73. fejezet - Egy élet legszebb napjai

Sziasztok!

Íme a legújabb fejezet! Igyekeztem, hogy elkerüljem a további feszültséget és függővéget... és azt hiszem, sikerült is elérnem a kitűzött célt! :)

Lehet észrevettétek, de lehet, hogy nem: kicsit átvariáltam a jobb oldali sávban a képeket! Az eddigi, kint levő szereplők fotói sem tűntek el, csak linkelve lejjebb kerültek a 'További szereplők' kategóriába!

Végül... nincs is más fontosabb dolog, amit közölni szeretnék!
Remélem tetszeni fog a mostani rész, és bízom abban is, hogy megérte, hogy a kitűzött időpontnál előbb érkezett! :)

Puszi mindenkinek,
Sabyna

ui.: November első hétvégéjén jövök a frissel! ;) Addig is: jó Halloween-t mindenkinek!! :P

***

Az alvásból hirtelen riasztott fel az emlék, hogy a kislányomat nemrég magam mellé fektettem. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, hogy talán ráfeküdtem, vagy akármilyen baj történhetett vele. Hiszen eddig még soha nem aludt végig egyetlen éjszakát sem, és most nem is az ágyában alszik, így a babafigyelő sem jelez, ha valami baj történik vele!

Ahogy felpattantak a szemeim, azonnal felültem, és magam mellé néztem… a kislányom azonban nem feküdt ott! Kiugrottam az ágyból, berohantam a szobájába, benéztem a kiságyba, de ott sem volt! Már nem csak a gyomrom, hanem a szívem is kezdett egy csomóvá összezsugorodni – ennek ellenére nem hagytam annyiban a dolgot, és leszaladtam a földszintre!
Benéztem a nappaliba és a megkönnyebbüléstől majdnem elsírtam magam… ott ült Lizzy a kanapén, és a karjaiban ringatva, halkan dudorászva altatta Cloét!

Ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy semmi okom nem volt arra, hogy rettegjek, és körberohanjam a házat! Hiszen ha el is tűnt mellőlem a kislányom, akkor vagy az édesapja, vagy az egyik bejáratos rokon vette el mellőlem… valószínű azért, hogy ne ébresszen fel!
- Jó reggelt! Remélem nem ijedtél meg nagyon! – nézett fel rám Liz mosolyogva, majd folytatta: - Nem akartam, hogy felkeltsen a pici! Olyan nyugodtan aludtál!
- Szia Liz! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, de… most már jól vagyok! De Te hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, majd leültem mellé, és átvettem a kislányomat. – Szia kicsim! – köszöntem neki, majd adtam a pici homlokára egy puszit.
- Késő este kaptam egy üzenetet Robtól, hogy jöjjek át, mert szükséged van rám! Bedobta a postaládámba a kulcsát. Annyit írt még egy papírra a kulcs mellett, hogy mindenképpen mondjam meg neked: Jól van, nincs semmi baja! És hogy nagyon megbánta azt, amit mondott! Illetve hogy a történtek ellenére nagyon szeret, és reméli, hogy egyszer megbocsátasz neki! Mi történt köztetek Kriszta?

Pár másodpercig csak erősen öleltem Cloét, és éreztem, hogy a könnyek szépen lassan folydogálnak le a tűzforróvá vált arcomon. Aztán lehunytam a szemeimet egy pillanatra, erőt vettem magamon, és megszólaltam:
- Nagyon összevesztünk Robbal az este! Voltak kisebb veszekedéseink az elmúlt idők során, de ennyire még soha nem borult ki egyikőnk sem! És mindennek én vagyok az oka…
- Miért? Mi történt? Mesélj el mindent!
- Ti talán nem sokat vettetek észre az egészből, de a szülés után én nagyon megváltoztam… Robbal szemben! És ezt most utólag be is látom…! Most… hogy nyíltan a fejemhez vágta! – szipogtam. – Nem engedtem, hogy közeledjen felém… még annyira se, hogy egy puszit adjon az arcomra! Csak és kizárólag Cloéval, illetve a külvilág számára játszott „minden a legnagyobb rendben van” show-val foglalkoztam. Se Vele, se magammal nem törődtem! Ő persze segíteni próbált nekem: szólt anyunak, hogy beszéljen rá arra, hogy elmenjek egy pszichológushoz… Rob pedig már be is szervezett egy barátjához! Azt sem tudtam, hogy Ő valaha agyturkászhoz járt!
- Carline-hoz? Ő nagyon jó, tényleg! Robot is ő tartotta a földön!
- Te is ismered? – ütköztem meg, hiszen abban az egyben még mindig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy Rob és Carline…
- Persze! Nagyon jó és felkapott pszichológus Angliában! A híresebb emberek nagy része hozzá jár!
- Akkor kérdezhetek valamit?
- Természetesen! – bólintott Liz, majd kérdő, egyben érdeklődő tekintettel nézett rám.
- Rob és Carline… szóval közöttünk tényleg nincs semmi?! – kérdeztem meg halkan, félénken.
- Te jó Isten, Kriszti! Komolyan ezt vágtad az öcsém fejéhez??!! De hát nem is ismered Carline-t! Persze, hogy nincs közöttük semmi! Való igaz, hogy csinos, dekoratív nő, de férjes asszony, és körülbelül most egy éves a kisfia! Jó, persze ez semmire sem lenne mentség, de… Rob az életét adná érted, annyira szeret! Egyszerűen nem értem meg, hogy ennyi év, és egy csodálatosan szép kislány után hogy képzelhetsz még róla ilyeneket??!! Volt, hogy fél évig nem is láttátok egymást! Közel tízezer kilométer és egy egész óceán választott el benneteket, mégsem csalt meg! Akkor azt hiszed, majd pont a szemed előtt fogja megtenni?? Főleg úgy, hogy már itt van Meli is???
- Ezt mondta Ő is… - hajtottam le a fejem szégyenkezve.
- Mi mást mondhatott volna?! – kérdezett vissza Liz, de a hangsúlyból tisztán érezhető volt, hogy nem vár rá választ. Sóhajtott egyet, majd megfogta a kezem: - Figyelj rám, Kriszti! Nem akarok belefolyni a családi életetekbe, de azt jobb, ha tudod, hogy Rob soha, soha, de soha nem lenne képes azt tenni veled, amit Te már ikszedszerre is a fejéhez vágsz! Igaz, hogy nem hibátlan Ő sem, tudom… de abban ezer százalékig biztos vagyok, hogy a világon Te jelented számára a legtöbbet! Illetve most már Te és Meli!
- Tudom, csak…
- Nincs csak! Nincsenek kifogások! El sem tudod képzelni, mennyit áradozott Rólad nekem! Sőt… van, hogy most is megteszi! Igaz erről nem mesélhetnék, de úgy érzem, muszáj megtudnod! Három nap van az életében, amit mindennél jobban szeret! Az első, amikor meglátott Téged! A második, mikor igent mondtál neki! A harmadik pedig, mikor megszületett az a kis szépség, akit most a kezedben tartasz… - mutatott Liz Cloéra, mire ránéztem a kislányomra, aki mosolyogva, hatalmas kékesszürke szemekkel nézett vissza rám.

Cloé is érzi a feszültséget, és azt a fájdalmat, amit a tekintetem sugároz, mégis mosolyog! Hiszen Ő még nem érti, ami most körülötte történik! Mégis ahogy ránéztem, olyan melegség és nyugalom árasztott el, amit a világon csak egyetlen egy ember képes elérni nálam… az édesapja!

Újra gyűlni kezdtek a szememben a könnyek, és az idegességtől borzalmas hányinger tört rám! Pár mély levegővétel után azonban szerencsére lecsillapodott a kellemetlen érzés, és össze tudtam szedni magam annyira, hogy megszólalhassak:
- Hol van most Robert?
- Konkrétan nem tudom, de szerintem egyik barátjához ment! – válaszolta Liz, majd odasétált hozzánk.
- Figyelj csak! Nem akarlak elküldeni, de ha van valami dolgod, nyugodtan elmehetsz! Jól vagyok… - ajánlottam fel Liznek, de épphogy kimondtam az utolsó szót, a gyomrom bukfencezett egyet. Épp annyi időm volt, hogy a sógornőm karjaiba nyomjam Cloét, és beszaladjak a földszinti fürdőszobába. A gyomrom kidobta az egész – nem túl bő – tartalmát!

- Jézusom Kriszti, jól vagy? – kiáltott be a csukott ajtón keresztül Lizzy.
- Mindjárt… - válaszoltam, majd elfogadható állapotba rendeztem magam, és kinyitottam az ajtót.
- Ne haragudj meg azért, amit most mondani fogok, de… sápadt vagy, mint egy hulla! Utoljára Rob volt ennyire fehér, mikor vámpírt játszott! Biztos, hogy jól érzed magad? – simította meg a karom az egyik kezével, a másikban Cloét fogta.
- Igen, persze! Csak az ideg ráment a gyomromra. Előfordul!
- Lehet azért is van, mert nem ettél ma még semmit! Ülj le, pihenj… addig én csinálok valami kaját! – adta át a lányomat.
- Nem-nem! Inkább hagyjad! Amúgy is át szeretnék menni anyukádékhoz. Majd ott eszem valamit!
- Ez jó ötlet! Elkísérlek!
- Ne Liz! Nem kell babusgatnod! Felnőtt ember vagyok, tudok magamra vigyázni! De azért nagyon szépen köszönök mindent! – álltam fel, és öleltem át őszinte szeretettel.
- Na jó, rendben! De ha bármi baj lenne, azonnal hívj, és jövök! Okés?
- Okés! – mosolyogtam rá, a reggel folyamán először.
- Akkor mentem is! Szia szépségem! – adott két hatalmas, cuppanós puszit Cloénak – vagyis Melinek, hiszen ő így hívja a lányomat –, ami természetesen nagyon tetszett az érintettnek, így jóízűeket nevetett. – Szia Kriszti! És nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben lesz! Ismerem az öcsémet… nem bírja ki sokáig nélküled, vagyis nélkületek! – köszönt el végül tőlem is Liz, majd felöltözött a kinti, igencsak cudar időjáráshoz, kezébe kapta a táskáját, és elment.

Jó melegen felöltöztettem Cloét, majd én is magamra kapkodtam a ruháimat. Igaz, hogy nem éreztem túl jól magam, de úgy voltam vele, hogy a friss levegő biztosan jót tesz majd!
Miután elkészültem, befektettem Cloét a babakocsijába, és szépen lassan elsétáltunk a nagyiékhoz. Clare és Richard hatalmas örömmel fogadott bennünket… így amíg én reggeliztem, egy pillanatra sem kellett arra gondolnom, hogy jól van-e a lányom!

Ahogy befejeztem az evést, és bementem a nappaliba a többiekhez, Clare az első pillanatban észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben:
- Kriszti! Lenne kedved segíteni a konyhában? – tette fel az igen átlátszó kérdést. Richard persze semmit nem vett észre az egészből, hiszen egyrészt férfiből van, másrészt minden figyelmét az unokájának szentelte.
- Persze! – válaszoltam, és a látszat kedvéért halványan elmosolyodtam.

Amint kiértünk a konyhába, Clare kihúzott egy-egy széket magának és nekem, majd leült az egyikre.
- Gyere, ülj le! – mondta határozottan, mégis kedvesen. Tudván, hogy mi fog történni az elkövetkezendő pár percben, követtem az utasítását. – Most pedig mondd el, mi történt! Holt sápadt vagy, a szemeid vörösek, és látszik, hogy majd szétrobbansz az idegességtől! Történt valami?
- A helyzet az, hogy… tegnap este nagyon csúnyán összevesztünk Roberttel! Meggyanúsítottam valamivel, ő pedig nagyon durva, sértő dolgokat vágott a fejemhez! Végül én hozzávágtam a gyűrűimet, majd felrohantam Cloéhoz a szobába, ő pedig összetört valamit a nappaliban, és elviharzott! Nagyon megbántam, amit mondtam neki, és egyáltalán azt is, hogy az elmúlt időszakban ennyire kibírhatatlan és elviselhetetlen voltam, de… jelen pillanatban azt sem tudom, hogy hol van! – meséltem el újra könnyek közepette. – Lizt küldte hozzám, és írt neki egy levelet, hogy mondja meg nekem: jól van, és minden rendben van vele! De mi van, ha összetöri magát?! Vagy valami nagyon nagy hülyeséget csinál??! Kocsival ment el, és annyira ideges még soha nem volt, mint az este…
- Semmi baj Kriszti! Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! – húzott magához Clare vigasztalásképpen, mert a mondandóm végére már szó szerint rázott a sírás. – Biztos vagyok benne, hogy Tomhoz ment, és hamarosan hazamegy! Ha pedig nem talál otthon, azonnal idejön, vagy felhív! Hidd el nekem drágám, hogy minden rendben van vele!
- Nem akarom Őt elveszíteni! Érted Clare? Nem akarom…
- Nem is fogod! Ismerem a fiam! Nagyon félreismertem volna, hogyha ennyiért elhagyná a feleségét és a kislányát! Richard és én is veszekedtünk annyi idősen, mint Ti! Még tányérok is röpködtek néha a részemről… mégis együtt vagyunk! Megesik az ilyen! Ezért mondom, hogy nyugodj meg!
- Igazad van! Akkor… most hazamegyünk, és megvárom Őt! Aztán megbeszéljük a dolgokat! – szipogtam.
- Cloét nyugodtan itt hagyhatod! Hétköznap úgyis olyan keveset látjuk! Ti pedig egészen nyugodtan, veszekedés nélkül beszéljetek meg mindent!
- Rendben! Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattál Clare!
- Tudod, hogy szeretlek kincsem! Olyan vagy már, mintha a lányom lennél! – mosolygott rám, mire köszönetképpen én is visszamosolyogtam rá.

Richard az egészből csak annyit vett észre, hogy jöttünk Cloéval, bementem a nappaliba, aztán kimentem Clare-rel a konyhába, végül pedig egy, a lányom arcára adott puszi után elmentem. Igaz, hogy kérdő szemekkel nézett rám, mikor bementem elköszönni, mégsem szólt egy szót sem. Imádtam Richardban ezt a fajta diszkréciót… ő ugyanis azt az elméletet vallotta, hogy ha szükségem van rá, úgyis felkeresem!

