20. fejezet - A nagy találkozás

Hát valóban hosszú is volt az út! Legalábbis a lábamnak. Ugyanis sokszor szinte rám kiáltott, hogy tegyem végre kényelembe, mert ha nem, akkor olyat szúr bele, hogy én ordítom el magam. Úgyhogy helyet cseréltem Robbal, és végül betettem a lában az ölébe.
Aki csak látott minket, elég érdekesen nézett ránk… De mikor ránéztek a lábamra – ami azóta már a bokám kb. kétszerese lett, és kék-zöld-lila színekben pompázott –, rögtön megértették, mi a helyzet.
Rob imádnivaló volt, ugyanis hozatott egy kispárnát a stewardessel, és arra fektette a lábam, majd puszikat nyomott rá. A légi kísérő hozott még egy Aszpirint is, hogy ne fájjon, és miután bevettem, sikerült elszundikálnom.
A hangbemondóba beszélő stewardess hangjára ébredtem. Megérte az utasokat, hogy csatolják be az öveiket a leszálláshoz. Így nekem is muszáj volt kimozdulnom a végre már kényelmessé vált testhelyzetből…
A leszállás szerencsére csak pár percig tartott, és mikor a gép gurult a terminál felé, mi már készen is álltunk az indulásra. Ahogy megállt a gép, az elsők között távoztunk a helyünkről. Nem akartuk megvárni, amíg esetlegesen körbevesznek a rajongók…
Mint sejteni lehetett, a reptéren több tíz fotós, riporter, és rajongók tömkelege fogadott minket. Rob azonban most egyáltalán nem foglalkozott senkivel, és hogy őszinte legyek, nekem sem volt kedvem megállni, és mosolyogni a fényképezőgépekbe. Így a testőrök kíséretében – én még pluszban Rob védelmében is – megállás nélkül mentünk oda a csomagjainkért, és „rohantunk” végig a terminálon.
A reptér előtt egy lesötétített ablakú, fekete Mercedes várt minket, amit már természetesen körbevettek a paparazzik és a rajongók. Ahogy odaértünk, az egyik testőr kinyitotta az ajtót, és előbb Steph, majd én, és végül Rob szálltunk be a kocsiba. Ez alatt a biztonsági ember bepakolta a táskáinkat a csomagtartóba, majd ő is beült az első ülésre.
- Indulhatunk! – mondta Steph a sofőrnek, aki már tette is a dolgát.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- A Fairmont Hotelbe. Ott fogtok, illetve fogunk megszállni az összes többi színésszel együtt.
- Mindenki egy helyen lesz? – kérdezte Rob meglepődve.
- Igen! – válaszolta Steph kurtán. Nem tudom miért, de ettől a rövid választól, és Rob meglepődött arcától görcsbe rándult a gyomrom… De aztán nem szóltam semmit.
A hátralevő utat teljesen csendben tettük meg. Már kezdett zavarni ez a szótlanság, amikor elkanyarodtunk, és hirtelen megállította a sofőr az autót.
- Megérkeztünk! – mondta az anyósülésen ülő biztonsági ember, és azzal ki is szállt a kocsiból. Láttam, ahogy körbenéz, miután kiszállt, és mikor látta, hogy tiszta a levegő, kinyitotta az ajtót. Rob kiszállt, és segített nekem is kikászálódni, majd Steph is kipattant. Kivettük a táskákat, majd Steph odament a biztonságihoz, váltott vele pár szót, majd miután a férfi visszaült a kocsiba, és elhajtottak, ő is csatlakozott hozzánk.
Olyan 10 óra lehetett már, korom sötét volt, csak a sárga reflektorok fényei szikráztak, ahogy megvilágították a hotelt. Kicsit már fáztam is, hiszen Santa Monicához képest határozottan hidegebb volt. De szerencsére volt, aki megmelegítsek! Így gyorsan oda is bújtam Robhoz!
- Fázol? – jött a kérdés, miközben a vállamat dörzsölgette.
- Egy kicsit! – válaszoltam.
- Gyorsan elintézzük a papírokat, és már megyünk is fel a szobába, és átöltözhetsz.
- És a többiek? Velük mikor találkozunk? – kérdeztem, mert már nagyon kíváncsi voltam azokra a szereplőkre is, akik a díjátadón nem voltak ott.
- Hát, ma biztosan nem. Pihentetned kell a lábad!
- Jaaaaj, Rob! Kérlek! Már olyan kíváncsi vagyok rájuk! És amúgy is… egész nap hol feküdtem, hol aludtam. Úgyhogy szeretnék már valami értelmeset is csinálni! Holnap pedig elmegyek röntgenre! Naaa, kérleeek! – mondtam már szinte dorombolva, bevetve a legszebb mosolyomat is.
- Na jó! Neked úgysem tudok ellenállni! – válaszolta mosolyogva, és egy puszit nyomott a számra.
A bejelentkezés tényleg nem tartott sokáig, mindössze pár percet vett igénybe. Ahogy végeztünk, együtt indultunk el felfelé a lifttel.
- Sikerült elintézni a Summitnak, hogy egy szinten legyetek mindannyian. Így a Twilight cast-é, és a vendégeiké az egész 3. emelet! – mondta Steph. Engem ez az új infó mosolygásra késztetett. Mindenki egy helyen… vicces! De legalább ha beszélgetni akarnak, vagy bármi, akkor nem kell végigrohanni az egész hotelt, így kevés – legalábbis merőben kevesebb – az esély arra, hogy egy rajongóval futnak össze.
Ahogy felértünk, az útjaink elváltak, a mi szobánk ugyanis balra volt, Stephanie-é viszont jobbra. Előtte azonban megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a liftnél.
Egy gyors integetés után Rob megfogta a derekam, és szépen lassan elindultunk a szobánk felé. Én éppen azon szenvedtem, hogy normálisan tudjak lépkedni, így a földet néztem, Rob pedig egyik kezével a derekamat, másikkal pedig a szabad kezemet fogta, és száz százalékra veszem, hogy mosolygott. Mosolygott rajtam, és azon, hogy valamilyen szinten rá vagyok utalva, és ő ezt iszonyatosan élvezte.
