50. fejezet - Túlcsorduló romantika

Sziasztok!

Nos, ez az időszak is elmúlt! Mr. Robert Pattinson ma forgatott utoljára Budapesten - amire egyébként nem is tudtam kimenni!
Minden esetre a rengeteg ácsorgás, derék-, és lábfájás, illetve a nagyon tuti kis megfázás ellenére imádtam az elmúlt 10 napot, és azt a több mint 70 óra hosszát, amit a már "keménymagnak" (vagy inkább B2-nek??:P) nevezett, körülbelül 20-30 fős, Rob rajongókból álló csoporttal töltöttem/tölthettem!
Tegnap este elköszöntünk az állati jó fej helyszínbiztosítóktól, illetve a számunkra legaranyosabb, és legközvetlenebb stábtagtól (akit bizonyos okokból nem neveznék nevén - de aki velünk együtt "dekkolt", biztosan tudja, kiről beszélek :P)! Őszintén megvallva majdnem sírtunk, mikor belegondoltunk abba az elmúlt másfél hét alatt együtt töltött rengeteg időbe, és abba a rengeteg emlékbe, élménybe, amiben együtt lehetett részünk! Végül koccintottunk a stáb, a helyszínbiztosítók, a mi, és természetesen Rob egészségére is!
Fantasztikus élmény volt... szavakkal szinte le sem tudom írni! Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, és mindezt Robnak köszönhetem/köszönhetjük! /annak ellenére, hogy azért haragszunk rá, amiért a mosolyon, és az egy-két integetésen, illetve magyar mondaton kívül nem is törődött velünk! /

Na de nem is tartalak fel titeket ezzel! Hamarosan nyitunk majd egy blogot páran, közösen, és ott majd el lehet olvasni az egész Rob itt tartózkodása alatt történteket - a mi szemszögünkből! Nem lesznek benne se ferdítések, se túlzások, csak és kizárólag a kő kemény valóság - ahogy mi megéltük az elmúlt két hetet!!!
Amint létrejött az oldal, azonnal linkelem!

Pussz mindenkinek,
Sabyna

ui.: Köszönöm, hogy türelmesek voltatok, és nem utáltatok meg - nagyon - a sok-sok kihagyás miatt! :) Jó olvasását kívánok!

***

Az első kopogásomra semmilyen válasz nem érkezett, így füleltem egy kicsit. De mivel egy árva hang sem szűrődött ki az ajtón, így kicsit határozottabban próbálkoztam. Erre a válasz viszont nem mindennapi volt…

Kezdtem magam úgy érezni, mint egy filmben. Ugyanis az ajtó a kopogtatásomra belökődött… vendégváró viszont egy szál sem állt a bejáratnál. Így vettem a bátorságot, és benyitottam, majd beléptem az ajtón, és becsuktam magam után.

A ház – bár nem nagy meglepetésemre – pangott az ürességtől… legalábbis látszólag! Az előszoba üres és sötét volt, a konyha úgyszintén, így egy mély levegővétel után elindultam a következő szoba – valószínűleg a nappali – felé.
- Hahóóó! – szólaltam meg az előszobában, hátha mégiscsak van a házban valaki rajtam kívül. De válasz természetesen nem érkezett. Így befordultam a nappali bejáratához, és… ami ott fogadott, egyenesen a földbe gyökereztette a lábam, és hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy kell beszélni.

Rob a nappaliban állt, kezében egy hatalmas csokor, hófehér rózsával, mellette pedig egy asztal volt… jól sejthetően, két személyre megterítve! A fényeket persze, hogy nem láttam kintről, hiszen csak gyertyák világítottak, és csak ebben a szobában. A zene pedig halkan, éppen hogy csak hallhatóan duruzsolt.

Teljesen lemerevedve álltam az ajtóban – pontosabban a nappaliba vezető boltív alatt – és a szerelmemet néztem, aki sokat sejtetően mosolygott rám. Egyszerűen nem tudtam, mégis hogy reagáljak, és azt sem, hogy tulajdonképpen van-e elég erőm ahhoz, hogy eljussak Robhoz.
Valószínű ő is láthatta rajtam, hogy fogalmam nincs, mi tévő legyek, így lassú léptekkel elindult felém.

