24. fejezet - Itthon /I. rész/

- De egy valamit nem értek! Hogy tudtad megvenni, amikor egész nap forgattál, és ma is egész nap együtt voltunk? – kérdeztem elcsodálkozva.
- Hát… Az a helyzet, hogy erről az ajándékról sokan tudtak, és mindenki, persze ahogy csak tudott, segített. Így Dave elengedett egy-két óra hosszára napközben, és Nikki volt olyan rendes, hogy eljött velem… Ashley is jönni akart, de neki forgatnia kellett. Úgyhogy Nikki és én elsétáltunk a már pár napja kinézett ékszerüzletbe, és közel egy órán át válogatott velem. És akkor, egyszer csak megláttuk ezt! Nikki és én egymásra néztünk, és tudtam, hogy ezt kell megvennem! – mesélte mosolyogva.
- Oh, értem. Akkor azt hiszem, tartozom egy köszönettel Nikkinek is! – mosolyogtam vissza, és hozzábújtam.
Sajnos a hálálkodásomnak egy-két kisebb csók és ölelés után vége kellett, hogy szakadjon, ugyanis lassan indulnunk kell a reptérre. Észre sem vettem, hogy mióta hazaértünk, már 1,5 óra el is telt. Még összepakolásztam a kint maradt cuccaimat, és bevonultam a fürdőbe egy gyors zuhanyra, hajmosásra, meg a szokásos női teendőkre…
Már 7 óra volt, mire végeztem. Őszintén szólva, az idő alatt, míg a zuhany alatt álltam, végig azon járt az agyam, hogy mit fogok kezdeni Rob nélkül Angliában? Vagy igazából bárhol, de nélküle? Úgy érzem, eddig életem során még soha nem ragaszkodtam annyira valakihez, mint most hozzá! Pedig ez nem valami jó dolog… Főleg hogy pont most határoztam el, hogy talán egy kicsit lassítanunk kellene!
Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ha nehezek is lesznek azok az időszakok, amikor nem leszünk együtt, csak jót fog tenni a kapcsolatunknak. Nem fogunk állandóan egymás nyakán lógni, valamilyen szinten szabadok leszünk, nem korlátozzuk egymást, és hát… nem a legutolsó sorban, amikor újra találkozunk, jobban élvezzük majd egymás társaságát. És itt nem kifejezetten a szexről beszélek!
Ezekről elmélkedtem még akkor is, amikor már a szobában voltam, és a fésűmet, fogkefémet, és az eddig még a fürdőben hagyott dolgaimat tettem be a poggyászomba. Láttam Robon, hogy neki is nagyon nehéz ez a helyzet, de azért – tudom, önző vagyok, de – megnyugtatott, hogy ő is ennyire szomorú, amiért elmegyek! Na igen, valószínű már megint rám jött az 5 perc… azon elmélkedek megint, hogy vajon szeret-e vagy sem? Ha ezt sokáig játszom, amikor teljesen tisztában vagyok a válasszal, a végén még beleun, és elhagy a francba…
Már éppen húztam be a poggyászom cipzárját, valaki kopogott az ajtón. Rob felpattant, és pár lépéssel az ajtó előtt termett.
- Szia Rob! Ugye még nem ment el Kriszti? – kérdezte az ismerős hang.
- Nem, még nem. Gyertek csak be! – mondta Rob, amire már én is felkaptam a fejem. „Gyertek…”???
Ekkor a szoba szinte másodpercek alatt megtelt. Igaz, nem volt itt mindenki, de akikkel többet találkoztam, illetve beszéltem az elmúlt napok során, átjöttek elbúcsúzni. Ashley – aki a szószóló volt az ajtóban –, Nikki, Kellan, Jackson, Peter, Jennie és Eve, Taylor, Bryce, és természetesen Stephanie… Akarva akaratlanul könny szökött a szemembe, mikor mindannyian bejöttek a szobába, és megálltak velem szemben. Ha azt vesszük, nem is ismerem őket, mégis itt vannak, hogy elbúcsúzzanak. Ez… nagyon megható!
Ahogy az egyik átlátszó könnycsepp legördült az arcomon, Eve lekéredzkedett Peter karjából, és szipogva szaladt hozzám. Leguggoltam hozzá, és úgy öleltem át. El sem hiszem, hogy ez a törékeny, apró, 3 éves kislány pár nap alatt ennyire megszeretett.
Pár pillanatig öleltem őt a földön térdelve, de aztán felvettem őt a karomba, és a karjait a nyakam köré zárta. Ekkor jöttek sorban a többiek is. A sort Jennie nyitotta, akivel talán a legközelebbi kapcsolatba kerültem az elmúlt néhány nap során. Aztán jött Nikki és Ashley, majd egyesével Peter, Taylor, Kellan és Jackson. A sort Bryce zárta, akin igazából a legjobban meglepődtem, hogy eljött. Pár szón kívül szinte nem is beszélünk, mégis itt van! Megölelt, majd arrébb lépett! Eve-t visszaadtam Jennie-nek, majd újra végigöleltem mindenkit, már 2 karral. Mikor odaértem Stephanie-hoz, ő is megölelt, de aztán megszólalt:
- Tőlem még nem kell elbúcsúznod! Majd a reptéren… - mondta mosolyogva.
- Ja, hogy te is jössz velünk a reptérre? Rendben! – mondtam. Ám elkerekedett szemekkel nézett rám, majd egy másodperc múlva Robra pillantott.
- Nem mondtad el neki Robert??? – kérdezte tőle szemrehányóan. Ő viszont nem felelt.
Egész testemmel Rob felé fordultam, aki úgy 2 lépésre állt tőlem lehajtott fejjel.
- Mit kellett volna elmondanod? – kérdeztem ingerülten. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon mi lehet az, amit eltitkolt előlem, egészen mostanáig. És amire Stephanie is ilyen energikusan reagált.
Teljes csend ült a szobára, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ekkor Jennie megszólalt.
- Nos srácok, akkor mi most mentünk! Jó utat Kriszta, és amint hazaértél, hívj! – mondta, és ezzel mindenki elindult kifelé. Tudták, hogy feszült a hangulat, így nem is próbáltak maradni. Én viszont próbáltam kicsit oldani a feszültséget azzal, hogy mosolyogtam, és mondtam nekik, hogy „Köszönöm!”.
Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, újra Rob felé fordultam. Az arcomról eltűnt a mosoly, és már az előzőnél ingerültebben tettem fel a kérdést. Újra!
- Tehát, mit nem mondtál el Rob?
Ekkor mély levegőt vett, és felnézett rám.
- Nem kísérhetlek ki a repülőtérre! – mondta, mintha csak egy egyszerű tényt közölt volna.
- Tessék??? De.. de miért nem? – kérdeztem értetlenül. Rob éppen válaszra nyitotta a száját, amikor Steph mellém lépett, és válaszolt helyette:
- Az a helyzet, hogy már reggel óta lesifotósok állnak a reptéren, mert tudják, hogy valamikor most fogsz hazarepülni. Robot viszont nem akarjuk akkora stressznek és veszélynek kitenni, hogy a paparazzik karmaiba engedjük. Valamint a Summit… - megszakította a szemkontaktust Steph, pedig eddig végig a szemembe nézett. Most a földet fixírozta, és sóhajtott egyet, majd ismét a szemembe nézett, és folytatta: -… szóval a Summit azt akarja, hogy mivel te elutazol most, kicsit hanyagoljátok a kapcsolatotokat, és Rob nagyobb figyelmet fordítson a film promottálására, és a Kristen és közte levő állítólagos románcra! Ne haragudj Kriszti…
- Tessék??? Azt akarjátok mondani, hogy amíg én távol leszek, Rob és Kristen azt fogják játszani, hogy szerelmesek? És minden nap az fog megjelenni az újságokban, hogy mi szakítottunk, és Kristennel vigasztalódik? Te jó Isten! Ez teljesen komoly?? Ezzel a hülyeséggel etetitek a rajongókat?
- Kicsim, nem mi, hanem a stúdió! A szerződésben majdhogynem bele lett írva a kettőnk közötti románc hitelességének fenntartása. Hidd el, ez egyikünknek sem jó! – lépett oda közzám Rob, és a derekamra akarta tenni a kezét, de én eltoltam.
- Áh, nem! Csak valószínű Kristen most éppen a szobájában ül, és a röhög a markába, hogy milyen jól kicseszett velem! Hát köszönöm szépen… - mondtam, most már mérgesen, és elindultam az ágyon heverő bőrkabátom és poggyászom felé. Stephanie csak csendben, és – fél szemmel láttam, hogy – lehajtott fejjel hallgatja a „beszélgetésünket”.
Megfogtam a csomagomat, és a kabátot, majd két kézzel odaráncigáltam az ajtóhoz. Rob segíteni akart, de tudomást sem vettem róla. Belebújtam a cipőmbe, majd a kabátom, megfogtam a bőröndöm, és kinyitottam az ajtót. Már a folyosó közepén jártam, amikor eszembe jutott…
Hirtelen megálltam, és kinyitottam a kistáskámat. Benne volt az ékszerdoboz. Óvatosan kikapcsoltam a nyakamban lévő nyaklánc kapcsát, és remegő kézzel beletettem a dobozba. Becsuktam, és visszafordultam. Ekkor láttam, hogy Rob elindult utánam, Stephanie-vel együtt. Odaléptem Rob elé, és anélkül, hogy ránéztem volna, a kezébe nyomtam a dobozt. Egy szót sem szólt, csak teljesen letaglózva állt. Én viszont nem vártam meg, hogy esetleg megtalálja a nyelvét, vagy bármi mást, ami jelenleg nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy tiltakozzon, visszaviharzottam a poggyászomhoz, és behúztam a liftbe. Ahogy leértem, szerencsére Rob nem állt a lift ajtaja előtt, így nem történt semmi atrocitás. Őszintén megvallva, annyira ideges voltam, hogy abban a pillanatban még az sem fordult meg az agyamban, hogy esetlegesen amiatt mérges legyek, hogy nem jött utánam.
Ahogy odaértem a recepciós pulthoz, egy gyors „Viszont látásra!”-val elköszöntem a pultnál álló, már ismerős férfitől, és elindultam a kijárat felé. A londiner meglátta, hogy húzom magam után a csomagomat, azonnal odalépett hozzám, és elvette tőlem. Már a kocsi mellett álltam, és vártam, hogy a fiatal srác – a biztonsági ember ellenőrzése alatt – betegye a poggyászomat a kocsi csomagtartójába, a fotocellás ajtó nyílására lettem figyelmes. Nem fordultam hátra, mert egyáltalán nem érdekelt, hogy ki jött ki rajta, amikor egyszer csak megpördültem a saját tengelyem körül.
- Tényleg azt hitted, hogy csak így elengedlek?! – kérdezte Rob zihálva – valószínű végigrohanta a kijárathoz vezető utat. Majd csak azt éreztem, hogy mindkét kezét az arcomra teszi, és felemeli a fejem. A következő pillanatban már erőszakosan nyomta a száját az enyémre. Először már csak dacból sem csókolta vissza, de mikor az ujjai az arcomról a hajamba vándoroltak, engedtem a csábításnak. Ő sem erőszakosan, keményen csókolt már, hanem gyengéden, szerelmesen, ahogy szokott. Ez volt az a csók, amitől úgy alapjáraton elolvad az ember lánya.
Mikor a hosszú, zongorista ujjai a hajamat szántották, már én sem tudtam a karjai között állni, mint egy fadarab, így a kezeimet a mellkasára tettem. Erre ő azzal válaszolt, hogy az egyik kezét kicsúsztatta a hajamból, és a derekam köré fonta, miközben egy pillanatra sem hagyta abba az ajkaim kényeztetését.
Annyira édes volt a csókja… de én tudtam, hogy ez egyben a búcsúcsókunk is! Erre – és az előbb közölt, „csodálatos” hírekre felgyülemlett méreg hatására – elindultak a könnyeim. Szinte már zokogtam, mikor elengedte a szája az enyémet, és szorosan magához ölelt!
- Ne sírj édesem! Hamarosan találkozunk! És ne felejtsd el! – mondta, majd közelebb hajolt a fülemhez, és belesúgta: - Bármi is jelenik meg Kristenről és rólam az újságokban, tv-ben, vagy interneten, egy szó sem igaz belőle! Hidd el! Bízz bennem! Szeretlek! A világon jobban, mindennél és mindenkinél! Szeretlek! – mondta, majd újra megcsókolt.
- Én is szeretlek! Nagyon! – mondtam, és én is újra megcsókoltam. Megöleltük egymást, majd tudva lévén, hogy valószínű már itt az idő, hogy induljak, beültem a kocsiba. Stephanie már bent ült, és most aranyosan rám mosolygott. Visszamosolyogtam.
Rob becsukta utánam az ajtót, én pedig leengedtem az ablakot. Integettünk egymásnak, ahogy az autó lassan elindult, bekapcsolódva az utcában levő forgalomba.
Fogalmam nincs, hogy milyen távolság lehet a hotel és a reptér között, ugyanis sem idefelé, sem pedig most visszafelé nem figyeltem erre. Folyton csak Robon járt az agyam, meg a Summit szerződésén… Szinte már hangosan kattogott az agyam, ahogy ide-oda ingáztak a „jobbnál-jobb” kérdések benne.
Egy idő után Stephanie hangjára kaptam fel a fejem.
- Megérkeztünk! – mondta, és felém fordult. Én is felé néztem, és enyhén mosolyogva bólintottam, hogy tudomást vettem arról, amit mondott. A szemei szinte özönlötték magukból a „Sajnálom!”, és efféle bocsánatkérő, bűnbánó szavakat.
A következő pillanatban nyílt az ajtó, én pedig mielőtt kiszálltam volna, feltettem a napszemüvegem. Igaz, hogy este volt – úgy fél 8, 8 óra lehetett –, mégis muszáj voltam felvenni, így ezzel védekeztem az újságírók, lesifotósok ellen. Még szerencse, hogy Steph időben tájékoztatott, így nem ért váratlanul a hatalmas tömeg.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, semmi mást nem hallottam, csak a fényképezőgépek kattogását, és nem láttam mást a vakuvillanásokon kívül. Az egyik biztonsági ember a jobb, Steph a bal oldalamon állt, amíg a másik biztonsági – aki vezetett – kivette a poggyászomat a csomagtartóból. Gyorsan lecsipogtatta az autót, és mögém állva elindultunk befelé.
Úgy közlekedtem, mint aki hatalmas bűnt követett el, mert a fejem folyamatosan le volt hajtva. A fülemet viszont nem tudtam becsukni! Pedig nem lett volna rossz, ha képes vagyok ilyesmire…
„Hol van Rob?”, „Nem kísérte ki a reptérre?”, „Szakítottak?”… - záporoztak a kérdések. Mikor már beértem a repülőtérre, a reptéri rendőrség is próbált segíteni a paparazzik és újságírók távoltartásában, de a hangok, és szánalmas kérdéseik így is elértek hozzám!
„Krisztina! Valóban terhes?”, „Tudja már a baba nemét?”, „Robert örül, hogy nemsokára apa lesz?” – legszívesebben megálltam volna, és beleüvöltöttem volna a fejükbe, hogy nem vagyok terhes, és hogy minden vitánk miattuk és a hülye kitalációik miatt van. De aztán mégis tudtam uralkodni magamon, bár valószínű az is sokat segített, hogy Steph belém karolt, és úgy lépkedtünk tovább. Ahogy beljebb értünk, szerencsére már megszűnt az ováció, hiszen oda már az utasokon kívül nem mehet senki, így Steph és a biztonságiak is közvetlenül a kapu előtt megálltak.
- Jó utat! És örülök, hogy találkoztunk! Remélem nem ez volt az utolsó alkalom…
- Reménykedjünk! És én is örülök Stephanie… - öleltük meg egymást. Bólintottam a biztonságiaknak is köszönés gyanánt, majd éppen fordultam volna a kapu felé, hogy elinduljak, Steph megfogta a kezem.
- Ezt ne hagyd itt! – mondta mosolyogva, és a kezembe nyomta a már ismerős ékszerdobozt. Csak bámultam az ajándékomra, és ismét összeszorult a szívem. – Tudom, hogy most mérges vagy! Én is az lennék! De ne Robot hibáztasd emiatt! Ő csak a munkáját végzi… Szeret téged, el sem tudod hinni, mennyire! – folytatta.
- Tudom! – mondtam sóhajtva. Tisztában vagyok vele, hogy kicsit túlságosan is felkaptam a vizet úgy hirtelen, de szerintem senki sem reagálna másként, amikor szó nélkül el kell tűrnie, sőt, továbbmegyek… még jó pofát is kell vágnia ahhoz, hogy az újságokon, videókon, és mindenhol azt látja, hogy a barátja egy másik nőt ölelget. És ráadásul még a rajongói is utálni fognak, mert a cikkek nagy részét el is hiszik! És a végén én leszek az ötödik kerék, akinek egyáltalán nem kéne ott lennie…
Nem mintha Rob sikeréről és csillogásáról álmodoznék, sőt! Én örülnék talán a legjobban annak, ha nem kellene nap mint nap úgy kimennünk az utcára, mint akik körözött bűnözők, napszemüvegben, kapucniban, és lehajtott fejjel… És akkor is én lennék a legboldogabb, ha nem követnék minden lépésünket paparazzik, és nem jelennének meg másnap az újságokban olyan szánalmas, sokszor felháborító, kicsavart cikkek, mint amik megjelennek!
Már megint ott tartottam, hogy a szemeim égtek, a gyomrom görcsben állt, és a fejem szétrobbanni készült. De vettem egy mély levegőt, és odaléptem a becsekkoló pulthoz. Bemondtam a nevem, és 5 perccel később már a kezembe is adták a jegyemet. Leadtam a csomagomat is, és leültem az egyik székre, arra várva, hogy végre szóljanak, hogy megkezdhetjük a beszállást.
A mai nap először vettem elő a telefonom. Negyed 9 múlt 2 perccel. Akkor már csak negyed óra, és felülhetek a gépre.
Érkezett egy üzenetem is, Roberttől!
„Szia édesem! Nem akartam, hogy így váljunk el, de egyszerűen nem volt erőm ahhoz, hogy mindezt elmondjam neked. Végülis nem is tudom, mit képzeltem… Azt sem tudom, mit írhatnék! Mióta elmentél, itt ülök a telefon fölött, és próbálok összeszedni valami értelmes gondolatot, de nem jön össze egy sem! Egyvalamit viszont muszáj leírnom. Szeretlek! És ez akkor sem fog változni, ha te szakítani akarnál a szerződés miatt! Nagyon szeretlek! Csókol, Rob”
Amint elolvastam, kiléptem az üzenetekből, kikapcsoltam a telefont, és visszatettem a táskába. Most, jelen pillanatban, nem akartam senkivel sem beszélni. Annyira pedig már ismertem Robot, hogy 9 óra előtt még fel fog hívni, ha nem válaszolok addig az üzenetre. Márpedig nem fogok, és beszélni sem akarok vele… Picit meg kell nyugodnom!
A következő negyed órát csak ültem és bambultam magam elé. Furcsa, de élveztem! Csend volt – mármint nem voltak rajongók, paparazzik, senki –, csak az utasok tébláboltak jobbra-balra, de szerencsére senki sem ismert fel. Fél 9 után pár perccel pedig végre megszólalt egy női hang a hangosbemondóban, hogy a Budapestre tartó járatra megkezdhetjük a beszállást.
Felkaptam a táskám, és már viharzottam is a beszálló-kapu felé. A stewardess megnézte a jegyemet, majd „Jó utat!” kívánva továbbengedett. Pár perc séta után már ott is voltam a gépen, és gyorsan megkerestem a helyem. Mint mindig, most is az ablakhoz szólt a jegyem.
Lecsüccsentem, és kényelmesen elhelyezkedve néztem kifelé az ablakon. Néztem az embereket, akik a váróban, vagy éppen a gép felé sétálnak. Aztán megakadt a szemem egy páron. Ők is valószínűleg búcsúzkodtak, hiszen szerelmesen ölelték és csókolták egymást. Majd a srác elindult a gép felé.
Ekkor beugrott, hogy lehet Rob is itt van valahol? Hiszen mikor Londonból jöttünk el, akkor is ott volt a reptéren, de nem jöhetett oda hozzám! A következő gondolatom: Ez így lesz mindig? Nem találkozhatunk akkor, mikor akarunk? Tegyük fel, nem házasodhatunk össze, mert a Summit megtiltja?
Az a feltételezés azonban, hogy Rob itt van a repülőtéren, egy pillanat alatt eltűnt az agyamból, és átvette a helyét a fáradtság. Így nekidöntöttem a fejem az ablakbak, és lehunytam a szemeim.
- Hölgyem! Hölgyem… - szólt egy hang, amit azt hittem először, hogy csak álmodom. De mikor a szólongatás mellett már óvatosan lökdösni is kezdett, felkaptam a fejem.
- Igen?? – kérdeztem.
- Elnézést, hogy felkeltettem… de kérem, kapcsolja be z övét! Felszállunk! – monda a stewardess.
- Oh, persze. Rendben! Köszönöm, hogy szólt! – válaszoltam, és már nyúltam is érte.
Álmos szemekkel körbepillantottam, és láttam, hogy nem ül mellettem senki. Hála az égnek! Még csak az kéne, hogy valaki olyan üljön mellettem, aki egész úton beszélne, vagy ilyesmi… Jobb a magány, jelen pillanatban!
Egy darabig bámultam kifelé az ablakon, de a sötétség hamar újra az álmok országába reptetett.
Újraálmodtam a londoni utat, csak azt a momentumot hagyta ki belőle a tudatalattim, hogy találkoztam Robbal. A kávézóban nem voltak ott, és én csak olvasgattam az újságot, és iszogattam a cappuccino-mat, egészen addig, amíg Nelliék meg nem érkeztek. Aztán a bulik, a karaoke-este, és minden Rob nélkül telt el. Az álmomban látott Krisztina nagyon jól érezte magát ezen a „csajos-héten”…
Az álmom a stewardess hangjával szakadt félbe. Közölte, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert leszállás következik. Ekkor vettem észre, hogy nem is kapcsoltam ki az övemet… Ez mosolygásra késztetett. A következő pillanatban azonban eszembe jutott az álmom, és nekem – mint hús és vér Krisztinának –, úgy éreztem, egy hatalmas lyuk tátong a szívemben. Belegondolni abba, hogy Roberttel nem találkoztam? Nem vacsoráztunk, csókolt meg, nem voltunk a Santa Monica Beach-en, és nem kísértem el őt a forgatásra? Lehetetlen!!!
Mire ezt teljesen végiggondoltam, már a gép földet is ért, majd lassan gurulni kezdett a terminál felé.
Ahogy megállt a gép, mindenki elkezdett kitódulni a gépből. Én viszont még a helyemen maradtam, nem akartam, hogy összenyomorgassanak! Mikor már a 80% leszállt, én is feltápászkodtam, és felkapva a táskám, elindultam az ajtó felé…
Az épületbe érve felvettem a poggyászomat, és magam után húzva elindultam a fotocellás ajtó felé, ahol már valószínűleg Erik vár.
