27. fejezet - Egy új élet kezdete

Sziasztok!

Íme az új rész! Mint ahogy a fejezet-előrejelzőhöz is írtam, egyelőre befejeződtek a vizsgáim, így az átlagosnál kicsivel több időm marad az írásra. Ez pedig azt jelenti, hogy valószínű 3-4 naponta lesz új rész - legalábbis igyekszem, hogy legyen! :)

Viszont van egy kis szomorúság is a dologban, de tényleg csak egy nagyon pici! Ugyanis az elkövetkezendő pár részben - mint ahogy gondolom számítani lehetett rá - nem lesz túl sok Rob a részekben. Pontosabban hús-vér valójában nem lesz Kriszti mellett! Viszont ha azt nem is ígérhetem meg, hogy a New Moon szerinti Edward-hoz hasonló látomásokként, de gondolatokként és álmokként biztos fel-fel fog tünedezni! Illetve nem akarok sokat elkotyogni előre, mert akkor nem lesz érdekes... de annyit azért elárulok így elöljáróban, hogy inkább Kriszti érzéseinek fokozatos felerősödése fog előjönni a következő pár rész folyamán!

Bízom benne, hogy ezért nem utáltok meg nagyon sem a történetet, sem pedig engem, és továbbra is olvasni fogjátok a fejezeteket! *bizakodó bociszemek*
És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: várom a pozitív, illetve negatív kritikákat, észrevételeket, javaslatokat... egyszóval mindent!!! :)

Pussz mindenkinek,
Sabyna

ui.: És mindenkinek jó Karácsonyi készülődést!

***

Másnap hajnali 3-kor, amikor ébresztett a telefonom, mint mindig, most sem tudtam hol vagyok, és tulajdonképpen mi az isten is rezeg és zenél a fejemtől egy-két méterre. De mikor az agyam is felébredt, és eszembe jutott, hogy milyen nap van, és hogy valójában miért is ébresztget a telefonom, kipattantak a szemeim. Olyan frissnek éreztem magam, mint még soha!
Szinte kiugrottam az ágyból, és gyorsan megágyaztam. Ezek után felkaptam a kikészített ruháimat: piros-fehér nagynyakú pulcsi, fekete legging, vajszínű öv, és természetesen az alsónemű. Bevágtattam a fürdőbe, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd magamra kapkodtam a ruháimat, megfésülködtem, és már indulásra készen is álltam a fürdőszoba-tükörrel szemben. Aztán eszembe jutott, hogy ma elég kemény napom lesz, és mivel keveset is aludtam, ki kellene festenem magam. Már csak azért is, hogy ne látszódjanak annyira a karikák, és táskák a szemem alatt. Így feldobtam egy laza sminket is…
Miután végeztem, összeszedtem a fésűmet, fogkefémet, meg minden egyéb fürdőszoba cuccot, amit a reggeli készülődéshez hagytam kint, és visszamentem a szobába, hogy ezeket is eltegyem a poggyászba. Az alap smink-kellékeimet is összepakolásztam, és betettem a kistáskámba. Mivel nagyon is lehetséges, hogy el fogom kenni… így legalább lesz esélyem, hogy helyrehozzam.
Nagyjából átnéztem, hogy nem hagyok-e itthon valamit, de végülis annyira nem izgattam magam ezen, hiszen Nelli ideköltözik, és ha netalántán valamit mégis itt felejtenék, utánam küldi.
Mosolyogva konstatáltam, hogy kész vagyok, és mindennél jobban várom az indulást. Rápillantottam az órára, abban a reményben, hogy már csak pár perc, és Erik is megérkezik, de hatalmasat tévedtem! Még csak fél 4 volt! Így a mosoly egy picit ráfagyott az arcomra.
De aztán hirtelen jött az ötlet, hogy meg kellene nézni, milyen idő van kint. Hiszen itthon elméletileg nyár van, így nem kellene nagynyakú pulcsiban flangálnom, mert valószínű mindenki hülyének nézne, de Angliában biztosra veszem, hogy sokkal hidegebb van!
És amikor kimentem az erkélyre, elégedetten mosolyogtam el magam, hogy szerencsére nem egy pólót vettem fel. Ugyanis ahhoz képest, hogy augusztus vége van, amikor még azért nem szokott hideg lenni, most igencsak hűvös idő van. De azt azért mégiscsak túlzásnak éreztem, hogy a hosszabb fehér kabátomat vegyem fel, így arra jutottam, hogy kibányászom a tegnap eltett bőrdzsekimet a csomagból, és a fehéret elteszem. Így pont tökéletes lesz!
Így hát visszamentem a szobába, és megcseréltem a kabátokat. Mikor már ezzel is végeztem, ismét rápillantottam az órára, de még csak 10 perc telt el…
Na nem baj! Talán a 3 órás repülőút előtt nem ártana ennem is valamit! – gondoltam magamban.
Kivánszorogtam a konyhába, és kinyitottam a hűtőt. Nem volt benne sok minden. Ez azonban nem is lett volna baj, csak éppen nem kívántam semmit. De hogy azért mégis legyen valami a gyomromban, kivettem egy almát.
Leültem a konyhaasztal mellé az egyik székre, és miközben rágcsáltam az almát, elgondolkodtam. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy ha azt vesszük, most lépek be valójában a nagybetűs ÉLET-be. Igaz, hogy eddig is a magam ura volt, hiszen fent laktam Pesten, teljesen egyedül, egyetemre jártam, saját kis életem volt, stb., stb., stb. De most lesz egy saját lakásom, egy saját autóm, egyetemre fogok járni, dolgozni fogok, és van egy csodálatos barátom is, aki igaz, nem sokat lesz velem, de az enyém! És imádni fogom, mikor „haza” jön, és együtt leszünk. Távol az otthonomtól, távol a szüleimtől. Csak én, és a saját életem! Mindezt úgy, hogy még csak június 4-én leszek 21 éves… Nem adatik meg mindenkinek, hogy külön élete, vagy egyáltalán ilyen élete legyen, ennyire fiatalon! Szerencsés vagyok!
Az elmélkedésemből a kaputelefon hangja ébresztett fel. Felpattantam, és odaszaladtam.
- Igen? – szóltam bele, mintha nem tudnám, hogy ki az.
- Jó reggelt hölgyem! A taxi indulásra készen várja! – válaszolt egy mélyebb, rekedtebb férfihang, de rögtön felismertem, hogy Erik az, csak szórakozik.
- Oh, én nem rendeltem semmilyen taxit uram! Az egyik legjobb barátom jön értem, pár percen belül! – mentem bele a játékba.
- Öhm, akkor bizonyára téves! Elnézést a zavarásért! Viszlát! – mondta az „idősebb” Erik.
- Erik, mindjárt lent vagyok! – mondtam.
- Inkább engedj be, segítek lehozni a csomagokat!
- Nem, nem kell! Csak egy bőröndöm van, meg a kistáskám. Elbírom! Már indulok is! – válaszoltam, majd kinyomtam a kaputelefont. A kb. negyedik lerágicsált alma még mindig a kezemben volt. Az étvágyam viszont elment, amikor görcsbe rándult a gyomrom, így egy kecses mozdulattal a kukában landolt.
Besiettem a szobába, felkaptam a szekrényen heverő telefonom, a kistáskám, és kihúztam a konyhába a poggyászt. Belebújtam a csizmámba, felvettem a bőrkabátom – de a cipzárt nem húztam fel –, és még utoljára körbenéztem a lakásban. Hiányozni fog…
Aztán lekapcsoltam a konyhai villanyt, és a lakáskulccsal a kezemben kiléptem a lépcsőházba. Bezártam a lakást, és már baktattam is lefelé.
Egyszer-kétszer majdnem leestem a lépcsőn a hatalmas poggyásszal együtt, de ezen kívül semmi baj nem történt. Kivéve, hogy szinte minden második lépcsőfoknál előtűnt az agyamban a „Mekkora hülye vagy, hogy nem engedted, hogy Erik segítsen!” mondat. Na, de sebaj, épségben leértem.
