29. fejezet - Őszinte vallomások

Sziasztok!

Remélem mindenkinek jól telt a Karácsony, és bízom benne, a Szilveszteretek is legalább olyan jól fog sikerülni! :)
Mivel holnap van az év utolsó napja, ezért igyekeztem elkészülni az új fejezettel is! Csütörtökre ígértem, de már ma készen lettem vele, így fel is tettem Nektek!
Remélem elnyeri a tetszéseteket, és írtok nekem sok-sok kommentet! :)
Tudom, hogy haragszotok rám, amiért nincs benne sok Rob, de próbálom bele-belecsempészni őt, ha már fizikailag nem is lehet Londonban! :) De higgyétek el, jön még télre tavasz (vagy valami ilyesmi), és lesz olyan időszak, amiben Robtól fog nyüzsögni a sztori, Kriszti lakása, és London is... Hupsz, elszóltam magam! :PPP

Nah pusssz mindenkinek,
Sabyna ;)

***

Mielőtt elindultam, kerestem egy normálisnak tűnő rádiócsatornát, majd vezetés közben dúdolgattam a nagyjából ismerős zenéket. Addig, amíg London széléhez nem értem, tökéletesen biztos voltam benne, hogy időben odaérek az irodába. Elvégre 8 óra van. Körülbelül 40 perc, de maximum háromnegyed óra az út, így háromnegyed 9-re már ott leszek.
Akkor azonban, amikor meghallottam a rádióban, majd úgy 20 perccel később a saját szememmel megláttam a hatalmas dugót a Londonba vezető úton, letaglóztam. Végülis gondolnom kellett volna rá, hiszen az angolok 70-80 százaléka 9-kor kezdi a munkáját. Ennek ellenére mégis reménykedtem abban, hogy haladni fog a sor.
Amikor viszont már 15-20 perce csak araszolgattunk, és úgy nagyjából 2 km-t haladtunk, görcsbe rándult a gyomrom. Hirtelen elhatározással kikaptam a telefonom a táskámból, és pár másodperccel később már a fülemnél tartottam.
- Igen? – szólt bele az ismerős hang.
- Szia Lisa! Úgy tűnik, hogy nem fogok időben beérni az irodába, mert itt araszolok a londoni bevezető úton. Tehát késni fogok, de sietek, ahogy csak tudok!
- Szia Kriszti! Semmi probléma! A főnököd is késni szokott általában, reménykedjünk, hogy most is így lesz… Igyekezz, de azért össze ne törd magad!
- Rendben! Szia-szia!
- Szia… - köszöntünk el, és letettük. Ezek után – már türelmem, és az idegállapotom tetőpontján – haladtam tovább… csigalépésben.
Már majdnem 9 óra volt, de nekem még mindig volt úgy nagyjából 10 perces utam az irodához. Az idegesített a legjobban, hogy gyalog lehet, hogy korábban beérnék. Na de végülis már nem nagyon számít, mert így is, úgy is elkéstem, ráadásul az első munkanapomon. Röhej… Minden esetre a hátralevő út végigaraszolása közben megfogadtam, hogy ezentúl már 7-kor el fogok indulni – ha nem előbb –, nehogy elkéssek.
Ahogy lefordultam a mellékutcán, ahol az iroda volt, kicsit odaléptem neki. Igaz már úgyis kések, de akkor is! Beszáguldottam a parkolóba, gyorsan kiugrottam, bezártam az autót, és már baktattam is a bejárat felé.
Ahogy beléptem, ismét a két recepciós lány fogadott. Megismertek, és gondolom azzal is tisztában vannak, hogy késtem. Lehet, csak én beszélem be magamnak, de mintha az egyiknek egy kárörvendő mosoly jelent volna meg az arcán.
Igazából nem sokat törődtem velük, a kártyám felmutatása nélkül odasiettem a lifthez, és pár pillanat múlva már felfele mentem. Ekkor jutott eszembe, hogy igazából azt sem tudom, hogy az elsőn, vagy a másodikon van-e Lisa irodája. Minden esetre kiszálltam a másodikon, és bingó… megláttam Lisa-t, ahogy egy hatalmas aktakupaccal a főnököm irodája felé siet.
- Lisa!!! – szóltam utána. Ő pedig hátrafordult, és mutatta, hogy mindjárt jön. Én pedig megálltam a lift előtt és vártam őt.
- Jó reggelt! Kriszti, nincs szerencséd a mai nappal, ugyanis a főnököd időben érkezett. De most nagyjából jó kedve van, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi gond lenne… Gyere velem! – jött oda Lisa hozzám, úgy 3 perccel később.
- Oh, hát… rendben! – mondtam, és közben elkapott a hányinger az idegesség miatt. Lisa látta rajtam, hogy nagyon ideges lettem, de ő gondolom csak annak tudta be, hogy először találkozom a főnökömmel, és ráadásul tudja is, hogy milyen. Küldött felém egy bíztató mosolyt, majd elindultunk a folyosó végén levő iroda felé.
Ahogy odaértünk, az ajtó nyitva fogadott minket. Lisa kopogott, majd belépett az ajtón, nyomában velem. Josh – vagyis Mr. Graham – egy aktát olvasgatott. Olyannyira bele volt merülve, hogy valószínű azt sem vette észre, hogy bejöttünk. Lisa megköszörülte a torkát, ekkor felnézett. Először Lisa-ra, de aztán rögtön rám emelte a tekintetét, és egy őszinte – legalábbis annak tűnő – mosoly jelent meg az arcán.
- Üdvözlöm! Ezek szerint elfogadja a meghívásom? – állt fel az asztalától, megkerülte, és nekidőlt, keresztbe tett kezekkel. Lisa rám nézett, fogalma nem volt arról, hogy tulajdonképpen mi is folyik itt jelen pillanatban. Így vettem egy nagy levegőt, elővettem egy aranyos kis mosolyt, és a főnököm felé fordulva belekezdtem a helyesbítésbe.
- Jó reggel kívánok! Először is elnézést kell kérnem, hogy késtem. Másodsor pedig tudom, nem volt szép tőlem, hogy tegnap nem mondtam el, miért voltam itt az irodában. De az igazság az, hogy én nem ügyfél vagyok, hanem joggyakornok… Krisztina Andrássy vagyok, és ezentúl az Ön asszisztense leszek. – mondtam, és odaléptem hozzá, majd kezet nyújtottam.
Láttam rajta, hogy szinte másodpercről másodperce egyre sápadtabb lesz, és a mosoly is kezd eltűnni az arcáról. Szólni azonban nem szólt semmit, és meg sem mozdult.