Csípős, hideg szél fújt kint… úgy éreztem, hogy azt a pár milliméternyi havat is, ami pár napja leesett, mind a szemembe fújja! Fáztam ugyan, mégis olyan tempóban szedtem a lábaimat, hogy az egyébként nem éppen rövid utat most alig pár perc alatt megtettem.
Az utcákon csak egy-két ember lézengett, és ők is csak azért, hogy friss reggeliért menjenek a közeli pékségbe. Aki csak tehette, a meleg szobákban maradt!

Ahogy befordultam az utcánkba, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Rob kocsija ugyanis ott állt a ház előtt! Amint újra magamhoz tértem, zsebre tett kezekkel futni kezdtem… amitől persze az arcomat még az addiginál is jobban csípni kezdte a szél! Egyik alkalommal megcsúsztam egy picit a megdermedt havon, mégsem álltam meg egy pillanatra sem, csak szaladtam tovább!

Amint odaértem a kapuhoz, Rob éppen abban a pillanatban lépett ki a ház ajtaján, és maga után húzva azt, kulcsra zárta. Én teljesen ledermedve álltam a járdán, és vártam, hogy mi lesz a reakciója, mikor megfordul.
Miután megfordult, nem nézett fel, csak lehajtott fejjel, hatalmas léptekkel indult el a kapu felé… sapka, kesztyű nélkül, egy szál pulcsiban, lehúzott cipzárú kabátban, és a nyakára dobott sálban. Minden egyes lépésével hatalmasakat dobbant a szívem, és egyre erőteljesebben féltem attól, hogy örökre haragudni fog rám!
Ám amikor felnézett, egyszeriben megtorpant, és a kialvatlanságtól hatalmasra dagadt, vérvörös szemeivel nézett rám.
- Szia! – köszöntem neki, bár annyira halkan, hogy nem voltam biztos benne, hogy hallotta.

Először semmit sem reagált, csak állt és nézett rám. Úgy éreztem, még a levegő is megfagyott körülöttünk! Nem hallottam a szél süvítését, a főúton járkáló autók hangját… semmit! Aztán pár pillanattal később határozottan elindult felém, feltépte az előttem levő, kilincsre zárt kaput, és olyan erősen magához ölelt, hogy úgy éreztem, menten megfulladok.
Annak ellenére viszont, hogy alig kaptam levegőt, olyan boldogság és megkönnyebbülés kerített hatalmába, hogy azonnal kimelegedtem, és el is mosolyodtam!

Se Rob, se én nem szóltunk semmit, csak egymást ölelve álltunk a kapuban. Pár perccel később viszont – mikor már mindketten kezdtük kissé kellemetlenül érezni magunkat – elváltunk, és Rob összekulcsolva a hideg ujjait az én, kesztyűbe bújtatottjaimmal, bevezetett maga mellett a házba.

- Nagyon sajnálom, amiket mondtam Kriszta! Nem is tudom, hogy ejthettem ki ilyeneket a számon! Kérlek… bocsáss meg! – mondta Rob egyenesen a szemeimbe nézve, majd az arcához emelte a még mindig kesztyűben melegedő kezeimet, és ráhajtva a fejét, tartotta azokat.
- Nem édes… Nekem kell bocsánatot kérnem az elmúlt másfél hónapért! Nem tudtam, mi történik velem! Azt gondoltam, minden úgy jó, ahogy csinálom! És igaz, nem ismerem Carline-t, de belátom, hogy hülyeség volt meggyanúsítani Téged! Nagyon sajnálom!
- Szeretlek kicsim! – mondta, miután rám emelte a könnyektől csillogó tekintetét.
Először én is szavakkal akartam tudatni az érzéseimet, de végül úgy döntöttem, hogy a tetteim talán még jobban kifejezhetik azokat! Így levettem a kezeimről a kesztyűket, és olyan közel léptem Robhoz, hogy éreztem az orrából kiáramló meleg levegőt… a jobb kezemet lassan a jéghideg arcára simítottam, majd lábujjhegyre emelkedtem, és gyengéden, óvatosan megcsókoltam.

A karjai először csak lógtak mellettem, mintha el lettek volna halva, de aztán hirtelen visszaszállt beléjük az élet, és azonnal helyet találtak maguknak a derekamon.

Máskor valószínűleg megölt volna ez a vontatott, elnyújtott lassúság, most mégis kimondhatatlanul jól esett! Rob minden apró rezdülését érezni akartam…
Fokozatosan nyugodtak meg az idegeim, ezzel párhuzamosan azonban egyre jobban éreztem a magamban fortyogó tüzet is, amit eddig elpalástolt a szülés utáni depresszió. Elrontani azonban semmit sem akartam ezzel a tombolni készülő vággyal, hiszen az ágyban még egyetlen probléma sem oldódott meg soha!

- Elmegyek Carline-hoz! – mondtam halkan, miután hosszú perceket követően abbahagytuk a csókolózást.
- Nem muszáj, ha nem akarsz! Én nem akarom erőltetni… - suttogta Rob, majd újra meg akart csókolni. Én azonban a szájára tettem a mutatóujjam…
- De el akarok menni! Most már tudom, hogy nagyon nincs rendben velem valami, és… nem akarlak elveszíteni!
- Ne butáskodj szívem! - puszilta meg a homlokom: - Ennyitől még nem fogok elmenekülni! Gondolom Neked sem volt éppen a legcsodálatosabb időszakod így visszagondolva… én viszont mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy az elkövetkezendő hónapokat, éveket a legeslegszebbé tegyem! Rendben?
- Rendben! – mosolyodtam el boldogan, és hozzábújtam.

- Cloé anyuéknál van? – kérdezte Rob egy kicsivel később.
- Igen! Apukád teljesen el van ájulva Tőle! Mikor eljöttem, éppen énekelt és gügyögött neki! Soha nem láttam még őt ilyennek… mármint Richardot! – nevettem el magam. Visszagondoltam a jelenetre: Rob édesapja ül a kanapén, kezében Cloéval, és babanyelven próbálja megértetni magát a kislányunkkal.
- Hát… én sem láttam még őt ilyen helyzetben! Az emlékeimben mindig a kemény apafiguraként jelenik meg, pedig Vic mesélte, hogy mikor megszülettem, énekelt nekem minden este, és sokszor ő is fürdetett meg! Mégis valahogy furcsa őt elképzelni, amint dédelgeti Cloét, és gügyög neki…
- Ha sietünk és Cloé azóta nem aludt el, szerintem még láthatjuk Őket együtt! Gyere… - kulcsoltam össze a kezem Robéval, és magam után kezdtem húzni. Ő azonban lecövekelt. Visszafordultam, és ránéztem: - Mi a baj?
- Valamit elfelejtettél! – mondta féloldalas mosollyal, majd visszahúzva magához, megfogta a jobb kezem, és egy laza mozdulattal, egyszerre húzta fel a gyűrűsujjamra mindkét gyűrűmet.
- Köszönöm! - pillantottam rá a gyűrűkre, majd néztem fel Rob szemeibe.
- Ezek Téged illetnek! Szeretlek!
- Én is szeretlek! – mondtam én is, majd újra egy gyengéd csókban forrtunk össze.

Miután „meguntuk” egymást, és már mindkettőnknek kezdett elviselhetetlenné válni Cloé hiánya, megfogtuk egymás kezét, és szépen lassan, kiélvezve egymás társaságát, gyalog indultunk el Rob szüleinek házába.

Szavazás végeredménye!

Sziasztok!

Megszületett a szavazás végeredménye!
12 óráig összesen összesen 78 szavazat érkezett, ebből pedig 59-en (75%) a keddi, 19-en (24%) pedig a pénteki időpontra szavaztatok! Ez pedig egész pontosan azt jelenti, hogy holnap délután hozom nektek az új fejezetet! :)

Viszont azt azért szeretném még egyszer megemlíteni (hogy még véletlenül se feledkezzen meg róla senki), hogy azzal, hogy holnap hozom az új fejezetet, a rá következő (vagyis a 74. rész) csak november 6-án vagy 7-én kerül majd fel a blogra!
Remélem addig nem felejtitek el Krisztit, Robot, és Cloét! :PP

Puszi mindenkinek & szép napot!
Sabyna

ui.: A közvélemény-kutatás végeredménye a lap jobb oldali sávjának legalján megtalálható!

Szavazz!!!

Sziasztok!

A következő fejezettel kapcsolatban érkezett egy kérés, hogy az események nagy feszültséget okozó hangulatára való tekintettel - amennyiben tudom - előbb hozzam a folytatást!
Mint ahogyan azt az utolsó rész hozzászólásainál írtam, a következő héten ugyan szünetem van az egyetemen, de a szünet utáni héten 3 zárthelyi és egy referátum vár rám, amire készülnöm kell, így a történet írására sajnos nem lesz elég időm! Viszont...

... amennyiben valóban nagyon kíváncsiak vagytok a folytatásra, és a jobb szélső sávban, a 'Fejezet-előrejelző' fölött elhelyezett közvélemény-kutatáson a keddre szavaztok a legtöbben, a keddi nap folyamán (valószínűleg délután) hozom az új részt!
Ez azonban azt a negatívumot vonszolja szorosan maga után, hogy a tanulás miatt semmiképpen sem marad időm még egy fejezet megírására a héten, így a következő - vagyis a 74. fejezet - csak november 6-án vagy 7-én kerülne fel a blogra!

Ha a péntekre szavaztok a legtöbben, akkor azt hiszem, érthető, mikor kerül fel a következő fejezet!

A szavazás holnap - azaz október 25-én - 12 órakor zárul le, így voksoljatok! A döntés a Ti kezetekben van! ;P

Puszilok mindenkit,
Sabyna

72. fejezet - Derűre ború

- Akkor mi a baj? Jaj, Rob! Mondd már!!! – dühöngtem legbelül, viszont kérlelő szemekkel néztem a férjemre. Lehajtotta a fejét, vett egy mély levegőt, majd újra a szemeimbe nézett:
- Előbb ígérd meg kicsim, hogy nem borulsz ki! Nem is tudom, mit kezdenék magammal, ha belebetegednél…
- Ne szórakozz már velem, légy szíves! Mi történt?
Ahogy kutattam a szemeiben a választ, újabb csillogást véltem felfedezni bennük – ám ez nem természetes csillogás volt, hanem a könnyek visszatükröződő fénye. Újra mély levegőt vett, majd szólásra nyitotta a száját… de mielőtt elárulta volna a „nagy titkot”, elfordította a fejét. Alig hallottam meg, amit mond:
- Nem lehet több gyerekünk!

Mikor elérték az agyamat a szavak, úgy éreztem, hogy valami oknál fogva nem akarja azokat elfogadni. Újra és újra elismételtem magamban az egyre jobban fájó mondatot, mégis úgy éreztem, hogy pillanatnyilag nem vagyok képes arra, hogy felfogjam és megértsem, mit jelent ez! A fájdalom viszont égetett belülről – minden egyes porcikámat marta, mint a sósav! Megmozdulni azonban nem tudtam…

- Te-tessék? Elismételnéd még egyszer?? – szólaltam meg pár perc hallgatás után. Rob engem nézett. Éreztem a tekintetét magam, én viszont nem bírtam felnézni Rá.
- Nem lehet többé kisbabánk… - mondta, még az előzőnél is halkabban.

Az újra elhangzó mondat tett végül pontot az i-re… az eddig stagnáló állapotban fortyogó belsőm mondhatni lángra lobbant. Úgy éreztem, a szívem, a gyomrom, a torkom, mindenem egy aprócska, mogyoró nagyságú valamivé szűkül össze, aztán gyenge émelygés fogott el, majd még kézben tarthatóan ugyan, de forogni kezdett a világ körülöttem. Nem tudtam eldönteni, hogy a mérhetetlen szomorúság és lelki fájdalom, vagy a fogalmam sincs, honnan és miért jövő, de hihetetlenül intenzív düh váltja-e ki mindezt belőlem.

- Miért? – böktem ki, de igazából nem is érdekelt a válasz. Csak Cloé és egy, a gondolataimban szereplő, de arc nélküli baba forgott az agyamban, akiről mindössze annyit éreztem, hogy a gyerekem… a lányom kistestvére!
- Miután elaltattak, több kisebb műtétet hajtottak végre Rajtad, amik életbevágóan fontosak voltak. Semmi olyat nem csináltak, amivel Ők maguk zárták volna ki a lehetőséget arra, hogy később egy második kisbabát szülhess, de… a szervezetedet annyira megviselte Cloé születése, hogy nem tud többé életképes petesejteket termelni. Az orvos akarta elmondani Neked, de úgy gondoltam, még várni kell ezzel egy kicsit, és… amúgy is én szerettem volna elmondani! Nagyon sajnálom édesem! Nagyon sajnálom! – lépett elém Rob, és megpróbált átölelni, én azonban hátrébb léptem.
- Most… ne érj hozzám! – mutattam fel mindkét tenyerem tiltakozásképpen, az arcára azonban még mindig nem tudtam felnézni.
- Kicsim! Ne taszíts el magadtól! Meg fogsz betegedni, ha nem…
- Azt mondtam, hogy hagyj békén! Mit nem értesz ezen??!! – üvöltöttem rá, majd megpördültem, és felsiettem a lépcsőn egyenesen Cloé szobájába.

Az elkövetkezendő pár napban szó szerint semmi mást nem csináltam, csak Cloéval foglalkoztam. Pelenkáztam, etettem, itattam, énekeltem neki, illetve játszottam és együtt aludtam vele. Az állandóan körülöttünk bóklászó férjemre úgy tekintettem, mintha ott sem lenne… valahogy azt tartottam jónak és normálisnak, hogy a kislányommal törődöm minden percben!

Robertet egyszerűen nem tudtam elviselni magam körül, sőt… jóformán azt sem engedtem meg neki, hogy Cloéval foglalkozzon! Főleg a jelenlétem nélkül! Bármit csinált, nekem semmi nem volt jó! Minden úgy volt tökéletes, ahogyan én csináltam! Ezek által pedig természetesen a kettőnk közötti kapcsolat is fokozatosan romlott… legalábbis az én részemről!

