23. fejezet - A búcsúajándék

Elkerekedett szemekkel néztünk egymásra. Én arra várva, hogy végre megcsókoljon, vagy legalább tegyen valamit, ő pedig – a tekintetéből ítélve – ezer féle dolgon gondolkodott egyszerre.
Ahogy néztem őt, egyre jobban elöntött a bűntudat, és azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám az előző kijelentésemet… Biztosan borzalmasan megbántottam őt, egyrészt mert megnéztem a filmet, amire külön kért, hogy ne tegyem, másrészt pedig arra kérem, hogy úgy csókoljon, ahogy Kristent csókolta. Vagyis úgy csókoljon, mint Edward… és ettől félt! Rettegett attól, hogy én is egy leszek azok a rajongó-lányok közül a film megnézése után, akik a több mint 100 éves, mégis 17-nek kinéző, színdöglesztő, de annál inkább veszélyes vámpírt, Edward Cullent fogom látni, legalábbis keresni benne.
Még mindig csak néztük egymást, amikor már nem bírtam tovább a feszült légkört, és hátrébb lépve egy lépést, megszólaltam:
- Nem, inkább felejtsd el! Hülyeség volt ezt kérnem tőled! Ne haragudj… - mondtam, és lenéztem a földre.
Hallottam, amint nagy levegőt vesz, és lassan kifújja, majd a rá következő pillanatban megéreztem a tusfürdője illatát, és a kezét az állam alatt. Felemelte a fejem, hogy a tekintetünk ismét összetalálkozhasson.
- Szóval megnézted a filmet… és most arra kérsz, hogy legyek Edward? Azt akarod, hogy úgy csókoljalak meg, mint ahogy Edward Bellát? – kérdezte, miközben egy pillanatra sem engedte el a tekintetem.
- Ne… nem! Csak felejtsd el. Tudod, hogy néha nagyon hülye tudok lenni. Ez is egy ilyen eset volt…
- Tudod, mi a vicces?
- Mi? – néztem bele, ha lehet, még mélyebben a szemébe.
- Hogy megteszem! – mondta, és már nem volt időm meglepődni sem a válaszán, mert az arca lassan elindult az enyém felé, picit meg-megállva, aztán végre elérte a szája a számat. Gyengéden csókolta meg, pont olyan lassan, mint ahogy Edward a filmben Bellát. Szaggatottan becézgette az ajkaimat, amelynek hatására egyre nagyobb tűz gyulladt bennem. A kezeim önállósították magukat, és lassan elindultak a mellkasán felfelé, végül a hajában kikötve, az ujjaim pedig hevesen beletúrtak a még nedves tincseibe.
Szinte kézzel foghatóan éreztem, hogy őbenne is egyre nagyobb az a bizonyos tűz, hiszen egy gyors mozdulattal a derekam mögé nyúlt, és magához rántott.
A csókjaink még mindig gyengédek voltak, de már annál szenvedélyesebbek. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy nekem most nem szabad ennél tovább mennem, de neki szerencsére volt annyi önuralma, hogy megállítson, mikor már éppen a boxert toltam le róla. Megfogta a kezeimet, és a boxere széléről a mellkasára tette őket, és megszakította a csókot.
- Nos? – kérdeztem, miközben elégedett tekintettel nézett rám, és szinte észrevétlenül megnyalta a száját.
- Hm… nem volt rossz! – mondtam először viccelődve, de aztán kijavítottam magam: - Jaj édes! Tökéletes volt! De…
- …de pontosan ugyanolyan, mint szokott lenni?
- Öhm, igen! – mondtam kicsit határozatlanul, hiszen egyrészt nem tudtam, mit fog érezni, ha helyeslem az „ugyanolyan” dolgot, másrészt pedig rájöttem, hogy tényleg semmiben sem különbözött a mindennapi, szenvedélyes csókjainktól.
- Kriszti, életem! Azért volt pontosan olyan, mert én minden nap, minden percben, amikor csak megcsókollak, úgy csókollak, ahogy a filmben Edward csókolja Bellát. Az a csók nem Kristennek szólt, ha erre akartál kilyukadni! Színész vagyok, és el kell hitetnem az emberekkel az érzelmeket. És ezek szerint nem is akármilyen színész vagyok, ha a saját barátnőmet, akit a világon a legjobban szeretek, sikerült féltékennyé tetetnem az a csók által… - mondta mosolyogva.
- Hülye… - válaszoltam én is mosolyogva, és közben egy aprót a mellére ütöttem. De aztán engesztelésképpen hosszan megcsókoltam.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma este itt maradnánk a szobában, és néznénk valami filmet? Csak lazítanánk… - vetette fel az ötletet.
- Rendben, benne vagyok! Úgyis pihenned kell, hiszen holnap folytatódik a forgatás!
- Van egy meglepim számodra! – mondta egy csibészes mosollyal az arcán.
- Ajjajj!
- Holnap veled leszek, egész álló nap. Dave fogalmam nincs, hogy kitől, de megtudta, hogy már csak holnap vagy a városban, így picit átszervezte a dolgokat, és nekem holnap nem kell bemennem. Így gondoltam, ma este pihizünk, holnap pedig elmegyünk sétálni, ebédelni, vásárolgatni, vagy bármi… Mit gondolsz?
- Fantasztikus ötlet! – válaszoltam, és köszönet gyanánt egy újabb puszit nyomtam a szájára. – Na és milyen filmet szeretnél nézni? – kérdeztem.
- Hát, fogalmam nincs. Egyáltalán van itt videotéka? Vagy bármi?
- Persze, állítólag kétutcányival arrébb van egy kölcsönző. Nekem is onnan hozták a Twilight-ot…
- Akkor felkapok valamit, és lemegyünk.
- Rendben! – mondtam, és én is elindultam a táskámhoz, hogy kivegyek belőle valamilyen ruhát, ami megfelel arra, hogy leugorjak a közeli videotékába.
Végül a farmeromnál és egy kék-fekete csíkos, meleg pulcsinál maradtam. Gyorsan felkaptam magamra, belebújtam az edzőcipőmbe, és már készen is álltam az indulásra. Rob is egy farmert, egy pólót, egy kapucnis pulcsit, és a bőrkabátját vette fel, illetve kezébe vette a már kötelező tartozékká vált napszemüvegét is.
