.
A hölgy rám nézett, én pedig rámosolyogtam. Így odalépett hozzám, és mutatta a jegyzéket. Az első három – a 20-ból – már ki volt húzva, az általa írt papíron. Az enyémet gondolom nem akarta összefirkálni… Így elolvastam az ötödiket, mondtam neki, hogy én azt fogom keresni, és odaléptem a megfelelő kezdőbetűvel jelzett polchoz. Pár másodperc múlva már a kezemben is volt az eddigi legvaskosabb – ránézésre úgy 6-700 oldalas – könyv. Rátettem az eddig megtaláltakra, és újra odamentem a hölgyhöz, hogy megnézzem a soron következő írójának nevét, és a könyv címét.
Ez így ment úgy további 10 percek keresztül, mire végül az utolsó könyv is a többire került. Ekkor vettem csak észre, hogy 2 oszlopban állnak a könyvek. Hirtelen meg is ijedtem! Hiszen ez rengeteg! És mindez még csak az első szemeszter tananyaga…
Minden esetre odaléptem az oszlopokhoz, és az egyiket a hölgy, a másikat pedig én vettem a kezembe. Majd odasétáltunk ahhoz a pulthoz, ahol úgy negyed órával ezelőtt megnézte a számítógépben a címeket.
Letettük a kupacokat, és elkezdte lecsipogtatni mindet. Miután végzett, még pötyögött valamit a gépbe, majd mondta a végösszeget. Én pedig odaadtam a bankkártyámat. Megtörtént a tranzakció, aláírtam a bizonylatot, visszaadta a kártyámat, majd a blokkal együtt a könyvek két kupacát két hatalmas zacskóba tette. Eltettem a kártyám, elővettem a napszemüvegem, feltettem a fejemre – bunkóságnak éreztem, hogy még most felvegyem –, és elköszönés után megfogva a két nagy zacskót épp el akartam indulni, amikor megszólított.
- Elnézést! – szólt az eladó, kicsit félénkebben. Visszafordultam.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva, bár már sejtettem, miért szólt utánam. A sejtésem beigazolódni látszott azzal, hogy még mindig a kezében tartotta az aláírt bizonylatot. Visszaléptem a pulthoz, mert nem szerettem volna, ha a következő beszélgetésünknek más is fültanúja lenne, majd letettem a szatyrokat magam mellé.
- Ön… Ön nem…? – kezdett bene a kérdésébe, de az első két szónál tovább nem jutott. Láttam rajta, hogy eléggé zavarban van, így mosolyogva válaszoltam a fel nem tett kérdésére.
- De igen. Én vagyok Rob Pattinson barátnője! – a hölgy viszont még mindig ledermedve állt velem szemben. Aztán valami által ismét összeszedte magát, és megszólalt.
- Julie Smith vagyok, és a lányom, Carrie teljesen oda van a barátjáért. Igazság szerint én is rajongok érte, hiszen fantasztikus színész. De persze csak épeszű határokon belül! Viszont nincs olyan nap szinte, hogy Carrie ne nézné meg Rob egyik filmjét. A kedvence természetesen a Twilight, de amit még nagyon imád, az a Little Ashes. Mondjuk, az nekem annyira nem tetszik, mármint maga a sztori nem, Robert viszont ott is tökéletesen alakítja Dalít. De nem csak emiatt állítottam meg Önt. Carrie ugyanis nem csak Robot, hanem… Önt is szereti! – mondta, és lenézett a bizonylatra, amit időközben már letett a pultra maga elé. Mintha kicsit zavarba jött volna megint.
- Öhm… értem! Egyébként szólítson csak Krisztinek! Tegezzen nyugodtan! Igazából viszont… az a helyzet, hogy… nem nagyon tudom, hogy ilyenkor mit kellene mondanom! Természetesen köszönöm, és megtisztelő, hogy a lánya szeret engem, de… én csak Rob barátnője vagyok! – mondtam, és én is zavarba jöttem a hallottaktól.
- Igen, és Carrie ennek nagyon-nagyon örül! Mindemellett pedig nagyon szereti, ahogy öltözködik… vagyis ahogy öltözködsz, viselkedsz, egyszóval mindent, ami te vagy! Olyasmi lettél neki, mint egy ideál, egy példakép! Ráadásul elhatározta, hogy ő is jogot fog tanulni!
- Hány éves a lánya, ha megkérdezhetem?
- 18. Még egy éve van az érettségiig, viszont fogalma nincs, mit kezdjen a jövőjével. Pontosabban nem volt, eddig a percig. Persze nem azt mondom, hogy most akkor feltétlenül ügyvédnek kell lennie, de annak örülök, hogy legalább határozott valamiben! És ennek te vagy az oka! Vagyis köszönöm! – mondta, és a hangjából szinte csak úgy áradt a hála.
- Jaj, hát… szívesen! De ezt azért még nagyon át kellene gondolnia Carrie-nek, hiszen ez egy életre szóló döntés! Ne azért legyen ügyvéd, vagy tanuljon jogot, mert én ezt teszem! Nekem ez már egy nagyon régi elhatározás volt, amit persze az újságok nem tudnak! Persze ezzel nem lebeszélni akarom a lányát erről a pályáról, hanem csupán csak annyit kérek, hogy gondolja át…
- Igen… ezt mondd neki! Nagyon magabiztosnak tűnik! Mióta megtudta, hogy ügyvédnek tanulsz, azóta folyamatosan, és céltudatosan erre a pályára készül! – mondta, szerintem végig sem gondolva az első mondatát. Én viszont nagyon is végiggondoltam!
- Jó, rendben! Találkozom vele… ez lehetne neki egyfajta meglepetés is! Mit gondol? – kérdeztem komolyan. A nőnek pedig elkerekedett a szeme, és úgy nézett rám, mintha éppen most vallottam volna be, hogy földönkívüli vagyok.
- Te… tényleg találkoznál a lányommal?
- Hát persze! Nagyon szívesen! Rob rengeteg rajongójával találkoztam már, mondjuk nem tudatosan, hanem odajöttek hozzám az utcán, az étteremben, a hotelben. Olyasvalakivel viszont, akinek én is a „kedvence” vagyok, nem csak a párom, még nem! És be kell, hogy valljam, nagyon izgalmasan hangzik! Mit szólna ahhoz, ha megadná nekem a lánya számát, és felhívnám? Vagy az úgy nagyon bizarr lenne?
- Hát, valószínű nem hinné el, hogy te vagy az! Viszont mi lenne, ha az én számomat adnám meg, és mikor neked jó, felhívnál, a lányomat pedig valamilyen ürüggyel odaküldeném? Mit gondolsz?
- Tökéletes! – válaszoltam. Erre azonnal előkapott egy papírt, és felírta rá a nevét, a számát, majd pedig odanyújtotta nekem. – Köszönöm! Akkor minél előbb jelentkezem! – mondtam, miután átvettem a papírt.
- Én köszönöm! – mondta. A válaszom erre csak egy mosoly, és egy apró bólintás volt. Majd elköszöntem Julie-tól, és ismét kezembe véve a szatyrokat, kisétáltam az üzletből. Ahogy kiléptem, a szememre toltam a napszemüvegemet, és elindultam vissza a kocsim felé. Míg sétáltam, nem nagyon foglalkoztam a külvilággal, inkább az imént történteken kattogott az agyam egyfolytában. Legelőször az jutott eszembe, hogy talán ideje lenne megnézni Rob összes eddigi filmjét, hiszen a közeljövőben még kellemetlenségek érhetnek emiatt. A második dolog pedig, ami eszembe jutott, az volt, hogy vajon jól döntöttem-e a találkozóval kapcsolatban? Ez így vajon nem fogja rontani a Rob iránti eddig is hatalmas, és őrült érdeklődést? Nem csak annyit fogok elérni ezzel, hogy a rajongóiban felkeltem a reményt, hogy talán ők is találkozhatnak majd Robbal? Azt hiszem, erről jobb, ha Robot is megkérdezem! Amint hazaérek, első dolgom lesz felhívni őt! – döntöttem el magamban.
Már majdnem elértem azt a kis bekötőutcát, ahol leparkoltam, amikor egy étterem mellett haladtam el. A belőle áradó csodálatos illattól megkordult a gyomrom. Csak ekkor vettem észre, hogy milyen éhes vagyok. Viszont úgy voltam vele, hogy úgyis nemsokára otthon vagyok, maximum egy óra hossza az út, így majd Stevenage-ben bemegyek a boltba, vagy valahova, ahol lehet kapni valami ehetőt. Ekkor azonban valaki utánam szólt!
- Elnézést hölgyem! – kiáltotta a férfihang. Először azt hittem, hogy egy újabb rajongó, vagy még rosszabb… egy férfi, akinek esetleg bejövök, és fel akar szedni. Így nem is fordultam meg, hanem elindultam tovább. – Hölgyem! – mondta újra a hang – ami valami miatt ismerősnek tűnt, de mégsem tudtam hová tenni –, most már közelebbről. Megfordultam.
- Igen?! – kérdeztem kicsit ingerültebben, és amint megláttam az ismerős arcot, teljesen lemerevedtem. Na, ez volt az, amire aztán végképp nem számítottam! Ugyanis a leendő főnököm közeledett felém elég emberes tempóban. Vagyis itt volt – illetve van – az a bizonyos üzleti ebéd! – mondtam magamban. Először gondoltam, előveszem a mosolygósabbik énemet, de aztán eszembe jutott, hogy ő elméletileg még azt sem tudja, hogy az asszisztense leszek. Vagyis most már vagyok, csak még nem hivatalosan. Így ez a gondolat gyorsan elszállt, de helyette rögtön elöntötte az agyamat a mérhetetlen elégedettség és izgalom: miért is ne? – tettem fel magamban a kérdést. Eljátszhatom én is, hogy semmiről semmit nem tudok!
- Ne haragudjon, hogy csak így leszólítom, nem szokásom! De… pár perccel ezelőtt találkoztunk a Dunstan & Dunlevy Ügyvédi Irodában. Ön éppen Lisa Kinsley kisasszonynál volt. Emlékszik? – kérdezte. „…nem szokásom.”, ez valahonnan olyan ismerős…
- Ja igen, persze! Üdvözlöm! – tettem az ártatlant, még mindig teljesen komoly arccal, a gyomrom viszont már fel-le ugrált az elfojtott röhögéstől. Szemét dolog, de úgy élvezem! Közben megigazgattam a zacskók füleit a kezemben.
- Oh, hagy segítsek! – mondta, és mielőtt még bármit is szólhattam volna, kikapta a kezemből a szatyrokat. – Meghívhatom valamire? Egy üdítő, egy kávé, esetleg egy ebéd? – kérdezte.
- Hát… ha jól emlékszem, Önnek most üzleti ebédje van! – emlékeztettem, és odapillantottam az étterem előtt lévő egyik asztalhoz, ahol egy kosztümös nő ült egyedül, és éppen minket figyelt. - Azt hiszem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, az üzlettársa már várja! – folytattam, és diszkréten az asztal felé biccentettem. Ő odanézett, majd visszafordult hozzám, és tovább folytatta.
- Nem lényeges, már amúgy is végeztünk. Így legalább a jogi problémájával kapcsolatban is tudnék tanácsot adni. Ugyanis ügyvéd vagyok…
- Miből gondolja, hogy jogi problémám van? – kérdeztem vissza.
- Hát… valószínű nem lett volna egy ügyvédi irodában, ha nem valamilyen tanácsra lenne szüksége! – válaszolta mosolyogva. Mintha más oka nem is lehetne, hogy bemenjek… Például, hogy én leszek az új jobb keze! Ez sértő!
- Köszönöm szépen, de tökéletesen meg vagyok elégedve a jogi tanácsadómmal, Miss Kinsley-vel! Most viszont ha nem bánja, szeretnék indulni. Visszaadná a szatyrokat? – kérdeztem határozottan, és már nyúltam is értük.
- Oh, hát persze. De kérem, ígérje meg, hogy egyszer velem vacsorázik! – kérdezte szinte nyájasan, mikor a kezembe adta a szatyrokat.
- Sajnálom, de nagyon elfoglalt vagyok. Illetve valószínű, hogy a párom sem díjazná túlzottan a meghívását! – mondtam.
- Értem! Tehát foglalt… De ha egyik este velem vacsorázik, az nem jelent semmit. Biztosan a párja is megértené…
- Mint mondtam, nagyon elfoglalt vagyok, tehát sajnálom, de nem! Viszont látásra! – mondtam, és ezzel elindultam.
- Egyébként Josh Graham vagyok. Ha mégis meggondolná magát a vacsorával kapcsolatban, az irodában megtalál! – mondta, ahogy utánam lépett.
- Rendben! Viszlát!
- Viszlát! – köszönt el végre ő is. Viszont a tekintetét még mindig éreztem magamon. Így gyorsítottam a lépteimen, hogy minél előbb el tudjak tűnni a látóteréből.
Ahogy befordultam a kisutcába, már nem bírtam tovább, és elnevettem magam. A körülöttem levők teljesen idiótának néztek, hogy magamba nevetek, de nem érdekelt. Ezek után már csak arra leszek kíváncsi, hogy mit fog szólni holnap az irodában…
Amíg odaértem a kocsihoz, sőt… az egész Stevenage-be vezető úton azon járt az agyam, hogy vajon milyen képet fog vágni, ha holnap meglát… Mosolyogtam és nevetgéltem magamnak végig, amíg el nem értem a ’Stevenage’ feliratú városkát jelző táblát. Ekkor azonban lelassítottam – a kelleténél jobban is –, és nézegettem az utcák neveit. Azt tudtam, hogy az első körforgalmon túl kell mennem, aztán jobbra az első utcán be kell mennem, aminek a neve Cuttys Lane. Majd ott is az első utca jobbra, és akkor már csak egyenesen…