A november végén tartott keresztelőn is meglátszott rajtam a feszültség és a férjemtől való húzódzkodás, hiszen ahogy álltunk a pappal szemben, és a keresztszülők – akik végül Rob nővére, Liz, és a bátyám, Máté lettek – tartották Cloét, Rob át akarta karolni a derekam. Én azonban abban a pillanatban, ahogy megéreztem a puhatolózó ujjakat a vékony selyemszoknyán keresztül, azonnal arrébb léptem egy fél lépést. Le sem vettem a szemem a kíváncsian nézelődő, gyönyörű kislányomról, így nem láthattam Rob arcát… a keresztelő után azonban láttam Clare, az anyukám, és a barátnőim tekintetében a meglepettséget, és a kérdőjelet. Foglalkozni azonban ebből a szempontból cseppet sem foglalkoztam velük!

Azt leszámítva, hogy nem akartam, hogy beleszóljon bárki is a magánéletembe, mindenkivel ugyanúgy viselkedtem, ahogy a szülés előtt… a férjemet kivéve! Az állandó kioktatásomat és korrigálásaimat azonban ő sem tűrte sokáig, így bekeményített!
- Én is megyek veletek! – közölte velem Rob egyik délután, mikor a télhez képest szép időre való tekintettel eldöntöttem, hogy kiviszem Cloét egy kicsit a levegőre. Már fel is öltöztettem Őt, csak a kocsiba kellett befektetnem.
- Szeretnék a lányommal menni! – válaszoltam határozottan, rá se nézve a férjemre. Közben óvatosan Cloét is befektettem a babakocsiba.
- Egész álló nap a lányoddal vagy, engem pedig oda sem engedsz hozzá! Az apja vagyok, nekem is hiányzik!!!
- Ha hiszed, ha nem, de nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy az apja vagy! De… most akkor is azt szeretném, ha csak ketten mennénk!
- Én meg azt, ha hárman… mint egy igazi család! Hiányzol Kriszta! – lépett közelebb egy kicsit, én azonban a babakocsi másik oldalára mentem, és behajoltam Cloéhoz.
- Jó… akkor vegyél fel valamit! Hideg van kint! – nyugodtam bele.
- Azonnal jövök! – mondta Rob boldogsággal a hangjában, majd abban a pillanatban el is tűnt.
Én pedig fogtam magam, Cloét és a babakocsit, majd kisétáltam a házból. Csúnya dolog volt tőlem, de akkor is egyedül akartam lenni a lányommal!

*

Már elmúlt Mikulás, és a Karácsony ott toporgott az ajtónk előtt. Igaz, hogy nem túl sok időm jutott Cloé mellett bármi másra, a karácsonyi bevásárlást azonban semmiképpen sem akartam kihagyni! Robertnek pár napra el kellett utaznia, így tökéletes alkalmam nyílt arra, hogy bevásároljak… anélkül, hogy állandó jelleggel idegesítene! Igaz, hogy nagyon összevesztünk azután, hogy egy hete nem vártam meg Őt, hogy aztán együtt mehessünk sétálni… azt azonban még én sem tudnám megtenni, hogy nem lepem meg Őt valamivel a kedvenc ünnepemen!
Így Cloét átvittem Rob szüleihez, Vic, Liz és én pedig elmentünk vásárolgatni. Végül szerencsémhez híven úgy alakult, hogy megint mindenkinek sikerült megvennem, amit eltereztem, kivéve a férjemnek! Az Ő ajándéka még várat magára egy kicsit…

Épp elindultam Cloéval hazafelé, mikor elkezdett csörögni a telefonom. Először azt hittem, Rob az, hiszen minden nap hív, hogy jól vagyunk-e… ám most az egyszer nem Ő volt.
- Szia anyu! – köszöntem boldogan, magyarul a telefonba.
- Szia kislányom! Hogy vagytok? Minden rendben van? Nagyon rég beszéltünk!
- Igen, persze. Minden a legnagyobb rendben van, csak tudod, Cloé minden percemet lefoglalja, így még meghalni sincs időm! – kuncogtam a telefonba.
- Naaa… ne használj ilyen hasonlatokat Krisztina!
- Rendben anyu! Egyébként veletek minden rendben? Apu elutazott már?
- Igen! De mond csak kincsem… tényleg minden rendben van? Nem szoktál ilyen boldog lenni, mikor Rob nincs otthon!
- Ez való igaz, de most éppen a karácsonyi ajándéka után kutatok, így örülök, hogy nincs itthon. De… miért is érdekel ez téged ennyire?! – kérdeztem anyutól, közben pedig pörögni kezdett az agyam a lehetséges válaszok után kutatva.
- Hjaj, Krisztina… tudod, hogy soha nem szerettem, ha hazudsz nekem! Láttam a keresztelőn, hogy valami nincs rendben közted és a férjed között!
- Semmi olyasmi, amit ne tudnánk megoldani!
- Ezt nem nagyon hiszem…
- Mit mondott neked Rob?! – szegeztem neki a kérdést.
- Az égvilágon semmit nem mondott! Az édesanyád vagyok! Egyrészt látom, ha valami nincs rendben veled, másrészt pedig én is szültem, és tudom, mi az a szülés utáni depresszió!
- Ugyan anya! Ne fesd már az ördögöt a falra! Hogy lennék depressziós??!!
- Hidd el kicsim, ezt Te magad nem veszed észre! Orvoshoz kell menned ezzel! Van egy jó pszichológus…
- Nem, nem és nem! Anya!!! Rob panaszkodott, igaz? Mert nem foglalkozok vele, csak a lányunkkal?!! És különben is… hogy beszéltél vele? Egyszerre megtanult magyarul? Vagy te angolul??
- Robert nem mondott semmit, Őt ne hibáztasd!
- Anyu, ne haragudj, de ez nagyon átlátszó! Egyébként meg… köszönöm, hogy aggódsz értem, de majd megoldjuk a problémáinkat! És most mennem kell, ha nem haragszol! Szia…
- Szia kincsem, és vigyázz magadra! Puszilom Cloét! Szeretlek!
- Jó! Szia… - köszöntem el ismét, és kinyomtam a telefont. Ha addig még nem is, most már valóban majd szétrobbantam a Rob iránt érzett dühtől!

Tudtam, hogy Rob este érkezik haza, mégsem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Kimentem a konyhába, beleültettem Cloét a baba-hintaszékébe, majd úgy döntöttem, hogy csinálok egy kis pizzát. Rob és én is szeretjük, mindemellett pedig nem is kell vele sokat pepecselni.

Épp a második adagot tettem be a sütőbe, amikor hallottam, hogy csukódik az ajtó. Pár pillanattal később pedig megéreztem Rob karjait a csípőmön.
- Szia szerelmem! – köszönt egészen közel a fülemhez, majd a kezeit a hasamra csúsztatta, és belepuszilt a nyakamba. Cloé születése előtt még a legvadabb rémálmaimban sem hittem volna, hogy valaha attól a gyengéd puszitól, simogatástól és öleléstől, amit annyira imádtam, ki fog rázni a hideg. Most viszont pontosan ez történt… főleg mikor a hasamhoz ért!
- Szia! – köszöntem vissza, és elhajtva a fejem tőle, kiléptem az öleléséből. Csak egy halk sóhajtást hallottam felszakadni Rob tüdejéből, majd odament Cloéhoz, kivette a hintaszékből, és puszilgatni, ölelgetni kezdte. Cloénak szemmel láthatóan tetszett a dolog, hiszen boldogan nevetgélt az édesapjánál… én viszont úgy éreztem, másodperceken múlik, hogy odalépjek, és kirángassam a kislányomat a karjaiból! Végül nem tettem meg… inkább vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem egy pillanatra, majd visszafordultam a pizzákhoz!

Miután mindhárman megvacsoráztunk, és egy fél óra pihenés után megfürdettük Cloét, már bőven 8 óra volt. Így felmentünk, és befektettük őt a kiságyába. A kis tündér már annyira álmos volt, hogy énekelni sem kellett neki ahhoz, hogy elaludjon!
Pár percig csak álltunk szótlanul a kiságya mellett, és néztük, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre került az álmok sokaságában… ám ezt a meghitt látványt és pillanatot Rob érintése egy az egyben megtörte! A csípőmre csúsztatta a kezét, majd mikor felnéztem Rá, láttam a szemében a szomorúságot és a vágyat. Ez a vágy azonban nem a szenvedélyes, tüzes vágy volt, amire az ember először gondolna…
- Beszélhetnék veled?! – kérdeztem halkan Tőle. Válaszképpen csak bólintott. Meg sem vártam egy esetleges második reakcióját, azonnal kisiettem Cloé szobájából. A lépcsőn lefelé lépkedve hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót… így legalább attól sem kell tartani, hogy felébred a kislányunk!

Ahogy leért ő is, abban a pillanatban karba tett kezekkel szembefordultam vele, és a tárgyra tértem:
- Te bolondnak hiszel engem?!
- Tessék?? – kérdezte értetlenül. Megfordult az agyamban, hogy talán mégsem ő említett valamit anyának… valami odabent azonban mégsem hagyott nyugodni!
- Azt kérdeztem, hogy hülyének hiszel??!! Miért kellene nekem pszichológushoz mennem??!! – kérdeztem mérgesen.
- Tehát említette… - mondta nagyon halkan, valószínűleg csak magának. – Te nem veszed észre magadon, kicsim, de segítségre van szükséged! Én mindent megpróbáltam már, ami csak lehetséges volt, de csak annyit értem el vele, hogy utálsz! Tisztelem és becsülöm, hogy ennyit foglalkozol Cloéval, de nem csak vele kellene, hanem magaddal… és velem is!
- Áh, értem! Szóval az a bajod, hogy szülés után másfél hónappal még nem fekszem le veled??!! Erről van szó???!!! Mégis hogy a jó fenébe akarhatsz ilyet kérni tőlem??!! Ha???
- Félreértesz! Én nem…
- Ráadásul úgy, hogy többé gyerekem se lehet! Tudod te, mekkora fájdalom ez nekem??!! Nem! Te nem értesz semmit!!!! – tettem fel neki sorra a kérdéseket egyre hangosabban és hisztérikusabban, mire a végén sírva fakadtam.
- Édesem! Hidd el, nem akarok rád erőltetni semmit sem! Eszembe se jutott, hogy másfél hónap után lefeküdj velem! De szükségem van Rád, érted? Szeretlek! Lehet, neked különösebben fel sem tűnt, de mióta Cloé megszületett, még puszit sem adhatok Neked! Beleőrülök abba, hogy ilyen feszültnek és idegesnek kell látnom Téged nap, mint nap! Tennem kell valamit!
- És semmi más nem jutott eszedbe, csak hogy pszichológushoz küldesz?! Semmi eredetibb ötleted nincsen??!! Istenem… színész vagy! – törölgettem meg a szemeimet a mutatóujjammal.
- Már nincs más lehetőség! Van egy nagyon jó barátom, akihez én is jártam még a Twilight őrület ideje alatt. Már kértem is tőle egy időpontot… el is kísérlek, és megvárlak a váróban!
- Szóval már szervezkedsz is helyettem??! Ccc… - dobtam le magam a kanapéra.
- Carline így év végére mindig nagyon be van táblázva, de szerencsére Téged be tudott még iktatni.
- Értem! Szóval nő! És nagyon jó „barátod”, igaz? – mutattam a macskakörmöket a levegőben.
- Ne csináld már, kicsim! Carline és köztem nincs semmi, csak segített abban, hogy ne kattanjak be a hirtelen jött hírnévtől! Ennyi…
- Csinos, ugye? Biztosan jobban néz ki, mint én jelen pillanatban! Végülis ha jobban belegondolok, igazad van… én amúgy is jobban hasonlítok most egy hurkához, mint a régi önmagamhoz. Menj is hozzá, élvezd az életet! Ha velem már úgysem tudod… - pattantam fel, és ki akartam menni a konyhába, de elkapta a karom.
- Hallod Te magad ilyenkor??!! Mégis hogy gondolhatsz olyat, hogy megcsallak, amikor nem egészen két hónapja adtad meg nekem életem legszebb ajándékát??! Tényleg ekkora szemétládának tartasz?!
- Mit gondolhatnék, amikor három napra csak úgy eltűnsz? Azt sem tudom, hol voltál… bár azt most már igen, hogy kivel! De azt azért remélem, hogy nem Andalúziába vitted!
- Komolyan! Felejtsd már el ezt az egészet! Nem csallak meg, hidd már el! Ha egyáltalán szóba állnál velem, tudnád, hol voltam! – kiabálta, majd elengedett, és idegesen beletúrt a hajába: - Először Kristennel gyanúsítgatsz, most meg Carline-nal! Ashley-vel, Nikki-vel, Lisával, vagy bármelyik másik barátnőddel nem akarsz összeboronálni??!!
- Szerinted nincs rá okom, hogy gyanúsítgassalak??! – néztem a szemeibe.
- Nincs! Abszolút semmi okod nincs rá!
- Hah… - mosolyodtam el fintorogva.
- Ha már annyira akarod ezt… én is mondhatnám, hogy megcsalsz! Nem akarod, hogy megérintselek, hogy megöleljelek, hogy megpusziljalak! Talán valaki másra vágysz?! Josh-ra, Erikre, vagy valamelyik ügyfeledre netán??!
- Te mégis mi a jó francról beszélsz?????! – üvöltöttem.
- Hogy a legjobb védekezés a támadás! Beveszem itt a nagy körítést, hogy szülés utáni depressziód van, közben meg csak meguntál! Vagy talán rájöttél, hogy a karriered mégiscsak fontosabb kellett volna, hogy legyen, mint Én?! A lányodat is megbántad, hogy megszületett??! Hm??? Cloét is megbántad??!! – kiabált ő is.
- Normális vagy?!! Hogy mondhatsz ilyet??!!
- Mi az, hogy hogy mondhatok ilyet??!! Ugyanúgy, ahogy Te gyanúsítgathatsz engem!
- Jó, tudod mit??!! Elegem van belőled! Rohadj meg Robert Pattinson! – ordítottam, miközben mindkét szememből patakokban folytak a könnyek, majd megfogtam a két gyűrűmet, lehúztam az ujjamról, és odavágtam Robhoz.
- Ez a megoldás?! Hozzám vágod a gyűrűket?! Ennyi??!! – kiabált utánam, de én már se hall, se lát, rohantam fel az emeletre. Mikor felértem, akkor hallottam csak meg, hogy Cloé teljes tüdejéből ordít. Valószínűleg a kiabálásra ébredt fel!

