71. fejezet - Aprócska csoda

- Nem akarok császármetszést végrehajtani, hiszen a kislánya is nagyon kívánkozik már kifelé… - mosolyodott el az orvosom, amit csak a szeme sarkában megjelenő kis ráncokból láttam, hiszen műtős maszk volt rajta.
- Tehát kislány? – mosolyodtam el én is boldogan.
- Igen! Egy egészséges, és nagyon erős kislány! Biztosan az édesanyjától örökölte a kitartását… - bókolt nekem a doktor, de én csak tovább ámultam azon, hogy kislányom lesz. Egy csodaszép, okos, egészséges kislány szülei leszünk perceken belül!

A boldogságomat azonban egy pillanat alatt óriási félelem váltotta fel, hiszen a szívhangot jelző gép éles és gyors tempójú csipogása újra elérte a tudatomat.
- Mit csináljak, doktor úr? Kérem, mondjon már valamit! Ha nem szülöm meg a kicsit, meg fog… - pánikoltam be.
- Nem fog meghalni, Christina! Nyugodjon meg! – csitított a doktor, de láttam a szemein, hogy ez a nyugtatgatás neki is csak amolyan önkéntes reakció, hiszen a gondolatai teljesen máshol jártak. Egészen pontosan a kislányom megmentésén!

- Rendben! Úgy tűnik, hogy a hölgyemény magától nem tud kicsúszni a szülőcsatornán keresztül, ezért segítenünk kell neki egy picit. Christina, nagyon figyeljen rám! Amikor szólok, olyan erősen, amennyire csak tud, nyomjon! Rendben van?
- Igen, rendben! – mondtam, bár nem voltam biztos abban, hogy meg tudom tenni. Az érzéstelenítőtől jóformán semmimet sem éreztem, és folyamatosan csukódott le a szemem a kimerültségtől és a fáradtságtól.
Az azonban teljesen kizökkentett a bóbiskolásból, hogy Dr. Calder feltérdelt mellém az ágyra, és közvetlenül a mellem alatt, a hasamra tette a kezeit. Meg akartam kérdezni, hogy mégis mit csinál, amikor elhangzott a vezényszó:
- Most! – mondta hangosan, én pedig fogalmam sincs, hogy hogyan, de egy lélegzetvételnyi idő alatt összeszedtem minden erőmet és energiámat.

Abban a pillanatban, ahogy én nyomni kezdtem, a doktor egy határozott – és valószínűleg ha nem lenne bennem egy lónak is elegendő fájdalomcsillapító, fájdalmas – mozdulattal hatalmasat tolt a hasamon.
Fájdalmat nem, ám nagyon furcsát, és kellemetlent kezdtem érezni… azonban mikor megláttam a lábaimnál álló asszisztens mosolygó és csillogó szemeit, heves dobogásba kezdett a szívem. Hallani azonban semmit sem hallottam, ezért a pánik is kezdett eluralkodni rajtam rendesen.

Mindenki azonnal sürögni-forogni kezdett, és az asszisztens, aki a lábamnál állt, most hátat is fordított nekem. Semmit sem láttam vagy hallottam, ezért már a szemeim is kezdtek könnyekkel megtelni.
- Mi történik? Hol a lányom?? – kérdeztem. Azt reméltem, hogy Dr. Calder fog válaszolni, de mikor odanéztem, láttam, hogy egy nővér áll mellettem. Nem is vettem észre, hogy lement az ágyról az orvosom.
A válasz azonban mégsem mellőlem érkezett, hanem picit távolabbról, egy éles, erőteljes, mégis boldogságot jelentő babasírás formájában. A kislányom sírása volt!
- Ő… ő az…? – csak ennyit tudtam kinyögni, hiszen a megkönnyebbülés, a boldogság, és a meghatódottság egyszerre árasztott el. A könnyek megállás nélkül dőltek a szememből, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül a kettő keverékét választottam!