Épp a 108-as számú „szerelmi fészkünk” felé haladtunk, amikor valaki hirtelen kilépett a 106-os szobából.
- Hopp, bo… Rob, fiam! Azt hittem már soha nem értek ide! – mondta a férfi, majd rám nézett: - Biztosan te vagy Krisztina! Hm... fogalmam nincs, Rob hogy tudta elérni, hogy beleszeress! – nevetett.
- Hát, meg kellett küzdenie, az egyszer biztos! – válaszoltam nevetve, és közben azon morfondíroztam, hogy ki lehet ő? Mivel az egész szinten csak a színészek, és a vendégeik vannak, és mivel Robot ismerősként köszöntötte, valószínű ő is színész! De kicsoda?
- Helyes! Egyébként jó nagy paraszt vagyok, be sem mutatkoztam! Peter Facinelli vagyok, Rob apját alakítom a filmben. Rob mesélte, hogy nem láttad a filmet, illetve azt is mondta, hogy nagyon szeretné, ha eljönnél vele ide. Pontosabban teljesen le volt törve, hogy mi lesz akkor, ha nemet mondasz… Én pedig rettenetesen kíváncsi voltam már arra a lányra, akiért Rob ennyire odáig meg vissza van! Meg kell, hogy mondjam, nem csalódtam! Jól van fiam! – mondta, az utolsó mondatnál Rob vállát megveregetve.
- Krisztina Andrássy! – nyújtottam oda a kezem.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek! – mondta, és hirtelen adott két puszit. Szóhoz sem jutottam. Férfiakra egyáltalán nem jellemző a puszi-osztogatás, de meg kell, hogy mondjam, jól esett! Már csak azt az egyet sajnáltam, hogy Rob mesélt neki rólam, ez azonban fordítva nem mondható el! Peter viszont első találkozásra is nagyon szimpatikusnak tűnt.
- Vééééégre!! Sziasztok! – jött a kiabálás kánonban a hátunk mögül. Megfordultunk, és hirtelen Ashleyvel és a kutyusával, valamint Nikkivel találtuk szembe magunkat. A lányok rögtön megrohamoztak, és elárasztottak puszikkal. Aztán rögtön a lábamról kezdtek kérdezősködni.
Elmeséltem nekik nagy vonalakban, hogy mi történt, ők pedig felváltva sziszegtek fel egy-egy résznél… A hangzavarra megérkezett Kellan és Jackson is, akik szintén puszival köszöntöttek, és mielőtt kérdezték volna, hogy mi történt a lábammal, gyorsan megelőztem őket egy „Semmiség, csak egy kis rándulás!”-sal.
- Na és ki ez a kis szépség? – kérdeztem Ashleyhez fordulva, közben pedig megsimogattam a kezében levő kis kutyus fejét.
- Ő itt Marlow, a szerelmem. – válaszolta nevetve, majd folytatta: - Épp indultunk Nikkivel megsétáltatni. Ahogy megláttunk, téged is el akartunk hívni, de a lábad miatt gondolom ez most tárgytalan.
- Igazából, ha tudtok lassan sétálni, én szívesen…
- Nem! Neked pihenned kell! – vágott közbe Rob, és közelebb húzott magához.
- Jézusom Rob! Csak a bokám rándult meg. Mi lenne, ha terhes lennék… - mondtam nevetgélve, mire a többiek is mosolyogni kezdtek.
- Majd meglátod! – jött a válasz az „apuci”-tól, amitől mindenkinek az arcára fagyott a mosoly, kezdve velem.
- Héhéhé, srácok. Van valami, amiről tudnunk kéne? – kérdezte Kellan vigyorogva.
- Dehogy! Nem vagyok terhes! Az kéne még… - válaszoltam kétségbeesett nevetéssel.
Erre a kijelentésemre mindenkinek más reakció volt megfigyelhető az arcán. Nikki és Ashley mosolygott, Kellan vigyorgott, Jackson kb. azt sem tudta, hogy most miről van szó, Peter pedig Rob arcát fürkészte. Túl komolyan ahhoz, hogy megint görcsbe ránduljon a gyomrom. Rob arcát nem láttam, mert kicsit elpirulva a földet nézte. Zavarba hoztam??!! Zavarba hoztam volna egy profi színészt? Woow…
- Nos, azt hiszem, Rob és én most megyünk. Hosszú napunk volt, és elég fáradtak vagyunk. De holnap a próbán találkozunk. Vagyis remélem, hogy én is ott lehetek! – mondtam mosolyogva, kicsit próbálva oldani a feszültté vált hangulatot.
- Rendben, akkor holnap! Jó pihenést! Sziasztok… - köszönt el Nikki és Ashley, majd elindultak a lift felé.
- Igen, jó „pihenést” ! – mondta vigyorogva Kellan – mutatva az idézőjeleket a ujjaival –, majd kacsintott egyet, és Jacksonnal együtt ők is elindultak Nikkiék utána lifthez.
- Én is megyek. Hivatalos vagyok egy sörre Daviddel! Jó éjszakát! – köszönt el Peter is, majd elindult.
Miután eloszlott a „tömeg”, mondtam Robnak, hogy szóljunk Steph-nek, hogy mégsem megyünk sehová ma este. Így elsétáltunk a szobájáig, és bekopogtunk.
Már majdnem teljesen készen nyitott ajtót nekünk, így alig volt szívem elmondani neki, hogy ma este mégis inkább a csendes pihenőt választanánk. De a fáradtság valószínű leolvasható volt az arcunkról, mert megelőzött minket:
- Semmi gond, megértem! Kristen menedzsere amúgy is meghívott egy italra ma este, úgyhogy akkor elfogadom a meghívását. Nektek pedig jó éjszakát, és aludjatok jól! – mondta mosolyogva.
- Steph, te egy angyal vagy. Köszönjük! És kellemes estét! – mondtam én, mert hiába néztem Robra, nem mondott semmit. A mondatom végén ő is megeresztett egy ízig-vérig erőltetett műmosolyt, de semmi több. Így elindultunk a szobánkhoz.