- Lisa, elmehet! – szólalt meg végül. Lisa nem szólt semmit, csak bólintott egy aprót, rám pillantott, és kisietett az ajtón, maga után becsukva azt. – Kérem, üljön le! – mondta nekem címezve, és megkerülve az asztalát, visszaült a bőrfotelba. Én pedig leültem vele szembe.
Én voltam a szemét, mert nem kellett volna játszadoznom… számolnom kellett volna a következményekkel! Pontosan ezért nem mertem a szemébe nézni.
- Nos, akkor Krisztina… Legalább megtudtam a nevét! Bevallom, először meglepődtem, de most… örülök ennek! Viszont akkor az sem igaz, hogy barátja van?
- De igen, igaz! Komoly párkapcsolatban élek!
- Áh, értem. Viszont miért hazudott nekem?
- Már bocsánat, de én nem hazudtam! – néztem fel a szemébe, majd úgy folytattam: - Csak nem mondtam el, hogy az asszisztense leszek. Ez nem egyenlő a hazugsággal!
- Hát, számomra egyenrangú a kettő. De végülis nem számít, nem igaz? Nos, de ha az asszisztensem lesz, akkor ezek szerint jogot tanul… mesélne nekem egy kicsit?
- Persze… - mondtam, és elmeséltem neki mindent. Egészen a magyar tanulmányaimtól kezdve. Érdeklődően hallgatta végig.
- Értem! Akkor a magyar jogszabályokkal is tisztában van, nagyjából. Igaz?
- Igen, a legmegfelelőbb szó valóban a nagyjából.
- És mondja, Lisa azt is elmesélte, hogy lesznek külföldi utazásaink is? Igaz, ritkán van ilyen, de előfordul. – kérdezte, és közben hátradőlt a székében. Én pedig csak pillogtam. Igazából Lisa semmi ilyesmiről nem beszélt, de lehet egyrészt azért, mert valóban nagyon ritkán fordul elő az ilyen, másrészt pedig a külföld nem biztos, hogy Japánt vagy Ausztráliát jelent.
- Nem említette… - válaszoltam.
- Értem! De ez valóban nagyon ritka, úgyhogy megértem, hogy nem említette. Viszont… ha már itt van, talán el is kezdhetnénk dolgozni. Gondolom, még nem sokat tud az itteni munkafolyamatokról, ezért sokszor fog Lisa-val együtt dolgozni. Viszont a jegyzőkönyveket mindenképpen Önnek fogom diktálni! Mindemellett pedig inkább az aktákkal fog foglalkozni, pakolgatni, iktatgatni azokat… Ha bármilyen kérdése van, kérdezzen nyugodtan!
- Rendben, és köszönöm! – mondtam, majd felálltam. Ő is felállt, és kezet fogtunk. Már akkor furcsa volt, hogy mélyen a szemembe nézett, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Megfordultam, és kisétáltam az ajtón.
Az egész délelőttöm úgy telt el, hogy ide-oda rohangáltam az aktákkal az ügyvédek között. Josh-sal csak egyszer, maximum kétszer futottam össze, de nem igazán foglalkoztam vele. Inkább Lisa-val voltam. Időnk sajnos nem volt arra, hogy megálljunk beszélgetni, vagy ilyesmi, pedig már tűkön ült, hogy megtudja, mi volt az a reggeli beszélgetés Mr. Graham és köztem.
Délben mindenkinek van egy órás ebédszünete, amikor szinte senki sem tartózkodik az irodában, a recepciósokon kívül, akiknek az épületben kell maradniuk. Így végre Lisa és én is, akták, munka, és mindenféle kötelezettség nélkül lehettünk együtt, és cseveghettünk. Már megbeszéltük úgy 11 óra körül, hogy együtt megyünk ebédelni egy közeli étterembe, és most, hogy elékezett az idő, megkönnyebbülve vettük fel a táskánkat, és mentünk a lifthez. Nagyban cseverésztünk akkor is, mikor kiléptünk a liftből, az viszont, ami fogadott a földszinten, nagyon meglepett mindkettőnket. Ugyanis Josh ott állt a recepciós pultnál, és beszélgetett a lányokkal. Mondanom sem kell, hogy teljesen el voltak alélva tőle, vigyorogtak neki, mint a vadalma.
Lisa és én abbahagytuk a beszélgetést, és megpróbáltunk elslisszolni a főnök háta mögött anélkül, hogy észrevenne. Már azt hittük, hogy sikerült is, amikor hirtelen utánam szólt.
- Krisztina!!!
- Igen? – fordultam vissza hirtelen. Biztosan megjegyzi, hogy nekem rövidebb az ebédszünetem a késés miatt, vagy egy újabb munkát akar adni.
- Önt vártam, hogy meghívjam ebédelni! Elfogadná a meghívásomat… ha már kollégák vagyunk? – kérdezte, ahogy odaért elém. Először megszólalni sem tudtam, egyszerűen nem jutott semmi normális válasz az eszembe.
- Öhm… köszönöm a meghívását Mr. Graham, de… - kezdtem.
- Csak Josh! – szakított félbe.
- Szóval, köszönöm a meghívását Josh, de Lisa és én már megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk! Sajnálom… - válaszoltam.
- Lisa, nagy probléma lenne, ha most az egyszer elrabolnám Öntől a barátnőjét? – fordult a barátnőmhöz.
- Nem, természetesen nem Mr. Graham! – mondta Lisa, és bocsánatkérően rám pillantott. Josh valószínűleg tudta, hogy Lisa ki nem állhatja őt, ennek ellenére nagyon odaadóan dolgozik, és nem mer ellenkezni a főnökével. Talán nekem sem kellene…
- Akkor Krisztina, mehetünk? – kérdezte rám mosolyogva.
- Igen, mehetünk. – mondtam, belenyugodva a sorsomba. Így el is indultunk.
Kilépve a kapun mi jobbra, Lisa pedig balra indult el. Eleinte Josh és én szótlanul ballagtunk egymás mellett, de aztán megjelent az agyamban egy kérdés, aminek rögtön hangot is adtam.
- Mégis hová megyünk ebédelni? – kérdeztem.
- A Scotts-ra gondoltam, ha az jó lesz… Vagy van esetleg valami más ötlete? Állok elébe! – mosolygott ismét rám.
- Hát, az igazság az, hogy nem nagyon szeretem a puccos helyeket, így jobban örülnék egy kevésbé feltűnő étteremnek. Mit szólna egy nem olyan drága, és feleannyira sem közkedvelt étteremhez?