Amint kiléptem az ajtón, körülnéztem. Nem láttam sehol az ezüst Golfot. Félreálltam az útból, nehogy elsodorjon a kifelé tóduló tömeg, és gyorsan megkerestem a táskámban a telefont. Lehet, hogy Erik telefonált, vagy küldött sms-t, hogy nem tud értem jönni…
Bekapcsoltam a telefont, és vártam pár pillanatot, de három telefon-központi sms-en kívül – miszerint Robtól 3 nem fogadott hívásom érkezett – semmi mást nem kaptam. Teljesen tanácstalanul álltam a reptér 2B terminálja előtt, és éppen azon gondolkodtam, hogy taxival vagy vonattal menjek-e inkább haza.
Ekkor hangos fékcsikorgással megállt előttem a már jól ismert – és hiányolt – autó. A motor leállítása nélkül pedig kiugrott belőle a személy is, aki már nagyon hiányzott!
Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy kipattant, becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan – szinte szaladva –megkerülte az autót elölről. Ahogy elém ért, átölelt, és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.
- Szia! Végre hazaértél! – súgta a fülembe, miközben még mindig bordaropogtatóan szorongatott.
- Szia! Igen, végre itthon! – mondtam én is mosolyogva, és hozzábújtam.
- Ne haragudj, hogy késtem, csak valamelyik agyament megint összetörte magát a gyorsforgalmin, így nem kis dugót okozva… Mehetünk? – kérdezte, amikor már picit elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett.
- Semmi baj! És mehetünk. De hova?
- Hát, mivel hosszú volt az út, gondolom nincs kedved sehova se menni. Így arra gondoltam, elmehetnénk hozzád, rendelnénk pizzát, és elmesélhetnéd, hogy tetszett Santa Monica és Vancouver. Hm?
- Gondolatolvasó vagy! – mondtam mosolyogva, mire elnevette magát. Majd elindultunk a kocsija felé.
Gyorsan bedobta a cumómat a csomagtartóba, majd bepattant mellém. Én időközben már beültem. Bekötöttük magunkat, és már indultunk is.
Erik most másik – viszont hosszabb – utat választott, de ott szerencsére nem volt dugó. Így egy óra múlva már a jól megszokott, és igazából már nagyon is hiányolt, kis budapesti lakásom előtt álltunk.
A ház előtt kivettük a poggyászt a kocsiból, és elindultunk fölfelé. A kocsiban már rendeltem pizzát, így mikor felértünk, ezzel már nem kellett foglalkoznunk.
Ahogy beléptünk a lakásba, és ledobáltuk a cipőket, és rögtön ablakokat nyitottam, mert egy hét után azért elég állott volt a levegő. Erik behozta a csomagomat, és letette a fotel mellé.
- Ülj le nyugodtan! Én még gyorsan kipakolok, meg ilyesmi. Egyébként mi újság itthon? – kérdeztem, miközben kicipzáraztam a poggyászomat, és a koszos ruhákat a kezembe vettem.
- Hát, úgy igazából semmi extra. Nellivel és Angival nem találkoztam. Szilvivel viszont igen! Elmondta a jó hírt, és…
- Állj! Milyen jó hírt??? – fordultam felé a ruhakupaccal a kezemben, és kérdőn néztem rá.
- Upsz, akkor neked nem mondta el! Majd szóban… de hülye vagyok! – mondta inkább magának, mint nekem.
- Hm?
- Áh, semmi. Véletlenül majdnem elkotyogtam, amit ő akar elmondani neked. Ne haragudj! Rosszabb vagyok, mint egy pletykás öregasszony! – csóválta a fejét, miközben a földet nézte.
- Egyetlen egy szerencséd van Tarnóczki Erik! Méghozzá az, hogy Szilvi az egyik legjobb barátnőm, és tőle akarom hallani a „jó hírt”! – mondta, kihangsúlyozva a végét.
- Szilvi azt is mesélte, hogy Angi a szokásos életet éli: bulizik, pasizik, meg minden, Nelli pedig Jasonnel van. Már amikor tudnak találkozni… Bár hogy őszinte legyek, nem adok nekik sok időt, hiszen a távkapcsolatokból soha nem sül ki jó! - mondtam, és mintha egy kis cinizmust is hallottam volna a hangjában. Talán Robra és rám célzott? Vagy csak beképzelem magamnak? Az utóbbi a valószínűbb, hiszen már megbeszéltük ezeket a dolgokat!
- Mesélj tovább nyugodtan, én közben pakolászok! – mondtam, és bementem a fürdőszobába. Bedobtam a koszos göncöket a szennyes-kosárba, és visszamentem a szobába. Kipakoltam a fel nem vett, vagyis tiszta ruhákat is, és behajtogattam őket a szekrénybe. Közben Erik mesélt tovább.
- Én is dolgozom, mostanában nagyon is sokat, és képzeld el… találkoztam valakivel! – mondta, és megdermedtem. Mindig is tudtam, hogy jó a témaelterelésben, de hogy ennyire… Hatalmasat szúrt a gyomrom. Nem szeretem Eriket, de az, hogy találkozott valakivel… őszintén szólva, zavart! És már megint önző vagyok! Megpróbáltam elfogadható képet vágni, így elmosolyodtam – reménykedve közben, hogy nem túl mű, legalábbis nem látszik annak –, és felé fordultam.
- Tényleg? És ki az? Mesélj! – ültem le vele szemben az ágy szélére, és a lehető legkíváncsibb tekintettel – amit az arcomra tudtam erőltetni – a szemébe néztem.
- Hát, szinte ugyanúgy találkoztunk, mint veled. Milyen jó, ha valaki pincér… - mosolygott. Én is elmosolyodtam, miközben magamban gúnyosan ismételtem el az utolsó mondatát. Közben folytatta: - Csak ő egyedül volt, és állandóan bámult, és mosolygott. Mikor pedig kivittem neki a számlát, egy szalvétát adott oda nekem, amire a neve és a telefonszáma volt ráírva. Nem mondom, hogy nem kapok szinte minden héten ilyen ajánlatot, de… most valahogy úgy voltam vele, hogy élek a lehetőséggel! – mosolygott csibészesen ismét.
- Magyarul kihasználod a csajt?
- Hát, így is mondhatjuk. De igazából egymást használjuk! Hiszen ő ajánlkozott fel, én csak elfogadtam az ajánlatát…
- És legalább jól néz ki? – kérdeztem, most már én is kicsit szemrehányóbban.
- Igen! Fekete haja van, barna szeme… Kifejezetten szép nő! – mondta.
- Értem! – válaszoltam egyszerűen, és lenéztem a kezemre. Na ez az, amit nem kellett volna…
- Kriszti… te féltékeny vagy? – kérdezte Erik, közben hallottam, a mosoly ott bujkált a hangjában.
- Dehogy is! Miért lennék? Örülök, hogy összejöttél valakivel, még ha rövid időre is… - mondtam a szemébe, és felpattantam. Odamentem a poggyászomhoz, amit még az ágyon hagytam, és elkezdtem kipakolni belőle a még benne maradt apróságokat.
Ekkor Erik mögém lépett, és megfogta a kezem. Felé fordultam.
- Engem nem tudsz becsapni… - mondta gyengéd hangon, és közben egy tincset fésült a fülem mögé.
- De nem vagyok féltékeny! – mondtam, csak nem olyan határozottan, mint kellett volna. Hiszen én sem tudtam, hogy mi ütött belém! Pontosan ez az, ami miatt Erik még mindig próbálkozik! Nem tudom neki kerek-perec megmondani, hogy nem! Pedig csak és kizárólag a barátom!!
- Tudod, hogy csak egy szavadba kerül… vagy még annyiba sem! – mondta egyre halkuló hangon, majd a tarkóm mögé csúsztatta a kezét, és ahogy elindult a szája az enyém felé, úgy húzta a fejemet is egyre közelebb magához. Már éreztem az édes leheletét, és már csak 1-2 centiméter választotta el a száját az enyémtől, amikor hirtelen megszólalt a kaputelefon. Az égi jel! Köszönöm!! – mondtam magamban, és szinte azonnal kihámoztam magam a karjaiból.
- Ez biztosan a pizza lesz! – mondtam mosolyogva, és beletúrtam a hajamba, ahogy Rob szokott. El sem hiszem, hogy mennyi meggondolatlan dolgot tesz, illetve tehet az ember, amikor sértődött, mérges, vagy csalódott!
Az kaputelefonhoz menet kivettem a pénztárcám a táskámból, és belebújtam a papucsomba. Beleszóltam, és valóban a pizza-futár volt. Le is szaladtam a vacsinkért.
Mivel alapból sem eszek sokat, este 6 után pedig végképp nem terhelem le a gyomrom, egy családi pizzát rendeltünk. Valamint hasonló az ízlésünk, ezért a fajtáján sem vitatkoztunk sokat: Hawaii.
Átvettem a dobozt, kifizettem az árat, plusz adtam a futárnak egy kis borravalót is, majd felszaladtam a lépcsőn. Szerencsére a lábam már teljesen megjavult, így nem gond a futkosás.
Ahogy felértem, a konyhában ledobtam a pénztárcám, kiléptem a papucsokból, és egyenesen Erikhez mentem a szobába.
Teljesen abban a hitben voltam, hogy teljesen elfelejtette az egész dolgot, ami történt – vagyis majdnem történt –, mielőtt megszólalt a kaputelefon, de nem… Ahogy beértem a szobába, és letettem az asztalra a dobozt, felpattant, odalépett hozzám, és a karjait a derekam köré fonva magához húzott.
- Azt hiszem, valamit félbehagytunk… - mondta mosolyogva, és újra meg akart csókolni, de én már határozottan ellenálltam. A mellkasára tettem mindkét tenyerem, és úgy toltam el magamtól, miközben a fejemet is elfordítottam.
- Nem, Erik! Ne! – mondtam. Szerencsére annak ellenére, hogy mennyire oda volt értem, nem volt erőszakos, így azonnal el is engedett. Kérdő tekintettel nézett rám, így folytattam: - Ne haragudj az előbb történtek miatt, csak… kicsit összezavarodtam! Istenem, egy szörnyeteg vagyok! – mondtam, és a homlokomra tettem a kezem.
- Miért is? – kérdezte Erik, meglepően nyugodt hangon. Felnéztem rá, egyenesen a szemébe.
- Hát… megint játszok az érzéseiddel! Én Robertet szeretem! Csak… kicsit összevesztünk, és… mérges voltam! És csalódott! Kérlek, ne haragudj rám!
- Most lehet röhögni fogsz, de gondoltam! Nem voltál soha ilyen megadó, kivéve mikor részeg voltál! De a más tészta… Viszont min vesztetek össze? Miért vetemedtél arra, hogy majdnem megcsókolj? – kérdezte szórakozottan. El sem hiszem… Ő tényleg Erik lenne? Aki még nemrég felkapta a vizet azon is, ha Robot említettem, most pedig majdnem csókolóztunk, mégis viccnek veszi az egészet?
Mindegy is! Szükségem van valakire, akinek kiönthetem a szívem, akiben megbízok, és akinek elmondhatok mindent! Pasi dolgokban pedig amúgy is a legjobb, amikor pasival beszéled meg a dolgokat! Hiszen neki ugyanolyan szisztéma szerint jár az agya…
Így megfogtam Erik kezét, és az ágyhoz húztam őt. Leültem, majd ő is leült velem szemben, és elvett egy szeret pizzát.
- Szóval… Minden az utolsó nap, a reptérre indulásom előtt egy órával kezdődött. A színészgárda pár tagja átjött hozzánk, hogy elbúcsúzzanak tőlem… - stb., stb., stb. Elmondtam Eriknek mindent, a „Nem kísérhetlek ki a reptérre!”-set, és a Summit szerződésben kikötött dolgaival kapcsolatosakat is. Eriken, a mesélésem közben, különböző érzelmeket féltem felfedezni. Néhol elkerekedett szemekkel, néhol pedig mosolyogva nézett rám. Fogalmam nem volt, mit fog mondani, de amint befejeztem a mondandómat, és odabiggyesztettem a végégre az „Ennyi!” szót, vártam, hogy mit fog mondani.
Először nem szólt semmit, de láttam, hogy forog az agya. Azon tűnődik vajon, hogy mit mondjon, vagy, hogy hogyan mondja?
Aztán megszólalt:
- Ez durva! Most akkor tényleg el kell tűrnöd mindenféle zokszó nélkül, hogy ő és a kolléganője a fényképezőgépek és kamerák előtt enyelegnek?
- Hát azért nem teljesen így van! Mert nem kell enyelegniük, csak együtt kell mindenhol megjelenniük, kétes interjúkat kell adniuk, vagyis el kell hitetniük a közönséggel, hogy ők együtt vannak, csak titkolják! És ebből következően én csak afféle alibi vagyok Robnak…
- Hát… azért ebben ne legyél olyan biztos!
- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem most már teljesen tanácstalanul, és értetlenül.
- Tudom, hogy szemét voltam, és folyton csak gúnyolódtam a kapcsolatotokról, de úgy érzem, eljött az idő, hogy színt valljak! Szóval… szerintem Rob valóban szeret téged! – mondta komolyan, én pedig kerek szemekkel néztem rá. Nagyon nyelt, így sejtettem, hogy valami olyasmi fog következni, amihez fel kell készülni. Majd egy alig észrevehetőt sóhajtott, és folytatta: - Beszéltem Robbal!
- Hogy… hogy te mit csináltál?
- Beszéltem a barátoddal! Egyik nap csörgött a telefonom, és ismeretlen volt a szám. Felvettem, és Rob szólt a telefonba. Bemutatkozott meg minden, és nyíltan megkérdezte, hogy mit érzek irántad. Én pedig elmondtam! Elmondtam, hogy szeretlek, de tiszteletben tartom a döntésedet. Ő pedig tudomásul vette, amit mondtam. Aztán elbeszélgettünk az ő érzéseiről is irántad! Ezért állíthatom biztosan, hogy szeret! Hidd el, észrevettem volna, ha nem! – mondta végig a mondandóját szinte levegővétel nélkül. Nekem pedig, ha ez lehetséges, egyre jobban kerekedett a szemem.
- Rob tényleg felhívott? Most ez komoly??
- Igen, komoly! De még megvan a száma, ha nem hiszed el… - mondta a zsebébe nyúlt a telefonjáért.
- Nem-nem! Elhiszem… Csak, nem mondta el, és ez furcsa!
- Igen, mondta, hogy ezt, ha lehet, tartsuk titokban! De hát mondtam én, hogy pletykás vagyok, mint egy öregasszony… - nevetett.
- És honnan tudsz te angolul?
- Kriszti! Mivel pincér vagyok, sok külföldi vendég van. Egyrészt szakmai angolból is vizsgáznom kellett a suliban, másrészt ragad rám egy-két dolog a Tori-ban. Rob pedig rendes volt, és a lehető legegyszerűbben mondta el a dolgokat, hogy meg tudjam érteni…
- Wow, még a végén barátok lesztek?
- Hohóó, annyira azért nem jó fej! – mondta komoly arcot vágva, majd mindketten nevetésben törtünk ki.
A következő egy-két órát beszélgetéssel, és evéssel töltöttük. Erik mesélt a munkájáról, illetve az újdonsült „barátnőjéről”. Kiderült, hogy Izának hívják a csajt, egyetemista, és nemrég szakított a barátjával. Erikkel pedig úgymond, vigasztalódik.
Majd én is meséltem a TCA-ról, a Santa Monica-i esti sétánkról, és a Vancouverben történtekről. Semmit nem hagytam ki a Robbal töltött éjszakákon kívül. Nem akartam még jobban elkeseríteni Eriket, így megpróbáltam minden olyan kismomentumot kihagyni, amiben csak kettesben voltunk Robbal.
Időközben a pizzát és az evést tekintve az én tudományom már másfél szeletnél megállt, Erik viszont egymás után tömte magába azokat.
Egyszer véletlenül a tv-állványon álló órára esett a pillantásom, amikor is ledöbbenve konstatáltam, hogy már fél 11 múlt. Erik is láttam, hogy teljesen ledöbbenek, így arra nézett, amerre én, és hirtelen felpattant.
- Te jó ég! Jól elbeszélgettük az időt… Holnap délelőtt leszek, így valamikor aludnom is kéne! A beszélgetést pedig még folytatjuk, remélem hamarosan! Holnap felhívlak!
- Rendben, és köszönöm! Mindent! – mondtam mosolyogva, és én is felálltam.
- Csak természetes! – láttam rajta, hogy egy lopott pillanatig a számra pillant, de aztán mintha észhez tért volna, nyomott egy puszit az arcomra, és elindult a kijárat felé. Belebújt a cipőjébe, megfogta a konyhapultra letett kocsi kulcsát, és már nyitotta is az ajtót.
- Jó éjt! – szólt vissza, már a lépcsőházból.
- Neked is! Holnap pedig jó munkát, és kitartás! – válaszoltam, kihajolva az ajtón.
Mikor becsuktam az ajtót, kimentem a teraszra. Mielőtt Erik beszállt a kocsiba, felpillantott, én pedig integettem neki. Visszaintett, majd bepattant, és egy percen belül már hűlt helye volt. Hát igen, a pasik… állandóan sietnek!
Szerettem a társaságot, és azt is, ha volt nálam valaki, most viszont egyszerűen élveztem, hogy üres a lakás, és csend van. Ezen elmosolyodtam. Elővettem egy tiszta pizsit – pontosabban egy szokásos francia nadrágot és egy pólót – a szekrényből, és bevonultam a fürdőbe.
Lezuhanyoztam, majd pedig fogat mostam, és fésülködtem. Mikor végeztem, becsuktam az ablakokat, kidobtam a már üres pizzás dobozt, és bebújtam a pihe-puha ágyikómba. Bekapcsoltam a tv-t, és kapcsolgattam. Éppen léptem volt át egy másik csatornára, amikor az amerikai MTV-n egy ismerős arcot pillantottam meg. A saját arcomat!!!!! Felhangosítottam a tv-t…
„Az álompár, Robert Pattinson és Kristen Stewart újra együtt!
Egyes források szerint a 23 éves angol szívtipró, és többször is a világ legszexibb pasijának, illetve agglegényének kikiáltott Robert Pattinson végre révbe ért. Legalábbis nagyon úgy tűnik!
Ugyanis több lap is azt közölte, hogy Mr. Pattinson és a titokzatos magyar hölgy – miután a lány elkísérte Rob-ot a Twilight Saga harmadik részének, az Eclipse-nek vancouveri forgatására – az elmúlt napokban szakítottak.
Igaz, hogy ezt a fiatal színész menedzsmentje nem erősítette meg, mégis sokan látni vélték, amint a hölgyemény az – amerikai időszámítás szerinti – esti órákban egyedül hagyta el a vancouveri Fairmont Hotelt, és a reptérre ment.
Mr. Pattinson azonban nem késlekedik. Igaznak bizonyulnak ugyanis azok a pletykák, miszerint Rob a magyar lánnyal csak azért fűzte komolyabbra a kapcsolatot, hogy a kolléganőjét, Kristen Stewart-ot féltékennyé tegye. Ez pedig sikerült neki!
A csinos színésznőt azonban úgy tűnik, a sármjával – vagy talán mással? – sikerül levennie a lábáról Robertnek, ugyanis egy meghitt vacsora, és borozgatás után romantikus hangulatban hagyták el Vancouver egyik legpuccosabb éttermét, alig 2 órával Rob ex-barátnőjének elutazása után.
Hogy mi lesz a következő lépés? Vajon Kristen megbocsátja Rob-nak a „félrelépését”? Reméljük igen! Robsten Forever!!!”
A műsorvezető csaj melletti kis kivetítőn hol Twilight részleteket, hol Kristen és Rob közös képeit, hol pedig a rólam készül képeket mutogatják, amin egyedül megyek a fémdetektoros-kapu felé a reptéren, lehajtott fejjel.
Ha nem világosított volna fel Robert ezzel kapcsolatban, és nem csengenének a szavai az agyamban, amit a fülembe súgott: „Bármi is jelenik meg Kristenről és rólam az újságokban, tv-ben, vagy interneten, egy szó sem igaz belőle! Hidd el! Bízz bennem! Szeretlek!”.
Nevetni, vagy akár mosolyogni sajnos nem tudtam a híren, de minden esetre elkapcsoltam a tv-t. Mivel nem találtam semmi normálisat benne, ki is kapcsoltam.
Oldalra fordultam, és megpróbáltam elaludni. Viszont hiába próbáltam lehunyni a szemem, mindig Rob arca, vagy a boldog, közös pillanataink egyike jelent meg előttem.
Felültem, és elkezdtem számolni. Ha most nálunk este 11 van, akkor náluk 9 órával korábban van, vagyis délután 2. Biztosan dolgozik! Így visszafeküdtem, és lehunytam a szemem.
A következő pillanatban azonban felpattantam, felkattintottam az ágy melletti kis asztalon levő éjjeli lámpát, és kezembe vettem a telefont. Kikerestem a nevét, és már hívtam is.
- Végre kicsim! Jól vagy? Minden rendben? Épségben hazaértél? – jöttek a kérdések, miután második csengésre felvette.
- Ige-igen! Jól vagyok, minden rendben, és teljesen épségben vagyok. – válaszoltam.
- Hála az égnek! Már vagy 6-szor hívtalak, ha nem többször. Már most hiányzol…
- Te is nekem, azért hívtalak fel! Nem dolgozol?
- De igen, csak most pont szünetem van. Mikor csörögtél, akkor akartalak megint hívni. Kicsim, annyira sajnálom, ami a hotelben történt. Veled akartam menni, de nem tehettem…
- Jó, tudom! Most már ne törd magad ezen! Én is túlságosan hirtelen voltam! Ne haragudj rám!
- Jaj kicsim! Annyira szeretlek! – mondta.
- Én is téged! Na de mesélj, mi történt, mióta eljöttem?
- Hát nem sok minden. Még aznap este elmentem Kristennel vacsorázni, és elmondtam neki, hogy nagyon kiakadtál a szerződésben foglaltaktól, és hogy a közönség előtt a szükségesnél ne csináljon többet. És ha hiszed, ha nem, igazat adott neked! Azt mondta, ő is így reagált volna, ha a helyedben lenne!
- Tényleg? Mondjuk nem lepődöm meg rajta, hogy igazat ad… mivel szeretne a helyemben lenni!
- De nincs a helyedben… és nem is lesz! Már égérvényesen a tiéd vagyok édesem!
- Még szép! – mondtam nevetve, mire ő is nevetett.
- Úgy, de úgy szeretném, ha itt lennél velem most is! Vagy én veled! Gondolom már ágyban vagy… Magyarországon este van, ugye?
- Igen, 11 óra múlt. Te is hiányzol! Fogalmam nincs, hogy fogom kibírni nélküled…
- Amikor csak tudok, megyek hozzád! Erről jut eszembe, megadtam anyunak a számod, hamarosan hívni fog!
- Rendben!
- Jaj, kicsim, ne haragudj rám, de rohannom kell! Véget ért a szünetem! Jó légy szívem, és holnap – vagyis nála holnap – hívlak. Millió csók, és nagyon szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek! Jó munkát! És puszilok mindenkit!
- Átadom! Szeretlek! Szia!
- Szia! – és ezzel letettük.
Ahogy letettem a telefont a kis szekrényre, és lekapcsoltam a lámpát, elégedett mosoly terült el az arcomon. Mosolyogtam most már a tv-riporton, és mérhetetlenül boldog voltam, amiért kibékültünk Robbal. Így nyugodtan merültem el az álmaimban.