Amikor végre odabattyogtunk, Rob lehúzta a kártyát, és belökve az ajtót már elénk is tárult a gyönyörű szoba látványa. Egy aranyszínű, hatalmas helység fogadott, barackvirágszínű függönyökkel, vajszínű és barnás-zöld ülőgarnitúrával, valamint egy óriási ággyal. Körülbelül tátott szájjal néztem körül, mert minden, amit láttam, lenyűgöző volt. A hatalmas ágy látványa, és a mögöttem levő ajtó zárjának kattanása azonban egy szempillantás alatt beindította a fantáziámat.
Rob elengedte a derekam, és éppen indult volna a táskájához – amit a hordárok már felhoztak korábban – amikor a karja után nyúltam, és megfogtam azt. Meglepett tekintettel fordult vissza hozzám, én pedig azzal a lendülettel finoman visszahúztam magamhoz, és mindkét kezemmel beletúrva a hajába, megcsókoltam. Először csak én kényeztettem gyengéden az ajkait, de aztán lassan ő is bekapcsolódott, és ráhangolódott a dolog „ízére”. Ajkaink fokozatosan, egyre jobban és jobban falták egymást, ráadásul egyre szenvedélyesebben. Rob kezei már a csípőmet és a derekamat simogatták.
Mivel van köztünk jó pár centi magasság-különbség, ahhoz, hogy úgy tudjam őt csókolni, ahogy eredetileg akartam, lábujjhegyre kellett állnom. A lábam viszont – akárhányszor rápróbáltam erre a műveletre – egy nagy nyilallással megálljt parancsolt, és ekkor egy kis sziszegés hagyta el mindig a számat. Rob persze próbált lehajolni hozzám annyira, amennyire csak lehet, de nekem ez így nem volt jó. Így egy hirtelen mozdulattal karjaimat a nyaka köré fontam, és – gyorsan kilépve a papucsaimból – az ölébe ugrottam, és lábaimmal szorosan fogva a csípőjét. Nem mondom, hogy nem fájt ez a „művelet”, de határozottan megérte. Ő pedig a fenekem alá nyúlva próbálta megakadályozni, hogy visszacsússzak.
A hirtelen kis akciómat egy ellenállhatatlan mosollyal jutalmazta, majd újra birtokba vette a szám, és vele együtt a nyelvem is. Finoman, édesen csókolt, miközben éreztem, hogy kilép a cipőiből. Majd elindult velem az ágy felé.
Ahogy odaértünk, szépen lassan lefektetett rá, majd mellém feküdve csókolt tovább. Észre sem vettem, hogy a szoknya lekerült rólam, már csak arra eszméltem fel, hogy a pólómat feljebb tolja, és a hasamat puszilgatja. Engem pedig földöntúli érzések, és mérhetetlen vágy kerített hatalmába. Szinte már vonaglottam alatta, de nem akart a „lényegre” térni.
A hasamról lassan felvándorolt a mellemre, egyre feljebb tolva ezzel a pólómat. Én pedig szintén – kapva az alkalmon – kibújtattam a karjait a pulcsiból, majd elkezdtem lehúzni róla a pólóját. Egy pillanatra abba is hagyta a csókolgatásomat, és gyorsan kibújt belőle. Aztán felgyorsultak az események. A többi, immáron feleslegessé vált ruhadarab szinte egy szempillantás alatt került le rólunk, és a lágy selyemtakaró alá bújva lettünk végre valahára egymáséi.
Olyanok voltunk, mint a kamaszok, akik életükben először szerelmesek, vagy az ifjú házasok, akik éppen a mézes heteiket töltik. Egyszerűen nem tudtunk betelni egymással. Egy percet sem bírtunk ki anélkül, hogy ne csókoljuk, vagy simogassuk a másikat.
El sem tudom mondani, mit éreztem a szeretkezésünk után. Csodálatos volt! Talán most éreztem igazán azt, hogy mennyire hiányoztam Robnak, hogy mennyire szeret, és azt is, hogy én mennyire szeretem őt!
Azt hiszem, beigazolódott Kellan sejtése, miszerint a pihenés nem a szó köznapi értelmén vett pihenés lesz. Ugyanis hajnal 3 tájékán aludtunk el, természetesen egymás karjaiban.
Reggel erős kopogtatásra ébredtünk. Fel akartam kelni, de Rob megelőzött. Viszont mielőtt kikelt volna az ágyból, egy hosszú puszit nyomott a számra. Aztán felkapta az első ruhadarabot, ami a kezébe akadt – ami szerencsére az alsónadrágja volt –, és úgy ment az ajtóhoz.
- Jó reggelt! – mondta Rob az ajtóban álló személynek.
- Jó reggelt! Mehetünk a próbára? – kérdezte nyájas hangon az illető. Mikor felismertem a hangot, egy pillanat alatt elöntött a féltékenységi roham, és azonnal az ajtóhoz akartam menni. De aztán csak feljebb ültem az ágyban, a mellkasomra húzva a selyemtakarót, majd az ölembe tettem a két kezem, és vártam Rob válaszát.
- Öhm, a helyzet az Kristen, hogy most ébredtem fel, így még el kell készülnöm. De 10 perc, max. negyed óra múlva a liftnél találkozunk, jó?
- Áh, szóval itt van veled… - váltott Kristen hangja komorrá, és lekezelővé.
- Igen, Kriszti is elkísért, és itt is lesz még pár napig! – mondta Rob határozottan. Én pedig elégedetten elmosolyodtam.
- Oké, akkor nem zavarok tovább! Majd ütközünk a próbán! Csáó! – mondta Kristen, és elment. Rob pedig becsukta az ajtót. Ahogy visszafordult, és felém indult, sóhajtott egyet, majd beletúrt a hajába, aztán rám mosolygott. Én pedig szintén mosolyogva, a kidolgozott testén legeltettem a szemeimet.
Ahogy visszaért az ágyhoz, ledőlt mellém, és megcsókolt. Ez azonban már nem csak egy szájra puszi volt, hanem egy igazi, hosszú csók.
- Menned kéne! – mondtam utána, még a csóktól mámoros hangon.
- Úgy érted: mennünk kéne! – hangsúlyozta ki a „mennünk” szót, és újra a számra cuppant.