Mikor már az utolsó lépcsőfokról is leléptem, minden mérgem megszűnt, és letéve a poggyászt, megfogva a kis fogóját, húzni kezdtem magam után. Így mikor kiléptem a kapun, hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Jó reggelt! – köszöntött Erik zsebre tett kézzel. Szegénykémen annyira látszott, hogy milyen fáradt, álmos, és emiatt fázik is rendesen. Tiszta lelkiismeret-furdalásom volt!
- Neked is jó reggelt! De igazán nem kellett volna kivinned! Ismerem a járást, van vonat, de mivel utálod, ha vonatozok, van taxi is a világon!!! – mondtam neki kicsit ingerültebben. Tényleg olyan álmos volt… jó hogy nem aludt el állva.
- Most baj, hogy én viszlek ki?
- Jaj, dehogy is! Nem így értem! De tiszta kómás vagy! Tudom, hogy este dolgoztál, és ha aludtál 3 órát, sokat mondok!
- Nem számít! De azt gondoltad, hogy majd egy sima telefonnal elintézed a búcsúzkodást? Vagy mi? – lépett közelebb egy lépést.
- Dehogy is… - mondtam halkan, én lehajtottam a fejem. Igaza van! Nagyon rosszul éreztem volna magam, ha nem találkozom vele indulás előtt… Így nem is firtattam a dolgot.
- Megkérhetlek valamire? – folytattam.
- Persze.
- Odaadnád ezt a kulcsot Nellinek? Nagyon fontos lenne. Ezentúl a lakásomban fog lakni, és nem akarom a postaládában hagyni a kulcsot.
- Igen, persze, de akkor nem is szándékozol már hazajönni??? – kérdezte hatalmas szemekkel, és közben elvette a felé nyújtott kulcsot.
- Dehogynem! Természetes, hogy hazajövök, de minden tartsak fent egy lakást, ha csak fél évben egy-két hétre jövök haza. Felesleges… Nellinek amúgy is jól jött most, hogy odaadtam neki, ha meg hazajövök, majd anyuéknál alszom. – ecseteltem, amire csak egy bólintást kaptam válaszul.
Ahogy közelebb jött, úgy csinált, mintha meg akart volna puszilni vagy csókolni, közelebb hajolt hozzám, de aztán nem történt semmi, csak a hátam mögé nyúlt, és megfogta a poggyászom fogóját. Elmosolyodott, és megemelve a csomagot, a kapuval szemben álló autója felé vette az irányt. Én pedig elindultam utána.
Mikor már mindketten a kocsiban ültünk, Erik – ahogy szokott – lendületesen elindult, majd megszólalt.
- Nagyon csinos vagy egyébként! – mondta mosolyogva, és közben az utat figyelte.
- Köszönöm! De azért te sem panaszkodhatsz! – mondtam, és végignéztem rajta. A ház előtt igazából fel sem tűnt, milyen jól néz ki. És hogy mennyire összeöltöztünk… Egy világoskék farmer, egy piros-feliratos póló, és egy fekete bőrdzseki volt rajta.
- Csak aztán vigyázz, nehogy túl sok ártatlan, mit sem sejtő pasi fejét csavard el Londonban! – mondta nevetve.
- Majd igyekszem! – nevettem én is.
A hátralevő utat már teljesen szótlanul tettük meg, csak a zenéket hallgattuk a rádióban. Amik hát miért is ne, lassú számok voltak, ezzel még jobban fokozva az amúgy is „mesés” hangulatot!
Ahogy közeledtünk Ferihegy felé, egyre jobban érezhető volt a feszültség a levegőben. Én persze az izgalomtól voltam feszült, mert igazából már alig vártam az utazást, az új élmények, illetve az egyetemi beiratkozás miatt, Eriken viszont tisztán láttam, hogy pont az ellenkezője miatt ideges, sőt… meg mernék esküdni rá, hogy titkon azt mondogatja magában, hogy mikor fordulok felé, és kiáltom el magam, hogy „Hehe, bevettétek! Nem is megyek el!”…
Mikor odaértünk a reptérre, leparkolt a 2B terminál előtti parkolóban, és kiszálltunk. Egy árva szó nélkül kivette a poggyászomat, majd bezárta a kocsit, és egymás mellett indultunk el a terminál felé.
Már majdnem odaértünk a fotocellás ajtóhoz, amikor hirtelen hatalmas kiáltásra lettem figyelmes.
- Krisztina!!!!
A hang irányába néztem, és akkor vettem észre, hogy a sötétben vagy 6-7 paparazzi rohan felénk, közben kattogtatva a gépeiket, folyamatosan fotózva minket…
Én teljesen ledermedtem, hiszen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy Rob nélkül is ennyire letámadnak. Ráadásul itthon, Magyarországon. De Erik szerencsére észnél volt, elkapta a kezem, és rohamléptekkel elindult az ajtó felé, engem is magával rángatva. Közben folyamatosan takart. Mondjuk annyira nem kellett szándékosan takarnia, mivel a lesifotósok felőle érkeztek, másfelől pedig nagyobb darab volt, mint én. De azért hálás voltam neki nagyon. Úgy látszik, a gyors cselekvés benne van a férfiak vérében!
Ahogy beléptünk az ajtón, a biztonságiak azonnal felismertek engem, és a kialakulni látszó helyzetet is, így gyorsan odasiettek hozzánk. Kettő mellénk állt, másik kettő pedig az ajtóban tartotta vissza a fotósokat. Azok viszont még így sem bírtak magukkal, mert mikor hátrapillantottam, akkor láttam, hogy áthajolva a biztonságiak kezei fölött és között, még mindig fényképeznek.
Mi azonban tovább mentünk a rögtönzött testőrök kíséretében. Elég kellemetlen volt, mivel az emberek végig néztek minket, és a nagy részük biztosan azt hitte, hogy csináltunk valamit, azért kísérnek. Egy-két fiatalabb lánynál viszont észrevettem a ledöbbenést, hogy én vagyok az a bizonyos lány! Némelyikük aranyosan rám mosolygott és integetett, viszont volt olyan is, aki elfordult, mikor leesett neki, ki vagyok. Na igen, van aki nem örül a kapcsolatunknak Robbal…
Mikor végre odaértünk a jegykiadó pulthoz, a biztonságiaknak megköszöntük a közreműködést, majd el is mentek. Itt már biztonságban voltunk!
- Te jó ég! Ez vár rád Angliában? Ezek után meggondolom kétszer is, hogy elengedjelek-e! – mondta.
- Nem, Anglia más. Rob mondta, hogy…
- Na igen, megint Rob! Nem hiszem el, hogy ennek tesz ki téged!
- Ő nem tehet róla, hogy vannak ennyire elvetemült emberek!! Másrészt meg ne hibáztasd mindenért őt, mert én választottam, hogy a barátnője leszek! És nem bántam meg! Ennek ellenére sem… - fakadtam ki.
- Ja, persze! Te választottad… Mert nem hagyott békén! Állandóan csak hívogatott, hogy nem tud kiverni a fejéből, meg ilyenek. Hogy lehetne ellenállni ennek?
- Nem vagy te egy kicsit elszállva magadról Erik?? Az persze nem zavarna, ha a te nyakadban lógnék, és téged szeretnélek úgy, mint őt. Igaz?! Féltékeny vagy!
- Nem vagyok féltékeny!
- De igen, az vagy! Nagyon is! Lehet, te nem veszed észre, de mióta találkoztam Robbal, és elmondtam neked, azóta csak puffogsz!
- Na jó, befejeztem! Igazad van, tarts csak ki a karriered mellett. Nagyon is jó ügyvéd leszel! – vágta oda nekem.
- Most ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, mit akart ezzel, de annyit éreztem, hogy ismét sikerült elérnie, hogy felidegesítsem magam. Úgy látszik, a mi kapcsolatunk már soha nem változik meg…
- Áh, hagyjuk!
- Nem! Most már mondd el, ha belekezdtél! Hagy halljam… Mondjad! – mondtam, és a szemébe néztem folyamatosan.