- Gratulálok anyuka! Egy csodaszép kislánya született! – tűnt fel újra Dr. Calder egy fehér törölközőbe csavart aprósággal a karjaiban, majd rám mosolygott, és a kezembe csúsztatta a kislányomat.
Először megrémültem egy kicsit, hogy mégis hogy fogjam meg ezt a törékeny kis lényt, de ahogy a törölközőn át megéreztem a kis testét, ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Óvatosan magamhoz húztam, majd az arcára néztem. Már most láttam benne Rob minden vonását: a törléstől kesze-kuszává vált haját, a száját, a fülét, és azt a fajta tökéletességet, amit az édesapjában is láttam már a kezdetek kezdetén. Ugyanolyan nyugodtan, lehunyt szemekkel pihent ez a kis csoda a karjaimban, mint ahogyan Robert szokott mellettem!
- Szia Cloé! Én vagyok az anyukád! Jól megszenvedtünk mindketten azért, hogy itt legyél, de… pontosan ezért foglak még annál is sokkal jobban szeretni, mint ahogy egyébként tenném! – suttogtam a kislányom fülébe, majd nyomtam egy gyengéd puszit a homlokára, amitől megmozdult ugyan, de nem kezdett el sírni.
- Christina! Most el kell vinnünk a kislányt, hogy megvizsgálhassuk, és rendesen megtisztíthassuk. Ön pedig kap egy altatót, hogy nyugodtabban pihenhessen! Nyugodjon meg, most már minden rendben van! Aludjon, és mire felkel, nagy valószínűséggel már a kislánya is ott fog aludni maga mellett a szobában! – mosolyodott el végül a doktor, majd hátat fordított, és pár asszisztenssel együtt elvitték Cloét.
- Mi lesz a neve a kislánynak? – kérdezte a mellettem álló nővér. Én még mindig az ajtót néztem, ahol kiment a doktor, ezért kicsit összerezzentem, ahogy hozzám szólt. A válasz azonban szinte ösztönösnek mondhatóan jött:
- Cloé Melody Pattinson.
- Csodaszép név egy csodaszép kislánynak. Gratulálok! – mondta a nővér, majd már csak annyit láttam, hogy egy másik nővér felírja egy papírra Cloé nevét. A szemeim szinte abban a pillanatban elnehezedtek, ahogy megéreztem a karomon az ujjakat. Nem akartam elaludni, mert meg szerettem volna várni, hogy visszahozzák Cloét, de végül győzött a fáradtság és az altató. Elaludtam…

*

Mocorgás ütötte meg a fülem. Szépen lassan szereztem tudomást arról, hogy valójában nem otthon, az ágyunkban alszom, hanem egy kórházban. Aztán eszembe jutott, hogy már megszültem a kislányomat, és ez megmosolyogtatott. Friss virágok üdítő illata töltötte meg az orromat, majd ebből az idilli pillanatból egyetlen egy kérdés rántott ki: hol van Cloé?
A szívem abban a pillanatban kalimpálni kezdett, és a szemeimet is azonnal kinyitottam. Az a látvány azonban, ami fogadott, eddigi életem legszebbje volt.