Követtem is ezt az útirányt, és hatalmas meglepetésemre ott találtam magam a Penn Road-on. Már csak a 73 számot kell megtalálnom. Ezzel azonban nem voltam túl szerencsés, mert az utca másik végében voltam, vagyis a 12-t láttam meg először. Azt viszont észrevettem, hogy itt is úgy van a számozás, mint nálunk Magyarországon, mert az egyik oldal a páros, a másik pedig a páratlan számú házak sora. Így nekem a jobb oldalt kell figyelnem, és mennem felfelé.
Nem telt bele sok időbe, én odaértem a ház, vagyis most már a házam elé. Leparkoltam a járda mellé, és kiszálltam. Alig akartam elhinni, hogy tényleg itt vagyok, és ez tényleg az én házam lett. De aztán muszáj volt rádöbbennem, mert csak nem állhatok az utcán egész nap azon morfondírozva, hogy mikor csíp meg valaki, és jövök rá, hogy Rob, és a vele kapcsolatos dolgok, a Cambridge-i tanulmányaim, a munkám, a kocsim, valamint a házam csak egy egyszerű álom volt!
Így kiszedtem az anyósülésről a könyveket, majd a csomagtartóból a poggyászomat, és miután bezártam a kocsit, málhás szamárként elindultam a ház felé.
Egyébként maga az épület tipikus angol stílusú. Vörös téglákból épült, csúcsos teteje és fehér ajtaja, valamint ablakai vannak. Illetve nem különálló épület, hanem egy ikerház egyik része. A bejárati ajtó két oldalán egy-egy sor zöld bokor van ültetve, és házból egyenesen az előtte levő járdára lép ki az ember. Nagyon otthonos, családias kinézete van. Na de itt az ideje, hogy belépjünk! – mondtam magamban. Vettem egy mély levegőt, és a Lisa-tól kapott kulccsal kinyitottam az ajtót.
Rögtön a tágasnak látszó apró, de annál inkább hangulatos ebédlő fogadott. Egy fekete asztal négy székkel, fekete-fehér futószőnyeg, halványsárga falak, okkersárga sötétítők az ablakokon, amik jelen pillanatban csak úgy árasztották a fényt keresztül magukon, be a lakásba. Még csak ezt az egy helységet láttam a házban, mégis már most tudtam, hogy imádni fogom!
Belöktem az ajtót – vigyázva rá, nehogy becsapódjon –, és letettem a cuccaimat a sarokba. A lakás-, és kocsi kulcsot, valamint a kistáskámat az asztalra pakoltam, és elindultam, hogy megkukkantsam a lakás még fel nem fedezett zugait.
A következő része a háznak, amivel szembe találtam magam, a még az ebédlőnél is gyönyörűbb konyha volt. Igaz, hogy ez sem volt valami tágas, de nekem egyedül tökéletesen megfelel. A konyhaszekrények mind fából vannak, a konyhapult fekete márvány, a hűtő pedig ezüstszínű. Odamentem a konyhaszekrényekhez, és egyesével kinyitogattam mindet. Szépen be voltak rendezve, poharakkal, tálakkal, tányérokkal, meg mindennel, ami egy konyhába elengedhetetlenül szükséges.
Ahogy kigyönyörködtem magam a konyhában, tovább haladtam, fel a lépcsőn, egyenesen a hálószobába. Teljesen ledöbbentem… nem volt telepakolva mindenféle dologgal, teljesen egyszerűen volt berendezve, mégis magával ragadó volt. Ugyanazok a világossárga falak, mint az ebédlőben és a konyhában voltak. Egy hatalmas ágy, a két oldalán egy-egy éjjeliszekrény, rajta éjjeli lámpákkal, valamint az egyik kis szekrény mellett egy szék, a másik oldalon pedig, az ablakkal szemben egy íróasztal állt. A falakon képek lógtak, az ággyal szemben pedig egy, az egész falat beterítő szekrénysor, rajta tv-vel, virággal, meg mindennel, ami kell. Van rajta egy csomó üres polc is, ahol majd a tankönyveim elférnek…
Végül, miután kicsodálkoztam magam a hálóban, elindultam, hogy megnézzem a ház egyetlen, még fel nem fedezett részét. A fürdőszobát. Sokat nem kellett keresgélnem, mert közvetlenül a hálószobából nyílt az ajtó.
Ahogy beléptem, itt is ledöbbentem. Bézs-fehér kocka járólapok és csempék, képek a falakon, fa fürdőszobaszekrény, illetve egy színes függöny a fürdőkádnál, hogyha valaki mégis zuhanyozni szeretne, vagy csak alapból szégyenlős, ezt behúzhatja.
Tökéletes! – mondtam magamban, ahogy baktattam lefelé a lépcsőn, hogy „birtokba vegyem” a házat. Lisa hihetetlenül jól választott! El sem hiszem, hogy ez már az enyém, és egy fillért – pontosabban pennyt – sem kell érte fizetnem.
Ahogy leértem, megfogtam a 2 nagy szatyor könyvet, és felcipeltem az emeletre. Aztán visszamentem a hatalmas bőröndömért, hogy nagy nehezen azt is felráncigáljam a lépcsőn. Miután egy kicsit kifújtam magam, elkezdtem kipakolni. Először a könyveket, mert azokkal nem kell sokat bajlódni, hogy melyik hova kerüljön. A ruhákkal viszont egy picivel több gond lesz…
Ahogy felraktam az üres polcokra a könyveket, odaléptem az akasztós szekrényhez, és kinyitottam. Eléggé elcsodálkoztam, mikor megláttam benne felakasztva vagy 10-15 ruhafogast. Istenem, eszembe sem jutott otthon, hogy esetleg ilyesmi is kelleni fog… De szerencsére a bérbeadónak, vagy Lisa-nak igen!
Így elkezdtem felakasztgatni azokat a ruhákat, amiket mindenképpen fogason kell tárolni. Ilyen volt például az utazás alatt eléggé meggyűrődött fehér kabátom. Aztán kivettem egy olyasmi fazonút, mint a fehér, csak feketében. Ez azonban sokkal melegebb, amolyan téli szövetkabát. Aztán következtek a kosztümök. Összesen 4 darab kosztümöm van, ezért idővel vennem is kell majd párat. Talán majd az első fizetésemből…
Szépen felakasztgattam a kosztümöket is, majd jöttek a pulcsik, nadrágok, pólók, és minden egyéb, a szekrény másik felébe. Végül a laptopomat, és a tartozékait is kitettem az íróasztalra.
Miután mindent elrendeztem, az asztal mellett pont volt egy akkora hely, ahova befért a poggyász. Így oda tettem, és elégedetten csüccsentem le az ágy szélére. Az elpakolás nem tartott tovább 40 percnél.
Ekkor azonban, mintha csak végszóra történt volna, megkordult a gyomrom. De bizony most már akkorát, hogy bele is szúrt. Ez pedig azt jelentette, hogy mindenképpen ennem kell valamit. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a konyha felé vettem az irányt, megcélozva a hűtőt. Kinyitottam, de nem volt benne semmi. Nem is tudom, mit vártam…
Sok választásom nem volt végül, felkaptam a táskámat, a kulcsokat, és kivágtattam az ajtón.
Bezártam a házat, bepattantam a kocsiba, és már indítottam is.
Pár perc alatt be is értem a város központjába, és az első üres helyen le is parkoltam. Kiszálltam, bezártam a kocsit, és megállva szinte a járda közepén, körbenéztem. Mindenféle bolt volt a közelben, csak éppen élelmiszerbolt nem. De mivel a gyomrom már nagyon sürgetett, hogy nem jönne rosszul neki egy kis táplálék-féle, nem volt más választásom, mint hogy megkérdezzek valakit. Éppen velem szemben jött egy idősebb hölgy, helybelinek tűnik, így biztosan fog tudni segíteni nekem. Elé siettem, és megszólítottam.
- Üdvözlöm! Ne haragudjon, hogy megállítom, de meg tudná mondani nekem, merre találok élelmiszerboltot? Vagy egy pékséget? Most költöztem ide, és még nem nagyon ismerem ki magam a környéken…
- Persze! Van egy Tesco két utcával arrébb. Illetve ha ezen az utcán végigmegy, ott is van még pár kisebb élelmiszerbolt mindkét oldalon. Pékség pedig a túloldalon van, innen 4 utcányira, illetve a Tesco-ban.
- Nagyon szépen köszönöm a segítségét! Viszont látásra!
- Nagyon szívesen, és minden jót! – köszöntünk el egymástól, és a hölgy tovább ment, én pedig elindultam a már Magyarországon is ismerős bevásárlóközpont felé.
Igazából, ha nem jártam volna még Angliában, igencsak elcsodálkoznék azon, hogy mégis hogy kerül egy ilyen kis városkába egy ekkora bevásárlóközpont. Ez a Tesco azonban nem olyan hatalmas, mint nálunk, hanem egy nagyjából Lidl méretű áruház. Mondjuk… ha jobban belegondolok, talán már nálunk is építettek ilyeneket. Na, mindegy!
Ahogy odaértem, mindenféle teketóriázás nélkül elvettem egy bevásárlókocsit, és bementem. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy esetlegesen lesznek olyan emberek, akik felismernek majd. Viszont, nem sok időt hagytam nekik arra, hogy felmérjék a helyzetet, és esetlegesen odajöjjenek, vagy leszólítsanak, mert szinte átrebbentem a bolton.
Ahogy haladtam, minden olyan termékből tettem a kocsiba, amiből általában otthon is vásárolni szoktam, így nem tartott sokáig a nézelődésem.
Mikor odaértem a pénztárhoz, csak akkor vettem észre, hogy megint szépen bevásároltam. Ugyanis tele volt a bevásárlókocsi a kenyértől, és a tejtől kezdve a nassolnivalókon keresztül egészen a mirelit kajákig mindennel. De legalább egy darabig nem lesz gondom a nagyobb bevásárlásra.
Miután fizettem, és már toltam kifelé a kocsit a boltból, akkor döbbentem rá, hogy most már valamilyen szinten én is híresnek számítok, mégis napszemüveg nélkül bementem a boltba, és nem keltettem feltűnést! Imádom Angliát! – könyveltem el magamban már azt sem tudom, hanyadszorra.
Visszatettem a helyére a bevásárlókocsit, felkaptam a hatalmas szatyrokat, és visszasétáltam a kocsihoz. Bedobáltam a csomagokat a csomagtartóba, és már indultam is hazafelé.
Otthon lepakoltam a konyhában, átöltöztem valami kényelmesebbe, és visszamentem a konyhába, hogy elpakoljak.
Úgy fél óra rendezgetés után már odáig jutottam, hogy le kellett ülnöm, mert elkezdtem szédülni az éhségtől. Amint kicsit enyhült a gyomorfájás, és már a talaj sem látszott olyan nagyon ingatagnak, odapattantam a konyhaszekrényhez, és kikaptam belőle egy nagy zacskó chips-et. Tudom, hogy nem éppen a legmegfelelőbb kaja, sőt… de nem szabad leterhelnem a gyomromat egy egész napi nem-evés után. Úgy voltam vele, hogy bekapok belőle egy párat, és miután megnyugodott a gyomrom, eszek valami tartalmasabbat.
Kikutattam a táskámból a telefonom, bezártam a bejárati ajtót, aztán magamhoz vettem a chips-es zacskót, ami addig a konyhapulton pihent, és felmentem a hálószobába. Ledobtam magam az ágyra, és bekapcsoltam a tv-t. Nem sok érdekes dolog volt benne, sőt… inkább akkor járnék közelebb az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy semmi. De azért nem kapcsoltam ki, mert így legalább nincs síri csend.
Miközben rágicsáltam a chips-et, akarva akaratlanul is hatalmas hiányérzetem támadt. Csak meredtem magam elé, és egyfolytában Robon járt az agyam. Hol lehet? Vajon mit csinálhat most? Ekkor eszembe jutott, hogy fel akartam hívni. Gyors fejszámolás után rájöttem, hogy Kanadában még csak délelőtt van, egész pontosan 8 körül járhat az idő, ezért talán el tudom kapni őt. Reménykedek, hogy pont szünete van, vagy netalántán nem is forgat!
Felkaptam a telefonom, és már hívtam is. Kettőt csengett a telefon, és azt hittem felvette, de sajnos csak a hangpostája jelentkezett. Először úgy gondoltam, nem hagyok üzenetet, majd később felhívom, de aztán mégis hagytam.
„Szia édes! Tudom, hogy dolgozol, de gondoltam, hátha még el tudlak érni. Itt fekszem a hálószobában, az ágyon, egyedül, és csak rád gondolok. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol! Viszont lenne még pár dolog, amit szeretnék veled megbeszélni, így léci, amint tudsz, hívj vissza! Bármikor! Nagyon szeretlek!” – mondtam a sípszó után.
Majd teljes magányomban süppedtem bele az ágyba, a tv-nézésbe, a chipsevésbe, majd fogalmam nincs mikor és hogyan, de az alvásba is.