Beszaladtam hozzá, felkaptam a kiságyból, és még könnyes, vörös szemekkel, szipogva ugyan, de nyugtatgatni kezdtem Őt.
- Csss! Semmi baj kicsim! Nyugodj meg! – ringattam, miután a kis fejét a vállamra hajtottam.

Alighogy lenyugodott egy kicsit Cloé, egy hatalmas csörömpölést hallottam a földszintről, amit még egy tompa csattanás, és cifra szitkozódások sora követett. Felzokogtam és közelebb húztam magamhoz a kislányomat.
Mintha a csattanással az agyamban is a helyére kattant volna valami, mert egyszeriben hihetetlenül megbántam mindent, amit az elmúlt tíz perben mondtam vagy tettem, és egyszeriben nagyon sajnálni, illetve még annál is jobban félteni kezdtem Robertet!

Cloé már megnyugodott a karjaimban, és elkezdett vissza-visszaszundikálni a félbeszakított álmába. Visszafektettem Őt a párnák közé az ágyába, betakartam, adtam neki egy puszit, majd egy perc tört része alatt eldöntöttem, hogy lemegyek Robhoz. Mikor azonban csuktam be Cloé szobájának ajtaját, hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó.
Lerohantam a lépcsőn, és akkor láttam meg, hogy Rob elment. Pár pillanattal később pedig hallottam, hogy beindítja az autóját, és elviharzik a ház elől.

Leültem az emeletre vezető lépcső legalsó fokára, a kezeimbe temettem az arcomat, és zokogni kezdtem. Akkor realizálódott bennem, hogy lehet, most veszítettem el Robertet örökre – csak és kizárólag az én hülyeségem miatt!

Pár perc magamba zárkózás és semmire sem gondolás után felmentem Cloé szobájába, kivettem a mélyen alvó kislányomat az ágyából, és visszamenve a hálószobánkba, lefektettem Őt a franciaágyra. Óvatosan mellé bújtam, és először könnyezve feküdtem mellette, de egy rövid idő után Cloé babaillata, és egyenletes, nyugodt szuszogása szépen lassan álomba ringatott.

71. fejezet - Aprócska csoda

- Nem akarok császármetszést végrehajtani, hiszen a kislánya is nagyon kívánkozik már kifelé… - mosolyodott el az orvosom, amit csak a szeme sarkában megjelenő kis ráncokból láttam, hiszen műtős maszk volt rajta.
- Tehát kislány? – mosolyodtam el én is boldogan.
- Igen! Egy egészséges, és nagyon erős kislány! Biztosan az édesanyjától örökölte a kitartását… - bókolt nekem a doktor, de én csak tovább ámultam azon, hogy kislányom lesz. Egy csodaszép, okos, egészséges kislány szülei leszünk perceken belül!

A boldogságomat azonban egy pillanat alatt óriási félelem váltotta fel, hiszen a szívhangot jelző gép éles és gyors tempójú csipogása újra elérte a tudatomat.
- Mit csináljak, doktor úr? Kérem, mondjon már valamit! Ha nem szülöm meg a kicsit, meg fog… - pánikoltam be.
- Nem fog meghalni, Christina! Nyugodjon meg! – csitított a doktor, de láttam a szemein, hogy ez a nyugtatgatás neki is csak amolyan önkéntes reakció, hiszen a gondolatai teljesen máshol jártak. Egészen pontosan a kislányom megmentésén!

- Rendben! Úgy tűnik, hogy a hölgyemény magától nem tud kicsúszni a szülőcsatornán keresztül, ezért segítenünk kell neki egy picit. Christina, nagyon figyeljen rám! Amikor szólok, olyan erősen, amennyire csak tud, nyomjon! Rendben van?
- Igen, rendben! – mondtam, bár nem voltam biztos abban, hogy meg tudom tenni. Az érzéstelenítőtől jóformán semmimet sem éreztem, és folyamatosan csukódott le a szemem a kimerültségtől és a fáradtságtól.
Az azonban teljesen kizökkentett a bóbiskolásból, hogy Dr. Calder feltérdelt mellém az ágyra, és közvetlenül a mellem alatt, a hasamra tette a kezeit. Meg akartam kérdezni, hogy mégis mit csinál, amikor elhangzott a vezényszó:
- Most! – mondta hangosan, én pedig fogalmam sincs, hogy hogyan, de egy lélegzetvételnyi idő alatt összeszedtem minden erőmet és energiámat.

Abban a pillanatban, ahogy én nyomni kezdtem, a doktor egy határozott – és valószínűleg ha nem lenne bennem egy lónak is elegendő fájdalomcsillapító, fájdalmas – mozdulattal hatalmasat tolt a hasamon.
Fájdalmat nem, ám nagyon furcsát, és kellemetlent kezdtem érezni… azonban mikor megláttam a lábaimnál álló asszisztens mosolygó és csillogó szemeit, heves dobogásba kezdett a szívem. Hallani azonban semmit sem hallottam, ezért a pánik is kezdett eluralkodni rajtam rendesen.

Mindenki azonnal sürögni-forogni kezdett, és az asszisztens, aki a lábamnál állt, most hátat is fordított nekem. Semmit sem láttam vagy hallottam, ezért már a szemeim is kezdtek könnyekkel megtelni.
- Mi történik? Hol a lányom?? – kérdeztem. Azt reméltem, hogy Dr. Calder fog válaszolni, de mikor odanéztem, láttam, hogy egy nővér áll mellettem. Nem is vettem észre, hogy lement az ágyról az orvosom.
A válasz azonban mégsem mellőlem érkezett, hanem picit távolabbról, egy éles, erőteljes, mégis boldogságot jelentő babasírás formájában. A kislányom sírása volt!
- Ő… ő az…? – csak ennyit tudtam kinyögni, hiszen a megkönnyebbülés, a boldogság, és a meghatódottság egyszerre árasztott el. A könnyek megállás nélkül dőltek a szememből, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül a kettő keverékét választottam!

- Gratulálok anyuka! Egy csodaszép kislánya született! – tűnt fel újra Dr. Calder egy fehér törölközőbe csavart aprósággal a karjaiban, majd rám mosolygott, és a kezembe csúsztatta a kislányomat.
Először megrémültem egy kicsit, hogy mégis hogy fogjam meg ezt a törékeny kis lényt, de ahogy a törölközőn át megéreztem a kis testét, ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Óvatosan magamhoz húztam, majd az arcára néztem. Már most láttam benne Rob minden vonását: a törléstől kesze-kuszává vált haját, a száját, a fülét, és azt a fajta tökéletességet, amit az édesapjában is láttam már a kezdetek kezdetén. Ugyanolyan nyugodtan, lehunyt szemekkel pihent ez a kis csoda a karjaimban, mint ahogyan Robert szokott mellettem!
- Szia Cloé! Én vagyok az anyukád! Jól megszenvedtünk mindketten azért, hogy itt legyél, de… pontosan ezért foglak még annál is sokkal jobban szeretni, mint ahogy egyébként tenném! – suttogtam a kislányom fülébe, majd nyomtam egy gyengéd puszit a homlokára, amitől megmozdult ugyan, de nem kezdett el sírni.
- Christina! Most el kell vinnünk a kislányt, hogy megvizsgálhassuk, és rendesen megtisztíthassuk. Ön pedig kap egy altatót, hogy nyugodtabban pihenhessen! Nyugodjon meg, most már minden rendben van! Aludjon, és mire felkel, nagy valószínűséggel már a kislánya is ott fog aludni maga mellett a szobában! – mosolyodott el végül a doktor, majd hátat fordított, és pár asszisztenssel együtt elvitték Cloét.
- Mi lesz a neve a kislánynak? – kérdezte a mellettem álló nővér. Én még mindig az ajtót néztem, ahol kiment a doktor, ezért kicsit összerezzentem, ahogy hozzám szólt. A válasz azonban szinte ösztönösnek mondhatóan jött:
- Cloé Melody Pattinson.
- Csodaszép név egy csodaszép kislánynak. Gratulálok! – mondta a nővér, majd már csak annyit láttam, hogy egy másik nővér felírja egy papírra Cloé nevét. A szemeim szinte abban a pillanatban elnehezedtek, ahogy megéreztem a karomon az ujjakat. Nem akartam elaludni, mert meg szerettem volna várni, hogy visszahozzák Cloét, de végül győzött a fáradtság és az altató. Elaludtam…

*

Mocorgás ütötte meg a fülem. Szépen lassan szereztem tudomást arról, hogy valójában nem otthon, az ágyunkban alszom, hanem egy kórházban. Aztán eszembe jutott, hogy már megszültem a kislányomat, és ez megmosolyogtatott. Friss virágok üdítő illata töltötte meg az orromat, majd ebből az idilli pillanatból egyetlen egy kérdés rántott ki: hol van Cloé?
A szívem abban a pillanatban kalimpálni kezdett, és a szemeimet is azonnal kinyitottam. Az a látvány azonban, ami fogadott, eddigi életem legszebbje volt.

Rob ott ült az ágyamtól egy-két méterre levő széken, karjaiban pedig a kislányát, a kislányunkat ringatta. Örömkönnyek töltötték meg a szemeim sarkait, és boldog mosolyra húzva a szám, tovább néztem Őket. Rob le sem vette a szemét a karjaiban fekvő – és valószínűleg alvó – szeme fényéről.
- Alszik? – kérdeztem halkan, és amennyire tudtam, ülő helyzetbe toltam magam.
- Mint a bunda! – válaszolt Rob, miután felnézett rám, és ragyogóan elmosolyodott. Anélkül, hogy mondanom kellett volna, lassan felállt a székből, és odajött hozzám. – Szia szerelmem! – köszönt, miután leült mellém az ágyra, majd adott egy puszit a homlokomra… végül pedig átcsúsztatta a karjaimba a kislányunkat.
- Minden rendben van vele? Teljesen egészséges? Csak pár pillanatig lehetett nálam, utána elvitték megvizsgálni, én pedig elaludtam! – zúdítottam a férjemre az akkor éppen eszembe jutó összes kérdésemet.
- Nyugodj meg kicsim! Minden a legnagyobb rendben van. Egészséges, mint a makk! És szerencsére Te is az vagy!
- Hogy-hogy szerencsére? – ütötte meg a fülem ez a szó.
- Erről inkább ne beszéljünk, rendben? Mindketten a lehető legegészségesebbek, és leggyönyörűbbek vagytok! Szeretlek… - nyomott egy puszit a számra, majd hozzátette: … mindkettőtöket! – végül óvatosan Cloé buksiját is megpuszilta. Ránéztem a kislányunkra, és most először láttam, hogy már kis ruha is volt rajta, és egy pihe-puha, rózsaszín babatakaróba volt becsavarva.
Rob valószínűleg észrevette, hogy meglepődtem a takarón:
- Jennie-ék hozták! Ez az egyik ajándékuk a sok közül! – mondta Rob.
-Jennie-ék? De hogy…?
- Ahogy bevittek a szülőszobába, nem bírtam magammal, és körbetelefonáltam mindenkinek. Jennie-ék két órára rá már egy Londonba tartó járaton ültek… pontosan úgy, hogy anyukádék, és a magyar barátaink is. Ash, Nikki, és Kellanék sajnos csak holnap érkeznek, mert olyan elfoglaltságuk van, amit nem tudnak félbeszakítani. Jackson, Taylor, Marcus, Tom, Bobby, Phil és Dan viszont már itt vannak! Anyuék, illetve Liz és Vic is a váróban vannak. Ja, és Josh, a kollégáid, meg a volt egyetemes évfolyamtársaid is jönnek, amint tudnak. Mindenki itt van, illetve itt lesz szívem!
- Ennek nagyon örülök, és hihetetlenül hálás is vagyok, de a kérdésemre még mindig nem válaszoltál! Mi az, hogy szerencsére én is egészséges vagyok? Történt valami, amiről nem tudok?!
- Édesem, kérlek! Ne izgulj! Majd ha már teljesen kipihented magad, elmondok minden. Ígérem! Rendben?
- Azzal izgatom fel magam csak, Robert, hogy titkolózol! De tudod mit? Most az egyszer szavadon foglak! De csakis azért, mert nem akarom felébreszteni Cloét! – mosolyogtam rá a karjaimban édesdeden alvó csöppségre, az idegesítő tudatlanság azonban, amit Rob ébresztett bennem, teljesen beleégette magát az agyamba.

- Köszönöm! – súgta oda nekem halkan Rob pár perc csendet követően.
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Ezt a gyönyörű kislányt, kicsim!
Elnevettem magam, de miután Cloé mocorogni kezdett a karomban, gyorsan abbahagytam.
- Azt hiszem, inkább nekem kellene megköszönnöm Őt! – kuncogtam halkan, majd szembefordultam Robbal, és a szemeibe néztem. Láttam a tekintetében azt az őszinte hálát, és mérhetetlen boldogságot, ami jelen pillanatban engem is jellemzett. Ki akartam mutatni minden érzésemet, de nem tudtam túl sokat válogatni az eszközökben, így egyszerűen csak odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam. – Szeretlek! – mondtam végül, és boldogan rámosolyogtam.

- Az orra a Tiéd! – szólalt meg Rob, miután a pár perces egymással foglalkozást követően újra a kislányunkat néztük. Nem tudtunk betelni a látványával!
- Legalább egy valamiben hasonlít rám is! – jegyeztem meg ironikusan, igazából viszont nagyon is örültem annak, hogy az édesapjára hasonlít.
- Ezt meg miért mondod? Szerintem ugyanolyan gyönyörű, mint Te!
- Kétségkívül gyönyörű, de a haja, a szája, a füle… olyanok vagytok, mint két tojás! Le sem tagadhatnád Őt!
- Nem is akarom! A világért sem…! - simogatta meg Cloé arcocskáját, majd egy újabb puszit adott a fejére.

*

A kórházban töltött egy teljes hét igen mozgalmasan telt el – ugyanis szinte nem volt olyan perc, hogy egyedül lettem, illetve lettünk volna. Folyamatosan jöttek a barátok, családtagok látogatóba, és hozták a szebbnél szebb virágokat, és ajándékokat. Cloé persze ebből nem sokat érzékelt, hiszen az ideje nagy részében aludt, vagy evett. Én pedig minden egyes pillanatát kiélveztem annak, hogy a karjaimban tarthatom!
Éjszaka a régi, jól bevált szokásoknak megfelelően 3 óránként felébresztett, de minden második nap a nővérek elvitték tőlem éjszakára, hiszen akármennyire is a kislányommal akartam lenni, nekem is szükségem volt egy kis pihenésre.

