22. fejezet - A csók

Úgy nagyjából 20 percet üldögéltem a wc-kagyló előtt – még jó, hogy padlófűtés van a hotel minden szintjén –, mire már úgy éreztem, nem fogok megszédülni vagy jön rám a hányinger, ha felállok.
Igazából már 9 éve, szinte minden hónapban ezt játssza el velem a szervezetem, mégsem voltam képes hozzászokni. Most viszont van még egy ember az életemben, aki szeret, és törődik velem, így mindenképpen be kell avatnom őt is, hogy legközelebb ne érje ilyen hirtelen…
Ahogy feltápászkodtam a földről, az első dolgom a fogmosás volt. Aztán rendbe tettem az arcomat is, majd nagy levegőt vettem, és visszaindultam a szobába.
Rob az ágy szélén ült. Időközben a törölközőt a kedvenc farmerjára és egy bézs színű pólóra cserélte. A haja már majdnem teljesen megszáradt.
Éppen a lábára támaszkodva nézte a földet, és túrta a haját, mikor a hasamat fogva kiléptem a fürdőből. Mintha megérezte volna, azonnal rám kapta a tekintetét, és abban a pillanatban fel is ugrott, és két hatalmas lépéssel már előttem is termett.
- Édesem… - kezdett bele rám nézve, és a kezei elindultak felém, de félúton megálltak. Olyan volt, mintha olyasmi jutott volna az eszébe, hogy ha hozzám ér, fájdalmat fog okozni. Én pedig egyszerűen nem tudtam felnézni a földről. Fogalmam nincs, miért, de szégyelltem magam.
De aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve lassan felnéztem, egyenesen a szemébe. Így szembe találtam magam az arcával, amin a fájdalom, a tudatlanság, és a tanácstalanság apró jelei is felfedezhetőek voltak.
-… jól vagy? – folytatta tovább a korábban elkezdett mondatát.
- Azt hiszem… most már igen! – válaszoltam. Ezzel mintha valamiféle engedélyt, vagy megerősítést kapott volna, hogy végre hozzám érhessen, mert ahogy kimondtam, hogy igen, már meg is fogta a jobb kezem, majd lassan a bal kezem – és ezzel a hasam – felé nyúlt. Óvatosan a hasam és a tenyerem közé csúsztatta a kezét, és elhúzta onnan, majd halkan kifújta a levegőt, és hozzám bújt.
A fejét a vállamra tette, miközben a karjai szépen lassan a derekam köré fonódtak, én pedig a felkarjaiba kapaszkodtam, és még jobban hozzá simultam.
- Nagyon megijesztettél! – suttogta a fülembe, már nyugodt hangon, és egy gyengéd puszit lehelt a vállamra.
- Igen, tudom… és sajnálom! – mondtam bűnbánó hangon.
- Ne kicsim, ne tedd! De mi történt? Mi volt ez? – kérdezte, majd egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, és végigsimított a hajamon.
- Istenem, biztosan a frászt hoztam rád, pedig nálam ez sajnos egy átlagos, minden hónapban előforduló dolog…
- Tehát azért lettél rosszul, mert…?
- Igen. Ez az előjele a menstruációmnak. Igaz, nem minden hónapban, de a 12-ből úgy 9-szer előfordul. Most viszont valószínű rátett egy lapáttal az egész napi nem evésem is. És hát… ugye mondtam neked, hogy nem tudtam várni. Már szinte tam-tamot kezdett verni a gyomrom az ételért, ahogy megéreztem a finomabbnál finomabb illatokat, így gyorsan bekaptam pár forró, rántott gombafejet. Erre ettem egy-két szem epret, és aztán jött a bor… Így hát a gyomrom nem fogadta el ilyen sorrendben, vagy ilyen hőmérsékleten, esetleg csak egyszerűen a kombináció nem volt a legmegfelelőbb, így közbeszólt. – mondtam mosolyogva, egy kicsit már viccesebbre véve a figurát, hogy végre Robból is előcsalogassak egy halvány mosolyt. Szerencsére sikerült is!
Elmosolyodott, és újra magához húzott.
- Most már értem! Legközelebb már fel leszek rá készülve! De azért reménykedek, hogy nem lesz legközelebb… - mondta.
- Bárcsak megígérhetném! De az eleje sajnos, mint mondtam, majdnem mindig ilyen. Utána viszont semmi bajom nincs, így gyógyszert sem kell bevennem! De hagyjuk is! Tudom, megijesztettelek, és őszintén sajnálom, de már vége! Jól vagyok, és minden rendben van. – mondtam, és kicsit elhúzódva tőle a szemébe néztem, majd adtam a szájára egy puszit.
Ebből a pusziból azonban egy megkönnyebbült, hosszú csók lett.
- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg, megszakítva a csókunkat.
- Persze szívem, bármit! – mondta mosolyogva, és érdeklődő tekintettel nézett rám.
- Kéthetes forduló…??? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen!
- De hát… még egy hete sincs, hogy együtt vagyunk!
- Én a találkozásunktól számolom, mivel én már akkor beléd szerettem! Ez egy igazi szerelem volt az első látásra, legalábbis az én részemről.
- Áh, most már értem! Akkor koccintunk, most már ténylegesen? – kérdeztem, miközben kilépve az öleléséből, felvettem a két borospoharat, és az egyiket a kezébe adtam.
- Rád, Krisztina! Szeretlek!
- Ránk, Robert! A szerelmünkre! – mondtam, és összekoccintottuk a poharainkat. Ő is és én is egy-egy aprót kortyoltunk az édes – pontosabban félszáraz – nedűből, majd egy, már igazán édes csókban forrtunk össze.