- Meglepetés! – mondta halkan, mikor odaért hozzám, és egy olyan csodálatos mosolyt varázsolt az arcára, amibe minden nő egy szempillantás alatt beleszeret volna. Nekem viszont már késő volt… a szívem rég az Övé!
Még mindig nem tudtam megszólalni, de mikor odanyújtotta nekem a virágcsokrot, valamiféle melegség, és jó érzés öntött el. Ebből kifolyólag pedig az én arcomra is egy levakarhatatlan mosoly ült ki.
- Ezt nevezem meglepetésnek! – nevettem el magam zavartan.
- Látom, kedvenc nővérkém sikeresen tartotta a száját!
- Igen! Túlságosan is! – mondtam, majd felnéztem, egyenesen a szemeibe: - Köszönöm!

Rob újra elmosolyodott, majd a derekam mögé nyúlt, és a fél lépést – ami eddig elválasztott minket egymástól – is áthidalva megcsókolt. Lágyan, édesen, mégis folytatásra ösztönözve. Jobb kezemmel erősen fogtam a csokromat, a ballal viszont felnyúltam a nyakához, és megfogva azt, közelebb vontam magamhoz.
Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de az igazság az, hogy már annyira ki voltam éhezve rá – az érintéseire, a csókjaira, a gyengédségére –, hogy bárhol és bármikor odaadtam volna magam neki. Nem is tudom, hogy ő hogy bírja féken tartani magát! Pedig a férfiak nem éppen erről híresek…

- Ácsi-ácsi! A meglepetés nem a csokorral merült ám ki! De haladjunk szépen sorjában! – mondta megint csak mosolyogva, miután ajkaink elváltak egymástól.
- És ha én, mint ajándékozott, azt javasolnám, hogy kezdjük a végén? – kérdeztem vissza kacérkodva, majd megfogtam a zakója szélét, és kicsit visszább húztam magam felé.
- Bármily elgondolkodtató is az ajánlata hölgyem, vissza kell, hogy utasítsam! – vette elő a hivatalos formáját, de nem bírta sokáig, mert ahogy két másodpercnél tovább néztünk egymás szemeibe, mindenféle noszogatás nélkül visszalépett hozzám, és olyan csókkal ajándékozott meg, amitől még a lábam is megremegett.
- Áh, értem! Akkor legyünk hivatalosak! Szóval mi a következő lépés, uram? – kérdeztem, miután sikerült összeszednem magam.

Bármiféle szó nélkül a hátam mögé lépett, és finoman lehúzta rólam a kabátot. Felakasztotta az előszobában, majd a derekamnál fogva bekísért a nappaliba. Miután kihúzta nekem az egyik széket, én pedig leültem, végre akadt időm arra, hogy picit körbenézhessek.
Enyhén szólva is ledöbbentem, amikor megláttam, hogy a nappaliban semmi más nincsen, csak a szekrénysor, illetve a nekünk beállított asztal, a két székkel. Kíváncsi lennék rá, hogy mennyi ideig készült ezzel Rob, illetve arra talán még annál is jobban, hogy vajon mióta fűzte Liz-t, hogy odaadja nekünk a lakását, és ráadásképpen Rob kipakolhassa a nappaliját???

Az ételre nem kellett sokáig várni, ugyanis miután leültem, Rob két perccel később megjelent két tányérral a kezében.
- Tessék! – tette le elém az egyiket, majd maga elé a másikat, és leült.
- Wow, ez nagyon ínycsiklandozó. Te csináltad? – néztem fel rá, bár a választ sejtettem.
- Hát… sajnos ennyire profi még nem vagyok! Így kaptam egy kis segítséget egy régi barátomtól! De azért remélem, ízleni fog!
- Biztos vagyok benne! – válaszoltam, majd rámosolyogtam. Válaszként kaptam ismételten egy édes mosolyt, majd nekiláttunk a vacsinak.

Míg ettünk, nem beszélgettünk, csak olykor-olykor egymásra pillantottunk, és mosolyogtunk. Annyira idilli és romantikus volt minden, hogy egyszerűen nem akartam megtörni ezt a varázst!
Miután elfogyasztottuk a főételt, és a desszertet is, Rob öntött még bort mindkettőnknek, majd megfogta az asztalon a kezem, és a tekintetemet kezdte fürkészni.
- Mi az? – kérdeztem tőle, és fogalmam nincs miért, de zavarba jöttem. Lenéztem az ölembe, majd oldalra fordítottam a fejem, és úgy „sandítottam” fel rá.
- Tudod… annak ellenére, hogy engem tartanak a világ legszexisebb pasijának, és mindenhol csak azt hallom, hogy mekkora főnyeremény vagyok… én mégis úgy érzem, hogy csak és kizárólag én nyertem! Mégpedig Téged! Minden reggel, amikor melletted ébredek, úgy érzem, hogy most is egy filmet forgatok, aminek egyszer valamikor vége szakad! Én viszont ezt nem akarom! Szeretlek Krisztina!
- Én is nagyon szeretlek! – válaszoltam meghatódva, majd áthajolva az asztal felett, érzéki csókban forrtunk össze.