Ő is gyorsan beleugrott a cipőjébe, becsuktuk az ajtót, és összekulcsolt ujjakkal indultunk el a kölcsönző felé.
A hotel recepcióján álló férfitól – akivel valószínű telefonon beszéltem még pár órával ezelőtt – pontos eligazítást adott, hogy merre kell mennünk, és mi a kölcsönző neve.
Izgatottan indultunk el jobbra, ahogy kiléptünk a hotel ajtaján, hiszen arra számítottunk, hogy egy csomó rajongó és/vagy paparazzi fog várni minket. De szerencsére nem így történt. Teljesen hétköznapi emberek módjára értünk el a „Media City”-hez. Ahogy beléptünk, egy hatalmas tér fogadott minket, telis-tele filmekkel. Ez a kölcsönző betudható akár egy könyvtárnak is.
Ahogy beljebb léptünk, és én elindultam körülnézni, Rob váltott egy-két szót a kölcsönzőben dolgozó alkalmazottakkal, akik – mint számítani lehetett rá – rögtön felismerték őt. De szerencsére semmilyen atrocitás nem történt, egyszerűen odajöttek hozzánk, és elkezdtek beszélgetni Robbal a filmekről, színészkedésről, és miegymásról.
Idővel rádöbbentem, hogy ez az üzlet igazából egy „filmtár” is, hiszen ha nem akarod kikölcsönözni, helyben meg is nézheted a filmet. Vannak erre kialakított részlegek…
Mivel semmiképpen sem egy akció vagy horrorfilmet akartam megnézni – pedig meg kell, hogy valljam, nem vetem meg ezeket sem –, vígjátékhoz pedig most abszolút semmi kedvem, az egyik kedvenc, romantikus filmemnél maradtam, ami valamilyen szinten a mi kapcsolatunkra is igaz lehet: Én és a hercegem.
Levettem a polcról, és visszasétáltam vele a kasszához. Letettem a pultra, és körbepillantottam. Robot azonban sehol sem láttam. Gondoltam, hogy vagy még mindig az alkalmazottakkal beszélget, vagy filmet válogat. Így végül visszavettem a pultról a tokot, és elindultam vele a másik irányba, hogy ott is körülnézzek. Ekkor megpillantottam Robot.
A horror részlegnél nézelődött, ami mosolygásra késztetett. Óvatosan mögé lépkedtem, és a karján végigcsúsztatva a kezemet, belefésültem az ujjaimat az övéi közé. Éreztem, hogy egy picit megremeg, de mikor ránézett a kezemre, illetve a kezünkre, felemelte, és megpuszilta az enyémet.
- Azt hittem, nem a te műfajod! – mondtam mosolyogva, és aztán egy apró puszit nyomtam a vállára.
- Hát… valamikor el kell kezdeni nézni az ilyen típusú filmeket is. Apropó, te mit választottál? – kérdezte.
- Én és a hercegem.
- Óh, romantika ezerrel… Kínozni akarsz szívem? – mondta mosollyal a hangjában, majd lassan megfordult, és magához húzva, lágyan megcsókolt.
- Dehogy akarlak! Azt hittem, tetszeni fog… de ha nem, akkor választhatok másikat. – mondtam, és már léptem volna el tőle, amikor finoman visszahúzott magához.
- Csak vicceltem. Én is szeretem ezt a filmet, mert jól játszanak a színészek. Főleg most, hogy te itt vagy nekem… Mint ha rólunk szólna! – mondta, majd megölelt. Én pedig szorosan hozzábújtam.
- Nos, végül mit választottál? – kérdeztem, mikor egy picit elhúzódtam tőle.
- Azt hiszem, ezt… - mondta, és mutatta, ami a kezében volt. Végső állomás első része. Picit elmosolyodtam, mert igazából én ezt a filmet nem mondanám horrornak, hanem inkább thrillernek, de végülis embere válogatja… A reakciómat azonban Rob nem vette észre.
Megfogta a kezem, és odasétáltunk a pulthoz. A kölcsönző kapcsolatban állt a hotellal, így nem kellett személy szerint bejelentkezni, vagy beiratkozni, hanem a hotel nevére vettük kölcsönbe a filmeket. Érdekes megoldás, de mindenképpen eredeti!
Rob kifizette a kölcsönzési-díjat, majd egyik kezébe fogta a kis szatyorkát, a másikba az én kezemet, és elindultunk vissza a szállodába.
Kicsit érdekesnek találtam, hogy akármerre néztem az utcán, sehol sem láttam egyetlen egy villanó vakut, vagy egy felénk mutogató embert sem… Mintha kihaltak volna a rajongók és a lesifotósok. Mi történhetett? Nem mintha zavarna, csak rossz előérzetem van, hogy ez nehogy az a bizonyos vihar előtti csend legyen. Bár igaz, hogy Dave nagyon megszervezte a film körüli biztonsági sávot, a színészek viszont szinte védtelenül vannak, mégsem rohamozzák meg őket. Na de ne is izgassam magam ilyen dolgokon… inkább élvezzem a szabadságot, és a szerelmet.
Ahogy erre gondoltam, szorosan odabújtam Robhoz, átkarolva azt a karját, amivel fogta a kezemet. Meglepődött egy kicsit ettől a hirtelen érzelemkitörésemtől, hiszen nem szoktam ilyeneket csinálni, de minden esetre nem zavartatta magát: megállt, és lehajolva hozzám, hosszan, szerelmesen megcsókolt.
Mivel már úgy fél 8, 8 óra körül járhatott az idő, igencsak sötét volt. És ez a sötét, kéz a kézben andalgás a londoni első közös vacsoránk utáni sétára emlékeztetett. Bár akkor még nem történt semmi köztünk, csak sejtettük, hogy ezek után már nem fogunk tudni elmenni egymás mellett, mint két idegen. Sőt…
Érdekes módon a percek előre haladtával azonban Rob csókjai egyre követelőzőbbek lettek, így jobbnak láttam, ha itt be is fejezzük. Kicsit elhúzódtam tőle, és mosolyogva egy cuppanós puszit nyomtam a szájára. Aztán megfogtam a kezét, és összebújva újra elindultunk.