Miután megszakítottunk a csókot, leültünk végre vacsorázni. Én is ettem, de nem sokat, hiszen attól függetlenül, hogy már elmúlt a hányingerem, nem akartam rögtön leterhelni a gyomromat, így a szó legszorosabb értelmében is, csak falatozgattam.
Rob is szolidaritást akart vállalni, de mikor rám pillantott, és láttam, hogy szinte kopog a szeme az éhségtől, mondtam neki, hogy egyen nyugodtan. Először nem engedett, mindenképpen koplalni akart ő is.
Semmiképpen sem akartam, hogy most miattam tegye azt, amit tesz, így megfogtam az epres tálat, és szépen lassan az ágyhoz sétáltam, majd térdelve felmásztam rá, és a háttámlának – illetve a párnámnak – nekidőlve néztem vissza rá.
A legutolsó kis léptemig végig követte a mozdulataimat, majd mikor leültem az ágyra, a szemembe nézett, és elmosolyodott. Én pedig éppen a tálból legszimpatikusabb epret a számhoz emeltem, és éppen harapni készültem, amikor észrevettem, hogy néz. Elmosolyodtam.
- Egyél édes! Ne aggódj, holnap már én is fogok, de most nem megy… De neked jó étvágyat! – mondtam neki, és közben leharaptam az eprem csücskét.
Ő azonban még mindig csak nézett. Az arcán nem láttam semmilyen érzelmet – na igen, kellett nekem beleszeretnem egy színészbe… –, a szeme viszont elárult mindent.
Nem szólt egy szót sem, csak felállt, és szép lassan odasétált hozzám. Felmászott az ágyra, szinte pontosan úgy, ahogy az előbb én, és ahogy odaért hozzám, kivette a kezemből a tálat. Letette a kis asztalkára, ami az ágy mellett volt, majd a nyújtózásból visszahúzódott.
Az arcunk között úgy 5 cm távolság lehetett, így nézett a szemembe. Én pedig megilletődve ugyan, de tovább rágcsáltam a számban levő darabkát. Mikor végre lenyeltem, Rob arcán egy nagyon halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg. Aztán a keze elindult felfelé az oldalamon, egészen az arcomig, ott a fülem mögé fésülte az egyik hajtincsemet, aztán gyengéden a hajamba túrva a tartómra csúsztatta a kezét, és amilyen érzékein csak tudott, megcsókolt.
Először csak becézgettük egymás ajkait ugyanolyan tempóban, mint amiben elkezdte, de aztán mindkettőnkben egyre nagyobb vágyat keltett ez a lassú, édes játszadozás.
A jobb kezemet először a tarkómon pihenő kezéhez tartozó karjára tettem, de ahogy a bal keze vándorútra indult a csípőmön és a derekamon, nem tudtam parancsolni magamnak.
Egy pillanatra az egész testemet elöltötte a tűz, a torkomból pedig egy apró sóhaj szakadt fel. Ezt követően pedig a kezeim önálló életre keltek, és szinte villámgyorsan a frissen mosott hajába túrtak.
Ahogy csókolóztunk, folyamatosan a hajával játszadoztam. Tudtam, hogy tetszik neki, és élvezi, de mégis többet akartam. Örömet akartam neki szerezni, mindenképpen! Éreztem, hogy erre az estére valami extra-romantikus együttlétet tervezett, de én – illetve pontosabban a női gondjaim – közbeavatkoztak, elég erőteljesen.
De mindenképpen emlékezni akarok erre az estére, és nem a rosszullétem miatt. És azt akarom, hogy ő is élvezze minden egyes percét! Így eldöntöttem, hogy nem engedem, hogy a havi problémám elrontson mindent. Igaz, hogy ez a kis rosszullét csak egy előjel volt, mégis nagyobb veszélynek teszem ki magam… de nem számít! Akarom őt, és ez a lényeg!
A kezeim így szép lassan elhagyták a haját, levándoroltak a mellkasára, és megpróbáltam a hátára gördíteni őt. Először éreztem a csókjában, hogy meglepődik, fogalma nincs, hogy mit akarok ezzel, de engedett nekem, és a hátára gördült. Én pedig lovaglópózban ráültem.
Amíg a szám még mindig el volt foglalva a hosszú, édes csókolózással, a kezeim máshol jártak. Először a karjait, majd a mellkasát simogatták, aztán egy óvatlan pillanat alkalmával becsusszantak a pólója alá, és feltolták azt a mellkasa közepéig. Ekkor a szám is elhagyta már a száját, és vándorútra indult: először az arcát, majd a nyakát, végül a mellkasát puszilgattam végig. Mikor a gyengéd csókjaim elérték a hasát, megpróbált elnyomni egy sóhajt. Én azonban észrevettem, és tovább folytattam. Még több puszit nyomtam a hasa és a mellkasa több pontjára, így a sóhajai többségét már nem tudta elnyomni, és olykor-olykor mintha egy picit meg is vonaglott volna a teste, mintha a hideg rázta volna.
Akkor azonban, amikor elkezdtem kikapcsolni a nadrágját, és elkezdtem lefele húzni a cipzárt, megfogta a kezeimet:
- Kicsim, mit csinálsz? – kérdezte.
- Ünnepelek! – válaszolta, és folytatni akartam, amit az előbb elkezdtem, de a kezei még mindig fogták az enyémet.
- Most nem! Most nem lehet…
- De én veled akarok lenni… - mondtam, már szinte kétségbeesett hangon. Nem tudom mi ütött belém, soha nem beszéltem még ilyen hangon.
- Édesem, nem lehet. Így… ilyenkor csak fájdalmat okoznék neked!
- Dehogy okoznál! Még nem jött meg, csak az előjele volt a rosszullét. Csak holnap, vagy jó pár óra múlva fog… Addig pedig élvezni akarom minden percét annak, hogy veled lehetek! Úgyis már csak 2 napig vagyok itt, aztán két és fél hónapig nem találkozunk! Kérlek… - érveltem, és újra puszilgatni kezdtem a hasát.