- De így soha nem fogunk elindulni! – mondtam, miközben kimásztam az ágyból a magam köré csavart takaróval.
- Csak tudod… olyan mintha álmodnék! Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy, és az enyém vagy! – mondta, és átmászva az ágyon, utánam jött.
- Áh, ééértem! Szóval még mindig nem sikerült meggyőződnöd róla? – kérdeztem nevetve, és közben hátráltam. Rob követett:
- Nem, még nem! Még kell egy kis bizonyíték!
- Ööö, hát nem is tudom… - mondtam tettetve a komolyságot, de a szám szélén már ott bujkált a kitörni készülő mosoly. Közben pedig tettem még egy lépést hátrafelé.
- De én igen! – jött a válasz egy ellenállhatatlan mosollyal egybekötve, és két gyors lépéssel már a karjai közt tartott, és úgy csókolt meg. A kezeimet a mellkasának támasztottam, ő pedig a derekam köré fonta a karjait, és egy picit hátradöntve falta az ajkaimat. Akkor éreztem csak meg, hogy az egy szál selyem anyag mennyire rátapad a testemre, igencsak kihangsúlyozva az alakomat.
Örökké ellettem volna így, Rob karjaiban, egy édes csók közepette, de mégis kötelezőnek éreztem, hogy kezembe vegyem a dolgokat. Nem akartam, hogy már első nap késsen a próbákról. És főleg nem azt, hogy miattam!
- Most már tényleg mennünk kell! – szakította meg a csókot egy picit eltolva magamtól a mellkasát.
- Akármennyire is nem akarom, de igazad van! – mondta, és még egy gyors puszit nyomva a homlokomra elengedett.
Ezzel mindketten elkezdtünk végre készülődni. Rob is összeszedte a ruháit, és fogmosás közben én is elkezdtem gondolkodni, hogy mit vegyek fel. Ahogy végeztem a reggeli teendőkkel, Rob ment a fürdőbe, én pedig kinyitottam az ablakot, hogy egyrészt felfrissüljek a levegőtől, másrészt el tudjam dönteni, hogy mit veszek fel. Végül úgy döntöttem, hogy egy zöld-es vajszínű virágos cső-toppot, és egy háromnegyedes farmert veszek fel. Lábbelinek pedig akármennyire is topánkát akartam felvenni, a felduzzadt lábam miatt maradt a papucs.
Rob egy szokásos hosszú ujjú ing és póló összeállítást vette fel, de már számítottam rá, hogy így fog felöltözni. Így – miután magamra kaptam a ruháimat – kibányásztam a cuccai közül egy fekete rövid ujjú inget. Ahogy félkómásan kibattyogott a fürdőből, elé léptem, és szó nélkül elkezdtem kigombolni az ingét.
- Én benne vagyok szívem! – mondta mosolyogva, és átkarolva a derekam megcsókolt. Én viszont hátrébb dőltem egy kicsit.
- Nem-nem! Most nem! Csak meleg van kint, így a hosszú ujjas ing túl sok… Inkább rövidet vegyél fel! – mondtam, miközben tovább gondoltam az ingét.
- Hmm… tetszik ez a gondoskodás! Meg tudnám szokni… - mondta mosolyogva, majd kierőszakolta – mondjuk, nem kellet sokáig küszködnie –, hogy közelebb tudjon húzódni, és megcsókolt ismét. A változatosság kedvéért ő megint többet akart, de újra megszakítottam az édes „puszit”, pedig folytattam volna szívesen! Néha már szemétnek tartom magam amiatt, hogy mindig félbeszakítom, de… vannak kötelezettségeink is!
Kezébe adtam a fekete rövid ujjú inget, és betipegtem a fürdőbe. Nem akartam olyan fáradtnak látszani, mint amilyen egyébként voltam, így feldobtam egy natúr sminket, és a hajamat is behullámosítottam. Bár a táskácskák még ott maradtak a szemem alatt, de már nem voltak olyan nagyon észrevehetőek, mint egyébként, smink nélkül!
Rob már cipőben, napszemüveggel a kezében várt a szobában. Felvettem a papucsom, felkaptam a táskám, és már indultunk is.
Mint ahogy számítottam is rá, már nem volt egyik színész sem a hotelben, legalábbis egyikükkel sem találkoztunk. Ahogy beszálltunk a liftbe, és becsukódott a liftajtó, Rob keze a kezemből a derekamra vándorolt, és közelebb húzott magához:
- Köszönöm! – mondta, és egy puszit nyomott a fejemre.
- Mit is? – kérdeztem szórakozottan.
- Hogy itt vagy, és hogy egyáltalán vagy nekem! Nagyon szeretlek!
- Én is téged! – válaszoltam és felé fordulva, a jobb kezemmel megfogtam az arcát, és gyengéden megcsókoltam. Érzékien ízlelgettük egymás ajkait, amikor leértünk a földszintre. Ismét megfogta a kezem, összefontuk ujjainkat, és úgy indultunk el a hotel kijárata felé, ahol már várt minket a tegnapról jól ismert lesötétített ablakú Merci, a biztonsági ember, és persze a sikítozó tömeg.
- Hol lesz a próba? – kérdeztem, miután átverekedtünk magunkat a rajongókon és paparazzikon, beültünk a kocsiba, és elindultunk.
- Egy stúdióban, ahol a forgatás egy része is lesz majd. Nincs messze, úgy 20-25 perc innen. – válaszolta Rob.
A kezemet egész úton nem engedte el. Végig a combján pihentek a kezeink, összefonódva.
Az út valóban nem tartott sokáig, legalábbis Rob mellett gyorsan elrepült az idő. Mindketten be voltunk fáradva nagyon, de mégis egy-egy elkapott pillantásból értettük, hogy mit akar a másik.
Ahogy odaértünk a helyszínre, és kiszálltunk, nagy meglepetés fogadott. Jó, rendben, mondta Rob, hogy egy stúdió, ahol forgatni is fogják a film egy részét, de arra végképp nem számítottam, hogy egy… egy iskola ebédlője lesz az! Te jó ég! Mostmár meg kell néznem a Twilight-ot! – mondtam magamban.
- Itt lesz a próba?
- Igen!
- És itt fogtok forgatni is?