Időközben Angela, a Star Life főszerkesztő-helyettese is értesült arról, hogy megszületett a családunk legújabb tagja, így felhívott, és egy rögtönzött, rövid telefonos interjú keretében tudattam a nagyvilággal is, hogy Cloé Melody Pattinson október 26-án, 11 óra 22 perckor, 52 cm-rel és 3210 grammal, makkegészségesen bújt ki a biztonságot jelentő mamapocakból.

Lassan, de biztosan viszont elérkezett végre a hazaindulás napja is. Az egy hét alatt Cloé olyannyira belopta magát az orvosok és nővérek szívébe, hogy páran még meg is könnyezték, hogy el kell válniuk Tőle. Nem csodálom, hogy ennyire megszerették, hiszen hihetetlenül jó kislány: nem hisztizik, nem követelőzik, inkább türelmesen kivárja, hogy rá kerüljön a sor. Nem is tudom, kitől örökölhette ezt!
Rob bejött értünk a kórházba, összepakoltunk mindent, majd egy-két segítő kézzel levitte az ajándékokat, virágokat, és táskákat a kocsiba. Végül Cloé és én még utoljára elköszöntünk mindenkitől, aztán mikor Rob visszaért, együtt mentünk le – a paparazzik, újságírók, riporterek és rajongók kórház előtt várakozó tömege miatt – a mélygarázsba.

- Végre itthon! – sóhajtottam már a házunk előtt, mikor kiszálltam a kocsiból.
- Én is ezt mondom! Annyira, de annyira üres volt a ház nélkületek… - lépett mellém Rob, Cloéval a kezében.
- Gyere, kicsim! – vettem át a férjemtől a kislányunkat: - Megmutatjuk neked az új otthonodat! Lehet már kicsit ismerős lesz, hiszen amíg a hasamban voltál, sokat meséltem róla! Bár az illatokat még akkor nem érezted… - mosolyogtam rá Cloéra, aki hatalmas, érdeklődő szemekkel figyelt a hangomra. Adtam egy óvatos puszit a homlokára, majd kint hagyva Robot a kocsinál, bementem Vele a házba.

Körbevittem Cloét a házban, minden helyiséget megmutattam neki annak ellenére, hogy még nem lát semmit. Ezt leszámítva viszont minden apróság érdekelte, és érdeklődve figyelt mindenre a többi érzékszervével.
A kis körutunk végére hagytam a hálószobánkat, és a mellette kialakított gyerekszobát. Az utóbbi viszont nem hogy Cloénak, még nekem is hatalmas meglepetést okozott.

Mondhatni az utolsó pillanatig lábon hordtam ki a lányomat, a főbb dolgokat azonban – talán babonából is –, de még nem vettem meg. Így a kórházban eldöntöttem, hogy egy pár órácskára elvisszük Cloét a nagymamájáékhoz, Rob és én pedig elmegyünk, megvesszük a kiságyat, a pelenkázót, és még pár lényeges dolgot.
A babaszobába belépve azonban azt tapasztaltam, hogy minden bútor, amit én szerettem volna kiválasztani, már bent állt. Igazából nagyon tetszett minden: a pelenkázó, a kis szekrény, a pici hintaszék, és a babaágy is csodálatosan szép volt… mégis olyan méreg öntött el pillanatok alatt, amiért nem hagyták rám a döntés jogát, hogy az valami elviselhetetlen volt!

- Tetszik? – kérdezte pár perccel később Rob, miközben mögém lépett, és a kezét gyengéden a hasamra simította. Én azonban kiléptem az öleléséből, odasétáltam a kiságyhoz, és belefektettem a már édesen szundikáló kislányomat. Rámosolyogtam, betakargattam, és adtam a fejére egy aprócska puszit. Ezidő alatt Rob is odasétált a kiságyhoz, majd ő is megpuszilta Cloét.
Fogalmam sincs, miért, de mikor felegyenesedett, és rám mosolygott, újra olyan idegesség kapott el, hogy abban a pillanatban ki kellett mennem a szobából. Ő meg persze jött utánam.
- Mi a baj, édesem? – kérdezte.
- Hogy mi a baj? Még kérdezed?? Ki rendezte be a szobát?!! – támadtam Robnak azonnal.
- Amiket nem vettünk meg, megkaptuk ajándékba. Több kiságyat is kaptunk, így míg Ti a kórházban pihentetek, Vic, Liz, anyu és én kiválasztottuk a legszebbet Cloénak. A többit pedig becseréltük valami másra. Tudom, hogy meg kellett volna kérdeznem Téged is, de… meglepetésnek szántam, illetve szántuk!
- Unom már az állandó meglepetéseket! Nem értem, miért nem lehetett megvárni, hogy berendezzem a kicsi szobáját!? Hiszen én vagyok az anyja!!! – keltem ki magamból teljesen.
- Én meg az apja vagyok! Ugyanolyan jogom van nekem is bármit csinálni, mint Neked! De nem fogok vitázni… főleg nem akkor, amikor Cloé alszik! Inkább most pihenj le Te is! Aludd ki magad, és utána megbeszéljük! – nyúlt felém – gondolom azért, hogy odakísérjen az ágyhoz –, de én elhúztam tőle a kezem, és hátat fordítva neki, szóltam vissza:
- Eleget pihentem a kórházban! – és ezzel lementem a lépcsőn. Ledobtam magam a nappali kanapéjára, és ott fortyogtam tovább a saját mérgemben – a pontos okát viszont hiába is kutattam, nem találtam meg!

Rob szinte azonnal utánam jött, és óvatosan leült mellém.
- Gyere ide, kicsim! – húzott magához, én pedig ellenkezés nélkül hozzábújtam.
- Nem tudom, mi történik velem! Nem tudom… - sírtam el magam a karjai között.
- Csak nyugodj meg, Kriszta! Ez az ingerlékenység ilyenkor szinte természetes!
- Úgy látom, Te sokkal tájékozottabb vagy, mint én! De… ugye tudod, hogy valamit még el kell mondanod?! Megígérted! – néztem fel a szemeibe szipogva.
- Igen, tudom… valóban megígértem! – válaszolt, közben pedig az arca mondhatni eltorzult. Megijesztett!
- Miért vágsz ilyen arcot? Mit kell elmondanod?!
- Nem… nem várhatnánk vele még egy kicsit? – pattant fel mellőlem a kanapéról.
- Nem!!! Tudnom kell! Robert, kérlek! Ne feszítsd tovább az idegeimet! Mondd már!!! - álltam fel én is, és megragadva a kezét, magam felé fordítottam.
Halálra rémültem, mikor megpillantottam a könnyeket a szemében! Azonnal az abban a pillanatban legrosszabbnak vélt dolog jutott eszembe, és elkerekedett szemekkel, dió nagyságúra zsugorodott gyomorral tettem fel a kérdést:
- Valami baj van Cloéval???

***
Kriszta kórházi szobája
Cloé Melody Pattinson [1] [2]
Cloé szobája

'Star Life' interjú

„Még egy éve sem voltunk együtt, de Rob már közös kisbabát akart!” – exkluzív interjú Krisztina Pattinsonnal!

Gyönyörű… okos… természetes!
Ez az a három szó, ami először eszembe jut, mikor ránézek a velem szemben ülő Krisztinára, akire ebben a pillanatban valószínűleg nők millió irigykednek, és férfiak hada szeretne a férje helyében lenni!
Igen-igen… Ő az a magyar származású Krisztina Andrássy, aki három évvel ezelőtt teljesen elcsavarta az akkori Twilight-őrület gyakorlatilag szex szimbólummá vált sztárját, Robert Pattinsont. Egy évre rá egy romantikus nyaralás keretében eljegyezték egymást, picivel több, mint fél ével ezelőtt összeházasodtak, most pedig első közös kisbabájukat várják első közös, londoni otthonukban!
Kriszta most először meséli el a nagy nyilvánosságnak, hogy mégis hogyan vált az ambiciózus, magyar joghallgató lányból egy sokak által ismert, híres kismama és sztárfeleség!

Igaz, hogy a férjed, Robert Pattinson a sztár kettőtök közül, Rád mégis ugyanolyan – ha nem nagyobb – figyelem összpontosul. Hogy tudod elviselni, hogy nap mint nap rajongók mennek oda hozzád, és minden lépésedet lesifotósok követnek?

A teljes igazság az, hogy eleinte pontosan a nagy figyelem miatt nem akartam komolyabbra fordítani a kettőnk közötti kapcsolatot Robbal. Tudatosan készültem az ügyvédi pályára, és azt gondoltam, a hirtelen és váratlanul jövő hírnév csak áthat a karrieremnek. Ám ahogy egyre több kedves és törődő rajongóval ismerkedtem meg, illetve futottam össze, körvonalazódni látszott bennem, hogy talán nincs mitől rettegnem. És ekkor már abban is teljesen biztos voltam, hogy jóval többet érzek Rob iránt, mint puszta barátság!

Eleinte rengeteg negatív kritikát kaptál a rajongóktól. Sokan Rob akkori kolléganőjét, Kristen Stewartot látták volna szívesebben mellette, mint a barátnője, ezért Rád rendszerint olyan jelzőket aggattak, hogy pénz-és hírnévhajhász vagy. Mennyire ütött ez szíven Téged?

Nagyon! Le sem tudnám írni szavakkal, hogy mit éreztem akkor, amikor az első időkben rám kiabálták, hogy csak azért vagyok Robbal, mert a pénze után ácsingózom. De persze ez a mindenki felé irányuló megfelelési vágy lassacskán alábbhagyott bennem, és ezután igazából már csak azokra az emberekre figyeltem oda, akik örültek nekünk, és boldogok voltak amiatt, hogy én vagyok a kedvencük barátnője.

Nem zavart, hogy állandóan attól volt hangos a média, hogy Robert Pattinson és Kristen Stewart egy pár?

Dehogynem! Nagyon is zavart, és ebből kifolyólag voltak is kisebb-nagyobb problémáink Robbal. Persze Kristennel sem vagyunk a legjobb viszonyban… de erről inkább nem szeretnék beszélni!

Rendben! Beszéljünk inkább olyan boldogabb és szebb témákról, mint például az eljegyzés. Hogyan is történt ez pontosan?

Oh, hát ha nem haragszol, minden apró részletet nem árulnék el! (nevet) De azért nagy vonalakban elmondom! Robert és én nyaralni mentünk egy csodálatosan szép andalúz tengerparti városkába, pontosabban egy, a városhoz tartozó, de a forgalmas helyektől távolabb eső nyaralóba. Két teljes hetet töltöttünk kettesben ezen a festői helyen, és Rob pontosan a második hetünk elején kérte meg a kezem, hihetetlenül romantikusan.
Később még viccelődtem is azzal, hogy barátnőként mentem el, és menyasszonyként jöttem vissza! (nevet)


Ekkor született a ’Hands’ is?

A dal maga nem ekkor született, hiszen a szöveget Rob és a nővére, Lizzy írták… csak a címét kapta az eljegyzésünk napján. Sok egyéb apró emlék mellett ez a dal is arra a csodálatos délelőttre fog emlékeztetni, amíg csak élek!

Most már azt hiszem, sok rajongónak is az eljegyzésetek fog eszébe jutni a dalról! Viszont ezt követően volt egy kis szünet a kapcsolatotokban, igaz?

Igen, így igaz! Fél évig voltunk külön! Eközben én lediplomáztam, és már diplomás ügyvédként dolgoztam tovább. Rob később elmondta, hogy a fél év alatt Ő folyamatosan érdeklődött utánam, és a megfelelő alkalmat kereste a kibékülésre. Elképesztő, nem? (nevet)

De igen, az! Megmondom őszintén, anno, amikor az a hatalmas Twilight-őrület volt, álmomban sem gondoltam volna, hogy Robert Pattinsonból, abból a humoros, kócos hajú, angol szépfiúból valaha is egy felelősségteljes férj, és apuka lesz…

Hát… annak ellenére, hogy jó pár mérgesebb pillanatomban a fejéhez vágtam, hogy nem tudom elképzelni őt a gyerekem édesapjaként, a szívem legmélyén mindig is erre vágytam. Sokszor az irodámban ülve, vagy otthon az ágyon fekve álmodoztam arról, hogy hogyan fogom elmondani neki, amikor megtudom, hogy kisbabát várok… és persze a létező összes variáció végigforgott az agyamban, hogy mi lehet majd a reakciója a hírre!

És végül hogy reagált?

Ledöbbent! Először meg sem tudott szólalni… kellett neki pár perc, hogy felfogja, mit mondtam. Szerintem először azt hitte, viccelek! Hiszen a legnagyobb rajongói sem tudják, illetve tudhatják azt, hogy még egy éve sem voltunk együtt, de Rob már közös kisbabát akart! Én pedig folyamatosan őröltem magam, hogy mi tévő legyek!

Miért?

Mert önző módon a saját életemet is számításba vettem! Mint mondtam, kiskorom óta, tudatosan készültem a jogi pályára, és azzal, hogy bejutottam Európa egyik legnevesebb egyetemére, közeledni látszott a cél. Nem akartam, hogy bárki vagy bármi meggátoljon annak elérésében! Hiába próbált meggyőzni Rob, hajthatatlan voltam! Végül azonban Rob is belátta, hogy talán jobb lenne várni még egy kicsit… így a feltörő apai ösztöneit a két keresztfián élte ki!

Akkor a fiúkkal már jó nagy gyakorlata van! Apropó… lehet tudni, hogy a legfiatalabb családtag kisfiú lesz-e vagy kislány?

Őszintén szólva, még nem beszéltem erről Robbal, de én rengeteget gondolkodtam ezen, és úgy döntöttem, nem szeretném tudni. Azt szeretném, ha meglepetés maradna az utolsó pillanatig!

Az is elképzelhető, hogy szerencsétek lesz mindkettőben!

Ha hiszed, ha nem, pont ezzel hecceltem Robot is… de végül csúnya vége lett, mert mikor kiderült, hogy csak egyedül lesz, apuci nagyon elszomorodott! Nem azért, mert egyedül lesz a pici, hanem mert nem ketten lesznek! Úgyhogy ha mást nem is tudok biztosan kijelenteni, azt nyugodt szívvel mondhatom, hogy csak egy pocaklakónk van! (nevet)

És neveken gondolkodtatok már?

