54. fejezet - Értelem és érzelem

Sziasztok!

Íme a mára ígért rész! Igazából egy kicsit inkább összekötő fejezet lett, de azért remélem nem fogtok megölni a tartalom miatt! :)

Valamint ne feledjétek: jövőhéten is péntekre várható az új rész! Utána pedig a vasárnapi frissítések lépnek majd életbe!

Pussz mindenkinek,
Sabyna

***

- Hozzád jöttem Kriszta! Beszélnünk kell! – mondta Rob, bár a hangja most nem volt olyan határozott, mint általában szokott lenni.
- Tudom, hogy beszélnünk kell, de még nem megy! Még túlságosan fel vannak kavarodva bennem az érzéseim! Kicsit hagynom kell őket lecsillapodni…
- Értem! – mondta beletörődő hangon, mégis egy pillanatra jelentőségteljesen a mellettem álló – teljesen értetlen fejet vágó – Josh-ra nézett. Láttam Rob szemében, hogy majd felrobban, annyira féltékeny… szólni – vagy akár csak célozgatni is – azonban nem mert, hiszen tisztában volt vele, hogy ebben a helyzetben ezt egyáltalán nem engedheti meg magának.

- Eljönnél velem ebédelni? – kérdezte meg a következő pillanatban, már sokkal határozottabban, és egyenesen a szemembe nézve.
Teljesen meglepődtem a kérdésén, de tudtam, hogy egyszer úgyis túl kell esnem egy kínos beszélgetésen Vele – és azzal is tisztában voltam, hogy minél tovább húzom az időt, annál rosszabb lesz!
- Josh, nem baj, ha… - fordultam felé, és kezdtem bele az „engedélykérésbe” – hiszen mégiscsak ő rángatott ki az irodából –, de ő szinte azonnal félbeszakított.
- Nem, persze! Menj csak! Jó étvágyat! – mondta, majd – hatalmas meglepetésemre – odalépett Robhoz, és kezet fogott vele. Aztán hátrapillantott rám, küldött felém egy biztató mosolyt, és elsétált.
- Akkor hát… menjünk! – mondtam, és odasétáltam Robhoz. Azt a bizonyos három lépés távolságot viszont megtartottam tőle.

Nála sem vettem észre, hogy közeledett volna, hiszen szinte kézzel fogható volt közöttünk a feszültség. Mégis úgy éreztem, hogy a legnehezebb dolog az, hogy távol tartsam magam Tőle! Hiányzott az érintése, az ölelése… és a puszta közelsége miatt is hihetetlen nagy önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy fékezni tudjam magam! Hát igen! Annak ellenére, hogy ennyire megbántott, és ha keményebben akarnék fogalmazni, átvert: a végeredmény mégis az, hogy szeretem őt! Nagyon!
A női büszkeségem viszont nagyobb annál, mintsem azonnal a nyakába ugorjak, és megbocsássak neki! Legfőképpen azért is, mert a jelen pillanatban azt sem tudom, hogy meg fogok-e tudni bízni benne újra úgy, ahogy azelőtt!

- Milyen napod volt? – törte meg a csendet egy jó 5 perces, egymás mellett néma csendben sétálás után.
- Fárasztó és túlzsúfolt! De már kezdek hozzászokni…
- Sok ügyet hoztatok át erre az évre?
- Hát… eleget! De igazából nem panaszkodom, mert addig jó, amíg van munka! – mondtam, mire csak szótlanul bólintott egyet. Aztán újra kezdett eluralkodni köztünk a kínosnak ígérkező csend, így jobb téma híján visszakérdeztem: - És veled mi újság? Mikor kezdődik a forgatás?
- A jövő hónapban kezdünk, és egészen március végéig itt forgatunk. Utána utazunk Budapestre, de pontos dátum még nincs! – válaszolt tömören.

Az elkövetkezendő jó pár percben nem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk. Végül odaértünk egy étterem elé.
- Ez jó lesz? – kérdezte Rob, és felpillantott rám az eddig nagyban a földet kémlelő, zavarba ejtő, szürkéskék szemeivel.
- Persze! – böktem ki, teljesen megbabonázva.

A Rules kívülről egy teljesen egyszerű, hétköznapi helynek tűnt, mikor viszont beléptünk, leesett az állam. Belül ugyanis úgy volt berendezve, mintha a 18. század kellős közepén járnánk. Sárgás világítás, fehér asztalok, bordó székek, a padlón hatalmas szőnyegek… a falak pedig tele voltak mindenféle festménnyel.
Teljesen elképedve néztem körül, majd megpillantottam az étterem logóját, ami beigazolta az elméletemet: „London legrégibb étterme. Alapítva: 1798”.

Míg én bámészkodtam, Rob már intézett is nekünk egy asztalt. Ám mikor a főpincér elindult az asztalunk felé, és Rob alig észrevehetően mosolyra húzva a száját utána próbált terelni, megfogtam a kezét. Ahogy hozzáértem, úgy éreztem, mintha valami megrázott volna, mégis hihetetlenül jó és megnyugtató érzés kerítette hatalmába az egész testemet.
Talán túlzásnak tűnik, de mégis úgy éreztem magam, mintha halál közeli élményben lenne részem: ugyanis erre az egyetlenegy érintésre diafilmként lepergett előttem a kapcsolatunk eddigi 5 hónapja.

Az elmélkedésemet azonban Rob kérdő pillantása szakította félbe. Állt mellettem, és elkerekedett szemekkel várta, hogy végre megszólaljak.
Mintha álmomból riadtam volna fel, feleszméltem, és azonnal ránéztem.
- Mmm… nem lesz ez egy kicsit túlságosan drága egy ebédhez? – kérdeztem tőle. Aztán eljutott az agyamig, hogy ezt a világ egyik legkeresettebb – és talán legfoglalkoztatottabb – színészétől kérdezem, így zavarba jöttem, és inkább elkaptam róla a tekintetem.
Rob – mint ahogy arra számítottam is – olyan igazi, szívből jövő nevetést hallatott, hogy az én szám is önkéntelenül mosolyra húzódott. Közben pedig olyan vörös lettem, mint egy rák.
- Azt hiszem, ettől még nem fogok csődbe menni… - válaszolta mosolyogva, majd miközben mélyen a szemembe nézett, picit lejjebb csúsztatta a kezét, így a kezem pontosan az övébe került.
Én azonban ezt a lépését már kicsit soknak, és a történtek után kicsit elhamarkodottnak éreztem, így először a földre néztem – mert nem tudtam volna elviselni a tettemet követő, fájdalommal teli pillantását –, majd kihúztam a kezem a kezéből, végül pedig elindultam az asztalunk felé.

Miután leültünk, és megkaptuk az étlapokat, Rob sült marhaszeletet rendelt, én pedig maradtam a mostanában újra szokásommá vált csirkesalátánál.
- Miért nem eszel valami tartalmasabbat és… normálisabbat?! Egy salátától nem lesz meg a kellő energiád a rengeteg munkához! – jegyezte meg bölcselkedve.
- Mondod ezt te, aki van, hogy egy egész napos forgatás alatt nem eszel egy falatot sem! – vágtam vissza, amennyire tudtam, kíméletesen.
- Igen, de én teljesen más vagyok!
- Miért is? – kérdeztem vissza, és a szám sarkában már ott bujkált egy aprócska mosoly.
- Hát, mert… mert csak! – nyögte ki az értelmes válaszát egy picit elpirulva, majd mindketten nevetésben törtünk ki. Azt nem tudom, hogy mire gondolt, mikor nevetni kezdett, de én több dologra is! Először is: ez az „Igen, de én teljesen más vagyok!” kifejezés pontosan az, amit apa is használni szokott alkalmanként! Másodszor: én is így szoktam válaszolni, ha semmi épeszű válasz nem jut az eszembe! Harmadszor pedig: valahogy lepleznem kellett azt az újra feltörő – vagy talán inkább soha nem is lanyhuló – imádatot, amit a csodaszép mosolya iránt éreztem! Egyetlen pillantásával, és mosolyával teljesen le tud venni a lábamról! Tudom, reménytelen eset vagyok…

Miközben ettünk, egyikőnk sem szólt a másikhoz, viszont olykor-olykor, szinte akaratlanul is felpillantottunk a tányérunkból, és ránéztünk a másikra. Volt, amikor ezt olyan óramű pontossággal kiszámítottuk, hogy egyenesen egymás szemébe néztünk. Ilyenkor teljesen úgy éreztem magam, mintha egy tini pár lennénk az első randink alkalmával!

Ahogy befejeztünk az ebédet, és rápillantottam a telefonomra, azonnal észbe kaptam, hogy igencsak túlléptem az ebédszünetre engedélyezett egy órámat. Az agyam szinte abban a pillanatban 360-on kezdett pörögni, hogy mi is lehetne az egyetlen értelmes mondat, szó, vagy akármilyen megnyilvánulás, amit mondhatnék, esetleg tehetnék Robnak, de a sablonszövegen kívül abszolút semmi nem jutott az eszembe! Az idő viszont már nagyon szorított…

- Köszönöm az ebédet! – mondtam végül. Felpattantam, gyorsan belebújtam a kabátomba, és egyszerre felkapva a telefonom az asztalról és a táskám a szék támlájáról, el akartam sietni. Ám nem tudtam csak így elmenni! Ezért hátrafordultam, és egy visszafogott, ám annál őszintébb mosollyal egybekötve elköszöntem Robtól.
Ő azonnal felállt, és láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem akartam, hogy elrontsuk ezt a pillanatot, így inkább fogtam magam, és elsétáltam. A tekintetét viszont végig éreztem magamon, és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne forduljak meg, és menjek vissza hozzá egy puszi, egy érintés, vagy akármi más erejéig… a büszkeségem viszont újra erősebbnek bizonyult!

Visszamentem az irodába, és a kavargó érzéseimmel és gondolataimmal együtt újra belevetettem magam a munkába!

***

Az elkövetkezendő hónapban – amíg Robnak el nem kezdődött a munka – minden nap együtt ebédeltünk, alkalmanként pedig, amikor a barátaim vagy az évfolyam nem szerveztek partit, hétvégén is összefutottunk.

A Kristennel történteket sokáig nem hoztuk szóba, ám az egyik este alkalmával – egy teljesen átlagos baráti mozizás után – hazafelé menet Rob úgy gondolta, hogy ennek az „elbeszélünk a fontos dolgok mellett” szituációnak ideje véget vetni!

- Kriszta! Szerintem valamiről beszélnünk kellene! – szólalt meg komoly hangon, miközben tovább sétált mellettem, lehajtott fejjel és zsebre tett kézzel.
- Tudom! – ismertem el halkan, egy mélyről jövő sóhaj után.
- Tisztában vagyok vele, hogy csalódtál bennem, és hogy időre van szükséged, hogy újra a bizalmadba fogadj! De nem menekülhetünk örökké a tények elől… Azt pedig előtte mindenképpen hallanod kell Kriszta, hogy…
- De én nem akarom hallani vagy tudni a részleteket Rob! Sajnálom… ne haragudj! Kezdem megemészteni a dolgokat, és kezdenek bennem az elmúlt napok eseményei végre lenyugodni. Kérlek, ne bolygasd fel őket újra! – szakítottam félbe, de a szemeibe egyszerűen nem tudtam belenézni.
- Akkor is tudnod kell, hogy… szeretlek! – mondta, az mondat utolsó részét olyan halkan, hogy alig hallottam meg.
Ám amikor a szavai elértek az agyamig, a szívem heves dobogásba kezdett, és éreztem, ahogy a számnál is megmozdul egy aprócska idegszál, hogy egy, a boldogságomat kifejező mosolyt alakítson ki.

Nem tudtam, hogy reagáljak Rob vallomására. A szívem azt súgta – vagyis inkább ordította –, hogy nézzek fel, egyenesen és mélyen a szemébe, a többi pedig majd jön magától. Az eszem viszont óvatosságra intett, és arra kért, hogy várjak még egy kicsit… legalább addig, amíg minden, ami felkavarodott bennem, teljesen le nem nyugszik! Én pedig – akár elítélnének érte sokan, akár nem – az eszemre hallgattam!

- Most mennem kell! Jó éjszakát! – köszöntem el Robtól hirtelen, majd megfordultam, és elindultam.
Alig tettem egy lépést, elkapta a kezem, én pedig abban a szent pillanatban tudtam, hogy most rontunk el mindent! Egy másodperc töredéke alatt a nyugodt tempóból eszeveszett száguldásba kezdett a vér az ereimben, és úgy éreztem, menten meggyulladok.
Rob ujjai puhán, óvatosan fonódtak össze az enyéimmel, majd hirtelen szembe fordított magával, és ugyanolyan lágyan, könnyedén csókolt meg, mint ahogy az ujjaink vették birtokba egymást.

Annyira hiányzott már, hogy amint az ajkaink összeértek, elfelejtettem mindent, ami történt, és egyszerűen csak a pillanat lebegett a lelki szemeim előtt. Élveztem a közvetlen közelségét, valamint az összekulcsolódott ujjaink, és az időközben a derekamra csúszott keze által nyújtott bizsergető érzést.
Hagytam, hogy átjárjon az érzés, és időközben én is egyre követelőzőbb lettem. Az ajkaink szabályszerűen falták egymást. A felfokozott vágyak hatására elengedtem a kezét, majd a kezeim egy szempillantás alatt a nyakában termettek… amíg az egyikkel a nyakát fogtam át, a másikkal a hajában kezdtem túrni. Ő mindkét karját a derekam köré zárta, majd ezt követően éreztem, ahogy elmosolyodik.

Ekkor azonban beütött a krach…

Valami oknál fogva a mosolyára beindult bennem a vészcsengő, és mintha egy mozi vetítőtermében lettem volna, megjelent a gondolataimban egy kép, amin Rob ugyanúgy öleli és csókolja Kristent, mint most engem.
Abban a pillanatban a mellkasára tettem a kezeimet, és határozottan eltoltam magamtól!

- Nem Rob! – mondtam, miközben hevesen rázni kezdtem a fejem, a tiltakozásom jeleként. Bár ezzel a mozdulattal talán inkább saját magammal akartam elhitetni, hogy ez a csók hatalmas hiba volt!
- Igazad van! Sajnálom… - mondta, majd újra lehajtotta a fejét. A hangjából viszont tisztán hallottam, hogy abszolút semmit nem bánt meg.
- Ez nagyon nagy hiba volt! – jelentettem ki, de igazából megint csak magamnak. Pár másodpercig teljesen lefagyva álltunk egymással szemben, de még véletlenül sem pillantottunk fel! Aztán fogtam magam, sarkon fordultam, és elindultam az autóm felé – amit az egyik közeli utcában hagytam.
- Ne menj el, kérlek! – jött utánam Rob, és újra megfogta a karom. De most csak és kizárólag azért, hogy megállítson.
- Ez nekem túl gyors! Egyszerűen nem megy! Akárhányszor találkozunk, és hozzám érsz, eszembe jut Kristen, és…
- Tudom, hogy nem mondtam el a történteket, amikor kellett volna, de azért a csókért ne hibáztass! Hülye voltam… részeg voltam! És féltékeny is! Tudom, hogy időbe telik, amíg újra megbízol bennem, de… - kezdett bele, majd sóhajtott egy hatalmasat, elkapta rólam a tekintetét, és egy keserves nevetést hallatva folytatta: - A fenébe is Kriszta! Hiba volt… de az emberek hibáznak! Te is hibáztál! Ráadásul nem is egyszer… mégsem csináltam belőle nagy ügyet! Pedig megtehettem volna!
- Most komolyan Eriket és Josh-t hozod fel ellenem?! – kérdeztem vissza, és éreztem, hogy egyre jobban megy fel bennem a pumpa.
- Miért? Nem tehetem meg?? Talán nem történt meg az, ami??? – szólalt meg ismét, és úgy hallottam, ő is egyre dühösebb.
- De megtörtént! Csak van két nagyon fontos momentum, amit elfelejtettél hozzágondolni… Egyrészt én mindent elmondtam neked! Ha nem is rögtön utána rohantam a telefonhoz, de nem vártam vele közel 2 hónapot! Másrészt pedig teljesen más, ha engem csókolnak meg, mintha én mászok rá valakire! Pusztán ennyi a különbség… - fakadtam ki teljesen, majd fogtam magam, és meg sem várva a válaszát, elrohantam.
Nem néztem hátra, sőt… még oldalra sem. Ennek ellenére éreztem, hogy nem követ, és hogy ez most nagyon szíven ütötte!

Miközben igyekeztem vissza a kocsihoz, patakokban kezdtek folyni a könnyeim, és úgy éreztem, mintha valaki egy tőrt forgatna a szívemben! Soha nem gondoltam volna, hogy Rob lesz az az ember, aki eddigi életem során a legjobban megbánt!

Úgy nagyjából 20 perc múlva kaptam egy sms-t, természetesen Robtól, amiben bocsánatot kért a kirohanása miatt, és hogy bocsássak meg, nem akart megbántani. Illetve az üzenet végén – meg kell hagyni, stílusosan – megkérdezte, hogy mit szólnék ahhoz, ha meghívna Velencébe, a karneválra? De természetesen csak mint barátok, úgy mennénk…

Egy mukkot sem tudtam szólni, csak néztem magam elé a telefonnal a kezemben. Rég el szerettem volna már menni a karneválra, és ezt egyszer említettem is neki… ám ahogy most besikerült ez a kis mosolyszünet, újra lemondtam róla! Ő azonban nem felejtette el!
Minden oké, minden rendben ezzel az utazással, csak egyetlen egy a bibi… én már nem tudok úgy nézni Robra, mint csupán egy barátra!

***
Rules
1. kép
2. kép
3. kép

Következő fejezetek!

Sziasztok!

Sajnos a következő fejezetnek csak az első fele készült el mára, és hétfőn, kedden, illetve csütörtökön vizsgám van, ezért nem tudom ma feltenni nektek a frisst! :( Ne haragudjatok! :(

Viszont amiért nem készültem el vele időben, úgy döntöttem, hogy a jövőheti részt pénteken kapjátok meg (a beígért vasárnap helyett)!

A május 9-ére ígért fejezet pedig szintén pénteken (vagyis május 7-én!!!) kerül majd fel, mert azon a hétvégén nem leszek netközelben!

Köszönöm a megértéseteket & tényleg ne haragudjatok! :(
Puszi,
Sabyna

53. fejezet - A boldogság gyilkosa

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :)

Viszont lenne itt még valami, amit mindenképpen közölnöm kell, mielőtt elkezditek olvasni az új részt!

Arról lenne szó, hogy jövőhéttel nekem újra beindul a vizsgaidőszakom, és mivel OKJ-s képzésen vagyok már 2 éve, most lesz a "nagy" OKJ-s vizsgám is!
Így sajnos - nem sajnos, de sokat kell tanulnom, ami viszont azt jelenti, hogy sokkal kevesebb időm marad az írásra ( vagy bármi másra). Közel 2 hónapra viszont nem akarom szüneteltetni a történetet, ezért úgy döntöttem, hogy a szokásos szerda és vasárnap helyett csak vasárnap teszek fel majd új részt, hiszen nagy a valószínűsége, hogy pénteken estétől vasárnap délelőttig azért lesz időm írni! :)

Előre is nagyon szépen köszönöm a megértéseteket, és azért remélem, hogy akinek eddig tetszett a történet, ezután is szeretni fogja! :)

Puszi,
Sabyna

ui.: KÉPEK A FEJEZET VÉGÉN!!!

***

Áttörve az éppen érkező vendégeken, és az ajtóban álló biztonságiakon, pillanatok alatt a szállingózó hóesésben, ezzel együtt pedig az igencsak hűvös londoni éjszakában találtam magam. Azonnal keresztbe fontam a mellem előtt a karjaimat, hiszen a klubból kilépve az amúgy is elég lenge ruhámban majd meg fagytam…

Nem tudtam igazából, hogy a könnyeim a féltékenységtől, a csalódottságtól, vagy éppen a mérhetetlen dühtől folynak-e, de egy a lényeg… hullottak, mint a záporeső.
- Minden rendben van, hölgyem? – lépett oda hozzám az egyik biztonsági ember.
- Igen! … Persze! – válaszoltam szipogva, de nem néztem rá.
Nem láttam, hogy elment-e vagy sem, és őszintén megvallva nem is érdekelt. Ha ez lehetséges, még szorosabban összefontam a karjaimat, és nem törődve a hideggel, és a hópihék össze-vissza táncával, úgy döntöttem, sétálok egy pár percet. Legalább megnyugszok egy kicsit!

Ez azonban egészen addig tűnt jó ötletnek, amíg Rob ki nem rohant a klub ajtaján.
- Kriszta! – kiáltott oda nekem, miután észrevett, és abban a pillanatban, rohamléptekben el is indult felém. Csak akkor vettem észre, hogy a kezében van a kabátom.
- Kösz! – mondtam szinte hang nélkül, ahogy elvettem a kabátom, és egy gyors mozdulattal belebújtam. Rob nem tett semmit, csak állt előttem, és szinte fizikailag is éreztem, ahogy a tekintetével keresi a szemkontaktust. Én azonban sokkal mérgesebb és dacosabb voltam annál, mintsem felnézzek rá!

Hirtelen meg akartam kérdezni tőle, hogy miért tette meg azt, amit, így szóra is nyitottam a szám, de aztán úgy éreztem ott, abban a pillanatban nem tudtam volna végighallgatni a válaszát! Így inkább visszacsuktam a szám, vettem egy mély levegőt, és mindenféle szó nélkül elindultam a pár perccel ezelőtt eltervezett sétámra.

Most már a kabáton, de újra keresztbe fontam a karjaimat, és úgy sétáltam a járdán. Néha jött velem szembe egy-egy ember, aki Boldog Új Évet kívánt, és pedig magamra erőltetve egy mosolyt ugyanazt kívántam nekik! Egy idő után azonban már nem volt az utcán senki, csak én, a cudar időjárás… és persze Robert! Ő ugyanis anélkül, hogy kértem volna rá, pár lépéssel lemaradva követett.

Mikor már úgy éreztem, hogy elég erős vagyok lelkileg, és a könnycsatornáim is megállj parancsoltak maguknak, megtorpantam, hátrafordultam, és a Kristen-nel való ominózus beszélgetésem óta, először Rob szemébe néztem:
- Miért csináltad? – kérdeztem, kimérten és teljesen nyugodt hangon. Még saját magamon is elcsodálkoztam…
- Mit? – tette fel a legidiótább kérdést, amit ebben a helyzetben kérdezni lehet.
- Ne idegesíts Rob, kérlek szépen! És ne is próbálj terelni, vagy színészkedni… Kristen már vázolta a helyzetet! – pillantottam le a földre. Szánalmasnak éreztem magam amiatt, hogy ezt éppen attól a személytől kellett megtudnom, akitől a legkevésbé sem akartam ilyesmit hallani… akiben pedig végre feltétel nélkül megbíztam, elhallgatta a dolgot!
- És Kristen mit is mondott pontosan??
- Az nem lényeg! A te szádból akarom hallani, hogy mi történt valójában köztetek, amíg én… szóval amíg a közös fotósorozatotokat csináltátok?! – nem akartam hangoztatni, hogy amíg én Angliában voltam, mert akkor teljesen más irányba terelte volna a beszélgetést.
- Azt hiszem, ezt nem itt… - kezdte volna el a mentegetőzést, de én nem hagytam!
- Nem!!! Ez itt a legmegfelelőbb hely és idő! Mondd! – szakítottam félbe.
- Jó, ha ezt akarod! Miután felhívtál, hogy Dubai-ba kell utaznod, nagyon ideges lettem. Csapkodtam-vagdostam, nem találtam a helyem, ráadásul úgy éreztem, hogy átvágtál, hiszen elterveztem, hogy találkozunk a promo-tour alatt. Igaz te erről nem tudták, de… mindegy, ez most nem lényeg!
Szóval, mikor ugye hívtál, ott volt nálam Kristen, de miután letettem a telefont, és sikeresen a falhoz vágtam, megkértem őt, hogy menjen el. Ő eleget is tett a kérésemnek, ám sokkal, de sokkal rosszabb volt egyedül, mint gondoltam. Így átmentem hozzá, és iszogattunk. Beszélgettünk, filmet néztünk, végül pedig, mikor fel akartam állni, hogy átmenjek a szobámba, rájöttem, hogy talajra ittam magam. Ezért Kristen-nél maradtam.
Tovább hülyéskedtünk, és a végén már odáig fajult a dolog, hogy táncolgatni is elkezdtünk.
A tánc közben pedig túl közel kerültünk egymáshoz, és amilyen kiszolgáltatott voltam a pia miatt testileg, illetve a csúnya telefonbeszélgetésünk miatt érzelmileg is, szükségem volt valakire. Ő pedig ott volt!
Én nem akartam, hogy bármi is történjen, de… egy hirtelen, légből kapott ötlettől megcsókoltam őt. Ő nem ellenkezett egy pillanatig sem. A csóknál azonban nem jutottunk tovább, mert… szóval mert… - kezdett el hebegni-hápogni, ám én attól függetlenül, hogy úgy éreztem, a szívem ott helyben apró darabjaira törik, kérdő szemekkel vártam a befejezést. Zsebre tett kézzel állt előttem, és a cipőjét nézte… szólni azonban egy árva kukkot sem szólt.
- Mert? Folytasd! - szóltam rá. Ő pedig felkapta a fejét, a szemembe nézett, és alig hallhatóan folytatta:
- … mert matt részegen is tudtam, hogy szeretlek, és nem tehetem meg! A csók következtében rögtön megjelent az arcod magam előtt, és tudtam, hogy nem tehetem ezt meg veled! Erre pedig tettem még egy lapáttal: ugyanis Kristen-t Krisztának szólítottam! – mondta, és láttam a száján, hogy majdnem elmosolyogja magát.
- Áh, értem! Szóval csak akkor tudatosul benned igazán, hogy szeretsz, amikor már megcsókoltál valakit?! – vágtam vissza, és éreztem, hogy újra gyülekeznek a könnycseppek a szememben.
- Nem, félreérted! Túl zaklatott voltam, és annyit ittam, hogy azt sem tudtam, mit csinálok! Nem tudom, mit mondott neked Kristen, de nem feküdtem le vele! Higgy nekem, kérlek! – mondta, és közelebb lépett egy fél lépést. Én viszont azonnali reakció gyanánt hátrébb léptem egy lépést, és feltartottam a kezeimet, jelezve, hogy ne érjen hozzám.
- Higgyek neked?! Ezek után még arra kérsz, hogy bízzak meg benned??!! Tudod, nem azzal van a bajom, hogy megcsókoltad… bár nem mondom, hogy jól esik ezt hallani, és azt sem mondhatnám rá, hogy megesik az ilyen! De tudod... az, hogy arra sem méltattál, hogy legalább elmondd… na ez az, amit nem tudok megemészteni! Pontosan ez az, ami kibírhatatlanul, szinte már elviselhetetlenül fáj! Elhallgattad ezt előlem, és úgy tettél, mintha semmi se történt volna! Így a végére még egy kérdésem lenne… - akadtam ki teljesen. A hangom kicsit hisztérikus volt, de nem kiabáltam. - … mikor mondtad volna el nekem mindezt? Vagy… elmondtad volna egyáltalán valamikor is?!
A kérdésemre csak lehajtotta a fejét ismét, és pár hosszadalmasnak tűnő, idegőrlő másodperc után, épp hogy hallhatóan megszólalt:
- Nem tudom!

A ledöbbenéstől a torkomon akadt a szó. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy teljesen más válaszra számítottam! Ha nem is tudtam konkrétan, hogy mire, de az tény, hogy másra!
Csak álltam, és néztem rá. Most én kerestem szakadatlanul a szemkontaktust, ám ő még véletlenül se nézett fel! Éreztem, hogy egyre jobban szorongat belülről a sírás, és a szívem is őrjítően fáj… a rengeteg, hirtelen fellépő érzéstől – de az is lehet, hogy a nem kis mennyiségű whisky hatására – pedig szédülni kezdtem!
Így vettem egy mély levegőt, elkaptam a tekintetem Robról, és rekedten, suttogva megszólaltam:
- Értem! – mást egyszerűen nem tudtam kinyögni.

Még ott álltunk egymással szemben hosszú másodpercekig, de gondosan kerültük a pillantásokat. Aztán fogtam magam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és elindultam.
- Hova mész? – szólt utánam szinte azonnal. Megálltam, szembe fordultam vele, de még véletlenül sem néztem a szemébe egy-egy rövidke pillantást kivéve.
- Most… most nem akarok… nem tudok veled beszélni! Menj vissza a klubba, és mondd meg a többieknek, hogy rosszul éreztem magam, ezért hazamentem! – mondtam, és meg sem várva azt, hogy reagáljon, elsiettem.

Ahogy kiértem egy forgalmasabb útra, kerestem egy taxit, és haza – pontosabban Rob családjához – vitettem magam. Szerencsére már Clare-ék otthon voltak, így be is engedtek.
- Boldog Új… Mi a baj Krisztina? – kérdezte azonnal Clare, ahogy meglátta a kisírt szememet – amin valószínű a sok dörzsöléstől már a smink is elmaszatolódott. – És hol van Rob??
- Még… még nem tudok beszélni róla Clare, ne haragudj! De ígérem, elmondom… majd! – szipogtam.
- Összevesztetek? – nézett rám elkerekedett, kérdő szemekkel. Én pedig csak bólintottam egyet, és úgy éreztem, hogy abban a pillanatban valaki vagy valami belemarkol a szívembe, és jól megszorítja azt. Így újra sírásra görbült a szám…

Ledobtam a cipőimet, és a kigombolt kabáttal magamon, felrohantam Rob szobájába. Előkaptam a poggyászomat, beledobáltam a kint maradt ruháimat, a sminkcuccaimat, illetve mindent, amit szükségképpen kitettem, majd becipzáraztam, és a következő pillanatban már vonszoltam is le a lépcsőn.
- Istenem, Krisztina… - kapta a szája elé a kezét Clare. Rápillantottam, és láttam, hogy sejti, mit tehetett a fia. Ekkor már Richard is az előszobában volt, és ő is ledöbbenve állt felesége mellett.
- Köszönök mindent Clare! De tényleg… Robert-nek pedig csak annyit mondj, kérlek, hogy… - kezdtem bele, de aztán inkább jobbnak láttam, ha nem mond neki semmit. - Inkább ne is mondj neki semmit! – mondtam ki végül hangosan is a gondolataimat.
- Most hova mész? Nehogy valami butaságot csinálj nekem!
- A lakásomba… és ne aggódj, nem vagyok őrült! Legalábbis azt hiszem, még nem! – húztam egy kedvtelen, formális mosolyra a szám. – Na, de megyek, mert vár a taxi. Tényleg köszönök mindent! Richard, neked is! – öleltem meg mindkettőjüket.
- Bízom benne, hogy hamar rendeződnek a dolgok köztetek, bármiről is legyen szó! – szólalt meg Richard, most először.
A válasszal abban a pillanatban még én sem voltam tisztában, így ismételten csak egy halvány kis mosolyra húztam a szám, és alig észrevehetően bólintottam.
- Sziasztok! – köszöntem el, és kisiettem az ajtón, a rám váró taxihoz.
- Szia Krisztina! Vigyázz magadra, kérlek! – köszönt el Clare, és hallottam a hangjában a mérhetetlen szomorúságot, és értetlenséget.

Ahogy odaértem a taxihoz, a sofőr betette a poggyászom a csomagtartóba, majd kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Beültem, ő is beült előre, majd mikor lassan elindult, én fájó szívvel ugyan, de búcsút intettem az ajtóban összebújva álló – és visszaintegető – Mr. és Mrs. Pattinson-nak!

*

Ahogy odaértünk a stevenage-i lakásom elé, mér rég nem érzett melegség kerített hatalmába. Hiányzott ez a hely, akármennyire is éreztem jól magam otthon!

Kifizettem az utat, a taxis segítségével kivettem a csomagom a kocsiból, majd bementem. Azonnal bekapcsoltam a fűtést a jégveremmé vált házban, majd felmentem a szobámba a poggyászommal együtt, és elkezdtem kipakolni.
Minden aprósággal hosszú-hosszú perekig szöszöltem, csak és kizárólag azért, hogy eltereljem a gondolataimat az éjszaka történtekről. Ez azonban nem sikerült…

Bármilyen ruhámat, cipőmet, vagy akár csak a hajkefémet is vettem ki a csomagból, rögtön Robert jutott az eszembe… ezután pedig azonnal Kristen elégedetten vigyorgó arca jelent meg előttem! Szinte láttam magam előtt, ahogy Rob magához húzza, és megcsókolja Kristen-t, közben pedig simogatja őt! Úgy, ahogy engem szokott…
Önkéntelenül is végigszaladt rajtam a hideg, és magam köré csavarva a két karom, levágtam magam az ágy szélére, majd az éjszaka felhalmozódott rengeteg stressz, idegesség és düh végkifejleteként zokogni kezdtem.

Szinte megállíthatatlanul záporoztak szememből a könnyek. A sírásomat olykor-olykor csak a telefonom csengése zavarta meg. Kikutattam a mobilt a táskámból, majd a könnyektől teljesen elhomályosult tekintettel kezdtem fürkészni a kijelzőt. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és elolvastam a nevet: Rob.
Számítottam rá, hogy hívni fog… felvenni azonban eszem ágában sem volt! Így fogtam a telefont, majd miután letette, kikapcsoltam. Aztán pedig visszadobtam a táskámba, és ledőlve a párnámra, újra a szomorúságomba temetkeztem.

Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam el, de másnap egy, az utcában elhaladó, elég hangos autóra nyitottam ki a szemeimet. Illetve a legjobb kifejezés az, hogy próbáltam kinyitni, ugyanis az éjszakai sírás miatt a kétszeresére dagadtak, és csíptek is.
Mikor nagy nehezen végre láttam is valamit, felültem, és egy nyújtózás közepette ásítottam egy jóízűt. Aztán felkeltem, és akkor vettem csak észre, hogy még a lila ruhámban vagyok…

Azonnal a szekrényemhez mentem, és előhalásztam belőle mindenféle tiszta ruhát: nadrágot, pólót, fehérneműt, zoknit. Aztán bevánszorogtam velük a fürdőszobába.
Mikor teljesen véletlenül a tükör felé fordultam, és szembenéztem magammal, azt hittem, menten elájulok.
- Te jó ég! – szólaltam meg hangosan, és rémülten. Ugyanis szó szerint megrémültem saját magamtól. Borzalmas látványt nyújtottam…

Kócos haj, gyűrött arc, feldagadt, vérvörös szemek – és persze ezt még tetézte a teljesen elkent, megszáradt szemfesték! A ruhám pedig olyan volt, mintha egy kutya szájából cibáltam volna ki éppen!
Engedtem magamnak jó meleg vizet, ledobáltam minden ruhámat, majd pedig az elkövetkezendő közel egy órás fürdőzés alatt szinte teljesen újjávarázsoltam magam!
Aztán visszadőltem az ágyba, és pár perc tv-nézés után újra álomba szenderültem.

***

Az elkövetkezendő két napot szinte végig aludtam, de amikor valamilyen csoda folytán mégis ébren voltam, gondolkodtam.
Gondolkodtam az eddigi 5 hónapunkon Robbal, a közös élményeinken, és úgy alapjáraton azon, hogy végülis mi bennünk a közös… mi az, ami ennyire összekovácsolt, és összetart minket! Végül aztán eszembe jutottak a történtek is, és újra elkapott az a szorongó érzés, ami az év első napján, hajnalban! Mikor azt mondta: „Nem tudom”, arra a kérdésemre, hogy elmondta-e volna nekem valaha is, hogy mi történt Kristen-nel, ha nem bukik ki a dolog véletlenül?!

Mikor kinyögte ezt a mondatot, ráadásul úgy, hogy rám sem nézett, nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy egy világ dőlt össze bennem! Mindig is egyenes embernek ismertem őt – legalábbis velem szemben az volt –, és baromira rosszul esett, hogy így elhallgatta előlem ezt a nagyon fontos dolgot!
Elhiszem, hogy akkor is összekaptunk volna, mert kitört volna belőlem a féltékenységi roham, de biztos vagyok benne, hogy sokkal, de sokkal jobban kezeltem volna a hallottakat, mint így! Akkor nem egyedül lébecoltam volna a lakásban az év első napjaiban, ráadásul azon agyalva, hogy valaha is meg fogok-e tudni bízni Robban újra?!

Minden esetre hatalmas nagy segítség volt, hogy 4-én, hétfőn már beindult a munka-gépezet. Reggel szépen csinibe vágtam magam, majd hívtam egy taxit, és beutaztam Londonba – a szívem mélyén rettegve attól, hogy egyszer csak szembe találom magam Roberttal! Tisztában voltam vele, hogy hamarosan beszélnünk kell, de… még nem menne! Nagyon nem!

Mielőtt bementem volna dolgozni, beszaladtam a pár méterrel arrébb található bevásárlóközpont pékségébe, hogy vegyek magamnak valami reggelit. Ám ekkor olyat láttam a pékség melletti újságárusnál, ami az eddigi hatalmas szívfájdalmamra még tett egy bő lapáttal.
„Leleplezve! Robert Pattinson és Kristen Stewart a Wight-szigeten töltötte az újévet”

Azonnal elfordítottam a fejem, mert nem akartam tovább olvasni a Marie Claire-ben megjelent cikket, de a kíváncsiságom mégis erősebbnek bizonyult:

„ A szuper-híres Twilight sztárok, Robert Pattinson és Kristen Stewart az újévet stílusosan, a tömegektől messze, kettesben kezdte – annak ellenére, hogy Robert-nek barátnője van!

A jelentések azt sugallják, hogy az állítólagos pár a Wight-szigeten partizott, ezzel köszöntve a 2010-es évet.

A szexisebbnél szexisebb Mr. Pattinson csak a múlt héten repült vissza az Egyesült Királyságba, hogy a családjával töltse a Karácsonyt, és ekkor kapták lencsevégre őt, és nővérét, Lizzy-t, a londoni otthonuk előtt. Így nem meglepő, hogy a híres csillag úgy döntött, hogy az újévre nem tér vissza az államokba.

Rob és feltételezett barátnője, Kristen élvezték a vásárlásokat, illetve a sziget csodálatos kilátását. A különböző rajongói oldalakra kitett képek megerősítik, hogy a pár valóban a térségben tartózkodott, és boldogan pózoltak annak a szerencsés rajongónak a fényképezőgépe előtt, aki észrevette őket.

A nagy talány már csak az: hol van Robert magyar barátnője? Talán Rob szakított vele, mert rájött, hogy mégiscsak kolléganője az Igazi? Vagy talán a lány unta meg a reflektorfényt?

Reméljük, hamarosan véget vethetünk a találgatásoknak, és végre megtudhatjuk, valójában ki is az a „titokzatos” hölgy, akinek sikerült elcsavarni a szívtipró fejét!”

Nem tudtam, hogy abban a pillanatban nevessek-e vagy inkább sírjak. Egyrészt szánalmasnak és már igencsak nevetségesnek találtam az össze-vissza találgatásokat, és elméleteket, másrészről viszont a sírás kerülgetett, mert amíg nekem folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lesz Velünk ezek után, és mégis hogyan kellene megbeszélnünk a dolgokat, ő kirándulgatott és jól érezte magát a „feltételezett barátnőjével”.

Minden esetre megpróbáltam uralkodni magamon, és elnyomni minden feltörni készülő érzelmet… majd odasiettem a pulthoz, vettem egy croissant-t és egy capuccino-t, aztán pedig már igyekeztem is a munkahelyemre.

Ahogy beértem, a legelső dolgom volt minden velem szembe jövő kollégámnak Boldog Új Évet kívánni! Akikkel közelebbi kapcsolatban voltam, megálltak, és váltottunk egy-egy puszit, majd ki-ki ment a dolgára. Így én is felsiettem a főnököm irodájába.

Mikor beléptem, Josh már a székében ült, és éppen egy aktát olvasgatott.
- Jó reggelt! Boldog Új Évet! – köszöntem neki, miközben próbáltam beügyeskedni magam az ajtón anélkül, hogy a croissant-t vagy a capuccino-mat kiejteném a kezemből. Ahogy bementem, belöktem a lábammal az ajtót, majd pedig odatipegtem az asztalomhoz, és letettem a reggelimet.
- Neked is szép jó reggelt! És persze Boldog Új Évet! – szólalt meg közvetlenül a hátam mögött, amitől majdnem szívrohamot kaptam. Nem számítottam rá, hogy már felállt, és mögém lopakodott.
Ahogy megfordultam, ránéztem, és csak akkor vettem észre, hogy milyen barna a bőre. Angolokhoz képest igazi néger lett…

Miután kaptam és adtam is két-két puszit, mosolyogva feltettem neki az első és – azt hiszem – egyetlen olyan kérdést, ami érdekelt:
- Merre jártál az ünnepek alatt?
- Hát… pihengettem, jó messze Angliától! – válaszolta, miközben lassan visszasétált az asztalához.
- Azt tudom, hiszen mondtad. De mégis hol?
- Mauritius
- Ez most teljesen komoly??!! Mauritius-on töltötted a karácsonyt és a szilvesztert??!! – kérdeztem vissza úgy, mintha valami elképesztő nagy badarságot mondott volna az előbb.
- Miért? Ennyire hihetetlen?? – nézett rám, és játékos mosolyra húzta a száját.
- Nem, csak tudod… én soha nem tudnám elképzelni a karácsonyomat egy olyan helyen, ahol fürdőruhában ünnepelnek átlag 30 fokos melegben. Ezt leszámítva viszont semmi bajom Mauritius-szal! Sőt… nyáron kifejezetten élvezném!
- Egyrészt: Mauritius-on decembertől júniusig van nyár! Másrészt pedig: Rob biztosan elvisz majd egyszer!
- Ja… igen! Biztosan elvisz! – mondtam kedvtelenül. Hiszen ezzel az egyetlen egy mondatával teljesen taccsra vágta a picivel jobb hangulatomat! Persze nem tehet róla, hiszen semmiről sem tud… vagyis nem tudott eddig!

- Mi a baj Honey? – kérdezett vissza azonnal, hiszen még egy süket is észrevette volna a hangomban a szomorúságot, és a hirtelen fellépő rosszkedvet.
- Semmi, csak… kicsit összevesztünk. De nem lényeg! – válaszoltam, és halvány, ám – amennyire tőlem tellett – biztató mosolyt erőltettem az arcomra.
- Nem hiszem, hogy annyira „kicsi” lenne ez az összeveszés! Látom, hogy valami komolyabb baj van… de minden esetre, ha nem akarod elmondani, nem zaklatlak a lehetetlen kérdéseimmel! Amikor szükséged van segítségre, itt vagyok! – mondta, majd ismét felvette az aktát az asztaláról, és olvasni kezdte.
- Köszönöm! - mondtam, mire felpillantott rám, és egy megnyugtató mosoly kíséretében bólintott egyet.

A kis lelkizéssel induló reggelünk után belevetettük magunkat az újévbe, és ezzel együtt a halom munkába is, ami ránk várt. Egész álló nap fénymásolgattam, jogszabályokat keresgéltem, illetve hivatalos leveleket gépelgettem. Nem valami izgalmas munka, de el lehet viselni.

Nem sokkal múlt el dél, amikor Josh berontott az ajtón, és teljesen elborzadt fejjel rám nézve, megkérdezte:
- Hát te??!! Hogy-hogy nem mentél még ebédelni???!!!
- Gondoltam befejezem még ezt a pár levelet, és…
- Semmi és! Gyere… - mondta, és az invitálását kézjelzéssel is alátámasztotta.
- Na jó, menjünk! – egyeztem bele, és otthagyva csapot-papot, felkaptam a táskám és a kabáton, majd sietve csatlakoztam a főnökömhöz.

Ahogy leértünk a recepcióra, Josh kifelé menet közölte Angie-vel, hogy ebédelni mentünk.
- Huh, még mindig ennyire szívdöglesztő vagyok?! – kérdezte, miközben kinyitotta nekem az ajtót.
- Miért is? – kérdeztem vissza, mintha nem vettem volna észre az előbbi jelenetből semmit.
- Hát nem láttad, hogy a másik recepciós lány hogy nézett rám? Szinte kocsányon lógtak a szemei! – nevette el magát.
- Hm… nincs kicsit elszállva magától Mr. Graham?? – kérdeztem vissza poénból, és közben én is elnevettem magam. Viccesen meglöktem egy picit a vállát, mire ő a derekam után nyúlt, és szorosan maga mellé húzott. Ekkor már együtt nevettünk.

A következő pillanatban azonban az arcomra fagyott a mosoly. Nem volt kedvem viccelődni, sem pedig nevetni, mégis jól esett, hogy legalább addig, amíg dolgozom, nem őrlöm magam. Most viszont a szó legszorosabb értelmében szemben találtam magam a végzetemmel.
- Te mit keresel itt??! - szaladt ki a kérdés a számon teljes értetlenséggel és meglepettséggel.

***

Az ominózus fotók a cikk mellett! /valamint úgy képzeltem, hogy ez a két fotó mellé még beraktak egyet Krisztiről is, ami a NM LA-i premierjén készült/
Illetve mellékesen megjegyezném, hogy a cikk - amit beszúrtam a fejezetbe -, egy valóban megjelent Marie Claire cikk, csak picit kiegészítve! :)

52. fejezet - Szilveszter

A szilveszteri előkészületeink a lehető legjobban alakultak – azt az „apróságot” leszámítva, hogy Rob kollégái közül csak Kristen tud eljönni…

Kellan, Ashley és Jackson már elígérkeztek egy partira, Nikki – mint ahogy azt Robert korábban már megjósolta – a barátjával kettesben köszöntik az újévet, Taylor a barátaival közösen rendezett házibulin ünnepel, Peter-ék pedig egy családi szilveszterezést terveztek be!
Természetesen mindkettőnket lelombozott, amiért ők nem utaznak ide Londonba, de ugyanakkor kimondhatatlanul örültünk annak, hogy így, az utolsó pillanatban összedobott bulira a barátaink több mint fele mégis csatlakozik.

Ahogy megtudtam pontosan, hogy hányan leszünk, felhívtam újra a Vendome-ot, és bemondtam a létszámot. Mellette leadtam még a rendelésünket is az éjféli pezsgőt, a rágcsálnivalót, illetve a ’welcome drink’-et illetően, majd nem maradt más hátra, mint hogy a Magyarországról érkező barátaim elszállásolásával foglalkozzak.

Időközben megtudtam, hogy Erik és a barátnője, Viki, amúgy is egy londoni szilvesztert terveztek, így ők már lefoglaltak egy hotelszobát… Lizzy pedig közölte, hogy még mindig tartja magát ahhoz, hogy nála van üres hely! Így a három barátnőmet, illetve Zolit és Jason-t beprotezsáltam hozzá. Legszívesebben magamhoz hívtam volna őket, de Stevenage azért kicsit messze van ahhoz, hogy egy átbulizott éjszaka után odataxizzunk… Rob családjához pedig nem vihetem őket, mert…! Szóval náluk Kristen lesz!

Teljesen őszinte leszek… ezer és ezer afféle gondolat lepte el az agyamat, hogy mégis haza kellene mennem, vagy arra a pár napra, amíg itt van, elmegyek egy hotelbe, de igazából mikor Robra gondoltam, csak vettem egy hosszú, mély, megnyugtató lélegzetet, és elkönyveltem magamban, hogy jó kislány leszek!

Kristen szerda délután érkezett, és azért, hogy ne keltsenek túl nagy feltűnést, Victoria és a párja – akivel egyébként még nekem sem volt szerencsém találkozni – mentek ki elé a reptérre. A reptérről egyenesen a Pattinson-család házába hozták, ahol kezdetét is vette a színészkedésem.
Próbáltam jó pofát vágni a dologhoz, így kedvesen mosolyogva üdvözöltem őt, mire tőle csak egy – már megszokott – hideg „Hello!”-t kaptam. Ezzel szemben Robot, a szüleit, illetve Liz-t is öleléssel köszöntötte. Megpróbáltam elfojtani a dühömet, és leplezni a szememből éppen kitörni készül, égető lávafolyamot!

***

Végre elérkezett a 31-e késő délután!
Előzőleg megbeszéltük mindenkivel, hogy 9-kor a klub előtt találkozunk, és ott együtt megyünk majd be. A címet mindenki tudta, így ebből kifolyólag már nem kellett semmi másra figyelnem, csak Robert-ra és magamra.
- Mit veszel fel szívem? – kérdezte Rob, miközben ő az ágyon feküdt, én pedig éppen a legmegfelelőbb darabot próbáltam kiválasztani az estére.
A kérdése nagyon meglepett, így megszakítva a keresgélést, hátrafordultam, és ránéztem:
- Te most komolyan a ruhámról érdeklődsz? – kérdeztem mosolyogva.
- Csak kíváncsi vagyok, naa… - mosolyodott el ő is.
- Fogalmam sincs! Gondoltam már a fekete rövid ruhára, amiben a díjátadón voltam, tudod… viszont van egy lila ruha is, ami esetlegesen számításba jöhet! Várj, megmutatom! – mondtam, és gyorsan kikutattam. Aztán felálltam, szembe fordultam Robbal, és magamhoz tettem. – Mit gondolsz? – kérdeztem, és kérdő szemekkel nézve, vártam a válaszát.
- Hát.. jó embert kérdezel a divatról, minden esetre! – nevette el magát, de aztán komolyra fordította a szót: - Viszont férfi szemmel nézve: tökéletes leszel ebben! Csak azt nem értem, miért gondolkodtál ezen ennyit?
- Mert… mert csak! – nyilvánultam meg értelmesen. Majd elmosolyodtam, és odasietve hozzá, nyomtam egy nagy cuppanós puszit a szájára. – Köszönöm a segítséget!

Az elkövetkezendő minimum 2 óra hosszát a fürdő, a szoba és a konyha között rohangálva töltöttem. Rob csak szótlanul nézte végig az ide-oda szaladgálásomat, illetve a köztes időkben – amikor éppen a ház valamelyik helyiségében tevékenykedtem – Kristennel beszélgetett.

Kristen természetesen most sem vitte túlzásba a kiöltözést. Magára kapott egy farmert, egy tornacipőt, egy pólót, egy pulcsit, és egy kabátot, majd közölte – nem mellesleg kizárólag Robbal! –, hogy elkészült, így startra kész!
Rob sem túlságosan hazudtolta meg önmagát – bár kétséget kizáróan a fekete farmerben, sötétkék ingben, és sötétszürke zakóban, valamint természetesen az elmaradhatatlan, kócosra belőtt hajával ugyanolyan jól nézett ki, mintha tetőtől talpig elegánsban lenne! Az egyetlen dolog, ami egy picurkát zavart, az volt, hogy egyáltalán nem öltöztünk össze…
Persze ez nem létfontosság, és sokszor sokan már túlzásba is viszik az összetartozásuk kimutatását, de azért nem lett volna rossz, ha csak egy cérnaszállal is, de legalább passzolunk egymáshoz. Minden esetre hamar túltettem magam a dolgon, és miután feldobtam egy hasonló sminket, mint az elő szilveszteri bulinak hitt randinkra, és beszárítottam a hajam, elköszöntünk Clare-éktől. Az újévet ők is a barátaikkal köszöntik majd, pár házzal arrébb.
Végül belebújtam a cipőmbe, és a kabátomba, aztán felkaptam a táskám, és elindultunk a klubba.

Rob – mostanában felvett szokásához méltón – már hívott taxit, így az már a ház előtt várt minket. Igazi gentleman révén kinyitotta nekünk az ajtót, mire Kristen be is pattant, majd mikor Rob rám nézett, jobbnak látta inkább, ha ő száll be. Igazából attól függetlenül, hogy nem vagyok kibékülve Kristen-nel, illetve a stílusával, nincs vele semmi egyéb problémám, így mindenféle kellemetlen érzés nélkül beültem volna mellé, de azt hiszem ennek ő nem igazán örült volna. Ezért, elkerülve az esetleges vitát, inkább előreengedtem Robertet.

Szerencsére az út nem tartott sokáig, és mire odaértünk a klubhoz, a csapat nagy része már ott várt. Csak Erikék, és Tom nem érkezett még meg.
Ezt kihasználva azonban köszönthettem a magyar, illetve angol barátnőimet, illetve párjaikat, valamint Rob barátait is. Ezt követően pedig megismerkedhettem Bobby és Marcus barátnőjével, végül pedig Victoria is bemutatta a vőlegényét.
Időközben megérkezett Erik és Viki, valamint Tom is. Köszöntöttük egymást, mindenki gyorsan bemutatkozott mindenkinek, majd előrementem, és szóltam, hogy megérkeztünk.

Azonnal be is engedtek minket, leadtuk a kabátokat a ruhatárban, és már el is foglaltuk a VIP részleget. Úgy nagyjából negyed órával később megérkeztek a ’welcome drink’-jeink is, és ezzel ténylegesen is kezdetét vehette a már jól megérdemelt, aktív pihenésünk!

Az első egy órában mindenki csak oldódni próbált, iszogatott, és beszélgetett. Minél több pohár fogyott ki, annál jobb lett a hangulatunk is. Szilvi természetesen alkoholmentes koktélokat kapott.
Érdekes volt egyébként, hogy míg én a barátnőimmel, barátaimmal voltam elfoglalva, addig Rob is a barátaival beszélgetett… a csapat mégsem szakadt kétfelé. Egyedül Kristen lógott ki egy kicsit a sorból, ugyanis ő nem beszélgetett, csak iszogatta az italát, és figyelte az eszmecseréket. Itt-ott halványan elmosolyogta magát, de semmi több!

Úgy negyed 11 felé igencsak elkezdett pörögni a buli… ekkorra ugyanis már mindenkiben volt annyi, hogy levetkőzze a gátlásait, és az is felálljon táncolni, akinek ez a fajta stílusú zene nem éppen a szíve csücske. Így – szinte egyszerre – indult meg a csapat a táncparkett felé.
Dan és Angi láthatóan újra elkezdték felmelegíteni a londoni nyaralásunk alatt kibontakozó románcukat, így ők együtt mentek a tánctérre. Tom Lizzy-t kapta el, Audrey Jamie-vel kezdett el táncolni, csak egyedül szegény Lisa ült még a kanapén – jó messzire Kristen-től és a vele nagyban beszélgető páromtól.
- Mi a baj csajszi? – pattantam le mellé.
- Semmi, csak nekem most nincs kedvem táncolni… - válaszolta, és rám nézve eleresztett egy halvány mosolyt.
- Most ugye nem azért ülsz itt egyedül, mert téged nem kért fel senki?!
- Nem-nem! Audrey hívott táncolni, és Jamie is, de most tényleg nincs kedvem!
- Figyelj! Ez az év utolsó napja, sőt… már az utolsó másfél órája! Ilyenkor félre kell tenni mindent: munkát, fáradtságot, nyűgöt, idegességet! Itt most csak a barátok vannak, és az öröm, hogy végre magunk mögött tudhatunk egy újabb évet! Rendben? – szónokoltam neki, ő pedig érdeklődve nézett rám. Hát igen… valószínű a pia, és a spicc mondathatta velem ezt a rengeteg okos dolgot.
- Rendben! – mondta, és most már sokkal őszintébb mosoly jelent meg az arcán.
- Na azért! – nevettem el magam, majd elkaptam egy poharat az asztalról, és a kezébe nyomtam.
- Egészségedre! – emeltem fel a poharam.
- Egészségedre! – mondta ő is, és összekoccintotta az övét az enyémmel. Aztán pedig mindketten kortyoltunk belőle egyet.

Pár perccel később Audrey visszajött Lisa-ért, és elkapva a kezét, berángatta a tánctér közepére, ahol Jamie és ők együtt kezdtek táncolni. Látszott Lisa-n, hogy jól érzi magát, de azért még igencsak gátlásosan viselkedik. Minden esetre boldog voltam, hogy végre együtt van a nagy csapat – ha kicsit hiányosan is!

Ekkor eszembe jutott, hogy talán nem is lehetne alkalmasabb az idő arra, hogy rendezzem a számlát a klubbal, így odapillantottam Robra, és mosolyogva konstatáltam, hogy nem figyel.
Éppen ezért letettem az italom, és felkapva a táskám, elosontam a pulthoz. Ott szóltam az egyik pultos srácnak, hogy mit szeretnék, így kihívta a klub vezetőjét, aki bekísért az irodájába. Rendeztük a számlát, majd elindultam visszafelé.

Útközben kaptam egy két italmeghívást, illetve egy srác minden előzetes jel nélkül elém pattant, elkapta a derekam, és behúzott magával a táncoló tömegbe.
Igazából nem ellenkeztem, mert nem volt tolakodó, és nem csinált semmi olyat, amitől tiltakoznom kellene, de amikor már közelebb húzott magához, és elkezdett fogdosni, levettem magamról a kezeit, megmondtam neki, hogy barátom van, és ezzel fel is szívódtam.

Ahogy visszaértem a VIP részre, láttam, hogy teljesen üres. Így megálltam, és pásztázni kezdtem a táncolókat… hátha felfedezek valaki ismerőst. Ekkor azonban megéreztem – már az illatából tudtam, hogy Rob – kezeit a derekam körül.
- Merre jártál? – kérdezte a fülem mellett, majd belecsókolt a nyakamba.
- Csak… a pultnál voltam. Kértem egy pohár vizet! – füllentettem gyorsan és kíméletesen azt, ami legeslegelőször az eszembe jutott. Hiszen ha elmondom, hogy saját zsebből fizettem ki az estét, teljesen elrontottam volna a kedvét! Elég, ha holnap megtudja!
- Értem! Táncolunk? – kérdezte, amitől nekem rögtön elkerekedett a szemem. Megfordultam a karjaiban, és azonnal a homlokára tettem a tenyerem.
- Te lázas vagy? – kérdeztem, és még mindig nem hittem a fülemnek.
- Miért lennék az?
- Te és a tánc szívem? Mióta együtt vagyunk, egyszer sem kértél fel táncolni!
- Hát… igazából ténylegesen nem kértelek fel, de utaltam már rá nem is egyszer! És táncoltunk is!
- Jó-jó! Igen, igazad van! Mehetünk! – mosolyodtam el, és ráhagytam a dolgot.

Így összekulcsolta az ujjainkat, és úgy húzott be maga után a tömegbe. Ott pedig annak ellenére, hogy nem éppen lassú zene szólt, átkarolta a derekam, és lágyan ringatózni kezdtünk. Annak ellenére, hogy egy klub kellős közepén voltunk, annyira megnyugtató és harmonikus volt a pillanat, hogy azt szavakkal el sem lehet mondani! Nagyon régen vágytam már ezekre a nyugisan, boldogan eltöltött napokra… ekkor még nem gondoltam, hogy bármi is elronthatja ezt a tökéletes érzést!

- Szívem, ne haragudj, de ki kell mennem a mosdóba! Nagyon sietek, ígérem! – mondtam, és nyomtam egy gyors puszit a szájára. Meg sem vártam, mit válaszol, csak kisiklottam a karjaiból, és azonnal el is vesztem a táncolók között.

Ahogy benyitottam a mosdó ajtaján, azonnal megláttam a csapoknál Kristen-t. Nem lehet igaz, hogy éppen akkor van itt, mikor én is kijövök! – mondtam magamban.
Mikor ő is észrevett engem, rám mosolygott. Nem tudtam mire vélni ezt a fajta, eddig az irányomba még egyáltalán nem használt gesztusát, de minden esetre én is visszamosolyogtam rá, majd besiettem az egyik szabad fülkébe.

Mikor kinyitottam az ajtót, és elindultam volna kezet mosni, nem kis ledöbbenésemre, Kristen még mindig a helyiségben volt, ráadásul nagyon is úgy tűnt, hogy rám vár – a csapnak nekidőlve, keresztbe tett kézzel!

- Mi a baj? Nem élvezed a társaságot? – kérdeztem, miközben odaléptem a mellette levő csaphoz, és mosni kezdtem a kezem.
- Hát… szó mi szó, volt már jobb is! – válaszolt, érdekes éllel a hangjában.
Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy abban a pillanatban, hogy kinyögte ezt a válaszát, valami felfordult bennem. Tudtam, hogy ha nem mondom ki azonnal azt, amit gondolok, felrobbanok:
- Hát, tudod… akkor egyszerűen nem kellett volna rábólintanod a Summit kérésére, és nem lennél itt!
- Summit kérésére? Te meg miről beszélsz?! – kérdezett vissza rám nézve. Annak ellenére, hogy tudom, színésznővel van dolgom, felkeltette az érdeklődésem ez a fajta reakciója. Így felnéztem a szemébe, miközben már töröltem a kezem:
- Igen! Megkértek titeket, hogy a ’Robsten’ mizéria iránti érdeklődés fenntartása érdekében töltsétek együtt a szilvesztert! Lehetőleg nélkülem, de ez nem jött össze…
- Ez nem semmi! – mosolyogta el magát cinikusan. – Rob tényleg ezt mondta neked?!
A ledöbbenéstől csak egy apró bólintásra futotta tőlem. Azt sem tudtam, mi a jó francot érzek abban a pillanatban… de valószínű a méreg és a szégyenérzet vetekedett egymással valahol legbelül!
- Hát, akkor el kell, hogy szomorítsalak! Ugyanis Rob hívott meg, még akkor, amikor novemberben csináltunk egy közös fotósorozatot, te pedig Dubaiban „dolgoztál”! – hangsúlyozta ki túlságosan is a „dolgoztál” szót. Most próbáltam figyelmen kívül hagyni az iróniáját.
- Ez most teljesen komoly??!! – kérdeztem vissza, de nem dühösen, hanem inkább elkeseredetten és csalódottan. Egyenesen, és mélyen a szemébe néztem, próbálva ezáltal kiolvasni belőle az igazságot – vagyis pontosabban azt, hogy most csak hazudik! De a legnagyobb elkeseredésemre semmi ilyesmit nem láttam a szemében!
Tudtam, hogy nem is olyan rossz színésznő, és igazából nagyon is tetszik neki Rob… így egy szerelmes nő bármire képes! Mégis… valahogy éreztem, hogy igazat mond!
- De még mennyire, hogy az! Viszont akkor… ezek szerint mást sem mondott el neked, vagy ha el is mondta, nem volt túl őszinte!
- Miről beszélsz? – kérdeztem vissza, teljesen megsemmisülten. Eszembe jutott, hogy abban az időszakban pont elég zötyögős úton haladt a kapcsoltunk, így az első gondolatommal meg is adtam magamnak a választ a kérdésemre…
- Hát… erről talán őt kellene megkérdezned! – mondta, majd ellökte magát a csaptól, és egyszerűen kiment az ajtón.

Teljesen lefagyva álltam a mosdó kellős közepén, és szinte éreztem, hogy egyre jobban süllyedek le az önsajnálat, az önvád, és a mérhetetlen csalódottság mocsarában.
Csak akkor tértem magamhoz, amikor egy lány belépett az ajtón. Kidobtam a kezemben már szinte cafatokra ázott papírtörlőt, és kiléptem a mosdóból. Vettem egy mély levegőt, és ezzel megpróbáltam – ha csak ma éjjelre is, de – palástolni a felkavarodott érzéseimet, majd látszólag ugyanolyan töretlenül jó hangulatban indultam vissza a többiekhez, mint amilyenben nagyjából 10 perccel ezelőtt voltam.

Ahogy visszaértem a kanapéinkhoz, láttam, hogy Bobby, Marcus, Tom és Rob nagyban beszélgetnek valamiről, így én gyorsan be is vetettem magam a táncolók közé, hogy megkeressem a lányokat. Rájuk is akadtam gyorsan, így, mint akivel az előző pár percben semmi különös nem történt volna, mosolyogva kezdtem táncikálni velük.

Szórakoztunk, röhögcséltünk, egészen addig, amíg el nem érkezett az utolsó 10 perc a 2009-es évből! Visszamentünk a srácokhoz, és körbeültük az asztalt. Kihozták a pezsgőket is, így mindenki elvett magának egy pohárral, majd úgy beszélgettünk tovább.
A visszaszámlálás kezdetekor mindenki felpattant, és az ünneplő tömeggel együtt kiabáltuk a számokat! Alapjáraton biztosan zavart volna, hogy nem Rob mellett állok, de most valahogy örültem neki… olyannyira, hogy igazából nem is néztem felé. Inkább Lisa-val, Audrey-val és Jamie-vel foglalkoztam! Csúnya dolog, tudom, de… azt hiszem valamilyen szinten érthető is!

- Öt… négy… három… kettő… egy! Boldog Új Éveeeet! – kiáltotta el magát végül mindenki, és először magasba emeltük a poharunkat, majd belekortyoltunk. Aztán következett az, ami ilyenkor elengedhetetlen! Rob ugyanis csapot-papot otthagyva, átmászott az asztalon, és magához húzva megcsókolt. Édes, szerelmes csók volt… pontosabban az lett volna, ha nem tudom meg azt, amit megtudtam! Így számomra csak egy egyszerű újévet köszöntő csók volt, ami szinte már erősen vetekedett azzal a fajtával, amit egy idegentől kapsz a szilveszteri buli kellős közepén. Mert bizony így van! Robot abban a pillanatban teljesen idegennek éreztem…!

Miután elváltak ajkaink, elengedtem egy halvány mosolyt, majd kibújva az öleléséből elléptem tőle, és mindenkinek adva két puszit, Boldog Új Évet kívántam!

Ezzel – már egy teljesen újév kezdetével – folytatódott is a buli, és az ünneplés! Fel akartam hívni anyuékat, hogy köszöntsem őket, de aztán rájöttem, hogy ott még csak 11 óra múlt pár perccel. Így csak a főnökömnek küldtem egy gyors sms-t!

Miután elküldtem az üzenetet, és eltettem a telefonom, Jamie elkapta a kezem, és maga után húzva táncolni vitt. Fantasztikusan szórakoztam vele, ám a gondolataim állandóan a Kristen szájából elhangzottak körül forogtak. Így elnézést kértem tőle, és otthagyva őt a pulthoz mentem.
Nagyon durva, de rendeltem egy whisky-t tisztán, kevés jéggel, és majdhogynem húzóra meg is ittam az egészet. Aztán rendeltem még egyet, de azt már csak lassacskán iszogatni kezdtem. Visszamenni azonban nem volt kedvem, így leültem a pulthoz, és ott üldögéltem.

Nem egy, se két, helyesebbnél helyesebb pasi jött oda hozzám, de én mindet elküldtem. Végül odaült mellém egy, és beszélgetni kezdtünk. Szépen lassan arra lettem figyelmes, hogy már a harmadik poharam is kiürült, valamint egyre gyakrabban nevetgélek a srác mondatain, viccein. Aztán beadtam neki a derekam, és elmentem vele táncolni.

Talán a sors avatkozott bele az életembe újra, vagy nem is tudom, de ahogy kiértünk a parkettre, abban a pillanatban egy lassú szám csendült fel. Még magamat is meglepve, mindenféle gátlás nélkül belesimultam a srác karjaiba, és teljes összhangban kezdtünk mozogni a zenére.
Valószínű az őrült féltékenység és harag tombolt a tudatalattimban – mert abban a pillanatban konkrétan már nem gondoltam a hallottakra –, de úgy éreztem, sokkal jobban érzem magam ezzel az ismeretlennel, mint Robbal. Egyszerűen nem tudtam volna elviselni, ha most Ő hozzám érne!

A lassú után egy kicsit gyorsan, salsára nagyon hajazó szám következett, amit szintén együtt táncoltuk végig. Hát… őszinte leszek! Ha nem lenne Rob, nem vagyok biztos abban, hogy a megfontolt és női büszkeséggel túltelített viselkedésem ellenére nem léptem volna tovább vele! De az agyamban azért még mindig ott bujkált, hogy foglalt vagyok! Bár a ma – pontosabban már tegnap – történtek után ki tudja, meddig…

A harmadik szám kezdete után nem sokra meghallottam Szilvi hangját a fülem – illetve amennyire össze voltunk bújva, a pontosabb kifejezés a fülünk – mellett.
- Ne haragudj, de elrabolhatnám egy kicsit? – kérdezte Szilvi mosolyogva az ismeretlen ismerőst. A srác csak bólintott, és elengedett. Szilvi pedig elkapta a karom, és határozottan maga után húzva, szinte kirángatott a tánctérről.
Végül megállt a pult mellett, szembe fordított magával, és majdhogynem látványosan is szikrákat szóró szemekkel nézett rám. Mintha fogalmam sem lenne miért, de kérdő szemekkel néztem vissza rá, mire ő olyan hangosan, hogy közelebb sem kellett hajolnia, hogy megértsem, megkérdezte:
- Te… mi… a… jó… büdös… fenét… csinálsz? – hangsúlyozott ki minden egyes szót.
- Táncolok! – válaszoltam egyszerűen, és elmosolyogtam magam.
- Igen, azt láttam! Ráadásul nem is akárhogyan táncoltál! Csak tudod… egy a bökkenő! Az a srác nem Robert! Vagy talán annyira berúgtál, hogy már azt sem vetted észre??!! – kelt ki magából teljesen.
- Ne szólj bele olyanba, amiről fogalmad sincs! – vágtam vissza, és el akartam menni, de elkapta a karom.
- Miért? Miről nincs fogalmam? Mondd el, és akkor lesz!!
- Ne haragudj, de ezt Robnak és nekem kell megbeszélnünk… majd! Most pedig bocsi, de várnak rám! – mondtam, majd kihúztam a karom a kezéből, és visszaslisszoltam a sráchoz.

Úgy nagyjából 20 percet táncolhattunk még együtt, amikor bizony már igencsak melegedni kezdett a helyzet! A srác a kezeit a derekam köré, én az enyémeket pedig a nyaka köré fontam. Nem kellett volna sok ahhoz, hogy elcsattanjon egy csók, de akkor – ismét csak a sors számlájára tudnám írni – megjelent Rob mellettünk, és lekért.

- Mit csinálsz? – kérdezte nyugodt hangon, de a szeme – mint ahogy Szilvinek is – szinte villámokat szórt.
- Táncolok! – válaszoltam ugyanazt, amit a barátnőmnek. Robra azonban nem tudtam rámosolyogni.
- És miért ezzel a sráccal, ha szabad kérdeznem?!
- Mert elhívott táncolni!
- Ha nem tűntél volna el éjfél után, én is elhívtalak volna! Nem kell rögtön más karjaiba rohanni…
- Ezt azt hiszem, mondhatnám én is! – vágtam vissza, mire teljesen lefagyott, és úgy nézett rám. Én azonban nem tudtam a szemébe nézni, így inkább elnéztem a feje mellett.
- Ezzel mit akarsz mondani?! – kérdezte. Ekkor újra úgy éreztem, hogy elpattant az agyamban valami, és egyenesen a szemébe néztem.
- Hát, tudod… még véletlenül sem akartam megzavarni az idillikus hangulatot Kristen és közted! Legalább azokat a perceket nyugalomban tudjátok tölteni, amikor nem vesz körül titeket a világsajtó, és nem csak tettetnetek kell, hogy van köztetek valami! – mondtam cinikusan, szinte már kiabálva, majd lelöktem magamról a kezeit, és sírással küszködve kiszaladtam. Először csak a parkettről, majd a klubból is…

***

+ Kriszti ruhája, cipője és sminkje
+ Rob

51. fejezet - Másnap...

Sziasztok!

Örömmel jelentem, hogy Rob hazautazásával minden visszaáll a régi kerékvágásba, vagyis szerdán és vasárnap várhatjátok az új részeket! :)

Valamint lenne itt még valami! :)
Megmondom őszintén, borzasztóan jól esett, hogy az elmúlt két hétben folyamatosan "nyaggattatok" (persze csak és kizárólag jó értelemben), hogy mikor lesz már új rész, ugyanis így tudatosult bennem, hogy valóban érdekel titeket a történet, és ha nem is olyan nagyon, és nem is mindenkinek, de azért az életetek részévé vált! :)
KÖSZÖNÖM mindenkinek! De tényleg!! :)

Pussz,
Sabyna

***

Másnap valahogy jócskán dél után keltünk fel. A nap sugarai világítottak be a sötétítőfüggöny két fele találkozásának aprócska résén, amelyek arra késztettek, hogy kinyissam a szemeimet. Nyújtóztam egyet, majd oldalra fordítottam a fejem, hogy megnézzem, Rob felébredt-e már, és akkor hirtelen… azzal a gyönyörű, kékesszürke szempárral találtam szembe magam.
- Jó reggelt kicsim! – köszönt édesen mosolyogva, miközben az oldalára fordulva, a fejét a könyöklő kezére hajtva, engem nézett.
- Mmmm… neked is! – morogtam álmosan, még lustálkodva, majd nagy nehezen odavonszoltam magam hozzá. A mellkasához bújtam, és adtam rá egy puszit.
- Hogy aludtál? – kérdezte, miközben elkezdte a szokásos kósza hajtincseimmel való játszadozását.
- Fantasztikusan! – mosolyodtam el, mert azonnal eszembe jutott az igencsak hosszúra nyúlt éjszakánk.

- Mit szólnál hozzá, ha a mai nap hátralevő részét az ágyban töltenénk? – kérdezte egy pár pillanat csend után, majd a válaszomat meg sem várva, óvatosan az állam alá nyúlt, majd felemelte azt, és lágyan megcsókolt.
Az óvatos, picike csókja egyre többre és többre ösztönzött, ezért a bal kezemet automatikusan a nyaka köré fontam, a jobbal pedig a tarkójától beletúrtam a hajába.
Ennek hatására fölém gördült, és úgy csókolt tovább. Először csak a számat vette birtokba követelőzően, majd a nyakamat, és a vállamat is kényeztetni kezdte. Apró, halk, ám vággyal teli nyögések hagyták el a számat.

Szinte félelmetes volt, hogy minden apró rezdülésemre képes volt odafigyelni, és mindig azt adta, amire éppen szükségem volt. Ám kezdtem rosszul érezni magam, hogy én ennyire élvezem a helyzetet, ő pedig nem kap semmit, ezért megfogtam a két karját, és miközben csábítóan birtokba vettem a száját, átgördítettem őt a hátára.
Szerencsére engedelmeskedett, így nem volt nehéz dolgom. Miután már a hátán feküdt, és vágyakozóan mérte fel minden egyes porcikámat, én a csípőjére ültem, és anélkül, hogy egybe olvadtunk volna, aprócska, érzéki mozdulatokat tettem.
Ahogy fészkelődtem, lecsúszott rólam a könnyed selyemtakaró is, így ha esetlegesen takart is volna valamit eddig, most már biztosan nem…

Egyre nagyobb elégedettséggel töltött el, ahogy éreztem, hogy az ágyéka egyre jobban nekem feszül. Ám nem akartam elrontani a pillanatot, így tovább téptem mindkettőnk idegszálait!
Fölé hajoltam, és először a szája mellé, majd a nyakára, végül pedig a mellkasára adtam pici, lágy puszikat. Hallottam, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, ám az összeszorított ajkain nem adott ki hangokat. A szíve azonban mindent elárult… a mellkasom alatt éreztem, hogy egyre jobban és jobban ver!
Ahogy egyre jobban belelendültem a puszis kis akciómba, oldalra fordította a fejét, és a két erős karjával a teste mellett belemarkolt a takaróba.

Úgy éreztem, már nem húzhatom sokáig az időt, így inkább léptem…
Az eddig a derekán pihentetett két tenyerem közé vettem az arcát, és lágyan magam felé fordítottam azt. A tekintetünk azonnal egymásba gabalyodott, és abban a pillanatban úgy éreztem, a világ legeslegboldogabb nője vagyok.
Legszívesebben erőszakosan, és követelőzően csókoltam volna meg… ám ezzel szemben puhán, érzékien és szinte fájdalmas lassúsággal vettem birtokba az ajkait. Eközben a kezeimet lassan végigcsúsztattam a két karján, majd a végén mindkét kezem ujjait összefontam az övéivel.
Az elkövetkezendő jó pár percben pedig életem legcsodálatosabb – ha nem is reggeli, de – ébredés utáni szeretkezésében volt részem.

- Szeretlek! – szólalt meg Rob, miután már megnyugodva, ismét egymás karjaiban feküdtünk.
- Én is szeretlek! – válaszoltam, és még szorosabban hozzá bújtam. – Amúgy meddig is adta oda a lakását Liz? – tettem fel utána az éppen eszembe jutott kérdésemet.
- Hát… igazából erről konkrétan nem beszéltünk. De szerintem ma estig.
- Áh, értem! Akkor még össze is kell takarítani, aztán visszarendezni a nappaliját… - kezdtem bele, de Rob félbeszakított.
- Ccccs! Ne foglalkozz ilyenekkel szívem! Ez az én dolgom lesz! – mondta, majd nyomott a fejem búbjára egy puszit.
- De én…
- Tényleg ne foglalkozz vele! Én már mindent elrendeztem! Nem vagy éhes egyébként? –terelte el a szót… megmondom őszintén, profi módon!
- Most hogy mondod, egy kicsit az vagyok…
- Azonnal hozok valamit! – mondta, és már ki is bújt az ölelésemből. Felkapta a nadrágját, és már el is tűnt.
Én pedig elkaptam a párnáját, átöleltem azt, és lehunytam a szemeimet.

- Ez nem ér! Míg én finom reggelit csinálok neki, ő elalszik?! Nahát-nahát! És még a párnámat is kisajátítja… – hallottam meg szerelmem búgó – ál szemrehányó – hangját pár perc múlva. Valóban félálomban voltam már, de ahogy megszólalt, azonnal kipattantak a szemeim, és ránéztem.
Ott állt az ágy előtt egy szál nadrágban, kezében egy viszonylag nagy tálcával, rajta pedig mindenféle – valóban finomnak tűnő – jóval. Elmosolyogtam magam…
- Elég bizarr látvány… - mondtam, és visszaengedtem a fejem a még mindig karjaimba zárt, hatalmas párnára.
- Hm… miért is?
- Beálltál konyhatündérnek, és ráadásul egy szál nadrágban hozod fel nekem a reggelit… hm! – nevetettem el magam.
- Igeeen? Bizarr látvány??? – kérdezte mosolyogva, miközben letette a tálcát a földre.
Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik másodpercben hatalmas erővel veti az ágyra magát, a következőben pedig már a hátamon fekszek. Egész pontosan alatta…

- Ne! Neee!! Meg ne próbáld Robert Pattinson! Most felejtsd el, hogy csiklandozni fogsz, különben…
- Különben?
- Különben… nem állok jót magamért! De komolyan!!!
- És mit is fogsz tenni? – kérdezte vigyorogva. És igen! Ez volt a vég! Ugyanis ha nem bizonytalanodom el, akkor talán megúsztam volna az elkövetkezendő jó 5 percet eszeveszett csikizés nélkül!