- Rendben, nekem megfelel. Konkrét elképzelés?
- Hát… az nincs! – mosolyogtam el magam. Egy pár pillanatig csak nézett rám, mire az arcomról szépen lassan eltűnt a mosoly, és kérdő tekintettel néztem rá.
- Akkor… nem is tudom!
- Gyorsétterem?
- Tessék…? – kérdezett vissza, mintha elmerengett volna valamin.
- Gyorsétterem. Itt van egy bevásárlóközpont a szomszédban. Most jól este egy kínai vagy egy thai… Mit gondol?
- Benne vagyok… amúgy is ritkán eszek ilyesmit. – mondta. Így hát megegyeztünk, és elindultunk az említett hely felé.
Ahogy odaértünk, egyenesen az étteremrészt vettük célba, és meg is láttuk szint rögtön az első kínait. Odamentünk, és rendeltünk. Josh és én is keverten mézes, illetve ananászos csirkét rendeltünk, rizzsel. Mellé rendeltünk inni is: nekem a szokásos buborékmentes ásványvíz, Josh viszont adott az élvezeteknek, és kihasználta, hogy nem sűrűn eszik gyorsétteremben, így kólát rendelt. Mondjuk, lehet, hogy ezt iszik otthon, vagy bárhol máshol evés közben, de minden esetre nem úgy nézett ki.
Ahogy megkaptuk a rendelt ételeinket és italainkat, Josh fizetett – mert nem engedte, hogy én tegyem –, majd leültünk egy asztalhoz, és elkezdtünk falatozgatni. Mit arra számítottam is, nem igazán tudtam, miről beszélgethetnék a főnökömmel. Ez neki azonban nem igazán jelentett problémát, mert a kérdéseiből ítélve minden apró részletet meg akart tudni rólam… illetve a párkapcsolatomról.
- És mióta vagy együtt a barátoddal? – kérdezte. Legelőször azon lepődtem meg, hogy letegezett. Eddig végig magáztuk egymást, és ez váratlanul ért. Másrészt pedig a kérdése.
- Khm… három hete. – először gondoltam többet mondok, de aztán maradtam az igazságnál. Vagyis ez sem nevezhető teljesen igazságnak, hiszen ténylegesen csak másfél hete. Erről viszont neki végképp nem kell tudnia!
- Oh, értem. Ne vedd tolakodásnak, de te komolynak nevezel egy három hetes kapcsolatot?
- Határozottan! – válaszoltam egyenesen a szemébe nézve.
- Tudod… szerencsés férfi a barátod! De hogy engedhetett el téged egyedül Londonba? – kérdezte. Már kicsit kezdtem zavarban érezni magam, mert semmi jól nem sejtettem ebben a dologban. Ennek ellenére válaszoltam. Idővel úgyis megtudná…
- Hát… az a helyzet, hogy a párom eredetileg angol. A munkája viszont Amerikába szólította. Egész pontosan Kanadába.
- Érdekes… nálam pont fordítva van. Én eredetileg amerikai vagyok, de miután elvégeztem az egyetemet, mindenképpen külföldön akartam dolgozni. Egyszer voltam itt Londonban, egy pár hónapos továbbképzésen, és megtetszett a város. Így jelentkeztem az egyik legismertebb ügyvédi irodába.
- De gondolom Önnek is van kihez hazamennie… Úgy értem, barátnő, vagy feleség…
- Kriszti! Kérlek, ne magázz már! Tegezz nyugodtan. Elég ha az irodában magázol!
- Jó, rendben! Akkor szóval gondolom, van barátnőd vagy feleséged, nem?
- Nem, nincsen. Volt egy barátnőm, még az egyetemi éveim alatt, de… igen! Szóval az a helyzet, hogy ő soha nem tudott úgy gondolni a kapcsolatunkra, mint ahogy te a tiédre! Én már akkor is éjt nappallá téve dolgoztam, mellette az államvizsgámra készültem, rá pedig alig maradt időm. Így szakítottunk! De barátok maradtunk… - mondta, és mintha egy picit zavarba jött volna. Leplezésképpen azonban belekortyolt a kólájába.
- És azóta is tartjátok a kapcsolatot?
- Hát, a szó szoros értelmében nem… úgy évente egyszer-kétszer beszélünk, de megtudtam, hogy már férjnél van, és egy gyönyörű kisfiú édesanyja. Így elismerem, hogy jól döntöttünk akkor! Ő mindig is arról áradozott nekem, hogy fiatal anyuka szeretne lenni, én viszont karrierista vagyok. De végülis mindketten elértük a célunkat. Én egy jólmenő angol iroda ügyvédje vagyok, a legjobb, legkomolyabb ügyeket kapom, ő pedig fiatal feleség és anyuka egyben. Boldog, és ez a lényeg!
- Ne haragudj, nem akarok beletaposni a lelki világodba és az emlékeidbe, de… jól érzem, hogy még mindig szereted?
- Nem! Nem szeretem őt, de azért az a 3 év csak három év, nem igaz? Rengeteg emlékem fűződik ahhoz az időszakhoz, amit nehéz kitörölni… na de nem akarlak untatni, ne haragudj! Inkább mesélj te! Hogy bírjátok a távolságot a pároddal?
- Igazából egész jól! Ő is dolgozik, én is dolgozom. Ráadásul jövő héttől ott az egyetem is. Úgyhogy nem fogok unatkozni, az biztos… - mosolyodtam el, és én is belekortyoltam az italomba.
- Biztos mondták már, de olyan szép vagy, mikor mosolyogsz! – mondta, és ő is elmosolyodott.
- Köszönöm! – mondtam, egy picit elpirulva. Kicsit megsajnáltam őt azok után, amit mondott. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi érzelem van ebben a férfiben! Ha ezt Lisa tudná, valószínűleg ő sem gondolná többé róla, hogy egy egoista majom. De tőlem természetesen nem fogja megtudni…
Ezek után tovább beszélgettünk, és egyre jobban meggyőződtem arról, hogy az egyetlen baj Josh-sal az, hogy a benne rejtőző érzelmeket nem tudja kinek átadni, kimutatni. Most, hogy valami rejtélyes oknál fogva így megnyílt nekem, sokkal szimpatikusabb volt, mint első alkalommal.
Ezzel egyidőben viszont el is borzadtam! Én is ilyen lennék, ha nem lenne Rob? Egy magába roskadt, depressziósnak mondható, egoista ügyvéd, vagyis még csak gyakornok, aki a mások ugráltatásában, szadizásában éli ki magát? Ez félelmetes!
