70. fejezet - Baj van!

Sziasztok!

Először is, nagyon szépen köszönöm mindenkinek a kommenteket, illetve külön köszönet azért, hogy ilyen pozitív kritikákat kaptam! Nem akarok itt nagy szavakat írni, de higgyétek el, hihetetlen nagy boldogsággal tölt el, hogy azt írtátok, megbízható blogíró vagyok! Ugyanis mindvégig erre törekedtem...
Na, de elég is az ömlengésből! A lényeg, hogy imádlak Titeket! ;)

A másik pedig, amit még hozzáfűznék így gyorsan az új rész előtt, az, hogy következőleg kedden fogok jelentkezni a blogon, egy aprócska kis meglepetéssel! Bár... talán ha jobban belegondolok, nem is lesz meglepetés, hiszen az előző rész végéből elég határozottan ki lehet következtetni, mi is lesz az!
Minden esetre nézzetek fel kedden is! :)

Puszi mindenkinek,
Sabyna

***

A fotózás és az interjú is sokkal jobban és gördülékenyebben sikerült, mint valaha gondoltam volna. Minden pontosan ugyanúgy zajlott, mint ahogyan azt kértem… semmi mellébeszélés nem volt, és egy olyan kérdés sem került elő, ami kellemetlenül érintett, vagy érinthetett volna!
Aztán csináltunk pár fotót, amik utólag visszanézve szintén a vártnál sokkal jobban sikerültek.

Nem mondom, hogy nem fárasztott le az egész napos beszélgetés, és fotózás… de be kell, hogy valljam, nagyon jól éreztem magam! Kicsit hiányzott már az, hogy nyugodt környezetben és olyan emberrel beszélgethessek, aki ismer is meg nem is! Igaz, hogy minden áldott nap emberek között vagyok, és sokszor már nagyon megunom őket, de ez valahogy más volt! Élveztem…

*

Mindent összevetve, ugyanolyan nyugodtságban és kiegyensúlyozottságban teltek el a terhességem középső szakaszának hónapjai, mint az első trimeszter. Ám ahogy haladtunk előre az időben, egyre jobban vettem észre magamon – és a környezetemen – a változásokat.

Azon kívül, hogy a pocakom rohamtempóban növekedett, egyre többször éreztem azt is, hogy éhes vagyok. Persze az étvágyam alapjában véve is megnövekedett azóta, amióta a szívem alatt hordom a kisbabánkat… mégis észrevehetően sokkal többet eszem az első pár héthez képest is!
Rengetegszer éreztem, hogy ingadozik a vérnyomásom. A megszokottnál sokkal többet jártam mosdóba is, a köldököm kidudorodott, és mindemellett a gyomrom is sokszor rakoncátlankodott.
Ezeket a picit kellemetlenebb dolgokat azonban elfeledtette velem az a csoda, amit az egyik délután tapasztaltam!

Éppen az iroda parkolójában álló autómhoz tartottam munka után, amikor furcsa, bizsergető érzést kezdtem érezni a pocakomban. Megtorpantam, és azonnal a hasamra simítottam a kezem, ám nem éreztem semmit sem. Így tovább mentem azzal a tudattal, hogy biztosan megint nem tetszett a gyomromnak a nasi, amit kapott. Beültem tehát a kocsiba, és hazamentem.
A ház előtti feljáróra álltam be, és pont kiszállni készültem, amikor megszólalt a telefonom. Tudtam, hogy Rob lesz az, így anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre, felvettem.