- Borzasztóan kibírhatatlan vagy néha Kriszti! Ha valaki megmondja neked az igazat, addig beszélsz, és bizonygatod az ellenkezőjét, hogy a végén még a másik személy is elhiszi, hogy az az igazság! Erre értettem, hogy jó ügyvéd leszel! Pontosan ez a viselkedés kell erre a pályára! – vallotta be.
- Ez… ez azért fájt! Nem hittem volna, hogy valóban ezt gondolod rólam! De tudod mit? Most már nem is számít! Nem kell többé elviselned a… hogy is mondtad… „borzasztóan kibírhatatlan” viselkedésemet! – válaszoltam, és mutattam a macskakörmöket a levegőben.
Teljesen ledermedt a válaszomtól, gondolom nem számíthatott arra, hogy így reagálok majd, de kihasználva ezt, kikaptam a kezéből a poggyászomat, és odamentem az egyik szabad pulthoz.
Pár perc alatt kiállították a már interneten lefoglalt jegyemet, majd rá sem pillantva Erikre, elviharzottam a csomagleadáshoz. Mikor a poggyászom már a futószalagon pihent, én pedig épp elindultam volna a fémdetektoros kapuhoz, valaki elkapta a kezem, és visszarántott.
Szinte reagálni sem tudtam, csak azt éreztem, hogy a keze a derekamon van a kabát alatt, és szorosan magához húz, a másik keze pedig a hajamba túr. A következő tized másodpercben pedig a szája eszeveszettül csókolja az enyémet.
Ha nem lenne Rob a barátom, nem szeretném őt annyira, mint amennyire szeretem, és nem mellesleg Erik iránt is éreznék valami többet, élveztem volna ezt a „békülő csókot”, hiszen fantasztikusan édes, és érzéki volt. De így, hogy Erik iránt barátságon kívül többet tényleg nem érzek, ráadásul úgy csókol meg már azt sem tudom hanyaggyára, hogy tisztában van vele: foglalt vagyok… nem élveztem! Egyáltalán nem!
Így egy határozott mozdulattal ellöktem magamtól, és valószínű a felgyülemlett méreg és idegesség miatt egy hatalmas pofont kevertem le neki. Olyat csattant, hogy még a 3-4 méterre levő, fémdetektoros kapunál álló biztonsági őrök is meghallották, és odakapták a fejüket. De mikor látták, illetve inkább kitalálták, mi és miért történt, tapintatosan elfordultak. Bár tapintatosságról egy tömött reptér még tömöttebb termináljában nem nagyon beszélhetünk, hiszen kb. a két biztonsági őrön kívül mindenki minket figyelt. A fejem pillanatok alatt olyan vörös lett, mint a rák, ráadásul furdalt a lelkiismeret, hogy ekkorát ütöttem, ráadásul azért is, mert még soha nem pofoztam fel senkit. Erre pedig már csak az tett egy lapáttal, hogy megfájdult a kezem.
Erik azonban olyan képet vágott, mint aki pontosan tudta miért kapta, és mintha… teljes mértékben egyet is értene ezzel a tettemmel. A következő pillanatban pedig ezt már szavakban is tudatta velem.
- Ezt megérdemeltem! – mondta, és közben megfogta az arca bal oldalát, ahova a pofont kapta. Nagyjából olyan vörös volt az a fele, mint az én egész fejem. Mivel nem reagáltam semmit, csak néztem rá, folytatta: - Mondjuk… igazából azt nem hittem, hogy felpofozol! Arra számítottam, hogy leüvöltöd a fejem, hogy mit képzelek magamról, vagy egyetlen árva szó nélkül elrohansz, de arra végképp nem, hogy lekeversz egyet. Ne haragudj rám, de meg kellett tennem! Egyszerűen nem tudtam volna elviselni, ha ezt nem teszem meg!
- Úgy őszintén! Te tudod ilyenkor, hogy mit csinálsz? – találtam meg végre a hangom.
- Pontosan tudom! És a következményeit is vállalom! – mondta.
Úr isten! A következmények! A média… fotók… Rob! Jézusom! Mégis hogy fogom ezt megmagyarázni neki, anélkül, hogy elhinné nekem, nem történt semmi? Tökéletes! Mostmár nem csak amiatt lehet gyomorgörcsöm, hogy mi lesz Angliában, hanem amiatt is, hogy mi lesz, ha Rob ezt megtudja. Mert egyértelmű, hogy a pofont nem fogják leközölni, csak a csókot.
- Kriszti, mondj már valamit! – mondta kérlelve Erik, és közelebb lépett egy fél lépést.
- Ne! – mondtam, és felemeltem a két kezem egy pillanatra, jelezve, hogy ne érjen hozzám. Majd vettem egy nagy levegőt, és felnéztem rá, egyenesen a szemébe: - Ha most Rob szakít velem, az a te hibád lesz! És végre boldog lehetsz, hogy elérted a célodat! – mondtam, és megfordultam, majd rohamléptekkel a fémdetektoros kapuhoz mentem, és letéve a táskám a futószalagra, átléptem rajta. Ide már nem jöhet utánam Erik!
Az ellenőrzés után felkaptam a táskám, majd utoljára még futólag rápillantottam. Láttam rajta, hogy magát a tettét nem bánta meg, csak azt, hogy ennyire feldühített vele. De mindenféle érzelemnyilvánítás nélkül továbbmentem. Egyenesen a női mosdóba.
Ahogy beléptem, szinte összehúzott a fájdalom, és a sírás. Fájt, hogy nem tudtam normálisan elbúcsúzni az egyik legjobb barátomtól. Fájt, hogy ennyire összevesztünk, és az is fájt, hogy Robnak ezzel nagy fájdalmat okoztam, illetve fogok okozni.
Aztán mikor már sikerült egy kicsit megnyugodnom, erőt vettem magamon, és eldöntöttem, hogy ma nem fogom ezen törni magam. Ez életem egyik legfontosabb napja, és mostantól erre fogok koncentrálni.
Gyorsan megnéztem a tükörben, hogy a sminkem egyben van-e még. Szerencsére nem kentem el – örök hála a vízálló szemfesték megalkotójának – és kimentem a mosdóból.
Odaballagtam a váróba, és leültem az első üres székre. Ekkor eszembe jutott, hogy nem is tudom, mennyi az idő, és hiába néztem körbe, nem láttam órát sehol sem. Így elővettem a telefonom.
Két nem fogadott hívás. A hívó fél: Erik. Egy új üzenet. Feladója: Rob. A hívásokat figyelmen kívül hagyva rögtön megnyitottam az sms-t.
„Szia édes! Tudom, nálatok már késő van, de én most végeztem. Ne haragudj, hogy egész nap nem hívtalak! Tiszta kalamajka ez a forgatás, mindenki össze-vissza kapkod. Semmi sem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. Viszont egész nap rád gondoltam, így túléltem ezt a napot is! Nagyon hiányzol szívem, és alig várom, hogy újra a karjaimban tarthassalak! A repülőúton vigyázz magadra, és jó utat! Nagyon szeretlek, Rob”
Még vagy háromszor elolvastam Rob üzenetét, mert valahogy olyan nyugalmat és biztonságot árasztott magából, mint maga Robert. Ha rá gondolok, mindig mindent elfelejtek, és megnyugszom. Így történt ez most is.
Az sms olvasása után még az időt is elfelejtettem megnézni, így arra kaptam fel a fejem, hogy a 6 órakor induló londoni járatra már meg lehet kezdeni a beszállást. Így felpattantam, és már mentem is a folyosó felé. Odaadtam a jegyet, és a szokásos „Jó utat!” jókívánság után a stewardess továbbengedett.
Pár perc múlva már az ablaknál levő helyemen üldögéltem. Mivel nem volt kedvem semmihez, de valamivel mégis muszáj volt elterelnem a gondolataimat, hogy ne Robon, a csókon, illetve Eriken kattogjon az agyam, elővettem a fülhallgatóm, a telefonom, és zenét hallgattam. Körülöttem lassan feltöltődött az összes ülőhely, és mivel még mielőtt elkezdtem volna zenét hallgatni, bekapcsoltam az övemet, így nem lepődtem meg, mikor gurulni kezdtünk.