Felbuzdulva azon, hogy senki sem követ vagy támad le minket, sokkal lassabban haladtunk. Kiélveztünk minden egyes együtt töltött pillanatot. Fantasztikus érzés volt úgy sétálni az utcán, mint egy hétköznapi pár. Most Rob is elfelejthette egy kicsit, hogy világhírű sztár, én pedig azt, hogy ennek következményeként mi vár rám, mint a barátnőjére… Egyszerűen csak két szerelmes ember voltunk, akik lesajnálva az egész világot, ami körülöttük van, egymásba gabalyodva, romantikusan sétálgatnak.
Ahogy visszaértünk a hotelbe, szinte már a recepciós férfi is észrevette, milyen boldogok és nyugodtak vagyunk, mert őszintén mosolygott ránk, én pedig vissza.
Felértve a szobánkba, mindketten átöltöztünk, pontosabban mindketten visszavettük a pizsinket, és amíg én rendeltem egy kis nasit a még megmaradt gyümölcsök mellé, Rob betette a dvd-lejátszóba az első filmet. Úgy döntöttünk, hogy talán jobb lenne előbb a „horrort” megnézni, hogy a romantikus legyen a levezetés, avagy a nyugtató Robnak…
Ahogy megérkeztek a nassolnivalók – chipsek, kekszek, csokik –, befeküdtünk az ágyba, és elkezdtük nézni a filmet. Rob szinte evés, illetve eszegetés nélkül nézte végig a filmet, annyira érdekesnek találta. Mivel én már láttam, olyan nagyon nem kötött le, mint őt. Néha, mikor egy-egy jelenetnél felszisszent, én mosolyogtam. De végérvényesen tetszett neki, és beismerte, nem is olyan nagyon rosszak ezek a filmek.
Már valahogy háromnegyed 10 lehetett, amikor véget ért a film. De mivel még mindketten elég fittek voltunk – legalábbis úgy néztünk ki – betettük a „levezető” filmet is.
Ahogy elindult a bevezető, vagyis ahogy a sejtecskék úszkálnak, én szépen kényelmesen elhelyezkedtem Rob mellkasán, ő pedig átkarolt, és a hajamat kezdte simogatni.
Körülbelül 20 perc mehetett le a filmből, amikor arra lettem figyelmes, hogy Rob már nem simogatja a hajam, és a szuszogása nagyon egyenletes. Óvatosan felnéztem az arcára, és akkor láttam, hogy az ágy háttámlájának támasztott a fejét, és úgy alszik. A számra kellett tennem a kezem, hogy visszafogjak egy hangosabb nevetést. De a késztetésem a nevetésre hála az égnek, gyorsan elmúlt, és már csak boldogan néztem a nyugodt arcát, illetve a háttámlának nekidöntött, kicsit oldalra biccentett fejét, amint az igazak álmát alussza.
Picit lejjebb halkítottam a tv-t, és lassan elhúzódtam tőle, hogy nyugodtan tudjon aludni. A takarót is ráhajtottam derékig, mert tudom, éjjel ő sem tud a nélkül aludni.
Tovább néztem a filmet, mert kíváncsi voltam már a végére. Igaz, hogy láttam már párszor, hiszen az egyik kedvencem, de akkor is imádtam, hogy Eddie már királyként elmegy Paige ballagására, és megmondja, hogy márpedig neki ő kell, és kész. Lehet egyeseknek nagyon csöpögős film, de szerintem nem. Csak egy álomvilágban játszódik, ahol az egyszerű egyetemista lány beleszeret a hercegbe, és együtt maradnak, amíg meg nem halnak. Lehet, hogy ez a világ nekem már nem is olyan álombeli…?
Miközben ezen gondolkodtam, egyszer csak azt vettem észre, hogy Rob keze megfogja az enyémet. Mosolyogva felé fordultam, mert arra számítottam, hogy felébredt, de nem. Aludt, mégis megfogta a kezem. Így néztem végig a filmet.
Ahogy kezdődtek a betűk, kikapcsoltam a lejátszót, és a tv-t is, mert már én is igencsak sűrűn ásítoztam. Adtam egy apró puszit Rob kezére, és a másik oldalamra fordultam – háttal neki – hogy végre én is álomba szenderüljek.
Már félálomban voltam, amikor Rob hangjára lettem figyelmes. Először azt hittem, csak álmodom, így nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de mikor újra meghallottam a hangját, felé fordultam. A hátán feküdt, és még mindig aludt, de közben suttogott valamit.
Nem értettem mit, de mikor egy picit közelebb húzódtam hozzá, már megértettem.
- Szeretlek Kriszti! – mondta Rob álmában, az eddigiektől jóval tisztábban, majd oldalra fordult – most ő fordítva hátat nekem –, és tovább szundikált.
Én először csak letaglózva feküdtem az ágyban, picit felemelve a fejem a párnáról, hogy tisztábban halljam, amit Rob motyogott, aztán elégedetten elmosolyodtam, és visszaejtettem a fejemet a kispárnára. Ennél őszintébb vallomást soha nem fogok kapni tőle, mint amit álmában mond!
Még jó pár percig forogtak a fejemben a szavai, szinte kianalizáltam minden egyes betűjét annak, amit mondott. Nem mintha nem hinnék neki, hanem egyszerűen még mindig nem fogtam fel, amit hallottam. Most teljesen hülye vagyok, hogy ezen morfondírozok? Lehet…
Minden esetre szinte már végkimerültségemben aludtam el úgy éjfél után pár perccel.

*

Másnap nagy csörömpölésre ébredtem! Ahogy kipattantak a szemeim, először azt sem tudtam hol vagyok. Aztán eszembe jutott minden, és egyszer csak meghallottam Rob hangját:
- A rohadt életbe! – mondta Rob dühösen, mégis halkan.
Lassan felültem az ágyban, én is nekitámasztottam a fejem a háttámlának, ahogy Rob szokta, és úgy néztem a tevékenykedését. Éppen a leejtett tányért kaparászta össze a földről, amit az előbb leejtett.
