21. fejezet - A kéthetes forduló

Teljesen letaglózva ültem az ágyon, fogalmam nincs, hogy mennyi ideig. És egyre jobban elhatalmasodott rajtam a bűntudat, hiszen ezzel a baba üggyel kapcsolatban végérvényesen rádöbbentem arra, hogy Rob nagyon hosszú távú kapcsolatot akar. A lehető leghosszabb távút…
Nem mintha én nem arra készültem volna, de valahogy akkor is furcsa volt! Emlékszem, amikor először feltettem anyunak azt a kérdést, ami minden kisgyerek számára fontos lesz egyszer: „Ti akartatok engem, vagy csak úgy lettem?”. Emlékszem anyukám arcára, amikor körülbelül 8-9 éves fejjel állok előtte, és megkérdezem tőle ezt. A megbántottság kisebb jeleni, a meglepettség, de ugyanakkor a büszkeség is ott bujkált az arcán. Aztán elmosolyodott, magával húzott a kanapéra, leültetett maga mellé, és elmesélte a történetet.
- Tudod szívem, mikor megismerkedtünk apuval, ő egy kezdő közgazdász volt, én pedig a könyvelési osztályon dolgoztam ugyanannál a cégnél. Apu már többször sündörgött körülöttem, de én nagyon makacs voltam, és úgy tettem, mint aki észre sem veszi őt! – nah igen, most már tudom, hogy kitől örököltem azt a mérhetetlen makacsságot és büszkeséget. Bár nem mondom, hogy apában nincs! – Mikor már szinte semennyire sem foglalkoztam vele, úgy gondoltam, valószínű ő is beleunt az olyasfajta kocsi után szaladgálásba, amelyik nem veszi fel. Így abba is maradt a dolog.
2 héttel később azonban megtartották a szokásos karácsonyi évzáró bankettet a cégnél, amelyre ugyanúgy, mint én, ő is hivatalos volt. Ez a parti az a hagyományos állófogadás volt, vagyis annak indult, mert ahogy egyre jobban fogytak a pezsgők, úgy egyre csak fokozódott a hangulat is. Így a végére már mindenki táncolt. Tisztára olyan volt, mint a filmekben… Én éppen fordultam volna meg, természetesen pezsgővel a kezemben, ő pedig felém jött, de nem figyelt, így egymásba ütköztünk, és telibe öntöttem őt a pezsgővel. Fel sem néztem rá, úgy kezdtem el törölgetni őt egy, a mellettem álló asztalról felkapott szalvétával. Aztán hirtelen felpillantottam rá, és ő mosolyogva nézett vissza rám. Először mérges lettem, hogy mosolyog, és biztosra vettem, hogy nem véletlen, hogy éppen egymásba „botlottunk”, de aztán én is elnevettem magam. Beszélgetésbe elegyedtünk, aztán táncoltunk, és a következő hetekben pedig szinte folyamatosan randiztunk. Ekkor volt apu 25, én pedig 23 éves. Aztán, ha jól emlékszem, a 4. randink alkalmával elcsattant az első csókunk, amiből én már sejtettem, hogy ez több lesz, mint egy átlagos kaland. Egy év után eljegyeztük egymást, összeköltöztünk, majd az eljegyzésünk évfordulóján bejelentettem, hogy állapotos vagyok.
Apád először szó szerint köpni-nyelni nem tudott, csak hebegett, illetve láttam a szemén, hogy lepereg előtte az eddigi élete. Egy kicsit meg is lepődtem, és valamilyen szinten vissza is tántorodtam egy pillanatra, mert 2 év után már nem erre számítottam. De aztán másnap reggel már mosolyogva fogadott, és ágyba hozta nekem – illetve kihangsúlyozta, hogy „nektek” – a reggelit! Ekkor már biztos voltam benne, hogy csak egy kis idő kellett neki, hogy feldolgozza az újonnan kapott információt. Így 9 hónapra rá megszületett Máté. 3 évvel később pedig te!
Mikor megmondtam apunak, hogy ismét gyereket várok, már nagyon örült neki, és egy pillanatra sem gondolkodott el semmin. Tehát, én mindkettőtöket terveztelek, apátok pedig először meglepődött és átgondolta a dolgokat, de aztán határozottan akart titeket ő is! Ez a mi – illetve a ti – ki történetetek! – mesélte el anyu, végig mosolyogva.
Ez a szituáció, és a történet pedig most az ágyon ülve ismét lejátszódott bennem, majd átvetítettem ezt a mi jelenlegi helyzetünkre is. Már szinte kezdtem belegabalyodni az egészbe, és azt sem tudtam, már mit gondoljak, amikor meghallottam, hogy a szoba valamelyik szegletéből épphogy csak halkan csörög a telefonom. Felpattantam, természetesen a selyemtakarót magam köré csavarva, és úgy indultam el a hang után. Végül megtaláltam a táskám az ajtóhoz közelebbi fotelbe dobva. Gyorsan kikaptam a telefonom, de mire lenyomtam volna a ’Hívás fogadása’ gombot, az illető letette. Egy ismeretlen szám volt…
Kicsit csalódott voltam, mert Robra számítottam. Minden esetre rápillantottam az órára, és akkor láttam meg, hogy már fél 9 van. Jó sokáig elmélkedtem az ágyon ülve. Woow, a sok talán nem is a megfelelő szó arra a „röpke” 2,5 órára.
Letettem a telefont a fotel előtt álló dohányzóasztalra, és éppen indultam volna a poggyászom fel, hogy kiszedjek belőle valami ruhát, újból csengeni kezdett a telefon. Gyorsan odaléptem és felvettem, már automatikusan angolul.
- Igen?
- Jó reggelt Kriszti, ne haragudj, hogy felkeltettelek! – szólt bele az ismerős hang a telefonba.