Az út szerencsére zökkenőmentes volt, úgy nagyjából egy órán keresztül hallgattam zenét, aztán elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy a gép földet ért.
Kikapcsoltam az övem, elpakoltam a fülhallgatóm, a telefonom, majd felvettem a kabátom, és nyugodtan ülve a helyemen megvártam, amíg a gép megáll.
Ahogy megállt, az elsők között indultam el a kijárat felé. Most valahogy nem volt hangulatom megvárni a sok embert, amíg leszállnak… minél előbb érezni akartam az angol levegőt, azt a bizonyos illatot, amit úgy szerettem!
Amint kiléptem a gépből, megéreztem az illatot, de az időjárás zordságát is. Rettenetesen hideg volt, még Angliához képest is. Bár a kezeimen kívül semmim nem fázott. Áldottam az agyam, hogy nem egy szál pólóban és a bőrdzsekiben indultam el otthonról. Gyorsan felhúztam a kabátom cipzárját, és már indultam is a terminál felé.
Felvettem a csomagom, és miközben sétáltam kifelé, már hívtam is anyuékat. Csak egy pár pillanatot beszéltem anyuval, elmondtam neki, hogy minden rendben van, most érkeztem meg a reptérre, és ne aggódjon.
Ahogy letettem a telefont, megláttam egy taxit, ami éppen a kijárattal szemben állt. Mintha csak rám várt volna…
Odamentem, és kinyitottam a hátsó ajtót.
- Üdvözlöm! Szabad?
- Persze hölgyem! – nézett hátra a férfi, és ahogy meglátta a csomagomat, azonnal kiszállt, és elvéve azt, betette a csomagtartóba. Majd odalépett az ajtóhoz, és megszólalt:
- Üljön be! – mondta, én pedig tettem, amit mondott. Majd – mint egy igazi angol úriember – becsukta az ajtót. Megkerülte az autót hátulról, majd ő is beszállt a volánhoz.
- Hová vihetem?
- Cambridge-be. – válaszoltam röviden.
- Rendben! – mondta, és már indult is. Tudom, hogy nem lesz valami olcsó, hogy egy Londontól 1,5 órára fekvő városba visz, de most valahogy nem volt kedvem buszozni, sem vonatozni. Holnaptól pedig elméletileg lesz már autóm is!
A Cambridge-be vezető úton végig nézelődtem kifelé az ablakon. Láttam, hogy párszor felém pillant a sofőr a visszapillantó tükörből, de gondolom láthatta rajtam, hogy nagyon el vagyok merülve a gondolataimban, így nem szólt hozzám. Vagy lehet akkor sem szólt volna hozzám… Ki tudja! Csak akkor szólalt meg, amikor már Cambridge-be voltunk.
- A városban vagyunk. Hová vihetem?
- Az egyetemre. – mondtam. A sofőr bólintott, és tovább hajtott.
Pár perccel később egy hatalmas, kicsit ódivatú, és talán templomra emlékeztető épület előtt találtam magam, ami már az internetről ismerős volt. A Cambridge Egyetem.
Gyorsan kifizettem a taxit a sofőrnek – ami mellesleg nem is volt annyira drága, mint amilyenre számítottam –, és kipattantam a taxiból. Kivette a sofőr a poggyászomat, megköszöntem, hogy elhozott, és már el is indultam a hatalmas kapu felé.
Minden egyes lépésemmel – ahogy egyre közelebb értem a kapuhoz – hatalmasakat dobbant a szívem. Legszívesebben elmosolyogtam volna magam, de nem akartam, hogy idiótának nézzenek, így nem tettem.
Ahogy körbepillantottam, észrevettem, hogy még ha akarnám, sem tudnám letagadni, hogy jelen pillanatban Angliában vagyok. Annyira jellemző volt ez a vidék, ez az épületstílus… és még nem is láttam belülről! Hajjajj… ha ilyen gyönyörű kívülről, akkor milyen lehet belől? – tettem fel magamban a kérdést. Hamarosan erre is választ kapok…
Az épület előtt már rengeteg diák várakozott: beszélgettek, nevetgéltek. De volt olyan is, akit a szülei kísértek el, illetve voltak olyanok is, akik egyedül ácsorogtak. Rápillantottam az telefonomra. Már fél 10 elmúlt.
Így elindultam a kapu felé, hiszen fél órával a beiratkozás előtt nem hiszem el, hogy nem engednének be. Biztos, akik kint állnak, csak levegőzni akarnak. Vagy nem tudom… Minden esetre igazam volt.
Ahogy beléptem a kapun, még csodálatosabb látvány fogadott. Egy hatalmas előkert, körülötte pedig tégla alakban az épület, folyosókkal összekötve. A fű tökéletesen zöld volt, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy mesében lennék. Láttam, hogy páran követtek, és az arcokból ítélve őket is olyan meglepetés ért, mint engem.
Azonban belül is voltak már jó páran, így nem voltunk egyedül, szerencsére. Én azonban még ennél is bátrabb voltam, ugyanis egy hatalmas levegővétel után tovább haladtam, és beléptem a főépületbe is.
Ahogy beléptem, itt is leesett az állam. Mintha nem is egy egyetemen, hanem egy hotelben, vagy nem is tudom, hol lennék. Egy hatalmas társalgó fogadott, tele fotelekkel és asztalokkal, ugyanolyan stílusban, mint maga az épület. Nem sokan mertek idáig elmerészkedni, így alig volt olyan asztal, ahol ültek. Kapva ezen a lehetőségen, lecsüccsentem az egyik üres asztalhoz, és hátradőlve a kényelmes székben pihengettem és nézelődtem. Közben előkerestem a papírokat is, amiket be kell majd adnom. Unaloműzés gyanánt elkezdtem újra olvasgatni őket, amikor valaki megszólított.
- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak! – mondta egy vékony, fiatal, kicsit talán kanadai akcentusú női hang.
Felnéztem, és egy hosszú szőke, egyenes hajú, kék szemű lánnyal találtam szembe magam.
- Szia! Nem zavarsz! Mond csak… - mondtam mosolyogva.
- Láttam, hogy te is egyedül vagy, így valószínű, te is beiratkozni jöttél… Ezért gondoltam, megismerkedhetnénk, és akkor nem kellene teljesen ismeretlen emberek közé mennünk egyedül… - mondta félénken mosolyogva.
- Jaj, hát persze! Gyere, ülj le!
- Köszi! – és leült arra a székre, amiről az előbb elvettem a táskám.
- Egyébként Krisztina Andrássy vagyok. – mutatkoztam be, és felé nyújtottam a jobb kezem.
- Én pedig Jessica Slone. – mutatkozott be ő is, és kezet ráztunk.
- Ne haragudj, hogy csak így rád rontok ezzel a kérdéssel, de te nem vagy angol, igaz?
- Jól látod! Nem, nem vagyok angol, kanadai vagyok. Vancouverben születtem. – mondta. A város neve hallatán ismét megdobbant a szívem…
- De akkor hogy-hogy ide jöttél egyetemre? Hiszen Kanadában is jó egyetemek vannak, nem?
- Igen, jók. Csak nem annyira, mint az itteniek. Meg amúgy is külföldön szerettem volna tanulni. Főleg ide, Angliába vágytam nagyon. És most itt vagyok… - mondta most már bátrabban mosolyogva. – És te? Szerintem te sem vagy angol. Ahhoz túl tisztán és szépen beszélsz, hogy angol legyél.
- Te is jól látod. Magyar vagyok. És nálam is hasonló a szitu, mint nálad. Bár én már elkezdtem egy magyar egyetemet, végig is jártam 2 évet, de eldöntöttem, hogy itt Angliában szeretnék karriert építeni, így jelentkeztem. És szerencsére fel is vettek.
- Milyen szakon leszel?
- Jogon.