Magamra húztam a takarót nyakig, és úgy mosolyogtam. Nem azért, mert kárörvendő vagyok, hanem mert ügyetlen volt szegénykém, mégis akkora lelkesedéssel pakolászta össze a tálcára a tányért, poharakat, illetve a reggelinek valókat, hogy senki nem tudta volna ezt komoly arccal végignézni.
Valószínű éppen végzett mindennel, amikor felegyenesedett a dohányzóasztalon levő tálcával szemben, és összecsapta a tenyerét. Ezzel nyomatékosítva bennem azt, hogy tényleg elkészült.
Még jó, hogy háttal állt nekem, így nem látta, hogy mennyire élveztem, amit látok. Egyrészt azt, hogy milyen lelkesen készülődött, sürgött-forgott, másrészt pedig maga Rob sem volt rossz látvány. Főleg így ébredés után nem…
Szó szerint végigmértem őt, egyes részein meg-megállva: a formás fenekén, keskeny csípőjén, izmos vállain. Szinte akaratlanul is, önelégült mosolyra húzódott a szám, mert tudtam, hogy Ő – minden egyes porcikáját beleértve – csak az enyém! Halkan fel is sóhajtottam, még jobban nyomatékosítva ezt a magam számára.
Ez azonban nem tűnt valami nagyon jó ötletnek, mert ahogy sóhajtottam, Rob meghallhatta – vagy egyszerűen csak megérezte, hogy nézem –, és azonnal hátrafordult, egyenesen szembe nézett velem.
- Jó reggelt! – mondtam neki boldogan, és közben belesüppedtem az ágyba, mint aki éppen most ébredt fel.
- Kis rosszaság! – mondta édesen mosolyogva.
- Most meg miért? – kérdeztem kicsit nyafogósabban, belemenve a játékba.
- Mióta is figyelsz te engem csendben, egyre mélyebbre süppedve az ágyban? – indult el felém még mindig azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán.
- Hát… úgy 10 perce! – vallottam be őszintén, és megpróbáltam előcsalogatni én is így korán reggel egy ellenállhatatlan mosolyt.
- Óh, a francba. Akkor a bénázásomra keltél fel… Ne haragudj édesem! – ért oda hozzám, leült mellém, és egy gyengéd csókot nyomott a számra: - Neked is jó reggelt egyébként!
- Hm… hát ezt meg tudnám szokni! – mondtam, miután elhúzódott tőlem.
- Én is! – helyeselt bőszen bólogatva.
- És egyéként mi is volt az, amiben annyira bénáztál? – kérdeztem, miközben visszadőltem a háttámlának.
- Oh, tényleg… - ugrott fel abban a pillanatban, és odasietett a dohányzóasztalhoz, felvette a tálcát, és felém fordult: - Meglepetééés! – mondta, majd elindult ismét felém.
Ahogy odaért, ismét lecsüccsent az ágy szélére, és az ölembe tette a fatálcát. Egy croissant volt a tányéron, mellette pár szem eperrel. Egy pohár narancslé, és egy kávéscsésze, tele fekete – vagyis inkább sötét színű – itallal. Meglepetten néztem Robra, hiszen tudja, hogy nem kávézom.
- Forró csoki, nem kávé! Csak azért hoztam mellé tejet is, mert nem tudtam, mennyire lesz tömény. Ugyanis én csináltam… - sütötte le a szemét egy kicsit, mint aki elszégyellte magát.
- Komolyan te csináltad? De ho… - kezdtem volna bele, de közbevágott.
- Tegnap este, mielőtt feljöttem a szobába, beszéltem a recepcióssal, aki elintézte nekem, hogy bemehessek a konyhába. Ma pedig direkt előbb keltem, hogy minden elintézhessek. A tálcát egyben azonban nem akartam felhozni, ezért ügyetlenkedtem itt vele, és végül ez is lett a vesztem…
- Jaj, dehogy is! Viszont még most sem hiszem el! Te tényleg tudtad már tegnap, hogy ezt fogod csinálni?
- Igen! Örülsz neki?
- Hogyne örülnék! Imádlak édes! Nagyon szeretlek! – tettem le gyorsan magam mellé az ágyra a tálcát, és egy hirtelen mozdulattal belecsusszantam Rob ölébe. A két tenyerem közé vettem az arcát, és gyengéd, apró csókokat adtam a szájára. De úgy 4-5 puszi után meguntam ezt, és kiharcoltam – bár nem is kellett harcolnom érte – egy édes, hosszú csókot.
De nagyon elmerülni nem tudtam az élvezetekben, mert úgy egy perc múlva elhúzódott tőlem, és megszólalt:
- Van itt még valami! Ez is a tiéd kicsim! – mondtam, majd a háta mögül előhúzta a bal kezét – amit eddig észre sem vettem, hogy nem az ölében, vagy a derekamon volt –, és odanyújtotta elém. Egy lélegzetelállítóan szép, félig kinyílt, hófehér rózsa volt a kezében. A lélegzetem is elakadt egy pillanatra.
- Hisz… ez gyönyörű! – mondtam, miközben megfogtam a rózsát, és mondhatni farkasszemet néztem a rózsa fejével.
- Hozzád fel sem érhet… - suttogta a fülembe Rob, és egy puszit adott a nyakamra.
Mélyet szippantottam a friss rózsa illatából, majd letettem az ágyra, és visszamásztam a helyemre, ahonnan Robhoz csusszantam az előbb.
- Jó étvágyat! – mondta Rob, és felállt.
- Hé-hé! Te meg hova mész? – kérdeztem, majd bekaptam egy szem epret.
- Gondoltam…
- Nem-nem! Gyere csak vissza ide, és együnk együtt!
- De én…
- Nem semmi de… Tudom, hogy te is éhes vagy! Alig eszel a forgatások miatt! Legalább amikor szabadnapod van, akkor egyél rendesen!
- Igenis! – mondta komoly, a katonákat megszégyenítő tisztelgéssel egybekötve, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Két lépéssel az ágy mellett termett, lerúgta a cipőit, majd beugrott az ágyba. Oldalra feküdve, a bal kezét a feje alá támasztva nézett rám gyönyörű, igéző szemeivel, és édesen mosolygott.