- Oh, szia Jennie! Semmi gond, már nem aludtam. Mondjad csak…
- Először is, bocsi, hogy csak úgy megtudakoltam a telefonszámod. Kutatómunkát végeztem! Vagyis… igen! Kihasználtam Petert! Megkértem őt, hogy hívja fel Robot, és kérje el tőle a telefonszámodat. Ő pedig meg is tette nekem, de először nem akarta odaadni, de megnéztem a telefonjában. Tudom, veszélyes vagyok! – nevetett a telefonba.
- Jaj, Jennie! Én örülök, neki, hogy hívsz! Előbb utóbb pedig amúgy is elkértük volna egymás számát szerintem! Úgyhogy most előbb vagy később, teljesen mindegy! – mondtam mosolyogva én is.
- Nos, az pedig, amiért hívlak, szintén önző dolog lesz, de megeskettek, hogy megteszem. Tehát ma ki akartam vinni Eve-t a játszótérre, mert a nővérei, Bella és Lola már a barátnőiknél vannak. Ő viszont csak veled hajlandó kimenni! Folyamatosan a nevedet hajtogatja, és hisztizik! Borzasztó! Így meg szeretném kérdezni, hogy nem lenne-e kedved a mai nap folyamán eljönni hozzánk egy kicsit? Csak hogy Eve megnyugodjon! Úgyis a fiúk próbálnak, így te sem lennél egyedül.
- Persze, nagyon szívesen! De nem is gondoltam volna, hogy Eve ennyire hiányolni fog! A tegnapi nap után nem úgy látszott, hogy annyira megkedvelt volna… De nagyon örülök! Viszont előtte be kell mennem a kórházba, és mikor ott végeztem, elmegyek hozzátok. Elküldenéd a címet sms-ben?
- Ha neked úgy jó, akkor elmegyünk érted! De miért mész kódházba? Csak nem beteg vagy?
- Oh, nem! Csak megígértem Robnak, és a menedzserének, hogy elmegyek röntgenre a lábammal. És hát… már nem tudom tovább halogatni. Pedig már egészen jól van, nem is fáj!
- Ja, értem! Ha gondolod, elkísérünk! – ajánlotta fel Jennie.
- Nem, nem szükséges. Viszont azt elfogadom, hogy eljöhetnétek értem. Ugyanis nem igazán ismerem a környéket, a mostani felhajtás miatt pedig, amit a kapcsolatunk kavart, nem lenne szerencsés eltévedni…
- Természetesen! Egyébként negyed órára lakunk a kórháztól, így 10-15 perccel azelőtt hívj fel, ahogy végzel. És már megyünk is…
- Rendben! Előre is köszönöm, és már alig várom! Szia – köszöntem el.
- Szia, és én köszönöm! Várom a hívásod! – mondta, majd letettük a telefont.
Aztán eszembe jutott, hogy azt mondtam Robnak, hogy Steph-el megyek. De végülis nem lesz gond, hogy egyedül megyek, legalább őt sem rángatom el onnan, hol éppen van. Így azonnal el is kezdtem készülődni.
Legelőször elmentem zuhanyozni, és elintéztem minden fürdőszobai teendőmet. Aztán előszedtem a mai ruháimat. Mivel kórházba megyek, aztán játszótérre, semmiképpen sem akartam kényelmetlen ruhát felvenni, így az egyik legkényelmesebb farmerem mellett döntöttem, és a szobából szépnek tűnő idő miatt egy ujjatlan, fekete trikót vettem fel hozzá. És a biztonság kedvéért előkerestem egy cipzáras pulcsit is. Megfésülködtem, vagyis inkább csak „megkapartam” a hajam, hogy normálisan álljon, majd belebújtam az edzőcipőmbe – amit szerencsére elhoztam magammal még Santa Monica-ba, és már annyira leapadt a duzzanat a lábamról, hogy fel tudtam venni –, felkaptam a táskám, és már zártam is az ajtót.
A recepciónál leadtam a kulcsot, és megértem az ott álló férfit, hogy hívjon nekem egy taxit. Addig leültem a hallban az egyik fotelbe. Körülbelül 5 percet – vagy még annyit se – ülhettem ott, amikor arra eszméltem a nagy elgondolkodásomban, hogy a recepciós odajött hozzám:
- Hölgyem, megérkezett a taxi! – mondta.
- Oh, köszönöm szépen! – válaszoltam egy kicsit zavarodottan. Ő pedig csak bólintott egyet, halványan rám mosolygott, majd visszament a helyére. Én pedig felvettem a napszemüveget, és kimentem az autóhoz.
Mint mindig, most is álltak a hotel előtt páran – rajongók és fotósok egyaránt –, de nem nagyon foglalkoztam velük. Bepattantam a kocsiba, és ahogy becsuktam az ajtót, a sofőr már indult is. Azért megnyugtató, hogy kezdem megtanulni, hogy kezeljem a körülöttünk levő mizériát!
A sofőr, ahogy kikanyarodtunk a főútra, megkérdezte, hogy hova vigyen?
- A kórházba, kérem! – válaszoltam, és láttam, amint a visszapillantó tükörben rám néz, és bólint egyet.
A napszemüveget nem vettem le, de anélkül is láttam, hogy a taxis szinte többet néz a belső visszapillantó segítségével engem, mint az utat. Kezdett eluralkodni rajtam valamiféle rossz érzés. Nem amiatt kapott el rossz érzés, hogy elrabol, vagy ilyesmi, hanem láttam a szemeiben, hogy felismert, és hogy kérdezni akar valamit! Így levettem, a napszemüvegem, és egyenesen a visszapillantóba néztem, „szembe” vele. Ekkor láthatóan vett egy mély levegőt, és belekezdett:
- Bocsánat, hogy nézem, csak… szóval a feleségem teljesen odavan a barátjáért, és amikor mondták, hogy a Fairmont Hotelbe kell mennem – ahol Rob Pattinson is megszállt – nem gondoltam bele, hogy akár ő, vagy a barátnője is lehet az utasom. Tényleg elnézést kérek!