- Oh, micsoda véletlen. Én is! Lehet még a végén kollégák leszünk?
- Könnyen meglehet! – mondtam, és mindketten elnevettük magunkat.
Ilyen kellemes hangulatban beszélgettünk tovább a fennmaradó 25-30 percben. Jessica külön megkért arra, hogy Jess-nek hívjam, ugyanis utálja, ha Jessicának nevezik. Én pedig ugyanezt mondtam neki az én nevemmel kapcsolatban. Így kiegyeztünk egy Jess-ben és Krisztiben.
Beszélgettünk volna tovább is, de épp jött egy olyan 30-40-es éveiben járó hölgy, így abbahagytuk a beszélgetést, és rá figyeltünk. Csak ekkor vettük észre, hogy időközben mindenki, aki kint várakozott, betömörült a társalgóba.
- Üdvözlök mindenkit! Elisabeth Kerr vagyok, az Egyetem Tanulmányi Osztályának vezetője, és szeretettel köszöntöm Önöket! A mai napon történik majd meg az Önök beiratkozása, és ezzel egy időben mindenki fog kapni egy felsőbbéves segédet, úgynevezett mentort, aki majd elkalauzolja Önöket az Egyetem területén, illetve segít mindenben, amiben csak tud. – ezt elmondta, belekukkantott a kezében levő papírokba, majd folytatta: - Azt hiszem bevezetésnek egyelőre ennyi elég lesz. Most pedig jöjjön velem 50 leendő diák. – eddig a percig mindenki síri csendben hallgatta a hölgy mondandóját, de most egy közepes zsivaj támadt hirtelen. Mi gyorsan egymásra pillantottunk Jess-szel, és már el is döntöttük, hogy benne leszünk az első turnusban. Egyébként a szülőket, kísérőket leszámítva úgy 100-120 diák lehetett a társalgóban.
Gyorsan felkaptam a táskám, a poggyászom, és már siettünk is Mrs. Kerr felé. Ahogy odaértünk, elkezdte számolni az előtte sorakozó embereket. Pillanatok alatt összegyűlt az 50 diák, így el is indultunk, valószínű a Tanulmányi Osztály vagy a Titkárság felé.
- Szerinted csak ennyi diák lesz összesen az évfolyamon? – kérdeztem Jess-hez fordulva, miközben mentünk felfelé a lépcsőn.
- Hát, nem hiszem. Túl kevesen vagyunk ahhoz… - mondta.
- Nem-nem. Többen is leszünk, csak a különböző szakokat más-más időpontokra hívták. – szólalt meg egy másik hang a hátunk mögül. Jess és én is hátrapillantottunk, szinte egyszerre.
- Áh, köszi az infót. Akkor ezek szerint, aki most itt van, az a 100-120 diák, mind joghallgató lesz? – kérdeztem, közben le-lenézve a lépcsőre, nehogy elvágódjak.
- Úgy néz ki! – mondta a srác mosolyogva. – Egyébként Charles Grey vagyok, de szólítsatok csak Charlie-nak. – mutatkozott be.
- Ő a csoporttársunk, Jessica Slone, én pedig Krisztina Andrássy vagyok. De csak Jess és Kriszti… - tettem hozzá.
- Nagyon örvendek! – mondta, és kezet fogott velünk.
- Szintúgy! - mondtam.
Jess-en láttam, hogy megint zavarban van. Nem semmi, hogy ilyen félénken, és bizonytalanul eljön ilyen messzire tanulni, ráadásul pont jogot! – gondoltam magamban. Vagy talán most más miatt jött volna zavarba??
Charlie végülis nem volt csúnya srác, de olyan hú, de nagyon helyes sem. Teljesen átlagos pasi! Vörösesbarna haj, barna szem, szemüveg, és közepes testalkat. Mondjuk inkább a vékony, mint a macis felé tendált. A kisugárzása viszont megnyerő volt. Talpraesett, határozott… igazi ügyvéd-jelölt! És már idősebb is volt, mint mi. Legalábbis kinézetre! Elképzelhető, hogy ez a típus jön be Jess-nek! Előbb-utóbb úgyis kiderül! – mondtam magamban. és elmosolyodtam, amit szerencsére Jess nem vett észre.
Ahogy felértünk az első emeletre, és odasétáltunk egy hatalmas fehér ajtó elé, ami fölé a „Tanulmányi Osztály” felirat volt kibiggyesztve, Mrs. Kerr felénk fordult, és elmondta, hogy egyesével menjünk be, az értesítéssel és az ahhoz csatolt, lehetőleg már kitöltött nyomtatványokkal együtt.
Amilyen gyorsan összegyűlt az 50 fős csoport a társalgóban, annyira nem akaródzott senkinek sem elsőként bemenni. Mindenki a másik arcát figyelte, hogy mikor dönt végre úgy, hogy megy, de senki sem mutatott semmi féle hajlandóságot.
Mint ahogy számíthattam is volna rá, Charlie a határozott, és igencsak barátkozós természetével hamar társakra akadt, mert mikor hátra fordultam, bízva abban, hogy talán ez erőt adni neki, hogy bemenjen elsőként, cseppet sem meglepődve tapasztaltam, hogy már vagy 3-4 sráccal csevegett nagy egyetértésben. Azon viszont eléggé meglepődtem, hogy találkozott a tekintetünk, és ezért mindketten elmosolyogtuk magunkat.
- Na tudjátok mit? Feláldozom magam értetek! Én kapjam az első pofont! – mondta teátrálisan kihúzva magát Charlie, és lassan elindult az ajtó felé.
- Haver, gondolj arra, hogy lehet, valami jobbat kapsz, mint egy pofon! - mondta az egyik, még ismeretlen srác.
- Ja, és te vagy a szerencsés, aki először kipróbálhatja! – mondta egy másik. Erre Charlie széles vigyorra húzta a száját, amire mindannyian – persze csak akik a közelben álltak, és hallhatták a srácok beszólásait – elkezdtünk nevetni.
- Jó kis 3 év lesz, azt hiszem! – mondtam Jess-nek, közelebb hajolva hozzá.
- Igen! – jött a válasz Jess-től, aki még mindig Charlie-t nézte. Mostmár semmi kétség, bejön neki az újdonsült ismerősünk!
Charlie úgy 10 percet, maximum negyed órát lehetett bent, és nagyobb vigyorral jött ki, mint amivel bement. A srácok érdeklődve néztek rá, ő pedig belement a játékba.
- Hűű gyerekek! Ez nagyon király volt! – mondta, és közben elkezdte igazgatni a nadrágját. Mindenki más röhögött rajta. Természetesen Jess és én is. Charlie még tovább folytatta a mesedélutánt a srácoknak, de nekem eszembe jutott, hogy ma még a Dunstan & Dunlevy-hez is be kell ugranom, így nem kellene sokat időznöm itt a suliban. Így elhatároztam, hogy bemegyek másodiknak.
- Jess, vigyáznál a cuccomra? Azt hiszem, leszek második! – mondtam neki mosolyogva.
- Persze, menj csak. Utánad megyek én! – válaszolta.
Így bementem. Egy viszonylag nagyméretű iroda fogadott, ami szintén olyan ódivatúbb volt. Sötét, fa bútorok és íróasztalok, fekete számítógépek, nagy szőnyegek, és régi fotelek. Ezekkel azonban nem sokat foglalkoztam, mert ahogy beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót, Mrs. Kerr már hívott is az ő asztalához. Odamentem.
- Kérem, foglaljon helyet! – mondta, és mutatott a vele szemben álló szék felé.
- Köszönöm! – mondtam, majd leültem.
- Hogy hívják?
- Krisztina Andrássy
- Oh igen! Vártam a hívását a lakcímével kapcsolatban, de nem szólt ide. Remélem nem változott a helyzet, mert szabad kollégiumi szálláshelyünk sajnos már nincs.
- Igen, sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de nagyon zsúfolt volt az elmúlt hetem, Amerikában voltam, és teljesen kiment a fejemből a hívás! Mégegyszer, ne haragudjon! A helyzet pedig természetesen nem változott, továbbra is megvan a lakás, és a címet is tudom már.