A következő körülbelül fél órát azzal töltöttük, hogy megreggeliztünk. Most már végképp úgy éreztem magam, mint a mézesheteiket töltő házaspár, ugyanis apró falatokkal etettem Robot, miközben ő egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Néha egy-egy puszit is nyomtam a szájára.
Mikor elfogyott minden étel – és ital – a tálcáról, fel akartam állni, hogy kitegyem az asztalra, de Rob megelőzött. Kikapta a kezemből, és elviharzott vele.
- Naa, ez azért egy kicsit sok lesz, nem gondolod? Már lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy mozgássérült, aki ápolásra szorul… - mondtam mosolyogva, miközben egyre közelebb és közelebb értem hozzá. A mondanivalóm végére már oda is értem hozzá, és a dereka köré fontam mindkét karomat.
- Minden egyes pillanatot ki akarok használni, amíg itt vagy velem! Az pedig, hogy meglephettelek ezzel a reggelivel, felér minden boldogsággal! Főleg amikor megláttad a rózsádat…
- Tényleg, hogy-hogy fehér? Nem mintha nem lenne gyönyörű, és nem, mintha nem imádnám a fehér rózsát, de…
- Pontosan ezért kaptad! Először vöröset akartam, mert az fejezi ki igazán, mit érzek irántad, de aztán eszembe jutott, hogy a kedvenc virágod talán többet elárul ebből…
- Annyira figyelmes vagy, és én annyira szeretlek! – mondtam, és egy kicsit elcsuklott a hangom, mert körülbelül akkor fogtam fel azt, amit pár másodperccel korábban Rob mondott. Emlékezett rá, hogy a fehér rózsa a kedvenc virágom… Pedig csak egyszer említettem meg neki, még a londoni vacsoránk alkalmával. És már én sem emlékszem, hogy került szóba! Istenem, mennyi meglepetést fog még nekem okozni??!! Egyszerűen imádom!
- Én is téged édesem! Nagyon-nagyon! – mondta, majd megcsókolt. Ez a csók is pontosan tükrözte azt, amit Rob érez irántam… Ezért is volt annyira tökéletes!
Miután befejeztük egymás ajkainak kényeztetését, végre elszántam magam, hogy felöltözzek. Hiszen azt beszéltük meg még az este Robbal, hogy ma elmegyünk egy kicsit csavarogni. Hiszen ma este hazarepülök… Borzalmasan rossz még belegondolni is, hogy nem találkozunk jó hosszú ideig! Ezért egy ideig ki is verem a fejemből ezeket a kósza gondolatokat!
Rob a tegnapi ruháit vette fel, amiben a videotékába mentünk, vagyis egy pólót, egy fekete kapucnis pulcsit, egy bőrkabátot, egy farmert, és a szokásos Nike cipőjét.
Én szintén a tegnapi farmeremet és edző cipőmet viseltem, és mivel hatalmas áldozatot hoz Rob azzal, hogy nappal kimerészkedik velem az utcára, megpróbáltam én is a lehető legkevesebb feltűnést kelteni, így felvettem egy kék, kapucnis pulcsit, és egy fekete bőrkabátot.
Még magamat is megleptem azzal, hogy úgy 10 perc alatt elkészültem a fürdőben. Nem sminkeltem, nem rendezkedtem, csak a legalapvetőbb teendőket végeztem el, és kész. Ahogy kijöttem, felkaptam a telefonom, a napszemüvegem, becsuktuk magunk mögött az ajtót, és már teljesen felöltözve, kéz a kézben sétáltunk is lefelé a lépcsőn.
Mikor leértünk a földszintre, szembe találtam magam egy órával. 11 órát mutatott. Kicsit ledöbbentem, hogy már ennyi az idő, viszont az öröm nagyobb volt bennem, hiszen még 12 óra van a repülőgépem indulásáig.
A recepción Rob leadta a szoba kártyáját, és feltette a napszemüvegét, majd felém fordult mosolyogva. Lehet nem azért fordult felém, hogy jelezze, hogy nekem is ideje lenne felvennem, én mégis így értelmeztem. Vagyis 2 másodpercen belül már rajtam is volt „fedezék”. Így az ujjainkat összekulcsolva, szabad kezünket a zsebünkbe dugva, lehajtott fejjel indultunk el, hogy végre felfedezzük Vancouvert.
Először nem beszéltünk, egy szót szem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk. Mikor azonban beértünk a belvárosba, már egyáltalán nem lehajtott fejjel mentünk, hanem igen erőteljesen nézelődtünk. Tökéletes párt alkottunk! Mikor megláttam az egyik kirakatban egy jó cipőt, ruhát vagy bármi olyan dolgot, ami érdekelt, odamentünk, és megnéztük. Ámuldoztam egy sort, majd arrébb rángattam Robot, mert ő már lépett volna be, hogy megvegye nekem.
Amikor viszont ő látott meg egy jó zeneboltot, vagy könyvet a kirakatban, én is ugyanúgy odamentem, és megnéztem, egy szót sem szólva, hogyha engem esetleg nem is érdekelt volna. Bár igen meglepő volt, hogy minden érdekelt, ami őt is! Mondjuk, nem vagyok valami muzikális típus, mégis elkerekedett szemekkel nézegettem a hangszereket a kirakat előtt állva, miközben Rob elmondott mindent az éppen vele szemben álló gitárról.
Én annál mondjuk jóval… hogy is mondtam… fifikásabb voltam, hogy berángassam őt a boltba, és megvegyem „szíve vágyát”, ugyanis pár hónap múlva úgyis Karácsony, így legalább tudni fogom, mit veszek neki! Bár az a helyzet, hogy nem sokat vacillál a dolgokon, vagyis lehet, hogy 2 percen belül úgy dönt, hogy bemegy és megveszi…
Hála’ az égnek, nem így történt! Sóhajtott egyet, majd elindultunk… Belekaroltam, hozzábújtam, és élveztem a pillanatot. Majd pár másodperc múlva megszólaltam:
- Miért nem vetted meg a gitárt?