- Nem, semmi probléma, csak láttam, hogy szeretne kérdezni valamit! Ezért is vettem le a napszemüveget. Egyébként hogy tudja elviselni, hogy a felesége Robertért rajong, miközben Ön ott van neki?
- Hát, furcsa. Bár szerencsére az én feleségem nem a sikongatós, mindenhova követős rajongó, hanem szereti a Twilightban Robertet, így megnézte az eddigi összes filmjét is. De a barátnői közül van egy-két elvetemültebb fajta, aki képes most is a forgatási helyszínen álldogálni, csak hogy egy pillanatra láthassa imádatának tárgyát, illetve személyét. Félelmetes… De lehet nekem is egy kérdésem?
- Természetesen! – válaszoltam, és érdeklődve néztem a férfire.
- Milyen egy világhírű sztárnak a barátnője lenni? Úgy értem, Önt nem zavarja, hogy ennyi nő epekedik a kedvese iránt, és léptem-nyomon rajongók és paparazzik hada követi Önöket? – kérdezte.
Először meg sem tudtam szólalni, mert még mindig ott tartottam agyilag, hogy „kedvese”. Milyen szép szó, és mennyi mindent kifejez! De aztán feleszméltem, és egy pillanat alatt összeszedve a gondolataimat, válaszoltam.
- Őszinte leszek… borzalmasan zavaró! Mármint, hogy mindenhova követnek. De az egyáltalán nem zavar – már –, hogy ennyi nő, vagy akár férfi odavan érte. Ugyanis nem egyszer, se kétszer bizonyította már, hogy én vagyok neki a legfontosabb, és nem érdeklődik senki más iránt. És hát, szerencsére nem is vagyok az a nagyon féltékenykedő típus. Ha a felesége nagy rajongó, és Ön engem is felismert, akkor biztos tudja, hogy én nem vagyok sem angol, sem pedig amerikai. Magyar vagyok. Viszont jövő hónaptól már Angliában fogok tanulni, de az mégsem Amerika. Hiszen Rob itt fog forgatni 2,5 hónapig. Tehát ha annyira féltékeny lennék – amennyire nem vagyok – a kapcsolatunk ezt túl sem élné. De én bízom benne, és magamban is annyira, hogy tudjam, túl fogjuk élni ezt az időszakot. És nem csak ezt…
- Lenyűgöző! – mondta a sofőr.
- Micsoda? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Hogy mekkora áhítattal tud beszélni a kapcsolatukról! Mármint úgy értem, hogy persze, gondolom, szeretik egymás, és boldogok, de valamilyen szinten a média mégiscsak belekavar ebbe. Főleg az állandó pletykálkodás arról, hogy a filmbeli kolléganőjével flörtölget. És Ön mégis ennyire nyugodtan és teljesen kiegyensúlyozottan tud beszélni a szerelmükről! Ez a lenyűgöző!
- Hm, köszönöm! – válaszoltam.
Éppen befordultunk egy kisebb mellékutcába, és hallottam az irányjelző kattogását. Megjöttünk!
- Megérkeztünk! – biztosított róla a sofőr is.
- Nagyon szépen köszönöm az utat, és a beszélgetést is! – mondtam, és előrébb húzódva a kezébe akartam adni a pénzt.
- A vendégem volt! – mondta, és eltolta a kezem.
- De én nem… - kezdtem volna bele, hogy én nem akarom kihasználni azt, hogy „híres” lettem. Ekkor hátrafordult, és rám nézett.
- Akkor fizetség gyanánt megtenne nekem valamit? – kérdezte. Bólintottam, de kicsit féltem, mit fog kérni. – Aláírná nekem ezt a papírt? Igaz, nem a barátja adott autogramot, hanem a barátnője, de tudom, hogy a feleségem ennek is nagyon örülni fog! – mondta, és elém rakott egy menetlevelet, az üres oldalával felfelé, majd adott egy tollat is.
- Hogy is hívják a feleségét?
- Chortney – válaszolta. Én pedig azonnal el is kezdtem írni: „Sok szeretettel Chortney-nak Krisztina Andrássytól, Rob Pattinson barátnőjétől”. Aztán odaadtam a lapot, és kiszálltam a kocsiból.
- Megvárjam esetleg? – kérdezte a lehúzott ablakon keresztül.
- Nem, köszönöm! Jönnek értem majd! – válaszoltam, és visszavettem a napszemüvegemet.
- Áh, értem. Akkor minden jót!
- Viszlát és minden jót! – mondtam, és intettem. Amint eltűnt a főúton, a kórház bejárata felé fordultam, és leesett az állam.
Egy ránézésre 20 emelt magas, modern, fehér épülettel találtam szembe magam, amiből betegek és ott dolgozók folyamatosan váltva egymást, ki-be járkáltak. Nyeltem egy hatalmasat, és elindultam a bejárat felé. Felmentem a lépcsőn, és félve, de beléptem az ajtón. Bent szintén sürögtek-forogtak az ápolók, orvosok, és a páciensek. Megálltam egy pillanatra, és körülnéztem.
Egy hatalmas hall fogadott, középen egy regisztrációs pulttal, ahol 2 nővér ült. A falak fehérek voltak, a padló pedig fehér alapon itt-ott, egy-egy fehér, kék vagy szürke kockával. A központi térből pedig jó pár folyosó nyílt. Tőlem balra a lépcsőház, és a 3 lift helyezkedett el. Olyan érzésem volt, hogy megpróbálták kevésbé nyomasztóvá tenni a helyet ezekkel az érdekes, változatos színekkel, de a kórház-illat akkor is idegességet váltott ki minden emberből.
Lassan kifújtam a levegőt, és nyugtatgattam magam, hogy „Csak egy röntgenre jöttél, Kriszti! Nem lesz semmi baj!”.