*

Másnap hajnalban csak úgy kipattantak a szemeim. Mintha megérezte volna a tudatalattim, hogy lassan kelni kéne. Rápillantottam a telefonomra, és 7:12-t mutatott – és 4 nem fogadott hívást. Igazából így sem lennék elkésve, de mivel még az órákat nem állítottam át angol időszámításra, helyi idő szerint csak 6:12-van! Kapva az alkalmon viszont beállítottam a telefonomon a helyes időt, és az ébresztőórát is az elkövetkezendő napokra, hetekre, hónapokra, esetleg évekre.
Ezután gyorsan megnéztem, ki hívott – és hát persze, hogy Rob volt az. De miért nem hallottam? Ennyire kiütöttek volna a tegnapi nap nagy izgalmai? Hát, nem tudom! De végülis most már nem érdekes! Visszahívtam Robot. Csak csengett, csengett, és csengett. Nem vette fel… Már ott tartottam, hogy leteszem, amikor kómás hangon, alig hallhatóan beleszólt a telefonba.
- Ige’?
- Jaj, édesem, ne haragudj, hogy felébresztettelek! Olyan hülye vagyok… elfelejtettem, hogy nálad már késő este van. Vagyis még csak… Tényleg ne haragudj!
- Szia szívem!... Dehogy haragszom! Örülök, hogy hallom a hangod végre! – mondta, és a köszöntésem után tartott egy pici szünetet. Gondolom ekkor vett egy mély levegőt, ezzel megpróbálva felébreszteni magát egy kicsit, és mint mindig, beletúrt a hajába. Elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem a szituációt! – Pont veled álmodtam! – tette hozzá.
- Oh, tényleg? És mi volt az álmodban?
- Áh, hát azt nem mondhatom el! Tudod, babonás ember vagyok, és ha elmondom, nem fog megtörténni… - incselkedett.
- Éééértem! Akkor ezek szerint jó álom volt! – állítottam inkább, mint kérdeztem.
- Ez egyértelmű! Ha veled álmodom, az soha nem lehet rossz! De édesem, megkérhetlek valamire? Többet ne hagyj ilyen üzenetet a hangpostámon… - mondta határozottan, de közben hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Milyet?
- Hát hogy otthon vagy, az ágyban fekve, egyedül, és csak rám gondolsz. Ez emberkínzás!
- Oh… bocsi! – mondtam, és elnevetettem magam.
- Ez egyáltalán nem vicces! Itt süppedek egy vancouveri hotel szobájában, közel 8 ezer kilométerre a barátnőmtől, akit mindennél jobban szeretek! Férfi létemre számolom a napokat, hogy mikor találkozhatok vele újra, mikor tarthatom ismét a karjaiban, minden egyes nap kész kínszenvedés nélküle, erre ő… hagy nekem egy ilyen üzenetet! Mi ez, ha nem emberkínzás?
- Hm… véletlen!? – kérdeztem mosolyogva. Ennek ellenére azonban imádtam, amit mondott, és azt hiszem, ha most itt lenne velem, tuti nem bírnék magammal, és, bár nem szokásom, de rávetném magam.
- Na, jó! Ezt még visszakapod! Olyannyira, hogy nem lesz más választásod, mint hogy iderepülj hozzám! – mondta, szinte kárörvendő vigyorral.
- Édesem, akármennyire is szeretném, ez nem fog megtörténni! – váltottam most már komoly hangnemre. Ha megtehetném, azonnal odarepülnék hozzá, sőt… mennék vele mindenhová, mert borzasztóan hiányzik! De nem lehet! – Holnaptól dolgozom, jövőhét keddtől pedig suli. Nem lehet… - mondtam szomorúan.
- A sulit még megértem szívem! Az odáig rendben van! De minek dolgozol? Steph elintézi neked a társkártyát még ma, és ennyi…
- Egyrészt megmondtam neked, hogy nem akarom, hogy eltarts! Ezt azt hittem, már megbeszéltük! Másrészt pedig a gyakorlatom lesz ez a munka. Ennél jobb ajánlatot keresve sem találnék! A Dunstan & Dunlevy az egyik leghíresebb ügyvédi iroda Londonban! Nemhiába örültem annyira, mikor sikerült bejutnom!
- Igen, elég híres. Főleg, hogy állítólag az egyik legmenőbb ügyvédjükkel randizgatsz… - közölte velem, amire felültem az ágyban. A hangja azonban nem volt cinikus, vagy lekezelő, inkább olyan… érdeklődő.
- Tessék???? – kérdeztem vissza. Alig akartam hinni a fülemnek.
- Este korábban végeztem, mert éjjel Bryce-ék forgatnak, így gondoltam bekapcsolom a laptopot és netezek egy kicsit. Az első dolog, amit mindig megnézek, hogy milyen újabb pletykákat terjesztenek rólam, illetve a stábtagokról. Ezeken általában jókat röhögök, és így picit jobb kedvre derülök. Ma este viszont egy olyan cikkel találtam szembe magam, amin úgy nem igazán tudtam nevetni! Rólad, és az ügyvéd pasiról szólt, aki állítólag hasonlít is rám egy kicsit. Lényegében pedig arról írtak benne, hogy találkoztatok az Oxford Street-en, és hogy együtt ebédeltetek a Scotts-ban, tökéletesen meghitt, és romantikus hangulatban. De természetesen nem hittem el, hiszen egy bizonyos „forrás” tájékoztatta erről az újságot. És valószínű ilyen „források” szoktam Kristent és engem is látni romantikusan vacsorázni, meg sétálgatni…
- Az igazság az, hogy tényleg összefutottam Josh-sal, de nem ebédeltem vele, sőt…
- Szóval Josh? – vágott közbe meglepetten, és most már volt a hangjában egy kis cinikusság is.
- Meghallgatnál, kérlek? Szóval összefutottunk, de először is, fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Mármint nem tudja, hogy az asszisztense leszek. Látott bent az irodában, mikor Lisa-nál voltam, hogy megbeszéljük a holnapi, vagyis a mai napot, de azt hiszi, hogy egy ügyfél vagyok. Aztán valóban elmentem az Oxford Street-re, hogy megvegyem a könyveimet, és mikor mentem vissza a kocsihoz, utánam szólt, majd utánam jött. Meghívott ebédelni, de én nemet mondtam, és megmondtam, hogy foglalt vagyok. Erre elköszöntünk egymástól, és eljöttem. Ennyi! Ma fogja megtudni, hogy ki is vagyok valójában! És igen, Josh Graham.
- És miért nem mondtad meg neki, hogy az asszisztense leszel?
- Mert Lisa mondta, hogy egy egoista majom, és gondoltam, játszok egy kicsit… De ugye nem gondolod komolyan, hogy bejön nekem? És hogy ha te nem vagy itt, akkor majd összejövök vele?? – kérdeztem fennhangon.
- És valóban hasonlít rám? – kérdezte Rob. Meglepett a kérdése, és rossz érzés kapott el, amiért nem válaszolt nekem, de ennek ellenére én válaszoltam neki.
- Csak testalkatra. A haja neki nem olyan borzos, mint a tiéd, amibe annyira imádok beletúrni. A szeme pedig barna, nem olyan gyönyörű szürkés-kék, mint amilyen neked van, és amit annyira szeretek! Nem beszélve arról, hogy ő túlságosan fent hordja az orrát… Úgyhogy hasonlít, de én az eredetit jobban kedvelem! Sokkal, de sokkal jobban… - mondtam hízelgően, de nem nyávogva.
- Egyébként mi az, amit meg akartál beszélni velem? – kérdezte Rob. Ha ő vált témát, abból soha nem sül ki jó, de minden esetre követtem az utat, amit ő formált.
- Az egyik ez lett volna! A másik pedig, hogy… - nagyon ott volt a nyelvemen az Erikes csók is, de valahogy nem akartam még tovább feszíteni azt a bizonyos húrt. A mai nap folyamán még elmondom neki, de később. - … találkoztam tegnap egy hölggyel, akinek a lánya nagy rajongód. És képzeld, én a példaképe lettem. Eldöntötte a lány, hogy ő is ügyvéd lesz, de eddig semmilyen elhatározása nem volt! Csak azért, mert én is az leszek, ő is az akar lenni. Így felajánlottam az édesanyjának, hogy meglepetés gyanánt találkozom a lányával. De előtte meg akartam beszélni veled. Tehát… mit gondolsz? – kérdeztem mosolyogva.
A vonal túlsó felén Rob azonban síri csendben volt. Ezt valamiféle rossz előjelnek kellett volna tekintenem, de én nem is gondoltam semmi ilyesmire… - Rob! Itt vagy még? – szóltam bele a telefonba.
- Ez…! Ennél őrültebb ötleted nem is lehetett volna! Hogy ajánlhattad fel neki, hogy találkozol a lányával? És mi van akkor, ha ellepnek a paparazzik? Vagy a rajongók? Hidd el, vannak olyan elvetemültek, akik képesek lennének kárt tenni benned, amiért te vagy a barátnőm, és nem Kristen! Erre nem is gondoltál??!! A másik fele pedig, hogy ezek után rád fog szállni mindenki! Azt fogják követelni, hogy ha azzal a lánnyal találkoztál, akkor velük is megteheted! Mégis… mégis miért… hogy nem gondoltad ezt végig??!! – a végén már szinte kiabált a telefonba. Szóhoz sem tudtam jutni! Soha nem hallottam még ilyennek! Meg mertem volna esküdni rá, hogy most a szobájában járkál le-fel.
- De miért kell a dolgoknak csak a negatív oldalát nézned?! Találkozhatok vele úgy is, mint az eddigi rajongókkal! Összefutottunk az utcán… és? Az valóban bárkivel megeshet! Aztán meg beültünk egy forró csokira valahova. Miért is ne? Neked is csak jó, ha jóban vagyok a rajongóiddal, nem?! – kezdtem én is egyre ingerültebbé válni.
- Kriszti! Most tényleg nem érted, hogy egyáltalán nem rólam van szó?!! Azt hiszem, jobban ismerem a rajongóimat… nagyon jól tudom, hogy néhányuk mire képes! Honnan tudod, hogy az a lány nem vinné el a barátnőit is? Vagy miből gondolod, hogy ő nem az őrültebbik fajtából való? Nézd már reálisan a dolgokat, kérlek!!! Féltelek! Félek, hogy rosszul sülnek el a dolgok!
- És az nem baj, hogy téged letámadnak? Én nem félthetlek? Én nem mondhatom azt, hogy márpedig nem mész a promó-körútra, mert félek??!!
- Az teljesen más!
- Nem más Robert! Egyáltalán nem más! Nem akarom az ördögöt a falra festeni, ezért nem mondok példákat, hogy mi mindent, és miért csinálhatnának veled a rajongóid, de… egy a lényeg! Találkozom Carrie-vel, sajnálom! Nem fogom megszegni a szavam! Hidd el, semmi baj nem fog történni! Vigyázok magamra! Ne félts már ennyire… - próbáltam már kicsit oldani a feszültséget, Rob viszont nem volt kapható rá. Egyáltalán nem…
- Krisztina! Figyelj rám! Ne találkozz vele! Kérlek! Ha megteszed… esküszöm, Londonba utazom!
- Oh, hát akkor most már biztos, hogy találkozom vele! - mondtam mosolyogva.
- Ne viccelj édesem! Ez most komoly! – itt már tudtam, hogy megtört a jég. – Tudod, hogy nem utazhatom el csak úgy! Viszont messzire elér a kezem… hiszen ismert ember vagyok! Ne akard, hogy testőrök kísérgessenek!
- Ezt vehetem fenyegetésnek?
- Én nem fenyegetlek szívem! Csak ne lepődj meg rajta, ha holnap… vagyis nálad már ma biztonságiak jelennek meg a munkahelyed előtt! – mondta, most már ő is mosolyogva.
- Rendben! Ígérem, nem fogok meglepődni! – nevettem.
- Istenem! Annyira szeretlek, hogy még haragudni sem tudok rád! Pedig rettentően mérges vagyok! Magamra, amiért egyedül hagytalak!
- Hidd el édes, nem lesz semmi baj! Jó kislány leszek! A lapokban pedig ezen túl bármit is olvasol, nem igaz! Egy szó sem… - mondtam, kicsit utalva az Erikes csókra.
- Áh, szóval akkor azt a búcsú-csókot sem kell komolyan vennem Erikkel? – kérdezte mosolygós, érdeklődő hangon.
- Szóval erről is tudsz!? De figyelj csak szívem, te engem figyelsz a médián keresztül? – ugrott be a kérdés. Elég furcsának találtam, hogy ilyen jól informált…
- Hát… mondhatjuk így is! De nem azért, mert nem bízom benned! Hanem mert látni akarlak. És ha én nem lehetek a közeledben, legalább azok a vérszívó paparazzik igen… Sose gondoltam volna, hogy valaha hálás leszek nekik valamiért is! Na, de mi történt a reptéren?
- Mint mindig, most is összevesztünk, én pedig elviharzottam. Erre utánam jött, és megcsókolt. Én pedig egy jó nagy pofont adtam neki… - mondtam el őszintén Robnak. Először volt egy kis hatásszünet, majd hatalmas nevetésben tört ki. Hallottam, hogy távolabb tartja a telefont magától, és úgy röhög. Én is elmosolyodtam… Robon.
- Hát ez… hát ez… komoly! Szegény srác… kezdem sajnálni! Próbálkozik, próbálkozik, de soha nem jön neki össze! – mondta, és nevetett tovább.
- Rob, ez egyáltalán nem vicces! – vettem át most én ezt a szöveget. – Ő az egyik legjobb barátom, és egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem hagyja már abba ezt az örökös nyomulást! Tudom, hogy magabiztos, meg minden, de ezerszer elmondtam már neki, hogy téged szeretlek! Na de hagyjuk is a témát, nem lényeg! – mondtam, de belül mardosott a fájdalom, amiért Erikkel nekünk mindig haragban kell elválnunk.
- Rendben! Ahogy akarod… - mondta Rob, és már próbálta elfojtani magában a nevetést.
Rob is egy határozott személyiség, ezt eddig is tudtam, de azt nem gondoltam volna, hogy kárörvendő is. De ha ő ilyen magabiztos, akkor ezek szerint nagyon is nyeregben érzi magát. Hm… lehet, ideje lenne játszadoznom vele is egy kicsit! Na neem… azt nem bírnám ki ilyen távolságból! Majd ha ideutazik…
- Szívem, ne haragudj, de most le kell tennem! Készülődnöm kell! Nagyon elbeszélgettük az időt, és 9-re Londonban kell lennem. – kezdtem bele a búcsúzkodásba, amikor rápillantottam az telefonomon levő órára, ami már 7 óra pár percet mutatott. Ma, munka után első dolgom lesz venni egy fali, asztali, vagy bármilyen órát.
- Okés életem! De ugye nem felejtetted el anyuékat sem? Hívott már? – kérdezte Rob, közben elnyomva egy ásítást.
- Nem, még nem keresett anyukád!
- Még nem??? Akkor majd rácsörgök, hogy már Angliában vagy, és hívhat nyugodtan!
- Nem kell őket sürgetni Rob! Lehet, dolguk van… - mondtam. Na, igen… még jó, hogy nem állunk egymással szemben, mert akkor tuti látná az arcomon, hogy ez egyfajta mentegetőzés is akart lenni. Igazából meg szerettem volna ismerni Rob szüleit, és azt is szeretném, ha ő megismerné az én családomat, de… idővel! Ez nekem még túl gyors! Viszont megbántani sem akartam őt, így beleegyeztem. Végülis mi baj származhat abból, hogy korábban találkozom a szüleivel, mint ahogy terveztem, vagy mint amikor valóban eljönne az ideje?
- Nem hiszem! Anyu mondta, hogy már tűkön ül, hogy megismerhessen, ezért nem nagyon tudom elképzelni, hogy pont ilyenkorra terveztek valamit… Szerintem csak elfelejtette, hogy 24.-én érkezel!
- Igen, valószínű! Szívem, viszont most már tényleg mennem kell. Amint ráérsz, hívj! Szeretlek!
- Én is téged édesem! Nagyon szeretlek!
- Szia!
- Szia… - elköszöntünk, és letettük. Én pedig azonnal készülődni kezdtem. Megágyaztam, levittem a még félig teli chips-es zacskót a konyhába, aztán előszedtem tiszta bugyit és melltartót, majd elmentem zuhanyozni. Ha már este nem tettem…
Miután végeztem a zuhannyal, felkaptam az alsóneműket, fogat mostam, majd visszamentem a szobába, hogy kiválasszam, ma melyik kosztümöt veszem fel.
A feketét, amit anyuéknál vettem, semmiképpen sem akartam, mert legelőször abban voltam az irodában. Így maradt még három választási lehetőség. A hófehér kosztüm is kilőve, mert az első alkalommal talán kicsit túlságosan is merész lenne.
A másik kettő közül pedig nehéz a választás. Nem nagyon szerettem egyiket sem, mert jobban kedvelem a fehér, vagy a fekete színt, főleg ilyen alkalmibb ruhákban. A fennmaradó kosztümök közül az egyik világosszürke nadrág-, a másik pedig halványlila szoknyáskosztüm volt. Pont egymás mellett lógtak a szekrényben, így csak álltam, tanakodtam, és végül döntöttem.
A halványlilát veszem fel, mert a szürke talán túl „élettelen” lenne az amúgy is sápadt időjáráshoz. Lehet, hogy nem fiatalos, és idősebbnek néznek miatta az emberek, de végülis egy komoly ügyvédi irodába megyek, ahol nem a miniszoknyámmal és a mélykivágású felsőmmel akarok kitűnni, vagy éppen bevágódni. Így kivettem a szekrényből, és belebújtam.
Miután felöltöztem teljesen, előkaptam a fehér alkalmi cipőmet, és azt vettem fel hozzá. Aztán rendbetettem a hajam a fürdőszobában, kicsit kisminkeltem magam, majd mikor már mindent tökéletesnek éreztem, kivettem a fehér kabátomat a szekrényből, felkaptam a telefonom, a kistáskám, és lesétáltam a lépcsőn. Nem voltam éhes, ezért belebújtam a kabátba, megfogtam a kulcsokat, és már indultam is.
Bezártam az ajtót, odasétáltam a kocsihoz, és a szokásos reggeli 5 perces járatás után már indultam is.
A műszerfalon levő órára pillantva megnyugodtam, mert még tökéletesen időben vagyok…