Rob ott ült az ágyamtól egy-két méterre levő széken, karjaiban pedig a kislányát, a kislányunkat ringatta. Örömkönnyek töltötték meg a szemeim sarkait, és boldog mosolyra húzva a szám, tovább néztem Őket. Rob le sem vette a szemét a karjaiban fekvő – és valószínűleg alvó – szeme fényéről.
- Alszik? – kérdeztem halkan, és amennyire tudtam, ülő helyzetbe toltam magam.
- Mint a bunda! – válaszolt Rob, miután felnézett rám, és ragyogóan elmosolyodott. Anélkül, hogy mondanom kellett volna, lassan felállt a székből, és odajött hozzám. – Szia szerelmem! – köszönt, miután leült mellém az ágyra, majd adott egy puszit a homlokomra… végül pedig átcsúsztatta a karjaimba a kislányunkat.
- Minden rendben van vele? Teljesen egészséges? Csak pár pillanatig lehetett nálam, utána elvitték megvizsgálni, én pedig elaludtam! – zúdítottam a férjemre az akkor éppen eszembe jutó összes kérdésemet.
- Nyugodj meg kicsim! Minden a legnagyobb rendben van. Egészséges, mint a makk! És szerencsére Te is az vagy!
- Hogy-hogy szerencsére? – ütötte meg a fülem ez a szó.
- Erről inkább ne beszéljünk, rendben? Mindketten a lehető legegészségesebbek, és leggyönyörűbbek vagytok! Szeretlek… - nyomott egy puszit a számra, majd hozzátette: … mindkettőtöket! – végül óvatosan Cloé buksiját is megpuszilta. Ránéztem a kislányunkra, és most először láttam, hogy már kis ruha is volt rajta, és egy pihe-puha, rózsaszín babatakaróba volt becsavarva.
Rob valószínűleg észrevette, hogy meglepődtem a takarón:
- Jennie-ék hozták! Ez az egyik ajándékuk a sok közül! – mondta Rob.
-Jennie-ék? De hogy…?
- Ahogy bevittek a szülőszobába, nem bírtam magammal, és körbetelefonáltam mindenkinek. Jennie-ék két órára rá már egy Londonba tartó járaton ültek… pontosan úgy, hogy anyukádék, és a magyar barátaink is. Ash, Nikki, és Kellanék sajnos csak holnap érkeznek, mert olyan elfoglaltságuk van, amit nem tudnak félbeszakítani. Jackson, Taylor, Marcus, Tom, Bobby, Phil és Dan viszont már itt vannak! Anyuék, illetve Liz és Vic is a váróban vannak. Ja, és Josh, a kollégáid, meg a volt egyetemes évfolyamtársaid is jönnek, amint tudnak. Mindenki itt van, illetve itt lesz szívem!
- Ennek nagyon örülök, és hihetetlenül hálás is vagyok, de a kérdésemre még mindig nem válaszoltál! Mi az, hogy szerencsére én is egészséges vagyok? Történt valami, amiről nem tudok?!
- Édesem, kérlek! Ne izgulj! Majd ha már teljesen kipihented magad, elmondok minden. Ígérem! Rendben?
- Azzal izgatom fel magam csak, Robert, hogy titkolózol! De tudod mit? Most az egyszer szavadon foglak! De csakis azért, mert nem akarom felébreszteni Cloét! – mosolyogtam rá a karjaimban édesdeden alvó csöppségre, az idegesítő tudatlanság azonban, amit Rob ébresztett bennem, teljesen beleégette magát az agyamba.

- Köszönöm! – súgta oda nekem halkan Rob pár perc csendet követően.
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Ezt a gyönyörű kislányt, kicsim!
Elnevettem magam, de miután Cloé mocorogni kezdett a karomban, gyorsan abbahagytam.
- Azt hiszem, inkább nekem kellene megköszönnöm Őt! – kuncogtam halkan, majd szembefordultam Robbal, és a szemeibe néztem. Láttam a tekintetében azt az őszinte hálát, és mérhetetlen boldogságot, ami jelen pillanatban engem is jellemzett. Ki akartam mutatni minden érzésemet, de nem tudtam túl sokat válogatni az eszközökben, így egyszerűen csak odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam. – Szeretlek! – mondtam végül, és boldogan rámosolyogtam.

- Az orra a Tiéd! – szólalt meg Rob, miután a pár perces egymással foglalkozást követően újra a kislányunkat néztük. Nem tudtunk betelni a látványával!
- Legalább egy valamiben hasonlít rám is! – jegyeztem meg ironikusan, igazából viszont nagyon is örültem annak, hogy az édesapjára hasonlít.
- Ezt meg miért mondod? Szerintem ugyanolyan gyönyörű, mint Te!
- Kétségkívül gyönyörű, de a haja, a szája, a füle… olyanok vagytok, mint két tojás! Le sem tagadhatnád Őt!
- Nem is akarom! A világért sem…! - simogatta meg Cloé arcocskáját, majd egy újabb puszit adott a fejére.