- Én is akarom, mindennél jobban szívem, de nem lehet! Az a két és fél hónap pedig nem lesz annyi. Mert, ahogy Peter, én is el fogok jönni, amikor nem forgatok, és ha csak egy napra is, de elutazok hozzád Londonba. Ígérem! – mondta, és a két kezemet az arcához húzva, mindkettőre egy-egy puszit adott. Majd feljebb csúszott az ágyon, és újra megfogta a kezeimet. Én még mindig rajta ültem.
- Komolyan mondod, hogy eljössz majd? – kérdeztem a szemébe nézve.
- Persze, hogy el! Különben hogy bírnék ki közel 3 hónapot anélkül, hogy lássalak? – válaszolt mosolyogva. – Nagyon szeretlek!
- Én is téged Rob! Nagyon szeretlek! – mondtam, majd mellé gördültem, és a fejemet a mellkasára hajtottam. Ő pedig átkarolt.
Így feküdtünk egy jó darabig. A fejem és a bal kezem a mellkasán feküdt, ő pedig a hajamat simogatta, néha pedig gyengéden megpuszilta, vagy csak odahajolt, és arcát a hajamba fúrta.
Elaludtunk.

*

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Rob mocorog mellettem. Éppen a kezét próbálta kihúzni a nyakam alól – amit már valószínű nem is nagyon érzett, annyira el volt zsibbadva –, amikor kinyitottam a szemeimet. Egyenesen a szemével találtam szembe magam.
- Jó reggelt kicsim! – mondta, és mosolyogva egy apró csókot nyomott a számra. Elmosolyodtam, és visszapusziltam.
- Jó reggelt neked is! – mondtam, és megpróbáltam elrejteni egy ásítást, ami félig-meddig sikerült is. Rob azonban észrevette, és újra elmosolyodott.
- Maradj nyugodtan ágyban, nekem úgyis be kell mennem a forgatásra. Pihenj csak! – adott egy puszit a homlokomra, és már fel is pattant az ágyról. Kikapott egy fekete pólót és egy kék kockás inget a táskájából, és már be is száguldott a fürdőbe. Én pedig visszaejtettem a fejem a párnára, és lehunytam a szemem.
Elbóbiskoltam, így nem tudom mennyi idő alatt végzett Rob, de mikor odajött hozzám, és egy apró csókot lehelt az arcomra, már rajta volt a cipője és a kabátja is.
- Mikor jössz vissza? – kérdeztem féleálomban.
- Nem tudom, de remélem legkésőbb 5-kor elenged Dave. Ha változik a program, hívlak! Légy jó édes! Sietek vissza! – mondta, majd intett egyet, rám mosolygott, és már ki is lépett az ajtón.
- Szia! – mondtam már az ajtónak. Majd visszafektettem a fejem a párnára, és tovább bóbiskoltam. Olyan voltam, mint aki már vagy egy napja nem aludt. Fogalmam nincs, miért…
Azt sem tudom, mikor aludtam el, és azt sem, hogy mennyit aludtam, amikor csörgött a telefonom.
Szinte azonnal felpattantam, megkerestem a telefont, és felvettem.
- Szia kicsim! Minden rendben van?
- Szia! Persze, minden okés! Most keltem fel… - válaszoltam Robnak, miközben nyújtóztam egyet.
- Wow, jól belehúztál. Két óra van! – mondta mosolyogva.
- Tényleg???? Hajjajj, akkor jól elaludtam. És te jól vagy? Ugye nem azért hívtál, mert tovább kell maradnod? – kérdeztem, de már tudtam a választ. Hiszen azt mondta, akkor hív, ha közbejön valami.
- De, sajnos igen. Dave mondta, hogy ma kezdődnek a tréningek a harcos jelenetekhez, és a mai edzés úgy 8-ig fog tartani. Ugye nem haragszol?
- Dehogy haragszom! Hiszen ez a munkád! Dolgozz nyugodtan, elleszek!
- Annyira sajnálom szívem! Elrángattalak magammal, és nem is vagyok veled!
- Rob, állj! Már legalább ezerszer elmondtam, hogy amikor utánad jöttem Amerikába, tudtam, mit vállalok. Szeretlek, és szerencsére időben érkeztem! Megkaptalak, és veled együtt a munkádat is! És én ezt elfogadom, hiszen én választottam! Úgyhogy ne sajnálkozz itt nekem… - mondtam tettetett méreggel a hangomban, de közben mosolyra húzódott a szám.
- Imádlak! Ugye tudod? – kérdezte mosollyal a hangjában.
- Azt hiszem, sejtettem... – válaszoltam. Ezután hallottam a telefonban, hogy messziről valaki – valószínűleg Dave – Rob nevét kiálltja, és mond még valamit, amit nem értettem. Valószínűleg hívják őt az edzésre.
- Menj csak! És ne aggódj miattam, feltalálom magam! – mondta, mielőtt bármit szólhatott volna.
- Szeretlek Kriszti, és sietek vissza a hotelbe!
- Rendben, várni foglak! Szeretlek! – mondtam, és letettük a telefont.
Ahogy befejeztük a beszélgetést, elért végre a tudatomig, hogy még 6 órát minimum egyedül leszek. Nincs a szállodában senki Rob kollégái közül, így velük biztosan nem lehetek. Jennie-t nem akarom zaklatni, lehet ő is el van havazva, így marad a tv-zés!
Abban a pillanatban, ahogy a telefonommal és a tv távirányítójával a kezemben visszamásztam az ágyra, eszembe jutott, hogy beszélnem kellene a barátnőimmel. Biztosan már tűnök ülnek a kíváncsiságtól.