- Szia-szia! – köszöntem bele boldogan mosolyogva a telefonba.
- Szia drágám! Mi újság otthon?
- Hihetetlenül jól időzítesz, szívem! Pont most értem haza… a munkából! – tápászkodtam ki a kocsiból. Imádtam a gondolatát is annak, hogy anyuka leszek, mégis egyre jobban irritált, hogy nehezen mozgok a gömbölyödő pocakommal! – Egyébként tökéletesen jól vagyunk! És veled mi újság? Milyen Los Angeles?
- Olyan, mint általában! És borzasztóan hiányoztok! Hjaj… legszívesebben itt hagynék csapot-papot, és rohannék haza hozzátok! Nem is értem, miért vállaltam el ezt a szerepet…
- Tudod, hogy nem jöhetsz el, szívem! Pedig Te is nagyon hiányzol ám nekünk… - simítottam a kezem a hasamra mosolyogva, és abban a pillanatban újra megéreztem azt a csiklandozó, furcsa érzést, amit a parkolóban éreztem. Ám most egy aprócska rúgás is társult hozzá! –Oh…
- Valami baj van, édesem? – kérdezte azonnal Rob a vonal túlsó oldalán.
- Nem, semmi… csak a kicsi éppen jelezte, hogy neki is nagyon hiányzol! – mondtam a telefonba, ám a figyelmem teljes mértékben a kis, kommunikáló pocaklakómra összpontosult. Akarva akaratlanul is picike gombóc keletkezett a torkomban, és a szememből kicsorduló könnycsepp már csak homályosan engedte szemlélni a világot.
- Megmozdult? Komolyan… megmozdult? – hallottam a ledöbbenést, és egyben a hatalmas boldogságot is Rob hangjában.
- Igen!
- Istenem! – mondta halkan a telefonba, amit egy viszonylag hosszas csend követett. Igaz, hogy erre egy férfi sohasem büszke, de biztos vagyok benne, hogy ahogyan én, úgy Rob is a könnyeivel küszködik éppen! Legfőképpen azért, mert ennek a gyönyörű, egyszeri alkalomnak nem lehetett részese!
- Szívem, itt vagy még? – kérdeztem pár pillanattal később. Először nem válaszolt, majd mikor újra szólásra nyitottam volna a szám, megszólalt Rob a vonal másik oldalán.
- Egy pillanat, és visszahívlak! – és ezzel ki is nyomta.

A hatalmas boldogságomtól eltekintve nyugtalanítani kezdett a helyzet, hiszen egyrészről nagyon sajnáltam Robot, amiért nem lehet most itt velem… másrészről pedig olyan érzés fogott el, hogy óriási hülyeségre készül! Ám nem akartam még elviselhetetlenebbé tenni az amúgy is frusztráló helyzetet, így inkább besétáltam a házba, és vártam, hogy újra rázendítsen a már megszokott dallam.

- Igen? – kaptam fel azonnal a telefont, ahogy kb. fél órával később csörögni kezdett.
- Ma éjjel 2-kor indul a gépem Londonba! Ne gyere ki a reptérre, kicsim, ne fáraszd magad! Csak pihenj nyugodtan! Rendben?
- Igen, de… mégis hogy jössz haza? Nem lesz ebből bajod??
- Nem! Szerencsére a rendezőm elég megértő 2 csemete után, ezért adott pár nap szünetet! Addig olyan jeleneteket forgatnak majd, amihez én nem kellek!
- Már alig várom, hogy itthon legyél! Vigyázz magadra az úton!
- Vigyázok, édesem! Millió csók neked, és imádlak titeket!
- Mi is Téged apuci! – mosolyodtam el, és újra megsimogattam a hasam, mire egy újabb rúgást kaptam válaszul. – Szia!
- Sziasztok! – köszönt el Rob, majd letettük.

Hiába, hogy megígértette velem, hogy pihenni fogok, valószínűleg Ő is nagyon jól tisztában volt azzal, hogy eszem ágában sem lesz aludni, amikor ki is mehetnék elé a repülőtérre. Éppen ezért, ahogy letettem a telefont, odapattantam a laptopom elé, és már fel is másztam a légitársaság honlapjára, hogy megnézzem, mikor landol Londonban a gép!

Ezt követően a nap további részét pihenéssel, szundikálással, és nagy részben a kisbabámmal való kommunikációval töltöttem! Meséltem neki az apukájáról, a nagyszüleiről, és magamról is! Érezhetően tetszett neki a dolog, mert szó szerint ficánkolt a hasamban – ami persze számtalanszor nevetésre késztetett a folytonos csiklandozás miatt!