- Hát… igazából nem is tudom! Kellene már vennem egy új gitárt, mert ami nekem van, már nagyon régi… De annyira a szívemhez nőtt! Pedig már vagy 6-szor kellett húrt cseréltetnem benne, és… áh, hagyjuk! Majd egyszer! – mondta. Érdekes volt a hangja… szinte fájdalmasan csengett. Tudtam, hogy Robnak nagyon sokat jelent a zenélés, de azt nem is sejtettem, hogy ennyire. Milyen érdekes, hogy én még nem is hallottam sem gitározni, sem zongorázni, sem pedig énekelni…
Elsétáltunk a Victoria Square-re, és szépen lassan lesétáltunk a kikötőbe is. Időközben rengetegen felismertek, de nem jött oda hozzánk senki. Csak mutogattak, mosolyogtak, és volt, aki integetett, de semmi komolyabb nem történt.
Láttunk nem egy, se két paparazzit is. Először mondjuk csak én vettem észre őket, de mikor Rob minden előjel nélkül maga elő fordított, és hosszan megcsókolt, már tudtam, hogy ő látja, amit – illetve akiket – én.
Miután szétváltak ajkaink, nagy nevetésben törtünk ki, majd sétáltunk tovább.
- Kicsim, nem vagy éhes? – kérdezte Rob pár perc múlva, mikor már majdnem visszaértünk a Victoria Square-re.
- De igen, egy kicsit! – válaszoltam.
- Mit szólnál, ha beülnénk valahova?
- Benne vagyok…
- És mit együnk?
- Hm… jó kérdés! Igazából… nekem most bármi jöhet! – mondtam mosolyogva.
- Rendben! Akkor menjünk… - mondta, mosolyogva egy gyors puszit nyomott a számra, és elindultunk. Azt viszont, hogy mi az úti cél, nem tudtam…
Viszont egy kicsit elment a kedvünk a kajálástól, amikor megláttuk a téren várakozó, úgy 20-25 lányból álló tömeget. Rob éppen magához húzott, és el akart tűnni a lányok látószögéből, amikor az egyikőjük elkiáltotta magát, hogy „Ott vannak!”. Rob sóhajtott egy hatalmasat, hiszen tudta, hogy már úgysem tudunk elmenekülni, így lassan megfordult, és felvette az álmosolyt.
A lányok egy szempillantás alatt körülrajongták őt, illetve vele együtt engem is, hiszen egy másodpercre sem engedett el maga mellől. Ha egy picit arrébb léptem, hogy ne legyek benne a közös képben, amit a lányokkal csinált, utánam lépett, ha pedig éppen úgy alakult, magához húzott. Ez persze némelyik lánynak – eléggé megdöbbentett, hogy a csapat úgy 80%-ának – tetszett, így nem bánták, ha én is rajta vagyok a képen, de a maradék 20% húzta az orrát, hogy nekem miért kell belelógnom a fotóba.
Rob azonban egy centit sem engedett. Amikor éppen autogramokat osztogatott, és én eközben próbáltam arrébb húzódni, hogy jobban odaférjenek hozzá a rajongói, képes volt abbahagyni egy pillanatra a szignálást, és utánam nyúlt. Mikor ezt már úgy 4.-5. alkalommal csináltam – illetve próbáltam – meg, gyorsan aláírta az éppen soron lévő könyvet, visszatette a kupakot a filcre, amit kapott az aláíráshoz, odaadta azt a gazdájának, majd egy szempillantás alatt előttem termett, és a lányok előtt megcsókolt.
Az a bizonyos 80% ujjongásban és hangos tapsban tört ki, a másik 20%-ot pedig nem hallottam. Valószínű ők Rob és Kristen – vagyis Robsten, vagy micsoda – pártiak voltak.
Rob még pár szót váltott is a lányokkal, majd elköszöntünk tőlük, és elindultunk.
- Huh, ez meleg volt… Mondjuk annyira nem is volt szörnyű, mint általában szokott lenni! Rendes kiscsajok voltak! – mondta Rob, amikor már jócskán elhagytuk a lánycsapatot.
- Igen! – mondtam, majd hozzátettem: - Bár azt a csókot valahogy nem tudom mire vélni…
- Hát, az a helyzet, hogy… szóval még mindig rengeteg pletyka jelenik meg rólam és Kristenről, valamint az állítólagos filmvásznon kívüli kapcsolatunkról. Így gondoltam, hogy nem is lehetne jobb alkalom, hogy megmutassam végre a rajongóim egy töredékének, hogy az ég világon semmi közöm Kristenhez, a munkakapcsolaton kívül! Illetve itt volt az idő, hogy ténylegesen megmutassalak téged is! Eddig csak találgatások folytak, illetve a Santa Monica-i sétánk után jelentek meg olyan cikkek, illetve beszámolók, hogy milyen szépek vagyunk együtt, stb. stb. stb., de sokan még így is azt hiszik, hogy Kristent szeretem! Pedig ha tudnák, hogy ez mennyire nem így van… - mondta, az utolsó mondatot mosolyogva.
- Áh, most már értem! – mondtam, pedig sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válasza. – Mit szólnál, ha inkább a hotelben ebédelnénk? – kérdeztem végül.
- Hát, nekem rendben van, de azt hiszem, már inkább uzsonnánk, vagy akár vacsinak nevezhetnénk inkább!
- Miért, hány óra????!!! – kérdeztem ijedten a szemébe nézve, mert akkor döbbentem rá, hogy abszolút fogalmam nincs, mennyi az idő.
Rob előkapta a zsebéből az iPhone-ját, és rápillantott.
- Negyed 5 van. – mondta végül, és visszacsúsztatta oda, ahonnan az előbb kivette.
- Jézusom!
- Hát igen! Jól elsétáltuk az időt! – mondta nevetve.
Ekkor mintha rám szakadt volna a világ összes súlya. Egyrészt abban a pillanatban elkezdtem érezni, hogy borzalmasan fáj a lábam és a derekam, másrészt pedig görcsbe rándult a gyomrom – ami természetesen hányingerrel karöltve érkezett –, mert akkor tudatosult bennem, hogy már nem egész 5 órám van csak a gép indulásáig!