Így még mielőtt elkezdtem volna keresgélni a csatornák között, már tárcsáztam is az egyik legjobb barátnőm számát.
- Szijjaaaa Krisztaaaa!!!! Azt hittem, már soha nem hívsz! Hazaértél? Mikor találkozhatunk?
- Szija Szilvi! Nem, még nem értem haza, de csütörtök este indul a gépem, ami azt jelenti, hogy péntek estére vagyok otthon. Találkozzunk pénteken olyan 10 óra körül, vagy jobb neked a szombat?
- Oh, azt hittem már itthon vagy. Na de 2 nap ide vagy oda. Szerintem jobb lenne a szombat! Te is biztos fáradt vagy, meg… szóval jobb a szombat! – válaszoltam. Az a félbehagyott mondat elkezdett nyugtalanítani, de úgy voltam vele, nem faggatom őt, hiszen ha olyan lenne, biztosan elmondaná. Ha addig nem böki ki, szombaton úgyis kihúzom belőle!
- Rendben, akkor szombat! Olyan 9 óra?
- Tökéletes! Egyébként hogy vagytok? Hogy viseled a hírnevet? Itthon az újságok Rob Pattinson-nal és az új barátnőjével vannak tele. Tök jó! Nyomon követem, hogy hol vagy éppen… - mondta mosolyogva.
- Frenetikus! Egyébként nagyon jól elvagyunk, de most éppen nagyon hiányzik! Bement a forgatásra, és kiderült, hogy ma kezdődnek a tréningjei a harcjelenetekhez, így 8-nál előbb nem ér vissza. Vagyis most itt ülök a hotelszobában, és bámulom a tv-t!
- Uuuuh! Unalmas lehet! Kár, hogy nem vagyok ott… most körbejárnánk Vancouvert, vásárolgatnánk, meg minden…
- Nagyon jó lenne! Na de majd bepótoljuk! Ti jól vagyok? Zoli kipihente magát az egy hét alatt?
- Azt mondta, hogy égre-földre bulizott, és minden este be volt rúgva. Na most ezt el is hinném, ha képes lenne egy üveg sörnél többet inni… Így a végén bevallotta, hogy néha-néha talizott a haverjaival, de leginkább itthon csücsült, és számítógépezett vagy tv-zett!
- Örülök, hogy ilyen jól elvagytok! Nelliről és Angiról tudsz valamit?
- Oh, hát képzeld! Nellihez eljött Jason, és most elvileg együtt vannak, Angi pedig élvezi az életet, mint eddig… Tegnap épp csaptunk egy csajos estét, beültünk a Toriba, és ott volt Erik is… Tényleg, beszéltél vele?
- Nem! Miért?
- Tisztára ki van akadva. Nem hívtad őt, nem beszélsz vele… Úgy érzi, hogy elvesztett téged Rob miatt! Nem is hittem volna, hogy egy pasi ennyire padlón tud lenni! – mondta Szilvi elképedve. Bennem pedig egy pillanat alatt felszökött a pumpa.
- Én nem hívtam? Nem mintha ő nagyon megerőltette volna magát a telefonálgatással! Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek!
- Jó, de azért valamilyen szinten értsd meg őt is! Szeret téged! Ha elvonatkoztatunk a szerelemtől, akkor is a barátja vagy! És hiányzol neki…
- Igen, persze, én megértem! Ő is hiányzik nekem… de ő sem hív engem! Pedig Rob nem zárt kalitkába, vagy vette el tőlem a mobilomat. Szóval egész nyugodtan kereshetett volna. Ha beszélni nem is akar, egy sms-t küldhet… Na de mindegy! Ma felhívom őt is!
- Rendben csajszi! Ha hazaértél, mindenképpen dobj egy sms-t, hogy minden oké, és akkor szombaton 9-kor pedig Toriban találkozunk!
- Okés! Akkor szombaton! Addig is jó legyél! Sok puszi
- Puszi… - köszönt el, és letette.
Ahogy letettem, küldtem egy-egy üzenetet Anginak és Nellinek is. Írtam nekik, hogy mikor megyek haza, és mindenképpen találkoznunk kellene, hiszen hétfő hajnalban utazom Londonba. Ahogy elküldtem az sms-eket, kikerestem a híváslistából Erik nevét, és egy mély lélegzetvétel után megnyomtam a hívás gombot.
Csak csengett, csengett és csengett a telefon. Már éppen elvettem a fülemtől, és le akartam tenni, amikor meghallottam a hangját a telefonban.
- Kriszti??? – kérdezte nagy lihegés közepette.
- Szia Erik! – szóltam bele a telefonba teljesen nyugodt hangon, pedig a szívem már szinte a torkomban dobogott.
- Hogy vagy? Minden rendben van?
- Igen, én jól vagyok. És te? Alig kapsz levegőt! Valami baj van?
- Nem-nem, semmi! Csak végigszaladtam a lakást, mert pont zuhanyoztam, és mikor elzártam a tust, akkor hallottam meg, hogy cseng a telefonom. Még jó, hogy nem nyaltam el a folyosó járólapján…
- Na még csak az kéne, hogy kitörd a nyakad nekem! Nem kellett volna ennyire sietni, visszahívtalak volna később…
- Hát, én nem voltam olyan biztos ebben. Ezért is siettem ennyire! Na de hagyjuk most ezt! Örülök, hogy végre hívtál!
- Szerintem is hagyjuk a „Ki kit, és miért nem hívott” témát, mert megint csak összevesznénk. Én is örülök, hogy végre beszélhetünk! Hiányzol…
- Te is nekem! El sem tudod képzelni, mennyire! Mikor jössz haza?
- Csütörtök este indul a gépem, de magyar idő szerint péntek estére érek haza! Hétfő hajnalban pedig utazom Londonba.