Nagy nehezen, de elérkezett végre az indulás ideje is, így abban a nem túl trendi nadrágban és felsőben elindultam Rob elé, ami éppen rajtam volt. Igaz, hogy hajnali 5 óra volt, én mégis a szememre kaptam a napszemüvegem… bízva abban, hogy így kevesebben ismernek majd fel!

Mikor kiértem a reptérre, és nagyjából negyed óra várakozás után megpillantottam a férjemet a szokásos, hatalmas pakkokkal, napszemüvegben, baseball-sapkában, és szakállasan… pillanatok alatt az egekbe szökött a vérnyomásom az egyre hevesebben verdeső szívem miatt! Először nem hitt a saját szemének, így lekapta a napszemüvegét, majd szigorúvá változott az arca. Elindultam felé, ő elindult felém, és nagyjából félúton, a csomagjai ledobása után egy hatalmas, hiányolt ölelésben forrtunk össze.
- Mondtam, hogy ne gyere ki elém! – mondta szigorúsággal és cseppnyi lemondással a hangjában – hiszen biztosra veszem, hogy tudta, hogy itt fogom várni!
- Tudom! – mondtam belenyugvóan. Nem akartam elrontani a pillanatot semmivel sem!
- Hiányoztál, szerelmem! – puszilt bele a nyakamba.
- Te is nekem! – bújtam szorosabban hozzá, majd megfogtam a kezét, és a hasamra tettem. – És neki is! – mondtam, majd a kezén a kezemmel, megsimogattam a pocakom.
A csöppségünk nem azonnal, de pár pillanat hatásszünet után reagált rá egy aprócska, köszöntő rúgással.
- Hát szia kicsikém! Én vagyok az apukád! – nézett le a hasamra mosolyogva, míg az egyik kezével a kicsit simogatta, a másikkal pedig a derekamat ölelte.
- Már meséltem neki rólad! Alig várta, hogy végre megismerhessen! – mosolyodtam el én is az idilli kép láttán.

Pár pillanattal később azonban, mintha valami kattant volna Rob fejében… egyszer csak felkapta a fejét, gyengéden rám nézett, és halvány, ám annál boldogabb mosollyal mondta:
- Nagyon szeretlek! – majd lassan odahajolt hozzám, és amilyen lágyan csak lehetett, megcsókolt.
- Megyünk? – kérdeztem még mindig elaléltan, miután megszakította a csókot.
- Menjünk! – válaszolta Rob, majd azt követően, hogy felpakolta magára a csomagokat, kézen fogott, és egy gyors puszi után elindultunk a kijárat felé.

*

A következő tíz hétben ismét rengeteget változtam. A pocakom hatalmas lett, és vele egyenes arányban – talán a férjem legnagyobb örömére – a melleim is megnőttek. A hasam miatt egyre kényelmetlenebbé vált az alvás is, így sokszor teljesen elszigetelten Robtól, körbepárnázva voltam csak képes aludni pár órácskát. Emellett éreztem, hogy a csípőm, és a fenekem is rendesen kikerekedett, ezért megfogadtam, hogy amint megszületik a pici, első utam egy edzőterembe vezet majd!

Egyre sűrűbben jártam a kezelőorvosomhoz is, amit végül Clare, anyu, és Rob unszolására felfogadtunk magánorvosnak. Nem akartam azt, hogy kivételezzenek velem, azt pedig végképp nem akartam, hogy különlegesként kezeljenek, ezért én ragaszkodtam ahhoz, hogy egy londoni kórház szülészetén szüljek… Rob azonban nem osztotta a véleményemet!