Ekkor levettem, majd eltettem a szemüvegem, és elindultam a pult felé. Felállt az egyik nővér, és rám nézett.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
- Jó napot kívánok! Egy röntgent szeretnék csináltatni, mert két nappal ezelőtt megrántottam a bokám, és nagyon bedagadt. Mostanra már jobban lett, nem is fáj annyira, és már be sincs püffedve, mégis meg szeretném nézetni, nehogy később valami baj legyen.
- Értem. Kérem, töltse ki ezeket a formanyomtatványokat, majd hozza vissza nekem ide, és amint bejegyeztem Önt, már mehet is a röntgenre. Ott az asztalok egyikénél foglaljon helyet nyugodtan! – mondta, és ezzel kezembe adott vagy 3 papírt, és egy tollat.
- Köszönöm! – válaszoltam, és leültem a helyre, amit mutatott. 10 perc alatt kitöltöttem a papírokat, visszaadtam a nővérnek, ő pedig szintén, körülbelül ennyi idő elteltével szólított.
- Igen? – léptem vissza a pulthoz.
- Itt a kartonja hölgyem. Ezzel menjen, kérem a 102-es szobába, az a röntgen. A szobát pedig itt a földszinten, a hátam mögötti folyosó végén találja. A kartonokat úgy öt percenként az ottani nővér beszedi, aztán pedig egyesével szólít mindenkit. Addig foglaljon majd helyet az ajtó előtti székek egyikén. – mondta, közben pedig mutatta azt is, merre kell mennem.
- Köszönöm! – mondtam ismét, elvettem a kartont egy ideges mosollyal, aztán elindultam a folyosó felé.
Szerencsére nem kellett sokat sétálnom, mert a folyosó nem volt túl hosszú. A falak, és a padló ugyanolyan volt, mint az előtérben, de középen végig oszlopok felezték meg a teret. Illetve maga a folyosó sem volt olyan „hagyományos”, mint a kórházakban általában, hanem hullámos volt. Érdekes… de mindegy esetre egy ici-picit megnyugtató. Fogalmam nincs viszont, hogy miért az!
Ahogy megtaláltam a 102-es szobát, leültem az ajtóval szemben álló, üres székre. Előttem 2 ember várakozott még, akik szerencsére – úgy láttam legalábbis – nem ismertek fel. Az egyikőjüknek – egy 50 év körüli férfi volt – szemmel láthatóan a lábával, egész pontosan a bokájával volt baj, ugyanis hatalmas szobapapucs volt a lábán, és egy annál is hatalmasabb kötés a bokáján. A másik – egy 30 év körüli nő – viszont a karját fájlalta. Látszott rajta, hogy már majdnem sír, annyira fájhat neki.
Épphogy leültem, és végignéztem a „sorstársaimon”, kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy tőlem 2-3 évvel idősebb nővér. Behívta a nőt, és elvette a kartonomat. Aztán bement, és becsukta az ajtót.
5 perccel később kijött a nő, és bement a férfi. Aztán én következtem. Bementem.
- Jó napot kívánok! – köszöntem a nővérnek, mert csak őt láttam.
- Kezét csókolom! Ha jól tudom, a bokájával van gond. Kérem, vegye le a cipőjét, és a zokniját. – szólalt meg egy férfi a hátam mögül. Szinte megpördültem a saját tengelyem körül, és ránéztem. Egy fiatal, körülbelül a bátyámmal egyidős, szőke hajú orvos volt. Tettem, amit mondott. Aztán a nővér odalépett hozzám, és megfogta a jobb kezem, hogy segítsen fél lábon elugrálni a röntgen-géphez.
Aztán egyszer baloldalról, majd jobb oldalról, végül elölről „fotózták” le a lábam. Aztán visszaugráltam a székhez, és visszavettem a zoknim és a cipőm. Majd kimentem a szoba elé.
Úgy 10 perce ülhettem kint, mikor egyszer csak kinyílt az ajtó. Az előttem lévő nőnek, és férfinek már kihozták a leleteket, így ők már el is mentek. Utánam pedig nem jött senki, így csak hozzám jöhet a nővér…
Ekkor azonban elég nagy meglepetés ért! Ugyanis nem a nővér, hanem az orvos jött ki az ajtón, kezében a leleteimmel.
- Krisztina Andrássy? – kérdezte.
- Igen, én vagyok. – válaszoltam, és felpattantam. Odajött hozzám, kb. 2 lépés választott el minket egymástól. Ekkor elmosolyodott, és szembe találtam magam egy szinte tökéletesen ugyanolyan mosollyal, mint amilyen Robé. Szinte pillanatok alatt végigfutott rajtam a hideg, és a meleg, valamint a bűntudat is. Mióta eljöttem otthonról, egy pillanatra sem gondoltam Robra! És egy kétségtelenül helyes orvosnak kellett rám mosolyognia ahhoz, hogy eszembe jusson. Szánalmas vagyok!
Az önmarcangolásomból a doki kellemes hangja ragadott ki.
- Szerencséje van. Ez csak egy enyhe ficam, semmilyen komplikáció nem fog felmerülni a gyógyulással kapcsolatban, és természetesen a későbbiekben sem. Így azt javaslom, hogy pihentesse, de ne túl sokat! Inkább próbálja meg erősíteni, de kizárólag, csak amíg nem fáj! Megerőltetni azért nem szabad! A vizes borogatást a továbbiakban is ajánlom, illetve írtam fel fájdalomcsillapítót fájdalom esetére, valamint vegyen sportkrémet, és sűrűn kenegesse. Nem lesz vele semmi probléma! – mondta, és végül kezembe adta a papírokat.
- Köszönöm doktor úr! Igazán hálás vagyok!
- Jake!
- Tessék? – néztem vissza rá, mert közben a papírokat, illetve a röntgenképeket nézegettem.
- Jake vagyok. – ismételte mosolyogva.
- Oh, értem. Köszönök mindent Jake. Viszlát!
- Várj! Nem lenne kedved meginni velem egy kávét? Vagy egy teát? – kérdezte hirtelen. Nekem pedig kikerekedtek a szemeim.