Még erről sem volt időnk beszélgetni, de lassan erre is rá kell, hogy térjünk majd! Már vannak ötleteim…

Biztos vagyok benne, hogy csodaszép babátok lesz, akár kisfiú lesz, akár kislány! Nagyon sok egészséget és boldogságot szeretnék kívánni Nektek a továbbiakban is az egész szerkesztőség nevében, és köszönjük, hogy minket választottál az interjúhoz és a fotósorozathoz!

Én köszönöm a jókívánságokat, és élvezet volt válaszolni a kérdéseidre!

Riporter: Angela Taylor

70. fejezet - Baj van!

Sziasztok!

Először is, nagyon szépen köszönöm mindenkinek a kommenteket, illetve külön köszönet azért, hogy ilyen pozitív kritikákat kaptam! Nem akarok itt nagy szavakat írni, de higgyétek el, hihetetlen nagy boldogsággal tölt el, hogy azt írtátok, megbízható blogíró vagyok! Ugyanis mindvégig erre törekedtem...
Na, de elég is az ömlengésből! A lényeg, hogy imádlak Titeket! ;)

A másik pedig, amit még hozzáfűznék így gyorsan az új rész előtt, az, hogy következőleg kedden fogok jelentkezni a blogon, egy aprócska kis meglepetéssel! Bár... talán ha jobban belegondolok, nem is lesz meglepetés, hiszen az előző rész végéből elég határozottan ki lehet következtetni, mi is lesz az!
Minden esetre nézzetek fel kedden is! :)

Puszi mindenkinek,
Sabyna

***

A fotózás és az interjú is sokkal jobban és gördülékenyebben sikerült, mint valaha gondoltam volna. Minden pontosan ugyanúgy zajlott, mint ahogyan azt kértem… semmi mellébeszélés nem volt, és egy olyan kérdés sem került elő, ami kellemetlenül érintett, vagy érinthetett volna!
Aztán csináltunk pár fotót, amik utólag visszanézve szintén a vártnál sokkal jobban sikerültek.

Nem mondom, hogy nem fárasztott le az egész napos beszélgetés, és fotózás… de be kell, hogy valljam, nagyon jól éreztem magam! Kicsit hiányzott már az, hogy nyugodt környezetben és olyan emberrel beszélgethessek, aki ismer is meg nem is! Igaz, hogy minden áldott nap emberek között vagyok, és sokszor már nagyon megunom őket, de ez valahogy más volt! Élveztem…

*

Mindent összevetve, ugyanolyan nyugodtságban és kiegyensúlyozottságban teltek el a terhességem középső szakaszának hónapjai, mint az első trimeszter. Ám ahogy haladtunk előre az időben, egyre jobban vettem észre magamon – és a környezetemen – a változásokat.

Azon kívül, hogy a pocakom rohamtempóban növekedett, egyre többször éreztem azt is, hogy éhes vagyok. Persze az étvágyam alapjában véve is megnövekedett azóta, amióta a szívem alatt hordom a kisbabánkat… mégis észrevehetően sokkal többet eszem az első pár héthez képest is!
Rengetegszer éreztem, hogy ingadozik a vérnyomásom. A megszokottnál sokkal többet jártam mosdóba is, a köldököm kidudorodott, és mindemellett a gyomrom is sokszor rakoncátlankodott.
Ezeket a picit kellemetlenebb dolgokat azonban elfeledtette velem az a csoda, amit az egyik délután tapasztaltam!

Éppen az iroda parkolójában álló autómhoz tartottam munka után, amikor furcsa, bizsergető érzést kezdtem érezni a pocakomban. Megtorpantam, és azonnal a hasamra simítottam a kezem, ám nem éreztem semmit sem. Így tovább mentem azzal a tudattal, hogy biztosan megint nem tetszett a gyomromnak a nasi, amit kapott. Beültem tehát a kocsiba, és hazamentem.
A ház előtti feljáróra álltam be, és pont kiszállni készültem, amikor megszólalt a telefonom. Tudtam, hogy Rob lesz az, így anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre, felvettem.

- Szia-szia! – köszöntem bele boldogan mosolyogva a telefonba.
- Szia drágám! Mi újság otthon?
- Hihetetlenül jól időzítesz, szívem! Pont most értem haza… a munkából! – tápászkodtam ki a kocsiból. Imádtam a gondolatát is annak, hogy anyuka leszek, mégis egyre jobban irritált, hogy nehezen mozgok a gömbölyödő pocakommal! – Egyébként tökéletesen jól vagyunk! És veled mi újság? Milyen Los Angeles?
- Olyan, mint általában! És borzasztóan hiányoztok! Hjaj… legszívesebben itt hagynék csapot-papot, és rohannék haza hozzátok! Nem is értem, miért vállaltam el ezt a szerepet…
- Tudod, hogy nem jöhetsz el, szívem! Pedig Te is nagyon hiányzol ám nekünk… - simítottam a kezem a hasamra mosolyogva, és abban a pillanatban újra megéreztem azt a csiklandozó, furcsa érzést, amit a parkolóban éreztem. Ám most egy aprócska rúgás is társult hozzá! –Oh…
- Valami baj van, édesem? – kérdezte azonnal Rob a vonal túlsó oldalán.
- Nem, semmi… csak a kicsi éppen jelezte, hogy neki is nagyon hiányzol! – mondtam a telefonba, ám a figyelmem teljes mértékben a kis, kommunikáló pocaklakómra összpontosult. Akarva akaratlanul is picike gombóc keletkezett a torkomban, és a szememből kicsorduló könnycsepp már csak homályosan engedte szemlélni a világot.
- Megmozdult? Komolyan… megmozdult? – hallottam a ledöbbenést, és egyben a hatalmas boldogságot is Rob hangjában.
- Igen!
- Istenem! – mondta halkan a telefonba, amit egy viszonylag hosszas csend követett. Igaz, hogy erre egy férfi sohasem büszke, de biztos vagyok benne, hogy ahogyan én, úgy Rob is a könnyeivel küszködik éppen! Legfőképpen azért, mert ennek a gyönyörű, egyszeri alkalomnak nem lehetett részese!
- Szívem, itt vagy még? – kérdeztem pár pillanattal később. Először nem válaszolt, majd mikor újra szólásra nyitottam volna a szám, megszólalt Rob a vonal másik oldalán.
- Egy pillanat, és visszahívlak! – és ezzel ki is nyomta.

A hatalmas boldogságomtól eltekintve nyugtalanítani kezdett a helyzet, hiszen egyrészről nagyon sajnáltam Robot, amiért nem lehet most itt velem… másrészről pedig olyan érzés fogott el, hogy óriási hülyeségre készül! Ám nem akartam még elviselhetetlenebbé tenni az amúgy is frusztráló helyzetet, így inkább besétáltam a házba, és vártam, hogy újra rázendítsen a már megszokott dallam.

- Igen? – kaptam fel azonnal a telefont, ahogy kb. fél órával később csörögni kezdett.
- Ma éjjel 2-kor indul a gépem Londonba! Ne gyere ki a reptérre, kicsim, ne fáraszd magad! Csak pihenj nyugodtan! Rendben?
- Igen, de… mégis hogy jössz haza? Nem lesz ebből bajod??
- Nem! Szerencsére a rendezőm elég megértő 2 csemete után, ezért adott pár nap szünetet! Addig olyan jeleneteket forgatnak majd, amihez én nem kellek!
- Már alig várom, hogy itthon legyél! Vigyázz magadra az úton!
- Vigyázok, édesem! Millió csók neked, és imádlak titeket!
- Mi is Téged apuci! – mosolyodtam el, és újra megsimogattam a hasam, mire egy újabb rúgást kaptam válaszul. – Szia!
- Sziasztok! – köszönt el Rob, majd letettük.

Hiába, hogy megígértette velem, hogy pihenni fogok, valószínűleg Ő is nagyon jól tisztában volt azzal, hogy eszem ágában sem lesz aludni, amikor ki is mehetnék elé a repülőtérre. Éppen ezért, ahogy letettem a telefont, odapattantam a laptopom elé, és már fel is másztam a légitársaság honlapjára, hogy megnézzem, mikor landol Londonban a gép!

Ezt követően a nap további részét pihenéssel, szundikálással, és nagy részben a kisbabámmal való kommunikációval töltöttem! Meséltem neki az apukájáról, a nagyszüleiről, és magamról is! Érezhetően tetszett neki a dolog, mert szó szerint ficánkolt a hasamban – ami persze számtalanszor nevetésre késztetett a folytonos csiklandozás miatt!

Nagy nehezen, de elérkezett végre az indulás ideje is, így abban a nem túl trendi nadrágban és felsőben elindultam Rob elé, ami éppen rajtam volt. Igaz, hogy hajnali 5 óra volt, én mégis a szememre kaptam a napszemüvegem… bízva abban, hogy így kevesebben ismernek majd fel!

Mikor kiértem a reptérre, és nagyjából negyed óra várakozás után megpillantottam a férjemet a szokásos, hatalmas pakkokkal, napszemüvegben, baseball-sapkában, és szakállasan… pillanatok alatt az egekbe szökött a vérnyomásom az egyre hevesebben verdeső szívem miatt! Először nem hitt a saját szemének, így lekapta a napszemüvegét, majd szigorúvá változott az arca. Elindultam felé, ő elindult felém, és nagyjából félúton, a csomagjai ledobása után egy hatalmas, hiányolt ölelésben forrtunk össze.
- Mondtam, hogy ne gyere ki elém! – mondta szigorúsággal és cseppnyi lemondással a hangjában – hiszen biztosra veszem, hogy tudta, hogy itt fogom várni!
- Tudom! – mondtam belenyugvóan. Nem akartam elrontani a pillanatot semmivel sem!
- Hiányoztál, szerelmem! – puszilt bele a nyakamba.
- Te is nekem! – bújtam szorosabban hozzá, majd megfogtam a kezét, és a hasamra tettem. – És neki is! – mondtam, majd a kezén a kezemmel, megsimogattam a pocakom.
A csöppségünk nem azonnal, de pár pillanat hatásszünet után reagált rá egy aprócska, köszöntő rúgással.
- Hát szia kicsikém! Én vagyok az apukád! – nézett le a hasamra mosolyogva, míg az egyik kezével a kicsit simogatta, a másikkal pedig a derekamat ölelte.
- Már meséltem neki rólad! Alig várta, hogy végre megismerhessen! – mosolyodtam el én is az idilli kép láttán.

Pár pillanattal később azonban, mintha valami kattant volna Rob fejében… egyszer csak felkapta a fejét, gyengéden rám nézett, és halvány, ám annál boldogabb mosollyal mondta:
- Nagyon szeretlek! – majd lassan odahajolt hozzám, és amilyen lágyan csak lehetett, megcsókolt.
- Megyünk? – kérdeztem még mindig elaléltan, miután megszakította a csókot.
- Menjünk! – válaszolta Rob, majd azt követően, hogy felpakolta magára a csomagokat, kézen fogott, és egy gyors puszi után elindultunk a kijárat felé.

*

A következő tíz hétben ismét rengeteget változtam. A pocakom hatalmas lett, és vele egyenes arányban – talán a férjem legnagyobb örömére – a melleim is megnőttek. A hasam miatt egyre kényelmetlenebbé vált az alvás is, így sokszor teljesen elszigetelten Robtól, körbepárnázva voltam csak képes aludni pár órácskát. Emellett éreztem, hogy a csípőm, és a fenekem is rendesen kikerekedett, ezért megfogadtam, hogy amint megszületik a pici, első utam egy edzőterembe vezet majd!

Egyre sűrűbben jártam a kezelőorvosomhoz is, amit végül Clare, anyu, és Rob unszolására felfogadtunk magánorvosnak. Nem akartam azt, hogy kivételezzenek velem, azt pedig végképp nem akartam, hogy különlegesként kezeljenek, ezért én ragaszkodtam ahhoz, hogy egy londoni kórház szülészetén szüljek… Rob azonban nem osztotta a véleményemet!

- Erről szó sem lehet! Leszoktattál arról, hogy a végtelenségig aggódjak értetek, de ebbe biztosan nem megyek bele! Csak és kizárólag magánklinika!
- Rooooob! Most miért kell ekkora felhajtást csinálni abból, hogy hol jön világra a pici? Ugyanolyan jól fognak bánni velem a kórházban is, mint egy magánklinikán!
- Akkor sem! Ehhez az egy dologhoz mindenképpen ragaszkodom, Kriszta! Magánklinikára megyünk! Jen is magánklinikán szülte mind a három lányát!
- És anyukád? Vagy az én anyukám? Ők nem ott szültek!
- Nem… de akkor is! Én azt szeretném, ha ott szülnél, és ha már amúgy sem nagyon engeded, hogy bármit is vegyek neked, legalább a kisbabánk születésére fordítsunk nagyobb figyelmet és összeget! Kérlek, kicsim!
- Hjaj… na jó! Rendben! Akkor magánklinikára megyünk!
- Ééééés… - pattant be az ágyba mellém Rob mosolyogva, majd óvatosan hozzám bújva folytatta: -… eszedbe jutott már, hogy megkérdezzük, kisfiú lesz-e vagy kislány?
- Igen, eszembe jutott, és úgy döntöttem, nem akarom tudni! Legyen meglepetés… - mosolyodtam el a közeljövőre gondolva, mikor már a karjaimban tartom majd a kisbabánkat.
- Igazából én is így vagyok ezzel, de… a névválasztás miatt talán mégis jobb lenne, ha tudnánk! Nem?
- Édes, ez nem túl jó próbálkozás! Erről semmiképpen sem fogsz tudni meggyőzni! Nevet választani pedig lehet a baba nemének tudása nélkül is! Például úgy, hogy… mondj egy fiú és a lány nevet, ami neked a legjobban tetszik, és lehetőleg illik is a vezetéknevedhez! – ültem fel félig, kitámasztottam egy párnával a derekam, és várakozóan Robra néztem.
- Lássuk csak! Ha kisfiú, akkor Ewan, ha kislány, akkor pedig… Anabell!
- Na neee! Anabell? Miért??
- Mert szerintem szép név, és szeretetreméltót jelent, ha jól emlékszem!
- Nekem nem tetszik! Az Ewan viszont szerintem is jó! És második keresztnévnek?
- Christian?? Csak mert te Krisztina vagy!
- Ez tetszik! Ewan Christian Pattinson! Bár egy kicsit komoly, de azért szép!
- És ha kislány lesz? Miért nem jó az Anabell? Anabell Christina Pattinson!
- Neee Rob! Nem tudom, miért, de nekem nem tetszik! Viszont… mit szólnál a Cloé-hoz?
- Cloé? Akkor két ’k’ lenne a teljes nevében… az úgy nem hangzik valami jól!
- De úgy értem, hogy a második neve nem Christina lenne, hanem például… Melody?? Cloé Melody Pattinson! Mit gondolsz?
- Azt, hogy te vagy a legokosabb, leggyönyörűbb és legimádnivalóbb nő a világon! – gördült félig fölém, és óvatosan a hajamba túrva, magához vonta az arcom, és megcsókolt.
- Te aztán tudod, hogy kell levenni egy kismamát a lábáról! – nevettem el magam, és elkapva a pólóját, közelebb húztam magamhoz.