Nem sokáig csókolóztunk ebben a kényelmesnek nem igazán nevezhető pózban, ugyanis Rob felállt, és a kezemet fogva átvezetett az ő oldalára, majd szorosan magához húzva csókolt meg újra. Pár pillanattal később pedig arra lettem figyelmes, hogy alig észrevehetően ugyan, de a halk zenére ringatózunk.
- Nem is volt még alkalmam személyesen mondani: Boldog Karácsonyt, kicsim!
- Neked is Boldog Karácsonyt, édes! Bár, én szépen elszúrtam az ajándékodat, így röstellem magam!
- Ne légy butus! Nekem te vagy az ajándék!
- Ezt mondhatnám én is! Mégis kaptam tőled egy csodálatos, gyertyafényes vacsorát!
- Nem-nem! Az ajándékom nem ez! Amit eredetileg terveztem, te visszautasítottad! – mosolyodott el. Én pedig azonnal törni kezdtem az agyam.
- A párizsi szilveszter??!! – néztem fel rá azonnal, miután leesett a tantusz. Ő pedig mosolyogva ugyan, de bólintott. – Nee! Rob! Miért nem mondtad?! Én meg azt mondtam, hogy ne! Hogy lehetek ekkora marha? – kérdeztem magamtól, és megpróbáltam kiválni a karjai közül. Ő azonban nem engedte! Visszahúzott magához, és a derekam köré zárta karjait.
- Mondtam, hogy igazad van a szilveszterrel kapcsolatban! Önző módon ki akartalak sajátítani magamnak, pedig tudom, hogy vannak barátaid! Így lemondtam róla… viszont van itt még valami! – mondta, és megfogta a kezem, majd az asztalhoz húzott.
- Ez micsoda? – kérdeztem, miután a kezembe nyomott egy hófehér borítékot.
- Bontsd ki, és meglátod! Anyuék a lelkemre kötötték, hogy ma este át kell adnom neked!

A boríték nem volt leragasztva, így nem kellett tépnem, csak kibújtatnom a tetejét. Miután sikeresen felnyitottam, megfogtam a benne levő ajándékot, és kihúztam. Három darab kép volt benne egy csodaszép házról, aminek a minimum 80%-a üveg. Kérdőn néztem fel Robra.
- Van ott még valami… - mosolygott, és a kezemben levő „kupacra” mutatott.
Gyorsan végiglapoztam a képeket, majd a végén elakadt a lélegzetem. Két darab repülőjeggyel találtam szembe magam. Úti cél: Andalúzia.
Újra felpillantottam Robra, de most nem csak kérdő, hanem elkerekedett szemekkel.
- Rob, ezt miért… - kezdtem volna bele a szövegbe, hogy ’Miért kellett ennyit költeni?”, stb., stb., stb., de gyorsan le is állított.
- A család közös ajándéka… kettőnknek! Tudják, hogy nagyon keveset vagyunk együtt, így szerveztek nekünk egy két hetes nyaralást! Anyunak vannak ám kapcsolatai, így még dátumot sem írtak a repülőjegyre! Vagyis bármikor mehetünk!
- Ez egyszerűen… csodálatos! De tényleg nem kellett volna ennyit költeniük!
- Én is mondtam, de azt mondták, megéri! Aztán én is beláttam, hogy tényleg így van! De te nem örülsz neki? – kérdezett vissza, majd mosoly nélkül közelebb lépett hozzám, és a kezeit újra a derekam közé zárta.
- De igen, örülök! Nagyon is! – mosolyodtam el, majd a nyaka köré fontam a karjaimat, és lábujjhegyre állva megcsókoltam őt.