- Öhm, sajnálom. Van barátom! Ne haragudj!
- Ja, értem! Kár! De minden esetre ha szeretnél meginni egy kávét, vagy egy teát, itt megtalálsz! Bármikor! – mondta.
- Rendben! – mondtam, de csak mert más nem jött ki a számon. Te jó isten!!! Nem mondom, hogy nem néz ki jól, és ha szingli lennék, elképzelhető, hogy elfogadtam volna a meghívását, de én Robot szeretem! Nagyon-nagyon!
Így a papírokkal a kezemben elindultam kifelé.
Ahogy kiértem, eltettem a táskámba a felvételeket, és elővettem a telefonom. Kikerestem Rob számát, és már hívtam is!
A vonal túlsó oldalán azonban csak a hangposta jelentkezett. Nem szeretek hangposta-üzenetet hagyni, de most megtettem:
„Szia édes! Voltam röntgenen, minden rendben van a lábammal. Csak kenegetni kell, és kicsit pihentetni, de nem állandóan! Most megyek Jennie-ékhez, mert Eve nagyon hiányol, így nem tudom, mikor érek vissza a hotelbe. Remélem jól telik a napod, és nem fáraszt te túlságosan a próba! Majd találkozunk! Nagyon szeretlek! Puszi”, mondtam rá a rögzítőre, majd kinyomtam a telefont. Majd kikerestem a már elmentett számot, amin Jennie hívott, és rányomtam a „Hívás” gombra. Két csörgés után felvette:
- Szia Kriszti! Már végeztél is?
- Igen!
- Rendben, akkor max. negyed óra, és ott vagyunk.
- Oké, itt várlak! Puszi
- Puszi – tettük le a telefont. Én pedig felvettem a napszemüveget, és lesétáltam az út széléhez.
Úgy 5 perce állhattam ott, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőre nézés nélkül felvettem.
- Igen? – szóltam bele angolul.
- Szia Kicsim! Minden rendben van? Miért nem hívták, hogy eltört a lábad??!! Oh, ugye nem történt semmi komolyabb? És mégis hogyan, mikor? – zúdította nekem anya a kérdéseit.
- Szia anyu! De várj! Nem tört el a lábam, csak ahogy jöttem le a lépcsőn a hotelben, nem figyeltem, hogy van még egy lépcsőfok, és félreléptem. De nem tört el a lábam, sőt… most jöttem ki a kórházból, röntgenen voltam, és enyhe ficamom van, az orvos mondta. De már nincs is bedagadva, csak kék-lila-zöld foltos, és már nem is fáj! Csak nem újságot olvastál? – kérdeztem mosolyogva.
- Andrássy Krisztina! Ez nem vicces!!! De örülök, hogy jól vagy szívem! Ezek a bolond újságok már azt írták, hogy eltört a lábad, meg hogy valami belső sérülésed is történt… Azt hittem, megőrülök! Ha most nem vetted volna fel a telefont, tuti az első géppel Vancouverbe repültem volna.
- Te anyu??!! Hiszen nem is bírod a repülést! – kuncogtam.
- Miattad elmentem volna! Akárhogy is, de elmentem volna! De akkor biztosan jól vagy? Nincs semmi bajod?
- Igen, biztos! Ezer százalék!
- És Robert? Ő hol volt akkor, amikor a baleset történt?
- Ott volt mellettem. De ő előttem ment két lépcsőfokkal, így csak a szisszenésemre fordult hátra.
- Ez csodálatos! Már most nem figyel rád??? Mi lesz később?!
- Anyu!!!!! Egyrészt nem kell rám figyelnie, mert úgy érzem, elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy magamra figyeljek! Másrészt meg túl ideges vagy, és csak meggondolatlanságból hibáztatod őt! Nyugodj meg, jól vagyok, minden rendben!
- Jó, rendben, igazad van! De annyira aggódtam! Azért érts meg engem is!
- Persze, anyu, megértelek!
- Egyébként jól vagytok? Úgy általánosságban?
- Igen, tökéletesen! Én most megyek Rob egyik kollégájának a feleségéhez és a kislányához, Rob pedig próbán van!
- Rob egyik kollégája? Vagyis egy színész feleségéhez mész?
- Igen, lehet ismered is! Jennie Garth, a Beverly Hills 90210-ben Kelly Taylort játszotta anno.
- Jah, igen, tudom! Soha nem kedveltem a karakterét a sorozatban. Valójába is olyan, mint ott volt? Mármint Jennie?
- Nem, egyáltalán nem! Szuper anyuka, a férje, Peter szerint tökéletes feleség, és barátként sem utolsó. El akart jönni velem a kórházba, de egyedül szerettem volna jönni. De most őt várom itt a kórház előtt, pár perc, és itt van értem.
- Az fantasztikus! Akkor nem is zavarlak tovább szívem! Mikor is jössz haza?
- Csütörtök este 9-kor indul a gépem. Így ottani idő szerint úgy péntek este 8 körül fogok hazaérni.
- Rendben! Akkor majd apád kimegy eléd a reptérre. Ha minden igaz, itthon lesz!
- Rendben anyu, de most mennem kell, ha jól látom, megjött Jennie! – mondtam, mert épp most parkolt le előttem egy fekete Honda Civic!
- Oké! Akkor majd csörögj drágám! Nagyon szeretlek, és vigyázz magadra!
- Te is anyu! Én is szeretlek! Puszi!
- Puszi – és letettük a telefont.
Jennie pedig ekkor már a lehúzott ablakon át integetett és mutatta, hogy ugorjak be. Így odasiettem, és mosolyogva beszálltam!
- Szia! – köszöntem neki, de ekkor egy boldog kiálltál hallatszott a hátsó ülésről.
- Kjisztaaa! – szinte sikította kicsit selypítve Eve.