- Máris???? Alig leszel itthon. Ezentúl mindig így lesz? Ez is mind miatta van! Ha nem csal el Vancouverbe…
- Erik!!!!! Most fejezd be, mielőtt még elkezdenéd! Rob csak megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele jönni, és én igent mondtam. Elvégre szeretem őt, és az elkövetkezendő 2 és fél hónapban nem is fogunk találkozni! – érveltem, bár rájöttem, hogy nem túl biztosak az érveim. Illetve a második nem, amiről az újságokból ő is könnyen tudomást szerezhet.
- Jó-jó, oké! Nem akarok veled összeveszni. De mi, az igazi barátaid, pedig csak fél évben egyszer fogunk látni! Az nem számít?
- Hogyne számítana! Mindennél fontosabbak vagytok nekem, ezért is fogok minden szabadidőmben hazamenni! De szeretem Robot, és… áh, nem is tudom, minek magyarázkodom! Attól, hogy végre megtaláltam az igazi lelki társamat, a férfit, akit mindennél jobban szeretek, még ti sem vagytok elfelejtve! De boldog akarok lenni! Ez olyan nagy baj?
- Az igazi lelki társad… hm…
- Igen, Erik! Az! És nem tudok mit tenni az ellen, hogy te nem így gondolod! És bocs, de nem is akarok! De hagyjuk már végre ezt a kicsinyes viselkedést! Fogadd el végre, hogy boldog vagyok valakivel! Sajnálom, hogy az a valaki nem te vagy, de… ettől még a barátod maradok! Örökre! – enyhült meg a hangom a mondandóm végére. Miután elmondtam a monológomat, egy viszonylag hosszú csönd következett. Már kezdtem azt hinni, hogy történt valami, de aztán beleszóltam a telefonba: - Erik, itt vagy? Hahó…
- Igen, itt! Csak nem értem, miért vagyunk ilyenek egymással! Miért… miért nem tudunk legalább egyszer úgy beszélgetni, hogy a vége ne veszekedés, vagy kisebb összezörrenés legyen? – tette fel a kérdést, ami inkább költőinek hangzott, mint olyannak, amire választ is vár.
- Nem tudom, de tegyünk ellene, hogy ne legyenek ilyenek többé! – mondtam. Hallottam egy apró sóhajt a telefonban, majd én is sóhajtottam egyet. Mintha ezzel kifújtuk volna magunkból a mérget, vagy a „negatív energiákat”.
- Egyébként hol vagy most?
- A hotelszobámban. Illetve hotelszobánkban. Rob dolgozik, én pedig épp azt próbálom kitalálni, mit csináljak este 8-ig.
- Olyan sokáig dolgozik?
- Igen, mert most kezdődnek az edzései a filmes harcjelenetekhez… Már sokkal hamarabb itthon lenne, de valahogy 2 órakor szóltak neki erről.
- És nem tudsz elmenni sétálni, vásárolni, esetleg valakivel kávézni? Vagy moziba megnézni egy jó filmet? – kérdezte, és ekkor beugrott a nagy ötlet! Már tudom is, mit fogok csinálni!
- Nem, sajnos nem, mert az összes színész a forgatáson, illetve az edzésen van, egyedül pedig nem lenne valami biztonságos kimennem a lesifotósok miatt.
- Még mindig ennyire üldöznek?
- Hát, igazából nem engem, hanem Robot hajkurásszák, de ha meglátnának, biztos engem is követnének!
- Értem! Akkor marad a tv-zés, meg a netezés! Nézz utána a rólatok megjelenő cikkeknek. Szinte mind röhejes, de van amelyik már szánalmas. Ja, és van egy jó pár, amin szint fetrengtem a röhögéstől.
- Te olvasod a rólunk megjelenő cikkeket? – kérdeztem elcsodálkozva.
- Persze. Ha már nem tudtunk beszélni, legalább tudjam merre vagy, és mi történik veled. A lábad már jól van egyébként?
- Oh, persze. Kutya baja! Voltam vele orvosnál, és a doki megmondta, hogy egy enyhe ficam volt. Borogassam, kenegessem izomlazító krémmel, és ha fáj, vegyek be a gyógyszerből, amit felírt. Tényleg leírták, hogy mi történt a lábammal???
- Áh, dehogy írták! Vagyis azt írták, hogy leestél a lépcsőn, és eltört a bokád, de semmi egyéb. Anyukádtól tudtam meg, hogy igazából félreléptél a lépcsőn egy figyelmetlenség miatt, és kificamítottad. De azt olvasnod kellett volna, amit az újságok összehordtak arról, hogy vajon miért voltál kórházban… Szánalmas, mit ki nem tudnak találni egy két adatból… - mondta a telefonba szinte nevetve.
- Mert? Mit írtak? – kérdeztem mosolyogva. Bár valahol az agyamban már sejtettem, mi lesz az alap téma…
- Egy szempillantás alatt elfejeltették, hogy mi történt a lábaddal, és arról kezdtek hadoválni, hogy terhes vagy, és azért mentél a kórházba. Gyanúsnak ítélték azt is, hogy egyedül mentél, miért nem kísért el senki… Illetve mikor kijöttél, lefotóztak valamilyen papírokkal a kezedben, és azt írták rá, hogy a baba ultrahangképe… Aztán telefonáltál, és sokat mosolyogtál, így valószínű Robbal közölted a jó hírt, és aztán jött érted valaki egy fekete Hondával. Aztán lekaptak egy játszótérben Jennie Garth-tal és a kislányával, amint önfeledten játszotok egy játszótéren. Ebbe is belemagyarázták, hogy már gyakorolsz az anyaszerepre, és hogy Jennie támogat mindenben! – foglalta össze a cikk, illetve cikkek tartalmát. Én peig ámuldozva hallgattam a sok hülyeséget. Én elhiszem, hogy lassan elérkezem az ideális korba, hogy gyereket szüljek, de nem értem, miért jár mindenkinek a kisbaba a fejében? Én még nem akarok anya lenni, és nem is állok készen rá!