- Igen, pár részt itt fogunk. Mondjuk, hiába mondom mit, mert nem láttad a filmet…
- Akkor teszünk ez ellen… - válaszoltam mosolyogva.
- Neee, inkább ne nézd meg! Borzalmas voltam benne, meg amúgy is…
- Egyrészt nem lehettél olyan borzalmas, ha 10-ből 9 nő az életét adná érted. Másrészt… miért is ne nézzem meg?
- Na jó! Hatalmas tévedésben van az a 9 nő! Hiszen ők nem Rob Pattinsont, a 23 éves angol srácot szeretik, hanem a 17 évesnek látszó, valójában 109 éves vámpírt, Edward Cullent. És… nem akarom, hogy te is őt lásd bennem! – érvelt, az utolsó mondatot már olyan halkan, hogy szinte alig hallottam meg.
- Tényleg azt gondolod, hogy Edwardot szeretném, és nem téged? Mondjuk, ha jobban belegondolok… tök jó! A világ legszerencsésebb nőjének kell éreznem magam, hiszen enyém a 23 éves angol szívtipró, és a 17 évesnek látszó, 109 éves vámpír is. Hmmm…. – viccelődtem. Rob csak egy grimaszt vágott.
- Jaj drágám! Ugye nem gondolod ezt komolyan??? Én téged szeretlek, csak téged, Robert Pattinson! Olyan bolond vagy! De az én bolond barátom! Csak az enyém… - mondtam, és bíztatás-, valamint igazolásképpen megcsókoltam.
- Végre itt vagytok! Rob, késtél! Már csak rád vár mindenki! Gyere befelé! – mondta kicsit ingerültebben Steph, és gyorsan közeledett felénk.
- Gyere, menjünk! – mondta Rob, és húzott magával. Pár lépéssel odaértünk Stephez, és együtt mentünk be az ebédlőbe. A terem tele volt emberekkel… Láttam Nikkit, Ashleyt, Kellant, Jacksont. Intettem nekik, ők pedig visszaintettek és mosolyogtak. Jacksont alig ismertem meg összefogott hajjal, és szemüveg nélkül. Így határozottan jól nézett ki!
Ezen kívül még láttam Taylort, aki ismét Kristennel beszélgetett, amikor viszont felénk néztek, Taylor integetett és mosolygott, Kristen viszont egyszerűen hátat fordított nekem, és tovább magyarázott Taynak. Már nem is hatott meg ez a viselkedése, kezdtem megszokni. Ekkor azonban 3 lány, pontosítva inkább 2 kb. olyan idős lány, mint én, és egy 30-as éveiben járó nő lépett oda hozzánk.
- Szia Rob! Bemutatnál minket?
- Sziasztok! Persze… Kriszti, ő itt Elizabeth Reaser, ő Anna Kendrick, ő pedig Christian Serratos. Hölgyeim, ő pedig itt a barátnőm, Krisztina Andrássy. – mutatott be minket egymásnak.
- Szia Christina! Nyugodtan tegezz! – lépett oda hozzám Elizabeth. – Sokat hallottam már rólad. Láttam képeket is rólatok, de életben sokkal szebb vagy! Egyébként csak hogy be tudj azonosítani, én játszom Rob karakterének anyukáját a filmben.
- Oh, köszönöm! A filmet sajnos még nem láttam, de amint hazaérek, első dolgom lesz megnézni! Úgy legalább lesz némi fogalmam róla, hogy milyenek a karaktereitek – válaszoltam mosolyogva.
- Én imádom a filmet! Szerintem neked is tetszeni fog! Egyébként Anna vagyok, és Christiannal mi játsszuk az „emberek” egy részét. – mondta Anna mosolyogva, és mutatva az idézőjeleket a levegőben.
- Én pedig Christian vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! – lépett oda hozzám ő is.
- Én is nagyon örülök! – válaszoltam.
- Bocsi, ha zavarok, de kezdenünk kéne! Szia Rob! Készen állsz? – jött oda hozzánk egy alacsony, baseball-sapkás férfi.
- Persze Dave, de előtte szeretném bemutatni a barátnőmet, Krisztinát!
- Üdv! Örülök, hogy találkoztunk! – lépett oda hozzám, és kezet nyújtott.
- Jó napot! Én is örülök! – mondtam, majd kezet fogtunk.
- Szólíts csak Dave-nek, mint mindenki! – mondta nekem, majd megfordult, és emelt hanggal kezdte a mondandóját a színészeknek: - Rendben! Akkor kezdjük is! Mint az magától értetődő, csak a párbeszédeket fogjuk összeolvasni, és az elejétől kezdjük! Mindenkitől maximális koncentrációt és odafigyelést kérek! Ha jól haladunk, és mindenki olyan, milyennek elvárom, hamar végzünk, de ha nem, akár estig is maradunk! Remélem elég érthető voltam! Nos… első jelenet: Billy és Kristen!
Kristen laza stílusán már meg sem lepődtem, de a másik színészt még nem ismertem. Minden esetre nagyon tehetségesnek találtam, mert jó összhangban voltak Kristennel. Bár annak ellenére, hogy szemmel láthatóan is mennyire nem jövünk ki Rob kolléganőjével, nagyon tehetséges színésznőnek tartom!
Mikor már tovább haladtak a történetben, úgy gondoltam, kimegyek egy kicsit a friss levegőre. Amúgy sem akartam hallgatni a történetet, mivel egyrészt nem sokat értenék így belőle, másrészt pedig jobb, ha az elsejétől – vagyis az első filmmel – kezdem. Valamint Robot sem akartam zavarni a koncentrációjában, nem tudtam volna elviselni, ha mindenki – átvitt értelemben – miattam marad estig a próbán! Így egy szempillantás alatt kilibbentem az ajtón.
Szép, verőfényes napsütés borította be Vancouvert, az iskola pedig, ahol a próba folyt, egy szép zöldövezetben volt. Természetesen az összeolvasás alatt is figyelt a rendező arra, hogy a színészek a lehető legnagyobb biztonságban és nyugalomban legyenek, így az egész helyszínt körbekeríttette hatalmas, fekete vásznakkal. Meggátolva ezzel a rajongók, illetve a paparazzik illetéktelen kukkolását, vagy éppen belépését.