Miután befejeztük az evést, elindultunk vissza az irodába. Az épület előtt azonban Josh találkozott egy ismerősével, így megállt beszélgetni, én viszont jobbnak láttam visszamenni az irodába, így elnézést kértem, és eljöttem.
Ahogy beléptem, és elindultam a lift felé, az egyik, „kedvenc” recepciós lány – aki most egyedült állt a pult mögött, mert gondolom a másik ebédelt még – megszólított.
- Bocsánat, de ennél az irodánál nagyon nem jellemző, hogy az új alkalmazottak elkésnek! Ráadásul nem csak reggel, hanem az ebédszünet után is. Sajnos ezt fel kell írnom! Főnöki utasítás! – és már fel is kapott egy tollat, majd egy kárörvendő vigyort küldött felém. Szinte csillogott a szeme. Épp szólásra nyitottam volna a szám, hogy elmagyarázzam neki, hogy egyrészt reggel nem az én hibámból késtem, másrészt pedig ezt a „főnöki utasítást” talán normálisan is lehetne közölni, Josh szólalt meg a hátam mögött.
- Angie, nem történt semmi. Miss Andrássy velem ebédelt, és miattam késett! Úgyhogy a késést nem kell felírni, majd én rendezem ezt Mr. Dunlevy-vel!
- Oh, hát persze, Mr. Graham. Csak tájékoztattam Miss Andrássy-t, hogy nálunk ez nem szokás. – mondta nyájasan Josh-ra nézve, közben elővette ismét azt a „vadalma” mosolyát.
- Értem! Miss Andrássy-t viszont nem kell erről tájékoztatni, ugyanis ismeri a szabályokat. És mivel az asszisztensem, elképzelhetőnek tartom, hogy fog még ilyesmi történni a jövőben, amiről szintén nem kell jelentést tennie senkinek. Rendben? – közölte Angie-vel egyáltalán nem olyan kedvesen és mosolyogósan, mint ahogyan velem beszélt. Viszont olyannyira jól esett, amiért „megvédett”, hogy most rajtam volt a sor a kárörvendő mosollyal. Így küldtem is egyet a recepciós csaj felé.
Miután Josh befejezte Angie „kioktatását”, mellém állt, és megérintve a derekamat, a lift felé vezetett. Majd miután beszálltunk, és becsukódott az ajtó, elnevette magát. Kérdő szemekkel ránéztem.
- Hát ez nagyon durva! Tudom, szemét vagyok… kihasználom, hogy odavannak értem! Általában csak beszélgetek velük, semmiféle jelét nem adom annak, hogy bármelyikükkel is szorosabbra szeretném fűzni a kapcsolatot, de ők mégis ebben reménykednek. Valamilyen szinte azért ez szánalmas, nem? – nevetett tovább.
- Most beszéltél Angie-vel először így?
- Igen! Eddig csak kérdezgettem őket, hogy vannak, meg ilyen teljesen átlagos dolgokat… na de nem is érdekes! Inkább menjünk dolgozni… - mondta, és kinyílt előttünk az ajtó.
Josh az irodája, én pedig Lisa főnökének irodája felé vettem az irányt. Bekopogtam az ajtón, és pár pillanatra rá Lisa nyitotta ki azt.
- Hát te meg merre voltál? Már kerestelek, mert van egy-két akta, amit át kell néznünk!
- Jo… vagyis Mr. Graham-mel ebédeltem.
- Azt tudom, de ilyen sokáig? Már 20 perce lejárt az ebédidőtök! Mondjuk nem mintha Mr. Graham valaha is betartotta volna azt az 1 óra hosszát!
- Jól van Lisa, ne haragudj. Leteszem a táskám, és már bele is vethetjük magunkat a munkába.
- Á-á! Először mesélned kell! Mi volt az a reggeli dolog az irodában? És hogy-hogy együtt mentetek ebédelni? Azt hittem el sem mehetsz majd kajálni, nem hogy meg is hív!
- Úgy volt, hogy találkoztunk tegnap, és akkor még azt hitte, hogy ügyfél vagyok. Akkor meghívott ebédelni, vacsorázni, vagy bármire, én viszont nemet mondtam. Most viszont kapott az alkalmon, én pedig úgy voltam vele, hogy miért ne…
- Miért ne??? Hát Robert-ra nem gondolsz? Másrészt meg pont Josh Graham-mel mész vacsorázni??? Te jó isten!
- Lisa, ő… nem olyan, mint amilyennek látszik! – mondtam, de közben a földet néztem. Nem akartam, hogy Lisa tovább faggatózzon, mert nem akartam elmondani neki semmit.
- Na persze… ne mondd, hogy téged is az ujja köré csavart, mint a recepciós lányokat! Fiatal, jóképű, és még gazdag is… hm!
- Na ezt ugye te sem gondolod komolyan??!! – förmedtem rá. – Valóban ilyennek képzelsz? Hogy én Robbal is azért vagyok együtt, mert fiatal, jóképű és gazdag??? Vagy nála még a hírnév is közrejátszik! Istenem, Lisa! Most hatalmasat csalódtam benned!
- Őszintén Kriszti? Fogalmam nincs mit gondoljak, hiszen nem is ismerlek!
- Tudod mit… nem is kell, hogy megismerj ezek után! Rám nem kell féltékenynek lenned, mert én nem vagyok oda Josh-ért! Azt hiszed elhiszem neked ezt az egoista majom dumát? Messziről lesír rólad, hogy odáig vagy érte. Tetszik, mert jóképű, tetszik, mert temperamentumos, és tetszik, mert kihívás! Nem ítéllek el, mert igazad van, és ilyen egy igazi ügyvéd: szereti a kihívásokat! Csak talán… el kellene gondolkodnod azon, hogy lehet, hogy én nem vagyok oda érte! És nem akarom tőled elvenni azt, ami nem is a tiéd! – fakadtam ki teljesen. Azt hittem ott helyben felrobbanok, de ugyanakkor mintha a szívemből is kitéptek volna egy darabot. Tényleg nem gondoltam volna arra, hogy Lisa ezt fogja tenni, vagy ő valóban így vélekedik rólam… arra számítottam, hogy nagyon jó barátnők leszünk! Nem pedig egy olyan dolgon, amin abszolút felesleges! Egy pasin…
Lisa nem szólalt meg, csak állt előttem, és nézett rám. Láttam rajta, hogy ő is ideges, de azt nem tudtam eldönteni, hogy rám, Josh-ra vagy magára…
- Most pedig menjünk dolgozni! A munka idejére tegyük félre ezt a tökéletesen értelmetlen ellenségeskedést!