- Erről szó sem lehet! Leszoktattál arról, hogy a végtelenségig aggódjak értetek, de ebbe biztosan nem megyek bele! Csak és kizárólag magánklinika!
- Rooooob! Most miért kell ekkora felhajtást csinálni abból, hogy hol jön világra a pici? Ugyanolyan jól fognak bánni velem a kórházban is, mint egy magánklinikán!
- Akkor sem! Ehhez az egy dologhoz mindenképpen ragaszkodom, Kriszta! Magánklinikára megyünk! Jen is magánklinikán szülte mind a három lányát!
- És anyukád? Vagy az én anyukám? Ők nem ott szültek!
- Nem… de akkor is! Én azt szeretném, ha ott szülnél, és ha már amúgy sem nagyon engeded, hogy bármit is vegyek neked, legalább a kisbabánk születésére fordítsunk nagyobb figyelmet és összeget! Kérlek, kicsim!
- Hjaj… na jó! Rendben! Akkor magánklinikára megyünk!
- Ééééés… - pattant be az ágyba mellém Rob mosolyogva, majd óvatosan hozzám bújva folytatta: -… eszedbe jutott már, hogy megkérdezzük, kisfiú lesz-e vagy kislány?
- Igen, eszembe jutott, és úgy döntöttem, nem akarom tudni! Legyen meglepetés… - mosolyodtam el a közeljövőre gondolva, mikor már a karjaimban tartom majd a kisbabánkat.
- Igazából én is így vagyok ezzel, de… a névválasztás miatt talán mégis jobb lenne, ha tudnánk! Nem?
- Édes, ez nem túl jó próbálkozás! Erről semmiképpen sem fogsz tudni meggyőzni! Nevet választani pedig lehet a baba nemének tudása nélkül is! Például úgy, hogy… mondj egy fiú és a lány nevet, ami neked a legjobban tetszik, és lehetőleg illik is a vezetéknevedhez! – ültem fel félig, kitámasztottam egy párnával a derekam, és várakozóan Robra néztem.
- Lássuk csak! Ha kisfiú, akkor Ewan, ha kislány, akkor pedig… Anabell!
- Na neee! Anabell? Miért??
- Mert szerintem szép név, és szeretetreméltót jelent, ha jól emlékszem!
- Nekem nem tetszik! Az Ewan viszont szerintem is jó! És második keresztnévnek?
- Christian?? Csak mert te Krisztina vagy!
- Ez tetszik! Ewan Christian Pattinson! Bár egy kicsit komoly, de azért szép!
- És ha kislány lesz? Miért nem jó az Anabell? Anabell Christina Pattinson!
- Neee Rob! Nem tudom, miért, de nekem nem tetszik! Viszont… mit szólnál a Cloé-hoz?
- Cloé? Akkor két ’k’ lenne a teljes nevében… az úgy nem hangzik valami jól!
- De úgy értem, hogy a második neve nem Christina lenne, hanem például… Melody?? Cloé Melody Pattinson! Mit gondolsz?
- Azt, hogy te vagy a legokosabb, leggyönyörűbb és legimádnivalóbb nő a világon! – gördült félig fölém, és óvatosan a hajamba túrva, magához vonta az arcom, és megcsókolt.
- Te aztán tudod, hogy kell levenni egy kismamát a lábáról! – nevettem el magam, és elkapva a pólóját, közelebb húztam magamhoz.

*

A 40. hétben járva már egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam. Minden porcikám fájt, a hasamat pedig olyannak éreztem, mintha egy túlméretezett krumplis zsákot kellene cipelnem egész álló nap. A kicsi minden apró mozdulatát kisebb-nagyobb nyilallások kísérték, így végül már eljutottam arra a szintre is, hogy ugyan élveztem nagyon az elmúlt 8 és fél hónapot, mégis szeretnék már túl lenni az egészen!

A rokonok és a barátok nagy része mind azt tanácsolta, hogy erre az utolsó pár napra már feküdjek be a klinikára, hiszen az orvos által megállapított október 18-a vészesen közeleg! Én azonban úgy voltam ezzel, hogy amíg a körülményekhez képest jól érzem magam, nem vonulok be egy szobába, hogy rám kötözött gépekkel, állandó felügyelet alatt tartsanak.
Talán a túlzott makacsságom és meggondolatlanságom miatt is történt az, ami…!