Körbesétáltam az épület körül, megnéztem magát az iskolaépületet, ezzel pedig eszembe jutott az én „szomorú” sorsom is, hiszen már nincs egy hónap, és kezdődik az iskola. Újra visszakerülök a mókuskerékbe, amiből csak május környékén keveredek majd ki ismét. Ráadásul most még dolgozni is fogok… Hajjajj! – sóhajtottam egyet, majd tovább sétáltam.
Már úgy körülbelül egy órája sétálgathattam, elmerengve magamban, és teljesen megfeledkezve az időről, amikor egy kislány pityergésére lettem figyelmes.
- Apu, apuu… - gügyögte angolul a kislány. Rögtön elkezdtem keresni a hangot, de először nem láttam senkit és semmit. Aztán a hang el is csendesült, majd végleg megszűnt.
Így tovább sétáltam, de most már vissza az étterem felé.
Már nagyban készülődtek egyébként a következő forgatási napokra is, ugyanis rengeteg busz, lakókocsi, és a forgatáshoz elengedhetetlenül szükséges technikai eszközökkel megrakott kamionok sorakoztak a hatalmas parkolóban az épület mögött.
Épp az egyik busz előtt sétáltam el, amikor odalépett hozzám egy szőke hajú srác, egy amerikai zászlós pólóban. Nagyon aranyosnak tűnt, de meg is volt ám szeppenve rendesen. Megmondom őszintén, fiút – illetve férfit – ennyire félénknek még soha nem láttam!
Megállt előttem, és nézett rám, én pedig kérdő szemekkel, valamint bátorítóan rámosolyogva néztem vissza rá. Majd mikor már kicsit kezdett kínossá válni a helyzet, megszólaltam:
- Szeretnél valamit? – kérdeztem kedvesen.
- Oh, hát, ami azt illeti, igen! Ha téged nem zavarna, és ráérsz, na meg persze van kedved hozzá… szóval… az egyik barátom csinálhat rólunk egy közös fotót?
- Jaj, hát persze! – mondtam mosolyogva, és már mellé is pattantam. A barátja rögtön oda is jött hozzánk, és körülbelül 2 méterrel előttünk megállt. A srác pedig mellém állt, és átkarolt. Én is átkaroltam őt, és a kamerába nézve mosolyogtam. A barát pedig kattintott.
Miután lefotózott minket, megmutatta a fotót, és Adam – mert időközben a barátja említette a nevét – egyáltalán nem tűnt a képen olyan visszahúzódónak, mint amilyen egyébként volt. De a fotó kétségtelenül jól sikerült! Bár soha nem szerettem, ha fotóztak, Rob által viszont már kezdek hozzászokni.
Miután elkészült a kép, még váltottunk pár szót Adammel – ami leginkább arról szólt, hogy ő is itt fog dolgozik holnaptól statisztaként, és most azért van itt, hogy megismerkedjen a környezettel – aztán elköszöntünk egymástól, és visszament a barátjához, én pedig tovább sétáltam.
Ahogy az étterem elé értem, láttam, hogy még nincs nyitva az ajtó, valamint csak egy-két munkás, vagy statiszta rohangál ide-oda az épület körül, így gondoltam, leültök az egyik padra. Lecsüccsentem, felvettem a napszemüvegemet, és úgy nézelődtem.
- Ha szerencsénk van, már nem tart olyan sokáig! – szólalt meg egy női hang mellettem. Azonnal odakaptam a fejem, és felnéztem rá. Ő ugyanis a pad mellett állt.
- Hát, hogy őszinte legyek, én is, mert már kétszer körbejártam az egész környéket! – mondtam nevetve, mire ő is mosolyogni kezdett.
- Leülhetek? – kérdezte a szőke, szintén napszemüvegben levő nő.
- Persze… - válaszoltam, és egy könnyed mozdulattal arrébb csúsztam.
- Anyu, anyu… - hallottam meg megint az ismerős kislány-hangot.
- Itt vagyok kicsim! Gyere, csüccs az ölembe, itt megvárjuk aput! – tárta ki a karját a nő, és rá egy pár másodpercre már a karjai közé is totyogott egy körülbelül 3 éves, szőkésbarna hajú kislány, rövid kis nyári ruhában.
- A kislányod? – kérdeztem.
- Igen!
- Én Kriszti vagyok! – mutatkoztam meg a kislánynak, kedvesen mosolyogva.
- Kicsit félénk. De hamar meg fog barátkozni veled! – jött a válasz az anyukájától. – Én egyébként Jennie vagyok.
- Örvendek! – bólintottam, és rögtön elkezdett mocorogni a fejemben a kérdés: „Kinek a felesége lehető, hogy itt van a „színfalak mögött”?”. De a válaszra nem kellett sokáig várnom…
- Mutatkozz be szívem Krisztinek! Ne legyél ilyen szégyenlős… Hogy hívnak? - noszogatta Jennie a kislányt, akinél végül megtört a jég.
- Fiona Eve Facinelli – mondta a kislány. Nekem pedig leesett az állam. Peter kislánya és felesége ül velem szemben! Te jó ég! Ő pedig itt Jennie… Jennie Garth… Kelly Taylor a Beverly Hills 90210-ből. Meg sem ismertem!
- Akkor te… te Peter felesége vagy? – kérdeztem kicsit zavarodottan.
- Hm… azt hiszem! – válaszolta nevetve.
Ezek után jó sokat beszélgettünk, szinte mindenről. Abszolút tabuk nélkül. Olyan volt, mintha már ezer éve ismernénk egymást! Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan ismert színésznő, mint ő, ennyire közvetlen lesz! Így már nem csodálkozom, hogy a férje is az…
Körülbelül egy óra elteltével, mivel Eve már nagyon unatkozott az anyukája ölében, felajánlottam neki, hogy játszok vele egy kicsit. A játék pedig egy kis fogócska volt. Ő totyogott előttem, én pedig mentem utána, néha pedig felkaptam, és megpörgettem őt a levegőben. Rengeteget kacagott, nagyon élvezte. Jennie pedig csillogó szemekkel, őszinte mosollyal az arcán nézett minket a padról.