Különkiadás 15.!

Kriszti ruhái, mikor a videotékába mentek!

A reggeli és a rózsa!

1.-3. Kriszti pulcsija, bőrkabátja és napszemüvege
4. Így képzeltem Robot, mikor mentek várost nézni (és a kölcsönzőbe is!) + a napszemüvege

Ha esetleg valaki nem emlékezne, íme a Fairmont Hotel étterme, ahol Kriszti és Rob ettek!

És végül - de nem utolsó sorban - a "búcsúajándék", és a doboz, amiben kapta! (képzeljétek a dobozba Kriszti ajándékát a képen levő helyett!)

23. fejezet - A búcsúajándék

Elkerekedett szemekkel néztünk egymásra. Én arra várva, hogy végre megcsókoljon, vagy legalább tegyen valamit, ő pedig – a tekintetéből ítélve – ezer féle dolgon gondolkodott egyszerre.
Ahogy néztem őt, egyre jobban elöntött a bűntudat, és azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám az előző kijelentésemet… Biztosan borzalmasan megbántottam őt, egyrészt mert megnéztem a filmet, amire külön kért, hogy ne tegyem, másrészt pedig arra kérem, hogy úgy csókoljon, ahogy Kristent csókolta. Vagyis úgy csókoljon, mint Edward… és ettől félt! Rettegett attól, hogy én is egy leszek azok a rajongó-lányok közül a film megnézése után, akik a több mint 100 éves, mégis 17-nek kinéző, színdöglesztő, de annál inkább veszélyes vámpírt, Edward Cullent fogom látni, legalábbis keresni benne.
Még mindig csak néztük egymást, amikor már nem bírtam tovább a feszült légkört, és hátrébb lépve egy lépést, megszólaltam:
- Nem, inkább felejtsd el! Hülyeség volt ezt kérnem tőled! Ne haragudj… - mondtam, és lenéztem a földre.
Hallottam, amint nagy levegőt vesz, és lassan kifújja, majd a rá következő pillanatban megéreztem a tusfürdője illatát, és a kezét az állam alatt. Felemelte a fejem, hogy a tekintetünk ismét összetalálkozhasson.
- Szóval megnézted a filmet… és most arra kérsz, hogy legyek Edward? Azt akarod, hogy úgy csókoljalak meg, mint ahogy Edward Bellát? – kérdezte, miközben egy pillanatra sem engedte el a tekintetem.
- Ne… nem! Csak felejtsd el. Tudod, hogy néha nagyon hülye tudok lenni. Ez is egy ilyen eset volt…
- Tudod, mi a vicces?
- Mi? – néztem bele, ha lehet, még mélyebben a szemébe.
- Hogy megteszem! – mondta, és már nem volt időm meglepődni sem a válaszán, mert az arca lassan elindult az enyém felé, picit meg-megállva, aztán végre elérte a szája a számat. Gyengéden csókolta meg, pont olyan lassan, mint ahogy Edward a filmben Bellát. Szaggatottan becézgette az ajkaimat, amelynek hatására egyre nagyobb tűz gyulladt bennem. A kezeim önállósították magukat, és lassan elindultak a mellkasán felfelé, végül a hajában kikötve, az ujjaim pedig hevesen beletúrtak a még nedves tincseibe.
Szinte kézzel foghatóan éreztem, hogy őbenne is egyre nagyobb az a bizonyos tűz, hiszen egy gyors mozdulattal a derekam mögé nyúlt, és magához rántott.
A csókjaink még mindig gyengédek voltak, de már annál szenvedélyesebbek. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy nekem most nem szabad ennél tovább mennem, de neki szerencsére volt annyi önuralma, hogy megállítson, mikor már éppen a boxert toltam le róla. Megfogta a kezeimet, és a boxere széléről a mellkasára tette őket, és megszakította a csókot.
- Nos? – kérdeztem, miközben elégedett tekintettel nézett rám, és szinte észrevétlenül megnyalta a száját.
- Hm… nem volt rossz! – mondtam először viccelődve, de aztán kijavítottam magam: - Jaj édes! Tökéletes volt! De…
- …de pontosan ugyanolyan, mint szokott lenni?
- Öhm, igen! – mondtam kicsit határozatlanul, hiszen egyrészt nem tudtam, mit fog érezni, ha helyeslem az „ugyanolyan” dolgot, másrészt pedig rájöttem, hogy tényleg semmiben sem különbözött a mindennapi, szenvedélyes csókjainktól.
- Kriszti, életem! Azért volt pontosan olyan, mert én minden nap, minden percben, amikor csak megcsókollak, úgy csókollak, ahogy a filmben Edward csókolja Bellát. Az a csók nem Kristennek szólt, ha erre akartál kilyukadni! Színész vagyok, és el kell hitetnem az emberekkel az érzelmeket. És ezek szerint nem is akármilyen színész vagyok, ha a saját barátnőmet, akit a világon a legjobban szeretek, sikerült féltékennyé tetetnem az a csók által… - mondta mosolyogva.
- Hülye… - válaszoltam én is mosolyogva, és közben egy aprót a mellére ütöttem. De aztán engesztelésképpen hosszan megcsókoltam.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma este itt maradnánk a szobában, és néznénk valami filmet? Csak lazítanánk… - vetette fel az ötletet.
- Rendben, benne vagyok! Úgyis pihenned kell, hiszen holnap folytatódik a forgatás!
- Van egy meglepim számodra! – mondta egy csibészes mosollyal az arcán.
- Ajjajj!
- Holnap veled leszek, egész álló nap. Dave fogalmam nincs, hogy kitől, de megtudta, hogy már csak holnap vagy a városban, így picit átszervezte a dolgokat, és nekem holnap nem kell bemennem. Így gondoltam, ma este pihizünk, holnap pedig elmegyünk sétálni, ebédelni, vásárolgatni, vagy bármi… Mit gondolsz?
- Fantasztikus ötlet! – válaszoltam, és köszönet gyanánt egy újabb puszit nyomtam a szájára. – Na és milyen filmet szeretnél nézni? – kérdeztem.
- Hát, fogalmam nincs. Egyáltalán van itt videotéka? Vagy bármi?
- Persze, állítólag kétutcányival arrébb van egy kölcsönző. Nekem is onnan hozták a Twilight-ot…
- Akkor felkapok valamit, és lemegyünk.
- Rendben! – mondtam, és én is elindultam a táskámhoz, hogy kivegyek belőle valamilyen ruhát, ami megfelel arra, hogy leugorjak a közeli videotékába.
Végül a farmeromnál és egy kék-fekete csíkos, meleg pulcsinál maradtam. Gyorsan felkaptam magamra, belebújtam az edzőcipőmbe, és már készen is álltam az indulásra. Rob is egy farmert, egy pólót, egy kapucnis pulcsit, és a bőrkabátját vette fel, illetve kezébe vette a már kötelező tartozékká vált napszemüvegét is.
Ő is gyorsan beleugrott a cipőjébe, becsuktuk az ajtót, és összekulcsolt ujjakkal indultunk el a kölcsönző felé.
A hotel recepcióján álló férfitól – akivel valószínű telefonon beszéltem még pár órával ezelőtt – pontos eligazítást adott, hogy merre kell mennünk, és mi a kölcsönző neve.
Izgatottan indultunk el jobbra, ahogy kiléptünk a hotel ajtaján, hiszen arra számítottunk, hogy egy csomó rajongó és/vagy paparazzi fog várni minket. De szerencsére nem így történt. Teljesen hétköznapi emberek módjára értünk el a „Media City”-hez. Ahogy beléptünk, egy hatalmas tér fogadott minket, telis-tele filmekkel. Ez a kölcsönző betudható akár egy könyvtárnak is.
Ahogy beljebb léptünk, és én elindultam körülnézni, Rob váltott egy-két szót a kölcsönzőben dolgozó alkalmazottakkal, akik – mint számítani lehetett rá – rögtön felismerték őt. De szerencsére semmilyen atrocitás nem történt, egyszerűen odajöttek hozzánk, és elkezdtek beszélgetni Robbal a filmekről, színészkedésről, és miegymásról.
Idővel rádöbbentem, hogy ez az üzlet igazából egy „filmtár” is, hiszen ha nem akarod kikölcsönözni, helyben meg is nézheted a filmet. Vannak erre kialakított részlegek…
Mivel semmiképpen sem egy akció vagy horrorfilmet akartam megnézni – pedig meg kell, hogy valljam, nem vetem meg ezeket sem –, vígjátékhoz pedig most abszolút semmi kedvem, az egyik kedvenc, romantikus filmemnél maradtam, ami valamilyen szinten a mi kapcsolatunkra is igaz lehet: Én és a hercegem.
Levettem a polcról, és visszasétáltam vele a kasszához. Letettem a pultra, és körbepillantottam. Robot azonban sehol sem láttam. Gondoltam, hogy vagy még mindig az alkalmazottakkal beszélget, vagy filmet válogat. Így végül visszavettem a pultról a tokot, és elindultam vele a másik irányba, hogy ott is körülnézzek. Ekkor megpillantottam Robot.
A horror részlegnél nézelődött, ami mosolygásra késztetett. Óvatosan mögé lépkedtem, és a karján végigcsúsztatva a kezemet, belefésültem az ujjaimat az övéi közé. Éreztem, hogy egy picit megremeg, de mikor ránézett a kezemre, illetve a kezünkre, felemelte, és megpuszilta az enyémet.
- Azt hittem, nem a te műfajod! – mondtam mosolyogva, és aztán egy apró puszit nyomtam a vállára.
- Hát… valamikor el kell kezdeni nézni az ilyen típusú filmeket is. Apropó, te mit választottál? – kérdezte.
- Én és a hercegem.
- Óh, romantika ezerrel… Kínozni akarsz szívem? – mondta mosollyal a hangjában, majd lassan megfordult, és magához húzva, lágyan megcsókolt.
- Dehogy akarlak! Azt hittem, tetszeni fog… de ha nem, akkor választhatok másikat. – mondtam, és már léptem volna el tőle, amikor finoman visszahúzott magához.
- Csak vicceltem. Én is szeretem ezt a filmet, mert jól játszanak a színészek. Főleg most, hogy te itt vagy nekem… Mint ha rólunk szólna! – mondta, majd megölelt. Én pedig szorosan hozzábújtam.
- Nos, végül mit választottál? – kérdeztem, mikor egy picit elhúzódtam tőle.
- Azt hiszem, ezt… - mondta, és mutatta, ami a kezében volt. Végső állomás első része. Picit elmosolyodtam, mert igazából én ezt a filmet nem mondanám horrornak, hanem inkább thrillernek, de végülis embere válogatja… A reakciómat azonban Rob nem vette észre.
Megfogta a kezem, és odasétáltunk a pulthoz. A kölcsönző kapcsolatban állt a hotellal, így nem kellett személy szerint bejelentkezni, vagy beiratkozni, hanem a hotel nevére vettük kölcsönbe a filmeket. Érdekes megoldás, de mindenképpen eredeti!
Rob kifizette a kölcsönzési-díjat, majd egyik kezébe fogta a kis szatyorkát, a másikba az én kezemet, és elindultunk vissza a szállodába.
Kicsit érdekesnek találtam, hogy akármerre néztem az utcán, sehol sem láttam egyetlen egy villanó vakut, vagy egy felénk mutogató embert sem… Mintha kihaltak volna a rajongók és a lesifotósok. Mi történhetett? Nem mintha zavarna, csak rossz előérzetem van, hogy ez nehogy az a bizonyos vihar előtti csend legyen. Bár igaz, hogy Dave nagyon megszervezte a film körüli biztonsági sávot, a színészek viszont szinte védtelenül vannak, mégsem rohamozzák meg őket. Na de ne is izgassam magam ilyen dolgokon… inkább élvezzem a szabadságot, és a szerelmet.
Ahogy erre gondoltam, szorosan odabújtam Robhoz, átkarolva azt a karját, amivel fogta a kezemet. Meglepődött egy kicsit ettől a hirtelen érzelemkitörésemtől, hiszen nem szoktam ilyeneket csinálni, de minden esetre nem zavartatta magát: megállt, és lehajolva hozzám, hosszan, szerelmesen megcsókolt.
Mivel már úgy fél 8, 8 óra körül járhatott az idő, igencsak sötét volt. És ez a sötét, kéz a kézben andalgás a londoni első közös vacsoránk utáni sétára emlékeztetett. Bár akkor még nem történt semmi köztünk, csak sejtettük, hogy ezek után már nem fogunk tudni elmenni egymás mellett, mint két idegen. Sőt…
Érdekes módon a percek előre haladtával azonban Rob csókjai egyre követelőzőbbek lettek, így jobbnak láttam, ha itt be is fejezzük. Kicsit elhúzódtam tőle, és mosolyogva egy cuppanós puszit nyomtam a szájára. Aztán megfogtam a kezét, és összebújva újra elindultunk.
Felbuzdulva azon, hogy senki sem követ vagy támad le minket, sokkal lassabban haladtunk. Kiélveztünk minden egyes együtt töltött pillanatot. Fantasztikus érzés volt úgy sétálni az utcán, mint egy hétköznapi pár. Most Rob is elfelejthette egy kicsit, hogy világhírű sztár, én pedig azt, hogy ennek következményeként mi vár rám, mint a barátnőjére… Egyszerűen csak két szerelmes ember voltunk, akik lesajnálva az egész világot, ami körülöttük van, egymásba gabalyodva, romantikusan sétálgatnak.
Ahogy visszaértünk a hotelbe, szinte már a recepciós férfi is észrevette, milyen boldogok és nyugodtak vagyunk, mert őszintén mosolygott ránk, én pedig vissza.
Felértve a szobánkba, mindketten átöltöztünk, pontosabban mindketten visszavettük a pizsinket, és amíg én rendeltem egy kis nasit a még megmaradt gyümölcsök mellé, Rob betette a dvd-lejátszóba az első filmet. Úgy döntöttünk, hogy talán jobb lenne előbb a „horrort” megnézni, hogy a romantikus legyen a levezetés, avagy a nyugtató Robnak…
Ahogy megérkeztek a nassolnivalók – chipsek, kekszek, csokik –, befeküdtünk az ágyba, és elkezdtük nézni a filmet. Rob szinte evés, illetve eszegetés nélkül nézte végig a filmet, annyira érdekesnek találta. Mivel én már láttam, olyan nagyon nem kötött le, mint őt. Néha, mikor egy-egy jelenetnél felszisszent, én mosolyogtam. De végérvényesen tetszett neki, és beismerte, nem is olyan nagyon rosszak ezek a filmek.
Már valahogy háromnegyed 10 lehetett, amikor véget ért a film. De mivel még mindketten elég fittek voltunk – legalábbis úgy néztünk ki – betettük a „levezető” filmet is.
Ahogy elindult a bevezető, vagyis ahogy a sejtecskék úszkálnak, én szépen kényelmesen elhelyezkedtem Rob mellkasán, ő pedig átkarolt, és a hajamat kezdte simogatni.
Körülbelül 20 perc mehetett le a filmből, amikor arra lettem figyelmes, hogy Rob már nem simogatja a hajam, és a szuszogása nagyon egyenletes. Óvatosan felnéztem az arcára, és akkor láttam, hogy az ágy háttámlájának támasztott a fejét, és úgy alszik. A számra kellett tennem a kezem, hogy visszafogjak egy hangosabb nevetést. De a késztetésem a nevetésre hála az égnek, gyorsan elmúlt, és már csak boldogan néztem a nyugodt arcát, illetve a háttámlának nekidöntött, kicsit oldalra biccentett fejét, amint az igazak álmát alussza.
Picit lejjebb halkítottam a tv-t, és lassan elhúzódtam tőle, hogy nyugodtan tudjon aludni. A takarót is ráhajtottam derékig, mert tudom, éjjel ő sem tud a nélkül aludni.
Tovább néztem a filmet, mert kíváncsi voltam már a végére. Igaz, hogy láttam már párszor, hiszen az egyik kedvencem, de akkor is imádtam, hogy Eddie már királyként elmegy Paige ballagására, és megmondja, hogy márpedig neki ő kell, és kész. Lehet egyeseknek nagyon csöpögős film, de szerintem nem. Csak egy álomvilágban játszódik, ahol az egyszerű egyetemista lány beleszeret a hercegbe, és együtt maradnak, amíg meg nem halnak. Lehet, hogy ez a világ nekem már nem is olyan álombeli…?
Miközben ezen gondolkodtam, egyszer csak azt vettem észre, hogy Rob keze megfogja az enyémet. Mosolyogva felé fordultam, mert arra számítottam, hogy felébredt, de nem. Aludt, mégis megfogta a kezem. Így néztem végig a filmet.
Ahogy kezdődtek a betűk, kikapcsoltam a lejátszót, és a tv-t is, mert már én is igencsak sűrűn ásítoztam. Adtam egy apró puszit Rob kezére, és a másik oldalamra fordultam – háttal neki – hogy végre én is álomba szenderüljek.
Már félálomban voltam, amikor Rob hangjára lettem figyelmes. Először azt hittem, csak álmodom, így nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de mikor újra meghallottam a hangját, felé fordultam. A hátán feküdt, és még mindig aludt, de közben suttogott valamit.
Nem értettem mit, de mikor egy picit közelebb húzódtam hozzá, már megértettem.
- Szeretlek Kriszti! – mondta Rob álmában, az eddigiektől jóval tisztábban, majd oldalra fordult – most ő fordítva hátat nekem –, és tovább szundikált.
Én először csak letaglózva feküdtem az ágyban, picit felemelve a fejem a párnáról, hogy tisztábban halljam, amit Rob motyogott, aztán elégedetten elmosolyodtam, és visszaejtettem a fejemet a kispárnára. Ennél őszintébb vallomást soha nem fogok kapni tőle, mint amit álmában mond!
Még jó pár percig forogtak a fejemben a szavai, szinte kianalizáltam minden egyes betűjét annak, amit mondott. Nem mintha nem hinnék neki, hanem egyszerűen még mindig nem fogtam fel, amit hallottam. Most teljesen hülye vagyok, hogy ezen morfondírozok? Lehet…
Minden esetre szinte már végkimerültségemben aludtam el úgy éjfél után pár perccel.