***

1. Borders Books Music & Cafe
2. A bevásárlóközpont könyesboltja

3. Így képzelem Julie Smith-t

1.-2. Josh Graham, vagyis Kriszti leendő főnöke
3. Scotts étterem

Kriszti lakása:
1. Ház
2. Ebédlő

3. Konyha

4. Hálószoba

5. A hálóban levő szekrénysort valahogy így képzelem el!
6. Fürdőszoba

Kriszti kosztümje és cipője (+ kabát)

2009. december 18., péntek

27. fejezet - Egy új élet kezdete

Sziasztok!

Íme az új rész! Mint ahogy a fejezet-előrejelzőhöz is írtam, egyelőre befejeződtek a vizsgáim, így az átlagosnál kicsivel több időm marad az írásra. Ez pedig azt jelenti, hogy valószínű 3-4 naponta lesz új rész - legalábbis igyekszem, hogy legyen! :)

Viszont van egy kis szomorúság is a dologban, de tényleg csak egy nagyon pici! Ugyanis az elkövetkezendő pár részben - mint ahogy gondolom számítani lehetett rá - nem lesz túl sok Rob a részekben. Pontosabban hús-vér valójában nem lesz Kriszti mellett! Viszont ha azt nem is ígérhetem meg, hogy a New Moon szerinti Edward-hoz hasonló látomásokként, de gondolatokként és álmokként biztos fel-fel fog tünedezni! Illetve nem akarok sokat elkotyogni előre, mert akkor nem lesz érdekes... de annyit azért elárulok így elöljáróban, hogy inkább Kriszti érzéseinek fokozatos felerősödése fog előjönni a következő pár rész folyamán!

Bízom benne, hogy ezért nem utáltok meg nagyon sem a történetet, sem pedig engem, és továbbra is olvasni fogjátok a fejezeteket! *bizakodó bociszemek*
És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: várom a pozitív, illetve negatív kritikákat, észrevételeket, javaslatokat... egyszóval mindent!!! :)

Pussz mindenkinek,
Sabyna

ui.: És mindenkinek jó Karácsonyi készülődést!