Rob láthatta rajtam, hogy feszült lettem, hiszen az egész hotelbe visszavezető úton szótlan maradt. Csak fogta a kezem, összekulcsolva az ujjainkat.
Mikor beértünk a hotelbe, azonnal az étterem felé vettük az irányt. Ahogy beléptünk a tágas terembe, megláttuk egy nagy asztalnál a szereplőgárda pár tagját: Peter-t, Ashley-t, Nikki-t, Jackson-t és Kellan-t. Amint észrevettek, rögtön odaintettek, hogy menjünk oda, én pedig készségesen el is indultam, Rob azonban nem indult. Még mindig fogta a kezem. Felé fordultam, és akkor láttam, hogy mosoly nélküli arccal bólint feléjük – köszönésképpen –, majd odaint, hogy most nem megyünk oda. A következő pillanatban pedig óvatosan magával húzott egy üres asztalhoz.
Levettük a kabátokat, a szék háttámlájára tettük, majd leültünk. Mikor Rob végre levette a napszemüvegét, akkor láttam meg a hasonló feszültséget, ami valószínűleg az enyémről is tükröződött.
Egy szót sem szóltam, csak belenéztem a szemébe, és halványan elmosolyodtam. Pedig abszolút nem volt kedvem mosolyogni…
A pincér is megérkezett időközben, odanyújtotta nekünk az étlapokat, majd felvette az ital-rendelésünket. Rob egy pohár kólát, én pedig buborékmentes ásványvizet rendeltem citromkarikával.
- Mit rendelsz? – kérdeztem, hogy végre megtörjem a már egyre kínosabbá váló csendet. Próbáltam kicsit oldani is a feszültséges, illetve talán, valamilyen szinten megnyugtatni magamat. Legalábbis elterelni a gondolataimat, pontosabban gondolatainkat.
- Öhm… még nem tudom. Nem is igazán van étvágyam! – mondta, majd összecsukta az étlapot, és letette az asztalra.
- Robert Pattinson! Mit is mondtam neked a szobában…? Oh, te jó ég. Teljesen olyan vagyok, mintha nem is a barátnőd, hanem legalábbis az anyukád lennék! Szörnyű! De enned akkor is kell…
- Ha már említed, nem akarsz találkozni vele? – nézett rám teljesen mosoly fejjel. Először azt hittem, csak viccel, és mindjárt mosolyogni fog, de nem következett be az a pillanat…
- Mármint anyukáddal? – kérdeztem vissza.
- Igen! Úgyis Londonban leszek, így jobban megismerkedhetsz a szüleimmel, és a nővéreimmel. Van kedved?
- Hát persze, hogy van! De anyukádékhoz együtt kellene mennünk, nem pedig csak nekem egyedül beállítanom, hogy „Jó napot kívánok! Krisztina vagyok, a fiuk barátnője!”…
- Pedig ők már nagyon kíváncsiak rád, és tegnap pont említette anya, amikor beszéltem vele, hogy nagyon szívesen találkoznának veled! És mivel Londonban fogsz élni gyakorlatilag, sokszor lesz alkalmad velük lenni! – tárta elém a tényeket. Nem mondom, hogy nem örültem annak, hogy Rob ennyire lelkes ezzel kapcsolatban, és hogy már a szülei, illetve a tesói is szívesen megismernének, mégis hirtelen jött ez a dolog. Megint csak egyetlen egy mentségem van arra, hogy ezen jár az agyam: túl kevés ideje vagyunk még együtt!
Őszinte leszek, de nekem még álmomban sem jutott eszembe, hogy Robot már bemutassam a szüleimnek! Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy esetlegesen nem hosszú távú kapcsolatot terveznék, csak… ez még nagyon korai! Minden nagyon korai! Azt hiszem lassítanunk kellene… és erre a legmegfelelőbb alkalom ez az egymástól való távollét lesz! Rob szemében viszont láttam a lelkesedést, így nem volt szívem konkrétan megmondani neki! És mert annyira szeretem őt, meg is teszem, amit kér.
- Persze, találkozom a szüleiddel nagyon szívesen! – mondtam.
- Rendben! Akkor majd odaszólok nekik, hogy majd valamikor átugrasz hozzájuk! Jó lesz így?
- Természetesen! – válaszoltam mosolyogva, és megfogtam az asztalon a kezét.
- Annyira szeretlek kicsim! – mondta egy halk, alig észrevehető sóhaj után.
- Én is téged! – mondtam, majd Rob felemelte a kezem, és a kézfejemre egy puha csókot nyomott.
- Tehát, mit is eszünk? – kérdezte, és újra kinyitotta az étlapot.
- Én azt hiszem, hogy a salátánál maradok. Nem nagyon vagyok éhes…
- Én pedig… spagettit fogok enni. – mondta, majd intett a pincérnek. A fiatal srác már oda is sietett hozzánk, letette az italainkat, felvette a rendelést, és el is indult a konyharész felé.
Úgy negyed órával később meg is érkeztek a rendelt ételeink. Én szinte csak turkáltam a tányéromban, Rob azonban szinte minden szál tésztát megevett. Sőt, szó szerint minden szálat. És még hogy ő nem is éhes…
Miután végeztünk a vacsorával, felkeltünk, megfogtuk a kabátokat, és odamentünk köszönni a többieknek. Tényleg csak köszöntünk, és már jöttünk is el. Látták, hogy feszültek vagyunk, illetve valószínű tudták, hogy ma utazom haza, így nem is akartak feltartani minket.
Kiérve az étteremből, felvettük a recepción a szoba-kártyát, és szépen lassan felsétáltunk.