Már épp a tüdőnk készült kilehelni magából az utolsó cseppnyi lélegzetet is a sok szaladgálástól, amikor Eve felkéredzkedett az kezembe. Én pedig felvettem őt. Ahhoz képest, hogy úgy másfél órával ezelőtt még jóformán rám nézni sem mert, most éppen átkarolta a nyakam, és a vállamra hajtotta a fejét, miközben én a hátát simogattam. Épp indultam volna pad felé, hogy én is kényelembe helyezzem végre magam, hiszen ahhoz képest, hogy a lábam ki van ficamodva, elég sokat szaladgáltam! Bár amennyire tudtam… De egy kislánynak nem lehet azt mondani, hogy „Most nem, mert fáj a lábam!”. És hát… nem is akartam!
Abban a pillanatban azonban két kéz tekeredett a derekam köré, hátulról, majd gyengéden belecsókolt a nyakam még szabadon levő oldalába.
Szinte ugyanabban a pillanatban meghallottam Peter hangját is, amint Jennie-hez megy, leül mellé a padra, és nagyon mesél neki valamit. Ez idő alatt Eve viszont egyenletes, halk szuszogásba kezdett az ölemben. Elszundikált…
Rob még mindig hátulról karolt át, amikor szinte körülvettek minket a már ismerős, ám a még ismeretlen színészek, producerek, forgatókönyvírók, és egyéb szakemberek is.
- Olyan szépek vagytok így hárman! Mint egy igazi, boldog család! – lépett oda hozzánk Nikki.
- Szerintem is! Igen, így van! – jöttek sorban a lányok: Anna, Christian, Ashley, Elizabeth.
- Bizony, bizony! Fiam, jó apa lenne belőled! – lépett oda hozzám Peter mosolyogva, és óvatosan elvette tőlem Eve-t. Rob pedig abban a pillanatban kapott az alkalmon, hogy végre szabad lettem, így a derekam köré fonta a karjait – de már elölről –, és megcsókolt. A többiek vad „Húúú”-zásba kezdtek a kis akciója láttán. Mikor szétváltunk, Rob és én is elpirulva mosolyogtunk, és úgy néztük a földet. Rob azonban egy percre sem engedett el, a bal keze még mindig a derekamon volt, azzal a különbséggel, hogy már nem előttem, hanem mellettem állt. Zavarba jöttünk rendesen… De szerencsére gyorsan elterelődött rólunk a figyelem.
Ezután ugyanis egy rögtönzött kis parti kezdődött. Mindenki beszélgetett mindenkivel, ráadásul valahonnan előkerültek pezsgőspoharak, és több üveg pezsgő is. Koccintottunk, majd Rob bemutatott még a többieknek, akiket eddig nem ismertem. Ott volt az írónő, aki ezt az egész világot megalkotta, Stephanie Meyer, a forgatókönyvíró, Melissa Rosenberg, illetve még több színész. Így megismerkedtem Billy Burke-kel, Bryce Dallas Howard-dal, Xavier Samuel-lel, Dakota Fanning-gel, Jamie Campbell Bower-rel, Charlie Bewley-val, Daniel Cudmore-ral, és Michael Welch-csel. Rob mondta, hogy még van jó pár színész, akik szerepelnek a filmben, de ők később jönnek majd, mert kisebb szerepeik vannak.
- És nektek mikorra várható a baba? – lépett oda hozzám Bryce. Úgy meglepődtem, hogy majdnem félrenyeltem a pezsgőt.
- Te… tessék? Oh, én nem… én nem vagyok terhes! Dehogy… - mondtam zavartan.
- De hát mindenki arról beszél, hogy te és Rob milyen jó szülők lesztek, és hogy csodaszép gyerekeitek lesznek.,. Oh, istenem, ez is csak egy pletyka??? – kérdezte Bryce mosolyogva.
- Igen! Legalábbis nem tudok róla hogy babás lennék! – vettem viccesebbre a figurát.
- Értem! Ne haragudj, tényleg azt hittem… Egyébként, ha nem haragszol meg, szerintem is nagyon aranyos kis család lesztek egyszer! Főleg ahogy előbb ölelted Peter kislányát, hát tüneményesek voltatok! Amikor pedig Rob is odament, szinte szívszorító volt!
- Köszönjük! A jövőben, egyszer valamikor biztosan lesz, de… őszintén megvallva erről még nem beszéltünk. Hiszen még nincs is egy hete, hogy ténylegesen együtt vagyunk. Még nagyon korai ilyenekről beszélni! – válaszoltam, és belekortyoltam a pezsgőmbe.
Nem tudom, milyen indíttatásból, de körbetekintettem az embereken, és akkor vettem észre, hogy Rob pár méterre tőlem, teljesen ledöbbent arccal áll, és felém néz. Nem tudtam hova tenni ezt az arckifejezését, így csak halványan elmosolyodtam, és odaintegettem neki. Ő pedig húzóra megitta a pohara aljában maradt kevéske kis pezsgőt, letette a mellette levő, összecsukható kis mobil-asztalkára, és odalépett hozzám. Valószínű Bryce is észrevehette Rob hangulatváltozását, mert egy, a fülembe súgott „Örülök, hogy megismerhettelek! Majd még beszélünk!”-kel eltűnt.
- Mennünk kellene!
- Miért? Hiszen még csak most kezdődött a parti!
- El kell mennünk a kórházba, tudod, megígérted! – mondta, és ellenállhatatlanul nézett rám, bár még mindig komoly volt az arca. Pont azért éreztem azt, hogy most azonnal meg kell csókolnom. Szinte abban a pillanatban rá is tapasztottam a szám a szájára, gyengéden kezdtem el ízlelgetni a felső, majd az alsó ajkait. Ő is visszacsókolt, de aztán egyszer csak óvatosan eltolt magától, és megszólalt:
- Most nem veszel le a lábamról! Ettől még megyünk a kórházba, és csináltatunk egy röntgent!
- Pontosabban megyek a kórházba! Ugye nem gondolod, hogy majd veled végig tudnék vonulni az épületben feltűnés nélkül? Majd… majd Steph eljön velem!