*

Másnap nagy csörömpölésre ébredtem! Ahogy kipattantak a szemeim, először azt sem tudtam hol vagyok. Aztán eszembe jutott minden, és egyszer csak meghallottam Rob hangját:
- A rohadt életbe! – mondta Rob dühösen, mégis halkan.
Lassan felültem az ágyban, én is nekitámasztottam a fejem a háttámlának, ahogy Rob szokta, és úgy néztem a tevékenykedését. Éppen a leejtett tányért kaparászta össze a földről, amit az előbb leejtett.
Magamra húztam a takarót nyakig, és úgy mosolyogtam. Nem azért, mert kárörvendő vagyok, hanem mert ügyetlen volt szegénykém, mégis akkora lelkesedéssel pakolászta össze a tálcára a tányért, poharakat, illetve a reggelinek valókat, hogy senki nem tudta volna ezt komoly arccal végignézni.
Valószínű éppen végzett mindennel, amikor felegyenesedett a dohányzóasztalon levő tálcával szemben, és összecsapta a tenyerét. Ezzel nyomatékosítva bennem azt, hogy tényleg elkészült.
Még jó, hogy háttal állt nekem, így nem látta, hogy mennyire élveztem, amit látok. Egyrészt azt, hogy milyen lelkesen készülődött, sürgött-forgott, másrészt pedig maga Rob sem volt rossz látvány. Főleg így ébredés után nem…
Szó szerint végigmértem őt, egyes részein meg-megállva: a formás fenekén, keskeny csípőjén, izmos vállain. Szinte akaratlanul is, önelégült mosolyra húzódott a szám, mert tudtam, hogy Ő – minden egyes porcikáját beleértve – csak az enyém! Halkan fel is sóhajtottam, még jobban nyomatékosítva ezt a magam számára.
Ez azonban nem tűnt valami nagyon jó ötletnek, mert ahogy sóhajtottam, Rob meghallhatta – vagy egyszerűen csak megérezte, hogy nézem –, és azonnal hátrafordult, egyenesen szembe nézett velem.
- Jó reggelt! – mondtam neki boldogan, és közben belesüppedtem az ágyba, mint aki éppen most ébredt fel.
- Kis rosszaság! – mondta édesen mosolyogva.
- Most meg miért? – kérdeztem kicsit nyafogósabban, belemenve a játékba.
- Mióta is figyelsz te engem csendben, egyre mélyebbre süppedve az ágyban? – indult el felém még mindig azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán.
- Hát… úgy 10 perce! – vallottam be őszintén, és megpróbáltam előcsalogatni én is így korán reggel egy ellenállhatatlan mosolyt.
- Óh, a francba. Akkor a bénázásomra keltél fel… Ne haragudj édesem! – ért oda hozzám, leült mellém, és egy gyengéd csókot nyomott a számra: - Neked is jó reggelt egyébként!
- Hm… hát ezt meg tudnám szokni! – mondtam, miután elhúzódott tőlem.
- Én is! – helyeselt bőszen bólogatva.
- És egyéként mi is volt az, amiben annyira bénáztál? – kérdeztem, miközben visszadőltem a háttámlának.
- Oh, tényleg… - ugrott fel abban a pillanatban, és odasietett a dohányzóasztalhoz, felvette a tálcát, és felém fordult: - Meglepetééés! – mondta, majd elindult ismét felém.
Ahogy odaért, ismét lecsüccsent az ágy szélére, és az ölembe tette a fatálcát. Egy croissant volt a tányéron, mellette pár szem eperrel. Egy pohár narancslé, és egy kávéscsésze, tele fekete – vagyis inkább sötét színű – itallal. Meglepetten néztem Robra, hiszen tudja, hogy nem kávézom.
- Forró csoki, nem kávé! Csak azért hoztam mellé tejet is, mert nem tudtam, mennyire lesz tömény. Ugyanis én csináltam… - sütötte le a szemét egy kicsit, mint aki elszégyellte magát.
- Komolyan te csináltad? De ho… - kezdtem volna bele, de közbevágott.
- Tegnap este, mielőtt feljöttem a szobába, beszéltem a recepcióssal, aki elintézte nekem, hogy bemehessek a konyhába. Ma pedig direkt előbb keltem, hogy minden elintézhessek. A tálcát egyben azonban nem akartam felhozni, ezért ügyetlenkedtem itt vele, és végül ez is lett a vesztem…
- Jaj, dehogy is! Viszont még most sem hiszem el! Te tényleg tudtad már tegnap, hogy ezt fogod csinálni?
- Igen! Örülsz neki?
- Hogyne örülnék! Imádlak édes! Nagyon szeretlek! – tettem le gyorsan magam mellé az ágyra a tálcát, és egy hirtelen mozdulattal belecsusszantam Rob ölébe. A két tenyerem közé vettem az arcát, és gyengéd, apró csókokat adtam a szájára. De úgy 4-5 puszi után meguntam ezt, és kiharcoltam – bár nem is kellett harcolnom érte – egy édes, hosszú csókot.
De nagyon elmerülni nem tudtam az élvezetekben, mert úgy egy perc múlva elhúzódott tőlem, és megszólalt:
- Van itt még valami! Ez is a tiéd kicsim! – mondtam, majd a háta mögül előhúzta a bal kezét – amit eddig észre sem vettem, hogy nem az ölében, vagy a derekamon volt –, és odanyújtotta elém. Egy lélegzetelállítóan szép, félig kinyílt, hófehér rózsa volt a kezében. A lélegzetem is elakadt egy pillanatra.
- Hisz… ez gyönyörű! – mondtam, miközben megfogtam a rózsát, és mondhatni farkasszemet néztem a rózsa fejével.
- Hozzád fel sem érhet… - suttogta a fülembe Rob, és egy puszit adott a nyakamra.
Mélyet szippantottam a friss rózsa illatából, majd letettem az ágyra, és visszamásztam a helyemre, ahonnan Robhoz csusszantam az előbb.
- Jó étvágyat! – mondta Rob, és felállt.
- Hé-hé! Te meg hova mész? – kérdeztem, majd bekaptam egy szem epret.
- Gondoltam…
- Nem-nem! Gyere csak vissza ide, és együnk együtt!
- De én…
- Nem semmi de… Tudom, hogy te is éhes vagy! Alig eszel a forgatások miatt! Legalább amikor szabadnapod van, akkor egyél rendesen!
- Igenis! – mondta komoly, a katonákat megszégyenítő tisztelgéssel egybekötve, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Két lépéssel az ágy mellett termett, lerúgta a cipőit, majd beugrott az ágyba. Oldalra feküdve, a bal kezét a feje alá támasztva nézett rám gyönyörű, igéző szemeivel, és édesen mosolygott.
A következő körülbelül fél órát azzal töltöttük, hogy megreggeliztünk. Most már végképp úgy éreztem magam, mint a mézesheteiket töltő házaspár, ugyanis apró falatokkal etettem Robot, miközben ő egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Néha egy-egy puszit is nyomtam a szájára.
Mikor elfogyott minden étel – és ital – a tálcáról, fel akartam állni, hogy kitegyem az asztalra, de Rob megelőzött. Kikapta a kezemből, és elviharzott vele.
- Naa, ez azért egy kicsit sok lesz, nem gondolod? Már lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy mozgássérült, aki ápolásra szorul… - mondtam mosolyogva, miközben egyre közelebb és közelebb értem hozzá. A mondanivalóm végére már oda is értem hozzá, és a dereka köré fontam mindkét karomat.
- Minden egyes pillanatot ki akarok használni, amíg itt vagy velem! Az pedig, hogy meglephettelek ezzel a reggelivel, felér minden boldogsággal! Főleg amikor megláttad a rózsádat…
- Tényleg, hogy-hogy fehér? Nem mintha nem lenne gyönyörű, és nem, mintha nem imádnám a fehér rózsát, de…
- Pontosan ezért kaptad! Először vöröset akartam, mert az fejezi ki igazán, mit érzek irántad, de aztán eszembe jutott, hogy a kedvenc virágod talán többet elárul ebből…
- Annyira figyelmes vagy, és én annyira szeretlek! – mondtam, és egy kicsit elcsuklott a hangom, mert körülbelül akkor fogtam fel azt, amit pár másodperccel korábban Rob mondott. Emlékezett rá, hogy a fehér rózsa a kedvenc virágom… Pedig csak egyszer említettem meg neki, még a londoni vacsoránk alkalmával. És már én sem emlékszem, hogy került szóba! Istenem, mennyi meglepetést fog még nekem okozni??!! Egyszerűen imádom!
- Én is téged édesem! Nagyon-nagyon! – mondta, majd megcsókolt. Ez a csók is pontosan tükrözte azt, amit Rob érez irántam… Ezért is volt annyira tökéletes!
Miután befejeztük egymás ajkainak kényeztetését, végre elszántam magam, hogy felöltözzek. Hiszen azt beszéltük meg még az este Robbal, hogy ma elmegyünk egy kicsit csavarogni. Hiszen ma este hazarepülök… Borzalmasan rossz még belegondolni is, hogy nem találkozunk jó hosszú ideig! Ezért egy ideig ki is verem a fejemből ezeket a kósza gondolatokat!
Rob a tegnapi ruháit vette fel, amiben a videotékába mentünk, vagyis egy pólót, egy fekete kapucnis pulcsit, egy bőrkabátot, egy farmert, és a szokásos Nike cipőjét.
Én szintén a tegnapi farmeremet és edző cipőmet viseltem, és mivel hatalmas áldozatot hoz Rob azzal, hogy nappal kimerészkedik velem az utcára, megpróbáltam én is a lehető legkevesebb feltűnést kelteni, így felvettem egy kék, kapucnis pulcsit, és egy fekete bőrkabátot.
Még magamat is megleptem azzal, hogy úgy 10 perc alatt elkészültem a fürdőben. Nem sminkeltem, nem rendezkedtem, csak a legalapvetőbb teendőket végeztem el, és kész. Ahogy kijöttem, felkaptam a telefonom, a napszemüvegem, becsuktuk magunk mögött az ajtót, és már teljesen felöltözve, kéz a kézben sétáltunk is lefelé a lépcsőn.
Mikor leértünk a földszintre, szembe találtam magam egy órával. 11 órát mutatott. Kicsit ledöbbentem, hogy már ennyi az idő, viszont az öröm nagyobb volt bennem, hiszen még 12 óra van a repülőgépem indulásáig.
A recepción Rob leadta a szoba kártyáját, és feltette a napszemüvegét, majd felém fordult mosolyogva. Lehet nem azért fordult felém, hogy jelezze, hogy nekem is ideje lenne felvennem, én mégis így értelmeztem. Vagyis 2 másodpercen belül már rajtam is volt „fedezék”. Így az ujjainkat összekulcsolva, szabad kezünket a zsebünkbe dugva, lehajtott fejjel indultunk el, hogy végre felfedezzük Vancouvert.
Először nem beszéltünk, egy szót szem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk. Mikor azonban beértünk a belvárosba, már egyáltalán nem lehajtott fejjel mentünk, hanem igen erőteljesen nézelődtünk. Tökéletes párt alkottunk! Mikor megláttam az egyik kirakatban egy jó cipőt, ruhát vagy bármi olyan dolgot, ami érdekelt, odamentünk, és megnéztük. Ámuldoztam egy sort, majd arrébb rángattam Robot, mert ő már lépett volna be, hogy megvegye nekem.
Amikor viszont ő látott meg egy jó zeneboltot, vagy könyvet a kirakatban, én is ugyanúgy odamentem, és megnéztem, egy szót sem szólva, hogyha engem esetleg nem is érdekelt volna. Bár igen meglepő volt, hogy minden érdekelt, ami őt is! Mondjuk, nem vagyok valami muzikális típus, mégis elkerekedett szemekkel nézegettem a hangszereket a kirakat előtt állva, miközben Rob elmondott mindent az éppen vele szemben álló gitárról.
Én annál mondjuk jóval… hogy is mondtam… fifikásabb voltam, hogy berángassam őt a boltba, és megvegyem „szíve vágyát”, ugyanis pár hónap múlva úgyis Karácsony, így legalább tudni fogom, mit veszek neki! Bár az a helyzet, hogy nem sokat vacillál a dolgokon, vagyis lehet, hogy 2 percen belül úgy dönt, hogy bemegy és megveszi…
Hála’ az égnek, nem így történt! Sóhajtott egyet, majd elindultunk… Belekaroltam, hozzábújtam, és élveztem a pillanatot. Majd pár másodperc múlva megszólaltam:
- Miért nem vetted meg a gitárt?
- Hát… igazából nem is tudom! Kellene már vennem egy új gitárt, mert ami nekem van, már nagyon régi… De annyira a szívemhez nőtt! Pedig már vagy 6-szor kellett húrt cseréltetnem benne, és… áh, hagyjuk! Majd egyszer! – mondta. Érdekes volt a hangja… szinte fájdalmasan csengett. Tudtam, hogy Robnak nagyon sokat jelent a zenélés, de azt nem is sejtettem, hogy ennyire. Milyen érdekes, hogy én még nem is hallottam sem gitározni, sem zongorázni, sem pedig énekelni…
Elsétáltunk a Victoria Square-re, és szépen lassan lesétáltunk a kikötőbe is. Időközben rengetegen felismertek, de nem jött oda hozzánk senki. Csak mutogattak, mosolyogtak, és volt, aki integetett, de semmi komolyabb nem történt.
Láttunk nem egy, se két paparazzit is. Először mondjuk csak én vettem észre őket, de mikor Rob minden előjel nélkül maga elő fordított, és hosszan megcsókolt, már tudtam, hogy ő látja, amit – illetve akiket – én.
Miután szétváltak ajkaink, nagy nevetésben törtünk ki, majd sétáltunk tovább.
- Kicsim, nem vagy éhes? – kérdezte Rob pár perc múlva, mikor már majdnem visszaértünk a Victoria Square-re.
- De igen, egy kicsit! – válaszoltam.
- Mit szólnál, ha beülnénk valahova?
- Benne vagyok…
- És mit együnk?
- Hm… jó kérdés! Igazából… nekem most bármi jöhet! – mondtam mosolyogva.
- Rendben! Akkor menjünk… - mondta, mosolyogva egy gyors puszit nyomott a számra, és elindultunk. Azt viszont, hogy mi az úti cél, nem tudtam…
Viszont egy kicsit elment a kedvünk a kajálástól, amikor megláttuk a téren várakozó, úgy 20-25 lányból álló tömeget. Rob éppen magához húzott, és el akart tűnni a lányok látószögéből, amikor az egyikőjük elkiáltotta magát, hogy „Ott vannak!”. Rob sóhajtott egy hatalmasat, hiszen tudta, hogy már úgysem tudunk elmenekülni, így lassan megfordult, és felvette az álmosolyt.
A lányok egy szempillantás alatt körülrajongták őt, illetve vele együtt engem is, hiszen egy másodpercre sem engedett el maga mellől. Ha egy picit arrébb léptem, hogy ne legyek benne a közös képben, amit a lányokkal csinált, utánam lépett, ha pedig éppen úgy alakult, magához húzott. Ez persze némelyik lánynak – eléggé megdöbbentett, hogy a csapat úgy 80%-ának – tetszett, így nem bánták, ha én is rajta vagyok a képen, de a maradék 20% húzta az orrát, hogy nekem miért kell belelógnom a fotóba.