Természetesen szó nélkül visszacsókolt, majd mikor a jobb kezemmel elengedtem a nyakát, és kicsit ügyetlenül ugyan, de letettem a borítékot, a képeket és a jegyeket az asztalra, belemosolygott a csókunkba. Aztán a kezem újra az előbbi helyére vándorolt vissza.
Körülbelül fél percig, ha csókolózhattunk így, amikor a kezeim a nyakából a mellkasára szánkáztak, és óvatosan becsúsztatva őket a zakója két ujjába, letoltam róla azt. Aztán kihúztam az ingét a nadrágjából, és ügyeskedve gombolgatni kezdtem az amúgy sem nyakig végiggombolt ruhadarabot.

Ekkor már az ő keze is célt talált magának, méghozzá a ruhám cipzárjánál. Szépen lassan végighúzta azt az egyik kezével, a másikkal pedig benyúlt a ruhám alá, és úgy simította végig a hátam. Minden aprócska sejtem beleborzongott ebbe a simításba, így ennek hatására még határozottabb táncba kezdtek nyelveink.

Mivel Rob nem akart mozdulni semerre, úgy gondoltam, nekem kell kezembe venni az irányítást. Megfogtam az inge két szélét, és a csókunkat még véletlenül sem megszakítva húzni kezdtem őt a lépcső felé.
Mikor odaértünk, elkaptam a kezét, és magam után húzva őt, felszaladtam a lépcsőn. Ahogy felértünk, mentem volna tovább, de ő visszahúzott, és szenvedélyesen újra birtokba vette a számat.

Úgy vettem észre, azzal, hogy felhúztam őt az emeletre, adtam egy kis „kezdő lökést” neki, hiszen miután magához vont, és újra vad, szenvedélyes csókban forrtunk össze, egy pillanatra sem megszakítva a nyelveink idillikus, szerelmes játékát, egy csukott ajtó felé húzott.
Ahogy odaértünk, alig észrevehetően benyitott, belökte az ajtót, majd behúzott rajta. A lábammal visszacsuktam az ajtót, majd az ágy feltételezett helyéhez toltam őt. Megszakítottam a csókunkat, mögé pillantottam, és mivel megbizonyosodtam róla, hogy valóban az ágy előtt állunk, egy csábos mosoly kíséretében lelöktem őt az ágyra.

Egy másodperc erejéig sem vette le a szemét rólam, így valamiféle belső kényszer által vezérelve úgy éreztem, kicsit fel kell korbácsolnom az idegeit. Így szépen lassan kiléptem először az egyik, majd a másik cipőmből, majd átemelve a nyakba akasztós pántot a fejem felett, szépen lassan letoltam magamról a ruhát. Amikor a ruhám a földre pottyant, abból is kiléptem, majd a melltartóm kapcsolójához nyúltam.
Ekkor azonban Rob felült, és elkapva a derekam, magára rántott.
- De türelmetlen valaki! – mondtam mosolyogva, pedig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ha fordított eset lenne, én is biztosan így reagáltam volna.
Szóbeli válasz ismét nem érkezett tőle, csak egy mosoly, és egy vad csók. Majd maga alá fordított, és ezzel kezdetét is vette a gyertyafényes vacsora második, sokkal, de sokkal izgalmasabb fele…

Az éjszaka folyamán először egy vad, szenvedélyes, majd másodszor egy gyengédebb, lassúbb, kiforrottabb szeretkezésben volt részünk.
- Nagyon hiányoztál!– mondta Rob, mikor már szinte szokásos módon a fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig a hol a hátamat, hol a hajamat simogatta.
- Éreztem! – kuncogtam, miközben kicsi köröket kezdtem rajzolgatni a hasán.
- Egyébként őrülten szexi voltál ma este! A ruhád egyszerűen… wow! Gondold meg nagyon, mikor veszed fel legközelebb, és hova! Nem szeretnék verekedésbe keveredni sehol… - mondta nevetve.
- Miért is keverednél verekedésbe a ruhám miatt? – kérdeztem vissza ártatlanul, még mindig körözgetve a bal mutatóujjammal a hasán.
- Hát, mert… mikor levettem rólad a kabátot este… tényleg azt hittem, hogy abban a pillanatban lemondok a vacsiról, és inkább a végével kezdem!
- Akkor ezt a ruhát megtartom neked… különleges alkalmakra! – mondtam mosolyogva, majd felnéztem rá, és nyomtam egy puszit a szájára.