- Rendben! – mondta, és odament az asztalhoz. Felkapott egy nagy adag aktát, és a kezembe adta. – Ezt nézd át te, a többit pedig én! A rajta levő dátum alapján sorrendbe kell rakni őket! Illetve ellenőrizd le, hogy a mellékletekből a megfelelő példányszám van-e a dossziékban. – adta ki az utasítást, majd szó nélkül visszament az asztalhoz, leült, és nekikezdett a munkájának. Én pedig kimentem, és nagy nehezen becsuktam magam mögött az ajtót.
Épp abban a pillanatban viharzott ki Josh az irodájából, és míg hívta a liftet, odaszólt nekem.
- Kriszti, most sürgősen el kell rohannom, mert megbeszélésem van. Ma már nem is jövök vissza. Nyugodtan dolgozhatsz az irodámban! Holnap találkozunk! Szia!
- Viszont látásra Mr. Graham! – vettem elő a hivatalos formát, és mindenféle mosoly vagy egy egyszerű ránézés nélkül elindultam az irodája felé.
A fennmaradó munkaidőmben folyamatosan ezt csináltam, bár már vagy 3-szor mentem vissza újabb adag aktáért Lisa-hoz. Szólni még mindig nem szóltunk egymáshoz, a szükséges mondatokat, szavakat kivéve. Én nem akartam kezdeményezni, hiszen túl makacs voltam ahhoz, és túlságosan meg is bántott, ő pedig… fogalmam nincs, miért nem mondott semmit. De mivel ügyvéd lesz egy év múlva, valószínű neki is hasonló magyarázata lenne arra, hogy miért nem szól hozzám.
Most, ebben a pillanatban tökéletesen egyedül éreztem magam, és mindennél jobban hiányzott Rob közelsége. Annyira akartam, hogy itt legyen, és hozzábújhassak, hogy el sem tudom mondani! Már lassan a sírás kerülgetett, amikor eszembe jutott valami. Hogy mégis hogyan lehetne itt velem Rob a legjobban, de mégsem fizikailag.
Ölembe kaptam a táskám, kikutattam Julie Smith telefonszámát, a biztonság kedvéért kikapcsoltam a hívószámküldést, és már tárcsáztam is. Két-három csengés után már fel is vette.
- Igen? – szólt bele.
- Üdvözlöm Julie! Krisztina Andrássy vagyok.
- Jaj, szia Krisztina!
- Megígértem, hogy amint ráérek, telefonálok. Nos, most ráérek! A lánya otthon van?
- Igen, otthon. Szerintem olvas, vagy számítógépezik.
- Értem! Mit szólna hozzá, ha lediktálná nekem a címüket, és én elmennék hozzá? Úgy talán jobba lenne… nem találnának meg folyton más rajongók, vagy fotósok.
- Ez fantasztikus ötlet. Tudod írni a címet?
- Igen, mondja csak. – gyorsan magam elé kaptam az asztalon heverő jegyzettömböt, és egy tollat.
- St. Michael’s Steet 11.
- Ez pontosan merre van?
- A Hyde Park-kal szemben.
- Oh, akkor arrafelé ismerős vagyok. Köszönöm Julie! Úgy fél óra múlva ott vagyok a lányodnál.
- Én köszönöm Kriszti! Nagyon köszönöm!
- Szóra sem érdemes! Akkor további jó munkát. Viszont hallásra!
- Szia! – köszöntünk el.
Én pedig összekaptam magam, és elindultam kifelé. Mikor leértem a földszintre, egy másodpercre odapillantottam Angie-re és a barátnőjére, akik valószínűleg már töviről hegyire kibeszéltek, majd odaköszöntem nekik – csak hogy ne legyek bunkó –, és kimentem az ajtón. Bepattantam a kocsiba, és 5 perc múlva már indultam is.
Egyenesen a Hyde Park felé vettem az irányt. Nagyjából 20 perccel később már oda is értem, így megkerestem a St. Michael’s Street-et, és leparkoltam az utcában. Majd gyalog, napszemüvegben indultam el megkeresni a 11-es számú házat.
Hála az égnek, nem sokat kellett sétálgatnom, mert négy házzal arrébb parkoltam le a 11-estől. Ahogy odaértem, rögtön be is csengettem. Először nem jött ki senki, így csengettem még egyszer. Ekkor hallottam meg egy fiatal lány hangját az ajtó túloldaláról.
- Egy pillanat!!! – kiabálta ki nekem. Majd tényleg pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó. Egy barna hajú és szemű, 18 éves lánnyal találtam szembe magam. – Segíthetek valamiben? – kérdezte.
- Szia Carrie! – köszöntem mosolyogva, és levettem a napszemüveget. Mikor szembe néztem vele, akkor ismert fel. Látványosan elsápadt, majd a szájához kapta a kezét.
- Úr isten! Te… te vagy… te… úr isten!!! – dadogott Carrie.
- Igen, én vagyok. Krisztina Andrássy. Bejöhetek?
- Jaj, hát persze. Ne haragudj, csak… még mindig nem hiszem el! Ne érts félre, örülök, hogy itt vagy, de… miért??? – kérdezte, közben pedig én bementem a lakásba, ő pedig becsukta az ajtót.
- Hát, a helyzet az, hogy találkoztam anyukáddal, beszélgettünk, és mondtam neki, hogy meglepetésképpen eljövök hozzád! Örülsz?
- Hogy örülök-e??? El sem tudod hinni, mennyire! – mondta, és megölelt. Én pedig visszaöleltem.
Kimondhatatlanul boldog voltam amiatt, hogy ekkora örömöt tudtam szerezni neki a puszta jelenlétemmel. Szinte hihetetlen, de nagyon jó érzés!
Miután kiölelkeztük magunkat, leültünk a nappaliban, és beszélgetni kezdtünk. Carrie elmondta, hogy mennyire szereti Rob filmjeit, és igazából nem is Robertet szereti, hanem a tehetségét, és ahogy játszik. Mikor pedig megkérdeztem, hogy engem miért szeret, nem nagyon tudott válaszolni. Azt mondta, hogy nagyon érdekes, mert mikor először meglátott a képeken, amit még a londoni sétánk alkalmával csináltak közel 3 hete, egyszerűen szimpatikus lettem neki. Nem beszélve persze arról, hogy szerinte tökéletes pár vagyunk. Aztán egyre többet kezdett el megtudni rólam az újságok és az internet segítségével, így egyre szimpibb lettem neki. Most pedig már ott tart, hogy ügyvéd akar lenni.