- Jójójó!! Neeee! Feladom! Kérlek! – kérleltem Robot, miközben már alig kaptam levegőt a rengeteg nevetéstől, és vonaglástól, annak a játszadozásnak hatására, amit a művészi – ám ugyanakkor nagyon játékos - ujjai műveltek velem.
- Még mindig bizarrnak találod az előbbit?
- Nem-nem! Egyenesen… szexinek találom! – mosolyodtam el.
- Na azért ám! – mondta.

Arra számítottam, hogy lemászik rólam, és hozza a reggelinek nevezett ebédünket, de nem… a tekintetünk újra összeakadt, és úgy látszott, nem akar – vagy nem tud – szabadulni egymástól.
- Annyira szeretlek! – mondta.
- Igen, én is téged, de miért is mondogatod ennyiszer? Csak nem valami rossz fát tettél a tűzre? – kérdeztem vissza mosolygósan.
- Miért? Nem mondhatom a barátnőmnek annyiszor, ahányszor csak akarom, hogy szeretem?! – kérdezett vissza, és legördült rólam. Ám ő korántsem mosolygott a kérdésén.
- Robert! Valami baj van??? – néztem rá, most már én is komolyan.
- Semmi! Az égvilágon semmi…
- De…
- Inkább együnk! – mondta, és lehajolt a földön levő tálcáért, majd az ágyra tette azt.

Én pedig – mint egy bolond – ültem az ágyon, magamra húztam a takarót, és azon kezdtem morfondírozni, hogy mi történhetett, amitől Rob kedve egyik percről a másikra ennyire megváltozott??!!

A hirtelen hangulatváltozásnak az okára azonban a reggeli alatt, és utána sem jöttem rá, így inkább megpróbáltam oldani a feszültséget.
- Szerinted Ashley-ék hajlandóak lennének átutazni a fél világot egy londoni szilveszterért? – kérdeztem, miközben kortyolgatni kezdtem a frissen facsart narancslevemet.
- Hát… ahogy ismerem Ash-t, már vagy egy hónapja elígérkezett valahova. Kellan szintén. Nikki valószínűleg a barátjával ünnepel valami egzotikus szigeten. A többieket nem tudom…
- Oh, ez nagy kár! – mondtam kicsit elszontyolodva.
- De igazából nem biztos! Minden esetre itt a telefonom, hívd fel őket! – vette el az éjjeli szekrényről, és adta a kezembe az iPhone-ját.
- Még túl korai lenne! Amerikában még hajnal van… majd olyan 5-6 óra körül felhívok mindenkit!
- Rendben! – válaszolta.

Miután megkajáltunk, talán Rob ramaty hangulata rám való átragadásának „köszönhetően” nem bírtam tovább ágyban maradni, így kikeltem az ágyból, összeszedtem a ruháimat, és bevonultam a fürdőszobába.
Nem mondom, hogy nem lettem ideges Robra, amiért nem mondja el, hogy mi baja van, de amennyire tőlem telhető volt, eltitkoltam az érzéseimet. Ám attól függetlenül, hogy még nincs is fél éve, hogy együtt vagyunk, meglepően jól kiismert…

- Most haragszol rám? – kérdezte, miután belopakodott a fürdőszobába, hátulról átkarolta a derekam, és a vállamnak támasztava az állát, a tükör segítségével a szemembe nézett.
- Hazudnék, ha azt mondám, hogy nem! – válaszoltam neki megkerülve a valódi érzéseimet. Valahogy túl nyersnek éreztem volna, ha egyszerűen azt mondom, hogy igen!
- Ne haragudj rám, csak… nagyon mérges vagyok! – nyögte ki végre azt, amit eddig is láttam rajta. Elengedte a derekam, hátat fordítva nekem tett egy lépést, és idegesen beletúrt az amúgy is a szélrózsa összes irányába álló hajába.
- De miért? Mi a baj?? – léptem oda hozzá, és most rajtam volt a sor, hogy átöleljem. Átkaroltam a derekát, és a hátára hajtottam a fejem. Ő megfogta a kezem, majd a következő pillanatban maga elé fordított.
- Tudod, mondtam, hogy… jaj, annyira gáz! Rám fogsz haragudni, és elrontom a kedvedet, pedig nem is az én ötletem volt! Ez a hülye stúdió, meg a még hülyébb promóciós terveik…
- Áh, most már értem! Kristen, igaz?
- Igen! Az elmúlt pár nap teljesen elfeledtette velem, hogy szilveszterkor Londonba utazik. Amikor viszont szedtem össze a kaját a konyhában, valahogy eszembe jutott… Nem akarom, hogy haragban köszöntsük az Új Évet!
- Én sem édesem! És nem is fogjuk! Majd… uralkodok magamon! Rendben?
- Köszönöm kicsim! – mondta, és szorosan megölelt.
- Ez csak természetes! De… egyet nem értek! Mégis hogy gondolta a Summit, hogy elhiszik az emberek, hogy te és Kristen, amikor én is veled leszek?!
- Igazából ők azt akarták, hogy mi ne szilveszterezzünk együtt! De megmondtam Steph-nek, hogy ezt nem vállalom! Nem írtam alá erről szerződést, éppen ezért nem fogják tönkretenni a magánéletemet holmi idióta, pénzhajhász marketingfogás miatt! Ha Kristen idejön, akkor idejön… de mi ketten együtt leszünk aznap, ez száz százalék! Hacsak te nem mondod azt, hogy ne!
- Az estét mindenképpen együtt kell, hogy töltsük! Az első közös szilveszterünk lesz! De azért ugye nem fogsz megharagudni, hogy ha az itt tartózkodása alatt a városnéző túrákat inkább kihagyom? Azt hiszem, se ő, se én nem tudnánk megállni szó nélkül azt a pár napot!
- Persze! Valahogy én is így gondoltam… - mosolyodott el Rob.
- Akkor okés! És emiatt nekem ne legyél többet ideges vagy mérges! Minden rendben lesz!
- Imádlak kicsim!
- Wooow, már nem csak szeretsz?? Már imádsz??? Haladás… - nevettem el magam.
- Nanana!!! Vigyázz, mert megint elkaplak!
- Nem-nem! Nem szabad! Most már csinálnunk is kellene valamit, nem csak lustálkodni!
- Miért ne? Mi is lustizhatunk egy teljes napot, nem?
- Igen, csak az a baj, hogy elő kell készítenünk a csütörtököt! Azt se tudom még, hogy hova menjünk…
- Mit szólnál ahhoz a klubhoz, ahol még először voltunk? Nem igazán az én műfajom, de a többségnek szerintem tetszene!
- A Vendome Mayfair-re gondolsz? Igazad lehet… biztos lesz valamilyen szilveszteri bulijuk!

Így egy gyors puszi után otthagyva Robot a fürdőben, berohantam a szobába. Elkaptam a telefonját, leültem az ágyra, és felléptem gyorsan a netre, hogy megnézzem a klub telefonszámát.
Ahogy megtaláltam, rögtön be is pötyögtem a számot a mobilomba, és már hívtam is…

Győzeleeem!!!!! Valóban lesz szilveszteri partijuk, és meg is beszéltem, hogy olyan 20-25 fővel kellene számolniuk az este. Lefoglaltam a VIP részleget, és végül abban egyeztünk meg a telefon másik oldalán levő, hangjából ítélve tőlem talán egy-két évvel idősebb sráccal, hogy amint meglesz a pontos létszám, újra csörgök.
Mikor letettem a telefont, csak akkor vettem észre igazából, hogy Rob már mellettem ül az ágyon.
- VIP részleg?? Hajjajj… nagy bulinak ígérkezik! – mondta vigyorogva.
- Hát persze! Együtt lesz mindenki… vagyis remélem mindenki! Nekünk pedig az első közös szilveszterünk! Mindenképpen robbannia kell! – mosolyogtam el magam, majd nyomtam a szájára egy picike puszit.

Felpattantam, és odasiettem Liz íróasztalához. Nem szeretek mások holmijában turkálni, de mindenképpen szükségem volt egy papírra és egy tollra! Szerencsére gyorsan meg is találtam, így lecsüccsentem, és elkezdtem felírogatni a neveket a lapra…
Kellan, Ashley, Nikki, Jackson, Taylor, Peter, Bobby, Marcus, Tom, Phil, Dan, Lizzy, Victoria, Szilvi, Nelli, Angi, Erik, Lisa, Jess, Audrey, Jamie! Igazából gondolkodtam azon is, hogy Josh-t is felhívom, de egyrészt nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni se Robot, se Josh-t! Másrészt pedig úgyis azt mondta, hogy az ünnepeket nyaralással tölti… így gyorsan el is felejtettem felírni a nevét a listára.
Az amerikai barátokat még nem szándékoztam felhívni az időeltolódás miatt, ám az angolokat, és a magyarokat nem kíméltem!

Az arcomra egyre nagyobb mosoly ült ki, ahogy mindenki neve mellé egy pipát, és volt, akihez még a kísérője nevét is odaírhattam! Így összesen – Robbal és velem együtt – 26 ember gyűlt össze! Ez… fantasztikus!

- Ez fantasztikus! – mondtam örömittasan Rob felé fordulva, most már hangosan is.
- És hol fognak aludni? – kérdezett vissza.
- Hát… Liz felajánlotta a lakását pár embernek. De mivel a legtöbben itt laknak a közelben, ebből nem lesz probléma. És mivel én hívtam össze a bandát, természetesen én fizetem a taxijukat is majd!
- Mi…
- Tessék? – kérdeztem vissza hirtelen, mert a gondolataim már egészen máshol jártak.
- Te hívtad össze a bandát, de természetesen mi fizetjük a taxijukat! – mondta, gondosan kihangsúlyozva a „mi”-t. Majd felállt az ágyról, megfogta a kezem, és maga után húzott.

- Most hova viszel? – kérdeztem, de nem válaszolt. Lementünk az előszobába, és a lépcső aljában elengedte a kezem. Odasétált a kabátjához, majd kivette a tárcáját a zsebéből.
- Na nem! Robert! Nem fogod kifizetni az én hülyeségemet! Te egy csodálatos ajándékkal akartál meglepni, és én visszamondtam! Ezek után már végképp nem viselném el, ha még ki is fizetnéd a hóbortjaimat! Nem, nem és nem!!! – fakadtam ki, és besiettem a nappaliba.

Most vettem csak észre, hogy éjjel teljesen elfeledkeztünk a gyertyákról, amik mostanra már teljesen leégtek. Még jó, hogy nem égettük le Liz lakását!!! Odasétáltam az egyik gyertyához, és mintha nagyon fontos dolgom lenne vele, elkezdtem rendezgetni.
A következő pillanatban újra megéreztem Rob kezét a derekamon, ami szépen lassan a hasamra csúszott. A másik kezével azonban elém nyújtotta a fekete-bordó szín-összeállítású bankkártyáját…
- Ki másra költhetném a pénzem, ha nem rád, kicsim? – mondta halkan, közvetlenül a fülem mellett.
- Nem tudom… de értsd meg kérlek, hogy én nem akarom, hogy te fizess mindent! Nem azért szerettem beléd, mert híres vagy, és nem is azért, mert sok pénzed van! Éppen ezért azt sem akarom, hogy te tarts el! – mondtam, most már nyugodtabb hangon, és a mellkasának dőlve rátettem a kezem a hasamon pihenő kezére.
- De ez nem eltartás szívem! Egyszerűen csak fizetem a szilveszterünket! De ha ennyire kellemetlen neked, akkor egyezzünk meg abban, hogy ezt kifizetem, és aztán a következő partit te állod! Rendben lesz így? – kérdezte. Elgondolkodtam a dolgon, és végülis igazat adtam neki! Most az egyszer elnézem ezt, de később ilyen biztosan nem fog előfordulni…
- Rendben! – egyeztem bele. Ám a kezéből nem vettem ki a kártyát, hanem megfordultam és két tenyerem közé véve az arcát, megcsókoltam.

- Hm… ezt miért kaptam? – kérdezte mosolyogva, miután elengedtem őt.
- Hát… csak mert nagyon szeretlek! – válaszoltam én is mosolyogva.
- Én is nagyon szeretlek! – mondta, újra megcsillogtatva egyre tisztább és helyesebb magyar tudását. Aztán még arra sem hagyva időt, hogy jól kimosolyoghassam magam rajta, szorosan magához húzott, és megcsókolt.

Miután abbahagytuk a könnyed, édes játékunkat, úgy döntöttünk, hogy most már tényleg ideje lenne rendezkedni, és újra használható állapotba állítani a lakást. Én összeszedtem a gyertyákat, míg Rob normálisan felöltözött, majd lesietett a lépcsőn, és elkerekedett szemekkel állt meg előttem.
- Mi a baj? – kérdeztem, kezembe vagy négy gyertyával.
- Most komolyan azt hiszed, hogy mi fogunk takarítani? Már rég elrendeztem mindent… gyere, menjünk!
- Jó, de a gye… - kérdeztem volna, hogy mi lesz a sorsuk a kezemben fekvő, leégett viaszhalmoknak, amikor kikapta a kezemből, és letette az asztalra. Felkapta a csokromat, aztán visszalépett hozzám, megfogta a kezem, és magával húzott. Az előszobában – igazi úriemberhez méltón – rám adta a kabátomat, átadta a rózsáimat, majd egy gyors puszit váltva, kéz a kézben léptünk ki a házból.

A járda mellett már ott várt minket egy taxi. Teljesen le voltam nyűgözve, hogy milyen ügyesen meg tudja szervezni a dolgokat anélkül, hogy bármire is rájönnék!

Bepattantunk a taxiba, Rob bemondta a címüket, és már indultunk is.
Ahogy „hazaértünk”, Richard, Clare és Liz fogadott minket. Cseppet sem próbálták leplezni, hogy mennyire örülnek nekünk, és ettől én zavarban éreztem magam. Ugyanis eléggé valószínű, hogy megfordult már a fejükben, hogy mégis milyen volt az éjszakánk… ez pedig számomra elég kínos!
- Felmegyek zuhanyozni! – mondtam, és elindultam volna, de Rob visszahúzott magához, és adott egy puszit a számra. Elmosolyogtam magam, és egy hosszú pillanatig a szemébe néztem, majd tényleg elindultam.

Gyorsan beszaladtam a szobába, előkotortam a táskámból egy kényelmes nadrágot, és felsőt, valamint tiszta fehérneműt, és birtokba vettem a fürdőt.
Úgy nagyjából 20 perccel később teljesen felfrissülve, illatosan nyitottam ki az ajtót… ott pedig egyenesen Lizzel találtam szembe magam.
- Jaj, de megijesztettél! – mondtam, mikor visszatántorodtam egy kicsit. Nem számítottam senkire az ajtó előtt!
- Oh, ne haragudj! Nem akartam… csak beszélni szerettem volna veled! – mondta mosolyogva.
- Rendben! – mondtam, és becsuktam magam után az ajtót. Ezek után pedig beültünk Liz – egykori – szobájába.

- Milyen volt az éjszaka? – kérdezte kaján vigyorral a szája sarkában – ami kísértetiesen hasonlított Robéra.
- Ha azt mondom, hogy fantasztikus és csodálatos, akkor azt hiszem, nagyon gyenge választ adtam a kérdésedre! – nevettem el magam.
- Wooow… öcsi teljesített rendesen, ahogy elnézem!
- Naaaa! Lizzy! – szóltam rá, de azért mindkettőnk szája mosolyra húzódott.
- Na jó, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni! Egyébként ne haragudj, hogy becsaptalak a bulival kapcsolatban, de… Rob is megölt volna, és valószínű én is saját magamat, ha idő előtt elkottyintok valamit! Tényleg bocsáss meg!
- Hülyéskedsz velem? Akkora meglepetés volt, hogy kb. 5 percig csak a nappalidba vezető boltív alatt álltam tátott szájjal. Hatalmas ajándék volt! Köszönöm neked! – mondtam, és megöleltem.
- Öcsi tervezett el mindent! De tényleg… még a virágodat is ő rendelte! Csodálom, hogy még nem jelent meg róla egyetlen kép sem, amint egy csodaszép, hófehér rózsákból álló csokorral flangál London utcáin! – nevette el magát, majd mikor én is elképzeltem őt az imént említett helyzetben, csatlakoztam a kacagó Lizhez.

- Látom, jól érzitek magatokat! Remélem rólam beszéltetek! – szólalt meg hirtelen a már jól ismert, és általam imádott hang. Hátrafordultam, és akkor láttam, hogy az ajtóban áll, már átöltözve.
- Történetesen igen! Egyébként figyelj csak öcsi… remélem a lakás azért egyben maradt! – kacsintott rám Liz alig észrevehetően, majd felállt az ágyról, és elindult Rob felé.
- Hááát… igazából hatalmas rumlit hagytunk, de azért vannak még javítható tárgyak a házban! – mondta, és nővérére vigyorgott. Én is elmosolyodtam, majd lehajtottam a fejem.

- Fiúk, lányok! Gyertek enni! – kiabált fel Clare a konyhából.
- Megyünk anyu! – szólt vissza Liz, aki már a folyosón sétált.

Én is szó nélkül felálltam az ágyról, és Robhoz érve – egy csókot követően – összebújtunk, és úgy indultunk le a konyhába.

Evés közben mindenki csendben volt, így én is mélyen a gondolataimba temetkeztem. Milyen gyorsan elszaladt ez a pár hónap…? Lassan fél évesek leszünk Robbal!
Igaz, hogy nem volt teljesen zökkenőmentes az elmúlt időszak, de még mindig itt vagyunk, és szeretjük egymást!
Most pedig a pár nap múlva esedékes, első együtt töltött szilveszterünkre készülünk…

Újabb díj! (Csak a menők!)

Ennyi díjat!! :) Őszintén megvallva, el sem hiszem, hogy megérdemel a blogom ennyit... :)


1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember, akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj a kérdésekre!

2. Nagyon szépen köszönöm Minä!!!

3. Küldöm Nektek:
Spirit Bliss: http://twilightfic.blogspot.com/
Candy: http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
Szasza: http://rpattzstory.blogspot.com/
Nikki: http://twilightsagafanfictions.blogspot.com/
Gicus: http://f1fanfic.blogspot.com/
Gicus 15: http://rebekakreidl.blogspot.com/

4. Mi/Melyik a kedvenc...
- piád: ice tea
- kajád: gyros
- állatod: macska, tengerimalac, delfin, tigris
- színed: kék
- édességed: csokis orosz-krém torta
- zenei stílusod: nincs kedvenc
- énekesed: nincs ilyen
- énekesnőd: nincs ilyen
- színészed: Johnny Depp és Robert Pattinson
- színésznőd: Sandra Bullock és Reese Witherspoon
- együttesed: nincs ilyen
- blogod: sok van, amit szeretek, de egyet nem tudnék kiemelni! :)

Cukker blogger - díj!

1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve), akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

2. Nagyon szépen köszönöm Szaninak és Lillának!

3. Kedvenc
...íróm: hűű, sok van! :) Nem tudok egyet kiemelni!
... könyvem: Twilight Saga: Breaking Dawn
...italom: Ice Tea
...színem: kék
...énekesem: nincs ilyen
...énekesnő: nincs ilyen
...együttes: nincs ilyen
...Dj: sok van, akit szeretek, de kedvenc nincs
...színészem: Johnny Depp és Robert Pattinson
...mozi film: hűűű, hát mozifilm nincs kedvenc, de egyszerű filmként ami most meghódított, az a Vanity Fair (Hiúság vására)
...sorozat: NCIS, Szellemekkel suttogó
... dalom: nehéz kérdés... nem tudom! :)
... hangszerem: zongora
...hónap: május (bár idén a vizsgáim miatt nem biztos, hogy kedvenc lesz! :P)
...nap: péntek
...évszak: tavasz
... napszak: éjszaka
... sport: jégkorcsolya
...bloggerem: nincs kedvenc, mert sok mindenkit szeretek!
... kommentelőm: "Kérem a következő kérdést!" :PP
... kedvenc idézet: (talán páratoknak ismerős lesz!:P)
"A helyes utat bejárni sokszor sokkal nehezebb, mint azt, amelyik könnyű és jól járható. De a sok gyötrelem végén mindig ott a cél, amiért küzdöttünk. A kérdés csak az, hogy ki meri a nehéz utat választani!"

4.
Spirit Bliss: http://twilightfic.blogspot.com/
Candy: http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
Szasza: http://rpattzstory.blogspot.com/
Nikki: http://twilightsagafanfictions.blogspot.com/
Gicus: http://f1fanfic.blogspot.com/
Gicus 15: http://rebekakreidl.blogspot.com/

Kreatív Blogger díj - kicsit megkésve! :)

1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogját)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Nagyon szépen köszönöm Viki, Lilla és Minä! :)

3.
1. Van két cicám (Zsömi és Töpi), illetve egy tengerimalacom (Folti).
2. Szeretek táncolni és olvasni.
3. Szerencseszámom a 2.
4. Maximalista vagyok.
5. Nem csípem a nagyképű, beképzelt embereket.
6. Utálom, ha irányítanak (és már azt is, ha csak megpróbálják! :P).
7. Jogot tanulok (de elképzelhető, hogy hamarosan másfelé orientálódok majd! :P).

4.
Spirit Bliss: http://twilightfic.blogspot.com/
Candy: http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
Nyc_girl: http://iloveyounewyorkcity.blogspot.com/
Szasza: http://rpattzstory.blogspot.com/
Nikki: http://twilightsagafanfictions.blogspot.com/
Gicus: http://f1fanfic.blogspot.com/
Gicus 15: http://rebekakreidl.blogspot.com/

5.
Már jócskán elkéstem ennek a díjnak a továbbküldős határidejével, de azért jelzem mindenkinek, hogy szerintem is megérdemlik ezt az elismerést! :))

50. fejezet - Túlcsorduló romantika

Sziasztok!

Nos, ez az időszak is elmúlt! Mr. Robert Pattinson ma forgatott utoljára Budapesten - amire egyébként nem is tudtam kimenni!
Minden esetre a rengeteg ácsorgás, derék-, és lábfájás, illetve a nagyon tuti kis megfázás ellenére imádtam az elmúlt 10 napot, és azt a több mint 70 óra hosszát, amit a már "keménymagnak" (vagy inkább B2-nek??:P) nevezett, körülbelül 20-30 fős, Rob rajongókból álló csoporttal töltöttem/tölthettem!
Tegnap este elköszöntünk az állati jó fej helyszínbiztosítóktól, illetve a számunkra legaranyosabb, és legközvetlenebb stábtagtól (akit bizonyos okokból nem neveznék nevén - de aki velünk együtt "dekkolt", biztosan tudja, kiről beszélek :P)! Őszintén megvallva majdnem sírtunk, mikor belegondoltunk abba az elmúlt másfél hét alatt együtt töltött rengeteg időbe, és abba a rengeteg emlékbe, élménybe, amiben együtt lehetett részünk! Végül koccintottunk a stáb, a helyszínbiztosítók, a mi, és természetesen Rob egészségére is!
Fantasztikus élmény volt... szavakkal szinte le sem tudom írni! Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, és mindezt Robnak köszönhetem/köszönhetjük! /annak ellenére, hogy azért haragszunk rá, amiért a mosolyon, és az egy-két integetésen, illetve magyar mondaton kívül nem is törődött velünk! /

Na de nem is tartalak fel titeket ezzel! Hamarosan nyitunk majd egy blogot páran, közösen, és ott majd el lehet olvasni az egész Rob itt tartózkodása alatt történteket - a mi szemszögünkből! Nem lesznek benne se ferdítések, se túlzások, csak és kizárólag a kő kemény valóság - ahogy mi megéltük az elmúlt két hetet!!!
Amint létrejött az oldal, azonnal linkelem!

Pussz mindenkinek,
Sabyna

ui.: Köszönöm, hogy türelmesek voltatok, és nem utáltatok meg - nagyon - a sok-sok kihagyás miatt! :) Jó olvasását kívánok!

***

Az első kopogásomra semmilyen válasz nem érkezett, így füleltem egy kicsit. De mivel egy árva hang sem szűrődött ki az ajtón, így kicsit határozottabban próbálkoztam. Erre a válasz viszont nem mindennapi volt…

Kezdtem magam úgy érezni, mint egy filmben. Ugyanis az ajtó a kopogtatásomra belökődött… vendégváró viszont egy szál sem állt a bejáratnál. Így vettem a bátorságot, és benyitottam, majd beléptem az ajtón, és becsuktam magam után.

A ház – bár nem nagy meglepetésemre – pangott az ürességtől… legalábbis látszólag! Az előszoba üres és sötét volt, a konyha úgyszintén, így egy mély levegővétel után elindultam a következő szoba – valószínűleg a nappali – felé.
- Hahóóó! – szólaltam meg az előszobában, hátha mégiscsak van a házban valaki rajtam kívül. De válasz természetesen nem érkezett. Így befordultam a nappali bejáratához, és… ami ott fogadott, egyenesen a földbe gyökereztette a lábam, és hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy kell beszélni.

Rob a nappaliban állt, kezében egy hatalmas csokor, hófehér rózsával, mellette pedig egy asztal volt… jól sejthetően, két személyre megterítve! A fényeket persze, hogy nem láttam kintről, hiszen csak gyertyák világítottak, és csak ebben a szobában. A zene pedig halkan, éppen hogy csak hallhatóan duruzsolt.

Teljesen lemerevedve álltam az ajtóban – pontosabban a nappaliba vezető boltív alatt – és a szerelmemet néztem, aki sokat sejtetően mosolygott rám. Egyszerűen nem tudtam, mégis hogy reagáljak, és azt sem, hogy tulajdonképpen van-e elég erőm ahhoz, hogy eljussak Robhoz.
Valószínű ő is láthatta rajtam, hogy fogalmam nincs, mi tévő legyek, így lassú léptekkel elindult felém.

- Meglepetés! – mondta halkan, mikor odaért hozzám, és egy olyan csodálatos mosolyt varázsolt az arcára, amibe minden nő egy szempillantás alatt beleszeret volna. Nekem viszont már késő volt… a szívem rég az Övé!
Még mindig nem tudtam megszólalni, de mikor odanyújtotta nekem a virágcsokrot, valamiféle melegség, és jó érzés öntött el. Ebből kifolyólag pedig az én arcomra is egy levakarhatatlan mosoly ült ki.
- Ezt nevezem meglepetésnek! – nevettem el magam zavartan.
- Látom, kedvenc nővérkém sikeresen tartotta a száját!
- Igen! Túlságosan is! – mondtam, majd felnéztem, egyenesen a szemeibe: - Köszönöm!

Rob újra elmosolyodott, majd a derekam mögé nyúlt, és a fél lépést – ami eddig elválasztott minket egymástól – is áthidalva megcsókolt. Lágyan, édesen, mégis folytatásra ösztönözve. Jobb kezemmel erősen fogtam a csokromat, a ballal viszont felnyúltam a nyakához, és megfogva azt, közelebb vontam magamhoz.
Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de az igazság az, hogy már annyira ki voltam éhezve rá – az érintéseire, a csókjaira, a gyengédségére –, hogy bárhol és bármikor odaadtam volna magam neki. Nem is tudom, hogy ő hogy bírja féken tartani magát! Pedig a férfiak nem éppen erről híresek…

- Ácsi-ácsi! A meglepetés nem a csokorral merült ám ki! De haladjunk szépen sorjában! – mondta megint csak mosolyogva, miután ajkaink elváltak egymástól.
- És ha én, mint ajándékozott, azt javasolnám, hogy kezdjük a végén? – kérdeztem vissza kacérkodva, majd megfogtam a zakója szélét, és kicsit visszább húztam magam felé.
- Bármily elgondolkodtató is az ajánlata hölgyem, vissza kell, hogy utasítsam! – vette elő a hivatalos formáját, de nem bírta sokáig, mert ahogy két másodpercnél tovább néztünk egymás szemeibe, mindenféle noszogatás nélkül visszalépett hozzám, és olyan csókkal ajándékozott meg, amitől még a lábam is megremegett.
- Áh, értem! Akkor legyünk hivatalosak! Szóval mi a következő lépés, uram? – kérdeztem, miután sikerült összeszednem magam.

Bármiféle szó nélkül a hátam mögé lépett, és finoman lehúzta rólam a kabátot. Felakasztotta az előszobában, majd a derekamnál fogva bekísért a nappaliba. Miután kihúzta nekem az egyik széket, én pedig leültem, végre akadt időm arra, hogy picit körbenézhessek.
Enyhén szólva is ledöbbentem, amikor megláttam, hogy a nappaliban semmi más nincsen, csak a szekrénysor, illetve a nekünk beállított asztal, a két székkel. Kíváncsi lennék rá, hogy mennyi ideig készült ezzel Rob, illetve arra talán még annál is jobban, hogy vajon mióta fűzte Liz-t, hogy odaadja nekünk a lakását, és ráadásképpen Rob kipakolhassa a nappaliját???

Az ételre nem kellett sokáig várni, ugyanis miután leültem, Rob két perccel később megjelent két tányérral a kezében.
- Tessék! – tette le elém az egyiket, majd maga elé a másikat, és leült.
- Wow, ez nagyon ínycsiklandozó. Te csináltad? – néztem fel rá, bár a választ sejtettem.
- Hát… sajnos ennyire profi még nem vagyok! Így kaptam egy kis segítséget egy régi barátomtól! De azért remélem, ízleni fog!
- Biztos vagyok benne! – válaszoltam, majd rámosolyogtam. Válaszként kaptam ismételten egy édes mosolyt, majd nekiláttunk a vacsinak.

Míg ettünk, nem beszélgettünk, csak olykor-olykor egymásra pillantottunk, és mosolyogtunk. Annyira idilli és romantikus volt minden, hogy egyszerűen nem akartam megtörni ezt a varázst!
Miután elfogyasztottuk a főételt, és a desszertet is, Rob öntött még bort mindkettőnknek, majd megfogta az asztalon a kezem, és a tekintetemet kezdte fürkészni.
- Mi az? – kérdeztem tőle, és fogalmam nincs miért, de zavarba jöttem. Lenéztem az ölembe, majd oldalra fordítottam a fejem, és úgy „sandítottam” fel rá.
- Tudod… annak ellenére, hogy engem tartanak a világ legszexisebb pasijának, és mindenhol csak azt hallom, hogy mekkora főnyeremény vagyok… én mégis úgy érzem, hogy csak és kizárólag én nyertem! Mégpedig Téged! Minden reggel, amikor melletted ébredek, úgy érzem, hogy most is egy filmet forgatok, aminek egyszer valamikor vége szakad! Én viszont ezt nem akarom! Szeretlek Krisztina!
- Én is nagyon szeretlek! – válaszoltam meghatódva, majd áthajolva az asztal felett, érzéki csókban forrtunk össze.