- Krisztina! Vagy én megyek veled, vagy…
-… vagy otthon maradunk, és valami izgalmasabbat csinálunk? – kérdeztem vissza vágytól fűtött, csábító hangon, és a mutatóujjamat elkezdtem le-fel húzogatni a mellkasán.
- Az őrületbe kergetsz! – válaszolta, egy halvány, de annál édesebb mosollyal fűszerezve a mondanivalóját.
- Menjünk! – jelentettem ki, majd nyomtam egy csókot a szájára.
Szinte szélsebesen elköszöntünk mindenkitől, és már csak azt vettem észre, hogy egy taxiban faljuk egymást a szállodába vezető úton.
Rob – mikor a taxi a szálloda előtt – úgy nyomott pénzt a sofőr kezébe, hogy rá se nézett. Egy pillanatra sem engedte el a szája az enyémet.
Nagy nehezen bevánszorogtunk a hotelbe, és elindultunk felfelé a lifttel. A felvonóban Rob ismét nekem esett, hihetetlen hévvel. Mintha már vagy egy hónapja nem találkoztunk volna! Így rögtön eszembe is jutott, hogy mi lesz majd akkor, amikor én Angliában, Rob pedig itt Amerikában lesz egy-két hónapot, és aztán „összeeresztenek” minket. Erre a gondolatra mosolyogni kezdtem, és valami érdekes bizsergést éreztem az egész testemben. Akármennyi időre is megy el Rob, és akármennyire is rossz lesz nélküle, tudni fogom minden nap, minden percben, hogy Ő az enyém! Csak az enyém! – mondtam magamban. Rob eközben már a vállaimat, illetve a nyakamat csókolgatta.
Ahogy felértünk a szintre, és kiszálltunk, szinte rohamléptekkel indultunk el a szobánk felé. Rob egy gyors mozdulattal lehúzta a szoba kulcsaként használt kártyát az ajtónál levő leolvasóban. Ahogy kattant a zár, már be is lökte az ajtót, behúzott maga után, majd belökte az ajtót. Aztán szorosan magához húzott, és csókolt, olyan szenvedéllyel, hogy azt el sem tudom mondani.
Most valahogy „kifelejtettük” az előjátékot, és szinte azonnal egymásnak estünk. A ruhák rohamtempóban kerültek le rólunk, végül az ágyon kötöttünk ki.
Tudom, mindig azt mondom, hogy ennél jobb nem lehet, de a végén mégis pozitívan csalódom… Rob most a tüzesebb oldalát mutatta meg nekem ezzel a heves, mindent elsöprő szeretkezéssel.

Másnap hajnalban arra ébredtem, hogy valaki matat a szobában. Félszemmel felnéztem, és láttam, Rob nincs mellettem. Aztán pont bejött a fürdőszobából, és látta, hogy felébredtem.
- Jó reggelt édesem! Ne haragudj, hogy felkeltettelek, megpróbáltam a lehető leghalkabban készülődni!
- Nem-nem, semmi baj! De miért nem ébresztettél fel? Egyébként neked is jó reggelt! – mosolyogtam rá, majd kicsit feljebb ültem az ágyban.
- Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni téged! Meg egyébként is, még ma próbánk lesz, csak unatkoznál. Inkább menjetek el Steph-el a röntgenre…
- Jó, rendben! Elmegyünk… - mondtam megnyugtatásképpen, és azért is, hogy végre kattanjunk már le erről a témáról.
- Egyébként jól vagy? – jött oda hozzám, és leült mellém az ágyra.
- Maradj még egy kicsit, és tökéletesen leszek! – mondtam kihívóan, és megfogva a kezét közelebb húztam magamhoz, majd gyengéden megcsókoltam.
- Hjaj! Hidd el nekem, semmit sem szeretnék jobban, mint hogy veled töltsem minden percemet! De sajnos mennem kell! – csókolt vissza, majd fel akart állni, de én visszahúztam.
- Igen szívem? – kérdezte visszafordulva hozzám.
- Tegnap miért voltál olyan furcsa a bulin, miután Bryce-szal beszéltem?
- Áh, semmi, csak elgondolkodtam valamin…
- De mégis min? Annyira letörtél, miután mondtam, hogy én nem vagyok… Te jó ég! Te… te amiatt lettél szomorú, mert azt mondtam, hogy még túl korai ilyen komoly dolgokról beszélni? – döbbentem rá hirtelen, és kérdő tekintettek meredtem rá.
- Hát… az igazat megvallva tudom, hogy még túl korai, és hogy fiatalok vagyunk, és az is igaz, hogy én még soha nem gondolkodtam ilyenen, de veled tényleg el tudnám képzelni a jövőmet! És azt is, hogy pár éven belül már az első kisbabánkkal lennél várandós! Te nem gondolkodtál még el ezen?
- Oh, Rob! Őszinte leszek veled! Még nem… Hiszen, még alig ismerjük egymást, illetve a te karriered most kezd el felfele ívelni, az enyém pedig még el sem kezdődött! Soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a sors! Nem azt mondom, hogy nem akarom, hogy örökké együtt legyünk, de bármi történhet! Szerintem erről még nem kellene beszélnünk…
- Jó, oké, rendben! – mondta olyan belenyugvós hangon, és felállt az ágyról. Aztán belebújt a cipőibe, felkapta a napszemüvegét, a tárcáját pedig bedugta a farzsebébe.
Visszalépett hozzám az ágyhoz, egy gyors puszit nyomott a számra, és egy „Szia! Majd jövök!”-kel már el is tűnt. Én pedig mindezt szótlanul néztem végig, a szememmel követve minden mozdulatát.
Fogalmam nincs, hogy mi üthetett Robba, hiszen még annyira fiatalok vagyunk, illetve maga a kapcsolatunk is az, hogy nekem még egy halvány gondolat erejéig sem jutott eszembe, hogy bevállaljunk egy babát!
De akkor mégis hogy lehet, hogy neki már igen? Én vagyok túlságosan komoly? Vagy ő az, aki „csak úgy” gyereket vállalna? Nem tudom, de minden esetre egy perc alatt kb. 100 hasonló kérdés fogalmazódott meg bennem… Néhány közülük pedig magam felé irányult!