***

Másnap hajnali 3-kor, amikor ébresztett a telefonom, mint mindig, most sem tudtam hol vagyok, és tulajdonképpen mi az isten is rezeg és zenél a fejemtől egy-két méterre. De mikor az agyam is felébredt, és eszembe jutott, hogy milyen nap van, és hogy valójában miért is ébresztget a telefonom, kipattantak a szemeim. Olyan frissnek éreztem magam, mint még soha!
Szinte kiugrottam az ágyból, és gyorsan megágyaztam. Ezek után felkaptam a kikészített ruháimat: piros-fehér nagynyakú pulcsi, fekete legging, vajszínű öv, és természetesen az alsónemű. Bevágtattam a fürdőbe, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd magamra kapkodtam a ruháimat, megfésülködtem, és már indulásra készen is álltam a fürdőszoba-tükörrel szemben. Aztán eszembe jutott, hogy ma elég kemény napom lesz, és mivel keveset is aludtam, ki kellene festenem magam. Már csak azért is, hogy ne látszódjanak annyira a karikák, és táskák a szemem alatt. Így feldobtam egy laza sminket is…
Miután végeztem, összeszedtem a fésűmet, fogkefémet, meg minden egyéb fürdőszoba cuccot, amit a reggeli készülődéshez hagytam kint, és visszamentem a szobába, hogy ezeket is eltegyem a poggyászba. Az alap smink-kellékeimet is összepakolásztam, és betettem a kistáskámba. Mivel nagyon is lehetséges, hogy el fogom kenni… így legalább lesz esélyem, hogy helyrehozzam.
Nagyjából átnéztem, hogy nem hagyok-e itthon valamit, de végülis annyira nem izgattam magam ezen, hiszen Nelli ideköltözik, és ha netalántán valamit mégis itt felejtenék, utánam küldi.
Mosolyogva konstatáltam, hogy kész vagyok, és mindennél jobban várom az indulást. Rápillantottam az órára, abban a reményben, hogy már csak pár perc, és Erik is megérkezik, de hatalmasat tévedtem! Még csak fél 4 volt! Így a mosoly egy picit ráfagyott az arcomra.
De aztán hirtelen jött az ötlet, hogy meg kellene nézni, milyen idő van kint. Hiszen itthon elméletileg nyár van, így nem kellene nagynyakú pulcsiban flangálnom, mert valószínű mindenki hülyének nézne, de Angliában biztosra veszem, hogy sokkal hidegebb van!
És amikor kimentem az erkélyre, elégedetten mosolyogtam el magam, hogy szerencsére nem egy pólót vettem fel. Ugyanis ahhoz képest, hogy augusztus vége van, amikor még azért nem szokott hideg lenni, most igencsak hűvös idő van. De azt azért mégiscsak túlzásnak éreztem, hogy a hosszabb fehér kabátomat vegyem fel, így arra jutottam, hogy kibányászom a tegnap eltett bőrdzsekimet a csomagból, és a fehéret elteszem. Így pont tökéletes lesz!
Így hát visszamentem a szobába, és megcseréltem a kabátokat. Mikor már ezzel is végeztem, ismét rápillantottam az órára, de még csak 10 perc telt el…
Na nem baj! Talán a 3 órás repülőút előtt nem ártana ennem is valamit! – gondoltam magamban.
Kivánszorogtam a konyhába, és kinyitottam a hűtőt. Nem volt benne sok minden. Ez azonban nem is lett volna baj, csak éppen nem kívántam semmit. De hogy azért mégis legyen valami a gyomromban, kivettem egy almát.
Leültem a konyhaasztal mellé az egyik székre, és miközben rágcsáltam az almát, elgondolkodtam. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy ha azt vesszük, most lépek be valójában a nagybetűs ÉLET-be. Igaz, hogy eddig is a magam ura volt, hiszen fent laktam Pesten, teljesen egyedül, egyetemre jártam, saját kis életem volt, stb., stb., stb. De most lesz egy saját lakásom, egy saját autóm, egyetemre fogok járni, dolgozni fogok, és van egy csodálatos barátom is, aki igaz, nem sokat lesz velem, de az enyém! És imádni fogom, mikor „haza” jön, és együtt leszünk. Távol az otthonomtól, távol a szüleimtől. Csak én, és a saját életem! Mindezt úgy, hogy még csak június 4-én leszek 21 éves… Nem adatik meg mindenkinek, hogy külön élete, vagy egyáltalán ilyen élete legyen, ennyire fiatalon! Szerencsés vagyok!
Az elmélkedésemből a kaputelefon hangja ébresztett fel. Felpattantam, és odaszaladtam.
- Igen? – szóltam bele, mintha nem tudnám, hogy ki az.
- Jó reggelt hölgyem! A taxi indulásra készen várja! – válaszolt egy mélyebb, rekedtebb férfihang, de rögtön felismertem, hogy Erik az, csak szórakozik.
- Oh, én nem rendeltem semmilyen taxit uram! Az egyik legjobb barátom jön értem, pár percen belül! – mentem bele a játékba.
- Öhm, akkor bizonyára téves! Elnézést a zavarásért! Viszlát! – mondta az „idősebb” Erik.
- Erik, mindjárt lent vagyok! – mondtam.
- Inkább engedj be, segítek lehozni a csomagokat!
- Nem, nem kell! Csak egy bőröndöm van, meg a kistáskám. Elbírom! Már indulok is! – válaszoltam, majd kinyomtam a kaputelefont. A kb. negyedik lerágicsált alma még mindig a kezemben volt. Az étvágyam viszont elment, amikor görcsbe rándult a gyomrom, így egy kecses mozdulattal a kukában landolt.
Besiettem a szobába, felkaptam a szekrényen heverő telefonom, a kistáskám, és kihúztam a konyhába a poggyászt. Belebújtam a csizmámba, felvettem a bőrkabátom – de a cipzárt nem húztam fel –, és még utoljára körbenéztem a lakásban. Hiányozni fog…
Aztán lekapcsoltam a konyhai villanyt, és a lakáskulccsal a kezemben kiléptem a lépcsőházba. Bezártam a lakást, és már baktattam is lefelé.
Egyszer-kétszer majdnem leestem a lépcsőn a hatalmas poggyásszal együtt, de ezen kívül semmi baj nem történt. Kivéve, hogy szinte minden második lépcsőfoknál előtűnt az agyamban a „Mekkora hülye vagy, hogy nem engedted, hogy Erik segítsen!” mondat. Na, de sebaj, épségben leértem.
Mikor már az utolsó lépcsőfokról is leléptem, minden mérgem megszűnt, és letéve a poggyászt, megfogva a kis fogóját, húzni kezdtem magam után. Így mikor kiléptem a kapun, hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Jó reggelt! – köszöntött Erik zsebre tett kézzel. Szegénykémen annyira látszott, hogy milyen fáradt, álmos, és emiatt fázik is rendesen. Tiszta lelkiismeret-furdalásom volt!
- Neked is jó reggelt! De igazán nem kellett volna kivinned! Ismerem a járást, van vonat, de mivel utálod, ha vonatozok, van taxi is a világon!!! – mondtam neki kicsit ingerültebben. Tényleg olyan álmos volt… jó hogy nem aludt el állva.
- Most baj, hogy én viszlek ki?
- Jaj, dehogy is! Nem így értem! De tiszta kómás vagy! Tudom, hogy este dolgoztál, és ha aludtál 3 órát, sokat mondok!
- Nem számít! De azt gondoltad, hogy majd egy sima telefonnal elintézed a búcsúzkodást? Vagy mi? – lépett közelebb egy lépést.
- Dehogy is… - mondtam halkan, én lehajtottam a fejem. Igaza van! Nagyon rosszul éreztem volna magam, ha nem találkozom vele indulás előtt… Így nem is firtattam a dolgot.
- Megkérhetlek valamire? – folytattam.
- Persze.
- Odaadnád ezt a kulcsot Nellinek? Nagyon fontos lenne. Ezentúl a lakásomban fog lakni, és nem akarom a postaládában hagyni a kulcsot.
- Igen, persze, de akkor nem is szándékozol már hazajönni??? – kérdezte hatalmas szemekkel, és közben elvette a felé nyújtott kulcsot.
- Dehogynem! Természetes, hogy hazajövök, de minden tartsak fent egy lakást, ha csak fél évben egy-két hétre jövök haza. Felesleges… Nellinek amúgy is jól jött most, hogy odaadtam neki, ha meg hazajövök, majd anyuéknál alszom. – ecseteltem, amire csak egy bólintást kaptam válaszul.
Ahogy közelebb jött, úgy csinált, mintha meg akart volna puszilni vagy csókolni, közelebb hajolt hozzám, de aztán nem történt semmi, csak a hátam mögé nyúlt, és megfogta a poggyászom fogóját. Elmosolyodott, és megemelve a csomagot, a kapuval szemben álló autója felé vette az irányt. Én pedig elindultam utána.
Mikor már mindketten a kocsiban ültünk, Erik – ahogy szokott – lendületesen elindult, majd megszólalt.
- Nagyon csinos vagy egyébként! – mondta mosolyogva, és közben az utat figyelte.
- Köszönöm! De azért te sem panaszkodhatsz! – mondtam, és végignéztem rajta. A ház előtt igazából fel sem tűnt, milyen jól néz ki. És hogy mennyire összeöltöztünk… Egy világoskék farmer, egy piros-feliratos póló, és egy fekete bőrdzseki volt rajta.
- Csak aztán vigyázz, nehogy túl sok ártatlan, mit sem sejtő pasi fejét csavard el Londonban! – mondta nevetve.
- Majd igyekszem! – nevettem én is.
A hátralevő utat már teljesen szótlanul tettük meg, csak a zenéket hallgattuk a rádióban. Amik hát miért is ne, lassú számok voltak, ezzel még jobban fokozva az amúgy is „mesés” hangulatot!
Ahogy közeledtünk Ferihegy felé, egyre jobban érezhető volt a feszültség a levegőben. Én persze az izgalomtól voltam feszült, mert igazából már alig vártam az utazást, az új élmények, illetve az egyetemi beiratkozás miatt, Eriken viszont tisztán láttam, hogy pont az ellenkezője miatt ideges, sőt… meg mernék esküdni rá, hogy titkon azt mondogatja magában, hogy mikor fordulok felé, és kiáltom el magam, hogy „Hehe, bevettétek! Nem is megyek el!”…
Mikor odaértünk a reptérre, leparkolt a 2B terminál előtti parkolóban, és kiszálltunk. Egy árva szó nélkül kivette a poggyászomat, majd bezárta a kocsit, és egymás mellett indultunk el a terminál felé.
Már majdnem odaértünk a fotocellás ajtóhoz, amikor hirtelen hatalmas kiáltásra lettem figyelmes.
- Krisztina!!!!
A hang irányába néztem, és akkor vettem észre, hogy a sötétben vagy 6-7 paparazzi rohan felénk, közben kattogtatva a gépeiket, folyamatosan fotózva minket…
Én teljesen ledermedtem, hiszen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy Rob nélkül is ennyire letámadnak. Ráadásul itthon, Magyarországon. De Erik szerencsére észnél volt, elkapta a kezem, és rohamléptekkel elindult az ajtó felé, engem is magával rángatva. Közben folyamatosan takart. Mondjuk annyira nem kellett szándékosan takarnia, mivel a lesifotósok felőle érkeztek, másfelől pedig nagyobb darab volt, mint én. De azért hálás voltam neki nagyon. Úgy látszik, a gyors cselekvés benne van a férfiak vérében!
Ahogy beléptünk az ajtón, a biztonságiak azonnal felismertek engem, és a kialakulni látszó helyzetet is, így gyorsan odasiettek hozzánk. Kettő mellénk állt, másik kettő pedig az ajtóban tartotta vissza a fotósokat. Azok viszont még így sem bírtak magukkal, mert mikor hátrapillantottam, akkor láttam, hogy áthajolva a biztonságiak kezei fölött és között, még mindig fényképeznek.
Mi azonban tovább mentünk a rögtönzött testőrök kíséretében. Elég kellemetlen volt, mivel az emberek végig néztek minket, és a nagy részük biztosan azt hitte, hogy csináltunk valamit, azért kísérnek. Egy-két fiatalabb lánynál viszont észrevettem a ledöbbenést, hogy én vagyok az a bizonyos lány! Némelyikük aranyosan rám mosolygott és integetett, viszont volt olyan is, aki elfordult, mikor leesett neki, ki vagyok. Na igen, van aki nem örül a kapcsolatunknak Robbal…
Mikor végre odaértünk a jegykiadó pulthoz, a biztonságiaknak megköszöntük a közreműködést, majd el is mentek. Itt már biztonságban voltunk!
- Te jó ég! Ez vár rád Angliában? Ezek után meggondolom kétszer is, hogy elengedjelek-e! – mondta.
- Nem, Anglia más. Rob mondta, hogy…
- Na igen, megint Rob! Nem hiszem el, hogy ennek tesz ki téged!
- Ő nem tehet róla, hogy vannak ennyire elvetemült emberek!! Másrészt meg ne hibáztasd mindenért őt, mert én választottam, hogy a barátnője leszek! És nem bántam meg! Ennek ellenére sem… - fakadtam ki.
- Ja, persze! Te választottad… Mert nem hagyott békén! Állandóan csak hívogatott, hogy nem tud kiverni a fejéből, meg ilyenek. Hogy lehetne ellenállni ennek?
- Nem vagy te egy kicsit elszállva magadról Erik?? Az persze nem zavarna, ha a te nyakadban lógnék, és téged szeretnélek úgy, mint őt. Igaz?! Féltékeny vagy!
- Nem vagyok féltékeny!
- De igen, az vagy! Nagyon is! Lehet, te nem veszed észre, de mióta találkoztam Robbal, és elmondtam neked, azóta csak puffogsz!
- Na jó, befejeztem! Igazad van, tarts csak ki a karriered mellett. Nagyon is jó ügyvéd leszel! – vágta oda nekem.
- Most ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, mit akart ezzel, de annyit éreztem, hogy ismét sikerült elérnie, hogy felidegesítsem magam. Úgy látszik, a mi kapcsolatunk már soha nem változik meg…
- Áh, hagyjuk!
- Nem! Most már mondd el, ha belekezdtél! Hagy halljam… Mondjad! – mondtam, és a szemébe néztem folyamatosan.
- Borzasztóan kibírhatatlan vagy néha Kriszti! Ha valaki megmondja neked az igazat, addig beszélsz, és bizonygatod az ellenkezőjét, hogy a végén még a másik személy is elhiszi, hogy az az igazság! Erre értettem, hogy jó ügyvéd leszel! Pontosan ez a viselkedés kell erre a pályára! – vallotta be.
- Ez… ez azért fájt! Nem hittem volna, hogy valóban ezt gondolod rólam! De tudod mit? Most már nem is számít! Nem kell többé elviselned a… hogy is mondtad… „borzasztóan kibírhatatlan” viselkedésemet! – válaszoltam, és mutattam a macskakörmöket a levegőben.
Teljesen ledermedt a válaszomtól, gondolom nem számíthatott arra, hogy így reagálok majd, de kihasználva ezt, kikaptam a kezéből a poggyászomat, és odamentem az egyik szabad pulthoz.
Pár perc alatt kiállították a már interneten lefoglalt jegyemet, majd rá sem pillantva Erikre, elviharzottam a csomagleadáshoz. Mikor a poggyászom már a futószalagon pihent, én pedig épp elindultam volna a fémdetektoros kapuhoz, valaki elkapta a kezem, és visszarántott.