- Ennyi baromságot! Pff… - nevettem bele a telefonba.
- Én megmondtam! És még mennyi van… Azt a bizonyos csókunkat is emlegették, és hogy megcsalod Robot, meg a kolléganője, Kristen Stewart is sokszor benne van a hírekben, miszerint csak szédít téged Robert, mert igazából Kristent akarja féltékennyé tenni. Meg sok ilyen bla bla…
- A csókosat Szilvi már mondta, a Kristeneseket pedig sejtettem. Pedig ha tudnák, hogy mennyire nem így van…
- Egyébként elmondtad neki, hogy mi történt akkor este?
- Persze, elmondtam.
- És? Nem akart ideutazni, és megfojtani?
- Hát… nem mondta ki konkrétan, de azt hiszem… igen! Ezt akarta tenni!
- Helyes!
- Mi? Helyes??
- Ebből látom, hogy tényleg érez irántad valamit! Mondjuk ha fordított eset lett volna, én valószínű nem csak feltételes módban beszéltem volna erről…
- Na jó, ezt hagyjuk! Azt hiszem, nem is tartalak fel tovább! Gondolom pihenni akarsz, nemrég értél haza…
- Igen, de honnan tudod? Csak nem figyeltetsz?
- De-de… csak most jöttél rá? Nem, dehogy is! Csak egyszerűen tudom, mikor dolgozol, és mikor nem! Tudod, jó a memóriám…
- Ááááh, igen! Nekem is! És tudom, hogy péntek estére érsz haza! Mikor száll le a géped?
- Hát, elvileg 8-kor!
- Rendben, akkor 2B-ben várlak majd!
- De nem…
- Nincs de! Fáradt leszel, meg minden! Nem hagyom, hogy egyedül császkálj! Apud lehet nem lesz otthon, és viszont biztosan!
- De péntek este dolgozol!
- Cserélek, vagy kiveszek egy szabadnapot! Nem lényeg! Megyek érted, ez a lényeg!
- Rendben! És köszönöm!
- Neked bármit! – mondta olyan hangon, hogy majdnem elolvadtam.
- Akkor pénteken! Légy jó, és jó pihenést!
- Meglesz! Neked pedig jó unatkozást, és pénteken a kapunál várlak!
- Ott leszek! Szia!
- Szia… - köszöntünk el, és letettük a telefont.
Nekem pedig mosolyra húzódott a szám abban a pillanatban, ahogy letettem az ágyra a telefont, magam mellé. A tv-ben éppen egy sorozat ment, ami már első ránézésre sem kötötte le a figyelmemet. Lehet azért nem, mert már teljesen bezsongtam a tervemtől? Lehet…
De még mielőtt bármibe is belekezdenék, eldöntöttem, hogy lezuhanyozom, és átöltözöm. Előkotortam a táskámból tiszta fehérneműt, illetve egy tiszta pizsamát, és bementem a fürdőbe. Lezuhanyoztam, megmostam a hajam is, majd megszárítottam azt, fogat mostam, és végül magamra húztam a piros-citromsárga pizsimet. Igaz, hogy még csak 3 óra volt, de később már nem volt kedvem ilyenekkel foglalkozni. Meg hát amúgy is kényelmetlenül éreztem magam így a „nehéz napjaim” első napján, úgyhogy jobb lesz ma a pihenés.
Hatalmas izgalommal és nagy mosolyok közepette – kb. mint egy idióta – száguldottam oda a szobai telefonhoz. Felvettem, és már csengett is a recepción. A második csengésre fel is vették:
- Igen uram?
- Öhm… üdvözlöm, Mr. Pattinson barátnője vagyok, és lenne egy kérdésem, ha nem probléma.
- Természetesen nem. Miben segíthetek? – kérdezte a kellemes hang, ami valószínű egy 30-as éveiben járó férfihez tartozhat.
- Van esély arra, hogy be tudjak szerezni egy Twilight dvd-t? Szeretném megnézni a filmet…
- Persze. Két utcával arrébb van egy dvd-kölcsönző, azonnal kiküldök valakit, hogy kölcsönözze ki Önnek.
- Köszönöm! De ha nincs kölcsönzőben, vegyék meg nyugodtan és írják fel a számlához, de mindenképpen külön. Mr. Pattinson semmiképpen se tudja meg!
- Természetesen. Olyan diszkrétek leszünk, amilyenek csak lehetünk!
- Még egyszer köszönöm!
- Kérem!
- Ja, és még valami! Felküldetne a szobába gyümölcsöket? Bármilyet!
- Természetesen! Azonnal küldetem!
- Köszönöm!
- Kérem! – mondta ismét, és a vonal megszakadt. Letette.
Gondoltam, amíg nem jön meg a „vacsorám” és a film, addig nézelődök a tv-ben. Közben rápillantottam a telefonomra is. Megjött a két válasz üzenet Nellitől és Angitól is. Mindketten jól vannak, és mindketten azt írták, hogy amint hazaértem, hívjam fel őket, és megbeszéljük a találkozót! Válaszoltam nekik, hogy rendben…
Épp elküldtem az sms-eket, amikor kopogtak az ajtón. A kopogást már felismertem, így nem lepődtem meg. A szobapincér volt, aki tegnap is felhozta a vacsinkat. Betolta a kis kocsit, megfogta az estit, és már ment is. Meg sem várva, hogy esetleg borravalót adjak neki.