*8 nappal a kiírt dátum után*

Egyik délelőtt, amíg Rob aludt, én fogtam magam, felöltöztem, és unaloműzésképpen elsétáltam az egyik, közeli kis bababoltba. Gondoltam, meglepem magunkat egy csörgővel, és pár uniszex kis rugdalózóval, ám válogatás közben minden előjel nélkül egy hatalmasat szúrt a hasamba.
Eldobva az éppen kezemben levő ruhát, azonnal a hasamhoz kaptam, a szám pedig ugyan sikoltásra nyílt, mégsem jött ki egy árva hang sem a torkomon. Csak összehúztam magam, és a szemeimből kicsordultak a könnyek.
- Krisztina! Mi a baj? – rohant oda hozzám a már ismerős eladó, és azonnal a derekam köré fonta a karjait, hogy segítsen megtartani.
- Ne-nem tudom! De… nagyon fáj! Nagyon… - próbáltam kifejezni magam, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Gyere, ülj le! Azonnal hívom a mentőket!
- Ne… ne a mentőt! Itt a táskám… benne a telefon! Hívd fel… a férjemet! – mondtam el nagy nehezen, miközben intenzív görcsök gyötörtek folyamatosan. Tudtam, hogy már elérkezett az idő, és nagyjából fel is készültem a szülésre, de az anyai ösztönöm valamiért mégis azt súgta, hogy ezek nem azok a bizonyos „normális” szülési fájások! Emiatt a fájdalmamon felül még ideges is lettem!
- Rendben! Csak próbálj nyugodt maradni, és mélyeket lélegezni! – simította meg a vállam az eladó, majd kikotorászta a táskámból a telefonom, és pár másodperc múlva már hívta is Robot.

Nem beszéltek sokáig, hiszen ahogy az eladó közölte Robbal, hogy mi a baj, és hol vagyok, már le is tették. A férjem pedig – nekem ugyan óráknak tűnt, de – nem sokra rá meg is jelent. Összevissza álló hajjal, egy pólóban, egy nadrágban, és egy edzőcipőben rontott be a boltba, az ősz kellős közepén. Ha nem éppen azzal lettem volna elfoglalva, hogy minél jobban enyhítsem az egyre sűrűsödő, lassan már elviselhetetlenné váló fájdalmamat, biztosan kinevettem volna!

- Jól van, kicsim! Nem lesz semmi baj! Csak fogd át a nyakam, és engedd el magad! Beviszlek a klinikára! – mondta a körülményekhez képest nyugodt hangon, majd éreztem, hogy az egyik keze a derekam mögé, a másik pedig a térdhajlatomhoz csúszik. Igaz, hogy az ujjai a lehető legfinomabban érintették meg a derekamat, mégis úgy éreztem, mintha egy tűzforró vassal simogatnának. Ez a fájdalom azonban semmi sem volt a hasamban levőhöz képest!

- Rob! Siess… valami baj van! Érzem… valami nem jó! – nyöszörögtem már a kocsiban.
- Minden rendben lesz, édesem! Azonnal bent vagyunk! – válaszolta Rob, miközben hol az útra, hol pedig a telefonjára figyelt, amiben az orvosunk számát kereste.