Rob azonban egy centit sem engedett. Amikor éppen autogramokat osztogatott, és én eközben próbáltam arrébb húzódni, hogy jobban odaférjenek hozzá a rajongói, képes volt abbahagyni egy pillanatra a szignálást, és utánam nyúlt. Mikor ezt már úgy 4.-5. alkalommal csináltam – illetve próbáltam – meg, gyorsan aláírta az éppen soron lévő könyvet, visszatette a kupakot a filcre, amit kapott az aláíráshoz, odaadta azt a gazdájának, majd egy szempillantás alatt előttem termett, és a lányok előtt megcsókolt.
Az a bizonyos 80% ujjongásban és hangos tapsban tört ki, a másik 20%-ot pedig nem hallottam. Valószínű ők Rob és Kristen – vagyis Robsten, vagy micsoda – pártiak voltak.
Rob még pár szót váltott is a lányokkal, majd elköszöntünk tőlük, és elindultunk.
- Huh, ez meleg volt… Mondjuk annyira nem is volt szörnyű, mint általában szokott lenni! Rendes kiscsajok voltak! – mondta Rob, amikor már jócskán elhagytuk a lánycsapatot.
- Igen! – mondtam, majd hozzátettem: - Bár azt a csókot valahogy nem tudom mire vélni…
- Hát, az a helyzet, hogy… szóval még mindig rengeteg pletyka jelenik meg rólam és Kristenről, valamint az állítólagos filmvásznon kívüli kapcsolatunkról. Így gondoltam, hogy nem is lehetne jobb alkalom, hogy megmutassam végre a rajongóim egy töredékének, hogy az ég világon semmi közöm Kristenhez, a munkakapcsolaton kívül! Illetve itt volt az idő, hogy ténylegesen megmutassalak téged is! Eddig csak találgatások folytak, illetve a Santa Monica-i sétánk után jelentek meg olyan cikkek, illetve beszámolók, hogy milyen szépek vagyunk együtt, stb. stb. stb., de sokan még így is azt hiszik, hogy Kristent szeretem! Pedig ha tudnák, hogy ez mennyire nem így van… - mondta, az utolsó mondatot mosolyogva.
- Áh, most már értem! – mondtam, pedig sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válasza. – Mit szólnál, ha inkább a hotelben ebédelnénk? – kérdeztem végül.
- Hát, nekem rendben van, de azt hiszem, már inkább uzsonnánk, vagy akár vacsinak nevezhetnénk inkább!
- Miért, hány óra????!!! – kérdeztem ijedten a szemébe nézve, mert akkor döbbentem rá, hogy abszolút fogalmam nincs, mennyi az idő.
Rob előkapta a zsebéből az iPhone-ját, és rápillantott.
- Negyed 5 van. – mondta végül, és visszacsúsztatta oda, ahonnan az előbb kivette.
- Jézusom!
- Hát igen! Jól elsétáltuk az időt! – mondta nevetve.
Ekkor mintha rám szakadt volna a világ összes súlya. Egyrészt abban a pillanatban elkezdtem érezni, hogy borzalmasan fáj a lábam és a derekam, másrészt pedig görcsbe rándult a gyomrom – ami természetesen hányingerrel karöltve érkezett –, mert akkor tudatosult bennem, hogy már nem egész 5 órám van csak a gép indulásáig!
Rob láthatta rajtam, hogy feszült lettem, hiszen az egész hotelbe visszavezető úton szótlan maradt. Csak fogta a kezem, összekulcsolva az ujjainkat.
Mikor beértünk a hotelbe, azonnal az étterem felé vettük az irányt. Ahogy beléptünk a tágas terembe, megláttuk egy nagy asztalnál a szereplőgárda pár tagját: Peter-t, Ashley-t, Nikki-t, Jackson-t és Kellan-t. Amint észrevettek, rögtön odaintettek, hogy menjünk oda, én pedig készségesen el is indultam, Rob azonban nem indult. Még mindig fogta a kezem. Felé fordultam, és akkor láttam, hogy mosoly nélküli arccal bólint feléjük – köszönésképpen –, majd odaint, hogy most nem megyünk oda. A következő pillanatban pedig óvatosan magával húzott egy üres asztalhoz.
Levettük a kabátokat, a szék háttámlájára tettük, majd leültünk. Mikor Rob végre levette a napszemüvegét, akkor láttam meg a hasonló feszültséget, ami valószínűleg az enyémről is tükröződött.
Egy szót sem szóltam, csak belenéztem a szemébe, és halványan elmosolyodtam. Pedig abszolút nem volt kedvem mosolyogni…
A pincér is megérkezett időközben, odanyújtotta nekünk az étlapokat, majd felvette az ital-rendelésünket. Rob egy pohár kólát, én pedig buborékmentes ásványvizet rendeltem citromkarikával.
- Mit rendelsz? – kérdeztem, hogy végre megtörjem a már egyre kínosabbá váló csendet. Próbáltam kicsit oldani is a feszültséges, illetve talán, valamilyen szinten megnyugtatni magamat. Legalábbis elterelni a gondolataimat, pontosabban gondolatainkat.
- Öhm… még nem tudom. Nem is igazán van étvágyam! – mondta, majd összecsukta az étlapot, és letette az asztalra.
- Robert Pattinson! Mit is mondtam neked a szobában…? Oh, te jó ég. Teljesen olyan vagyok, mintha nem is a barátnőd, hanem legalábbis az anyukád lennék! Szörnyű! De enned akkor is kell…
- Ha már említed, nem akarsz találkozni vele? – nézett rám teljesen mosoly fejjel. Először azt hittem, csak viccel, és mindjárt mosolyogni fog, de nem következett be az a pillanat…
- Mármint anyukáddal? – kérdeztem vissza.
- Igen! Úgyis Londonban leszek, így jobban megismerkedhetsz a szüleimmel, és a nővéreimmel. Van kedved?
- Hát persze, hogy van! De anyukádékhoz együtt kellene mennünk, nem pedig csak nekem egyedül beállítanom, hogy „Jó napot kívánok! Krisztina vagyok, a fiuk barátnője!”…
- Pedig ők már nagyon kíváncsiak rád, és tegnap pont említette anya, amikor beszéltem vele, hogy nagyon szívesen találkoznának veled! És mivel Londonban fogsz élni gyakorlatilag, sokszor lesz alkalmad velük lenni! – tárta elém a tényeket. Nem mondom, hogy nem örültem annak, hogy Rob ennyire lelkes ezzel kapcsolatban, és hogy már a szülei, illetve a tesói is szívesen megismernének, mégis hirtelen jött ez a dolog. Megint csak egyetlen egy mentségem van arra, hogy ezen jár az agyam: túl kevés ideje vagyunk még együtt!
Őszinte leszek, de nekem még álmomban sem jutott eszembe, hogy Robot már bemutassam a szüleimnek! Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy esetlegesen nem hosszú távú kapcsolatot terveznék, csak… ez még nagyon korai! Minden nagyon korai! Azt hiszem lassítanunk kellene… és erre a legmegfelelőbb alkalom ez az egymástól való távollét lesz! Rob szemében viszont láttam a lelkesedést, így nem volt szívem konkrétan megmondani neki! És mert annyira szeretem őt, meg is teszem, amit kér.
- Persze, találkozom a szüleiddel nagyon szívesen! – mondtam.
- Rendben! Akkor majd odaszólok nekik, hogy majd valamikor átugrasz hozzájuk! Jó lesz így?
- Természetesen! – válaszoltam mosolyogva, és megfogtam az asztalon a kezét.
- Annyira szeretlek kicsim! – mondta egy halk, alig észrevehető sóhaj után.
- Én is téged! – mondtam, majd Rob felemelte a kezem, és a kézfejemre egy puha csókot nyomott.
- Tehát, mit is eszünk? – kérdezte, és újra kinyitotta az étlapot.
- Én azt hiszem, hogy a salátánál maradok. Nem nagyon vagyok éhes…
- Én pedig… spagettit fogok enni. – mondta, majd intett a pincérnek. A fiatal srác már oda is sietett hozzánk, letette az italainkat, felvette a rendelést, és el is indult a konyharész felé.
Úgy negyed órával később meg is érkeztek a rendelt ételeink. Én szinte csak turkáltam a tányéromban, Rob azonban szinte minden szál tésztát megevett. Sőt, szó szerint minden szálat. És még hogy ő nem is éhes…
Miután végeztünk a vacsorával, felkeltünk, megfogtuk a kabátokat, és odamentünk köszönni a többieknek. Tényleg csak köszöntünk, és már jöttünk is el. Látták, hogy feszültek vagyunk, illetve valószínű tudták, hogy ma utazom haza, így nem is akartak feltartani minket.
Kiérve az étteremből, felvettük a recepción a szoba-kártyát, és szépen lassan felsétáltunk.
A szobában levő órán láttam, hogy már 5 óra van. Így ledobálva a cipőimet, és a kabátomat, nyögvenyelősen bár, de nekikezdtem az összepakolásnak. Pedig olyan jól berendezkedtem…
A poggyászomból kiszedtem a még tiszta ruhákat, és egyik felébe a koszosakat kezdtem belehajtogatni, majd mikor ezekkel végeztem, a másik felébe a tisztákat pakolásztam be. Rob mindezt az egyik fotelben ülve nézte…
Direkt szépen-lassan, komótosan hajtogattam, hiszen minél később végzek, annál később kell elkezdenem búcsúzkodni Robtól. Egyszerűen nem hiszem el, hogy el kell mennem, és kész örökkévalóság lesz az a pár hét, illetve hónap! A szememet akaratlanul is elöntötték a könnyek. Sírni nem akartam, de mégis úgy éreztem, a szívem menten kettészakad!
Az utolsó pulcsimat raktam be a bőröndömbe, amikor megéreztem Rob kezeit a derekamon. Felegyenesedtem, megfordultam, és a szemeibe néztem.
- Kicsim, te sírsz? – kérdezte, és hátracsúsztatta a jobb kezét a tarkómra, ujjait a hajamba fésülve.
- Nem, csak… nem akarok elmenni! – mondtam, és bújtam oda hozzá szorosan.
- Akkor ne menj! Maradj itt velem! Itt is van egyetem… - győzködött, és közben simogatta a hajam, és ölelt.
- És ha Új-Zélandon vagy Franciaországban fogsz forgatni, akkor meg oda megyek tanulni? Ez egy végeláthatatlan folyamat lenne… Muszáj erősnek lennem! – jelentettem ki, és mély levegőt véve elhúzódtam tőle. Megtöröltem a szemeimet, és visszafordultam a poggyászomhoz, hogy folytassam a pakolást.
Furcsálltam, hogy Rob nem ölelt át újra, és nem is szólt semmit. De talán jobb is így. Bármit mondana, csak megnehezítené a dolgot!
- Nekem ugyanolyan nehéz, mint neked Kriszta! De hogy egy kicsit könnyebbé tegyem neked… - állt újra közvetlenül mögém, megfogta a kezem, és lassan megfordított. Szemben álltam vele, és a szemébe néztem, ami szinte ragyogott. Furcsa – gondoltam. De ekkor folytatta, és én megértettem mindent:
- … ezt neked vettem, hogy amikor nem vagyok ott, akkor is úgy érezd, hogy veled vagyok! – mondta a szemembe nézve, majd lenézett a kezére. Én is követtem a pillantását, és teljesen ledöbbentem.
Egy kék, bársonyos doboz volt a kezében, amit felém nyújtott. Nem tudtam mást tenni, így elvettem.
Pár pillanati csak néztem a dobozt. Mivel nőből vagyok, sejtem, hogy mi van benne…
- De én…
- Csak nyisd ki! – mondta ellenállhatatlanul mosolyogva.
Mint már említettem, ahogy megláttam a dobozt, tudtam, hogy mit rejteget… Bármelyik nő megmondta volna azonnal! Csak az keserített el egy kicsit, hogy biztos rengeteg pénz volt! Nem szeretem, ha sokat költenek rám, és lehet furcsa, de sokkal jobban szeretek én adni, mint kapni… Robot ismerve pedig biztos vagyok benne, hogy nem a legolcsóbbat, sőt… nem is a közepes értékűt választotta!
Végül nem akartam már tovább húzni-halasztani a dolgot, a világért sem akartam, hogy azt gondolja, nem örülök neki! Így vettem egy mély levegőt, és csukott szemmel – na jó, félig csukott szemmel – nyitottam fel a dobozt.
Ahogy megpillantottam benne a csodálatosan szép, csillogó fehérarany nyakláncot (gyémánt??) kövekkel kirakva, kipattantak a szemeim, és azt hiszem, a szám is tátva maradt. Nem tudtam szóhoz jutni. Csak álltam, és farkasszemet néztem a gyönyörű ékszerrel.
- Tetszik? – kérdezte Rob egy kicsit berogyasztva a térdét, és próbálta elkapni a pillantásomat. Az arcáról azonban már eltűnt az édes mosoly, és egy kis aggodalom váltotta fel.
Megszólalni még mindig nem tudtam, mert annyira nem tértem magamhoz, de mivel valahogy ki kellett fejeznem az érzéseimet, hirtelen cselekedtem.
Felnéztem Rob szemeibe, és szinte csak egy pillanat volt az egész, hogy már csókoltam is. Romantikusan, szerelmesen, lassan és gyengéden. Azt hiszem, most éreztem csak igazán annak a mondásnak a jelentőségét, hogy „Néha szavak nélkül tudja magát kifejezni legjobban az ember!”.
Az ékszeres-dobozt az elején még a kezemben fogtam, de aztán le akartam tenni az ágyra, hogy végre a kezemet is használhassam. Rob azonban elhúzódott tőlem, és kivette a kezemből a dobozt. Letette az ágyra, majd visszafordult hozzám, és lehúzta rólam a pulcsimat.
Ott álltam vele szemben egy szál melltartóban, és csak néztem a szemébe. Azt hittem, hogy van még valami a tarsolyában, ezért vette le rólam a pulcsit, így szorosan a mellkasához simultam, és úgy kezdtem csókolgatni a nyakát.
Ő azonban egy laza mozdulattal az ágyra dobta a pulóvert, felvette ismét az ékszerdobozt, és a kezemet fogva bevezetett a fürdőszobába.
Odaállított a tükör elé, majd – mint a filmekben – beállt mögém, kivette a dobozból a nyakláncot, és óvatosan a nyakamba tette. Majd mikor bekapcsolta, egy puszit lehelt oda.
Én pedig teljesen letaglózva álltam a tükör előtt, bámulva a csodálatosan csillogó ékszert.
Rob átölelte hátulról a derekamat, az állát a vállamra támasztotta, és úgy mosolygott a tükörbe.
- Rob, ez… ez… lélegzetelállítóan gyönyörű! Hogy köszönhetném meg? – tettem fel a kicsit bugyuta kérdést, és felé fordultam.
- Hidd el nekem, semmi más nem kell, csak te! Én köszönöm, hogy vagy nekem! – mondta, és megcsókolt.
- Szeretlek! – mondtam egy kis szünetet tartva, majd csókoltam tovább.
- Én is szeretlek! – mondta Rob, az egész mondatot bár nem tökéletes kiejtéssel, de magyarul.