- Szia Eve! – fordultam hátra hozzá is gyorsan, megfogtam a felém ágaskodó kezeit, és rámosolyogtam. Majd dobtam neki egy puszit, és előre fordultam. Gyorsan adtam két puszit Jennie-nek is, és már bele is taposott a gázba.
Nem vezetett gyorsan, mégis kényelmesen odaértünk a házukhoz negyed óra múlva. De hiszen…
- Igen tudom, hotelre számítottál! De most itt vagyunk mi is egy hetet, és Peter nem engedte, hogy hotelben szálljunk meg a lányokkal, így kibéreltünk egy házat. Ezt itt! De igazából jó is, mert a lányok legalább tudnak játszani az előkertben, meg az utca végében van egy hatalmas játszótér, ahol Eve tud hintázni és mászókázni. Ezeket imádja! – mondta, miközben leparkoltunk a kocsifelhajtón, és leállította a motort.
- Értem! – válaszoltam egyszerűen, majd kiszálltunk a kocsiból. Mivel Eve mögöttem ült a gyerekülésben, ahogy kiszálltam, rögtön hátramentem, és kivettem őt belőle. Ő pedig azzal a lendülettel körülfogta a nyakam, és ölelt, amilyen szorosan csak bírt. Én is öleltem őt, és közben simogattam a hátát.
Be sem mentünk a házba, mert Eve már – ahogy letettem őt a földre – megfogta a kezem, és a játszótér felé kezdett húzni.
Ott rögtön a hintába ült, és végig én hintáztattam, miközben Jennie-vel beszélgettünk. Kérdeztem tőle, hogy őt nem zavarja-e, hogy ennyire híres, és hogy lépten-nyomon rajongók követik őt, illetve a férjét, és azt mondta nem, mert sűrűn járnak rajongó-találkozókra, így az emberek nem ugrálnak a nyakukba az utcán, hiszen a találkozókon beszélgethetnek, fotózkodhatnak velük. Így valamelyest tiszteletben tartják a magánéletüket is. Szintén ez van a médiával is. Időnként adnak interjút, és készülnek róluk fotósorozatok, így ők sem követelnek többet. Így viszonylag nyugodtan élnek a „sztárvilágban”. Én pedig iszonyúan irigyeltem érte őket! És ekkor azt mondta Jennie, hogy mi is kialakíthatunk ilyen életet, hiszen őket is üldözték a rajongók eleinte! Meg kellett dolgozni a mostani helyzetért, és valamilyen szinten kompromisszumot kell kötni a médiával, és a rajongókkal egyaránt!
Ekkor eszembe jutott Angela Taylor, a Star Life riportere… Ő ugyanezt a lehetőséget ajánlotta fel nekem! Úgy érzem, élnem kell vele!
Időközben Eve megunta a hintázást, így kivettem őt, és elment szaladgálni, és a többi gyerekkel játszani. Mi pedig leültünk a padra, és tovább beszélgettünk.
- És nem zavar, amikor a játszótéren, vagy a boltban odamegy hozzád valaki autogramot kérni? – kérdeztem.
- Nem sűrűn fordul elő az ilyen, de ha mégis, egyáltalán nem zavar! – mondta mosolyogva. – Sőt, inkább örülök neki, mert aranyosak és őszintén kedvelnek. Így szívesen adok autogramot nekik, és sokszor az is előfordul, hogy együtt vásárolunk tovább, vagy éppen a gyerekeink közösen játszanak, mi pedig beszélgetünk. De hát én is csak egy ember vagyok, így soha nem vártam el, hogy máshogy kezeljenek. És én sem kezelem úgy az embereket, hogy csak „hétköznapiak”. Így általában jól kijövünk!
- Jaj, istenem! Annyira irigyellek titeket! De tényleg! Fantasztikus férjed van, csodálatos gyerekeid, és még a média sem zaklat titeket! Tökéletes!
- Majd ha nektek is lesz babátok, teljesen másképp fogjátok, illetve a média is másképp fogja kezelni a dolgot! Hidd el!
- Igen, de hol van az még… - mondtam, és ránéztem a csúszdánál játszó Eve-re, és a vele szaladgáló gyerekekre.
- Hmm… el sem hiszed, milyen hamar eljön az az idő! Most még csak jártok, és mire észbe kapsz, már ott lesz a gyűrű az ujjadon, a hasad pedig gömbölyödni fog!
- Ha már itt tartunk! Amikor ti összejöttetek Peterrel, neki eszébe jutott a kapcsolatotok elején a gyerekvállalás?
- Őszintén? Már nem emlékszem! De azt tudom, hogy terveztük a lányokat! Főleg Bellát! Ő ugye az első, és mielőtt bevállaltam volna, elbeszélgettem Peterrel, és ő azonnal helyeselte a dolgot! Így egy évre rá meg is született Luca Bella, majd közel 4 évre rá összeházasodtunk. Az esküvő után majd 2 évvel megszületett Lola Ray, aztán 3 évvel ezelőtt Eve! De miért kérdezed? Csak nem felmerült már a gyerek téma?
- De igen! Tegnap beszélgettem Bryce Dallas Howard-al a próba utáni fogadáson, és megemlítette a pletykát, miszerint babát várok. Én pedig mondtam neki, hogy ez hülyeség, meg hogy még korai erről beszélni, bla bla bla… Rob pedig meghallotta! Akkor nem mondott semmit, de ma reggel kibukott belőle, hogy ő örülne neki, ha már terveznénk! De hát hova még??? Most őszintén… pénteken lesz egy hete, hogy együtt vagyunk! Jó, ismerni már 2 hete ismerjük egymást, de az is még irtó kevés idő! Másrészt pedig neki most kezdődött a karrierje, én pedig most kezdem az egyetemet Angliában! Eleve mi is alig fogunk találkozni, nemhogy még a kisbaba is!