Ezzel kapcsolatban elbeszélgettünk, hogy mégis mért pont ügyvéd, stb., stb., stb., és azt mondta, hogy egyrészt azért, mert én is az leszek, de legfőképpen azért, mert ő már régebben is az szeretett volna lenni, csak nem igazán bízott magában. Nem tanult olyan jól, és mindenki csak lebeszélte a jogról, mert az annyira nehéz, és így ő is lemondott róla. De ahogy megtudta, hogy én is az leszek, végleg eldöntötte, hogy nem adja fel az álmait. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond, így megnyugodtam, hogy nem csak miattam akarja a jogi pályát választani.
Aztán belekezdtünk abba a témába, ami miatt végülis itt vagyok. Ez pedig nem volt más, mint Rob. Kérdezősködött Carrie mindenről: például hogy milyen filmjei lesznek a közeljövőben, hol fog játszani, jön-e Londonba a közeljövőben, illetve hogy igazak-e a pletykák, hogy Kristen több volt neki, mint a barátja… Kielégítő választ viszont egyikre sem tudtam adni, mert igazából én sem voltam tisztában sok dologgal. Lassan rá kell döbbennem, hogy filmek terén a rajongói többet tudnak, mint én, a barátnője. Ez hallatlan!
A továbbiakban elmondta Carrie, hogy végülis melyik filmjében mit szeret Robban, majd rólunk is elmondta az őszinte véleményét. Azt is elmondta, hogy először nagyon félt, hogy szétmegyünk, vagy, hogy össze sem jövünk, mert írták az interneten, hogy nagyon határozott lány vagyok, és a karrierem áll az életem középpontjában. Így félő volt, hogy a karrierem részesítem előnyben, Rob helyett. De aztán rájött, hogy Robnak is a színészet a legfontosabb jelen pillanatban, így egy csónakban evezünk. Vagyis nem lesz semmi gond… És hála az égnek, így is lett!
Úgy nagyjából 2 óra hosszát beszélgettünk folyamatosan Carrie-vel, de ez az idő olyan gyorsan elrepült, hogy el sem akartam hinni, hogy már fél 6 van. Így elköszöntünk, megbeszéltük, hogy fogunk még találkozni, és eljöttem.
Ahogy kiléptem az ajtón, ismét felvettem a napszemüvegem, és úgy indultam vissza az autóm felé. Annak ellenére, hogy Carrie nagyon aranyos volt, és szerencsére semmi olyasmi nem történt nála, amitől Rob rettegett, a kis bogár azért ott csücsült a fülemben. Így ide-oda nézelődtem, mikor sétáltam az utcán. Aztán minden atrocitás nélkül elértem a kocsihoz, beültem, és már indítottam is.
A haza vezető úton szerencsére semmi gond nem volt. Se dugó, se baleset, se lesifotósok, semmi. Így teljes nyugalomban leparkoltam a ház előtt, és besétáltam. Bezártam magam mögött az ajtót. Minél előbb le akartam dobni magamról a kosztümöt és a magas sarkút, így az első utam egyenesen a fürdőbe vezetett. Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, majd felkaptam az itthoni ruhámat, és lementem a konyhába. Enni nem akartam semmi töményet, így maradtam egy almánál. Pontosabban maradtam volna, ha lett volna… Így inkább csak egy müzli-szeletet ettem.
Aztán megfogtam a táskám, és felmentem a hálószobába. Legelőször is kikészítettem a holnapi ruhámat, amit felveszek. A választásom a fehér kosztümömre esett. Most már talán nem lesz gond belőle, ha ezt veszem fel. Elvégre Angie és a barátnője sem öltözik másképpen. Lisa pedig… hát, ő nem igazán az ilyesfajta kosztümök híve. Ő igazi angol kisasszony.
Ez alá sem veszek semmilyen felsőt, mert ez a kosztüm is megfelel anélkül, viszont tökéletesen passzol hozzá a Robtól kapott nyaklánc. Úgyhogy azt tuti felveszem, és most már le sem fogom venni. Soha…
Miután kikészítettem a ruhát, és eldöntöttem, hogy a cipő marad a fehér, ami rajtam volt, bedőltem az ágyba, és elmerengtem. Teljesen csend volt, én pedig a plafont néztem. Néztem, néztem, néztem, és csak Robra gondoltam. Megint azon kaptam magam, hogy róla álmodozom, és hogy milyen lenne, ha most itt lenne. Úgy érzem, hogy minden eltelt nappal egyre jobban hiányzik! Tudom, hogy nem jöhet ide, ezért is várom már annyira, hogy megkezdődjön a suli! Akkor nem lesz időm rá gondolni, és nem fog ennyire fájni a hiánya.
Miután felébredtem az örökös letargiámból és mérhetetlen hiányérzetemből, bekapcsoltam a tv-t, és elkezdtem valami normális, vagy legalábbis annak tűnő filmet keresni. Kapcsolgattam ide-oda a közel 100 csatorna között, amikor egyszer csak ismerős arcra lettem figyelmes. Az egyik csatornán ugyanis egy Harry Potter film ment. Fogalmam nincs, hogy melyik, mert nem láttam egyik részt sem, de sokan szeretik, és nekem is tervbe volt véve, hogy megnézem egyszer. Valami versenyről szól, mert mikor odakapcsoltam, akkor érkeztek meg valami idegen diákok az iskolába. Felkeltette az érdeklődésem, így továbbnéztem.
Csak néztem, hallgattam, próbáltam felfogni az eseményeket. Hát igen, ez több mint valószínű, hogy nem az első rész!
És akkor egyszer csak szembe találtam magam Robbal. Igaz, hogy csak egy pillanatra, de megláttam. Istenem, milyen más volt. Akarva akaratlanul elnevettem magam. Milyen kis édes volt még itt. Látszott rajta, milyen gondtalan, problémamentes életet él. Most viszont már látszik rajta az elmúlt évek hatalmas nyomása, és az állandó munka, soha nem alvás utóhatása. Ennek ellenére azonban érett, komoly férfi lett! Egy olyan férfi, akit imádok!
Tovább néztem a filmet, figyeltem, és minden egyes percben azt kutattam, hogy mikor és hol tűnik fel. Nem sokat szerepelt a filmben, de azért itt-ott feltűnt.