Szinte reagálni sem tudtam, csak azt éreztem, hogy a keze a derekamon van a kabát alatt, és szorosan magához húz, a másik keze pedig a hajamba túr. A következő tized másodpercben pedig a szája eszeveszettül csókolja az enyémet.
Ha nem lenne Rob a barátom, nem szeretném őt annyira, mint amennyire szeretem, és nem mellesleg Erik iránt is éreznék valami többet, élveztem volna ezt a „békülő csókot”, hiszen fantasztikusan édes, és érzéki volt. De így, hogy Erik iránt barátságon kívül többet tényleg nem érzek, ráadásul úgy csókol meg már azt sem tudom hanyaggyára, hogy tisztában van vele: foglalt vagyok… nem élveztem! Egyáltalán nem!
Így egy határozott mozdulattal ellöktem magamtól, és valószínű a felgyülemlett méreg és idegesség miatt egy hatalmas pofont kevertem le neki. Olyat csattant, hogy még a 3-4 méterre levő, fémdetektoros kapunál álló biztonsági őrök is meghallották, és odakapták a fejüket. De mikor látták, illetve inkább kitalálták, mi és miért történt, tapintatosan elfordultak. Bár tapintatosságról egy tömött reptér még tömöttebb termináljában nem nagyon beszélhetünk, hiszen kb. a két biztonsági őrön kívül mindenki minket figyelt. A fejem pillanatok alatt olyan vörös lett, mint a rák, ráadásul furdalt a lelkiismeret, hogy ekkorát ütöttem, ráadásul azért is, mert még soha nem pofoztam fel senkit. Erre pedig már csak az tett egy lapáttal, hogy megfájdult a kezem.
Erik azonban olyan képet vágott, mint aki pontosan tudta miért kapta, és mintha… teljes mértékben egyet is értene ezzel a tettemmel. A következő pillanatban pedig ezt már szavakban is tudatta velem.
- Ezt megérdemeltem! – mondta, és közben megfogta az arca bal oldalát, ahova a pofont kapta. Nagyjából olyan vörös volt az a fele, mint az én egész fejem. Mivel nem reagáltam semmit, csak néztem rá, folytatta: - Mondjuk… igazából azt nem hittem, hogy felpofozol! Arra számítottam, hogy leüvöltöd a fejem, hogy mit képzelek magamról, vagy egyetlen árva szó nélkül elrohansz, de arra végképp nem, hogy lekeversz egyet. Ne haragudj rám, de meg kellett tennem! Egyszerűen nem tudtam volna elviselni, ha ezt nem teszem meg!
- Úgy őszintén! Te tudod ilyenkor, hogy mit csinálsz? – találtam meg végre a hangom.
- Pontosan tudom! És a következményeit is vállalom! – mondta.
Úr isten! A következmények! A média… fotók… Rob! Jézusom! Mégis hogy fogom ezt megmagyarázni neki, anélkül, hogy elhinné nekem, nem történt semmi? Tökéletes! Mostmár nem csak amiatt lehet gyomorgörcsöm, hogy mi lesz Angliában, hanem amiatt is, hogy mi lesz, ha Rob ezt megtudja. Mert egyértelmű, hogy a pofont nem fogják leközölni, csak a csókot.
- Kriszti, mondj már valamit! – mondta kérlelve Erik, és közelebb lépett egy fél lépést.
- Ne! – mondtam, és felemeltem a két kezem egy pillanatra, jelezve, hogy ne érjen hozzám. Majd vettem egy nagy levegőt, és felnéztem rá, egyenesen a szemébe: - Ha most Rob szakít velem, az a te hibád lesz! És végre boldog lehetsz, hogy elérted a célodat! – mondtam, és megfordultam, majd rohamléptekkel a fémdetektoros kapuhoz mentem, és letéve a táskám a futószalagra, átléptem rajta. Ide már nem jöhet utánam Erik!
Az ellenőrzés után felkaptam a táskám, majd utoljára még futólag rápillantottam. Láttam rajta, hogy magát a tettét nem bánta meg, csak azt, hogy ennyire feldühített vele. De mindenféle érzelemnyilvánítás nélkül továbbmentem. Egyenesen a női mosdóba.
Ahogy beléptem, szinte összehúzott a fájdalom, és a sírás. Fájt, hogy nem tudtam normálisan elbúcsúzni az egyik legjobb barátomtól. Fájt, hogy ennyire összevesztünk, és az is fájt, hogy Robnak ezzel nagy fájdalmat okoztam, illetve fogok okozni.
Aztán mikor már sikerült egy kicsit megnyugodnom, erőt vettem magamon, és eldöntöttem, hogy ma nem fogom ezen törni magam. Ez életem egyik legfontosabb napja, és mostantól erre fogok koncentrálni.
Gyorsan megnéztem a tükörben, hogy a sminkem egyben van-e még. Szerencsére nem kentem el – örök hála a vízálló szemfesték megalkotójának – és kimentem a mosdóból.
Odaballagtam a váróba, és leültem az első üres székre. Ekkor eszembe jutott, hogy nem is tudom, mennyi az idő, és hiába néztem körbe, nem láttam órát sehol sem. Így elővettem a telefonom.
Két nem fogadott hívás. A hívó fél: Erik. Egy új üzenet. Feladója: Rob. A hívásokat figyelmen kívül hagyva rögtön megnyitottam az sms-t.
„Szia édes! Tudom, nálatok már késő van, de én most végeztem. Ne haragudj, hogy egész nap nem hívtalak! Tiszta kalamajka ez a forgatás, mindenki össze-vissza kapkod. Semmi sem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. Viszont egész nap rád gondoltam, így túléltem ezt a napot is! Nagyon hiányzol szívem, és alig várom, hogy újra a karjaimban tarthassalak! A repülőúton vigyázz magadra, és jó utat! Nagyon szeretlek, Rob”
Még vagy háromszor elolvastam Rob üzenetét, mert valahogy olyan nyugalmat és biztonságot árasztott magából, mint maga Robert. Ha rá gondolok, mindig mindent elfelejtek, és megnyugszom. Így történt ez most is.
Az sms olvasása után még az időt is elfelejtettem megnézni, így arra kaptam fel a fejem, hogy a 6 órakor induló londoni járatra már meg lehet kezdeni a beszállást. Így felpattantam, és már mentem is a folyosó felé. Odaadtam a jegyet, és a szokásos „Jó utat!” jókívánság után a stewardess továbbengedett.
Pár perc múlva már az ablaknál levő helyemen üldögéltem. Mivel nem volt kedvem semmihez, de valamivel mégis muszáj volt elterelnem a gondolataimat, hogy ne Robon, a csókon, illetve Eriken kattogjon az agyam, elővettem a fülhallgatóm, a telefonom, és zenét hallgattam. Körülöttem lassan feltöltődött az összes ülőhely, és mivel még mielőtt elkezdtem volna zenét hallgatni, bekapcsoltam az övemet, így nem lepődtem meg, mikor gurulni kezdtünk.
Az út szerencsére zökkenőmentes volt, úgy nagyjából egy órán keresztül hallgattam zenét, aztán elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy a gép földet ért.
Kikapcsoltam az övem, elpakoltam a fülhallgatóm, a telefonom, majd felvettem a kabátom, és nyugodtan ülve a helyemen megvártam, amíg a gép megáll.
Ahogy megállt, az elsők között indultam el a kijárat felé. Most valahogy nem volt hangulatom megvárni a sok embert, amíg leszállnak… minél előbb érezni akartam az angol levegőt, azt a bizonyos illatot, amit úgy szerettem!
Amint kiléptem a gépből, megéreztem az illatot, de az időjárás zordságát is. Rettenetesen hideg volt, még Angliához képest is. Bár a kezeimen kívül semmim nem fázott. Áldottam az agyam, hogy nem egy szál pólóban és a bőrdzsekiben indultam el otthonról. Gyorsan felhúztam a kabátom cipzárját, és már indultam is a terminál felé.
Felvettem a csomagom, és miközben sétáltam kifelé, már hívtam is anyuékat. Csak egy pár pillanatot beszéltem anyuval, elmondtam neki, hogy minden rendben van, most érkeztem meg a reptérre, és ne aggódjon.
Ahogy letettem a telefont, megláttam egy taxit, ami éppen a kijárattal szemben állt. Mintha csak rám várt volna…
Odamentem, és kinyitottam a hátsó ajtót.
- Üdvözlöm! Szabad?
- Persze hölgyem! – nézett hátra a férfi, és ahogy meglátta a csomagomat, azonnal kiszállt, és elvéve azt, betette a csomagtartóba. Majd odalépett az ajtóhoz, és megszólalt:
- Üljön be! – mondta, én pedig tettem, amit mondott. Majd – mint egy igazi angol úriember – becsukta az ajtót. Megkerülte az autót hátulról, majd ő is beszállt a volánhoz.
- Hová vihetem?
- Cambridge-be. – válaszoltam röviden.
- Rendben! – mondta, és már indult is. Tudom, hogy nem lesz valami olcsó, hogy egy Londontól 1,5 órára fekvő városba visz, de most valahogy nem volt kedvem buszozni, sem vonatozni. Holnaptól pedig elméletileg lesz már autóm is!
A Cambridge-be vezető úton végig nézelődtem kifelé az ablakon. Láttam, hogy párszor felém pillant a sofőr a visszapillantó tükörből, de gondolom láthatta rajtam, hogy nagyon el vagyok merülve a gondolataimban, így nem szólt hozzám. Vagy lehet akkor sem szólt volna hozzám… Ki tudja! Csak akkor szólalt meg, amikor már Cambridge-be voltunk.
- A városban vagyunk. Hová vihetem?
- Az egyetemre. – mondtam. A sofőr bólintott, és tovább hajtott.
Pár perccel később egy hatalmas, kicsit ódivatú, és talán templomra emlékeztető épület előtt találtam magam, ami már az internetről ismerős volt. A Cambridge Egyetem.
Gyorsan kifizettem a taxit a sofőrnek – ami mellesleg nem is volt annyira drága, mint amilyenre számítottam –, és kipattantam a taxiból. Kivette a sofőr a poggyászomat, megköszöntem, hogy elhozott, és már el is indultam a hatalmas kapu felé.
Minden egyes lépésemmel – ahogy egyre közelebb értem a kapuhoz – hatalmasakat dobbant a szívem. Legszívesebben elmosolyogtam volna magam, de nem akartam, hogy idiótának nézzenek, így nem tettem.
Ahogy körbepillantottam, észrevettem, hogy még ha akarnám, sem tudnám letagadni, hogy jelen pillanatban Angliában vagyok. Annyira jellemző volt ez a vidék, ez az épületstílus… és még nem is láttam belülről! Hajjajj… ha ilyen gyönyörű kívülről, akkor milyen lehet belől? – tettem fel magamban a kérdést. Hamarosan erre is választ kapok…
Az épület előtt már rengeteg diák várakozott: beszélgettek, nevetgéltek. De volt olyan is, akit a szülei kísértek el, illetve voltak olyanok is, akik egyedül ácsorogtak. Rápillantottam az telefonomra. Már fél 10 elmúlt.
Így elindultam a kapu felé, hiszen fél órával a beiratkozás előtt nem hiszem el, hogy nem engednének be. Biztos, akik kint állnak, csak levegőzni akarnak. Vagy nem tudom… Minden esetre igazam volt.
Ahogy beléptem a kapun, még csodálatosabb látvány fogadott. Egy hatalmas előkert, körülötte pedig tégla alakban az épület, folyosókkal összekötve. A fű tökéletesen zöld volt, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy mesében lennék. Láttam, hogy páran követtek, és az arcokból ítélve őket is olyan meglepetés ért, mint engem.
Azonban belül is voltak már jó páran, így nem voltunk egyedül, szerencsére. Én azonban még ennél is bátrabb voltam, ugyanis egy hatalmas levegővétel után tovább haladtam, és beléptem a főépületbe is.
Ahogy beléptem, itt is leesett az állam. Mintha nem is egy egyetemen, hanem egy hotelben, vagy nem is tudom, hol lennék. Egy hatalmas társalgó fogadott, tele fotelekkel és asztalokkal, ugyanolyan stílusban, mint maga az épület. Nem sokan mertek idáig elmerészkedni, így alig volt olyan asztal, ahol ültek. Kapva ezen a lehetőségen, lecsüccsentem az egyik üres asztalhoz, és hátradőlve a kényelmes székben pihengettem és nézelődtem. Közben előkerestem a papírokat is, amiket be kell majd adnom. Unaloműzés gyanánt elkezdtem újra olvasgatni őket, amikor valaki megszólított.
- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak! – mondta egy vékony, fiatal, kicsit talán kanadai akcentusú női hang.
Felnéztem, és egy hosszú szőke, egyenes hajú, kék szemű lánnyal találtam szembe magam.
- Szia! Nem zavarsz! Mond csak… - mondtam mosolyogva.
- Láttam, hogy te is egyedül vagy, így valószínű, te is beiratkozni jöttél… Ezért gondoltam, megismerkedhetnénk, és akkor nem kellene teljesen ismeretlen emberek közé mennünk egyedül… - mondta félénken mosolyogva.
- Jaj, hát persze! Gyere, ülj le!
- Köszi! – és leült arra a székre, amiről az előbb elvettem a táskám.
- Egyébként Krisztina Andrássy vagyok. – mutatkoztam be, és felé nyújtottam a jobb kezem.
- Én pedig Jessica Slone. – mutatkozott be ő is, és kezet ráztunk.
- Ne haragudj, hogy csak így rád rontok ezzel a kérdéssel, de te nem vagy angol, igaz?
- Jól látod! Nem, nem vagyok angol, kanadai vagyok. Vancouverben születtem. – mondta. A város neve hallatán ismét megdobbant a szívem…
- De akkor hogy-hogy ide jöttél egyetemre? Hiszen Kanadában is jó egyetemek vannak, nem?
- Igen, jók. Csak nem annyira, mint az itteniek. Meg amúgy is külföldön szerettem volna tanulni. Főleg ide, Angliába vágytam nagyon. És most itt vagyok… - mondta most már bátrabban mosolyogva. – És te? Szerintem te sem vagy angol. Ahhoz túl tisztán és szépen beszélsz, hogy angol legyél.
- Te is jól látod. Magyar vagyok. És nálam is hasonló a szitu, mint nálad. Bár én már elkezdtem egy magyar egyetemet, végig is jártam 2 évet, de eldöntöttem, hogy itt Angliában szeretnék karriert építeni, így jelentkeztem. És szerencsére fel is vettek.
- Milyen szakon leszel?
- Jogon.
- Oh, micsoda véletlen. Én is! Lehet még a végén kollégák leszünk?
- Könnyen meglehet! – mondtam, és mindketten elnevettük magunkat.
Ilyen kellemes hangulatban beszélgettünk tovább a fennmaradó 25-30 percben. Jessica külön megkért arra, hogy Jess-nek hívjam, ugyanis utálja, ha Jessicának nevezik. Én pedig ugyanezt mondtam neki az én nevemmel kapcsolatban. Így kiegyeztünk egy Jess-ben és Krisztiben.