Pár perccel később, mikor már mindketten félálomban voltunk, eszembe jutott valami. Gondolkodtam rajta, hogy most mondjam-e el Robnak, vagy várjak még vele, de úgy éreztem, minél előbb, annál jobb!
- Szívem, fent vagy még? – kérdeztem tőle halkan.
- Ühüm… - jött a nem túl értelmes, kómás válasz.
- Mondanom kell valamit! Valami nagyon fontosat! A vacsorát nem akartam elrontani vele, de úgy érzem, tudnod kell róla… még akkor is, ha nem aktuális!
- Mi a baj kicsim? – nézett fel rám, a válasza ellenére álmosan pislogva.
- Szóval… nem tudom, hogy mégis hogyan írjam körül, de… végülis inkább csak kimondom! Szerdáig azt hittem, terhes vagyok! – nyögtem ki.
- Tessék? – kérdezett vissza Rob, majd felült az ágyban, és rám nézett.
- 17-én kellett volna megjönnie, de nem történt semmi. Már beszéltem anyuval is, megnyugtatott, hogy pár nap még nem a világ, de bennem akkor is bennem volt, hogy mi van, ha… Nem vettem tesztet, és orvoshoz sem mentem itt Angliában. Viszont mikor hazaértem, a repülőtéren megjött!
- De… de miért nem szóltál előbb? Minden nap beszéltünk… - nézett rám értetlenkedve.
- Igen, de nem akartalak feleslegesen felizgatni! Tudom, hogy te szeretnéd, ha teherbe esnék, de… szóval tudod, hogy mi az én álláspontom ez ügyben! Ezért vártam vele! De nincs vész, megjött, és szilveszter után elmegyek dokihoz is gyógyszert íratni! Biztos, ami biztos!
- Persze kicsim, rendben, de… te jó isten! – túrt a hajába, és visszadőlt az ágyba.
- Mi a baj? – kérdeztem rápillantva. Kicsit féltem a válaszától, de azért a másik énem kíváncsi is volt rá!
- Semmi csak… hirtelen jutott el az agyamig a gondolat, hogy… - kezdett bele, majd újra felült, és szembe nézett velem: … hogy majdnem az lett az ajándékom, hogy kisbabánk lesz?
- Hát egy icike-picike kis valami választott el tőle! – mondtam, és halvány mosolyra húztam a szám.
- Tudod, hogy rajtad kívül a legszebb ajándék lett volna számomra? – kérdezte, bár igazából szerintem csak költői kérdésként tette fel. Majd odacsusszant mellém, és egy gyengéd puszit lehelt a számra.
Nem akartam válaszolni, és valószínűleg nem is tudtam volna. Egyrészt azért, mert a gyengéd pusziból óvatos, lágy csókok keletkeztek, másrészt pedig azért nem, mert a szívem összeszorult, és éreztem, amint a szemeimben elkezdenek gyülekezni a könnycseppek.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy megadjam neki azt, amire vágyik: egy kisbabát. Viszont önző módon a saját érdekeimet is néztem! Márpedig ha nem végzem el az egyetemet, akkor csak egy eltartott asszonyka leszek, akiről mindennap cikkek tucatjai fognak megjelenni, miszerint csak „felcsináltattam” magam, aztán meg elvárom, hogy Rob eltartson. Hidegen hagy a média áskálódása, mégis zavarna az effajta vélekedés!
Másrészről pedig Rob azért is szeretett belém, mert saját karriert építgetek, nem pedig várom, hogy a számba repüljön a sült galamb. Ezt pedig nem tudom… illetve most még nem is akarom feladni egy babáért!

Az este hátralevő részében teljesen csendben, magunkba fordulva feküdtünk egymás mellett, de azért összeölelkezve. Szinte kézzel fogható volt a feszültség, amit az előbbi vallomásom szított, mégsem ezen agyaltam. Hanem azon, hogy mi lett volna, ha…

Mennyivel boldogabb lett volna ez az este, ha Robert valóban azt az ajándékot kapta volna, amire a legjobban vágyik? Mi lett volna velem, illetve velünk, ha valóban terhes lennék?

Olyannyira kavarogtak a gondolatok az agyamban, hogy egyszerűen nem bírtam nyugton maradni. Így felültem, kikeltem az ágyból, majd magamra kaptam a hozzám legközelebb eső ruhadarabot.
- Hova mész kicsim? – kérdezte Rob.
- Csak… csak szomjas vagyok. Mindjárt jövök! – válaszoltam – magam sem tudtam, miért, de – suttogva.
- Ja, rendben! – mondta. Én pedig szó nélkül megfordultam, és elindultam a földszinten levő konyha felé.