Ahogy vége lett, bementem a fürdőszobába, átvettem a pizsamámat, és visszamentem a szobába. Tv-ztem, illetve akartam, de semmi különöset nem találtam benne, így inkább bekapcsoltam a laptopot. Az első dolgom nekem is az volt, mint ami Robnak, vagyis megnéztem, hogy éppen miket ír rólunk a sajtó világszerte… Meglepődve vettem észre, hogy én nem sűrűn vagyok a hírekben, de Rob és Kristen állítólagos románca annál inkább. Furcsa… Mondjuk lehet, azért nem foglalkoznak velem, mert úgymond nem vagyok a képben: én Londonban, ők Vancouverben. Nem mintha zavarna, hogy nem rólam írnak minden nap!
Nézelődtem még a hírek között is, csak hogy nagyjából megtudjam, mi van otthon, aztán több dolog nem nagyon volt, ami után érdeklődtem, így felmásztam msn-re is egy kicsit.
Mint mindig, most is vagy 10 olyan csoporttársam vett fel partnernek, akikkel kb. egyszer, ha beszéltem az elmúlt két évben. Természetesen mind lányok… Áh, még véletlenül sem Rob-hoz szeretnének közelebb kerülni általam! Hogy is gondolhatom ezt???!
Miután sikeresen felvettem mindenkit – nem akartam azért nagyon bunkó lenni – végre beléptem a kezdőlapomra, és akkor láttam, hogy Szilvi fenn van. Rögtön rá is kattintottam.
- Szia Szilvim! – írtam.
- Sziaaaa Kriszti!! Hát te??? Hogy-hogy feljöttél msn-re? Nem is láttalak! – írta úgy 2 percen belül.
- Rejtve vagyok fenn. Nem nagyon akarok senkivel sem beszélni. Most is egy csomó ex-csoporttársam vett fel… Nem akarok bunkó lenni, így visszaigazoltam nekik, de úgysem járok fel szinte soha! Na de ezt hagyjuk! Inkább mesélj, mi újság? Voltál orvosnál?
- Igen, voltam. És most már 100%, hogy terhes vagyok. Még nem mondtam el Zolinak, úgy tervezem, hogy egy kicsit még várok vele… Jól teszem szerinted?
- Hát… nem is tudom! Ő az apuka, úgyhogy joga lenne minél előbb megtudni. De ahogy ismerlek, a legjobb, legszebb pillanatot várod meg, igaz? Csak nem karácsonykor akarod elmondani???
- Hát, gondoltam arra is, de az már tényleg nagyon késő lenne. Úgy 2 két múlva gondoltam. Akkor megyek vissza vizsgálatra és ultrahangra, és akkor a kicsi ultrahang-képét adnám oda neki ajándékba. Vagy legyek inkább konzervatív, és vegyek egy bébicipőt?
- Szerintem vegyél is cipőt, és add is oda a képet! Vegyél egy kis dobozt, tedd bele a cipőcskét, és mellé a képet! Így választanod sem kell… Hm? Egyébként most jöttem rá, hogy még nem is gratuláltam! Gratulálok! De majd inkább személyesen…
- Igen?? Jössz haza?? Mikor??
- Még nem tudom csajszi, de csak most jöttem ki! Jövő héten kezdődik a suli, már dolgozom is, úgyhogy azt hiszem decemberig eléggé el leszek foglalva.
- És ilyen az új munka? Látom, az egyik ügyvéddel már sikerült jól összebarátkoznotok! – írta, és mögé biggyesztett egy mosolygós, majd egy elpirult fejet.
- Nagyon jó az új munka, leszámítva azt, hogy a mentorom a cégnél, Lisa féltékeny rám, mert velem foglalkozik Josh – az ügyvéd –, nem pedig vele. Én vagyok Josh asszisztense… Lisa először elhintette, hogy egoista majom, tegnap meg kibukott a szög a zsákból, mert úgy rám förmedt, mint egy oroszlán. Hogy nekem csak a jóképű és gazdag pasik jönnek be, ezért is vagyok együtt Robbal, és ezért kavarok most Josh-sal is. Hallottál már ilyet?? Olyan ideges lettem… - írtam, és miközben pötyögtem, újra elkapott az idegesség. Nem tudom elhinni még mindig, hogy Lisa komolyan ezt feltételezte rólam. Mondjuk… fordított esetben lehet én is kiakadnák! Nem tudom!
- Komolyan??? Látszik, hogy Lisa még nem ismer! Ne is törődj vele… egyébként tényleg helyes ez a Josh. De ismerlek, és tudom, hogy neked Rob kell. Úgyhogy nekem álmomban sem fordult volna meg a fejemben, hogy valamit akarsz az ügyvédtől. De mi újság Robbal?? Mostanában nem sok értelmes dolgot írnak róla az újságok! Mondjuk… nem mintha eddig írtak volna!
- Rob jól van, szoktunk beszélgetni telefonon, csak ugye az időeltolódás miatt elég körülményes. Amikor én ráérek, ő alszik, amikor pedig ő ér rá, én alszok… egyébként meg mindketten dolgozunk! Szörnyű… Annyira hiányzik! Most is itt vagyok egyedül a lakásban, és olyan csend van, mint egy kriptában. Igazából nem lenne ez így rossz, de most, hogy még nincs suli, és hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan vele voltam… Szilvi, fogalmam nincs, hogy fogom kibírni!!!
- Krisztim, muszáj lesz! Gondolj arra, hogy nemsokára találkoztok! A decembert pedig elméletileg együtt töltitek majd, nem?
- Fogalmam nincs. Mondta, hogy ahogy leforgatják a 3. részt, mennek arra a promó-körútra, aztán mikor azzal végeznek, elméletileg szünetük lesz. Gyakorlatilag meg ki tudja… Lehet, hogy a karácsonyt is külön töltjük, hiszen én mindenképpen vissza akarok menni Magyarországra, neki a családja pedig ugye Londonban van, és egyértelmű, hogy velük szeretne lenni. Nem is tudom, mi lesz így velünk…
- Most ugye nem az fordult meg a fejedben, hogy szakítanotok kéne???!!!
- Nem… de fogalmam nincs, hogy mégis hogyan fogja kibírni a kapcsolatunk ezt a szörnyen hosszú távollétet.
- Tudod, ez mindig így van. Amíg nincs veled, folyamatosan ezen jár az agyad. Aztán ha akár csak egy napot is együtt töltötök, újra feltöltődsz energiával, türelemmel és kitartással. Így megint ki fogsz bírni pár hónapot. Úgyhogy menni fog, ne keseredj el! Viszont nekem most sajnos mennem kell, csinálok valami finom vacsit Zolinak. Remélem, minél hamarabb beszélünk újra! Puszillak csajszim, és kitartás!
- Rendben! Én is puszillak téged, Zolit, és mindenkit! Add át léci!
- Meglesz! Puszi
- Szia! – írtam utoljára, és előbb Szilvi jelentkezett ki, majd pedig én.
Visszatettem az íróasztalra a laptopot, majd visszafeküdtem az ágyra, és újra a plafont bámulva álmodoztam. Gondolkodtam mindenről és mindenkiről, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.

*

Az elkövetkezendő 5 napot az eddigiekhez hasonlóan töltöttem. Szerdán, csütörtökön és pénteken 9-től 3-ig dolgoztam. Lisa-val még mindig nem beszéltünk a munkánk zökkenőmentes elvégzéséhez feltétlenül szükséges dolgokon kívül, éppen ezért az óráimat is egyedül osztottam be. Mivel 10 kötelező és 2 fakultatív órám van, illetve lehet, úgy osztottam be az órákat, hogy hétfőn szerdán és pénteken 2, kedden és csütörtökön pedig 3 órám van, ami azt jelenti, hogy vagy 8-tól 10-ig, vagy 8-tól 11ig, maximum fél 12-ig vagyok suliban. Aztán pedig jövök dolgozni 4 órában. Valószínűleg Lisa-val is valahogy így osztottuk volna be az órarendet.
Josh-sal, ha lehet mondani, még jobb és bizalmasabb viszony alakult ki közöttünk a pár nap során, viszont az irodában egyértelműen ezt nem mutattuk ki. Igaz, néha tett olyan megjegyzéseket, amivel kapcsolatban azt lehetne gondolni, hogy talán többet szeretne, mint barátság, de nem igazán foglalkoztam ezzel az elmélettel, hiszen tisztában van vele, hogy van barátom. Lisa-val akárhányszor találkoztam, mindig gyilkos pillantásokat küldött felém, pedig én abszolút nem tettem semmi rosszat. Megmondtam Josh-nak azt is, hogy ne ebédeljünk együtt, bár az okát nem kötöttem az orrára.
Munka után, ahogy hazamentem, első dolgom volt sms-t írni Robnak, vagy éppen válaszolni, mert otthon vettem észre, hogy írt nekem. Egyik este beszéltünk is telefonon, akkor elmeséltem neki, hogy milyen volt a meglepetés-találkozó Carrie-vel, és azt is közöltem vele, hogy semmi baj nem történt. Nem evett meg, nem rohant le sem ő, sem a barátai, sem pedig a paparazzik. Úgyhogy megnyugodott.
A beszélgetéseink, illetve sms váltásaink után egyre nagyobb űrt éreztem a szívemben, egyre jobban hiányzott. Nem is tudom, hogy lehetne szemléltetni igazán, hogy mit éreztem. Lehet kicsit morbid lesz, de mintha tudnám, hogy halálos beteg vagyok, és számolom a napokat, amikkel egyre közelebb kerülök a halálhoz. Nos nálam valahogy így mutatkozott meg a hiányérzet. Minél többet beszéltem vele, minél többször gondoltam rá, annál jobban hiányzott, és úgy éreztem, hogy ez a hiányérzet napról napra egyre csak rosszabb lesz, így egyszer csak elérek odáig, hogy nem fogom már tovább bírni, és kiakadok. Lehet – sőt biztos –, hogy ez nem lenne ennyire elviselhetetlen, ha nem tölteném a napjaimat szinte teljesen egyedül.
A kész kínszenvedés mégis a hétvége volt. A szombat mondjuk annyira nem is volt rossz, mert felhívtam Jess-t, hogy mit szólna hozzá, ha találkoznánk, ő pedig belement. Elmentem érte Cambridge-be, és együtt felautókáztunk Londonba. Egész nap sétáltunk, vásárolgattunk.
Megláttam két kosztümöt is, amit egyszerűen nem volt szívem ott hagyni az üzletben. Igaz, hogy még nem kaptam fizetést, és megígértem magamnak, hogy csak akkor veszek majd ruhát, de szerencsére volt még a kártyámon elegendő pénz. És igazából drágák sem voltak. Az egyik fekete, halszálkás kosztüm szoknyával, a másik pedig szintén fekete szatén egyberuha, hozzá egy fehér-fekete csíkos, virágmintás felsővel.
A sétánk közben persze egyszer-kétszer megtaláltak rajongók is, legtöbbször Robról kérdeztek, illetve hogy mikor jön haza. Páran mondták, hogy ők azt olvasták a neten, hogy a New Moon promo-tourban egy londoni megálló is szerepel, de én mondtam nekik, hogy semmi ilyesmiről nem tudok. Hiszen Rob mondta volna, ha valóban ide jön, illetve jönnek. Jess persze értetlenül nézett rám, hogy mégis miért jönnek oda hozzánk ennyien, és hogy miről beszélgetünk, de miután elhagytuk a rajongókat, beültünk egy kávézóba, és egy-egy pohár forró csoki mellett elmeséltem neki mindent. Ő is látta a filmet, és szerinte sem rossz pasi Rob, de nem rajong érte. Neki inkább a komolyabb, idősebb pasik jönnek be, mint például Ryan Reynolds, Jude Law vagy Jared Leto.
Úgy 5 óra körül értünk vissza Cambridge-be, onnan pedig nekem még 40 perc volt az út Stevenage-be. Úgyhogy szépen kisétáltam, és kiautózgattam magam. Fürdés után bedőltem az ágyba, még arra sem volt erőm vagy energiám, hogy gondolkozzak.
A vasárnapom viszont egész nap netezéssel, tv-nézéssel, és álmodozással telt. Felhívtam anyuékat, tesómékat, Angit, Nellit, és végül Robbal is tudtam beszélni vagy egy órán keresztül. Rákérdeztem a promó-tour londoni állomására, de most is azt mondta, mint a múltkor: nem jönnek Londonba. Úgyhogy nem is firtattam tovább a dolgot.
Miután kibeszéltük magunkat, elkezdtem takarítani, csak hogy addig is le tudjam foglalni magam. Estére azért elfáradtam jócskán, így nem kellett sokat várnom arra, hogy elnyomjon az álom. Már alig vártam a hétfőn, hiszen végre megkezdhetem a Cambridge egyetemi jogi tanulmányaimat… természetesen gólyaként.

***
Carrie Smith

Josh Graham irodája

A recepciós lányokat így képzelem el:
1. Angie
2. Angie barát-, és kolléganője

Kriszti kosztümje másnapra
+ cipő
+ a nyaklánc