Beszélgettünk volna tovább is, de épp jött egy olyan 30-40-es éveiben járó hölgy, így abbahagytuk a beszélgetést, és rá figyeltünk. Csak ekkor vettük észre, hogy időközben mindenki, aki kint várakozott, betömörült a társalgóba.
- Üdvözlök mindenkit! Elisabeth Kerr vagyok, az Egyetem Tanulmányi Osztályának vezetője, és szeretettel köszöntöm Önöket! A mai napon történik majd meg az Önök beiratkozása, és ezzel egy időben mindenki fog kapni egy felsőbbéves segédet, úgynevezett mentort, aki majd elkalauzolja Önöket az Egyetem területén, illetve segít mindenben, amiben csak tud. – ezt elmondta, belekukkantott a kezében levő papírokba, majd folytatta: - Azt hiszem bevezetésnek egyelőre ennyi elég lesz. Most pedig jöjjön velem 50 leendő diák. – eddig a percig mindenki síri csendben hallgatta a hölgy mondandóját, de most egy közepes zsivaj támadt hirtelen. Mi gyorsan egymásra pillantottunk Jess-szel, és már el is döntöttük, hogy benne leszünk az első turnusban. Egyébként a szülőket, kísérőket leszámítva úgy 100-120 diák lehetett a társalgóban.
Gyorsan felkaptam a táskám, a poggyászom, és már siettünk is Mrs. Kerr felé. Ahogy odaértünk, elkezdte számolni az előtte sorakozó embereket. Pillanatok alatt összegyűlt az 50 diák, így el is indultunk, valószínű a Tanulmányi Osztály vagy a Titkárság felé.
- Szerinted csak ennyi diák lesz összesen az évfolyamon? – kérdeztem Jess-hez fordulva, miközben mentünk felfelé a lépcsőn.
- Hát, nem hiszem. Túl kevesen vagyunk ahhoz… - mondta.
- Nem-nem. Többen is leszünk, csak a különböző szakokat más-más időpontokra hívták. – szólalt meg egy másik hang a hátunk mögül. Jess és én is hátrapillantottunk, szinte egyszerre.
- Áh, köszi az infót. Akkor ezek szerint, aki most itt van, az a 100-120 diák, mind joghallgató lesz? – kérdeztem, közben le-lenézve a lépcsőre, nehogy elvágódjak.
- Úgy néz ki! – mondta a srác mosolyogva. – Egyébként Charles Grey vagyok, de szólítsatok csak Charlie-nak. – mutatkozott be.
- Ő a csoporttársunk, Jessica Slone, én pedig Krisztina Andrássy vagyok. De csak Jess és Kriszti… - tettem hozzá.
- Nagyon örvendek! – mondta, és kezet fogott velünk.
- Szintúgy! - mondtam.
Jess-en láttam, hogy megint zavarban van. Nem semmi, hogy ilyen félénken, és bizonytalanul eljön ilyen messzire tanulni, ráadásul pont jogot! – gondoltam magamban. Vagy talán most más miatt jött volna zavarba??
Charlie végülis nem volt csúnya srác, de olyan hú, de nagyon helyes sem. Teljesen átlagos pasi! Vörösesbarna haj, barna szem, szemüveg, és közepes testalkat. Mondjuk inkább a vékony, mint a macis felé tendált. A kisugárzása viszont megnyerő volt. Talpraesett, határozott… igazi ügyvéd-jelölt! És már idősebb is volt, mint mi. Legalábbis kinézetre! Elképzelhető, hogy ez a típus jön be Jess-nek! Előbb-utóbb úgyis kiderül! – mondtam magamban. és elmosolyodtam, amit szerencsére Jess nem vett észre.
Ahogy felértünk az első emeletre, és odasétáltunk egy hatalmas fehér ajtó elé, ami fölé a „Tanulmányi Osztály” felirat volt kibiggyesztve, Mrs. Kerr felénk fordult, és elmondta, hogy egyesével menjünk be, az értesítéssel és az ahhoz csatolt, lehetőleg már kitöltött nyomtatványokkal együtt.
Amilyen gyorsan összegyűlt az 50 fős csoport a társalgóban, annyira nem akaródzott senkinek sem elsőként bemenni. Mindenki a másik arcát figyelte, hogy mikor dönt végre úgy, hogy megy, de senki sem mutatott semmi féle hajlandóságot.
Mint ahogy számíthattam is volna rá, Charlie a határozott, és igencsak barátkozós természetével hamar társakra akadt, mert mikor hátra fordultam, bízva abban, hogy talán ez erőt adni neki, hogy bemenjen elsőként, cseppet sem meglepődve tapasztaltam, hogy már vagy 3-4 sráccal csevegett nagy egyetértésben. Azon viszont eléggé meglepődtem, hogy találkozott a tekintetünk, és ezért mindketten elmosolyogtuk magunkat.
- Na tudjátok mit? Feláldozom magam értetek! Én kapjam az első pofont! – mondta teátrálisan kihúzva magát Charlie, és lassan elindult az ajtó felé.
- Haver, gondolj arra, hogy lehet, valami jobbat kapsz, mint egy pofon! - mondta az egyik, még ismeretlen srác.
- Ja, és te vagy a szerencsés, aki először kipróbálhatja! – mondta egy másik. Erre Charlie széles vigyorra húzta a száját, amire mindannyian – persze csak akik a közelben álltak, és hallhatták a srácok beszólásait – elkezdtünk nevetni.
- Jó kis 3 év lesz, azt hiszem! – mondtam Jess-nek, közelebb hajolva hozzá.
- Igen! – jött a válasz Jess-től, aki még mindig Charlie-t nézte. Mostmár semmi kétség, bejön neki az újdonsült ismerősünk!
Charlie úgy 10 percet, maximum negyed órát lehetett bent, és nagyobb vigyorral jött ki, mint amivel bement. A srácok érdeklődve néztek rá, ő pedig belement a játékba.
- Hűű gyerekek! Ez nagyon király volt! – mondta, és közben elkezdte igazgatni a nadrágját. Mindenki más röhögött rajta. Természetesen Jess és én is. Charlie még tovább folytatta a mesedélutánt a srácoknak, de nekem eszembe jutott, hogy ma még a Dunstan & Dunlevy-hez is be kell ugranom, így nem kellene sokat időznöm itt a suliban. Így elhatároztam, hogy bemegyek másodiknak.
- Jess, vigyáznál a cuccomra? Azt hiszem, leszek második! – mondtam neki mosolyogva.
- Persze, menj csak. Utánad megyek én! – válaszolta.
Így bementem. Egy viszonylag nagyméretű iroda fogadott, ami szintén olyan ódivatúbb volt. Sötét, fa bútorok és íróasztalok, fekete számítógépek, nagy szőnyegek, és régi fotelek. Ezekkel azonban nem sokat foglalkoztam, mert ahogy beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót, Mrs. Kerr már hívott is az ő asztalához. Odamentem.
- Kérem, foglaljon helyet! – mondta, és mutatott a vele szemben álló szék felé.
- Köszönöm! – mondtam, majd leültem.
- Hogy hívják?
- Krisztina Andrássy
- Oh igen! Vártam a hívását a lakcímével kapcsolatban, de nem szólt ide. Remélem nem változott a helyzet, mert szabad kollégiumi szálláshelyünk sajnos már nincs.
- Igen, sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de nagyon zsúfolt volt az elmúlt hetem, Amerikában voltam, és teljesen kiment a fejemből a hívás! Mégegyszer, ne haragudjon! A helyzet pedig természetesen nem változott, továbbra is megvan a lakás, és a címet is tudom már.
- Nem, semmi gond. Azért nem is hívtam Önt, mert gondoltam, hogy nem változott semmi, csak nem ér rá. Nem késett el semmivel, ez csak amolyan formalitás. Tehát mi a lakcím?
- 73 Penn Road, Stevenage.
- Rendben, köszönöm! Már csak a kitöltött nyomtatványokat szeretném elkérni, és nálam végzett is. Megkérném, hogy fáradjon át a kolléganőmhöz… - mutatott a másik asztalhoz, miután átadtam a papírokat, ahol egy nagyjából vele egyidős hölgy ült, és épp rám mosolygott. - … akitől megkapja a könyvlistát, amit a tanévkezdésig be kell szereznie, a mentora nevét, illetve az első szemeszter ajánlott tanrendjét is. Annyit szeretnék még elmondani, hogy a tanév szeptember 1-jén kezdődik, természetesen 8 órakor. És végül: Szeretettel köszöntöm iskolánk diákjai között!
- Nagyon szépen köszönöm! – mondtam. Mindketten felálltunk, és kezet fogtunk egymással. Majd átmentem a másik asztalhoz, de ott már nem kellett leülnöm, meg semmi ilyesmi, csak egy fehér dossziét kaptam, benne az összes fontos tudnivalóval. Ezután elköszöntem, és kijöttem.
Jess már az ajtó mellett állt a poggyászom mellett, gondolom arra várt, hogy mikor jövök már ki, hogy bemehessen. Ahogy kiléptem az ajtón, egy félénk mosollyal már be is slisszolt mellettem. Én pedig megfogtam a poggyászomat, és visszamentem oda, ahol megálltunk Jess-szel még az elején. Nekidőltem a falnak, és kinyitottam a dossziémat. Egy egyetem-térkép, egy tankönyvlista – rajta vagy 20 tankönyvvel, külön kiemelve az ajánlott olvasmányok – és az ajánlott tanrend is az első szemeszterre, 10 alap-, és 2 fakultatív órával. A tankönyvlistás papír alján pedig a mentorom neve: Audrey Gail. Olyan emberekkel, mint Charlie, mókás, de tanulás terén viszont nagyon kemény félév lesz! Istenem, hogy lesz időm Robra??!! – ez volt az első gondolat, ami megfordult a fejemben.
El sem hiszem, hogy milyen kegyetlen a sors. Abban a pillanatban, ahogy rá gondoltam, megszólalt a telefonom a táskámban. Kivettem, és rápillantottam a kijelzőre. Hát persze, hogy Ő hív.
- Szia édes! – vettem fel. Kicsit hangosabbra sikeredett a köszöntőm, mert többen is rám fordították tekintetüket, köztük Charlie és a barátai is. Így inkább a fal felé fordultam, és úgy beszéltem tovább. – Hogy-hogy hívsz? Nálatok még javában éjjel van!
- Szia egyetlenem szerelmem! – mondta Rob érdekes hangon. Rögtön feltűnt, hogy spicces.
- Rob, te ittál?
- Csak egy kicsit! A forgatás után a srácokkal elmentünk kikapcsolódni egy kicsit! De nagyon-nagyon hiányoztál!
- Te is nekem! De megkértelek, hogy ne igyál többet, nem?! – kérdeztem kicsit ingerültebben. Nem szeretem, ha iszik, mert egyrészt olyankor nagyon ramatyul tud kinézni, másrészt amúgy is sokszor sörözik, nem akarom, hogy rászokjon a piálásra! Sok színész – főleg olyan híres színészek, mint ő – rászokik a piálásra és a drogokra, aztán ez teszi tönkre az egész életüket!
- Csak két sört ittam, semmi többet! Vezetni nem vezetek, így nem lesz semmi baj! De ne ezen akadjunk már fenn, kérlek! Inkább mesélj, milyen a suli?
- Eddig szuper! Megkaptam a tantervet, ami elég kemény, de azért lehetne rosszabb is. Ma még megyek az ügyvédi irodába is, utána elmegyek megvenni a könyveket, és aztán pedig irány Stevenage, és az új lakásom! Annyira izgatott vagyok… - áradoztam Robnak.
- Örülök szívem, hogy örülsz! De azért nagyon szépen kérlek, ne hajtsd túl magad, és vigyázz magadra! Nem tudom, mit kezdenék magammal, ha valami történne veled! Ráadásul úgy, hogy nem is vagyok a közelben! – mondta, ezt már teljesen normálisan, és nem a piától eltorzult hangon.
- Vigyázok magamra, hidd el! És már alig várom, hogy ideutazz! Már nagyon-nagyon-nagyon hiányzol! – mondtam mosolyogva a telefonba. És éppen ebben a pillanatban lépett ki Jess az ajtón. – Ne haragudj édes, de most le kell tennem! Majd beszélünk! Szeretlek!
- És is szeretlek Kriszti! Sőt, imádlak! Mindennél jobban!
- Rendben Rob! Most menj haza, és feküdj le! Pihend ki magad! Szia-szia!
- Szia édesem, szia! –mondta, és egy nagy puszit cuppantott a telefonba, amire én csak elmosolyogtam magam, és kinyomtam. Leírhatatlan érzés volt tudni, hogy mennyire szeret, és hogy én is mennyire szeretem! Igaz, hogy nagyon hiányzott már most, pedig csak 5 napja válunk el egymástól, de mégis… úgy érzem, hogy ez talán jót tesz a kapcsolatunknak! Talán megunnánk egymást, ha állandóan egymás nyakában lógnánk.
Ezeknek a gondolatoknak azonban nem hagytam, hogy további utat törjenek maguknak, így inkább Jess-re koncentráltam.
- Na, elintéztél mindent? – kérdeztem tőle mosolyogva, amikor odaért hozzám.
- Persze! Ha gondolod, mehetünk is!
- Az jó lenne, mert nekem még vissza kell mennem Londonba…
- Ja, értem! Én itt lakom Cambridge-ben, egy albérletben, úgyhogy szerencsére nem kell sokat utaznom!
- Oh, de jó neked! Én Stevenage-ben fogok lakni, Londonban dolgozni, és itt tanulni. Kész öröm lesz az ide-oda rohangálás! De nem panaszkodom, mert örülök neki, hogy ennyi minden sikerült!
- Dolgozni? Suli mellett? Woow, hogy fogod bírni?
- Őszintén? Még én sem tudom… de muszáj lesz megoldanom valahogy! – beszélgettünk, miközben haladtunk kifelé az épületből.
Egészen a kiindulási pontig a munkáról, a leendő órákról és csoporttársakról beszélgettünk, de aztán elérkezett a búcsúzás pillanata.
- Kriszti! – kezdte Jess. – Megadnád a telefonszámod?
- Jaj persze, majdnem elfelejtettem. Bár ez csak egy ideiglenes szám, mert ha már itt fogok élni, nem lehet magyar telefonszámom. Meg butaság is lenne… sokkal drágább lenne a telefonálás, így inkább veszek egy angol kártyát. – válaszoltam, és megadtam neki a számom. Majd én is bepötyögtem az övét az enyémbe. – Azt még meg tudnád mondani nekem, hogy merre menjek a buszhoz? Vagy vonat-, esetleg taxiállomáshoz? – kérdeztem.
- A vonattal szerintem jobban jársz, mert van olyan, ami csak Londonban áll meg. Talán most fog indulni valamikor. Ráadásul könnyen meg is találod, mert csak ezen az úton kell menned egyenesen úgy 4-500 méter, és meg fogod látni az állomást.
- Oh, köszönöm szépen! Örülök, hogy találkoztunk, és akkor majd csörgök! Nem lenne rossz még tanévkezdés előtt is összefutni, legalább egyszer! Mit szólsz?
- Benne vagyok! Akkor majd beszélünk! Szia!
- Szia! – köszöntünk el egymástól, és elindultam a vonatállomás felé, ő pedig a másik irányba.
Tényleg nem volt messze, mert úgy 10 perc alatt oda is értem. Megkérdeztem egy idősebb férfit, hogy mikor megy a londoni „zónázó”, és mondta, hogy szerencsém van, mert nagyjából 5 percen belül ér ide. Tökéletes! – gondoltam magamban. Minden pontosan összevág.
A férfinek igaza volt, hiszen ha nem is 5, de maximum 10 percen belül a vonat tényleg megérkezett. Felszálltam, kerestem egy üres helyet, ahol még szerencsére nem ült senki, és – bár nem volt kifejezetten napos az idő – felvettem a napszemüvegem. Nekidöntöttem a fejem az ablaknak, és úgy kémleltem a mellettem elsuhanó tájat.