- Hát, ha azt vesszük, én is hamar teherbe estem, hiszen alig fél éve voltunk együtt Peterrel. És ő is pontosan annyi idős volt, mint most Robert. Tehát ha azt vesszük, nincs korán, viszont a karrier szempontjából te még nagyon korán vállalnád be! Mert nálunk is: Peter építgette a karrierjét, de én akkor már híres voltam. Nem beszélve arról, hogy 25 évet, és már egy két éves házasságot is a magaménak tudhattam. Meg hát persze egy válást is, de ez már nem lényeg! Viszont nem csodálkozom azon, hogy Rob már babát szeretne! Hiszen az a tűz, amit látok a szemében, akárhányszor rád néz, viszont egy kis félelmet is látok benne olykor-olykor, hogy elveszít a média, és az elkövetkezendő hosszadalmas egyedüllétek miatt, amíg ő forgat a bolygó valamelyik szegletében. Fél, hogy megunod ezt, és inkább a nyugodt életet választod… nélküle! Ő egy nagyon ragaszkodó, romantikus férfi, aki képes bármit, hangsúlyozom: bármit, megtenni érted, és a te boldogságodért!
- De most ezzel azt akarod mondani, hogy azért szeretne babát, hogy maga mellé zárjon? Hogy ne menjek el, ha esetleg el akarnék?! – fordultam oda Jennie-hez.
- Egyrészt igen, de nem úgy, ahogy te gondolod! Nehéz ezt szavakba foglalni… Nem önző módon akarja ezt megtenni, hanem mert annyira szeret, hogy szeretné, ha ezt a szerelmet megpecsételnétek valamivel, vagyis valakivel! És úgy gondolja, a legerősebb kapocs az lenne, ha kisbabátok születne!
- Neked ezt elmondta? – kérdeztem meglepetten.
- Nem, dehogy mondta! Csak 2 éve találkoztunk először, így volt időm kicsit jobban megismerni. Párszor beszélgettünk is, és így a lelki világába is beleláthattam. Rettentően érzékeny ember, csak megpróbálja nem kimutatni! Éppen ezért boldog most annyira, hogy megtalált téged! És ahogy elnézem, az önbizalma is megerősödött egy kicsit, mióta együtt vagytok! Gyönyörű és okos lány vagy, ő pedig soha nem gondolta, hogy valaha is ilyen barátnője lesz!
- De akkor is… Még ő sem gondolhatja komolyan, hogy 2 hét után…
- Ne haragudj Kriszti, de tényleg nem érted? Képes feladni a karrierjét miattad!!! – mondta Jennie határozottan, de mégsem mérgesen.
- De… de én nem…
- Persze, hogy nem akarod, és nem várod el tőle! De ő megtenné! Ha arról lenne szó, hogy kisbabát vársz, és tanulni szeretnél, egy szempillantás alatt kiszállna a filmszakmából! De szerintem hagyjuk is ezt a témát, mert én nem akarom teletraktálni a fejed ilyenekkel! Ha valóban úgy érzed, hogy korai, akkor biztosan az!
- Rendben! – egyeztem bele. Mintha épp végszóra történt volna, Eve is megjelent előttünk!
- Kjiszti! Fel akajon ülni az öledbe!
- Gyere csak szívem! – mondtam neki, és már fel is ültettem. Ő pedig a fejét a nyakamba döntötte, és egyenletesen szuszogott. – Álmos vagy? – kérdeztem tőle egy perc elteltével.
- Igen! – mondta. Ezzel ránéztem Jennie-re, aki bólintott, így fel is álltunk a padról, és elindultunk vissza a házba. Jennie időközben át akarta venni tőlem Eve-t, de mostam neki, hogy nem kell, elbírom őt! Így egészen hazáig én vittem Eve-t.
Mikor a ház elé értünk, már azt hittem, hogy elaludt, de ahogy mentünk volna be, felkapta a fejét, és kérte, hogy tegyem le.
Letettem őt, és elkezdett szaladgálni.
- Már nem vagy fáradt? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem – válaszolta, és ő is mosolygott.
- Akkor szaladj, mert elkaplak! – mondtam, és ledobva a táskámat, elindultam felé. Ő pedig sikongatva elkezdett szaladgálni az előkertben.
Sokszor úgy csináltam, mintha nem tudnám elkapni őt, de néha-néha felkaptam, és megpörgettem őt. Akkor ő is, és én is hangosan nevettünk.
Észre sem vettük, hogy mennyi az idő, csak akkor döbbentem rá, hogy már késő délután lehet, amikor Eve hangosan felkiáltott.
- Apuuuu! – és elszaladt mellettem. Én pedig gyorsabban kapkodva a levegőt – éppen a hajamba túrva – megfordultam. És akkor láttam csak, hogy Peter hazaért, de nem egyedül jött… a kocsi másik oldalán – ami olyan fekete Mercedes volt, mint amivel minket vittek tegnap a forgatásra – Rob szállt ki.
Komoly arca volt, de ahogy ránéztem mosolyogva, ő is elővette az ellenállhatatlan mosolyát. Megkerülve az autót, elindult felém, így én is felé. Félúton pedig találkoztunk, és gyengéd csókban forrtunk össze.
Átkarolta a derekam, és közelebb húzott magához, én pedig a jobb kezemet az arcára téve csókoltam őt.
- Khm… ne a gyerek előtt! – szólt közbe Peter, de a hangjában hallottam, hogy mosolyog. Így ez minket is mosolygásra késztetett, először a csók közben, de aztán abbahagytuk a „köszöntő puszit”, és összeölelkezve indultunk el a ház felé.
- Hiányoztál! – súgta a fülembe útközben, és megpuszilta a fejem búbját.
- Te is nekem! Nagyon! – mondtam, és odafordulva hozzá egy gyors puszit nyomtam a szájára.
Ahogy beértünk a házba, egy csodálatosan szép nappali fogadott. A padlószőnyeg krém, az ülőgarnitúra fehér, a dohányzóasztal és a könyvespolc világos fa, a díszpárnák, a függönyök, a díszek nagy része, valamint a fal pedig zöld színű volt.