Nem sokáig csókolóztunk ebben a kényelmesnek nem igazán nevezhető pózban, ugyanis Rob felállt, és a kezemet fogva átvezetett az ő oldalára, majd szorosan magához húzva csókolt meg újra. Pár pillanattal később pedig arra lettem figyelmes, hogy alig észrevehetően ugyan, de a halk zenére ringatózunk.
- Nem is volt még alkalmam személyesen mondani: Boldog Karácsonyt, kicsim!
- Neked is Boldog Karácsonyt, édes! Bár, én szépen elszúrtam az ajándékodat, így röstellem magam!
- Ne légy butus! Nekem te vagy az ajándék!
- Ezt mondhatnám én is! Mégis kaptam tőled egy csodálatos, gyertyafényes vacsorát!
- Nem-nem! Az ajándékom nem ez! Amit eredetileg terveztem, te visszautasítottad! – mosolyodott el. Én pedig azonnal törni kezdtem az agyam.
- A párizsi szilveszter??!! – néztem fel rá azonnal, miután leesett a tantusz. Ő pedig mosolyogva ugyan, de bólintott. – Nee! Rob! Miért nem mondtad?! Én meg azt mondtam, hogy ne! Hogy lehetek ekkora marha? – kérdeztem magamtól, és megpróbáltam kiválni a karjai közül. Ő azonban nem engedte! Visszahúzott magához, és a derekam köré zárta karjait.
- Mondtam, hogy igazad van a szilveszterrel kapcsolatban! Önző módon ki akartalak sajátítani magamnak, pedig tudom, hogy vannak barátaid! Így lemondtam róla… viszont van itt még valami! – mondta, és megfogta a kezem, majd az asztalhoz húzott.
- Ez micsoda? – kérdeztem, miután a kezembe nyomott egy hófehér borítékot.
- Bontsd ki, és meglátod! Anyuék a lelkemre kötötték, hogy ma este át kell adnom neked!

A boríték nem volt leragasztva, így nem kellett tépnem, csak kibújtatnom a tetejét. Miután sikeresen felnyitottam, megfogtam a benne levő ajándékot, és kihúztam. Három darab kép volt benne egy csodaszép házról, aminek a minimum 80%-a üveg. Kérdőn néztem fel Robra.
- Van ott még valami… - mosolygott, és a kezemben levő „kupacra” mutatott.
Gyorsan végiglapoztam a képeket, majd a végén elakadt a lélegzetem. Két darab repülőjeggyel találtam szembe magam. Úti cél: Andalúzia.
Újra felpillantottam Robra, de most nem csak kérdő, hanem elkerekedett szemekkel.
- Rob, ezt miért… - kezdtem volna bele a szövegbe, hogy ’Miért kellett ennyit költeni?”, stb., stb., stb., de gyorsan le is állított.
- A család közös ajándéka… kettőnknek! Tudják, hogy nagyon keveset vagyunk együtt, így szerveztek nekünk egy két hetes nyaralást! Anyunak vannak ám kapcsolatai, így még dátumot sem írtak a repülőjegyre! Vagyis bármikor mehetünk!
- Ez egyszerűen… csodálatos! De tényleg nem kellett volna ennyit költeniük!
- Én is mondtam, de azt mondták, megéri! Aztán én is beláttam, hogy tényleg így van! De te nem örülsz neki? – kérdezett vissza, majd mosoly nélkül közelebb lépett hozzám, és a kezeit újra a derekam közé zárta.
- De igen, örülök! Nagyon is! – mosolyodtam el, majd a nyaka köré fontam a karjaimat, és lábujjhegyre állva megcsókoltam őt.

Természetesen szó nélkül visszacsókolt, majd mikor a jobb kezemmel elengedtem a nyakát, és kicsit ügyetlenül ugyan, de letettem a borítékot, a képeket és a jegyeket az asztalra, belemosolygott a csókunkba. Aztán a kezem újra az előbbi helyére vándorolt vissza.
Körülbelül fél percig, ha csókolózhattunk így, amikor a kezeim a nyakából a mellkasára szánkáztak, és óvatosan becsúsztatva őket a zakója két ujjába, letoltam róla azt. Aztán kihúztam az ingét a nadrágjából, és ügyeskedve gombolgatni kezdtem az amúgy sem nyakig végiggombolt ruhadarabot.

Ekkor már az ő keze is célt talált magának, méghozzá a ruhám cipzárjánál. Szépen lassan végighúzta azt az egyik kezével, a másikkal pedig benyúlt a ruhám alá, és úgy simította végig a hátam. Minden aprócska sejtem beleborzongott ebbe a simításba, így ennek hatására még határozottabb táncba kezdtek nyelveink.

Mivel Rob nem akart mozdulni semerre, úgy gondoltam, nekem kell kezembe venni az irányítást. Megfogtam az inge két szélét, és a csókunkat még véletlenül sem megszakítva húzni kezdtem őt a lépcső felé.
Mikor odaértünk, elkaptam a kezét, és magam után húzva őt, felszaladtam a lépcsőn. Ahogy felértünk, mentem volna tovább, de ő visszahúzott, és szenvedélyesen újra birtokba vette a számat.

Úgy vettem észre, azzal, hogy felhúztam őt az emeletre, adtam egy kis „kezdő lökést” neki, hiszen miután magához vont, és újra vad, szenvedélyes csókban forrtunk össze, egy pillanatra sem megszakítva a nyelveink idillikus, szerelmes játékát, egy csukott ajtó felé húzott.
Ahogy odaértünk, alig észrevehetően benyitott, belökte az ajtót, majd behúzott rajta. A lábammal visszacsuktam az ajtót, majd az ágy feltételezett helyéhez toltam őt. Megszakítottam a csókunkat, mögé pillantottam, és mivel megbizonyosodtam róla, hogy valóban az ágy előtt állunk, egy csábos mosoly kíséretében lelöktem őt az ágyra.

Egy másodperc erejéig sem vette le a szemét rólam, így valamiféle belső kényszer által vezérelve úgy éreztem, kicsit fel kell korbácsolnom az idegeit. Így szépen lassan kiléptem először az egyik, majd a másik cipőmből, majd átemelve a nyakba akasztós pántot a fejem felett, szépen lassan letoltam magamról a ruhát. Amikor a ruhám a földre pottyant, abból is kiléptem, majd a melltartóm kapcsolójához nyúltam.
Ekkor azonban Rob felült, és elkapva a derekam, magára rántott.
- De türelmetlen valaki! – mondtam mosolyogva, pedig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ha fordított eset lenne, én is biztosan így reagáltam volna.
Szóbeli válasz ismét nem érkezett tőle, csak egy mosoly, és egy vad csók. Majd maga alá fordított, és ezzel kezdetét is vette a gyertyafényes vacsora második, sokkal, de sokkal izgalmasabb fele…

Az éjszaka folyamán először egy vad, szenvedélyes, majd másodszor egy gyengédebb, lassúbb, kiforrottabb szeretkezésben volt részünk.
- Nagyon hiányoztál!– mondta Rob, mikor már szinte szokásos módon a fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig a hol a hátamat, hol a hajamat simogatta.
- Éreztem! – kuncogtam, miközben kicsi köröket kezdtem rajzolgatni a hasán.
- Egyébként őrülten szexi voltál ma este! A ruhád egyszerűen… wow! Gondold meg nagyon, mikor veszed fel legközelebb, és hova! Nem szeretnék verekedésbe keveredni sehol… - mondta nevetve.
- Miért is keverednél verekedésbe a ruhám miatt? – kérdeztem vissza ártatlanul, még mindig körözgetve a bal mutatóujjammal a hasán.
- Hát, mert… mikor levettem rólad a kabátot este… tényleg azt hittem, hogy abban a pillanatban lemondok a vacsiról, és inkább a végével kezdem!
- Akkor ezt a ruhát megtartom neked… különleges alkalmakra! – mondtam mosolyogva, majd felnéztem rá, és nyomtam egy puszit a szájára.

Pár perccel később, mikor már mindketten félálomban voltunk, eszembe jutott valami. Gondolkodtam rajta, hogy most mondjam-e el Robnak, vagy várjak még vele, de úgy éreztem, minél előbb, annál jobb!
- Szívem, fent vagy még? – kérdeztem tőle halkan.
- Ühüm… - jött a nem túl értelmes, kómás válasz.
- Mondanom kell valamit! Valami nagyon fontosat! A vacsorát nem akartam elrontani vele, de úgy érzem, tudnod kell róla… még akkor is, ha nem aktuális!
- Mi a baj kicsim? – nézett fel rám, a válasza ellenére álmosan pislogva.
- Szóval… nem tudom, hogy mégis hogyan írjam körül, de… végülis inkább csak kimondom! Szerdáig azt hittem, terhes vagyok! – nyögtem ki.
- Tessék? – kérdezett vissza Rob, majd felült az ágyban, és rám nézett.
- 17-én kellett volna megjönnie, de nem történt semmi. Már beszéltem anyuval is, megnyugtatott, hogy pár nap még nem a világ, de bennem akkor is bennem volt, hogy mi van, ha… Nem vettem tesztet, és orvoshoz sem mentem itt Angliában. Viszont mikor hazaértem, a repülőtéren megjött!
- De… de miért nem szóltál előbb? Minden nap beszéltünk… - nézett rám értetlenkedve.
- Igen, de nem akartalak feleslegesen felizgatni! Tudom, hogy te szeretnéd, ha teherbe esnék, de… szóval tudod, hogy mi az én álláspontom ez ügyben! Ezért vártam vele! De nincs vész, megjött, és szilveszter után elmegyek dokihoz is gyógyszert íratni! Biztos, ami biztos!
- Persze kicsim, rendben, de… te jó isten! – túrt a hajába, és visszadőlt az ágyba.
- Mi a baj? – kérdeztem rápillantva. Kicsit féltem a válaszától, de azért a másik énem kíváncsi is volt rá!
- Semmi csak… hirtelen jutott el az agyamig a gondolat, hogy… - kezdett bele, majd újra felült, és szembe nézett velem: … hogy majdnem az lett az ajándékom, hogy kisbabánk lesz?
- Hát egy icike-picike kis valami választott el tőle! – mondtam, és halvány mosolyra húztam a szám.
- Tudod, hogy rajtad kívül a legszebb ajándék lett volna számomra? – kérdezte, bár igazából szerintem csak költői kérdésként tette fel. Majd odacsusszant mellém, és egy gyengéd puszit lehelt a számra.
Nem akartam válaszolni, és valószínűleg nem is tudtam volna. Egyrészt azért, mert a gyengéd pusziból óvatos, lágy csókok keletkeztek, másrészt pedig azért nem, mert a szívem összeszorult, és éreztem, amint a szemeimben elkezdenek gyülekezni a könnycseppek.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy megadjam neki azt, amire vágyik: egy kisbabát. Viszont önző módon a saját érdekeimet is néztem! Márpedig ha nem végzem el az egyetemet, akkor csak egy eltartott asszonyka leszek, akiről mindennap cikkek tucatjai fognak megjelenni, miszerint csak „felcsináltattam” magam, aztán meg elvárom, hogy Rob eltartson. Hidegen hagy a média áskálódása, mégis zavarna az effajta vélekedés!
Másrészről pedig Rob azért is szeretett belém, mert saját karriert építgetek, nem pedig várom, hogy a számba repüljön a sült galamb. Ezt pedig nem tudom… illetve most még nem is akarom feladni egy babáért!

Az este hátralevő részében teljesen csendben, magunkba fordulva feküdtünk egymás mellett, de azért összeölelkezve. Szinte kézzel fogható volt a feszültség, amit az előbbi vallomásom szított, mégsem ezen agyaltam. Hanem azon, hogy mi lett volna, ha…

Mennyivel boldogabb lett volna ez az este, ha Robert valóban azt az ajándékot kapta volna, amire a legjobban vágyik? Mi lett volna velem, illetve velünk, ha valóban terhes lennék?

Olyannyira kavarogtak a gondolatok az agyamban, hogy egyszerűen nem bírtam nyugton maradni. Így felültem, kikeltem az ágyból, majd magamra kaptam a hozzám legközelebb eső ruhadarabot.
- Hova mész kicsim? – kérdezte Rob.
- Csak… csak szomjas vagyok. Mindjárt jövök! – válaszoltam – magam sem tudtam, miért, de – suttogva.
- Ja, rendben! – mondta. Én pedig szó nélkül megfordultam, és elindultam a földszinten levő konyha felé.

Ahogy leértem, felkattintottam a villanyt, és körbenéztem a konyhában. Végül benéztem a hűtőbe, és a szemem szinte azonnal a tejes-flakonon akadt meg. Levettem egy poharat a szekrényből, majd öntöttem magamnak egy pohárral.

Ekkor azonban furcsa érzés kerített hatalmába. Valamiféle belső kényszer hatására hátranéztem, és azonnal szembe találtam magam a „rossz érzés-keltés” okával… vagyis Robbal, aki az ajtófélfának dőlve nézett engem.
- Hát te? – kérdeztem, majd megfogtam a pohár tejemet, és leültem vele az asztalhoz.
- Csak gondoltam, én is iszok valamit! – mondta, miután elindult a konyhapulton hagyott tejes-flakon felé.
Én elkezdtem kortyolgatni az italomat, de pár pillanattal később félbe kellett, hogy hagyjam, ugyanis éreztem egy aprócska szellőt a hátam mögül, majd beigazolva a gyanúmat – miszerint Rob mögém lépett –, lehajolt hozzám, és egy aprócska puszit nyomott a vállamra, aztán pedig a nyakamra.

- Mi a baj? Olyan feszült vagy! - kérdezte Rob, miután azon kívül, hogy újra beleittam a tejembe, semmit sem reagáltam a puszijaira.
- Semmi! Tényleg… csak, kimerített az ünnepi hajtás! Ennyi az egész!
- Nem hiszek neked kicsim! A baba-téma a baj, igaz? – kérdezett bele a közepébe, miközben leült a mellettem levő székbe, és minden apró reakciómat figyelve várta a válaszom.
Ám amikor nem válaszoltam, csak bámultam a poharamat, nyugodt hangon megszólalt.
- Kriszta! Tisztában vagyok vele, hogy miért nem akarsz még babát! Megértettem, mikor beszéltünk róla! Hidd el nekem, édesem… nem akarlak, és nem is foglak siettetni! Akkor lesz kisbabánk, amikor lesz! Mikor már mindketten 100%-osan készek vagyunk rá! Rendben? – mondta, majd megfogta a kezem, és puhán, ugyanakkor mégis határozottan megszorította azt.

Felnéztem rá, majd mikor megláttam a szemeiben az aggódást és a féltést, azonnal megértettem, hogy valójában mennyire fontos is vagyok neki! Igaz, tudtam, és éreztem, hogy szeret – ebben már egy pillanatig sem tudok kételkedni –, de ezeket a fajta érzelmeket még soha nem tapasztaltam nála! Még a bokaficamomnál sem…

- Egészen biztos? – kérdeztem halkan, visszafogottan.
- Tökéletesen biztos! – válaszolta, és egy halvány mosoly is megjelent az arcán.
Bennem pedig akkora öröm tört fel hirtelen, hogy kitoltam a székem, felpattantam, és Rob ölébe pattanva, szenvedélyesen megcsókoltam.

- Hjaj… azért óvatosan! – mosolyodott el, miután a pár másodpercig tartó csókunkat megszakítottuk.
- Miért? – kérdeztem meglepődve, miközben a nyaka köré font kezeim egyikével a haját piszkáltam.
- Nehéz vagy… biztos, hogy nem növekszik benned egy kis Kriszti, vagy kis Robert? - mondta, majd elnevette magát.
- Bunkó! – mondtam áldurcival, majd megpróbáltam feltápászkodni róla, de a hosszú ujjaival megmarkolta az inge két oldalát a derekamnál – mert egyébként az első ruhadarab volt az inge, ami a szobában a kezembe akadt –, és egy határozott mozdulattal visszahúzott magára.
- Hová-hová? Nem engedem, hogy megint elszökj! – mondta, majd a kezeit a hátamon végigsimítva a nyakamra irányította, és lejjebb húzva a fejemet az övéhez, megcsókolt.

Pár pillanattal később lekerült rólam az ing, illetve Rob nadrágja is egyre szűkebbnek bizonyult.
- Ezt talán nem is kéne! – mondtam elfúló hangon, miközben kisebb nagyobb puszi-sorozattal kényeztettük egymás ajkait.
- Igazad lehet… – mondta Rob, majd fogalmam nincs, hogy mégis hogyan, de szorosan magához ölelt, és egy határozott mozdulattal felállt a székről, és felszaladt velem a lépcsőn.

Így – míg hajnalodni nem kezdett – több, szinte mesébe illő, szerelmes együttléttel kényeztettük egymást…