Késik a következő fejezet!

Kedves olvasóim!

Sajnos egy rossz hírt kell közölnöm! Előreláthatóan most vasárnap nem lesz új fejezet!
Nagyon nagyon szégyellem magam, hogy nem tudtam még elkezdeni írni sem, de most nagyon felhalmozódott minden, és sajnos szinte semmivel sem tudtam haladni! Kedden pedig lesz egy olyan vizsgám (ZH-m), amire még el sem kezdtem készülni!
Viszont azért írtam csak "előreláthatóan"t, mert lehet úgy alakul, hogy el tudok készülni vele, és ha ne is napközben, de vasárnap este - vagy késő este - felkerül! *reménykedik*
Ha viszont nem sikerül feltenni még a héten, jövőhéten mindenképpen két új fejezet kerül fel!
Nagyon nagyon sajnálom, és még egyszer elnézést kérek tőletek!

Viszont ennek ellenére a héten - egészen pontosan ma - van a Twilight Saga: New Moon premier előtti, éjfélkor (0:01 perckor) pedig a premier vetítése, amire gondolom sokan mentek! Ehhez mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok! Azt viszont nem írom, hogy "Remélem, élvezni fogjátok!", mert biztos vagyok benne... :)

A megértéseteket köszönöm előre is, és remélem emiatt nem pártoltok el tőlem! :(
Igyekszem, ahogy csak tudok!

Puszi mindenkinek,
Sabyna

Különkiadás 14.!

Kriszti telefonja
/Nekem is ilyen van, és imádom! Ezért választottam Krisztinek is ezt! :)/

Kriszti pizsamája

A gyümölcskosár

22. fejezet - A csók

Úgy nagyjából 20 percet üldögéltem a wc-kagyló előtt – még jó, hogy padlófűtés van a hotel minden szintjén –, mire már úgy éreztem, nem fogok megszédülni vagy jön rám a hányinger, ha felállok.
Igazából már 9 éve, szinte minden hónapban ezt játssza el velem a szervezetem, mégsem voltam képes hozzászokni. Most viszont van még egy ember az életemben, aki szeret, és törődik velem, így mindenképpen be kell avatnom őt is, hogy legközelebb ne érje ilyen hirtelen…
Ahogy feltápászkodtam a földről, az első dolgom a fogmosás volt. Aztán rendbe tettem az arcomat is, majd nagy levegőt vettem, és visszaindultam a szobába.
Rob az ágy szélén ült. Időközben a törölközőt a kedvenc farmerjára és egy bézs színű pólóra cserélte. A haja már majdnem teljesen megszáradt.
Éppen a lábára támaszkodva nézte a földet, és túrta a haját, mikor a hasamat fogva kiléptem a fürdőből. Mintha megérezte volna, azonnal rám kapta a tekintetét, és abban a pillanatban fel is ugrott, és két hatalmas lépéssel már előttem is termett.
- Édesem… - kezdett bele rám nézve, és a kezei elindultak felém, de félúton megálltak. Olyan volt, mintha olyasmi jutott volna az eszébe, hogy ha hozzám ér, fájdalmat fog okozni. Én pedig egyszerűen nem tudtam felnézni a földről. Fogalmam nincs, miért, de szégyelltem magam.
De aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve lassan felnéztem, egyenesen a szemébe. Így szembe találtam magam az arcával, amin a fájdalom, a tudatlanság, és a tanácstalanság apró jelei is felfedezhetőek voltak.
-… jól vagy? – folytatta tovább a korábban elkezdett mondatát.
- Azt hiszem… most már igen! – válaszoltam. Ezzel mintha valamiféle engedélyt, vagy megerősítést kapott volna, hogy végre hozzám érhessen, mert ahogy kimondtam, hogy igen, már meg is fogta a jobb kezem, majd lassan a bal kezem – és ezzel a hasam – felé nyúlt. Óvatosan a hasam és a tenyerem közé csúsztatta a kezét, és elhúzta onnan, majd halkan kifújta a levegőt, és hozzám bújt.
A fejét a vállamra tette, miközben a karjai szépen lassan a derekam köré fonódtak, én pedig a felkarjaiba kapaszkodtam, és még jobban hozzá simultam.
- Nagyon megijesztettél! – suttogta a fülembe, már nyugodt hangon, és egy gyengéd puszit lehelt a vállamra.
- Igen, tudom… és sajnálom! – mondtam bűnbánó hangon.
- Ne kicsim, ne tedd! De mi történt? Mi volt ez? – kérdezte, majd egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, és végigsimított a hajamon.
- Istenem, biztosan a frászt hoztam rád, pedig nálam ez sajnos egy átlagos, minden hónapban előforduló dolog…
- Tehát azért lettél rosszul, mert…?
- Igen. Ez az előjele a menstruációmnak. Igaz, nem minden hónapban, de a 12-ből úgy 9-szer előfordul. Most viszont valószínű rátett egy lapáttal az egész napi nem evésem is. És hát… ugye mondtam neked, hogy nem tudtam várni. Már szinte tam-tamot kezdett verni a gyomrom az ételért, ahogy megéreztem a finomabbnál finomabb illatokat, így gyorsan bekaptam pár forró, rántott gombafejet. Erre ettem egy-két szem epret, és aztán jött a bor… Így hát a gyomrom nem fogadta el ilyen sorrendben, vagy ilyen hőmérsékleten, esetleg csak egyszerűen a kombináció nem volt a legmegfelelőbb, így közbeszólt. – mondtam mosolyogva, egy kicsit már viccesebbre véve a figurát, hogy végre Robból is előcsalogassak egy halvány mosolyt. Szerencsére sikerült is!
Elmosolyodott, és újra magához húzott.
- Most már értem! Legközelebb már fel leszek rá készülve! De azért reménykedek, hogy nem lesz legközelebb… - mondta.
- Bárcsak megígérhetném! De az eleje sajnos, mint mondtam, majdnem mindig ilyen. Utána viszont semmi bajom nincs, így gyógyszert sem kell bevennem! De hagyjuk is! Tudom, megijesztettelek, és őszintén sajnálom, de már vége! Jól vagyok, és minden rendben van. – mondtam, és kicsit elhúzódva tőle a szemébe néztem, majd adtam a szájára egy puszit.
Ebből a pusziból azonban egy megkönnyebbült, hosszú csók lett.
- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg, megszakítva a csókunkat.
- Persze szívem, bármit! – mondta mosolyogva, és érdeklődő tekintettel nézett rám.
- Kéthetes forduló…??? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen!
- De hát… még egy hete sincs, hogy együtt vagyunk!
- Én a találkozásunktól számolom, mivel én már akkor beléd szerettem! Ez egy igazi szerelem volt az első látásra, legalábbis az én részemről.
- Áh, most már értem! Akkor koccintunk, most már ténylegesen? – kérdeztem, miközben kilépve az öleléséből, felvettem a két borospoharat, és az egyiket a kezébe adtam.
- Rád, Krisztina! Szeretlek!
- Ránk, Robert! A szerelmünkre! – mondtam, és összekoccintottuk a poharainkat. Ő is és én is egy-egy aprót kortyoltunk az édes – pontosabban félszáraz – nedűből, majd egy, már igazán édes csókban forrtunk össze.
Miután megszakítottunk a csókot, leültünk végre vacsorázni. Én is ettem, de nem sokat, hiszen attól függetlenül, hogy már elmúlt a hányingerem, nem akartam rögtön leterhelni a gyomromat, így a szó legszorosabb értelmében is, csak falatozgattam.
Rob is szolidaritást akart vállalni, de mikor rám pillantott, és láttam, hogy szinte kopog a szeme az éhségtől, mondtam neki, hogy egyen nyugodtan. Először nem engedett, mindenképpen koplalni akart ő is.
Semmiképpen sem akartam, hogy most miattam tegye azt, amit tesz, így megfogtam az epres tálat, és szépen lassan az ágyhoz sétáltam, majd térdelve felmásztam rá, és a háttámlának – illetve a párnámnak – nekidőlve néztem vissza rá.
A legutolsó kis léptemig végig követte a mozdulataimat, majd mikor leültem az ágyra, a szemembe nézett, és elmosolyodott. Én pedig éppen a tálból legszimpatikusabb epret a számhoz emeltem, és éppen harapni készültem, amikor észrevettem, hogy néz. Elmosolyodtam.
- Egyél édes! Ne aggódj, holnap már én is fogok, de most nem megy… De neked jó étvágyat! – mondtam neki, és közben leharaptam az eprem csücskét.
Ő azonban még mindig csak nézett. Az arcán nem láttam semmilyen érzelmet – na igen, kellett nekem beleszeretnem egy színészbe… –, a szeme viszont elárult mindent.
Nem szólt egy szót sem, csak felállt, és szép lassan odasétált hozzám. Felmászott az ágyra, szinte pontosan úgy, ahogy az előbb én, és ahogy odaért hozzám, kivette a kezemből a tálat. Letette a kis asztalkára, ami az ágy mellett volt, majd a nyújtózásból visszahúzódott.
Az arcunk között úgy 5 cm távolság lehetett, így nézett a szemembe. Én pedig megilletődve ugyan, de tovább rágcsáltam a számban levő darabkát. Mikor végre lenyeltem, Rob arcán egy nagyon halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg. Aztán a keze elindult felfelé az oldalamon, egészen az arcomig, ott a fülem mögé fésülte az egyik hajtincsemet, aztán gyengéden a hajamba túrva a tartómra csúsztatta a kezét, és amilyen érzékein csak tudott, megcsókolt.
Először csak becézgettük egymás ajkait ugyanolyan tempóban, mint amiben elkezdte, de aztán mindkettőnkben egyre nagyobb vágyat keltett ez a lassú, édes játszadozás.
A jobb kezemet először a tarkómon pihenő kezéhez tartozó karjára tettem, de ahogy a bal keze vándorútra indult a csípőmön és a derekamon, nem tudtam parancsolni magamnak.
Egy pillanatra az egész testemet elöltötte a tűz, a torkomból pedig egy apró sóhaj szakadt fel. Ezt követően pedig a kezeim önálló életre keltek, és szinte villámgyorsan a frissen mosott hajába túrtak.
Ahogy csókolóztunk, folyamatosan a hajával játszadoztam. Tudtam, hogy tetszik neki, és élvezi, de mégis többet akartam. Örömet akartam neki szerezni, mindenképpen! Éreztem, hogy erre az estére valami extra-romantikus együttlétet tervezett, de én – illetve pontosabban a női gondjaim – közbeavatkoztak, elég erőteljesen.
De mindenképpen emlékezni akarok erre az estére, és nem a rosszullétem miatt. És azt akarom, hogy ő is élvezze minden egyes percét! Így eldöntöttem, hogy nem engedem, hogy a havi problémám elrontson mindent. Igaz, hogy ez a kis rosszullét csak egy előjel volt, mégis nagyobb veszélynek teszem ki magam… de nem számít! Akarom őt, és ez a lényeg!
A kezeim így szép lassan elhagyták a haját, levándoroltak a mellkasára, és megpróbáltam a hátára gördíteni őt. Először éreztem a csókjában, hogy meglepődik, fogalma nincs, hogy mit akarok ezzel, de engedett nekem, és a hátára gördült. Én pedig lovaglópózban ráültem.
Amíg a szám még mindig el volt foglalva a hosszú, édes csókolózással, a kezeim máshol jártak. Először a karjait, majd a mellkasát simogatták, aztán egy óvatlan pillanat alkalmával becsusszantak a pólója alá, és feltolták azt a mellkasa közepéig. Ekkor a szám is elhagyta már a száját, és vándorútra indult: először az arcát, majd a nyakát, végül a mellkasát puszilgattam végig. Mikor a gyengéd csókjaim elérték a hasát, megpróbált elnyomni egy sóhajt. Én azonban észrevettem, és tovább folytattam. Még több puszit nyomtam a hasa és a mellkasa több pontjára, így a sóhajai többségét már nem tudta elnyomni, és olykor-olykor mintha egy picit meg is vonaglott volna a teste, mintha a hideg rázta volna.
Akkor azonban, amikor elkezdtem kikapcsolni a nadrágját, és elkezdtem lefele húzni a cipzárt, megfogta a kezeimet:
- Kicsim, mit csinálsz? – kérdezte.
- Ünnepelek! – válaszolta, és folytatni akartam, amit az előbb elkezdtem, de a kezei még mindig fogták az enyémet.
- Most nem! Most nem lehet…
- De én veled akarok lenni… - mondtam, már szinte kétségbeesett hangon. Nem tudom mi ütött belém, soha nem beszéltem még ilyen hangon.
- Édesem, nem lehet. Így… ilyenkor csak fájdalmat okoznék neked!
- Dehogy okoznál! Még nem jött meg, csak az előjele volt a rosszullét. Csak holnap, vagy jó pár óra múlva fog… Addig pedig élvezni akarom minden percét annak, hogy veled lehetek! Úgyis már csak 2 napig vagyok itt, aztán két és fél hónapig nem találkozunk! Kérlek… - érveltem, és újra puszilgatni kezdtem a hasát.
- Én is akarom, mindennél jobban szívem, de nem lehet! Az a két és fél hónap pedig nem lesz annyi. Mert, ahogy Peter, én is el fogok jönni, amikor nem forgatok, és ha csak egy napra is, de elutazok hozzád Londonba. Ígérem! – mondta, és a két kezemet az arcához húzva, mindkettőre egy-egy puszit adott. Majd feljebb csúszott az ágyon, és újra megfogta a kezeimet. Én még mindig rajta ültem.
- Komolyan mondod, hogy eljössz majd? – kérdeztem a szemébe nézve.
- Persze, hogy el! Különben hogy bírnék ki közel 3 hónapot anélkül, hogy lássalak? – válaszolt mosolyogva. – Nagyon szeretlek!
- Én is téged Rob! Nagyon szeretlek! – mondtam, majd mellé gördültem, és a fejemet a mellkasára hajtottam. Ő pedig átkarolt.
Így feküdtünk egy jó darabig. A fejem és a bal kezem a mellkasán feküdt, ő pedig a hajamat simogatta, néha pedig gyengéden megpuszilta, vagy csak odahajolt, és arcát a hajamba fúrta.
Elaludtunk.