A nyál összefutott a számban, olyan ínycsiklandozó gyümölcskosarat kaptam. A kosár mellé pedig le volt téve két tányér, kések, kis villák, egy kancsó frissen facsart narancslé, és egy kis tálban tejszínhab. Egyszerűen tökéletes! Annak ellenére, hogy én nem kértek a kiegészítőket, örültem nekik…
Áttettem a kosarat a dohányzóasztalra, ledobtam magam a kanapéra, és elkezdtem falazotni a finomabbnál finomabb, friss gyümölcsöket. Először a kedvencemből, vagyis az eperből kaptam be pár szemet, majd a lila szőlőből kezdtem csipegetni.
Úgy 10 percet üldögéltem és eszegettem, mikor halk kopogást hallottam az ajtón. Felpattantam, és villámgyorsan már az ajtónál is termettem.
Amikor kinyitottam, egy 25 év körüli lány állt velem szemben, szobalányi ruhában, és kipirult arccal. Szegény alig kapott levegőt, olyan gyorsan lélegzett.
- Jó napot kívánok… hölgyem! Meghoztam… amit kért! – mondta akadozva.
- Jaj, nagyon szépen köszönöm, de ennyire nem volt sürgős! Nem kellett volna szaladni!
- A hotel azt az elvet vallja, hogy a vendégért mindent!
- Igen, de ne minden áron! Jöjjön be, üljön le! Fújja ki magát!
- Nem, hölgyem! Köszönöm, de nem lehet! – mondta már kicsit nyugodtabban lélegezve.
- Értem! Akkor… még egyszer nagyon szépen köszönöm a dvd-t, és a segítségét! Egy pillanat… - mondtam, és mielőtt még bármit mondhatott volna, gyorsan beszaladtam a táskámhoz, és kikaptam belőle egy 5 dolláros bankjegyet. Visszasiettem az ajtóba, és összehajtva azt, a kezébe nyomtam.
- De nem…
- Tegye csak el! Megérdemli! – mondtam, aztán egy bíztató mosolyt villantottam rá.
- Köszönöm! – mondta őszintén, majd sarkon fordult, és elment. Én pedig becsuktam az ajtót, és rögtön a dvd-lejátszóhoz siettem. Betettem a filmet, majd gyorsan odamentem a kisasztalhoz, az egyik tányérra szinte minden gyümölcsből tettem egy kicsit, és felmásztam az ágyra vele.
Ahogy a film elején megláttam Kristent, teljesen elcsodálkoztam. Annyira más volt életben, mint a filmen. Főleg hogy most fekete a haja… és rövid. A filmben kifejezetten szépnek találtam, de most inkább elhanyagolja magát.
El sem tudom mondani, mennyire furcsa volt nézni a filmet úgy, hogy közben tudom, hogy már találkoztam a színészekkel élőben is. És jó páran azt mondták, hogy egyáltalán nem olyanok életben, mint a filmben. Billy karaktere, vagyis Charlie Swan, azonban sokkal szimpatikusabb volt a filmben, mint életben. Persze nincs vele semmi bajom, csak ő olyan… kicsit magának valóbb férfi.
Lassan megérkeztek az „emberek” is, Mike, Anna, Christian. Érdekes volt őket így látni. Főleg Christiant szemüvegben. Huh!
Aztán jött az ominózus jelent, vagyis az ebédlő. Jött Kellan és Nikki, aztán Jackson és Ash, majd jött Rob… mint Edward Cullen. Hm… Érte vannak úgy oda a lányok? Ezért a srácért, vagyis vámpírért? Hiszen Rob sokkal jobban néz ki! – gondoltam magamban, és közben falatoztam a gyümölcsöket.
Ahogy egyre jobban haladtak előre az események, nem is vettem észre, hogy egyre gyorsabban eszegetem a szőlőszemeket, és az epreket. Amikor elfogytak, és már csak a szőlőfürt szabad ágacskáit tapogattam, lestoppoltam a filmet, hogy egy pillanatról se maradjak le!
És akkor… amikor Edward megvédi Bellát a huligánoktól, aztán pedig együtt vacsoráznak, végre megértettem! Megértettem, miért rajong mindenki ennyire ezért a srácért, és miért azonosítják Robot állandóan vele. Az, az őszinte szerelem, ami árad belőle Bella felé… minden nő, illetve lány a földön csak erre vágyik! Hogy legyen valaki, aki ennyire őszintén érezzen iránta! És azok a szemek, az a kisugárzás! Engem is megbabonázott teljesen! Pedig nekem itt az eredeti, a megmásíthatatlan Robert Pattinson, mégis teljesen belehabarodtam Edward Cullenbe. Ez félelmetes!
Az a tűz és féltékenység viszont, ami fellobbant bennem, mikor az a bizonyos hálószobai jelent következett, nem volt semmi! Mikor Edward mondta Bellának, hogy ki akar próbálni valamit, már tudtam, mire készül. Talán ettől akart megóvni Rob, és nem is attól félt, hogy Edwardot fogom látni benne?
Amikor Rob… khm, vagyis Edward megcsókolja Bellát… és ahogy!!! Nem csodálom, hogy mindenki a vásznon kívüli szerelmükről ír! Az a csók… az a csók… hát, nem volt ám mindennapi! Az első kérdés, ami felmerült bennem: ez vajon most egy filmbeli Edward és Bella csók volt, vagy egy igazi Rob és Kristen csók? É..én nem tudom!
Minden esetre megpróbáltam elvonatkoztatni ettől, és arra koncentráltam, hogy ez ezer százalékosan egy filmbeli csók volt, és figyelnem kell az események további alakulását.
A hátralevő részét a filmnek már eszegetés, és mindenféle figyelemelterelés nélkül néztem végig. A végén, a báli-táncos-csókos jelentnél pedig már abszolút nem is figyeltem arra, hogy a barátom az, aki éppen csókolózik az állítólagos „csak barát” kolléganőjével.