*

A 40. hétben járva már egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam. Minden porcikám fájt, a hasamat pedig olyannak éreztem, mintha egy túlméretezett krumplis zsákot kellene cipelnem egész álló nap. A kicsi minden apró mozdulatát kisebb-nagyobb nyilallások kísérték, így végül már eljutottam arra a szintre is, hogy ugyan élveztem nagyon az elmúlt 8 és fél hónapot, mégis szeretnék már túl lenni az egészen!

A rokonok és a barátok nagy része mind azt tanácsolta, hogy erre az utolsó pár napra már feküdjek be a klinikára, hiszen az orvos által megállapított október 18-a vészesen közeleg! Én azonban úgy voltam ezzel, hogy amíg a körülményekhez képest jól érzem magam, nem vonulok be egy szobába, hogy rám kötözött gépekkel, állandó felügyelet alatt tartsanak.
Talán a túlzott makacsságom és meggondolatlanságom miatt is történt az, ami…!

*8 nappal a kiírt dátum után*

Egyik délelőtt, amíg Rob aludt, én fogtam magam, felöltöztem, és unaloműzésképpen elsétáltam az egyik, közeli kis bababoltba. Gondoltam, meglepem magunkat egy csörgővel, és pár uniszex kis rugdalózóval, ám válogatás közben minden előjel nélkül egy hatalmasat szúrt a hasamba.
Eldobva az éppen kezemben levő ruhát, azonnal a hasamhoz kaptam, a szám pedig ugyan sikoltásra nyílt, mégsem jött ki egy árva hang sem a torkomon. Csak összehúztam magam, és a szemeimből kicsordultak a könnyek.
- Krisztina! Mi a baj? – rohant oda hozzám a már ismerős eladó, és azonnal a derekam köré fonta a karjait, hogy segítsen megtartani.
- Ne-nem tudom! De… nagyon fáj! Nagyon… - próbáltam kifejezni magam, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Gyere, ülj le! Azonnal hívom a mentőket!
- Ne… ne a mentőt! Itt a táskám… benne a telefon! Hívd fel… a férjemet! – mondtam el nagy nehezen, miközben intenzív görcsök gyötörtek folyamatosan. Tudtam, hogy már elérkezett az idő, és nagyjából fel is készültem a szülésre, de az anyai ösztönöm valamiért mégis azt súgta, hogy ezek nem azok a bizonyos „normális” szülési fájások! Emiatt a fájdalmamon felül még ideges is lettem!
- Rendben! Csak próbálj nyugodt maradni, és mélyeket lélegezni! – simította meg a vállam az eladó, majd kikotorászta a táskámból a telefonom, és pár másodperc múlva már hívta is Robot.

Nem beszéltek sokáig, hiszen ahogy az eladó közölte Robbal, hogy mi a baj, és hol vagyok, már le is tették. A férjem pedig – nekem ugyan óráknak tűnt, de – nem sokra rá meg is jelent. Összevissza álló hajjal, egy pólóban, egy nadrágban, és egy edzőcipőben rontott be a boltba, az ősz kellős közepén. Ha nem éppen azzal lettem volna elfoglalva, hogy minél jobban enyhítsem az egyre sűrűsödő, lassan már elviselhetetlenné váló fájdalmamat, biztosan kinevettem volna!

- Jól van, kicsim! Nem lesz semmi baj! Csak fogd át a nyakam, és engedd el magad! Beviszlek a klinikára! – mondta a körülményekhez képest nyugodt hangon, majd éreztem, hogy az egyik keze a derekam mögé, a másik pedig a térdhajlatomhoz csúszik. Igaz, hogy az ujjai a lehető legfinomabban érintették meg a derekamat, mégis úgy éreztem, mintha egy tűzforró vassal simogatnának. Ez a fájdalom azonban semmi sem volt a hasamban levőhöz képest!

- Rob! Siess… valami baj van! Érzem… valami nem jó! – nyöszörögtem már a kocsiban.
- Minden rendben lesz, édesem! Azonnal bent vagyunk! – válaszolta Rob, miközben hol az útra, hol pedig a telefonjára figyelt, amiben az orvosunk számát kereste.

Mire odaértünk, az orvosom már a bejáratnál várt minket egy tolószékkel, és 2 asszisztenssel:
- Mit érez Christina? – kérdezte Dr. Calder, miután beültettek a gurulós székbe.
- Nagyon fáj! Valami… baj van, doktor úr! Valami… gond van!
- Azonnal megnézzük! De nyugodjon meg Christina! Most már itt van velem! Nem hagyom, hogy bajuk essen! – mondta nekem, majd a könnyes szemeinek keresztül láttam, hogy a körülöttem tevékenykedő pár asszisztensre és nővérre néz. – Vigyék Mrs. Pattinsont a szülőszobába, azonnal tegyék gépre, és egy ultrahangot is kérek! Most!
- Igenis, doktor! – mondta az egyik ember, és már toltak is tovább a tolószékkel. Rob végig ott jött mellettem, és eszeveszettül túrta az egyre kaotikusabbá és nevetségesebbé váló hajkoronáját.
- Istenem! Nagyon fáj! – szakadt ki belőlem, és amennyire tudtam, összehúztam magam a székben.
- Tudom kicsim, tudom! De erős vagy! Kibírod! Szeretlek! – puszilta meg a hajam, amiből már szó szerint csöpögött az izzadtság. Igaz, hogy nagyon fájt a hasam, és éreztem, hogy már az erőm is egyre csak fogy, azért felnéztem Rá! Soha nem felejtem el, amit akkor láttam! Soha az életben nem láttam őt olyan elveszettnek, tehetetlennek, és legfőképpen rémültnek, amint akkor a kórházban, a szülőszoba előtt!
- Én is… szeretlek! – mondtam neki, mielőtt tovább toltak.
- Nem lesz semmi baj, szerelmem! Csak bírd ki! Légy erős! Én itt foglak várni mindkettőtöket! Szeretlek! – kiabált és szinte szaladt utánam, de a szoba előtt megállították őt. Lehet csak a fájdalom miatt zavarodtam meg egy kicsit, de mintha könnyesek lettek volna a szemei…

A szülőszobában minden nagyon gyorsan történt! Ahogy bevittek, rám adták a kórházi hálóinget, majd felfektettek az ágyra. Mindkét oldalamon egy-egy asszisztens állt, és rohamtempóban kötötték be mindkét karomba az infúziókat. Aztán jött egy harmadik ember, aki tappancsokat ragasztott rám, majd bekapcsolta a fejem melletti állványon a monitorokat, amik azonnal veszélyt jelző, eszeveszett csipogásba kezdtek.
Abban a pillanatban lépett be az orvosom a szobába, két másik, idegen kórházi dolgozóval együtt, és a szemüket azonnal mindhárman a gépekre emelték.
- Mi történik itt? – kérdezte azonnal Dr. Calder, és odasietett hozzám.
- A baba szívverése vészesen lelassult! Vagy nincs elég helye, vagy a köldökzsinór a nyakára tekeredett! – adta meg a válasz az egyik nővér.
- Vagy mindkettő! Azonnal ultrahangot kérek! – mondta határozottan, majd kézzel tapogatni kezdte a hasam. Újra úgy éreztem, hogy tüzes kézzel érnek hozzám, ordítani vagy akár bármit is reagálni viszont már nem volt elég erőm. Magamban szenvedtem…
Ahogy az ultrahanghoz szükséges kontakt gél a hasamra került, és a vizsgálófej segítségével látható lett a kisbabám a monitoron, a doktor szakavatott szemei kidülledtek. Ekkor tudatosult csak bennem igazán az, amit már a fájások megkezdődésének legelején éreztem!

A következő pillanatban Dr. Calder szó szerint eldobta az ultrahangfejet, és olyan gyorsan adta ki mindenkinek a különböző utasításokat, hogy nem is értettem belőle semmit.
Csak annyit érzékeltem, hogy az oldalamra fordítanak, és a gerincembe szúrnak valamit. Tudtam, hogy ez az epidurális érzéstelenítő, de arról fogalmam sem volt, hogy miért kezdett el mindenki rohangálni körülöttem úgy, mint az őrültek.
- Doktor úr! Mi történik? Mi a baj? – kérdeztem el-elhalkuló, amúgy is alig érthető hangon.
- A kicsinek nagyon kevés helye van odabent, ezért ahogy ficánkolt, a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Most pedig, hogy már ki akar jönni, tovább mocorog, és így a köldökzsinór egyre jobban szorul rajta! Mielőbb ki kell őt vennünk! Christina, az előbb kapott a gerincébe egy érzéstelenítőt, így nem fog fájdalmat érezni… de amikor szólok, amilyen erősen csak tud, nyomjon! Megértette?
- Me… megértettem! – nyeltem egy nagyot, és próbáltam összeszedni magamban minden maradék erőmet és energiámat!

***
Kriszta és Rob a reptéren
Rob autója
Dr. Calder
A kórház [1] [2] [3]

69. fejezet - A média forgatagában

A nászutunk gyorsabban eltelt, mint valaha is gondolni mertük volna – pedig az egymással való foglalkozáson kívül igazán semmi mást nem csináltunk.
De sajnos – mint ahogy a mondás is tartja – minden jónak vége szakad egyszer, így nekünk is ott kellett hagynunk a csodaszép, trópusi Mauritiust, és vissza kellett térnünk a szigetországi, óceáni éghajlatú, hétköznapinak nem igazán mondható, de valamilyen szinten azért mégis egyhangú napjainkhoz.

Rob szíve majd’ megszakadt, amikor az utóbbi rengeteg együtt töltött nap után újra itt kellett hagynia… főleg azért, mert tudja, hogy már nem csak engem hagy itt! A hangulatváltozásaim és érzékenyebbé vált természetem ellenére mégis én nyugtatgattam Őt, hogy csak egy hónap, és újra együtt leszünk.
Tehát ezekkel a szavakkal, és egy hosszúra sikeredett, végül címlapra került búcsúcsókkal váltunk el a Heathrow reptér Los Angelesbe tartó járatának termináljában. Ekkor azonban még fogalmam sem volt arról, hogy ez a „csupán” egy hónap életem legnehezebben elviselhető egy hónapja lesz!

*

A csodálatosra sikeredett két nászutas hetünket követően én is visszaálltam a munkába, Rob tombolása ellenére. Ő ugyanis tökéletesen meg volt győződve arról, hogy mivel én a kisbabánkat – vagy kisbabáinkat – hordom a szívem alatt, otthon kellene maradnom, és onnan intéznem az ügyeket.
- Nem, nem és még egyszer nem! Mondtam már édesem, hogy a terhesség nem betegség! Attól, mert várandós vagyok, nem kell a fenekemen ülnöm 9 hónapot! Te jó ég… - adtam hangot a nézeteimnek telefonon keresztül, az irodám íróasztalánál ülve.
- De most komolyan, Kriszta! Meghal nélküled a cég, vagy mi? És különben is… én nem azt mondom, hogy ne dolgozz, bár egészen nyugodtan mondhatnám azt is, hiszen felesleges! Csak azt próbálom megértetni veled, hogy otthonról sokkal kényelmesebb lenne!
- Te tényleg azt kéred tőlem, hogy legyek bezárkózva a házba még 34 héten keresztül?! Könyörgöm, még a hasam sem gömbölyödik!!! – pattantam fel, és dühösen járkálni kezdtem a szobában.
- Na, jó! Én erről nem akarok vitát nyitni! Majd otthon megbeszéljük! Már csak két hét, és találkozunk! Szeretlek Kicsim! És a piciket is!
- Nem biztos, hogy ketten vannak! De azért mi is szeretünk! – lágyult el a szívem, és egy mosoly keretében lenéztem a még mindig lapos hasamra, és gyengéden simogatni kezdtem. – Szia! – köszöntem el, majd letettem.

Így abban a két hétben, amíg Rob Los Angelesben hol az új filmjét forgatta, hol pedig az előző produkciójának utómunkálataival foglalatoskodott, én is lefoglaltam magam az én teendőimmel. Mint ahogy az a legtöbb férfitől várható, nem értik meg a terhes nők helyzetét, éppen ezért sokkal nagyobb hűhót csapnak a dolog körül, mint amilyen valójában! Egészen pontosan így volt ez Josh-sal is…

Egyik nap éppen ebédidő előtt egy negyed órával kopognak az irodám ajtaján.
- Tessék, szabad! – szóltam ki. Josh volt az.
- Hi Honey! Nem lenne kedved eljönni velem ebédelni?
- Ne haragudj Josh, de most rengeteg dolgom van. Valószínű csak hozatok valami kaját, és azt gyorsan bekapom két akta között. De köszi, hogy kérdezted! – mosolyodtam el, és már gépeltem is tovább.
Josh nem szólt egy szót sem, csak odasétált az asztalomhoz, és lecsukta a laptopom tetejét. Elkerekedett szemekkel, és tátott szájjal néztem fel rá, mire mélyen a szemembe nézett, és elkiáltotta magát:
- Dora!!!
Összerezzentem, ám ugyanabban a pillanatban az új gyakornokunk, Dora Stocks lépett be az ajtón.
Dora egy végtelenségig aranyos, jószívű, visszafogott, fiatal lány, aki a cambridge-i jog karon kezdte a tanulmányait szeptemberben. Mikor nagyjából fél évvel ezelőtt, először mutatta be nekem Josh, úgy éreztem magam, mintha a tükörképemmel néznék szembe. Nem csak azért, mert körülbelül velem egy magas, hasonló testalkatú, és a haja színe is olyasmi, mint nekem, hanem mert ő is ugyanolyan kicsit félszeg, ám ambiciózus lánynak tűnik, mint én magam voltam. Ez a felfedezés pedig mosolygásra késztetett – pedig nem akartam zavarba hozni szegényt!
- Igen Mr. Graham? – állt meg Dora az irodám közepén, kezében egy jókora adag mappával.
- Ms. Andr… akarom mondani, Mrs. Pattinson és én elmegyünk ebédelni. Természetesen Ön is megebédelhet, de előtte kérem, szedje össze ezeket az aktákat az asztalról, és tegye sorrendben őket a határidejük alapján. Majd miután visszajött a szünetről, vezesse be mindet az irattárunk számítógépes nyilvántartásába. Köszönöm! – adta ki az utasítást Josh a gyakornokunknak, majd mosolyogva rám nézett: - Te pedig gyere velem! – kapta el a kezem, és óvatosan húzva, átvezetett az íróasztal másik oldaláról maga mellé.
- Mint mondtam, csak Kriszta! – súgtam oda Dorának mosolyogva, mikor elmentem mellette. Ő csak egy visszafogott mosollyal, és egy apró biccentéssel válaszolt rá, majd hozzá is fogott a munkájához.