Eszembe jutott, hogy amikor először találkoztunk Robbal, pontosabban mikor először megláttam őt a Coffee Republic-ban, nagyjából ugyanilyen idő lehetett. Az első gondolatom pedig az volt, ahogy ránéztem, hogy hogyan lehet valaki olyan bolond, hogy szinte lóg az eső lába, mégis napszemüvegben flangál. Most pedig, két héttel később, itt ülök a vonaton, ugyanolyan „lógó eső-láb” szituációban, és én is napszemüvegben vagyok… Tiszta kész! A fel-feltűnő emlékek pedig meg is mosolyogtattak.
A hátralevő úton végig csak Rob járt a fejemben. Hihetetlenül hiányzik! A szavai, a nevetése, a mosolya, az érintései, a csókjai… de egyszerűen az is hiányzik már, hogy mellette lehessek. Vajon ő is ugyanígy van ezzel? Vajon ő is úgy érzi, mintha az elválásunk egy őrülten mély sebet hagyott volna a szívünkben?
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá. És akárhányszor rá gondoltam, meg az együtt töltött perceinkre, olyan hatalmasat dobbant a szívem, mintha egyenesen ki akart volna szakadni a helyéről. Teljesen úgy érzem magam, mint akit örökre elszakítottak a szerelmétől. Pedig tudom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez az állapot nem örök! Egy-két hónap, és újra láthatom. Újra a karjaiban fog tartani, és szeretni fog úgy, ahogy eddig, ha nem még jobban!
A gondolataimban levő diavetítésnek azonban vége szakadt, amikor a vonaton bemondták, hogy a végállomás, vagyis London következik. Így mindenki szedelőzködni kezdett.
Én is felálltam a helyemről, és szép lassan készülődni kezdtem. Felvettem a kabátom, felhúztam a cipzárját, a vállamra tettem a kistáskám, megfogtam a poggyászom, majd elindultam a legközelebbi ajtó felé. A napszemüveget azonban még mindig magamon tartottam, a biztonság kedvéért. Láttam ugyan, hogy páran – főleg az idősebbek – érdekesen méregetnek, valószínű pontosan azért, amiért én anno Robot, de nem igazán foglalkoztam velük. Azt viszont megjegyeztem magamban, hogy Magyarországon valószínű már mindenki idiótának nézett volna emiatt, azonban úgy látszik, itt Angliában ez nem olyan szembetűnő dolog…
Ahogy beértünk a pályaudvarra, és leszálltam a vonatról, a kijárat felé igyekeztem, húzva magam után a kis „utánfutómat”. Fogalmam nem volt róla, hol vagyok, de hála apunak, és a jó tájékozódási képességeinek, amit örököltem tőle, hamar eligazodtam. Nézegettem a térképet, és pár pillanat múlva meg is találtam Nyugat-Kensingtont. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy csak 2 metrómegálló innen, úgyhogy fogtam a bőröndömet, és elindultam a metrólejárat felé.
Vettem jegyet, majd felszálltam az első metróra, ami jött, és elzötyögtem vele 2 megállót. Ott leszálltam, feljöttem a „felszínre”, és láss csodát, ott találtam magam a már ismerős, hatalmas bevásárlóközpont előtt. Innen már csak pár méter, és ott a cég. Elindultam hát egyenesen a Dunstan & Dunlevy irányába.
Már fájt a lábam ugyan a sok gyaloglástól, de gyorsítottam egy kicsit a tempón, mert észrevettem, hogy egyre többen figyelnek. Most végképp semmi kedvem mosolyogni, és Rob rajongóival beszélgetni, így amennyire csak tudtam, igyekeztem.
Kész felüdülés volt, amikor már odaértem a céghez, és beléptem az ajtón. Vettem két-három mély lélegzetet, és elindultam a recepció felé.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte az egyik a recepciónál álló két fiatal nő közül.
- Üdvözlöm! Krisztina Andrássy vagyok. Lisa Kinsley-hez jöttem.
- Rendben, azonnal szólok neki. Addig kérem, foglaljon helyet! – mondta, és mutatott a hófehér ülőgarnitúra felé.
- Köszönöm! – mondtam, és leültem a mutatott helyre.
Míg a recepciós lány – mert igazából 22-nél biztosan nem volt több – intézkedett, én tv-t néztem. Ugyanis a kanapéval szemben volt egy falra akasztott plazma tv, amin éppen a BBC ment. A felettébb érdekes adás szemlélését azonban sajnos abba kellett hagynom, mert a recepciós odalépett mellém. Vagyis azt hittem, hogy ő az…
- Szia Krisztiii!! – hallottam meg Lisa hangját. Azonnal odakaptam a fejem, és a mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Szia Lisa!!! – köszöntem én is őszinte lelkesedéssel, felálltam, és adtunk egymásnak két puszit. Nem kell ecsetelnem szerintem, hogy a két recepciós lány milyen szemekkel nézett végig rajtam.
- Gyere csak! Pont bent van a leendő főnököd, akár meg is ismerkedhetsz vele. – mondta, és elindult előttem, mutatva az utat.
- Ismered őt? Szigorú? Lenyel majd keresztben? – tettem fel az értelmesebbnél értelmesebb kérdéseimet már a liftben.
- Először is: igen, ismerem őt, de nem olyan nagyon. Csak egyszer-kétszer besegítettem neki egy-egy ügynél, semmi több. Másodszor: fiatal. Nagyon is! Ha jól tudom, két vagy három éve végzett a jogi egyetemen. Csak van egy kis bökkenő… ami mondjuk számodra biztos nem lesz gáz, mert okos vagy, értelmes, meg minden! – mondta, de egy kis hezitálást véltem felfedezni a hangjában. Egy szót sem szóltam, csak kérdő tekintettel ránéztem. Így folytatta: - Szóval, a helyzet az, hogy a Harvardon végzett, ráadásul dicsérettel. És éppen ezért megköveteli mindenkitől, aki vele dolgozik, hogy profi legyen! Ráadásul Mr. Dunstan és Mr. Dunlevy rá osztja a legkomolyabb ügyeket is, mert szó szerint mindent bevet azért, hogy nyerjen. De erről majd később… Viszont ne haragudj meg ezért, de… fogalmam nincs, hogy miért mellé lettél beosztva. Nem azért, mert el lennék szállva magamtól, vagy téged lebecsülnélek, isten ments… de én már közel 2 éve dolgozom itt, ráadásul végzős is vagyok az Oxfordon, és hát, csináltam már egyet, s mást, de még így is voltak ám olyan esetek, hogy egyszerűen kikapta a kezemből az aktát, mert szerinte nem úgy csináltam valamit, ahogy kell. Vagyis ha bunkó lennék, azt mondanám, hogy egy egoista majom, de mivel nem vagyok az, azt mondom, hogy mivel ő maxima cum laude végzett az egyetemen, így érthető, hogy a legjobbat várja el a keze alatt dolgozó beosztottaktól is. – fejezte be a gondolatmenetet. Én pedig nyeltem egy nagyot, és egy másodperc alatt vagy háromszor futott végig az agyamon az a – mostanra már igencsak fontossá és épeszűvé vált – kérdés, hogy: „Mit keresek én itt?”.
Lisa kiszállt a liftből, én pedig követtem őt. A felső szint – fogalmam nincs hányadik, mert másra figyeltem – ugyanolyan világos volt, mint az aula. Így nem is egy ügyvédi irodára, hanem inkább egy reklámügynökség irodaházára emlékeztetett.
Mentünk végig a folyosón, már épp meg akartam kérdezni Lisa-tól, hogy most hozzá, vagy a leendő főnökömhöz megyünk-e, amikor a folyosó végén levő egyik ajtó kicsapódott. Annyira nem számítottam erre, hogy megtorpantam, illetve igazából megijedtem. Lisa viszont úgy tűnt, mint aki már hozzászokott ehhez, de ettől függetlenül ő is megállt, és a kicsapódott ajtó irányába nézett. Ekkor kilépett egy férfi az ajtón, és becsukta maga mögött, most már emberibb módon.
Elindult felénk, és ahogy közeledett, egyre jobban ki tudtam venni az alakját. Az arcát sajnos nem, mert épp a telefonjába pötyögött valamit, így azt figyelte. A bal kezében pedig egy fekete aktatáskát fogott. Fekete öltöny, fehér ing, és sötétlila nyakkendő volt rajta. A testalkata pedig teljesen olyan, mint Roberté. Tőlem kb. egy fejjel magasabb, vékony, de mégis izmos. A haja viszont rövid, „tüsisebbnek” mondható. Ahogy még közelebb ért, felnézett ránk, pontosabban Lisa-ra, nekem először nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Ekkor azonban láttam rajta azt, mit Lisa mondott. Fiatal! Nagyon is… 25, max. 26-nál többnek semmiképpen sem nézném. De mondjuk, lehet nem is ő a leendő főnököm!
- Üdvözlöm Lisa! Kérem, amint van egy kis ideje, nézze át az aktákat, amiket az asztalomon hagytam, és válogassa ki a sürgősebbeket. Nekem üzleti ebédem lesz pár perc múlva, fogalmam nincs, mikor érek vissza! Köszönöm! – mondta a mellettem álló – már mondhatni – barátnőmnek.
- Természetesen uram! Mire visszaér, kész lesz! – válaszolta neki Lisa.
- Jó napot kívánok hölgyem! – fordult felém a férfi. Találkozott a tekintetünk. Csodaszép, csokoládébarna szemei voltak. Szinte igézően nézett rám. Ez a pasi egoista? Most komolyan? Nem úgy néz ki! De végülis, hamarosan úgyis kiderül… - gondoltam magamban. Viszont még mindig nem tuti, hogy ő a felettesem!
- Jó napot! – köszöntem vissza. Még egy pillanatig néztünk egymás szemébe, majd hirtelen a kezében levő telefonra kapta a tekintetét. A következő pillanatban pedig a füléhez kapta azt, és bele szólt, hogy „10 perc és ott vagyok!”. Ezzel el is viharzott.
- Ki volt ez? – fordultam oda Lisa-hoz.
- Hát… a főnököd! Akivel ma úgy látszik, már nem fogsz találkozni! Na, de sebaj! A mai napot legalább megúszod anélkül, hogy rád ömlesztené a túlcsorduló egoizmusát. Gyere a főnököm irodájába, ő most úgy sincs bent. Odaadom a kocsi kulcsod és a lakáskulcsod is. Így haza tudsz menni, berendezkedhetsz, és még pihenni is tudsz. Holnap meg jöhetsz 9 órára – mert egyébként akkortól van a normál munkaidő –, és megbeszélünk mindent! De arra figyelj, hogy helyi idő szerint 9 óra! Úgyhogy szerintem állítsd át az óráidat londoni időszámításra…
- Meglesz. Holnap viszont szeretnék majd kérni egy tanácsot is, méghozzá azzal kapcsolatban, hogy milyen tematika szerint osszam be az egyetemi óráimat, hogy dolgozni is tudjak. Neked már nagy gyakorlatod van ebben, nem igaz? – kérdeztem mosolyogva, miközben haladtunk az iroda felé.
- Így van! De ezt is majd holnap. – mondta, mikor benyitott az ajtón. Odament az egyik asztalhoz, a fiókból kivett két kulcsot, majd visszasietett hozzám. – Íme, ez a lakás-, ez pedig a kocsi kulcsod. – ejtette bele egymás után mindkettőt a kezembe.
- Rendben, de hol találom a kocsit? És milyet keressek?
- A hátsó parkolóban, és egy aranyszínű, fekete tetős Mini Coopert keress. A recepción a lányoktól kérd el a belépőkártyád. Amíg leérsz a lifttel, én odaszólok nekik. Aztán megmutatják a hátsó parkolóhoz vezető ajtót. Most pedig ne haragudj, nem akarlak elzavarni, csak ki sem látok a melóból. Az ezer akta mellé még a drága főnököd is feladatokat osztogat nekem… Na de megnyugtató, hogy most már elvileg te is itt dolgozol! Holnap találkozunk! – mondta, adtunk két-két puszit, megöleltük egymást, majd szétváltunk. Én a lift felé vettem az irányt, Lisa pedig visszament az irodába.
Leérve a földszintre, a recepciónál már vártak a belépő kártyámmal. Egy egyszerű plasztik-kártya volt, rajta a nevemmel, a cég logójával, és egy olyan fekete csíkkal a hátoldalán, mint ami a bankkártyákon van. Kezembe adta a kártyát az a lány, aki már megérkezésemnél is fogadott, majd így folytatta:
- A hátsó parkolóhoz pedig úgy jut el, hogy ez az ajtó mögötti folyosó végén levő ajtón kimegy. – mondta, és mutatott az ajtó irányába.
- Rendben! Köszönöm szépen a segítséget. Viszlát!
- Viszlát! – köszöntek mindketten. Ahogy hátat fordítottam, és elindultam az ajtó felé, szinte éreztem a tekintetüket magamon, és hallottam, amint összesúgnak a hátam mögött. Nem is tudom… nem szoktam első látásra megítélni embereket, de ez a két lány kimondottan az a fajta, akik szeretik kavarni azt, amit csak lehet. Azt nem hiszem, hogy felismertek volna, hiszen akkor biztos nem így reagáltak volna, de nem adok bele sok időt, hogy rájönnek, ki vagyok… Pontosan ilyenek azok a lányok, akik általában Rob-ért – pontosabban inkább Edward-ért – rajonganak. Olyanok, akik képesek miniszoknyában és magas sarkúban eltipegni egy díjátadóra az ősz kellős közepén, hogy ott sikongassanak és illegessék magukat, ezzel felhívva magukra a fiatal férfiszínészek figyelmét.
De nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, továbbmentem. Kijutottam a hátsó parkolóba, és ahogy kiléptem az ajtón, körbenéztem. Azonnal megpillantottam az autómat. Egy édi kis aranyszínű, fekete, keményfedelű Mini Cooper. Nem igazán tetszett ez az autó, mert olyan érdekes formája van, és képeken láttam a belsejét is, amivel szintén nem tudtam megbarátkozni. De végülis örülök, hogy legalább ez is van.
Odasétáltam, és kinyitva a csomagtartót, betettem a bőröndömet. Aztán előrementem, és beültem a vezetőüléshez – természetesen a jobb oldalra. Időközben rájöttem, hogy a magas sarkú csizma van rajtam, de aztán úgy döntöttem, nem túrom elő a lapos talpú cipőmet, vagy az edzőcipőmet csak azért, mert úgy kényelmesebb… A mai nap lusta vagyok! Hát, néha annak is kell lenni!
Így elindultam, hogy megvegyem a könyveimet, aztán pedig irány Stevenage, hogy megismerjem az új lakásomat.

***
Kriszti pulcsija, nadrágja és öve:
+ bőrdzseki
+ csizma
+ napszemüveg

Erik nadrágja, felsője és kabátja:

Cambridge Egyetem
1. Az egyetem előtt
2. A kapun belépve
3. Társalgó

Kriszti új barátai
1. Jessica Slone
2. Charles Grey

Dunstan & Dunlevy Ügyvédi Iroda
1. Az épület
2. A földszint

Kriszti céges autója: