69. fejezet - A média forgatagában

A nászutunk gyorsabban eltelt, mint valaha is gondolni mertük volna – pedig az egymással való foglalkozáson kívül igazán semmi mást nem csináltunk.
De sajnos – mint ahogy a mondás is tartja – minden jónak vége szakad egyszer, így nekünk is ott kellett hagynunk a csodaszép, trópusi Mauritiust, és vissza kellett térnünk a szigetországi, óceáni éghajlatú, hétköznapinak nem igazán mondható, de valamilyen szinten azért mégis egyhangú napjainkhoz.

Rob szíve majd’ megszakadt, amikor az utóbbi rengeteg együtt töltött nap után újra itt kellett hagynia… főleg azért, mert tudja, hogy már nem csak engem hagy itt! A hangulatváltozásaim és érzékenyebbé vált természetem ellenére mégis én nyugtatgattam Őt, hogy csak egy hónap, és újra együtt leszünk.
Tehát ezekkel a szavakkal, és egy hosszúra sikeredett, végül címlapra került búcsúcsókkal váltunk el a Heathrow reptér Los Angelesbe tartó járatának termináljában. Ekkor azonban még fogalmam sem volt arról, hogy ez a „csupán” egy hónap életem legnehezebben elviselhető egy hónapja lesz!

*

A csodálatosra sikeredett két nászutas hetünket követően én is visszaálltam a munkába, Rob tombolása ellenére. Ő ugyanis tökéletesen meg volt győződve arról, hogy mivel én a kisbabánkat – vagy kisbabáinkat – hordom a szívem alatt, otthon kellene maradnom, és onnan intéznem az ügyeket.
- Nem, nem és még egyszer nem! Mondtam már édesem, hogy a terhesség nem betegség! Attól, mert várandós vagyok, nem kell a fenekemen ülnöm 9 hónapot! Te jó ég… - adtam hangot a nézeteimnek telefonon keresztül, az irodám íróasztalánál ülve.
- De most komolyan, Kriszta! Meghal nélküled a cég, vagy mi? És különben is… én nem azt mondom, hogy ne dolgozz, bár egészen nyugodtan mondhatnám azt is, hiszen felesleges! Csak azt próbálom megértetni veled, hogy otthonról sokkal kényelmesebb lenne!
- Te tényleg azt kéred tőlem, hogy legyek bezárkózva a házba még 34 héten keresztül?! Könyörgöm, még a hasam sem gömbölyödik!!! – pattantam fel, és dühösen járkálni kezdtem a szobában.
- Na, jó! Én erről nem akarok vitát nyitni! Majd otthon megbeszéljük! Már csak két hét, és találkozunk! Szeretlek Kicsim! És a piciket is!
- Nem biztos, hogy ketten vannak! De azért mi is szeretünk! – lágyult el a szívem, és egy mosoly keretében lenéztem a még mindig lapos hasamra, és gyengéden simogatni kezdtem. – Szia! – köszöntem el, majd letettem.

Így abban a két hétben, amíg Rob Los Angelesben hol az új filmjét forgatta, hol pedig az előző produkciójának utómunkálataival foglalatoskodott, én is lefoglaltam magam az én teendőimmel. Mint ahogy az a legtöbb férfitől várható, nem értik meg a terhes nők helyzetét, éppen ezért sokkal nagyobb hűhót csapnak a dolog körül, mint amilyen valójában! Egészen pontosan így volt ez Josh-sal is…

Egyik nap éppen ebédidő előtt egy negyed órával kopognak az irodám ajtaján.
- Tessék, szabad! – szóltam ki. Josh volt az.
- Hi Honey! Nem lenne kedved eljönni velem ebédelni?
- Ne haragudj Josh, de most rengeteg dolgom van. Valószínű csak hozatok valami kaját, és azt gyorsan bekapom két akta között. De köszi, hogy kérdezted! – mosolyodtam el, és már gépeltem is tovább.
Josh nem szólt egy szót sem, csak odasétált az asztalomhoz, és lecsukta a laptopom tetejét. Elkerekedett szemekkel, és tátott szájjal néztem fel rá, mire mélyen a szemembe nézett, és elkiáltotta magát:
- Dora!!!
Összerezzentem, ám ugyanabban a pillanatban az új gyakornokunk, Dora Stocks lépett be az ajtón.
Dora egy végtelenségig aranyos, jószívű, visszafogott, fiatal lány, aki a cambridge-i jog karon kezdte a tanulmányait szeptemberben. Mikor nagyjából fél évvel ezelőtt, először mutatta be nekem Josh, úgy éreztem magam, mintha a tükörképemmel néznék szembe. Nem csak azért, mert körülbelül velem egy magas, hasonló testalkatú, és a haja színe is olyasmi, mint nekem, hanem mert ő is ugyanolyan kicsit félszeg, ám ambiciózus lánynak tűnik, mint én magam voltam. Ez a felfedezés pedig mosolygásra késztetett – pedig nem akartam zavarba hozni szegényt!
- Igen Mr. Graham? – állt meg Dora az irodám közepén, kezében egy jókora adag mappával.
- Ms. Andr… akarom mondani, Mrs. Pattinson és én elmegyünk ebédelni. Természetesen Ön is megebédelhet, de előtte kérem, szedje össze ezeket az aktákat az asztalról, és tegye sorrendben őket a határidejük alapján. Majd miután visszajött a szünetről, vezesse be mindet az irattárunk számítógépes nyilvántartásába. Köszönöm! – adta ki az utasítást Josh a gyakornokunknak, majd mosolyogva rám nézett: - Te pedig gyere velem! – kapta el a kezem, és óvatosan húzva, átvezetett az íróasztal másik oldaláról maga mellé.
- Mint mondtam, csak Kriszta! – súgtam oda Dorának mosolyogva, mikor elmentem mellette. Ő csak egy visszafogott mosollyal, és egy apró biccentéssel válaszolt rá, majd hozzá is fogott a munkájához.

- Josh… egy valamit nem értek! Miért vagy minden nő kollégáddal ennyire kemény és határozott?! A legtöbbjük a lábaid előtt hever, te meg megutáltatod magad velük! Így soha nem lesz komoly barátnőd! – mondtam ki hangosan is, ami már régóta megfogalmazódott bennem. Azt persze nem akartam hozzátenni, hogy „minden nő kollégáddal, kivéve engem”, hiszen újra csak felbolygatnám Josh érzelmeit.
- Miből gondolod, hogy akarok komoly barátnőt? – kérdezett vissza röhögcsélve.
- Komolyodj már meg egy kicsit! Lassan már aggastyán korba lépsz, és még nem állapodtál meg! Már rég legalább három gyerek boldog édesapjának kellene lenned, nem gondolod?
- Aggastyán kor??!! Nanana! Azért fogd vissza magad Honey! – nevetett újra.
- Hjaj Josh! Te reménytelen eset vagy! – mondtam, majd az igencsak idióta viselkedésbe hajló arckifejezése miatt nekem is mosolyra görbült a szám, végül pedig akarva akaratlanul is elnevetettem magam. Vannak, akik örök gyerekek maradnak… Josh is egy közülük!

Általánosságban véve a hétköznapjaim teljesen jól elteltek – amíg az irodában voltam. Az viszont, amikor eljött a 4 óra, úgy indultam el haza, mintha rugdosnának!
Igaz, hogy egy teljesen hétköznapi családi házunk van, mégis annyira hatalmasnak és üresnek tűnik, ha Rob nincs velem! Jó párszor úgy érzem magam, mintha be akarnék kattanni, mert olykor-olykor már azt veszem észre, hogy főzés vagy mosogatás közben a pici pocaklakóval beszélgetek… vagy ülök az ágyon, és a hasamat simogatva egy gyerekdalt dúdolgatok. Pedig ő még végképp nem érheti meg, amit mondok neki!
Éppen ezért a hétvégéket szinte soha nem töltöm otthon. Volt alkalom, hogy átmentem az egyik barátnőmhöz, vagy Rob szüleihez… sőt! Volt olyan alkalom is, hogy péntek délután felültem az egyik Budapestre tartó gépre, és hazamentem anyáékhoz.

Ez persze megint csak nem tetszett Robnak, így fogalmam nincs, hogy csinálta, de a vártnál pár nappal előbb utazott haza… pontosabban Magyarországra.
- Krisztina, kincsem! Gyere le gyorsan! – kiabált fel nekem anyu a szobámba. Rögtön otthagytam a már félig bepakolt táskámat az ágyon, és elindultam a földszintre.

A lépcsőn lefele jövet, már félúton megláttam Robot, hogy az előszoba közepén áll, így teljesen megfeledkezve arról, hogy várandós vagyok, és hogy Rob mennyire félt, lerohantam a lépcsőn, és a nyakába vetettem magam.
- Annyira… annyira… de annyira… hiányoztál! – mondtam, és közben a nyakát, végül pedig a száját puszilgattam.
- Te is nekem kicsim! Te is nekem! - ölelte át a derekam megkönnyebbülten sóhajtva, majd egy olyan csókot kaptam tőle, amitől egészen a lábujjam körme hegyéig beleborzongtam. – Jól vagytok? – kérdezte, miután megszakítva a csókunkat, kezét a hasamra simította.
- Tökéletesen és egészségesen, mint egy makk! – mosolyodtam el, majd újra a nyakába csimpaszkodtam.
- Megijesztettél! Azt hittem, azért utaztál haza anyukádékhoz, mert valami baj van! – nézett a szemembe, és láttam benne a félelmet és riadalmat.
- Jaj, dehogy! Csak unatkoztam otthon, nagyon üres volt a ház nélküled, így kicsit iderepültem. Amúgy is rég voltam Magyarországon!
- Kriszti, Rob! Gyertek már beljebb, ne az előszobában ácsorogjatok! – kiáltott ki a konyhából anyu.
- Jövünk Zsuzsa! – szólt vissza Rob magyarul, majd rám mosolygott, nyomott egy hatalmas, cuppanós puszit a számra, és megragadva a derekam, besétált velem a nappaliba.

Rob az elmúlt időszakban egészen jól megtanult magyarul. Bár váltig állította, hogy ez a nyelv valószínűleg a legnehezebb az egész világon, elég gyorsan ragadtak rá a szavak. Így szerencsére már, kisebb tolmácsolási segítségek mellett, egészen jól beszélgetésbe tudott elegyedni az angolul nem beszélő rokonokkal is.

*

Ahogyan teltek-múltak a hetek, úgy fokozatosan szűnt meg az életemet igencsak megnehezítő és megkeserítő hányinger, és fáradtság is. Egyre jobban tudatosodott bennem, hogy lassan, de biztosan édesanya leszek, és ezáltal az a bizonyos anyai ösztön is megsokszorozódott bennem.
Mindez abban nyilvánult meg, hogy sokkal jobban odafigyeltem arra, hogy mit, mennyit, és milyen rendszerességgel eszem, illetve sokkal többet néztem olyan filmet, mesét, vagy hallgattam olyan zenét, ami nyugtató hatással lehet rám, és ezáltal a kicsire – vagy kicsikre – is.

Folyamatosan jártam – illetve mikor Rob éppen otthon volt, jártunk – ultrahangra, és ellenőrző vizsgálatokra, így a leendő apuka legnagyobb bánatára az is kiderült, hogy ezentúl esténként elég lesz csak egy puszit adnia a hasamra, hiszen csak egy picike pocaklakó növekszik odabent – Ő bizony úgy, mint egy kis bolondgomba! Ez a tény azonban rendesen le is törte Rob kedvét…

- Édesem, segítenél nekem egy kicsit? – kiáltottam oda Robnak a nappaliba, mikor már hazaértünk.
- Jövök! – jött az unott válasz. Meglepődtem az effajta hanghordozáson, de sejtettem, hogy mi lehet a probléma! – Igen? – kérdezte Rob, miután kiért a konyhába.
- Levennéd nekem azt a két pudingos poharat? Nem érem el! – mutattam fel a szekrény legfelső polcára.
Rob odament, és se szó, se beszéd, egyszerűen lekapta a két poharat. Ezután letette a konyhapultra, és ugyanolyan bágyadt arckifejezéssel vissza akart menni a nappaliba.
- Várj egy kicsit! – szóltam utána, mire megfordult, és rám nézett. Szinte szemmel láthatóan ott kavargott a tekintetében a csalódottság. – Azért vagy szomorú, mert csak egyedül van? – kérdeztem halkan, és a még tompán ugyan, de azért már látszódó pocakomra csúsztattam a kezem. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha a hormonjaim nem álltak volna még vissza a „normális” kerékvágásba, elsírtam volna magam. De így már csak egy furcsa, szorongató érzést éreztem a szívem tájékán, és a gyomromban egy apró gombócocska keletkezett.
- Én nem vagyok szomorú, csak… már annyira beleéltem magam, hogy ketten lesznek! Pedig butaság, hiszen ténylegesen fel sem merült, hogy ikrek lesznek, én mégis eljátszottam a gondolattal! Őrült vagyok, igaz? – temette kezeibe az arcát.
- Ez teljes mértékben az én hibám! Én ültettem a bogarat a füledbe, pedig abszolút semmi okom nem volt rá, hogy azt higgyem, ikrek lesznek! Ne haragudj rám, édes! Bocsánat! – mentem oda hozzá, és leülve mellé, szorosan hozzábújtam.
- Jaj, ne butáskodj! Hogy haragudhatnék Rád? Különben meg hihetetlenül örülök Neki… akkor is, ha csak egyedül van! Hiszen ez nem zárja ki azt, hogy legyen majd egy vagy két tesója! – húzta csalafinta mosolyra a száját Rob, majd felém fordult, a derekam köré fonta a karját, és szorosan magához húzva megcsókolt.

- Akármennyire is akarom… ez most… nem fog menni! – mondtam el-elakadozó hangon, miközben Rob éppen azzal foglalatoskodott, hogy amíg a szájával a nyakamat, és a vállamat kényezteti, a felsőm összes gombját a lehető legügyesebben kigombolja. – Éhesek vagyunk! – mondtam, majd a szavaim hallatán kinevettem saját magam.
Természetesen Rob is abbahagyta a kis akcióját, és teljesen kikészülve, saját maga lenyugtatásaképpen mély levegőket véve dobta el magát mellettem a kanapén.
- Ne haragudj édes! De ígérem, este folytatjuk! Rendben? – ültem fel az egyik combjára, majd belepusziltam a nyakába.
- Oké! De ezt most inkább ne csináld kicsim, mert még a végén nem engedlek ki a konyhába!
- Nocsak-nocsak! Csak nem te is terhes vagy? – nevettem el magam.
- Nem, csak egyszerűen annyira jól áll neked ez az állapot, hogy alig bírok magammal! De a biztonság kedvéért azért csinálok majd egy tesztet… - mosolyodott el, mire visszamosolyogtam rá, és visszavonultam a konyába.

Miután kész lettem a pudinggal, és ki is öntöztem a poharakba, bevittem egy tálcán a nappaliba, és nyugodt, családias tv-nézés közben megettem az enyémet… és a végén még a férjecskémtől is kunyeráltam egy kicsit. Ennek a kéregetésnek persze az lett a vége, hogy az esti, beígért programot egy kicsit előrébb hoztuk, így megadatott a lehetőség Rob, és a saját vágyaim lehető legnagyobb mértékben való kielégítésére!

*

Az első 8-10 hét szerencsére különösebb médiafelhajtás nélkül telt el, hiszen senki olyan nem szerzett tudomást a pár hónap múlva születendő legkisebb családtagunkról, aki némi ellenszolgáltatás fejében beárulta volna ezt valamelyik pletykalapnak.
Ám ahogy gömbölyödött a pocakom, úgy terebélyesedett körülöttünk az érdeklődés is, ugyanis már nem csak azok értesülhettek arról, hogy kisbabát várok, akiknek mi elmondtuk, hanem azok is, akik csak láttak, illetve felismertek – és márpedig felismertek – az utcán.

A férjem rajongói persze nem zavartak, ugyanis – ha nehezen is, de – már azok a lányok is megbarátkoztak Rob döntésével, akik mindenáron Kristent akarták mellette tudni… így mindenki csak autogramot kérni, vagy fotót készíteni jöttek oda hozzám. Amikor pedig meglátták, hogy pocakos vagyok, egyszerűen gratuláltak – az érzékenyebbek még sírva is fakadtak! A média viszont teljesen más tészta volt…

Ahogy eljutott a „fülükbe”, hogy mi a helyzet, azonnal paparazzik hada rohanta meg az ilyen szempontból amúgy teljesen nyugodt Londont, és azt hiszem, egyáltalán nem túlzok azzal, ha azt mondom, minden lépésemet nyomon követték. Nem egyszer jött haza Rob úgy Los Angelesből, hogy mielőtt bejött volna, kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de saját maga zavarta el a fotósokat. Nem egyszer még a rendőrséget is kihívta rájuk, sőt… párszor már maguk a szomszédjaink is beszálltak a „harcba”.
Persze mondanom sem kell, hogy Rob ettől még paranoiásabb lett, így volt, hogy óránként felhívott, akár a világ másik végéből is, és ellenőrizte, hogy minden rendben van-e velem. Nem egyszer valamelyik barátját, Lizt, Vic-et, Josht vagy éppen a szüleit szervezte be azért, hogy hazakísérjenek munka után… mikor pedig itthon volt, képes volt eljönni elém. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy egyre csak kerekedő bonbon, amit védenek a naptól, nehogy idő előtt elolvadjon!

Ám amikor már megszűnt a rossz közérzetem, és a hangulatváltozásaim is alábbhagytak, úgy döntöttem, hogy kötélnek állok – hiszen ha csak ülök a babérjaimon, nem fog alábbhagyni a médiaőrület! Az elmúlt hónapokban úgyis felhalmozódtak a különböző magazinok felkérései… mindenki interjút akart, és egy csinos kis fotósorozatot Robert Pattinson újdonsült feleségével!
Hosszas válogatás után döntöttünk ugyan, hogy melyik újságot hívom vissza, de akkor – talán a Sors akarta így – kezembe akadt egy, még évekkel ezelőtt kapott névjegykártya. Felelevenítettem azokat a perceket, amikor kaptam ezt a kártyát, és az, hogy csak pozitív érzéseket ébreszt bennem, megadta a végső választ.
Azonnal kezembe is kaptam a telefonom, és felhívtam a számot – erősen reménykedve abban, hogy Angela még mindig ott dolgozik!

Hatalmas szerencsémre még mindig ott dolgozott, csupán annyi változás történt, hogy az évek során újságíróból főszerkesztő-helyettessé lépett elő. Ez azonban semmit sem változtatott azon, hogy örült a hívásomnak, sőt… azonnal meg is beszéltük a részleteket azzal kapcsolatban, hogy hogyan is fog történni az interjú és az a bizonyos, csinos kis fotózás!

***
Angela névjegykártyája