*

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Rob mocorog mellettem. Éppen a kezét próbálta kihúzni a nyakam alól – amit már valószínű nem is nagyon érzett, annyira el volt zsibbadva –, amikor kinyitottam a szemeimet. Egyenesen a szemével találtam szembe magam.
- Jó reggelt kicsim! – mondta, és mosolyogva egy apró csókot nyomott a számra. Elmosolyodtam, és visszapusziltam.
- Jó reggelt neked is! – mondtam, és megpróbáltam elrejteni egy ásítást, ami félig-meddig sikerült is. Rob azonban észrevette, és újra elmosolyodott.
- Maradj nyugodtan ágyban, nekem úgyis be kell mennem a forgatásra. Pihenj csak! – adott egy puszit a homlokomra, és már fel is pattant az ágyról. Kikapott egy fekete pólót és egy kék kockás inget a táskájából, és már be is száguldott a fürdőbe. Én pedig visszaejtettem a fejem a párnára, és lehunytam a szemem.
Elbóbiskoltam, így nem tudom mennyi idő alatt végzett Rob, de mikor odajött hozzám, és egy apró csókot lehelt az arcomra, már rajta volt a cipője és a kabátja is.
- Mikor jössz vissza? – kérdeztem féleálomban.
- Nem tudom, de remélem legkésőbb 5-kor elenged Dave. Ha változik a program, hívlak! Légy jó édes! Sietek vissza! – mondta, majd intett egyet, rám mosolygott, és már ki is lépett az ajtón.
- Szia! – mondtam már az ajtónak. Majd visszafektettem a fejem a párnára, és tovább bóbiskoltam. Olyan voltam, mint aki már vagy egy napja nem aludt. Fogalmam nincs, miért…
Azt sem tudom, mikor aludtam el, és azt sem, hogy mennyit aludtam, amikor csörgött a telefonom.
Szinte azonnal felpattantam, megkerestem a telefont, és felvettem.
- Szia kicsim! Minden rendben van?
- Szia! Persze, minden okés! Most keltem fel… - válaszoltam Robnak, miközben nyújtóztam egyet.
- Wow, jól belehúztál. Két óra van! – mondta mosolyogva.
- Tényleg???? Hajjajj, akkor jól elaludtam. És te jól vagy? Ugye nem azért hívtál, mert tovább kell maradnod? – kérdeztem, de már tudtam a választ. Hiszen azt mondta, akkor hív, ha közbejön valami.
- De, sajnos igen. Dave mondta, hogy ma kezdődnek a tréningek a harcos jelenetekhez, és a mai edzés úgy 8-ig fog tartani. Ugye nem haragszol?
- Dehogy haragszom! Hiszen ez a munkád! Dolgozz nyugodtan, elleszek!
- Annyira sajnálom szívem! Elrángattalak magammal, és nem is vagyok veled!
- Rob, állj! Már legalább ezerszer elmondtam, hogy amikor utánad jöttem Amerikába, tudtam, mit vállalok. Szeretlek, és szerencsére időben érkeztem! Megkaptalak, és veled együtt a munkádat is! És én ezt elfogadom, hiszen én választottam! Úgyhogy ne sajnálkozz itt nekem… - mondtam tettetett méreggel a hangomban, de közben mosolyra húzódott a szám.
- Imádlak! Ugye tudod? – kérdezte mosollyal a hangjában.
- Azt hiszem, sejtettem... – válaszoltam. Ezután hallottam a telefonban, hogy messziről valaki – valószínűleg Dave – Rob nevét kiálltja, és mond még valamit, amit nem értettem. Valószínűleg hívják őt az edzésre.
- Menj csak! És ne aggódj miattam, feltalálom magam! – mondta, mielőtt bármit szólhatott volna.
- Szeretlek Kriszti, és sietek vissza a hotelbe!
- Rendben, várni foglak! Szeretlek! – mondtam, és letettük a telefont.
Ahogy befejeztük a beszélgetést, elért végre a tudatomig, hogy még 6 órát minimum egyedül leszek. Nincs a szállodában senki Rob kollégái közül, így velük biztosan nem lehetek. Jennie-t nem akarom zaklatni, lehet ő is el van havazva, így marad a tv-zés!
Abban a pillanatban, ahogy a telefonommal és a tv távirányítójával a kezemben visszamásztam az ágyra, eszembe jutott, hogy beszélnem kellene a barátnőimmel. Biztosan már tűnök ülnek a kíváncsiságtól.
Így még mielőtt elkezdtem volna keresgélni a csatornák között, már tárcsáztam is az egyik legjobb barátnőm számát.
- Szijjaaaa Krisztaaaa!!!! Azt hittem, már soha nem hívsz! Hazaértél? Mikor találkozhatunk?
- Szija Szilvi! Nem, még nem értem haza, de csütörtök este indul a gépem, ami azt jelenti, hogy péntek estére vagyok otthon. Találkozzunk pénteken olyan 10 óra körül, vagy jobb neked a szombat?
- Oh, azt hittem már itthon vagy. Na de 2 nap ide vagy oda. Szerintem jobb lenne a szombat! Te is biztos fáradt vagy, meg… szóval jobb a szombat! – válaszoltam. Az a félbehagyott mondat elkezdett nyugtalanítani, de úgy voltam vele, nem faggatom őt, hiszen ha olyan lenne, biztosan elmondaná. Ha addig nem böki ki, szombaton úgyis kihúzom belőle!
- Rendben, akkor szombat! Olyan 9 óra?
- Tökéletes! Egyébként hogy vagytok? Hogy viseled a hírnevet? Itthon az újságok Rob Pattinson-nal és az új barátnőjével vannak tele. Tök jó! Nyomon követem, hogy hol vagy éppen… - mondta mosolyogva.
- Frenetikus! Egyébként nagyon jól elvagyunk, de most éppen nagyon hiányzik! Bement a forgatásra, és kiderült, hogy ma kezdődnek a tréningjei a harcjelenetekhez, így 8-nál előbb nem ér vissza. Vagyis most itt ülök a hotelszobában, és bámulom a tv-t!
- Uuuuh! Unalmas lehet! Kár, hogy nem vagyok ott… most körbejárnánk Vancouvert, vásárolgatnánk, meg minden…
- Nagyon jó lenne! Na de majd bepótoljuk! Ti jól vagyok? Zoli kipihente magát az egy hét alatt?
- Azt mondta, hogy égre-földre bulizott, és minden este be volt rúgva. Na most ezt el is hinném, ha képes lenne egy üveg sörnél többet inni… Így a végén bevallotta, hogy néha-néha talizott a haverjaival, de leginkább itthon csücsült, és számítógépezett vagy tv-zett!
- Örülök, hogy ilyen jól elvagytok! Nelliről és Angiról tudsz valamit?
- Oh, hát képzeld! Nellihez eljött Jason, és most elvileg együtt vannak, Angi pedig élvezi az életet, mint eddig… Tegnap épp csaptunk egy csajos estét, beültünk a Toriba, és ott volt Erik is… Tényleg, beszéltél vele?
- Nem! Miért?
- Tisztára ki van akadva. Nem hívtad őt, nem beszélsz vele… Úgy érzi, hogy elvesztett téged Rob miatt! Nem is hittem volna, hogy egy pasi ennyire padlón tud lenni! – mondta Szilvi elképedve. Bennem pedig egy pillanat alatt felszökött a pumpa.
- Én nem hívtam? Nem mintha ő nagyon megerőltette volna magát a telefonálgatással! Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek!
- Jó, de azért valamilyen szinten értsd meg őt is! Szeret téged! Ha elvonatkoztatunk a szerelemtől, akkor is a barátja vagy! És hiányzol neki…
- Igen, persze, én megértem! Ő is hiányzik nekem… de ő sem hív engem! Pedig Rob nem zárt kalitkába, vagy vette el tőlem a mobilomat. Szóval egész nyugodtan kereshetett volna. Ha beszélni nem is akar, egy sms-t küldhet… Na de mindegy! Ma felhívom őt is!
- Rendben csajszi! Ha hazaértél, mindenképpen dobj egy sms-t, hogy minden oké, és akkor szombaton 9-kor pedig Toriban találkozunk!
- Okés! Akkor szombaton! Addig is jó legyél! Sok puszi
- Puszi… - köszönt el, és letette.
Ahogy letettem, küldtem egy-egy üzenetet Anginak és Nellinek is. Írtam nekik, hogy mikor megyek haza, és mindenképpen találkoznunk kellene, hiszen hétfő hajnalban utazom Londonba. Ahogy elküldtem az sms-eket, kikerestem a híváslistából Erik nevét, és egy mély lélegzetvétel után megnyomtam a hívás gombot.
Csak csengett, csengett és csengett a telefon. Már éppen elvettem a fülemtől, és le akartam tenni, amikor meghallottam a hangját a telefonban.
- Kriszti??? – kérdezte nagy lihegés közepette.
- Szia Erik! – szóltam bele a telefonba teljesen nyugodt hangon, pedig a szívem már szinte a torkomban dobogott.
- Hogy vagy? Minden rendben van?
- Igen, én jól vagyok. És te? Alig kapsz levegőt! Valami baj van?
- Nem-nem, semmi! Csak végigszaladtam a lakást, mert pont zuhanyoztam, és mikor elzártam a tust, akkor hallottam meg, hogy cseng a telefonom. Még jó, hogy nem nyaltam el a folyosó járólapján…
- Na még csak az kéne, hogy kitörd a nyakad nekem! Nem kellett volna ennyire sietni, visszahívtalak volna később…
- Hát, én nem voltam olyan biztos ebben. Ezért is siettem ennyire! Na de hagyjuk most ezt! Örülök, hogy végre hívtál!
- Szerintem is hagyjuk a „Ki kit, és miért nem hívott” témát, mert megint csak összevesznénk. Én is örülök, hogy végre beszélhetünk! Hiányzol…
- Te is nekem! El sem tudod képzelni, mennyire! Mikor jössz haza?
- Csütörtök este indul a gépem, de magyar idő szerint péntek estére érek haza! Hétfő hajnalban pedig utazom Londonba.
- Máris???? Alig leszel itthon. Ezentúl mindig így lesz? Ez is mind miatta van! Ha nem csal el Vancouverbe…
- Erik!!!!! Most fejezd be, mielőtt még elkezdenéd! Rob csak megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele jönni, és én igent mondtam. Elvégre szeretem őt, és az elkövetkezendő 2 és fél hónapban nem is fogunk találkozni! – érveltem, bár rájöttem, hogy nem túl biztosak az érveim. Illetve a második nem, amiről az újságokból ő is könnyen tudomást szerezhet.
- Jó-jó, oké! Nem akarok veled összeveszni. De mi, az igazi barátaid, pedig csak fél évben egyszer fogunk látni! Az nem számít?
- Hogyne számítana! Mindennél fontosabbak vagytok nekem, ezért is fogok minden szabadidőmben hazamenni! De szeretem Robot, és… áh, nem is tudom, minek magyarázkodom! Attól, hogy végre megtaláltam az igazi lelki társamat, a férfit, akit mindennél jobban szeretek, még ti sem vagytok elfelejtve! De boldog akarok lenni! Ez olyan nagy baj?
- Az igazi lelki társad… hm…
- Igen, Erik! Az! És nem tudok mit tenni az ellen, hogy te nem így gondolod! És bocs, de nem is akarok! De hagyjuk már végre ezt a kicsinyes viselkedést! Fogadd el végre, hogy boldog vagyok valakivel! Sajnálom, hogy az a valaki nem te vagy, de… ettől még a barátod maradok! Örökre! – enyhült meg a hangom a mondandóm végére. Miután elmondtam a monológomat, egy viszonylag hosszú csönd következett. Már kezdtem azt hinni, hogy történt valami, de aztán beleszóltam a telefonba: - Erik, itt vagy? Hahó…
- Igen, itt! Csak nem értem, miért vagyunk ilyenek egymással! Miért… miért nem tudunk legalább egyszer úgy beszélgetni, hogy a vége ne veszekedés, vagy kisebb összezörrenés legyen? – tette fel a kérdést, ami inkább költőinek hangzott, mint olyannak, amire választ is vár.
- Nem tudom, de tegyünk ellene, hogy ne legyenek ilyenek többé! – mondtam. Hallottam egy apró sóhajt a telefonban, majd én is sóhajtottam egyet. Mintha ezzel kifújtuk volna magunkból a mérget, vagy a „negatív energiákat”.
- Egyébként hol vagy most?
- A hotelszobámban. Illetve hotelszobánkban. Rob dolgozik, én pedig épp azt próbálom kitalálni, mit csináljak este 8-ig.
- Olyan sokáig dolgozik?
- Igen, mert most kezdődnek az edzései a filmes harcjelenetekhez… Már sokkal hamarabb itthon lenne, de valahogy 2 órakor szóltak neki erről.
- És nem tudsz elmenni sétálni, vásárolni, esetleg valakivel kávézni? Vagy moziba megnézni egy jó filmet? – kérdezte, és ekkor beugrott a nagy ötlet! Már tudom is, mit fogok csinálni!
- Nem, sajnos nem, mert az összes színész a forgatáson, illetve az edzésen van, egyedül pedig nem lenne valami biztonságos kimennem a lesifotósok miatt.
- Még mindig ennyire üldöznek?
- Hát, igazából nem engem, hanem Robot hajkurásszák, de ha meglátnának, biztos engem is követnének!
- Értem! Akkor marad a tv-zés, meg a netezés! Nézz utána a rólatok megjelenő cikkeknek. Szinte mind röhejes, de van amelyik már szánalmas. Ja, és van egy jó pár, amin szint fetrengtem a röhögéstől.
- Te olvasod a rólunk megjelenő cikkeket? – kérdeztem elcsodálkozva.
- Persze. Ha már nem tudtunk beszélni, legalább tudjam merre vagy, és mi történik veled. A lábad már jól van egyébként?
- Oh, persze. Kutya baja! Voltam vele orvosnál, és a doki megmondta, hogy egy enyhe ficam volt. Borogassam, kenegessem izomlazító krémmel, és ha fáj, vegyek be a gyógyszerből, amit felírt. Tényleg leírták, hogy mi történt a lábammal???
- Áh, dehogy írták! Vagyis azt írták, hogy leestél a lépcsőn, és eltört a bokád, de semmi egyéb. Anyukádtól tudtam meg, hogy igazából félreléptél a lépcsőn egy figyelmetlenség miatt, és kificamítottad. De azt olvasnod kellett volna, amit az újságok összehordtak arról, hogy vajon miért voltál kórházban… Szánalmas, mit ki nem tudnak találni egy két adatból… - mondta a telefonba szinte nevetve.
- Mert? Mit írtak? – kérdeztem mosolyogva. Bár valahol az agyamban már sejtettem, mi lesz az alap téma…
- Egy szempillantás alatt elfejeltették, hogy mi történt a lábaddal, és arról kezdtek hadoválni, hogy terhes vagy, és azért mentél a kórházba. Gyanúsnak ítélték azt is, hogy egyedül mentél, miért nem kísért el senki… Illetve mikor kijöttél, lefotóztak valamilyen papírokkal a kezedben, és azt írták rá, hogy a baba ultrahangképe… Aztán telefonáltál, és sokat mosolyogtál, így valószínű Robbal közölted a jó hírt, és aztán jött érted valaki egy fekete Hondával. Aztán lekaptak egy játszótérben Jennie Garth-tal és a kislányával, amint önfeledten játszotok egy játszótéren. Ebbe is belemagyarázták, hogy már gyakorolsz az anyaszerepre, és hogy Jennie támogat mindenben! – foglalta össze a cikk, illetve cikkek tartalmát. Én peig ámuldozva hallgattam a sok hülyeséget. Én elhiszem, hogy lassan elérkezem az ideális korba, hogy gyereket szüljek, de nem értem, miért jár mindenkinek a kisbaba a fejében? Én még nem akarok anya lenni, és nem is állok készen rá!
- Ennyi baromságot! Pff… - nevettem bele a telefonba.
- Én megmondtam! És még mennyi van… Azt a bizonyos csókunkat is emlegették, és hogy megcsalod Robot, meg a kolléganője, Kristen Stewart is sokszor benne van a hírekben, miszerint csak szédít téged Robert, mert igazából Kristent akarja féltékennyé tenni. Meg sok ilyen bla bla…
- A csókosat Szilvi már mondta, a Kristeneseket pedig sejtettem. Pedig ha tudnák, hogy mennyire nem így van…
- Egyébként elmondtad neki, hogy mi történt akkor este?
- Persze, elmondtam.
- És? Nem akart ideutazni, és megfojtani?
- Hát… nem mondta ki konkrétan, de azt hiszem… igen! Ezt akarta tenni!
- Helyes!
- Mi? Helyes??
- Ebből látom, hogy tényleg érez irántad valamit! Mondjuk ha fordított eset lett volna, én valószínű nem csak feltételes módban beszéltem volna erről…
- Na jó, ezt hagyjuk! Azt hiszem, nem is tartalak fel tovább! Gondolom pihenni akarsz, nemrég értél haza…
- Igen, de honnan tudod? Csak nem figyeltetsz?
- De-de… csak most jöttél rá? Nem, dehogy is! Csak egyszerűen tudom, mikor dolgozol, és mikor nem! Tudod, jó a memóriám…
- Ááááh, igen! Nekem is! És tudom, hogy péntek estére érsz haza! Mikor száll le a géped?
- Hát, elvileg 8-kor!
- Rendben, akkor 2B-ben várlak majd!
- De nem…
- Nincs de! Fáradt leszel, meg minden! Nem hagyom, hogy egyedül császkálj! Apud lehet nem lesz otthon, és viszont biztosan!
- De péntek este dolgozol!
- Cserélek, vagy kiveszek egy szabadnapot! Nem lényeg! Megyek érted, ez a lényeg!
- Rendben! És köszönöm!
- Neked bármit! – mondta olyan hangon, hogy majdnem elolvadtam.
- Akkor pénteken! Légy jó, és jó pihenést!
- Meglesz! Neked pedig jó unatkozást, és pénteken a kapunál várlak!
- Ott leszek! Szia!
- Szia… - köszöntünk el, és letettük a telefont.
Nekem pedig mosolyra húzódott a szám abban a pillanatban, ahogy letettem az ágyra a telefont, magam mellé. A tv-ben éppen egy sorozat ment, ami már első ránézésre sem kötötte le a figyelmemet. Lehet azért nem, mert már teljesen bezsongtam a tervemtől? Lehet…
De még mielőtt bármibe is belekezdenék, eldöntöttem, hogy lezuhanyozom, és átöltözöm. Előkotortam a táskámból tiszta fehérneműt, illetve egy tiszta pizsamát, és bementem a fürdőbe. Lezuhanyoztam, megmostam a hajam is, majd megszárítottam azt, fogat mostam, és végül magamra húztam a piros-citromsárga pizsimet. Igaz, hogy még csak 3 óra volt, de később már nem volt kedvem ilyenekkel foglalkozni. Meg hát amúgy is kényelmetlenül éreztem magam így a „nehéz napjaim” első napján, úgyhogy jobb lesz ma a pihenés.
Hatalmas izgalommal és nagy mosolyok közepette – kb. mint egy idióta – száguldottam oda a szobai telefonhoz. Felvettem, és már csengett is a recepción. A második csengésre fel is vették:
- Igen uram?
- Öhm… üdvözlöm, Mr. Pattinson barátnője vagyok, és lenne egy kérdésem, ha nem probléma.
- Természetesen nem. Miben segíthetek? – kérdezte a kellemes hang, ami valószínű egy 30-as éveiben járó férfihez tartozhat.
- Van esély arra, hogy be tudjak szerezni egy Twilight dvd-t? Szeretném megnézni a filmet…
- Persze. Két utcával arrébb van egy dvd-kölcsönző, azonnal kiküldök valakit, hogy kölcsönözze ki Önnek.
- Köszönöm! De ha nincs kölcsönzőben, vegyék meg nyugodtan és írják fel a számlához, de mindenképpen külön. Mr. Pattinson semmiképpen se tudja meg!
- Természetesen. Olyan diszkrétek leszünk, amilyenek csak lehetünk!
- Még egyszer köszönöm!
- Kérem!
- Ja, és még valami! Felküldetne a szobába gyümölcsöket? Bármilyet!
- Természetesen! Azonnal küldetem!
- Köszönöm!
- Kérem! – mondta ismét, és a vonal megszakadt. Letette.
Gondoltam, amíg nem jön meg a „vacsorám” és a film, addig nézelődök a tv-ben. Közben rápillantottam a telefonomra is. Megjött a két válasz üzenet Nellitől és Angitól is. Mindketten jól vannak, és mindketten azt írták, hogy amint hazaértem, hívjam fel őket, és megbeszéljük a találkozót! Válaszoltam nekik, hogy rendben…
Épp elküldtem az sms-eket, amikor kopogtak az ajtón. A kopogást már felismertem, így nem lepődtem meg. A szobapincér volt, aki tegnap is felhozta a vacsinkat. Betolta a kis kocsit, megfogta az estit, és már ment is. Meg sem várva, hogy esetleg borravalót adjak neki.
A nyál összefutott a számban, olyan ínycsiklandozó gyümölcskosarat kaptam. A kosár mellé pedig le volt téve két tányér, kések, kis villák, egy kancsó frissen facsart narancslé, és egy kis tálban tejszínhab. Egyszerűen tökéletes! Annak ellenére, hogy én nem kértek a kiegészítőket, örültem nekik…
Áttettem a kosarat a dohányzóasztalra, ledobtam magam a kanapéra, és elkezdtem falazotni a finomabbnál finomabb, friss gyümölcsöket. Először a kedvencemből, vagyis az eperből kaptam be pár szemet, majd a lila szőlőből kezdtem csipegetni.
Úgy 10 percet üldögéltem és eszegettem, mikor halk kopogást hallottam az ajtón. Felpattantam, és villámgyorsan már az ajtónál is termettem.
Amikor kinyitottam, egy 25 év körüli lány állt velem szemben, szobalányi ruhában, és kipirult arccal. Szegény alig kapott levegőt, olyan gyorsan lélegzett.
- Jó napot kívánok… hölgyem! Meghoztam… amit kért! – mondta akadozva.
- Jaj, nagyon szépen köszönöm, de ennyire nem volt sürgős! Nem kellett volna szaladni!
- A hotel azt az elvet vallja, hogy a vendégért mindent!
- Igen, de ne minden áron! Jöjjön be, üljön le! Fújja ki magát!
- Nem, hölgyem! Köszönöm, de nem lehet! – mondta már kicsit nyugodtabban lélegezve.
- Értem! Akkor… még egyszer nagyon szépen köszönöm a dvd-t, és a segítségét! Egy pillanat… - mondtam, és mielőtt még bármit mondhatott volna, gyorsan beszaladtam a táskámhoz, és kikaptam belőle egy 5 dolláros bankjegyet. Visszasiettem az ajtóba, és összehajtva azt, a kezébe nyomtam.
- De nem…
- Tegye csak el! Megérdemli! – mondtam, aztán egy bíztató mosolyt villantottam rá.
- Köszönöm! – mondta őszintén, majd sarkon fordult, és elment. Én pedig becsuktam az ajtót, és rögtön a dvd-lejátszóhoz siettem. Betettem a filmet, majd gyorsan odamentem a kisasztalhoz, az egyik tányérra szinte minden gyümölcsből tettem egy kicsit, és felmásztam az ágyra vele.
Ahogy a film elején megláttam Kristent, teljesen elcsodálkoztam. Annyira más volt életben, mint a filmen. Főleg hogy most fekete a haja… és rövid. A filmben kifejezetten szépnek találtam, de most inkább elhanyagolja magát.
El sem tudom mondani, mennyire furcsa volt nézni a filmet úgy, hogy közben tudom, hogy már találkoztam a színészekkel élőben is. És jó páran azt mondták, hogy egyáltalán nem olyanok életben, mint a filmben. Billy karaktere, vagyis Charlie Swan, azonban sokkal szimpatikusabb volt a filmben, mint életben. Persze nincs vele semmi bajom, csak ő olyan… kicsit magának valóbb férfi.
Lassan megérkeztek az „emberek” is, Mike, Anna, Christian. Érdekes volt őket így látni. Főleg Christiant szemüvegben. Huh!
Aztán jött az ominózus jelent, vagyis az ebédlő. Jött Kellan és Nikki, aztán Jackson és Ash, majd jött Rob… mint Edward Cullen. Hm… Érte vannak úgy oda a lányok? Ezért a srácért, vagyis vámpírért? Hiszen Rob sokkal jobban néz ki! – gondoltam magamban, és közben falatoztam a gyümölcsöket.
Ahogy egyre jobban haladtak előre az események, nem is vettem észre, hogy egyre gyorsabban eszegetem a szőlőszemeket, és az epreket. Amikor elfogytak, és már csak a szőlőfürt szabad ágacskáit tapogattam, lestoppoltam a filmet, hogy egy pillanatról se maradjak le!
És akkor… amikor Edward megvédi Bellát a huligánoktól, aztán pedig együtt vacsoráznak, végre megértettem! Megértettem, miért rajong mindenki ennyire ezért a srácért, és miért azonosítják Robot állandóan vele. Az, az őszinte szerelem, ami árad belőle Bella felé… minden nő, illetve lány a földön csak erre vágyik! Hogy legyen valaki, aki ennyire őszintén érezzen iránta! És azok a szemek, az a kisugárzás! Engem is megbabonázott teljesen! Pedig nekem itt az eredeti, a megmásíthatatlan Robert Pattinson, mégis teljesen belehabarodtam Edward Cullenbe. Ez félelmetes!
Az a tűz és féltékenység viszont, ami fellobbant bennem, mikor az a bizonyos hálószobai jelent következett, nem volt semmi! Mikor Edward mondta Bellának, hogy ki akar próbálni valamit, már tudtam, mire készül. Talán ettől akart megóvni Rob, és nem is attól félt, hogy Edwardot fogom látni benne?
Amikor Rob… khm, vagyis Edward megcsókolja Bellát… és ahogy!!! Nem csodálom, hogy mindenki a vásznon kívüli szerelmükről ír! Az a csók… az a csók… hát, nem volt ám mindennapi! Az első kérdés, ami felmerült bennem: ez vajon most egy filmbeli Edward és Bella csók volt, vagy egy igazi Rob és Kristen csók? É..én nem tudom!
Minden esetre megpróbáltam elvonatkoztatni ettől, és arra koncentráltam, hogy ez ezer százalékosan egy filmbeli csók volt, és figyelnem kell az események további alakulását.
A hátralevő részét a filmnek már eszegetés, és mindenféle figyelemelterelés nélkül néztem végig. A végén, a báli-táncos-csókos jelentnél pedig már abszolút nem is figyeltem arra, hogy a barátom az, aki éppen csókolózik az állítólagos „csak barát” kolléganőjével.
Mikor már a betűk mentek, és kikapcsoltam a filmet, csak ültem az ágyon, és magam elé bámulva kattogott az agyam. Folyamatosan a két csókjelenet jelent meg a lelki szemeim előtt, és azon morfondíroztam, hogy a kemény 6 napunk alatt, amióta együtt vagyunk, Rob csókolt-e meg így engem, mint ahogy Kristent a filmben. A választ pedig nagyon nehéz volt eldönteni!
Kriszti, olyan hülye vagy!!! Most tényleg azon jár az agyad, hogy csókolt-e már így téged Rob, mint ahogy Kristent a filmben? Rob színész! Ráadásul nem is akármilyen… Az összes filmjénél, amiben valakivel csókolózik, ezt fogod eljátszani?!! Te jó ég!!! Te… te most tényleg féltékeny vagy? – mondta az egyik hang a fejemben, aki teljesen meg volt már győződve arról, hogy Rob csak az enyém, senki másé!
És mi van akkor, ha tényleg Kristent szereti, csak féltékennyé akarja tenni velem? Ha tényleg van valami igazságalapja az újságokban írt cikkeknek? Azért ne felejtsük el azt sem, hogy Kristent már lassan 3 éve ismeri, engem pedig csak két hete! Kialakulhatott benne bármi iránta… - mondta a másik énem, amelyik a sok bizonygatás ellenére is kétségek között tengődött.
Nem tudom mióta üldögélhettem már az ágyon, elmerengve, de egyszer csak mintha valaki felkapcsolta volna odabent a villanyt, felugrottam, kikaptam a dvd-t a lejátszóból, visszatettem a tokjába, és leszóltam a recepcióra, hogy elvihetik a dvd-t.
Pár percen belül már fel is jött érte az egyik szobapincér, és elvitte.
Elkezdtem kicsit összepakolgatni a szobában, újabb gyümölcsöket tettem a tányéromra, amikor kopogásra lettem figyelmes. Nem volt ismerős a kopogás, és mivel nem is vártam semmi, megilletődve indultam el az ajtó felé.
Amikor kinyitottam, egy hatalmas mosollyal Ő állt előttem! Először elkerekedett szemekkel néztem rá, hiszen még csak fél 6 volt, aztán én is mosolyra húztam a szám, majd elkaptam a kezét, és behúztam a szobába.
Ahogy kattant a zár, jelezve, hogy az ajtó becsukódott, a karjai már a derekam köré is fonódtak, és szája apró puszikat nyomott az enyémre.
- Nagyon… nagyon… nagyon… hiányoztál! – mondta egy-egy puszi között.
- Te… is… nekem! – válaszoltam vissza. Az arcomat a nyakába fúrtam, miközben ő a vállamat kezdte puszilgatni, amikor a tenyereimet a mellkasának támasztottam, és lassan eltoltam magamtól.
- Ne haragudj édes, de… büdös vagy! – mondtam, és vágtam egy grimaszt, ezzel is nyomatékosítva a tényt, amit az előbb közöltem. Ő pedig erre csak hátradöntötte a fejét, és egy hatalmas, őszinte nevetést hallatott.
- Így nem is tetszem? Így nem akarsz hozzábújni, megölelni, megcsókolni? – kérdezte mosolyogva, közben egyre közelebb húzódott hozzám, és pedig egyre messzebb dőltem tőle.
- De-de… így is imádlak, de én már nem akarok mag zuhanyozni! Bocsi… - mondtam nevetve, és egy gyors mozdulattal kifordultam az öleléséből. Ő pedig csak állt, és mosolygott.
Odamentem a táskájához, kivettem belőle egy pizsinek használható boxert, és odadobtam neki.
Elkapta, és még mindig mosolyogva besétált a fürdőbe. Belőlem pedig eltűnt az eddigi jókedv. Nem tudom honnan, és hogy miért, de valószínű a kételkedőbb felem az agyamba juttatta újra a filmes-csókos jeleneteket. Leültem az ágy szélére, és vagy százszor lepergett előttem a két jelenet. Mint ha valaki egy szalagra felvette volna a két jelenetet, és folyamatosan vetítette volna először az egyiket, aztán a másikat, majd megint az egyiket, megint a másikat, és így tovább. Egyre jobban égetve belém azt a hülyeséget, hogy meg kell tudnom minél előbb, hogy valóban mit érez Kristen iránt!
Ekkor talán közbeléphetett a már meggyőzött felem is, elvetve annak a gondolatnak, illetve feltételezésnek a lehetőségét, hogy Rob csak kihasznál, és Kristenben szerelmes!
Mikor éppen teljesen el akarta már oszlatni a biztos felem a bizonytalanénak kétségeit, Rob kilépett a fürdőből. Egy szál boxerben, már majdnem szárazra törölt hajjal, édes mosollyal az arcán, és már messziről illatozva.
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy meg kell tennem! Így felálltam, odapattantam hozzá, és egyenesen a szemébe néztem:
- Csókolj meg! – mondtam követelőzően, de nem tettem semmit, csak álltam előtte. A szájáról lefagyott a mosoly, és kérdő tekintettel nézett vissza rám. Talán azt hiszi, elment az eszem? Lehet, hogy igaza van, de tudnom kell…
Még mindig a szemébe néztem, egy percre sem engedtem el a tekintetét, hol a jobb, hol a bal szemére összpontosítottam. Még mindig mozdulatlanul állt előttem, és kíváncsian pislogott rám, hogy mégis mit akarok kihozni ebből.
Én pedig megadtam a választ…
- Csókolj meg úgy, hogy elakadjon a lélegzetem, a lábaim beleremegjenek, és semmilyen ellenérvem ne legyen, hogy miért ne másszak rád azonnal! Csókolj úgy, ahogy Kristent csókoltad a filmben…