A szobában levő órán láttam, hogy már 5 óra van. Így ledobálva a cipőimet, és a kabátomat, nyögvenyelősen bár, de nekikezdtem az összepakolásnak. Pedig olyan jól berendezkedtem…
A poggyászomból kiszedtem a még tiszta ruhákat, és egyik felébe a koszosakat kezdtem belehajtogatni, majd mikor ezekkel végeztem, a másik felébe a tisztákat pakolásztam be. Rob mindezt az egyik fotelben ülve nézte…
Direkt szépen-lassan, komótosan hajtogattam, hiszen minél később végzek, annál később kell elkezdenem búcsúzkodni Robtól. Egyszerűen nem hiszem el, hogy el kell mennem, és kész örökkévalóság lesz az a pár hét, illetve hónap! A szememet akaratlanul is elöntötték a könnyek. Sírni nem akartam, de mégis úgy éreztem, a szívem menten kettészakad!
Az utolsó pulcsimat raktam be a bőröndömbe, amikor megéreztem Rob kezeit a derekamon. Felegyenesedtem, megfordultam, és a szemeibe néztem.
- Kicsim, te sírsz? – kérdezte, és hátracsúsztatta a jobb kezét a tarkómra, ujjait a hajamba fésülve.
- Nem, csak… nem akarok elmenni! – mondtam, és bújtam oda hozzá szorosan.
- Akkor ne menj! Maradj itt velem! Itt is van egyetem… - győzködött, és közben simogatta a hajam, és ölelt.
- És ha Új-Zélandon vagy Franciaországban fogsz forgatni, akkor meg oda megyek tanulni? Ez egy végeláthatatlan folyamat lenne… Muszáj erősnek lennem! – jelentettem ki, és mély levegőt véve elhúzódtam tőle. Megtöröltem a szemeimet, és visszafordultam a poggyászomhoz, hogy folytassam a pakolást.
Furcsálltam, hogy Rob nem ölelt át újra, és nem is szólt semmit. De talán jobb is így. Bármit mondana, csak megnehezítené a dolgot!
- Nekem ugyanolyan nehéz, mint neked Kriszta! De hogy egy kicsit könnyebbé tegyem neked… - állt újra közvetlenül mögém, megfogta a kezem, és lassan megfordított. Szemben álltam vele, és a szemébe néztem, ami szinte ragyogott. Furcsa – gondoltam. De ekkor folytatta, és én megértettem mindent:
- … ezt neked vettem, hogy amikor nem vagyok ott, akkor is úgy érezd, hogy veled vagyok! – mondta a szemembe nézve, majd lenézett a kezére. Én is követtem a pillantását, és teljesen ledöbbentem.
Egy kék, bársonyos doboz volt a kezében, amit felém nyújtott. Nem tudtam mást tenni, így elvettem.
Pár pillanati csak néztem a dobozt. Mivel nőből vagyok, sejtem, hogy mi van benne…
- De én…
- Csak nyisd ki! – mondta ellenállhatatlanul mosolyogva.
Mint már említettem, ahogy megláttam a dobozt, tudtam, hogy mit rejteget… Bármelyik nő megmondta volna azonnal! Csak az keserített el egy kicsit, hogy biztos rengeteg pénz volt! Nem szeretem, ha sokat költenek rám, és lehet furcsa, de sokkal jobban szeretek én adni, mint kapni… Robot ismerve pedig biztos vagyok benne, hogy nem a legolcsóbbat, sőt… nem is a közepes értékűt választotta!
Végül nem akartam már tovább húzni-halasztani a dolgot, a világért sem akartam, hogy azt gondolja, nem örülök neki! Így vettem egy mély levegőt, és csukott szemmel – na jó, félig csukott szemmel – nyitottam fel a dobozt.
Ahogy megpillantottam benne a csodálatosan szép, csillogó fehérarany nyakláncot (gyémánt??) kövekkel kirakva, kipattantak a szemeim, és azt hiszem, a szám is tátva maradt. Nem tudtam szóhoz jutni. Csak álltam, és farkasszemet néztem a gyönyörű ékszerrel.
- Tetszik? – kérdezte Rob egy kicsit berogyasztva a térdét, és próbálta elkapni a pillantásomat. Az arcáról azonban már eltűnt az édes mosoly, és egy kis aggodalom váltotta fel.
Megszólalni még mindig nem tudtam, mert annyira nem tértem magamhoz, de mivel valahogy ki kellett fejeznem az érzéseimet, hirtelen cselekedtem.
Felnéztem Rob szemeibe, és szinte csak egy pillanat volt az egész, hogy már csókoltam is. Romantikusan, szerelmesen, lassan és gyengéden. Azt hiszem, most éreztem csak igazán annak a mondásnak a jelentőségét, hogy „Néha szavak nélkül tudja magát kifejezni legjobban az ember!”.
Az ékszeres-dobozt az elején még a kezemben fogtam, de aztán le akartam tenni az ágyra, hogy végre a kezemet is használhassam. Rob azonban elhúzódott tőlem, és kivette a kezemből a dobozt. Letette az ágyra, majd visszafordult hozzám, és lehúzta rólam a pulcsimat.
Ott álltam vele szemben egy szál melltartóban, és csak néztem a szemébe. Azt hittem, hogy van még valami a tarsolyában, ezért vette le rólam a pulcsit, így szorosan a mellkasához simultam, és úgy kezdtem csókolgatni a nyakát.
Ő azonban egy laza mozdulattal az ágyra dobta a pulóvert, felvette ismét az ékszerdobozt, és a kezemet fogva bevezetett a fürdőszobába.
Odaállított a tükör elé, majd – mint a filmekben – beállt mögém, kivette a dobozból a nyakláncot, és óvatosan a nyakamba tette. Majd mikor bekapcsolta, egy puszit lehelt oda.
Én pedig teljesen letaglózva álltam a tükör előtt, bámulva a csodálatosan csillogó ékszert.
Rob átölelte hátulról a derekamat, az állát a vállamra támasztotta, és úgy mosolygott a tükörbe.
- Rob, ez… ez… lélegzetelállítóan gyönyörű! Hogy köszönhetném meg? – tettem fel a kicsit bugyuta kérdést, és felé fordultam.
- Hidd el nekem, semmi más nem kell, csak te! Én köszönöm, hogy vagy nekem! – mondta, és megcsókolt.
- Szeretlek! – mondtam egy kis szünetet tartva, majd csókoltam tovább.
- Én is szeretlek! – mondta Rob, az egész mondatot bár nem tökéletes kiejtéssel, de magyarul.