Mikor már a betűk mentek, és kikapcsoltam a filmet, csak ültem az ágyon, és magam elé bámulva kattogott az agyam. Folyamatosan a két csókjelenet jelent meg a lelki szemeim előtt, és azon morfondíroztam, hogy a kemény 6 napunk alatt, amióta együtt vagyunk, Rob csókolt-e meg így engem, mint ahogy Kristent a filmben. A választ pedig nagyon nehéz volt eldönteni!
Kriszti, olyan hülye vagy!!! Most tényleg azon jár az agyad, hogy csókolt-e már így téged Rob, mint ahogy Kristent a filmben? Rob színész! Ráadásul nem is akármilyen… Az összes filmjénél, amiben valakivel csókolózik, ezt fogod eljátszani?!! Te jó ég!!! Te… te most tényleg féltékeny vagy? – mondta az egyik hang a fejemben, aki teljesen meg volt már győződve arról, hogy Rob csak az enyém, senki másé!
És mi van akkor, ha tényleg Kristent szereti, csak féltékennyé akarja tenni velem? Ha tényleg van valami igazságalapja az újságokban írt cikkeknek? Azért ne felejtsük el azt sem, hogy Kristent már lassan 3 éve ismeri, engem pedig csak két hete! Kialakulhatott benne bármi iránta… - mondta a másik énem, amelyik a sok bizonygatás ellenére is kétségek között tengődött.
Nem tudom mióta üldögélhettem már az ágyon, elmerengve, de egyszer csak mintha valaki felkapcsolta volna odabent a villanyt, felugrottam, kikaptam a dvd-t a lejátszóból, visszatettem a tokjába, és leszóltam a recepcióra, hogy elvihetik a dvd-t.
Pár percen belül már fel is jött érte az egyik szobapincér, és elvitte.
Elkezdtem kicsit összepakolgatni a szobában, újabb gyümölcsöket tettem a tányéromra, amikor kopogásra lettem figyelmes. Nem volt ismerős a kopogás, és mivel nem is vártam semmi, megilletődve indultam el az ajtó felé.
Amikor kinyitottam, egy hatalmas mosollyal Ő állt előttem! Először elkerekedett szemekkel néztem rá, hiszen még csak fél 6 volt, aztán én is mosolyra húztam a szám, majd elkaptam a kezét, és behúztam a szobába.
Ahogy kattant a zár, jelezve, hogy az ajtó becsukódott, a karjai már a derekam köré is fonódtak, és szája apró puszikat nyomott az enyémre.
- Nagyon… nagyon… nagyon… hiányoztál! – mondta egy-egy puszi között.
- Te… is… nekem! – válaszoltam vissza. Az arcomat a nyakába fúrtam, miközben ő a vállamat kezdte puszilgatni, amikor a tenyereimet a mellkasának támasztottam, és lassan eltoltam magamtól.
- Ne haragudj édes, de… büdös vagy! – mondtam, és vágtam egy grimaszt, ezzel is nyomatékosítva a tényt, amit az előbb közöltem. Ő pedig erre csak hátradöntötte a fejét, és egy hatalmas, őszinte nevetést hallatott.
- Így nem is tetszem? Így nem akarsz hozzábújni, megölelni, megcsókolni? – kérdezte mosolyogva, közben egyre közelebb húzódott hozzám, és pedig egyre messzebb dőltem tőle.
- De-de… így is imádlak, de én már nem akarok mag zuhanyozni! Bocsi… - mondtam nevetve, és egy gyors mozdulattal kifordultam az öleléséből. Ő pedig csak állt, és mosolygott.
Odamentem a táskájához, kivettem belőle egy pizsinek használható boxert, és odadobtam neki.
Elkapta, és még mindig mosolyogva besétált a fürdőbe. Belőlem pedig eltűnt az eddigi jókedv. Nem tudom honnan, és hogy miért, de valószínű a kételkedőbb felem az agyamba juttatta újra a filmes-csókos jeleneteket. Leültem az ágy szélére, és vagy százszor lepergett előttem a két jelenet. Mint ha valaki egy szalagra felvette volna a két jelenetet, és folyamatosan vetítette volna először az egyiket, aztán a másikat, majd megint az egyiket, megint a másikat, és így tovább. Egyre jobban égetve belém azt a hülyeséget, hogy meg kell tudnom minél előbb, hogy valóban mit érez Kristen iránt!
Ekkor talán közbeléphetett a már meggyőzött felem is, elvetve annak a gondolatnak, illetve feltételezésnek a lehetőségét, hogy Rob csak kihasznál, és Kristenben szerelmes!
Mikor éppen teljesen el akarta már oszlatni a biztos felem a bizonytalanénak kétségeit, Rob kilépett a fürdőből. Egy szál boxerben, már majdnem szárazra törölt hajjal, édes mosollyal az arcán, és már messziről illatozva.
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy meg kell tennem! Így felálltam, odapattantam hozzá, és egyenesen a szemébe néztem:
- Csókolj meg! – mondtam követelőzően, de nem tettem semmit, csak álltam előtte. A szájáról lefagyott a mosoly, és kérdő tekintettel nézett vissza rám. Talán azt hiszi, elment az eszem? Lehet, hogy igaza van, de tudnom kell…
Még mindig a szemébe néztem, egy percre sem engedtem el a tekintetét, hol a jobb, hol a bal szemére összpontosítottam. Még mindig mozdulatlanul állt előttem, és kíváncsian pislogott rám, hogy mégis mit akarok kihozni ebből.
Én pedig megadtam a választ…
- Csókolj meg úgy, hogy elakadjon a lélegzetem, a lábaim beleremegjenek, és semmilyen ellenérvem ne legyen, hogy miért ne másszak rád azonnal! Csókolj úgy, ahogy Kristent csókoltad a filmben…