*

A kórházban töltött egy teljes hét igen mozgalmasan telt el – ugyanis szinte nem volt olyan perc, hogy egyedül lettem, illetve lettünk volna. Folyamatosan jöttek a barátok, családtagok látogatóba, és hozták a szebbnél szebb virágokat, és ajándékokat. Cloé persze ebből nem sokat érzékelt, hiszen az ideje nagy részében aludt, vagy evett. Én pedig minden egyes pillanatát kiélveztem annak, hogy a karjaimban tarthatom!
Éjszaka a régi, jól bevált szokásoknak megfelelően 3 óránként felébresztett, de minden második nap a nővérek elvitték tőlem éjszakára, hiszen akármennyire is a kislányommal akartam lenni, nekem is szükségem volt egy kis pihenésre.

Időközben Angela, a Star Life főszerkesztő-helyettese is értesült arról, hogy megszületett a családunk legújabb tagja, így felhívott, és egy rögtönzött, rövid telefonos interjú keretében tudattam a nagyvilággal is, hogy Cloé Melody Pattinson október 26-án, 11 óra 22 perckor, 52 cm-rel és 3210 grammal, makkegészségesen bújt ki a biztonságot jelentő mamapocakból.

Lassan, de biztosan viszont elérkezett végre a hazaindulás napja is. Az egy hét alatt Cloé olyannyira belopta magát az orvosok és nővérek szívébe, hogy páran még meg is könnyezték, hogy el kell válniuk Tőle. Nem csodálom, hogy ennyire megszerették, hiszen hihetetlenül jó kislány: nem hisztizik, nem követelőzik, inkább türelmesen kivárja, hogy rá kerüljön a sor. Nem is tudom, kitől örökölhette ezt!
Rob bejött értünk a kórházba, összepakoltunk mindent, majd egy-két segítő kézzel levitte az ajándékokat, virágokat, és táskákat a kocsiba. Végül Cloé és én még utoljára elköszöntünk mindenkitől, aztán mikor Rob visszaért, együtt mentünk le – a paparazzik, újságírók, riporterek és rajongók kórház előtt várakozó tömege miatt – a mélygarázsba.

- Végre itthon! – sóhajtottam már a házunk előtt, mikor kiszálltam a kocsiból.
- Én is ezt mondom! Annyira, de annyira üres volt a ház nélkületek… - lépett mellém Rob, Cloéval a kezében.
- Gyere, kicsim! – vettem át a férjemtől a kislányunkat: - Megmutatjuk neked az új otthonodat! Lehet már kicsit ismerős lesz, hiszen amíg a hasamban voltál, sokat meséltem róla! Bár az illatokat még akkor nem érezted… - mosolyogtam rá Cloéra, aki hatalmas, érdeklődő szemekkel figyelt a hangomra. Adtam egy óvatos puszit a homlokára, majd kint hagyva Robot a kocsinál, bementem Vele a házba.

Körbevittem Cloét a házban, minden helyiséget megmutattam neki annak ellenére, hogy még nem lát semmit. Ezt leszámítva viszont minden apróság érdekelte, és érdeklődve figyelt mindenre a többi érzékszervével.
A kis körutunk végére hagytam a hálószobánkat, és a mellette kialakított gyerekszobát. Az utóbbi viszont nem hogy Cloénak, még nekem is hatalmas meglepetést okozott.

Mondhatni az utolsó pillanatig lábon hordtam ki a lányomat, a főbb dolgokat azonban – talán babonából is –, de még nem vettem meg. Így a kórházban eldöntöttem, hogy egy pár órácskára elvisszük Cloét a nagymamájáékhoz, Rob és én pedig elmegyünk, megvesszük a kiságyat, a pelenkázót, és még pár lényeges dolgot.
A babaszobába belépve azonban azt tapasztaltam, hogy minden bútor, amit én szerettem volna kiválasztani, már bent állt. Igazából nagyon tetszett minden: a pelenkázó, a kis szekrény, a pici hintaszék, és a babaágy is csodálatosan szép volt… mégis olyan méreg öntött el pillanatok alatt, amiért nem hagyták rám a döntés jogát, hogy az valami elviselhetetlen volt!

- Tetszik? – kérdezte pár perccel később Rob, miközben mögém lépett, és a kezét gyengéden a hasamra simította. Én azonban kiléptem az öleléséből, odasétáltam a kiságyhoz, és belefektettem a már édesen szundikáló kislányomat. Rámosolyogtam, betakargattam, és adtam a fejére egy aprócska puszit. Ezidő alatt Rob is odasétált a kiságyhoz, majd ő is megpuszilta Cloét.
Fogalmam sincs, miért, de mikor felegyenesedett, és rám mosolygott, újra olyan idegesség kapott el, hogy abban a pillanatban ki kellett mennem a szobából. Ő meg persze jött utánam.
- Mi a baj, édesem? – kérdezte.
- Hogy mi a baj? Még kérdezed?? Ki rendezte be a szobát?!! – támadtam Robnak azonnal.
- Amiket nem vettünk meg, megkaptuk ajándékba. Több kiságyat is kaptunk, így míg Ti a kórházban pihentetek, Vic, Liz, anyu és én kiválasztottuk a legszebbet Cloénak. A többit pedig becseréltük valami másra. Tudom, hogy meg kellett volna kérdeznem Téged is, de… meglepetésnek szántam, illetve szántuk!
- Unom már az állandó meglepetéseket! Nem értem, miért nem lehetett megvárni, hogy berendezzem a kicsi szobáját!? Hiszen én vagyok az anyja!!! – keltem ki magamból teljesen.
- Én meg az apja vagyok! Ugyanolyan jogom van nekem is bármit csinálni, mint Neked! De nem fogok vitázni… főleg nem akkor, amikor Cloé alszik! Inkább most pihenj le Te is! Aludd ki magad, és utána megbeszéljük! – nyúlt felém – gondolom azért, hogy odakísérjen az ágyhoz –, de én elhúztam tőle a kezem, és hátat fordítva neki, szóltam vissza:
- Eleget pihentem a kórházban! – és ezzel lementem a lépcsőn. Ledobtam magam a nappali kanapéjára, és ott fortyogtam tovább a saját mérgemben – a pontos okát viszont hiába is kutattam, nem találtam meg!

Rob szinte azonnal utánam jött, és óvatosan leült mellém.
- Gyere ide, kicsim! – húzott magához, én pedig ellenkezés nélkül hozzábújtam.
- Nem tudom, mi történik velem! Nem tudom… - sírtam el magam a karjai között.
- Csak nyugodj meg, Kriszta! Ez az ingerlékenység ilyenkor szinte természetes!
- Úgy látom, Te sokkal tájékozottabb vagy, mint én! De… ugye tudod, hogy valamit még el kell mondanod?! Megígérted! – néztem fel a szemeibe szipogva.
- Igen, tudom… valóban megígértem! – válaszolt, közben pedig az arca mondhatni eltorzult. Megijesztett!
- Miért vágsz ilyen arcot? Mit kell elmondanod?!
- Nem… nem várhatnánk vele még egy kicsit? – pattant fel mellőlem a kanapéról.
- Nem!!! Tudnom kell! Robert, kérlek! Ne feszítsd tovább az idegeimet! Mondd már!!! - álltam fel én is, és megragadva a kezét, magam felé fordítottam.
Halálra rémültem, mikor megpillantottam a könnyeket a szemében! Azonnal az abban a pillanatban legrosszabbnak vélt dolog jutott eszembe, és elkerekedett szemekkel, dió nagyságúra zsugorodott gyomorral tettem fel a kérdést:
- Valami baj van Cloéval???

***
Kriszta kórházi szobája
Cloé Melody Pattinson [1] [2]
Cloé szobája