Rob leült a kanapéra, engem pedig maga után húzva, szorosan maga mellé ültetett. Eve pedig azzal a lendülettel odaszaladt, és felmászott az ölembe.
Jennie és Peter is hasonlóan ültek le az L alakú ülőgarnitúra rövidebbik részére, és halkan beszélgettünk mind a négyen. Eve időközben pedig elaludt rajtam.
Eve feje az év vállamon, az enyém pedig Rob vállán pihent, ő pedig nekidöntötte a sajátját az enyémnek. A jobb karját a kanapé háttámlájára fektette, és közben a fülemnél levő kósza tinccsel játszott. Idilli pillanat lehetett kívülről nézve is, mivel Jennie és Peter olyan csillogó szemekkel néztek ránk – elbűvölő mosolygás közepette –, hogy már szinte beragyogták a szobát. De még milyen idilli volt átélni!
Mikor már 7 óra körül lehetett az idő, és Eve is jó 2 óra hosszát aludt az ölemben, óvatosan felébresztettük őt, hogy Peter elvihesse fürdeni. Bella és Lola ma a barátnőiknél alszanak, így csak Eve lesz itthon a gyerekek közül.
Amíg Peter elvitte Evet a fürdőszobába, Jennie nekiállt elkészíteni a vacsorát. Kérdezte, hogy maradunk-e, de látva, hogy Rob mennyire fáradt, inkább azt mondtuk, megyünk.
Így hívtunk egy taxit, és pár percre rá már hazafelé, vagyis vissza a hotelbe, tartottunk.
Ahogy visszaértünk, már a recepciónál rendeltünk vacsorát, és felmentünk a szobába. Mondtam Robnak, hogy menjen el lezuhanyozni, majd én megvárom a szobapincért. Így adott egy gyors puszit a számra, és már el is tűnt a fürdőben.
Én pedig lecsüccsentem a kanapéra, és vártam, hogy Rob végezzen, vagy hogy végre megérkezzen a szobaszerviz.
Éppen elméláztam a mai napon, és hogy mennyire jól éreztem magam, amikor kopogtak. Gyorsan felpattantam, és az ajtóhoz mentem.
A pincér betolta a kis kocsin a vacsinkat, és kibontotta a pezsgőt, mire én kerestem egy dollárt a táskámban, és a kezébe nyomtam. Ezzel el is ment.
Már annyira éhes voltam, hogy nem tudtam megvárni Robot, így bekaptam két kisebb rántott gombafejet az egyik tányérról.
Rob éppen akkor lépett ki a fürdőből vizes hajjal, egy száll törölközőben a fürdőből, amikor már a 4. vagy 5., immáron már nagyobb gombafejnél tartottam, megspékelve egy-két szem eperrel.
- Jó étvágyat szívem! Látom, éhes vagy!
- Egy kicsit! – válaszoltam mosolyogva.
- Ha jól sejtem, az a kicsi azt jelenti, hogy nem is ettél semmit egész nap! – mondta, én pedig bűnbánóan ránéztem. Milyen jól ismer már… - kuncogtam magamban.
Odajött a kis kocsihoz, kezébe vette a pincér által már kibontott bort, és töltött először nekem, majd magának. Aztán megfogta a kezem, felhúzott a kanapéról, és közelebb lépett.
A párától izzadt testét még jobban izgatóvá tette, hogy vizes hajáról hol gyorsan, hol lassan egy-egy vízcsepp vékony kis sávban végigfolyt a nyakán, a mellkasán, egészen a hasáig, néha talán tovább is. Belenézett a szemembe, a szájának a bal sarka mosolyra görbült, és édes hangon megszólalt:
- Boldog kéthetes fordulót! – mondta. Én pedig majdnem hangos nevetésben törtem ki. Két hetes? Wao, ilyenről sem hallottam még. De nem akartam elrontani ezt a romantikus pillanatot, így csak halványan elmosolyodtam.
- Boldog kéthetes fordulót! – mondtam én is, és összeérintettük a poharainkat.
- Cheers! – mondtuk szinte egyszerre, halkan, majd belekortyoltunk a poharainkba úgy, hogy közben egy pillanatra sem engedtük el egymás tekintetét.
Akármennyire is élveztem ezt a pillanatot, és még mennyire élveztem volna az elkövetkezendő jó pár órát, a sors – vagy valami más – mégis közbeszólt.
Ugyanis ahogy lenyeltem azt az egy korty bort – amit nem is figyeltem előtte, és csak most vettem észre, hogy a kedvencem – iszonyatos hányinger kerített hatalmába. Épphogy le tudtam rakni az asztalra a poharat, és beértem a fürdőbe, a wc fölé hajolva már csúnya dolgok történtek.
Borzalmasan éreztem magam. Szédültem, egyik percben melegem volt, a másikban fáztam, és bármilyen szagot, vagy illatot megéreztem, abban a pillanatban ismét rám tört a hányinger.
Szegény Rob olyan fejjel rohant utánam a fürdőbe, mint aki előtt éppen egy embert daraboltak volna fel. Ahogy meglátott a wc előtt, a földön ülve, azonnal odajött, de a tusfürdőjének az illata ismét „megihletett”. Így miután a hányinger újra csillapodott, meg bírtam szólalni.
- Most… menj ki!... Kérlek! – mondtam, miközben hol a hasamat, hol a gyomromat fogtam, vagy éppen a kezemet a szám és az orrom elé raktam.
- De szívem, mit hozzak? Miben segítsek? Gyógyszer, víz, bármi?
- Még semmi! Csak menj ki!
- Rendben! – törődött bele, és kilépett a fürdőből, az ajtót viszont nem csukta be maga mögött.
Megfordult a fejemben, hogy odakúszok, és belököm, de egyrészt erőm nem volt hozzá, másrészt pedig nem lehetek ennyire szemét, hiszen érthető, hogy aggódik értem!
Főleg, hogy nem tud semmit…