- Nem, semmi gond. Azért nem is hívtam Önt, mert gondoltam, hogy nem változott semmi, csak nem ér rá. Nem késett el semmivel, ez csak amolyan formalitás. Tehát mi a lakcím?
- 73 Penn Road, Stevenage.
- Rendben, köszönöm! Már csak a kitöltött nyomtatványokat szeretném elkérni, és nálam végzett is. Megkérném, hogy fáradjon át a kolléganőmhöz… - mutatott a másik asztalhoz, miután átadtam a papírokat, ahol egy nagyjából vele egyidős hölgy ült, és épp rám mosolygott. - … akitől megkapja a könyvlistát, amit a tanévkezdésig be kell szereznie, a mentora nevét, illetve az első szemeszter ajánlott tanrendjét is. Annyit szeretnék még elmondani, hogy a tanév szeptember 1-jén kezdődik, természetesen 8 órakor. És végül: Szeretettel köszöntöm iskolánk diákjai között!
- Nagyon szépen köszönöm! – mondtam. Mindketten felálltunk, és kezet fogtunk egymással. Majd átmentem a másik asztalhoz, de ott már nem kellett leülnöm, meg semmi ilyesmi, csak egy fehér dossziét kaptam, benne az összes fontos tudnivalóval. Ezután elköszöntem, és kijöttem.
Jess már az ajtó mellett állt a poggyászom mellett, gondolom arra várt, hogy mikor jövök már ki, hogy bemehessen. Ahogy kiléptem az ajtón, egy félénk mosollyal már be is slisszolt mellettem. Én pedig megfogtam a poggyászomat, és visszamentem oda, ahol megálltunk Jess-szel még az elején. Nekidőltem a falnak, és kinyitottam a dossziémat. Egy egyetem-térkép, egy tankönyvlista – rajta vagy 20 tankönyvvel, külön kiemelve az ajánlott olvasmányok – és az ajánlott tanrend is az első szemeszterre, 10 alap-, és 2 fakultatív órával. A tankönyvlistás papír alján pedig a mentorom neve: Audrey Gail. Olyan emberekkel, mint Charlie, mókás, de tanulás terén viszont nagyon kemény félév lesz! Istenem, hogy lesz időm Robra??!! – ez volt az első gondolat, ami megfordult a fejemben.
El sem hiszem, hogy milyen kegyetlen a sors. Abban a pillanatban, ahogy rá gondoltam, megszólalt a telefonom a táskámban. Kivettem, és rápillantottam a kijelzőre. Hát persze, hogy Ő hív.
- Szia édes! – vettem fel. Kicsit hangosabbra sikeredett a köszöntőm, mert többen is rám fordították tekintetüket, köztük Charlie és a barátai is. Így inkább a fal felé fordultam, és úgy beszéltem tovább. – Hogy-hogy hívsz? Nálatok még javában éjjel van!
- Szia egyetlenem szerelmem! – mondta Rob érdekes hangon. Rögtön feltűnt, hogy spicces.
- Rob, te ittál?
- Csak egy kicsit! A forgatás után a srácokkal elmentünk kikapcsolódni egy kicsit! De nagyon-nagyon hiányoztál!
- Te is nekem! De megkértelek, hogy ne igyál többet, nem?! – kérdeztem kicsit ingerültebben. Nem szeretem, ha iszik, mert egyrészt olyankor nagyon ramatyul tud kinézni, másrészt amúgy is sokszor sörözik, nem akarom, hogy rászokjon a piálásra! Sok színész – főleg olyan híres színészek, mint ő – rászokik a piálásra és a drogokra, aztán ez teszi tönkre az egész életüket!
- Csak két sört ittam, semmi többet! Vezetni nem vezetek, így nem lesz semmi baj! De ne ezen akadjunk már fenn, kérlek! Inkább mesélj, milyen a suli?
- Eddig szuper! Megkaptam a tantervet, ami elég kemény, de azért lehetne rosszabb is. Ma még megyek az ügyvédi irodába is, utána elmegyek megvenni a könyveket, és aztán pedig irány Stevenage, és az új lakásom! Annyira izgatott vagyok… - áradoztam Robnak.
- Örülök szívem, hogy örülsz! De azért nagyon szépen kérlek, ne hajtsd túl magad, és vigyázz magadra! Nem tudom, mit kezdenék magammal, ha valami történne veled! Ráadásul úgy, hogy nem is vagyok a közelben! – mondta, ezt már teljesen normálisan, és nem a piától eltorzult hangon.
- Vigyázok magamra, hidd el! És már alig várom, hogy ideutazz! Már nagyon-nagyon-nagyon hiányzol! – mondtam mosolyogva a telefonba. És éppen ebben a pillanatban lépett ki Jess az ajtón. – Ne haragudj édes, de most le kell tennem! Majd beszélünk! Szeretlek!
- És is szeretlek Kriszti! Sőt, imádlak! Mindennél jobban!
- Rendben Rob! Most menj haza, és feküdj le! Pihend ki magad! Szia-szia!
- Szia édesem, szia! –mondta, és egy nagy puszit cuppantott a telefonba, amire én csak elmosolyogtam magam, és kinyomtam. Leírhatatlan érzés volt tudni, hogy mennyire szeret, és hogy én is mennyire szeretem! Igaz, hogy nagyon hiányzott már most, pedig csak 5 napja válunk el egymástól, de mégis… úgy érzem, hogy ez talán jót tesz a kapcsolatunknak! Talán megunnánk egymást, ha állandóan egymás nyakában lógnánk.
Ezeknek a gondolatoknak azonban nem hagytam, hogy további utat törjenek maguknak, így inkább Jess-re koncentráltam.
- Na, elintéztél mindent? – kérdeztem tőle mosolyogva, amikor odaért hozzám.
- Persze! Ha gondolod, mehetünk is!
- Az jó lenne, mert nekem még vissza kell mennem Londonba…
- Ja, értem! Én itt lakom Cambridge-ben, egy albérletben, úgyhogy szerencsére nem kell sokat utaznom!
- Oh, de jó neked! Én Stevenage-ben fogok lakni, Londonban dolgozni, és itt tanulni. Kész öröm lesz az ide-oda rohangálás! De nem panaszkodom, mert örülök neki, hogy ennyi minden sikerült!
- Dolgozni? Suli mellett? Woow, hogy fogod bírni?
- Őszintén? Még én sem tudom… de muszáj lesz megoldanom valahogy! – beszélgettünk, miközben haladtunk kifelé az épületből.
Egészen a kiindulási pontig a munkáról, a leendő órákról és csoporttársakról beszélgettünk, de aztán elérkezett a búcsúzás pillanata.
- Kriszti! – kezdte Jess. – Megadnád a telefonszámod?
- Jaj persze, majdnem elfelejtettem. Bár ez csak egy ideiglenes szám, mert ha már itt fogok élni, nem lehet magyar telefonszámom. Meg butaság is lenne… sokkal drágább lenne a telefonálás, így inkább veszek egy angol kártyát. – válaszoltam, és megadtam neki a számom. Majd én is bepötyögtem az övét az enyémbe. – Azt még meg tudnád mondani nekem, hogy merre menjek a buszhoz? Vagy vonat-, esetleg taxiállomáshoz? – kérdeztem.
- A vonattal szerintem jobban jársz, mert van olyan, ami csak Londonban áll meg. Talán most fog indulni valamikor. Ráadásul könnyen meg is találod, mert csak ezen az úton kell menned egyenesen úgy 4-500 méter, és meg fogod látni az állomást.
- Oh, köszönöm szépen! Örülök, hogy találkoztunk, és akkor majd csörgök! Nem lenne rossz még tanévkezdés előtt is összefutni, legalább egyszer! Mit szólsz?
- Benne vagyok! Akkor majd beszélünk! Szia!
- Szia! – köszöntünk el egymástól, és elindultam a vonatállomás felé, ő pedig a másik irányba.