- Josh… egy valamit nem értek! Miért vagy minden nő kollégáddal ennyire kemény és határozott?! A legtöbbjük a lábaid előtt hever, te meg megutáltatod magad velük! Így soha nem lesz komoly barátnőd! – mondtam ki hangosan is, ami már régóta megfogalmazódott bennem. Azt persze nem akartam hozzátenni, hogy „minden nő kollégáddal, kivéve engem”, hiszen újra csak felbolygatnám Josh érzelmeit.
- Miből gondolod, hogy akarok komoly barátnőt? – kérdezett vissza röhögcsélve.
- Komolyodj már meg egy kicsit! Lassan már aggastyán korba lépsz, és még nem állapodtál meg! Már rég legalább három gyerek boldog édesapjának kellene lenned, nem gondolod?
- Aggastyán kor??!! Nanana! Azért fogd vissza magad Honey! – nevetett újra.
- Hjaj Josh! Te reménytelen eset vagy! – mondtam, majd az igencsak idióta viselkedésbe hajló arckifejezése miatt nekem is mosolyra görbült a szám, végül pedig akarva akaratlanul is elnevetettem magam. Vannak, akik örök gyerekek maradnak… Josh is egy közülük!

Általánosságban véve a hétköznapjaim teljesen jól elteltek – amíg az irodában voltam. Az viszont, amikor eljött a 4 óra, úgy indultam el haza, mintha rugdosnának!
Igaz, hogy egy teljesen hétköznapi családi házunk van, mégis annyira hatalmasnak és üresnek tűnik, ha Rob nincs velem! Jó párszor úgy érzem magam, mintha be akarnék kattanni, mert olykor-olykor már azt veszem észre, hogy főzés vagy mosogatás közben a pici pocaklakóval beszélgetek… vagy ülök az ágyon, és a hasamat simogatva egy gyerekdalt dúdolgatok. Pedig ő még végképp nem érheti meg, amit mondok neki!
Éppen ezért a hétvégéket szinte soha nem töltöm otthon. Volt alkalom, hogy átmentem az egyik barátnőmhöz, vagy Rob szüleihez… sőt! Volt olyan alkalom is, hogy péntek délután felültem az egyik Budapestre tartó gépre, és hazamentem anyáékhoz.

Ez persze megint csak nem tetszett Robnak, így fogalmam nincs, hogy csinálta, de a vártnál pár nappal előbb utazott haza… pontosabban Magyarországra.
- Krisztina, kincsem! Gyere le gyorsan! – kiabált fel nekem anyu a szobámba. Rögtön otthagytam a már félig bepakolt táskámat az ágyon, és elindultam a földszintre.

A lépcsőn lefele jövet, már félúton megláttam Robot, hogy az előszoba közepén áll, így teljesen megfeledkezve arról, hogy várandós vagyok, és hogy Rob mennyire félt, lerohantam a lépcsőn, és a nyakába vetettem magam.
- Annyira… annyira… de annyira… hiányoztál! – mondtam, és közben a nyakát, végül pedig a száját puszilgattam.
- Te is nekem kicsim! Te is nekem! - ölelte át a derekam megkönnyebbülten sóhajtva, majd egy olyan csókot kaptam tőle, amitől egészen a lábujjam körme hegyéig beleborzongtam. – Jól vagytok? – kérdezte, miután megszakítva a csókunkat, kezét a hasamra simította.
- Tökéletesen és egészségesen, mint egy makk! – mosolyodtam el, majd újra a nyakába csimpaszkodtam.
- Megijesztettél! Azt hittem, azért utaztál haza anyukádékhoz, mert valami baj van! – nézett a szemembe, és láttam benne a félelmet és riadalmat.
- Jaj, dehogy! Csak unatkoztam otthon, nagyon üres volt a ház nélküled, így kicsit iderepültem. Amúgy is rég voltam Magyarországon!
- Kriszti, Rob! Gyertek már beljebb, ne az előszobában ácsorogjatok! – kiáltott ki a konyhából anyu.
- Jövünk Zsuzsa! – szólt vissza Rob magyarul, majd rám mosolygott, nyomott egy hatalmas, cuppanós puszit a számra, és megragadva a derekam, besétált velem a nappaliba.

Rob az elmúlt időszakban egészen jól megtanult magyarul. Bár váltig állította, hogy ez a nyelv valószínűleg a legnehezebb az egész világon, elég gyorsan ragadtak rá a szavak. Így szerencsére már, kisebb tolmácsolási segítségek mellett, egészen jól beszélgetésbe tudott elegyedni az angolul nem beszélő rokonokkal is.

*

Ahogyan teltek-múltak a hetek, úgy fokozatosan szűnt meg az életemet igencsak megnehezítő és megkeserítő hányinger, és fáradtság is. Egyre jobban tudatosodott bennem, hogy lassan, de biztosan édesanya leszek, és ezáltal az a bizonyos anyai ösztön is megsokszorozódott bennem.
Mindez abban nyilvánult meg, hogy sokkal jobban odafigyeltem arra, hogy mit, mennyit, és milyen rendszerességgel eszem, illetve sokkal többet néztem olyan filmet, mesét, vagy hallgattam olyan zenét, ami nyugtató hatással lehet rám, és ezáltal a kicsire – vagy kicsikre – is.

Folyamatosan jártam – illetve mikor Rob éppen otthon volt, jártunk – ultrahangra, és ellenőrző vizsgálatokra, így a leendő apuka legnagyobb bánatára az is kiderült, hogy ezentúl esténként elég lesz csak egy puszit adnia a hasamra, hiszen csak egy picike pocaklakó növekszik odabent – Ő bizony úgy, mint egy kis bolondgomba! Ez a tény azonban rendesen le is törte Rob kedvét…

- Édesem, segítenél nekem egy kicsit? – kiáltottam oda Robnak a nappaliba, mikor már hazaértünk.
- Jövök! – jött az unott válasz. Meglepődtem az effajta hanghordozáson, de sejtettem, hogy mi lehet a probléma! – Igen? – kérdezte Rob, miután kiért a konyhába.
- Levennéd nekem azt a két pudingos poharat? Nem érem el! – mutattam fel a szekrény legfelső polcára.
Rob odament, és se szó, se beszéd, egyszerűen lekapta a két poharat. Ezután letette a konyhapultra, és ugyanolyan bágyadt arckifejezéssel vissza akart menni a nappaliba.
- Várj egy kicsit! – szóltam utána, mire megfordult, és rám nézett. Szinte szemmel láthatóan ott kavargott a tekintetében a csalódottság. – Azért vagy szomorú, mert csak egyedül van? – kérdeztem halkan, és a még tompán ugyan, de azért már látszódó pocakomra csúsztattam a kezem. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha a hormonjaim nem álltak volna még vissza a „normális” kerékvágásba, elsírtam volna magam. De így már csak egy furcsa, szorongató érzést éreztem a szívem tájékán, és a gyomromban egy apró gombócocska keletkezett.
- Én nem vagyok szomorú, csak… már annyira beleéltem magam, hogy ketten lesznek! Pedig butaság, hiszen ténylegesen fel sem merült, hogy ikrek lesznek, én mégis eljátszottam a gondolattal! Őrült vagyok, igaz? – temette kezeibe az arcát.
- Ez teljes mértékben az én hibám! Én ültettem a bogarat a füledbe, pedig abszolút semmi okom nem volt rá, hogy azt higgyem, ikrek lesznek! Ne haragudj rám, édes! Bocsánat! – mentem oda hozzá, és leülve mellé, szorosan hozzábújtam.
- Jaj, ne butáskodj! Hogy haragudhatnék Rád? Különben meg hihetetlenül örülök Neki… akkor is, ha csak egyedül van! Hiszen ez nem zárja ki azt, hogy legyen majd egy vagy két tesója! – húzta csalafinta mosolyra a száját Rob, majd felém fordult, a derekam köré fonta a karját, és szorosan magához húzva megcsókolt.

- Akármennyire is akarom… ez most… nem fog menni! – mondtam el-elakadozó hangon, miközben Rob éppen azzal foglalatoskodott, hogy amíg a szájával a nyakamat, és a vállamat kényezteti, a felsőm összes gombját a lehető legügyesebben kigombolja. – Éhesek vagyunk! – mondtam, majd a szavaim hallatán kinevettem saját magam.
Természetesen Rob is abbahagyta a kis akcióját, és teljesen kikészülve, saját maga lenyugtatásaképpen mély levegőket véve dobta el magát mellettem a kanapén.
- Ne haragudj édes! De ígérem, este folytatjuk! Rendben? – ültem fel az egyik combjára, majd belepusziltam a nyakába.
- Oké! De ezt most inkább ne csináld kicsim, mert még a végén nem engedlek ki a konyhába!
- Nocsak-nocsak! Csak nem te is terhes vagy? – nevettem el magam.
- Nem, csak egyszerűen annyira jól áll neked ez az állapot, hogy alig bírok magammal! De a biztonság kedvéért azért csinálok majd egy tesztet… - mosolyodott el, mire visszamosolyogtam rá, és visszavonultam a konyába.

Miután kész lettem a pudinggal, és ki is öntöztem a poharakba, bevittem egy tálcán a nappaliba, és nyugodt, családias tv-nézés közben megettem az enyémet… és a végén még a férjecskémtől is kunyeráltam egy kicsit. Ennek a kéregetésnek persze az lett a vége, hogy az esti, beígért programot egy kicsit előrébb hoztuk, így megadatott a lehetőség Rob, és a saját vágyaim lehető legnagyobb mértékben való kielégítésére!

*

Az első 8-10 hét szerencsére különösebb médiafelhajtás nélkül telt el, hiszen senki olyan nem szerzett tudomást a pár hónap múlva születendő legkisebb családtagunkról, aki némi ellenszolgáltatás fejében beárulta volna ezt valamelyik pletykalapnak.
Ám ahogy gömbölyödött a pocakom, úgy terebélyesedett körülöttünk az érdeklődés is, ugyanis már nem csak azok értesülhettek arról, hogy kisbabát várok, akiknek mi elmondtuk, hanem azok is, akik csak láttak, illetve felismertek – és márpedig felismertek – az utcán.

A férjem rajongói persze nem zavartak, ugyanis – ha nehezen is, de – már azok a lányok is megbarátkoztak Rob döntésével, akik mindenáron Kristent akarták mellette tudni… így mindenki csak autogramot kérni, vagy fotót készíteni jöttek oda hozzám. Amikor pedig meglátták, hogy pocakos vagyok, egyszerűen gratuláltak – az érzékenyebbek még sírva is fakadtak! A média viszont teljesen más tészta volt…

Ahogy eljutott a „fülükbe”, hogy mi a helyzet, azonnal paparazzik hada rohanta meg az ilyen szempontból amúgy teljesen nyugodt Londont, és azt hiszem, egyáltalán nem túlzok azzal, ha azt mondom, minden lépésemet nyomon követték. Nem egyszer jött haza Rob úgy Los Angelesből, hogy mielőtt bejött volna, kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de saját maga zavarta el a fotósokat. Nem egyszer még a rendőrséget is kihívta rájuk, sőt… párszor már maguk a szomszédjaink is beszálltak a „harcba”.
Persze mondanom sem kell, hogy Rob ettől még paranoiásabb lett, így volt, hogy óránként felhívott, akár a világ másik végéből is, és ellenőrizte, hogy minden rendben van-e velem. Nem egyszer valamelyik barátját, Lizt, Vic-et, Josht vagy éppen a szüleit szervezte be azért, hogy hazakísérjenek munka után… mikor pedig itthon volt, képes volt eljönni elém. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy egyre csak kerekedő bonbon, amit védenek a naptól, nehogy idő előtt elolvadjon!

Ám amikor már megszűnt a rossz közérzetem, és a hangulatváltozásaim is alábbhagytak, úgy döntöttem, hogy kötélnek állok – hiszen ha csak ülök a babérjaimon, nem fog alábbhagyni a médiaőrület! Az elmúlt hónapokban úgyis felhalmozódtak a különböző magazinok felkérései… mindenki interjút akart, és egy csinos kis fotósorozatot Robert Pattinson újdonsült feleségével!
Hosszas válogatás után döntöttünk ugyan, hogy melyik újságot hívom vissza, de akkor – talán a Sors akarta így – kezembe akadt egy, még évekkel ezelőtt kapott névjegykártya. Felelevenítettem azokat a perceket, amikor kaptam ezt a kártyát, és az, hogy csak pozitív érzéseket ébreszt bennem, megadta a végső választ.
Azonnal kezembe is kaptam a telefonom, és felhívtam a számot – erősen reménykedve abban, hogy Angela még mindig ott dolgozik!

Hatalmas szerencsémre még mindig ott dolgozott, csupán annyi változás történt, hogy az évek során újságíróból főszerkesztő-helyettessé lépett elő. Ez azonban semmit sem változtatott azon, hogy örült a hívásomnak, sőt… azonnal meg is beszéltük a részleteket azzal kapcsolatban, hogy hogyan is fog történni az interjú és az a bizonyos, csinos kis fotózás!

***
Angela névjegykártyája