Ahogy leértem, felkattintottam a villanyt, és körbenéztem a konyhában. Végül benéztem a hűtőbe, és a szemem szinte azonnal a tejes-flakonon akadt meg. Levettem egy poharat a szekrényből, majd öntöttem magamnak egy pohárral.

Ekkor azonban furcsa érzés kerített hatalmába. Valamiféle belső kényszer hatására hátranéztem, és azonnal szembe találtam magam a „rossz érzés-keltés” okával… vagyis Robbal, aki az ajtófélfának dőlve nézett engem.
- Hát te? – kérdeztem, majd megfogtam a pohár tejemet, és leültem vele az asztalhoz.
- Csak gondoltam, én is iszok valamit! – mondta, miután elindult a konyhapulton hagyott tejes-flakon felé.
Én elkezdtem kortyolgatni az italomat, de pár pillanattal később félbe kellett, hogy hagyjam, ugyanis éreztem egy aprócska szellőt a hátam mögül, majd beigazolva a gyanúmat – miszerint Rob mögém lépett –, lehajolt hozzám, és egy aprócska puszit nyomott a vállamra, aztán pedig a nyakamra.

- Mi a baj? Olyan feszült vagy! - kérdezte Rob, miután azon kívül, hogy újra beleittam a tejembe, semmit sem reagáltam a puszijaira.
- Semmi! Tényleg… csak, kimerített az ünnepi hajtás! Ennyi az egész!
- Nem hiszek neked kicsim! A baba-téma a baj, igaz? – kérdezett bele a közepébe, miközben leült a mellettem levő székbe, és minden apró reakciómat figyelve várta a válaszom.
Ám amikor nem válaszoltam, csak bámultam a poharamat, nyugodt hangon megszólalt.
- Kriszta! Tisztában vagyok vele, hogy miért nem akarsz még babát! Megértettem, mikor beszéltünk róla! Hidd el nekem, édesem… nem akarlak, és nem is foglak siettetni! Akkor lesz kisbabánk, amikor lesz! Mikor már mindketten 100%-osan készek vagyunk rá! Rendben? – mondta, majd megfogta a kezem, és puhán, ugyanakkor mégis határozottan megszorította azt.

Felnéztem rá, majd mikor megláttam a szemeiben az aggódást és a féltést, azonnal megértettem, hogy valójában mennyire fontos is vagyok neki! Igaz, tudtam, és éreztem, hogy szeret – ebben már egy pillanatig sem tudok kételkedni –, de ezeket a fajta érzelmeket még soha nem tapasztaltam nála! Még a bokaficamomnál sem…

- Egészen biztos? – kérdeztem halkan, visszafogottan.
- Tökéletesen biztos! – válaszolta, és egy halvány mosoly is megjelent az arcán.
Bennem pedig akkora öröm tört fel hirtelen, hogy kitoltam a székem, felpattantam, és Rob ölébe pattanva, szenvedélyesen megcsókoltam.

- Hjaj… azért óvatosan! – mosolyodott el, miután a pár másodpercig tartó csókunkat megszakítottuk.
- Miért? – kérdeztem meglepődve, miközben a nyaka köré font kezeim egyikével a haját piszkáltam.
- Nehéz vagy… biztos, hogy nem növekszik benned egy kis Kriszti, vagy kis Robert? - mondta, majd elnevette magát.
- Bunkó! – mondtam áldurcival, majd megpróbáltam feltápászkodni róla, de a hosszú ujjaival megmarkolta az inge két oldalát a derekamnál – mert egyébként az első ruhadarab volt az inge, ami a szobában a kezembe akadt –, és egy határozott mozdulattal visszahúzott magára.
- Hová-hová? Nem engedem, hogy megint elszökj! – mondta, majd a kezeit a hátamon végigsimítva a nyakamra irányította, és lejjebb húzva a fejemet az övéhez, megcsókolt.

Pár pillanattal később lekerült rólam az ing, illetve Rob nadrágja is egyre szűkebbnek bizonyult.
- Ezt talán nem is kéne! – mondtam elfúló hangon, miközben kisebb nagyobb puszi-sorozattal kényeztettük egymás ajkait.
- Igazad lehet… – mondta Rob, majd fogalmam nincs, hogy mégis hogyan, de szorosan magához ölelt, és egy határozott mozdulattal felállt a székről, és felszaladt velem a lépcsőn.

Így – míg hajnalodni nem kezdett – több, szinte mesébe illő, szerelmes együttléttel kényeztettük egymást…