Tényleg nem volt messze, mert úgy 10 perc alatt oda is értem. Megkérdeztem egy idősebb férfit, hogy mikor megy a londoni „zónázó”, és mondta, hogy szerencsém van, mert nagyjából 5 percen belül ér ide. Tökéletes! – gondoltam magamban. Minden pontosan összevág.
A férfinek igaza volt, hiszen ha nem is 5, de maximum 10 percen belül a vonat tényleg megérkezett. Felszálltam, kerestem egy üres helyet, ahol még szerencsére nem ült senki, és – bár nem volt kifejezetten napos az idő – felvettem a napszemüvegem. Nekidöntöttem a fejem az ablaknak, és úgy kémleltem a mellettem elsuhanó tájat.
Eszembe jutott, hogy amikor először találkoztunk Robbal, pontosabban mikor először megláttam őt a Coffee Republic-ban, nagyjából ugyanilyen idő lehetett. Az első gondolatom pedig az volt, ahogy ránéztem, hogy hogyan lehet valaki olyan bolond, hogy szinte lóg az eső lába, mégis napszemüvegben flangál. Most pedig, két héttel később, itt ülök a vonaton, ugyanolyan „lógó eső-láb” szituációban, és én is napszemüvegben vagyok… Tiszta kész! A fel-feltűnő emlékek pedig meg is mosolyogtattak.
A hátralevő úton végig csak Rob járt a fejemben. Hihetetlenül hiányzik! A szavai, a nevetése, a mosolya, az érintései, a csókjai… de egyszerűen az is hiányzik már, hogy mellette lehessek. Vajon ő is ugyanígy van ezzel? Vajon ő is úgy érzi, mintha az elválásunk egy őrülten mély sebet hagyott volna a szívünkben?
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá. És akárhányszor rá gondoltam, meg az együtt töltött perceinkre, olyan hatalmasat dobbant a szívem, mintha egyenesen ki akart volna szakadni a helyéről. Teljesen úgy érzem magam, mint akit örökre elszakítottak a szerelmétől. Pedig tudom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez az állapot nem örök! Egy-két hónap, és újra láthatom. Újra a karjaiban fog tartani, és szeretni fog úgy, ahogy eddig, ha nem még jobban!
A gondolataimban levő diavetítésnek azonban vége szakadt, amikor a vonaton bemondták, hogy a végállomás, vagyis London következik. Így mindenki szedelőzködni kezdett.
Én is felálltam a helyemről, és szép lassan készülődni kezdtem. Felvettem a kabátom, felhúztam a cipzárját, a vállamra tettem a kistáskám, megfogtam a poggyászom, majd elindultam a legközelebbi ajtó felé. A napszemüveget azonban még mindig magamon tartottam, a biztonság kedvéért. Láttam ugyan, hogy páran – főleg az idősebbek – érdekesen méregetnek, valószínű pontosan azért, amiért én anno Robot, de nem igazán foglalkoztam velük. Azt viszont megjegyeztem magamban, hogy Magyarországon valószínű már mindenki idiótának nézett volna emiatt, azonban úgy látszik, itt Angliában ez nem olyan szembetűnő dolog…
Ahogy beértünk a pályaudvarra, és leszálltam a vonatról, a kijárat felé igyekeztem, húzva magam után a kis „utánfutómat”. Fogalmam nem volt róla, hol vagyok, de hála apunak, és a jó tájékozódási képességeinek, amit örököltem tőle, hamar eligazodtam. Nézegettem a térképet, és pár pillanat múlva meg is találtam Nyugat-Kensingtont. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy csak 2 metrómegálló innen, úgyhogy fogtam a bőröndömet, és elindultam a metrólejárat felé.
Vettem jegyet, majd felszálltam az első metróra, ami jött, és elzötyögtem vele 2 megállót. Ott leszálltam, feljöttem a „felszínre”, és láss csodát, ott találtam magam a már ismerős, hatalmas bevásárlóközpont előtt. Innen már csak pár méter, és ott a cég. Elindultam hát egyenesen a Dunstan & Dunlevy irányába.
Már fájt a lábam ugyan a sok gyaloglástól, de gyorsítottam egy kicsit a tempón, mert észrevettem, hogy egyre többen figyelnek. Most végképp semmi kedvem mosolyogni, és Rob rajongóival beszélgetni, így amennyire csak tudtam, igyekeztem.
Kész felüdülés volt, amikor már odaértem a céghez, és beléptem az ajtón. Vettem két-három mély lélegzetet, és elindultam a recepció felé.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte az egyik a recepciónál álló két fiatal nő közül.
- Üdvözlöm! Krisztina Andrássy vagyok. Lisa Kinsley-hez jöttem.
- Rendben, azonnal szólok neki. Addig kérem, foglaljon helyet! – mondta, és mutatott a hófehér ülőgarnitúra felé.
- Köszönöm! – mondtam, és leültem a mutatott helyre.
Míg a recepciós lány – mert igazából 22-nél biztosan nem volt több – intézkedett, én tv-t néztem. Ugyanis a kanapéval szemben volt egy falra akasztott plazma tv, amin éppen a BBC ment. A felettébb érdekes adás szemlélését azonban sajnos abba kellett hagynom, mert a recepciós odalépett mellém. Vagyis azt hittem, hogy ő az…
- Szia Krisztiii!! – hallottam meg Lisa hangját. Azonnal odakaptam a fejem, és a mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Szia Lisa!!! – köszöntem én is őszinte lelkesedéssel, felálltam, és adtunk egymásnak két puszit. Nem kell ecsetelnem szerintem, hogy a két recepciós lány milyen szemekkel nézett végig rajtam.
- Gyere csak! Pont bent van a leendő főnököd, akár meg is ismerkedhetsz vele. – mondta, és elindult előttem, mutatva az utat.
- Ismered őt? Szigorú? Lenyel majd keresztben? – tettem fel az értelmesebbnél értelmesebb kérdéseimet már a liftben.
- Először is: igen, ismerem őt, de nem olyan nagyon. Csak egyszer-kétszer besegítettem neki egy-egy ügynél, semmi több. Másodszor: fiatal. Nagyon is! Ha jól tudom, két vagy három éve végzett a jogi egyetemen. Csak van egy kis bökkenő… ami mondjuk számodra biztos nem lesz gáz, mert okos vagy, értelmes, meg minden! – mondta, de egy kis hezitálást véltem felfedezni a hangjában. Egy szót sem szóltam, csak kérdő tekintettel ránéztem. Így folytatta: - Szóval, a helyzet az, hogy a Harvardon végzett, ráadásul dicsérettel. És éppen ezért megköveteli mindenkitől, aki vele dolgozik, hogy profi legyen! Ráadásul Mr. Dunstan és Mr. Dunlevy rá osztja a legkomolyabb ügyeket is, mert szó szerint mindent bevet azért, hogy nyerjen. De erről majd később… Viszont ne haragudj meg ezért, de… fogalmam nincs, hogy miért mellé lettél beosztva. Nem azért, mert el lennék szállva magamtól, vagy téged lebecsülnélek, isten ments… de én már közel 2 éve dolgozom itt, ráadásul végzős is vagyok az Oxfordon, és hát, csináltam már egyet, s mást, de még így is voltak ám olyan esetek, hogy egyszerűen kikapta a kezemből az aktát, mert szerinte nem úgy csináltam valamit, ahogy kell. Vagyis ha bunkó lennék, azt mondanám, hogy egy egoista majom, de mivel nem vagyok az, azt mondom, hogy mivel ő maxima cum laude végzett az egyetemen, így érthető, hogy a legjobbat várja el a keze alatt dolgozó beosztottaktól is. – fejezte be a gondolatmenetet. Én pedig nyeltem egy nagyot, és egy másodperc alatt vagy háromszor futott végig az agyamon az a – mostanra már igencsak fontossá és épeszűvé vált – kérdés, hogy: „Mit keresek én itt?”.