Mire odaértünk, az orvosom már a bejáratnál várt minket egy tolószékkel, és 2 asszisztenssel:
- Mit érez Christina? – kérdezte Dr. Calder, miután beültettek a gurulós székbe.
- Nagyon fáj! Valami… baj van, doktor úr! Valami… gond van!
- Azonnal megnézzük! De nyugodjon meg Christina! Most már itt van velem! Nem hagyom, hogy bajuk essen! – mondta nekem, majd a könnyes szemeinek keresztül láttam, hogy a körülöttem tevékenykedő pár asszisztensre és nővérre néz. – Vigyék Mrs. Pattinsont a szülőszobába, azonnal tegyék gépre, és egy ultrahangot is kérek! Most!
- Igenis, doktor! – mondta az egyik ember, és már toltak is tovább a tolószékkel. Rob végig ott jött mellettem, és eszeveszettül túrta az egyre kaotikusabbá és nevetségesebbé váló hajkoronáját.
- Istenem! Nagyon fáj! – szakadt ki belőlem, és amennyire tudtam, összehúztam magam a székben.
- Tudom kicsim, tudom! De erős vagy! Kibírod! Szeretlek! – puszilta meg a hajam, amiből már szó szerint csöpögött az izzadtság. Igaz, hogy nagyon fájt a hasam, és éreztem, hogy már az erőm is egyre csak fogy, azért felnéztem Rá! Soha nem felejtem el, amit akkor láttam! Soha az életben nem láttam őt olyan elveszettnek, tehetetlennek, és legfőképpen rémültnek, amint akkor a kórházban, a szülőszoba előtt!
- Én is… szeretlek! – mondtam neki, mielőtt tovább toltak.
- Nem lesz semmi baj, szerelmem! Csak bírd ki! Légy erős! Én itt foglak várni mindkettőtöket! Szeretlek! – kiabált és szinte szaladt utánam, de a szoba előtt megállították őt. Lehet csak a fájdalom miatt zavarodtam meg egy kicsit, de mintha könnyesek lettek volna a szemei…

A szülőszobában minden nagyon gyorsan történt! Ahogy bevittek, rám adták a kórházi hálóinget, majd felfektettek az ágyra. Mindkét oldalamon egy-egy asszisztens állt, és rohamtempóban kötötték be mindkét karomba az infúziókat. Aztán jött egy harmadik ember, aki tappancsokat ragasztott rám, majd bekapcsolta a fejem melletti állványon a monitorokat, amik azonnal veszélyt jelző, eszeveszett csipogásba kezdtek.
Abban a pillanatban lépett be az orvosom a szobába, két másik, idegen kórházi dolgozóval együtt, és a szemüket azonnal mindhárman a gépekre emelték.
- Mi történik itt? – kérdezte azonnal Dr. Calder, és odasietett hozzám.
- A baba szívverése vészesen lelassult! Vagy nincs elég helye, vagy a köldökzsinór a nyakára tekeredett! – adta meg a válasz az egyik nővér.
- Vagy mindkettő! Azonnal ultrahangot kérek! – mondta határozottan, majd kézzel tapogatni kezdte a hasam. Újra úgy éreztem, hogy tüzes kézzel érnek hozzám, ordítani vagy akár bármit is reagálni viszont már nem volt elég erőm. Magamban szenvedtem…
Ahogy az ultrahanghoz szükséges kontakt gél a hasamra került, és a vizsgálófej segítségével látható lett a kisbabám a monitoron, a doktor szakavatott szemei kidülledtek. Ekkor tudatosult csak bennem igazán az, amit már a fájások megkezdődésének legelején éreztem!

A következő pillanatban Dr. Calder szó szerint eldobta az ultrahangfejet, és olyan gyorsan adta ki mindenkinek a különböző utasításokat, hogy nem is értettem belőle semmit.
Csak annyit érzékeltem, hogy az oldalamra fordítanak, és a gerincembe szúrnak valamit. Tudtam, hogy ez az epidurális érzéstelenítő, de arról fogalmam sem volt, hogy miért kezdett el mindenki rohangálni körülöttem úgy, mint az őrültek.
- Doktor úr! Mi történik? Mi a baj? – kérdeztem el-elhalkuló, amúgy is alig érthető hangon.
- A kicsinek nagyon kevés helye van odabent, ezért ahogy ficánkolt, a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Most pedig, hogy már ki akar jönni, tovább mocorog, és így a köldökzsinór egyre jobban szorul rajta! Mielőbb ki kell őt vennünk! Christina, az előbb kapott a gerincébe egy érzéstelenítőt, így nem fog fájdalmat érezni… de amikor szólok, amilyen erősen csak tud, nyomjon! Megértette?
- Me… megértettem! – nyeltem egy nagyot, és próbáltam összeszedni magamban minden maradék erőmet és energiámat!

***
Kriszta és Rob a reptéren
Rob autója
Dr. Calder
A kórház [1] [2] [3]