Lisa kiszállt a liftből, én pedig követtem őt. A felső szint – fogalmam nincs hányadik, mert másra figyeltem – ugyanolyan világos volt, mint az aula. Így nem is egy ügyvédi irodára, hanem inkább egy reklámügynökség irodaházára emlékeztetett.
Mentünk végig a folyosón, már épp meg akartam kérdezni Lisa-tól, hogy most hozzá, vagy a leendő főnökömhöz megyünk-e, amikor a folyosó végén levő egyik ajtó kicsapódott. Annyira nem számítottam erre, hogy megtorpantam, illetve igazából megijedtem. Lisa viszont úgy tűnt, mint aki már hozzászokott ehhez, de ettől függetlenül ő is megállt, és a kicsapódott ajtó irányába nézett. Ekkor kilépett egy férfi az ajtón, és becsukta maga mögött, most már emberibb módon.
Elindult felénk, és ahogy közeledett, egyre jobban ki tudtam venni az alakját. Az arcát sajnos nem, mert épp a telefonjába pötyögött valamit, így azt figyelte. A bal kezében pedig egy fekete aktatáskát fogott. Fekete öltöny, fehér ing, és sötétlila nyakkendő volt rajta. A testalkata pedig teljesen olyan, mint Roberté. Tőlem kb. egy fejjel magasabb, vékony, de mégis izmos. A haja viszont rövid, „tüsisebbnek” mondható. Ahogy még közelebb ért, felnézett ránk, pontosabban Lisa-ra, nekem először nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Ekkor azonban láttam rajta azt, mit Lisa mondott. Fiatal! Nagyon is… 25, max. 26-nál többnek semmiképpen sem nézném. De mondjuk, lehet nem is ő a leendő főnököm!
- Üdvözlöm Lisa! Kérem, amint van egy kis ideje, nézze át az aktákat, amiket az asztalomon hagytam, és válogassa ki a sürgősebbeket. Nekem üzleti ebédem lesz pár perc múlva, fogalmam nincs, mikor érek vissza! Köszönöm! – mondta a mellettem álló – már mondhatni – barátnőmnek.
- Természetesen uram! Mire visszaér, kész lesz! – válaszolta neki Lisa.
- Jó napot kívánok hölgyem! – fordult felém a férfi. Találkozott a tekintetünk. Csodaszép, csokoládébarna szemei voltak. Szinte igézően nézett rám. Ez a pasi egoista? Most komolyan? Nem úgy néz ki! De végülis, hamarosan úgyis kiderül… - gondoltam magamban. Viszont még mindig nem tuti, hogy ő a felettesem!
- Jó napot! – köszöntem vissza. Még egy pillanatig néztünk egymás szemébe, majd hirtelen a kezében levő telefonra kapta a tekintetét. A következő pillanatban pedig a füléhez kapta azt, és bele szólt, hogy „10 perc és ott vagyok!”. Ezzel el is viharzott.
- Ki volt ez? – fordultam oda Lisa-hoz.
- Hát… a főnököd! Akivel ma úgy látszik, már nem fogsz találkozni! Na, de sebaj! A mai napot legalább megúszod anélkül, hogy rád ömlesztené a túlcsorduló egoizmusát. Gyere a főnököm irodájába, ő most úgy sincs bent. Odaadom a kocsi kulcsod és a lakáskulcsod is. Így haza tudsz menni, berendezkedhetsz, és még pihenni is tudsz. Holnap meg jöhetsz 9 órára – mert egyébként akkortól van a normál munkaidő –, és megbeszélünk mindent! De arra figyelj, hogy helyi idő szerint 9 óra! Úgyhogy szerintem állítsd át az óráidat londoni időszámításra…
- Meglesz. Holnap viszont szeretnék majd kérni egy tanácsot is, méghozzá azzal kapcsolatban, hogy milyen tematika szerint osszam be az egyetemi óráimat, hogy dolgozni is tudjak. Neked már nagy gyakorlatod van ebben, nem igaz? – kérdeztem mosolyogva, miközben haladtunk az iroda felé.
- Így van! De ezt is majd holnap. – mondta, mikor benyitott az ajtón. Odament az egyik asztalhoz, a fiókból kivett két kulcsot, majd visszasietett hozzám. – Íme, ez a lakás-, ez pedig a kocsi kulcsod. – ejtette bele egymás után mindkettőt a kezembe.
- Rendben, de hol találom a kocsit? És milyet keressek?
- A hátsó parkolóban, és egy aranyszínű, fekete tetős Mini Coopert keress. A recepción a lányoktól kérd el a belépőkártyád. Amíg leérsz a lifttel, én odaszólok nekik. Aztán megmutatják a hátsó parkolóhoz vezető ajtót. Most pedig ne haragudj, nem akarlak elzavarni, csak ki sem látok a melóból. Az ezer akta mellé még a drága főnököd is feladatokat osztogat nekem… Na de megnyugtató, hogy most már elvileg te is itt dolgozol! Holnap találkozunk! – mondta, adtunk két-két puszit, megöleltük egymást, majd szétváltunk. Én a lift felé vettem az irányt, Lisa pedig visszament az irodába.
Leérve a földszintre, a recepciónál már vártak a belépő kártyámmal. Egy egyszerű plasztik-kártya volt, rajta a nevemmel, a cég logójával, és egy olyan fekete csíkkal a hátoldalán, mint ami a bankkártyákon van. Kezembe adta a kártyát az a lány, aki már megérkezésemnél is fogadott, majd így folytatta:
- A hátsó parkolóhoz pedig úgy jut el, hogy ez az ajtó mögötti folyosó végén levő ajtón kimegy. – mondta, és mutatott az ajtó irányába.
- Rendben! Köszönöm szépen a segítséget. Viszlát!
- Viszlát! – köszöntek mindketten. Ahogy hátat fordítottam, és elindultam az ajtó felé, szinte éreztem a tekintetüket magamon, és hallottam, amint összesúgnak a hátam mögött. Nem is tudom… nem szoktam első látásra megítélni embereket, de ez a két lány kimondottan az a fajta, akik szeretik kavarni azt, amit csak lehet. Azt nem hiszem, hogy felismertek volna, hiszen akkor biztos nem így reagáltak volna, de nem adok bele sok időt, hogy rájönnek, ki vagyok… Pontosan ilyenek azok a lányok, akik általában Rob-ért – pontosabban inkább Edward-ért – rajonganak. Olyanok, akik képesek miniszoknyában és magas sarkúban eltipegni egy díjátadóra az ősz kellős közepén, hogy ott sikongassanak és illegessék magukat, ezzel felhívva magukra a fiatal férfiszínészek figyelmét.
De nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, továbbmentem. Kijutottam a hátsó parkolóba, és ahogy kiléptem az ajtón, körbenéztem. Azonnal megpillantottam az autómat. Egy édi kis aranyszínű, fekete, keményfedelű Mini Cooper. Nem igazán tetszett ez az autó, mert olyan érdekes formája van, és képeken láttam a belsejét is, amivel szintén nem tudtam megbarátkozni. De végülis örülök, hogy legalább ez is van.
Odasétáltam, és kinyitva a csomagtartót, betettem a bőröndömet. Aztán előrementem, és beültem a vezetőüléshez – természetesen a jobb oldalra. Időközben rájöttem, hogy a magas sarkú csizma van rajtam, de aztán úgy döntöttem, nem túrom elő a lapos talpú cipőmet, vagy az edzőcipőmet csak azért, mert úgy kényelmesebb… A mai nap lusta vagyok! Hát, néha annak is kell lenni!
Így elindultam, hogy megvegyem a könyveimet, aztán pedig irány Stevenage, hogy megismerjem az új lakásomat.

***
Kriszti pulcsija, nadrágja és öve:
+ bőrdzseki
+ csizma
+ napszemüveg

Erik nadrágja, felsője és kabátja:

Cambridge Egyetem
1. Az egyetem előtt
2. A kapun belépve
3. Társalgó

Kriszti új barátai
1. Jessica Slone
2. Charles Grey

Dunstan & Dunlevy Ügyvédi Iroda
1. Az épület
2. A földszint

Kriszti céges autója: