43. fejezet - Mintha...

Sziasztok kedves bloglátogatók és olvasók! :)

Megérkeztem az új résszel, ami igazából nem annyira izgalmas, de talán nem is olyan nyugis, mint az előző volt! Ez amolyan arany középút! :P
De azért remélem tetszeni fog, és sok-sok hosszú és kifejtős kommentet fogok kapni! :)

Jó olvasást!
Pussz,
Sabyna

***

18-a reggel. Egy újabb csodálatos nap kezdete, hiszen Rob mellett ébredtem… viszont másrészről egy szomorú nap is, hiszen ma este visszarepülök Londonba! Rob pedig holnap New York-ba utazik, a New Moon ottani premierjére! Na de ne is búslakodjunk, hiszen lassan, de biztosan közeledik a Karácsony, amikor újra együtt lehetünk!

Ahogy megbeszélgettem magamban a dolgokat, akkor kezdett csak a testem is magához térni, így megéreztem Rob kezét a derekamon. Óvatosan hátrapillantottam, és elmosolyodtam, amikor megláttam a kesze-kusza tincseit, és az édes, helyes, ugyanakkor tökéletesen nyugodt arcát. Figyeltem, ahogy szépen, egyenletesen veszi a levegőt, mindezt pedig annak bizonyítékaként, hogy még mindig alszik.

Szépen lassan, ügyelve arra, hogy véletlenül se keltsem fel, megfogtam a kezét, és a hátam mögé, az ágyra fektettem. Aztán lehajtottam magamról a takarót, és lábujjhegyen elosontam a fürdőszobáig. Becsuktam magam mögött az ajtót, és amennyire csak lehetett, csendben elvégeztem a reggeli teendőimet.

Miután végeztem, még mindig teljesen hangtalanul átlopakodtam a nappaliba, és kiválogattam a ruháimat, amit Jennie-ékhez veszek fel ma. Mivel valószínűleg nincs kint rossz idő, így egy kényelmesebb farmert, egy fekete, háromnegyedes ujjú felsőt, és hozzá egy fekete övet választottam. Valószínű úgysem fogok futkosni Eve után, úgyhogy simán felvehetem ezekhez a fekete csizmámat. Még jó, hogy hoztam magammal…

Visszatipegtem a fürdőszobába – a változatosság kedvéért most is lábujjhegyen –, majd felkapkodtam magamra a ruháimat. Végül nem maradt más hátra, mint hogy megfésülködjek, és fújjak magamra pár szusszantásnyit a parfümömből.
Azt hittem, hogy már késésben vagyunk, de mikor rápillantottam az órára, ami csak picivel több, mint 7 órát mutatott, elcsodálkoztam. Biztos az időeltolódás zavart meg egy kicsit!

Minden esetre nem töltöttem hasztalanul az időt, hiszen elkezdtem összerendezgetni a cuccaimat. 18 órakor indul a gépem, és ha Jennie-éktől visszajövünk a hotelbe, biztosan nem lesz már se időm, se kedvem pakolászni. Ahogy hajtogattam a ruháimat, és a premieren viselt kiegészítőimet is elraktam – igen, csak a kiegészítőket, mert a ruhám még mindig nem tudom, hol van –, hatalmasat szúrt a hasam. Olyan hirtelen lépett fel a nyilalló fájdalom, hogy le kellett ülnöm. Fogalmam nincs, mi történhetett, hiszen nem szokott ilyen előfordulni… de végülis lehet, hogy csak rosszul léptem, vagy akármi! Ezekben a napokban amúgy is érzékenyebb mindenki…

Mikor már elmúlt a fájdalom, beraktam a poggyászba a még kint maradt dolgokat, és éppen húztam be a cipzárját, amikor a semmiből hirtelen két kéz vándorolt a hasamra. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, de most valahogy mégis mintha számítottam volna rá… vagy nem is tudom! Kiegyenesedtem, de még mindig nem néztem hátra. A következő másodperc-töredékben pedig megéreztem Rob ajkait magamon. Egyetlen árva szó nélkül, először a nyakamat kezdte el csókolgatni, majd elfésülte a hajam az útból, aztán kicsit lejjebb tolva a vállamon a felsőmet, ott folytatta a kényeztetést. Behunytam a szemem, és megpróbáltam hang nélkül élvezni, amit csinál. Olyan lágyan puszilgatott, hogy minden egyes idegszálamat pattanásig feszítette vele. Ez a megmagyarázhatatlan érzés olyannyira a hatalmába kerített, hogy nem tudtam véget vetni a helyzetnek, vagy akár még komolyabbra fordítani azt, így csak a hasamon fekvő kezeire tettem az enyémeket, és megszorítottam egy kicsit.
- Jó reggelt… kicsim! – szólalt meg végül, két puszi között.
- Jó reggelt… neked is szívem! – válaszoltam, csak éppen az én hangom mástól akadt el.
Ekkor azonban nem bírtam tovább türtőztetni magam: megfordultam a karjai között, és szenvedélyesen vettem birtokba a száját. Hosszan, egymás ajkainak, és nyelvének minden apró rezdülését kiélvezve csókolóztunk.
- Hm… tudnám élvezni, ha minden egyes reggel így köszöntenél! – mondtam mosolyogva, miután megszakítottuk a csókunkat.
- Én pedig azt tudnám elviselni, ha minden köszöntés után hasonlóan reagálnál! – vigyorgott vissza, és nyomott egy puszit a számra.
- Hát, azt hiszem, tudnék máshogy is reagálni… – mondtam incselkedő, mégis vágytól fűtött hangon, és elkezdtem egy ujjal simogatni a mellkasát, majd a hasát.
- Tudom, de… azt hiszem, hogy lassan jelenésünk lesz, én pedig még egy szál gatyában vagyok! – mondta, és lefogta a kezeimet. Már megint terel… nem hiszem el!!!
Adott egy-egy puszit a kezemre, majd a számra, aztán elengedett, és elindult a hálószobába. Természetesen közben eszeveszettül túrta a haját.
Nem baj, Robert Thomas Pattinson! Ezt még visszakapod! – esküdtem bosszút magamban, és alig láthatóan, ördögien elmosolyodtam. Addigra ő eltűnt a másik szobában, én pedig megfordultam, és becipzáraztam a csomagom.

Míg Rob öltözött, én kicsit megigazítottam az ágyat, és kinyitottam a teraszajtót is. Kellemes idő volt kint… jól választottam ruhaügyileg!
Robert pont abban a pillanatban lépett ki a fürdőszoba ajtaján, amikor én beléptem a szobába a teraszról. Akarva-akaratlanul végignéztem rajta, és mosolyogva nyugtáztam, hogy most valamilyen úton-módon tökéletesen jól válogatta össze a ruháit! Fekete farmer, fehér póló, és sötétkék kockás ing.
- Nem tetszik? – kérdezte, majd végignézett magán. Gondolom meglepődött azon, hogy megmosolyogtam őt.
- De-de! Nagyon szexi… - gúnyolódtam vele. Igaz, hogy tényleg tetszett, ahogy fel volt öltözve, de azt hiszem, ez is a bosszúm része!
- Hát… ha neked nem is tetszik, a többi nőnek biztosan! – vigyorodott el, majd beletúrt a hajába, és odament a szekrényéhez. Kivett belőle egy fekete kabátot.
- Igen, végülis az a lényeg! – mentem bele a játékba. – Fenn kell tartanod a hírneved!
- Úgy bizony! – válaszolta, miközben igazgatta magán a kabátot. Aztán belebújt a cipőjébe.
Én is felvettem a csizmám, majd felkaptam a kis-táskám.

- Indulhatunk? – kérdezte pár másodperccel később, majd felkapta a szobakártyát, a telefonját, és a napszemüvegét. Míg az előbbi kettőt a zsebébe csúsztatta, addig a napszemüvegét felvette.
- Igen, mehetünk! – válaszoltam, és elindultam kifelé.
- Várj! Kabát, pulcsi, valami? Így fázni fogsz!
- Rob! Ne idegesíts már! Azért, mert te állandóan beöltözöl… kint van vagy 15 fok! Különben is… így jobban fogok tetszeni a pasiknak! – húztam mosolyra a szám végül.
- Ja, értem. Miért nem ezzel kezdted?! – mondta, majd ő is kijött a szobából, és becsukta magunk mögött az ajtót.
Szánt szándékkal nem vártam meg őt, így én előbb értem a lifthez. Megnyomtam a hívógombot, és vártam. Egy nagyon rövid időn belül odaért mellém, majd együtt vártunk. Szólni viszont egyikőnk sem szólt a másikhoz.

Ahogy megérkezett a teljesen üres lift, beszálltunk, és mivel Robhoz volt közelebb a panel, megnyomta a földszint gombját. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, egy szempillantás alatt lekapta magáról a napszemüveget, és anélkül, hogy bármit is tehettem volna, a lift falához nyomott, és szenvedélyesen megcsókolt. Míg az egyik kezével – amiben a szemüvege is volt – a derekam mögé nyúlt, addig a másikkal a hajamba túrt, és úgy húzott közelebb magához. Tüzesen, erőszakosan ízlelgettük egymás ajkait, majd mikor megszólalt a kis csilingelő hang, ami számunkra a földszintre érkezést jelentette, elengedett, észveszejtően szexin elmosolyodott, és feltette a napszemüvegét.
A meglepettségtől csak álltam a falnak dőlve, és fürkésztem az arcát. Ez a csókja… áh! Na, ez pontosan olyan volt, amit még akkor sem tudnék pontosan leírni, ha a világ összes szavát ismerném! Kicsit vad, kicsit gyengéd, kicsit romantikus, kicsit erotikus, kicsit tüzes, és kicsit szerelmes. Ugyanakkor tombolt az erőtől… a dominanciájától! Szeretem, ha ilyen, mert ekkor érzem csak igazán, hogy nő vagyok mellette!

Amint kitárult előttünk az ajtó, ellöktem magam a faltól, és mellé álltam. Ő pedig szó nélkül megfogta a kezem, és összefonta az ujjainkat. Úgy léptünk ki a liftből, mintha semmi sem történt volna. Odasétáltunk a recepciós pulthoz, és Rob szólt az ott álló férfinek, hogy hívjon nekünk egy taxit.
- Két perc, és megérkezik a taxijuk, uram! Addig segíthetek még valamiben esetleg?
- Nem, köszönöm! Kint várunk! Viszlát!
- Viszont látásra! – köszönt el a férfi is, de mi addigra már elindultunk kifelé. Hátrafordultam, és köszönésképpen bólintottam a recepciósnak.
- Miért voltál ilyen? – kérdeztem, ahogy kiértünk a hotel elé.
- Miért, milyen voltam? – kérdezett vissza, és újra mosolyogva, a még mindig összekulcsolt kezünkkel a derekam mögé nyúlt, és közelebb húzott magához.
- Bunkó voltál! Meg sem vártad, még elköszön, vagy hogy legalább én elköszönjek!
- Tényleg az voltam? Én nem vettem észre… - válaszolta, és elindult a szája az enyém felé.
- Nem Rob! – fogtam meg az arcát, és oldalra fordítottam a fejem. Majd folytattam: - Ne legyél ilyen! Ne akard, hogy téged is általánosítsanak a színészek között!
- Jó, de… megvan az okom rá, miért vagyok vele ilyen! – mondta, és elengedett, majd ellépett tőlem egy lépést.
- Miért?
- Hagyjuk! Itt a taxi… inkább menjünk, nehogy elkéssünk! – mondta, és kinyitotta nekem az autó ajtaját, ami éppen abban a pillanatban fékezett le előttünk.

Beültünk, Rob bemondta a címet, majd hátradőlt, és egész úton fogta a kezem. Ezer meg ezer gondolat repkedett az agyamban, hogy miért haragudhat a recepciósra ennyire, de akármilyen lehetőség az eszembe jutott, a vége mindig Kristen lett! Talán ő is azok között volt, akik kirobbantották a „Kristen és Rob egy pár!” mizériát? Hiszen ha azt vesszük, tűz-közelben van… Rob akárhányszor LA-ben tartózkodik, az esetek 99%-ában itt száll meg!

Mire ezt a lehetőséget teljes mértékben átgondoltam, és lecsillapítottam magam annyira, hogy képes legyek csak és kizárólag Eve-vel foglalkozni az elkövetkezendő pár órában, észrevettem, hogy megérkeztünk! Rob fizetett, én pedig eközben kiszálltam az autóból. Ahogy becsuktam az ajtót, nagy örömkiáltást hallottam a hátam mögül, így megfordultam, és akkor vettem észre, hogy Eve szalad felém.
- Szia kis tündér! – köszöntem neki, majd azzal a lendülettel felkaptam őt, és magamhoz öleltem.
- Szia Krisztiii! – köszönt ő is, és már a hangjából hallottam, mennyire örül nekem. A szorongató ölelése pedig csak még nagyobb nyomatékot adott annak, amit már eddig is tudtam. Hiányoztam neki…
- Szia Eve! – köszönt Rob közvetlenül a hátunk mögül, és éreztem, ahogy a karja éppen hogy csak érezhetően átöleli a derekam.
- Szia Rob! – köszönt neki is Eve, de aztán újra azzal foglalatoskodott, hogy a felmérje a tüdőkapacitásomat… vagyis olyannyira szorított, hogy már alig kaptam levegőt.
- Nagyon korán felkeltél, te nagylány! – állapítottam meg. Hiszen még csak jó fél óra múlva lesz 9…
- Már nagyon vártalak titeket! Felöltöztettem a babáimat, és összepakoltam a szobámban is! – újságolta.
- Igen… anya kezének segítségével! Ugye kincsem? – jött elénk Jennie. – Sziasztok! – köszönt.
- Szia! – köszöntünk szinte egyszerre Robbal, akiről időközben eltűnt a napszemüveg.
- Gyertek csak be! Én éppen főzök! Igaz, hogy az ebéd még messze van, de addig csinálhatok szendvicseket, vagy bármit…
- Én nem vagyok éhes, köszönöm! – válaszoltam, és közben letettem Eve-t.
- Azt hiszem, még én sem. – mondta Rob is, és jelentőségteljesen rám nézett. Azt hiszem, kapni fogok még tőle, amiért nem eszem rendesen…
- Gyertek be! Kriszti, feljössz a szobámba? Megmutatom a babáimat, meg a játékaimat, jó? Utána pedig, ha éhesek lesztek, majd én főzök nektek valamit! – mondta, és olyan aranyosan elmosolyodott, hogy ha akartam, sem tudtam volna nemet mondani neki.
- Persze, menjünk! – válaszoltam, és ránéztem Robra. Ő csak mosolygott, és bólintott.
- Majd addig Rob segít nekem a konyhában… - szólt közbe Jennie is, és az említett mellé állt.
- Hát, azt hiszem, ez nem valami jó ötlet! – hallottam Rob hangját, de addigra Eve már behúzott a házba.

Felmentünk a lépcsőn, és végigmentünk a folyosón. Majd az egyetlen nyitott ajtajú szobába léptünk be. Tipikus gyerekszoba volt, mégis elvarázsolt. Élénk színek, polcok tele játékokkal, hintaszék, és az elmaradhatatlan plüss Malacka. Mondjuk igazából, ami meglepett, az, hogy nem volt minden egyes eleme a szobának rózsaszín, és első pillantásra egyetlen egy Barbie-babát sem láttam sehol.
- Ez itt a szobám! – tájékoztatott Eve. – Ülj le ide, és én bemutatok mindenkit egyesével! – húzott az ágyához. Leültem, és vártam a felvonulást.

Eve szó szerint minden egyes babáját, plüssét bemutatta, sőt… még volt egy-két „Én kicsi pónim” lovacskája is, amiknek szintén külön neveket adott. Miután végighallgattam a felsorolást, elém állt, és a nagy hévtől kicsit gyorsabban véve a levegőt, megkérdezte:
- Kriszti, te tényleg elmész ma haza?
- Igen Eve, el kell mennem. Tudod, én iskolába járok, és sok olyan dolgot kell csinálnom jövő héten ott, amik nagyon fontosak! - mondtam, és próbáltam oly módon elmagyarázni, hogy ő is megértse. Elszomorodott.
- És Rob is veled megy?
- Nem! Neki itt kell maradnia… - mondtam, és most rajtam volt a sor, hogy elszomorodjak.
- Olyan sokáig távol leszel, mint amennyire apu szokott tőlünk?
- Igen! – semmi értelme nem lenne, ha nem mondanék neki igazat. Hiszen a korához képest nagyon is értelmes kislány, így biztos magától is rájönni… ezért úgy voltam vele, hogy őszinte leszek!
- És ha nektek is lesz kislányotok, akkor is el fogsz menni? – kérdezte, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.
- Nem! Akkor már biztosan nem! – igazából ez a válaszom még szorulna némi magyarázatra, de inkább hagytam függőben a dolgot.
- És ha lesz kisbabátok, játszhatok majd vele?
- Természetesen! – válaszoltam, és elmosolyodtam. Nem mondom, hogy nem kalandoztak el a gondolataim a jövő ezen szakasza felé, de gyorsan el is hessegettem mindenféle ábrándozásomat. Akárhányszor felmerült a baba-téma, szinte rögtön fel is jött az agyamban egy kis, piros vészvillogóval ellátott figyelmeztető-tábla, miszerint „Még korai!”.

A másik dolog pedig, ami sikeresen elterelte a gondolataimat arról, hogy álmodozhassak, Jennie hangja volt.
- Kriszti, még mindig nem vagy éhes? Robnak már csináltam szendvicset, te kérsz valamit esetleg? – kérdezte.
- Öhm… nem! Még mindig nem vagyok éhes! De azért köszi! – válaszoltam mosolyogva.
- Rendben! De amint éhes leszel, szólj nyugodtan! – mondta, és kiment a szobából.
- De én ugye főzhetek neked? – kérdezte Eve.
- Hát… ha te főzöl nekem, akkor azt biztosan megkóstolom! – mondtam.
- Jó, akkor menjünk le a konyhába. Anya azt mondta, a szobámban nem főzhetek! Azért van a konyha…

Eve megfogta a kezem, és elindult velem ki a szobából, majd le a lépcsőn. Ahogy leértünk, megláttam Robot, aki éppen akkor fejezte be az evést, valamint Jennie-t is, aki egy pohár kólát vitt neki az asztalhoz.
- Ide ülj le! Mit kérsz? – kérdezte Eve, miután leültetett a kanapéra.
- Hm… azt hiszem, most egy kis csirkeleves jól esne. – mondtam. Igazából abszolút nem voltam éhes, de a játék, és Eve kedvéért úgy csináltam, mintha…
- Rendben! Akkor úgy fél óra, és kész lesz! Addig várj itt! – mondta, és elviharzott.

Ahogy Eve elment, én csendesen üldögéltem, és pihentem. Hátradöntöttem a fejem, lehunytam a szemem, és megpróbáltam semmire sem gondolni, amikor éreztem, hogy szépen lassan besüpped mellettem a kanapé, és ezzel egy időben elérte az orromat Rob kicsit fűszeres, férfias parfümjének csábító illata is.
Nem nyitottam ki a szemem, hiszen tudtam, hogy ő az, egyszerűen csak elmosolyodtam, és a vállának döntöttem a fejem. Pár pillanattal később pedig éreztem, hogy átölel.
- Megismerted Eve összes babáját, maciját, póniját, kutyáját, és cicáját? – kérdezte halkan.
- Igen! De te honnan…? – kérdeztem vissza, de éreztem, ahogy elmosolyodik.
- Nekem is bemutatta mindet még akkor, amikor először jártam náluk.
- Áh, értem! De olyan édes, és olyan átéléssel mutogatta őket!
- Igen, tudom! Viszont ahogy elnézem, eléggé kimerített…
- Egy kicsit! Sok kérdése van, nekem pedig folyamatosan forog az agyam, hogy mégis hogy mondjam el neki úgy, hogy megértse… – mondtam, és sóhajtottam egy aprót.
- Úgy foglalkozol Eve-vel, mintha a te lányod lenne. Tökéletes anya leszel, kicsim! – mondta, és lágyan megpuszilta a fejem.
- Mintha a miénk lenne, apuci! – válaszoltam, majd felnéztem rá, elmosolyogtam magam, és egy aprócska puszit nyomtam a szájára.

Pár percig csak így ültünk, teljesen csendben, amikor Rob ismét megszólalt.
- Egyébként van egy meglepetésem! – mondta.
- És mi lenne az? – kérdeztem vissza, de nem mozdultam meg. Az izgalom viszont egy szempillantás alatt elárasztotta az egész testemet.
- Amíg nem találkoztunk, voltam egy meghallgatáson. Olyannyira jól sikerült, és a forgatókönyv is annyira megtetszett, hogy aláírtam a szerződést. A filmet pedig februártól forgatjuk…
- Hol? – ültem fel a kanapén, és azonnal felé fordultam. Idegesen néztem rá, hiszen a fejemben rögtön valami távoli ország jelent meg. Vagy egy másik kontinens…
- London, és Budapest! – mondta, és az eddigi komoly ábrázatát egy sugárzó mosoly váltotta fel.
- Ez komoly? Londonban fogsz forgatni?? És Budapesten is??? Istenem! Annyira szeretlek! – mondtam, és hatalmas, cuppanós puszit nyomtam a szájára, majd továbbfejlesztve azt, egy hosszú, szerelmes, nyelves csókban forrtunk össze.

Miután pár perc, forró csókolózást követően rájöttünk, hogy ezt talán mégsem kellene – főleg nem Jennie-éknél –, szétválasztottuk az ajkainkat, és újra a szemébe néztem. Azt vártam, mikor jelenti be, hogy csak viccelt… de a keresett csalafintaság nem jelent meg a tekintetében!
- Viszont ha már itt tartunk, lenne még egy kérdésem! – mondta, és elmosolyodott újra. De úgy, hogy most szinte a szemei is gyémántként ragyogtak.
- Éspedig? – kérdeztem vissza.
Egy lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott, majd vett egy mélyebb levegőt, és végre elszánta magát arra, hogy megkérdezze…
- Mit szólnál, ha vennénk egy házat Angliában? – miután feltette a kérdést, körülbelül úgy néztem rá, mint aki még mindig arra vár, hogy megszólaljon. Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan beszél??!! Költözzünk össze? Ez hatalmas előrelépés lenne a kapcsolatunkban… főleg úgy, hogy még csak 3 hónapja vagyunk együtt!

Mikor már egy teljes perc után sem jött ki egy árva hang sem a torkomon, Rob arca elkomorult, és újra megszólalt.
- Azért gondoltam, mert amúgy is sokat leszek Londonban a jövő év első felében, így legalább sokat lehetnénk együtt. De ha te úgy gondolod, hogy még ez is korai, én megértem… - mondta, és a végén lehajtotta a fejét.
- Nem… Rob! Én… - fordultam felé, és kezdtem volna bele a válaszadásba, amikor hirtelen megjelent Eve.
- Kriszti! Kész a leves…

***
Kriszti ruhája, és Rob

Eve szobája, és a konyha

+ a ház, és a nappali

42. fejezet - Együtt

Sziasztok!

Hát, ehhez a fejezethez abszolút semmi kiegészítő mondanivalóm nincsen! Esetleg csak annyi, hogy nincsenek hozzá képek, hiszen semmi olyat nem írtam bele, amihez kellene... :)

Remélem azért tetszeni fog... annak ellenére is, hogy nem olyan "izgalmas", mint az előző volt! :P

Jó olvasást!
Pussz,
Sabyna

***

A másnap délelőttöt szinte végig aludtam. Fogalmam nincs, hogy Rob mégis hogy bírhatott egy helyben aludni egész éjjel, de arra határozottan emlékszem, hogy valamikor hajnalban a telefoncsörgésére keltünk fel, és a fejem még mindig a mellkasán volt. Na jó… nem túlzok! Csak ő kelt fel, mert nekem nagyjából csak annyi jutott el az agyamig, hogy valami csörög. Meg sem próbáltam kitalálni, hogy ki hívhatta, sőt… még arra sem figyeltem, mit beszéltek. Egyszerűen elvettem a párnáját, és a fejem alá gyűrve, átkaroltam azt, majd újra álomba merültem. Pár pillanattal később még azt éreztem, hogy ad egy puszit a fejemre, de ezután teljes öntudatlanság nehezedett rám.

Nem tudom, hány óra lehetett, de arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Szinte már be volt állva a szervezetem az efféle görcsölésre, ezért azonnal kipattantak a szemeim, és körül se nézve, kikeltem az ágyból, magam köré csavartam a takarót, átmentem a nappaliba a táskámért, felkaptam azt, és beszaladtam a fürdőszobába.
Na igen… már megint női gondok! Sajnos ezt nem lehet kikerülni, félretenni, vagy egyszerűen nem venni tudomást róla! Pedig sokszor nagyon jó lenne…

Minden esetre elvégeztem a teendőimet a fürdőben, majd visszasétáltam a szobába. Rob azonban nem volt sehol! Átmentem újra a nappaliba, de ott sem találtam őt! Visszamentem a hálóba, és akkor vettem észre, hogy a ruháink már nem hevernek szanaszét, sőt… egy az egyben eltűntek! Elkezdtem volna idegeskedni, hogy mégis hová tűnhetett Robert, de mivel a hasam egyre erőteljesebb görcsökkel jelezte, hogy talán jobb lenne visszafeküdni az ágyba, nem volt mit tenni, hát engedelmeskedtem neki.

A meleg ágyikóba való visszabújásnak persze az lett a rövidtávú következménye, hogy visszaaludtam. Igaz, hogy még mindig érdekelt, hogy hova tűnhetett a lovagom, de az unatkozás mégis meghozta a hatását…
Azért az ébresztőért viszont, amit kaptam, megérte újra visszaaludni. Rob ugyanis aprócska, épphogy hozzám érő puszik tucatjaival keltegetett.
- Hmm! Jó reggelt… - köszöntem neki nyöszörögve, majd felé fordultam, és egy rövid nyújtózkodás után ránéztem. Csillogó szemekkel, és őrjítően édes mosollyal nézett vissza rám.
- Neked is szerelmem! – mondta még mindig mosolyogva, és rátapasztotta az ajkait a számra. Egy hosszú, édes, gyengéd csókot kaptam tőle… ami természetesen egyből feltüzelt. Beletúrtam a hajába, és az ágy széléről – ahol eddig ült, és fölém hajolva puszilgatott –, magamra húztam őt.
Úgy éreztem, hogy kezdek túlságosan is követelőző és szemtelen lenni, mégis folytattam, amit elkezdtem. Miután fölém magasodott, és folytattuk a csókolózást, felhúztam a pólója szélét, majd a nadrágjával kezdtem bíbelődni. Kigomboltam, aztán lehúztam a cipzárját, és ahogy éjjel, most is elkezdtem letolni róla.

Éreztem, hogy a kis akcióm nagyon felizgatta őt is, így újra az apró puszijaival halmozta el a nyakam és a vállam, utána pedig egyre csak haladt lefelé. Már a mellkasom és a hasam is az édes kényeztetése mámorában izzott, amikor a szervezetem ismét közbeszólt! Egy hatalmas, szúró görcs szakította meg a pillanatot, amitől oldalra fordítottam a fejem, és ugyanabban az időben a hasamhoz kaptam a kezem. Megpróbáltam eltüntetni az arcomról a hirtelen fellépő fájdalom jeleit, de az összeszorított szememet és számat sajnos észrevette Rob…
- Kicsim, mi a baj? – kérdezte még egy nagyon picit ziháló hangon, de aztán a hangszíne inkább idegességet tükrözött. Meg sem várva a válaszom, lemászott rólam, és megigazítva magán a pólóját és a nadrágját, az ágy szélére ült, majd kérdő tekintettel nézett rám.
Miután lecsillapodott a szúrás a hasamban, felpillantottam, és a félelem, az ijedtség, valamint az értetlenség tökéletes, hármas kombinációjával találtam szembe magam.
- Hát… csak görcsöl a hasam! De nem vészes! Nemsokára elmúlik! – válaszoltam, és biztatóan rámosolyogtam.
- Áh értem! Szóval havi problémák! – szűrte le a lényeget, és láthatóan megnyugodott egy picit.
- Igazából igen!
- Értem! Akkor azt hiszem, a mai napot a szobában töltjük… hozatok filmeket, kaját, és pihizünk! Rendben?
- Nekem oké, de ha terveztél valamit, nem gond… mondom, hogy úgy fél óra, és semmi bajom! – bizonygattam. De a szavaim úgy tűnt, mintha el sem jutott volna a füléig, hiszen nem törődve azokkal, a telefonhoz lépett, majd pár pillanat múlva már sorolta is, hogy mit kér, illetve kérünk.

Miután elintézte a rendelést, visszajött hozzám, és újra az ágy szélére ült. Én pedig feljebb ülve az ágyban, a hátamat az ágytámlának döntve, néztem rá.
- Rendeltem ebédet, illetve sok-sok gyümölcsöt, és filmeket is. Valami különleges kívánság esetleg?
- Igen… te! Téged akarlak! – mondtam mosolyogva, és elkapva a kezét, aminek segítségével magamhoz húztam, és megcsókoltam. Megpróbáltam lejjebb csúszni az ágyban, de Ő nem engedte…
- Kriszti, nem! Most nem… ne legyél felelőtlen!
- Felelőtlen? Én?? Miért lennék???
- Attól függetlenül, hogy pasiból vagyok, tisztában vagyok a helyzeteddel… hiszen van két nővérem! Úgyhogy nem! És most még a női praktikáid sem fognak beválni…
- Olyan… olyan kegyetlen vagy! – mondtam, és bevágtam a tettetett durcát. – És különben is… ne félts ennyire! Oké? –vágtam vissza, kicsit túlságosan is morcosan és határozottan.
- Már hogy ne féltenélek?! Hülyéskedsz? Amúgy meg… nem hiszem el, hogy tényleg azon vitázunk, hogy miért nem fekszem le veled! Pff… - nevette el magát.
- Sok pasi a két kezét összetenné, ha egy csaj így felajánlkozna neki… te meg nem élsz a lehetőséggel? Szép! – mondtam félvállon. Szinte éreztem, ahogy tombolnak a hormonjaim! Hiszen én nem szoktam ilyen lenni, de… most valahogy kitört rajtam a követelőző természetem!
- Azt hiszem, ez most hagytam abba! Ha tovább folytatjuk ezt a semmitmondó vitát, akkor a végén úgyis csak összeveszünk! – mondta, és ezzel felállt az ágyról, és átment a nappaliba.

Pár percnél tovább nem tarthatott a duzzogásom, mert, ahogy megérkezett a rendelésünk, Rob bejött a szobába, és ahogy ránéztem, hirtelen normális működésbe kezdett a hormon-háztartásom. Szerencsére már a görcseim is enyhültek, így felkeltem – természetesen a körém csavart takaró most is kötelező tartozékként funkcionált –, és odasétáltam hozzá.
- Hiányoztál! És ne haragudj rám, csak… nem is tudom, mi ütött belém! Bocsánatot kérek! – mondtam, és hozzábújtam.
- Te is nagyon hiányoztál már kicsim! – válaszolta, és megpuszilta a fejem.
Ott álltunk jó pár percig, egymás ölelésébe burkolózva, aztán még idillikusabbá téve ezt a tökéletes pillanatot, az állam alá nyúlva felemelte a fejem, és lágyan megcsókolt.

- Azt hiszem, most már tényleg ideje lenne lezuhanyoznom! – mondtam, és nyomva még egy gyors puszit a szájára, megindultam a fürdőszoba felé. Körülbelül félúton járhattam, amikor hirtelen beugrott, hogy fogalmam nincs, mit vegyek fel… - Rob! – fordultam vissza.
- Igen?
- Tudsz adni nekem egy inget, egy pólót, vagy akármit? Talán jobb lenne most már valami ruhaféleséget felvenni… nem lehetett valami kényelmes viselet a tóga! – néztem végig magamon.
- Nekem határozottan tetszik! Főleg rajtad… - sétált oda hozzám, és átkarolva a derekam, megcsókolt.
- Hehe… azt elhiszem! – válaszoltam, és röviden visszacsókoltam. – Nah, de tényleg kérek szépen valamit!
- Van póló, ing, esetleg zakó! De ha megfelelnek a saját ruháid is, akkor bármikor rendelkezésedre állnak! – mondta nemes egyszerűséggel, majd a végén apró mosolyra húzta a száját.
- Elhoztad?? Tényleg elhoztad a poggyászom Jennie-éktől??? Jaj, olyan édes vagy! Imádlak! – borultam a nyakába, majd a kitörő örömöm következményeként, szenvedélyesen vettem birtokba ajkait.
De aztán én volt az a szívtelen is, aki megszakította ezt az édes játékot. Átszaladtam a nappaliba, kivettem egy tiszta bugyit, és melltartót, majd előkotortam egy kényelmes nadrágot, és pólót, aztán bevonultam vele a fürdőszobába.

Hihetetlenül jól esett avégre a frissítő fürdő… több szempontból is ugyebár! Miközben pancsikoltam, eszembe jutott, hogy a hajamat is meg kellene mosni, mivel jól elázott. Miután mindennel végeztem, fogat is mostam, majd teljesen kicserélődve, felfrissült Krisztinaként mentem a nappaliba. Rob már eszegetett, így – picit pofátlanul ugyan, de – odahuppantam az ölébe, és bekaptam egy mandarin-gerezdet.

Miután tisztességesen – szigorúan egymás mellett ülve – megebédeltünk, átvonultunk a szobába tv-t nézni. Rob az ágy háttámlájának, én pedig Rob mellkasának dőltem, és felhúztam a lábam. Csak kényelmesen…

Természetesen hiába kérleltem, hogy nézzük meg az egyik filmet, amiben ő is játszik, hajthatatlan volt. Így maradtunk az „egyet te, egyet én választok” tematikánál. De kikötötte, hogy nem választhatok olyat, amiben szerepel!

Így a délutánunk, és a kora esténk is dvd-zéssel, és a gyümölcsök folyamatos dézsmálásával telt el. Mikor már a 4. film végéhez értünk, egyszerűen nem bírtam tovább feküdni, ezért felálltam, és kimentem a mosdóba.
Ahogy visszamentem, Rob rám nézett, és megszólalt.
- Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk vacsorázni? – kérdezte úgy, mintha abban a pillanatban ugrott volna az agyába ez az ötlet.
- Hát… én nem tudom, jó ötlet-e ez!? Rengeteg rajongó várhat rád odakint… - mondtam, és visszatipegve az ágyhoz, leültem mellé.
- Nem baj! Vállalom a kockázatot. Menjünk! – válaszolta mosolyogva, és hirtelen elkapva a kezem, felhúzott.
- Héhé, És hova megyünk?
- Hááát… van a Hollywood and Vine, a Cinespace, a Palm Thai, a Miceli… - sorolt fel vagy tíz éttermet kapásból, én pedig csak néztem rá. Majd miután befejezte a felsorolást – igen, kis dög voltam, hogy megvártam a végét! –, megszólaltam:
- Ööö… pizzéria? – kérdeztem, és mosolyogtam mellé egy sort. Erre rám nézett, aranyosan visszamosolygott, és egy gyors puszit nyomott a számra. Ezzel átvitt értelemben rá is bólintott az ötletemre.
Felkaptuk a cipőinket, és a kabátjainkat, aztán már csak azt vettem észre, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és kéz a kézben sétálunk a liftek felé.

Igazából egyáltalán nem volt most hangulatom ahhoz, hogy étterembe mennyünk. Pontosan jó volt ez úgy, ahogy volt! Nincs formalitás, nincs udvarias mosolygás, csak Ő van és én!

Ahogy odaértünk, leültünk egy, a sarokban álló üres asztalhoz, és elkezdtük bogarászni az étlapot. Végül családi pizzát rendeltünk, amin a kukoricától kezdve a sonkáig szinte minden megtalálható volt, és – mint a kisgyerekes családok – kisebb szeletekre vágattuk. Miután magunkba pakoltuk a hatalmas méretű olasz finomságot, azt hittem, menten szétpukkadok. Az elmúlt pár hónapba összevetve sem ettem annyit, mint a nap folyamán…

- Kérdezhetek valamit? – kérdeztem Robtól, miután már pizsibe bújva, a hotelszoba ágyában fekve néztük a tv-t.
- Persze szívem! – válaszolta, és a hajam simogatása közben rám pillantott.
- Miért nem hoztad szóba tegnap Dubai-t? Nem mintha hiányozna, hogy veszekedjünk, vagy bármi ilyesmi, csak… megmondom őszintén, számítottam rá, hogy a tüske még benned lesz a premier alatt is! – vallottam be őszintén.
- Jól gondolod… a tüske még mindig bennem van, de nem akartam elrontani a hangulatot! Ráadásul már annyira hiányoztál, hogy amikor megláttalak, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy minél előbb megcsókolhassalak! Ennek ellenére még mindig haragszom, amiért elcsalt Josh Dubai-ba, ráadásul láttam rólatok a medencés képeket is! De akármennyire is idegesít, és akármilyen féltékeny vagyok, ő akkor is a főnököd, és ha menned kell vele, akkor menned kell. Nem szabhatom meg, hogy mit csinálj, és mit ne… főleg azok után nem, hogy az én munkám még rosszabb ilyen szempontból!
- Értem! – válaszolta, már megint értelmesen.
- De azért remélem jól érezted magad! – mondta, és tovább simogatta a hajam.
- Igen, gyönyörű hely. De nagyon hiányoztál! Olyan jó lett volna együtt sétálgatni a városban, vagy akár csak a hotel területén… - mondtam, miközben lehunyt szemmel ábrándoztam, és visszaképzeltem magam Dubai-ba, csak ezúttal Robbal, és nem Josh-sal. Így ha lehet, még közelebb bújtam Robhoz, és elkezdtem a mutatóujjammal körözni a mellkasán.
- Jaj, ne szívem! Ne csikizz! – mondta mosolyogva, és lefogta a kezem.
- Te csikis vagy??!! És erről én miért nem tudok?! – kérdeztem vissza, miközben felemeltem a fejem a nyakától, és a szemébe néztem.
- Hát… nem igazán volt alkalmad kitapasztalni. De azt hiszem, nem is akartam, hogy tudd!
- Miért?? Csak nem félsz tőlem??!! – kérdeztem, és közben olyan ördögi, csalafinta mosolyra húztam a szám, hogy talán még maga Lucifer is megirigyelte volna.
- Eddig nem féltem! – jelentette ki tettetett komolysággal, a szája szélén viszont már készülőben volt egy vigyor.

Ezután egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam, és a két combom közé véve a lábait, az ölébe ültem. Épp azon vacilláltam, hogy hol kezdjem el csiklandozni, amikor elkapta a kezeimet, a hátamra döntött, majd rám nehezedett.
- Hehe… ez nem jött be! – nevetett, és nyomott egy puszit a számra, miközben mindkét csuklómat a fejem alatt levő párnára nyomta.
- Jaj, Rob… szállj le rólam! Nehéz vagy! És a csuklómat is túl erősen szorítod! Fáj… - mondtam, és izegni-mozogni kezdtem alatta.
- Oh, ne haragudj kicsim! – mondta, és azonnal el is engedte a kezem, illetve legurult rólam. Micsoda színésznő lennék…
Ezzel azonban nekem sem kellett több: mindenképpen érvényesíteni akartam az akaratomat, ezért újra rámásztam, és meg se várva, hogy feleszméljen, csiklandozni kezdtem, ahol csak értem.
- Ez így nem fair!... Becsaptál!... Nem ér színészkedni! – mondta, a nevetése közben.
- Már hogyne érne? Színész vagy! Fel kellene ismerned, hogy ki mikor színészkedik, és mikor nem… - kuncogtam vissza, és közben megállás nélkül csináltam, amit elkezdtem.
- Csak hogy túl tehetséges vagy!... De akkor ezek szerint az este is színészkedtél?! – adta meg a kegyelemdöfést, és mikor a döbbenettől abbahagytam a csiklandozását, majd ránéztem, elnevette magát. – Vicceltem! Ugye nem gondoltad komolyan, amit mondtam?! – nézett rám végül, egy árva mosoly nélkül.
- Ez bizony övön aluli volt! – mondtam, majd átdobva rajta a lábam, az ágytámlának döntve a hátam a mellemig felhúztam a takarót, és karba tett kézzel duzzogásba kezdtem.
- Jaj, szívem! Ne duzzogj, hiszen tudod, hogy csak vicceltem! – fordult felém, és engesztelően – vagyis csillogó szemekkel, és édes mosollyal – nézett rám.
- Na jó! Most az egyszer megbocsátok, de többet ne játszadozz ilyenekkel! Főleg ne akkor, amikor… amikor amúgy is érzékenyebb vagyok mindenre! Rendben?
- Rendben! És ígérem! – mondta, és igazolásképpen a szívére tette a kezét. Aztán újra elmosolyodott, és a tarkóm alá nyúlva magához húzott, majd lágyan, szerelmesen megcsókolt.
Fogalmam nincs, hogy meddig csókolóztunk, de arra már szín tisztán emlékszem, hogy Rob – annak ellenére, hogy nemrég még ellenezte, hogy bármi történjen köztünk – maga alá fordított, és épp elkezdte lehámozni rólam a takarót, amikor az idilli, rögtönzött romantikázásunkat Rob telefonjának hangja zavarta meg. Először meg sem mozdult, csak tovább kényeztetett, mintha meg sem hallotta volna az üzenet jelzőhangját.
- Rooob! – nyögtem a fülébe vágytól elfúló hangon, hiszen Rob megállás nélkül puszilgatott a fülem tövétől egészen a dekoltázsomig.
- Hm? – „kérdezett” vissza, a puszilgatásai közepette.
- A telefonod… üzenet!... Üzenetet kaptál! – tájékoztattam őt, minden erőmet összeszedve ahhoz, hogy el tudjam ezt mondani neki.
- Ráér! – mondta egyszerűen. Hogy tud ennyire összeszedetten válaszolni?! Nem hiszem el…
- És ha fontos?! – nem szálltam le a témáról. Idegesített, hiszen bárki, és bármi miatt üzenhetett neki.
- Nálad semmi és senki sem fontosabb! – válaszolta halkan, és tovább puszilgatott. Olyan jól esett ez a mondata, hogy elégedetten mosolyogtam el, és élveztem, amit velem csinál. Kb. az elkövetkezendő 5. másodpercig… mert aztán ismét rám tört az érzés, hogy „De mi van, ha valami baj történt?”. Na igen, ezt a tulajdonságot anyukámtól örököltem…
- De… akkor is meg kéne nézned! – mondtam, és a kezeimet a mellkasára téve egy picit eltoltam magamtól. Aztán a szemébe néztem olyan meggyőzően, és komolyan, amennyire egy ilyen, túlontúl érzéki és romantikus helyzetben lehet. Viszonylag hosszan fürkészte a tekintetem, majd egy rövid sóhaj után beleegyezett:
- Jó, rendben! Megnézem…
Így lemászott rólam, és az ágyon végignyúlva, elvette a telefonját a kis szekrényről. Aztán a hátára gördült, közvetlenül mellém, és úgy nyitotta meg az üzenetet, hogy én is olvasni tudjam.

„Szia Rob! Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, csak Krisztit nem tudom elérni! Valószínűleg lemerült a telefonja… De mivel biztos vagyok benne, hogy együtt vagytok, gondoltam írok neked! Szóval: lenne egy extra orbitálisan nagy kérésem! Tudom, hogy utálni fogsz miatta Robert, de csak és kizárólag Eve miatt teszem! Nah, de ez végülis nem sms-téma. Ha ráértek, kérlek, hívjatok vissza! Lehetőleg még azelőtt, hogy Kriszti visszarepül Londonba! Köszönöm & szép estét nektek! Xoxo, Jennie”

- Azt hiszem, nagyon megszeretett téged Eve! – mondta Rob, miközben babrálta a telefonját.
- Igen! Én is imádom őt! Kicsit olyan, mintha a saját kislányom lenne… - vallottam be, de a következő pillanatban meg is bántam, hogy ezt hangosan kimondtam. Nagy meglepetésemre azonban Rob nem reagált rá semmit, csak egy apró mosollyal az arcán, felém nyújtotta a telefont.
- Köszönöm! – mondtam, és visszamosolyogtam rá. Mielőtt még hívtam volna Jennie-t, adtam egy hosszú puszit Rob szájára, aztán pedig belefészkeltem magam a karjaiba. Ő pedig azonnal körém fonta karjait, és a fejemre hajtva a fejét, újra megpuszilta a hajam.

Gyorsan kikerestem Jennie számát a telefon híváslistájából, majd mikor rányomtam a ’Hívás’ gombra, rápillantottam a tv képernyőre, ahol a jobb felső sarokban volt egy digitális óra. 22:10-et mutatott. Kicsit késő van már a telefonáláshoz, de mivel most jött az üzenet, biztosan nem fogjuk zavarni a Facinelli családot.

Nem is várakoztatott sokáig Jen, ugyanis a harmadik csengésre már fel is vette:
- Szia Rob! Ne haragudj, hogy zavarlak titeket! Nem akartam… - kezdett bele a bocsánatkérésbe Jennie, de félbeszakítottam.
- Szia Jennie! Kriszti vagyok… és Rob nevében is mondhatom, hogy semmi baj! Nem zavartál! Mondd csak… - mondtam a telefonba, és szándékosan rá sem néztem a mellettem üldögélő, és éppen a tv-csatornákat bőszen váltogató szerelmemre, akinek az arcán cseppet sem a „Nem bánom!” kifejezés ült.
- Szóval… arról lenne szól, hogy… Eve már reggel óta piszkál, hogy szeretne veled lenni egy kicsit. Tudod, megígértem neki, hogy játszhat veled, még a premier előtt, de aztán elvittem őt anyuhoz, így elmaradt. Aztán ma mondtam neki, hogy holnap hazamész, és elkezdett hisztizni, hogy szeretne veled találkozni. Nem lenne probléma, ha egy-két órácskára átugranál? Vagy bármi, csak veled lehessen. Megőrülök! Lassan már jobban szeret téged, mint engem! – mondta Jennie, de a végét ő sem gondolta komolyan, hiszen nevetett egyet.
- Rendben, akkor holnap átmegyek hozzátok! De nem baj, ha Rob is jön? – kérdeztem, és Robra pillantottam, aki még mindig a tv-t bámulta.
- Áh, dehogy baj! Csak akkor valószínűleg Peter lesz itthon, mert engem tuti megöl…
- Jaj, miért ölne? Egyébként amúgy is el akartam menni hozzátok! Búcsú nélkül úgysem utaztam volna el!
- Akkor megnyugodtam egy picit! Peter amúgy is jótékonykodik, a lányok pedig suliban lesznek, utána pedig úgyis kitalálnak valamit, ami miatt a barátnőikhez mennek… úgyhogy Eve és én maradunk itthon, és szeretettel várunk titeket! – mondta.
- Rendben! Olyan 9 és 10 között nálatok vagyunk!
- Okés! De jöhettek előbb is, ha úgy van! 8-kor már fent vagyunk általában! Kriszti… nem is tudom, hogy köszönjem meg! Úgy szégyellem magam, amiért hozzánk kell jönnöd, mikor Robbal lehetnél kettesben…
- Ne köszönd! Egyébként pedig egyértelmű, hogy átmegyek Eve-hez! Imádom a kislányodat!
- Mi is imádunk téged! Na de… akkor jók legyetek, és holnap gyertek! Sziasztok, és jó éjszakát!
- Rendben! Szia-szia! És nektek is jó éjt! – köszöntünk el.

Miután letettem a telefont, kitettem a mellettem levő kis szekrényre, és Robhoz fordultam.
- Holnap át kell mennünk Jennie-ékhez… Hiányzom Eve-nek!
- De nekem is hiányzol! – mondta, és olyan arcot vágott, mint egy morcos kisfiú, akitől éppen elvette egy másik gyerek a kisautóját.
- Te is nekem édes, de… Eve egy 3 éves kislány! Te pedig már kicsit idősebb vagy! Nem szabad kisajátítanod, különben… vele kell szembenézned! – mondtam komolyságot erőltetve magamra, de nem ment sokáig, mert aztán elnevettem magam.
Rob is elmosolyodott, és a telefonbeszélgetésem óta most nézett rám először. A szeme szó szerint ragyogott, de a mosoly addigra eltűnt az arcáról.
- Szeretlek! – mondta olyan hangon, hogy az eddig normálisan dobogó szívem azonnal félre kezdett verni. Ahogy egyre jobban elvesztem a tekintetében, a tenyerem is izzadni kezdett, és ebben a pillanatban semmi, és senki másra nem vágytam jobban, mint rá! Erről azonban a lehető leggyorsabban le kellett mondanom…
- Én is nagyon szeretlek! – mondtam én is, majd közelebb hajoltam, és a szájára tapasztottam az ajkaimat. Édes, gyengéd csókolózásba kezdünk, de ennél tovább nem mentünk.

Miután szétváltak ajkaink, és mosolyogva, szerelmesen gabalyodtunk össze, úgy nagyjából fél órás tv-nézés után először Rob, majd én merültem édes álomba…

41. fejezet - Túlfűtött szenvedély

Sziasztok!

Megérkeztem az új fejezettel - és mint a címéből is sejthető, igencsak a 18++ kategóriába sorolandó! Remélem megfelelek majd az elvárásaitoknak, és elnyeri majd a tetszéseteket! :)

Távol álljon tőlem, hogy fényezni akarom magam, és egoista sem vagyok, de a visszaolvasás után nekem nagyon-nagyon tetszett! Talán az eddig legjobban megírt részek közé sorolnám! :))
Nah de nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok!
És persze most is várom a véleményeket!

Pussz,
Sabyna

***

Szinte a föld fölött jártam vagy 20 centivel, hogy végre együtt lehetek Robbal, ráadásul paparazzik, rajongók, és biztonsági emberek igen zavaró jelenléte nélkül. A mellettem sétáló szerelmem is hasonlóan érezhetett, mert akárhányszor rápillantottam, mosolygott, majd minden szó nélkül megcsókolt.

Miközben sétálgattunk, én folyamatosan a karját szorongattam, az összefonódott ujjaink pedig egy pillanatra sem engedték el egymást. Igaz, hogy körülbelül 10 perccel az indulásunk után már úgy fájt a lábam, hogy legszívesebben ledobáltam volna a cipőimet… de próbáltam nem törődni ezzel, hanem csakis a közös sétánkra koncentráltam, és arra, hogy végre kettesben lehetünk!

- Már nem vagyunk messze! Innen látni lehet a hotel kapuját! – mondta Rob, és a távolba pillantott. Én is odanéztem, és valóban láttam egy hatalmas kaput, de kivenni nem tudtam volna, hogy a Chateau Marmont bejárata az.
Ahogy sétáltunk tovább, ujjaink elengedték egymást, de csak és kizárólag azért, hogy Rob a derekamra tudja tenni a kezét. Úgy húzott magához, és ismét megcsókolt. Annyira jólesett a puszija, hogy nem akartam, és már lassan nem is voltam képes ennyivel beérni… így szembe fordultam vele, és közelebb húzva magamhoz, érzékien, és olyan lassan csókoltam meg, hogy szinte már nekem fájt!
Persze ezzel neki sem kellett több, még erősebben magához húzott a derekam köré font karjával, majd lassan, gyengéden becsúsztatta a másik kezét a tarkómhoz, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy el tudjak húzódni tőle! Még ha el akartam volna…!
Óvatosan, mégis szenvedélyesen ízlelgettük egymás ajkait, miközben a nyelvünk őrült, vad, és tüzes táncot járt. Nem is tudom, mi üthetett belénk… hiszen hiába, hogy éjszaka van, akkor is a nyílt utcán vagyunk!

Erre a gondolatomra mintha a természet is határozott bólogatással reagált volna, és azért, hogy erről az egyetértéséről engem, illetve minket is tájékoztasson, egy jelet is adott… méghozzá eső formájában! Először csak szitált, aztán sűrűbben, és ezzel egyidejűleg egyre nagyobb szemekben kezdett záporozni.
Még mikor szitálni kezdett, Rob szinte abban a pillanatban elvált az ajkaimtól, és lekapva magáról a zakóját, a hátamra terítette. Aztán elmormolt magában egy-két igencsak nem odaillő, trágár kifejezést, ami engem csak megmosolyogtatott. Majd elkapta a kezem, és rohamléptekben indultunk meg a már nem olyan messze levő hotelünk felé.

Sajnos én nem tudtam annyira sietni, mint amennyire szerettem volna, de szedtem a lábam, és megtettem mindent, ami csak tőlem tellett. Rob már olyan ideges volt, amiért ott ázunk az utcán, hogy attól tartottam, felkap, és végigszaladja velem a hátralevő utat.
Természetesen a hotel sem könnyítette meg a helyzetünket, hiszen azzal, hogy odaértünk a kapuig, nem menekültünk meg az eső elől. Ugyanis maga a hotelépület bejárata, és a kapu között még volt jó pár méter, amit meg kellett tennünk. Így megfogtam Rob kezét, és erőt véve magamon, sprintben szaladtunk végig. Hát, mit ne mondjak… elég megerőltető egy 10-12 cm magas cipőben, emelkedőnek felfelé szaladni! Még akkor is, ha csak 2 percről van szó!

Ahogy beérünk az előtérbe, a recepciós, a londiner, és a most kivételesen bent levő parkoló-fiú is kérdő szemekkel nézett ránk. Majd miután beljebb léptünk, és elindultunk a liftek felé, a recepciós pult mögött álló középkorú férfi már megismerte Robot, és illedelmesen mosolyogva bólintott egyet nekünk. Visszaköszöntünk, majd mivel én voltam közelebb a gombhoz, hívtam a liftet.

Már azon agyaltam, hogy gyalog kellene felmennünk Rob szobájába, mikor végre megérkezett a felvonó. Beszálltunk, és Rob már nyomta is a szintnek megfelelő gombot. Meglepődve tapasztaltam, hogy most is azon az emeleten van a szobája, ahol a Teen Choice Award idején…
Miután bezáródtak az ajtók, és már a légzésem is csillapulni látszott a megerőltető, hirtelen futás után, akkor vettem csak észre, hogy szó szerint bőrig áztunk. Rob is, és én is!
Levettem magamról a csurom vizes zakót, és a karomra terítettem, majd becsúsztattam a kezem Rob kezébe.
Hirtelen a kezünkre, majd mosolyogva rám pillantott. Fogalmam nincs, hogy min gondolkodhatott el ennyire, de az tény, hogy az agya nem errefelé, sőt… lehet nem is ebben a dimenzióban járt! Minden esetre bíztatóan visszamosolyogtam rá, majd nyomtam a szájára egy puszit.

Ahogy felértünk, kiszálltunk a liftből, és egyenesen a szoba felé indultunk… Rob lehúzta a már jól ismert szoba, illetve lakosztály ajtajánál a kártyát, majd bementünk.
A legeslegelső dolgom az volt, hogy letegyem a vizes zakót, majd ledobtam a táskámat, és végre megszabadulhattam a cipőmtől is. Eközben Rob a nyakkendőjét kezdte kikötni, aztán mikor nem igazán sikerült neki, elkezdte lerángatni magáról.

- Várj szívem! Hagy segítsek! – mondtam, és odapattantam elé. Megfogtam a kezét, leengedtem, majd szépen lassan, óvatosan, elkezdtem kikötni a nyakkendőjét. A szemébe néztem mosolyogva, de a következő pillanatban kicsit szomorú lettem. Hiszen az ő arcáról még erős túlzással sem a boldogság sugárzott. – Mi a baj? – kérdeztem.
- Semmi, csak… ezt az estét nem így terveztem. Az, hogy eláztunk, most még tetőzött is! Utálom ezt az időt!
- Hehe… még megérteném, ha nem Angliában születtél volna… de így, kicsit vicces! – mondtam már szinte nevetve. – És egyébként hogy tervezted az estét? – néztem vissza az arcára, egyenesen a szemébe: olyan kihívóan, amennyire csak tudtam.
- Hát… nem így! – mondta belenyugvó hangon, és lenézett a földre. Kicsit én is hibásnak érzem magam amiatt, mert szomorú, hiszen én erőszakoskodtam, hogy sétáljunk. Ha hazajövünk taxival, akkor minden úgy történt volna, ahogy eltervezte! Nem is csodálkoznék rajta, ha már elege lenne belőlem…

Ezzel valahogy az én kedvem is elment mindentől – és ez valószínűleg az arcomra is kiült –, így egyszerűen kikötöttem a nyakkendőjét, és lógni hagyva a nyakában, elindultam a kanapé felé.
- Várj! Nem úgy gondoltam! Nem haragszom rád egy cseppet sem, csak… csak egyszer végre én is meg szeretnélek lepni valamivel! Érted kicsim?
- Persze, értem! Én meg minden egyes alkalommal elszúrok mindent! Sajnálom… - mondtam, és hozzábújtam.
- Olyan kis buta vagy! Nem szúrsz el semmit, csak… feladod a leckét nekem! Ettől vagy olyan izgalmas, és ezért bolondultam beléd ennyire! – mondta, és szorosan megölelt, majd egy puszit nyomott a vizes, már teljesen szétázott hajamra. Ekkor realizálódott bennem igazán, hogy fázom. Eddig sem volt melegem, de ahogy eláztunk, és most, hogy odabújtam a szintén egy merő víz szerelmemhez, apró remegések is végigfutottak a testemen.
- Ennyire fázol? Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész fürdeni egyet! Én addig rendelek valami kaját. – mondta, és egy puszit követően megdörzsölte a két karom, és elengedett.
Teljesen letaglózva álltam, és bámultam rá, miközben ő odament a telefonhoz, felemelte a kagylót, és pár pillanat múlva már mondta is a rendelést.
Most rajtam volt a mérgelődhetnék, hiszen abszolúte nem ilyen estére számítottam. Azt hittem, nem fog bírni magával, és amint beérünk a szobába, leteper, és leszaggatja rólam a ruhát. Ehelyett elküld fürdeni… egyedül! Ő meg kaját rendel! Hát ez valami fantasztikus!

Minden esetre nem tétováztam tovább, megfordultam, és bevonultam a fürdőszobába. Becsuktam az ajtót, megnyitottam a kád csapjait, majd elkezdtem magamról lehámozni a tökéletesen rám tapadt ruhámat. Ahogy sikerült kibújnom belőle, és a bugyimat, illetve a melltartómat is sikeresen levettem, nekikezdtem, hogy kiszedegessem a hajamból a láthatatlannak tűnő hullámcsatokat. A tükör teljesen bepárásodott a forró víztől, letörölni pedig nem akartam, hiszen akkor semmi mást nem érnék el vele, mint hogy összemaszatolom. Vagyis mindenféle segítség nélkül, tapogatás útján kezdtem kihámozni a hajamból a rögzítőket.

Fogalmam sincs, hogy Rob mikor, és ennyire észrevétlenül mégis hogyan jött be a fürdőszobába, de majdnem szívinfarktust kaptam, amikor hirtelen, a semmiből, a kezei a csípőmre kerültek.
- Meg akarsz ölni? – kérdeztem egy pár pillanattal később, amikor már úgy éreztem, nem ugrik ki a szívem a számon. Rob a vállamra támasztotta az állát, és épphogy csak hallhatóan a fülembe súgta:
- Nem! Valami egészen mást akarok csinálni veled!
Ezzel a mondattal megszűnt létezni a fejemben minden más… csak arra tudtam gondolni, hogy itt vagyok Vele, kettesben! Újra romantikus, ugyanakkor tüzes hangulatba kerültem!
Tudtam, hogy ha elhatalmasodik rajtunk a vágy, akkor semmi egyébre nem fogunk figyelni, csak egymásra… így oldalra fordítva a fejem egy apró puszit nyomtam Rob arcára, aztán kicsusszantam a karjai közül. Lassan odalépkedtem a kádhoz, elzártam a csapokat, és visszasétáltam hozzá. Ő pedig ugyanazon a helyen állt, ahol otthagytam, és le nem vette a szemeit rólam.

Ahogy elé értem, a mellkasára tettem a kezem, és a szemébe nézve, csábítóan rámosolyogtam. Majd szépen lassan kihúztam a nyakából a nyakkendőt, ledobtam a földre, ezt követően pedig kihúztam a nadrágjából az inget, és őrjítően lassú tempóban, óvatosan elkezdtem kigombolni. Miután sikeresen végrehajtottam a legalsó gomb kigombolását is, az inge alá benyúlva finoman letoltam róla azt.
Mikor már az ázott, hófehér anyag a padlón hevert, megszüntetve a köztünk levő pár centis távolságot, közelebb léptem hozzá, így már összeért a fedetlen mellkasunk. Éreztem az őrültem dobogó szívét, és az egyre gyorsuló lélegzetvételeit is. Az a tudat pedig, hogy ezeket a reakciókat csak és kizárólag én váltom ki belőle, földöntúli elégedettséggel töltött el!

A következő pillanatban az eddig, a körülményekhez képest nyugodtan pihenő keze életre kelt, és az egy-egy mutatóujja utat talált magának a combomtól egészen a derekamig. Fel-alá húzogatta őket, épphogy csak hozzáérve a bőrömhöz… ezzel őrjítő, szinte már elviselhetetlen vágyat keltve bennem! Aztán egyszer csak a kezeit bilincsként a derekam köré zárta, és gyengéden, mégis szenvedélytől izzóan megcsókolt.

A párától, és a mindkettőnket egyre jobban elárasztó bizsergéstől izzadó testtel álltunk a fürdőszoba közepén, és hosszú-hosszú perceken át csak gyengéden, érzékien kóstolgattuk egymás ajkait.
Fogalmam nincs, miért, de most valahogy jólesett ez a gyengédség, ez a romantika. Nem annyira élveztem volna azt, ha most csak úgy, bármiféle „bevezető” nélkül egymásnak esünk. Úgy látszik, Rob is így gondolhatta… talán ezért is húzta az agyam azzal, hogy jöjjek fürdeni, ő meg rendel addig! Már egy pillantásomból tudta, mire készülök! És leszűrte azt is, hogy a tekintetemben lévő, felé küldött aprócska jelek ellenére, mire vágyom valójában! Hát… határozottan erre!

Kezdem úgy érezni, hogy a Twilight forgatása alatt eltanulhatott egyet, s mást filmbeli karakterétől, Edward-tól, hiszen éppen akkor akartam az ajtó felé tolni őt – jelezve, hogy talán most már léphetnék egy icike-picikét feljebb is azon a bizonyos, képzeletbeli létrán –, amikor ő hirtelen a fenekem alá nyúlt, és egy határozott mozdulattal az ölébe kapott. A lábaim azonnal a dereka, a kezeim pedig a nyaka köré kulcsolódtak, és picit feljebb tolva magam az ölében, lehajtva a fejem, tovább csókoltam. Ő pedig elindult a hálószoba, vagyis a hatalmas franciaágy felé.

Ahogy odaért velem, letett az ágyra, majd óvatosan hátradöntött, és a fejemet a párnára fektette. Eközben persze egy lélegzetvételnyi szünetre sem engedte el a szám. Aztán fölém magasodott, és vigyázva, hogy még véletlenül se nehezedjen rám, picit tüzesebb, követelőzőbb csatába kezdett a nyelvünk. A kezei megállás nélkül a lábam, a combom, illetve a csípőm simogatták, míg nekem csak a háta jutott.
Isten tudja, hogy miféle indíttatásból, de hirtelen szétválasztottam az ajkaimat, és kicsit feljebb emelve a fejem, a nyakát, és a mellkasát kezdtem puszilgatni. Mikor az aprócska csókocskáimtól már éppen eléggé kiszolgáltatott volt, egy hirtelen mozdulattal a hátára gördítettem, és átdobva a lábam a csípőjén, az ágyékára ültem óvatosan. Igaz, hogy még az öltönynadrágja, és az alsója rajta volt, mégis éreztem az egyre keményedő férfiasságát.
Tovább őrölve az idegeit, fölé hajoltam, és folytattam a kínzó játékomat – szánt szándékkal kihagyva a száját.
- Kriszti! – ejtette ki a nevem rekedtes, kéjtől elfúló hangon az egyik olyan alkalommal, amikor egy picit lejjebb csúszva a lábán, a hasát kezdtem puszilgatni.
- Mi a baj? – kérdeztem két puszi közben.
- Baj??!! – kérdezte, majd egy hisztérikus nevetést hallatott. Aztán már csak arra eszméltem, hogy újra Rob alatt fekszem, és őrjítően szexi mosollyal, valamint vágytól ragyogó szemekkel néz rám. Én is visszamosolyogtam rá, de ugyanakkor még mindig vártam a választ a kérdésemre. És ő újra a fejembe látott…
- Az én feladatom, hogy boldoggá tegyelek, édesem! Szeretlek Kriszta! Nagyon… nagyon szeretlek! – mondta, majd időt sem hagyva arra, hogy bármit is reagálhassak az imént hallottakra, megcsókolt úgy, ahogy a mai nap folyamán még egyszer sem! Ezzel a csókjával már éreztem, hogy a boldogságunk beteljesülése a kapuban áll. Az már mellékes, hogy két, ökölbe szorított kézzel, teljes erőből veri az ajtót…

Már annyira az övé akartam lenni, hogy a puszta csókjaival és simogatásával elviselhetetlenül erős érzéseket váltott ki belőlem, ezeknek az örömöknek pedig olykor-olykor már hangot is adtam. Egyszerűen annyira jól esett, hogy nem tudtam magamban tartani a kéjes nyögéseket, és sóhajokat! Ezek a hangok pedig Robot is igencsak felizgatták.

Mikor már elhatalmasodott rajtam a türelmetlenség, nem bírtam tovább magammal, és határozottan kihúztam a kezem Rob kezei közül, amik szinte kötélként csavarodtak a csuklóim köré a fejem fölött. A nadrágjához kaptam, és talán túlságosan is erőszakosan, de kicsatoltam az övét, majd lehúztam a cipzárt, és elkezdtem lerángatni róla. Ez azonban nem ment olyan könnyen egyedül, ezért feltérdelt velem szemben, és ő ügyeskedte le magáról, az alsónadrágjával együtt. Aztán hátranyúlt a takaróért, és magunkra húzva azt, ismét fölém magasodott.

Eddig is kimondhatatlanul kívántuk egymást, de ami azok után tört ránk, hogy Rob is megszabadult a fölöslegessé váló ruhadarabjaitól, szinte leírhatatlan volt! Éreztem, hogy Rob szíve úgy kalapál, hogy majd’ kiugrik, és a levegővételei is igen gyakoriak, mégis mintha próbálná egy kicsit visszafogni a hangokat. Én viszont annál inkább nem voltam képes erre! Alkalmanként nagyon aprókat rezdült a testem, hiszen már alig várja, hogy végre megkapja azt, amit közel három hónapja kíván, illetve a szívem is istentelen tam-tamot vert. A szapora lélegzést, és a sóhajokat már nem is említve…

Aztán, miközben nyelveink ismét vad, szenvedélyes táncba kezdtek, Rob gyengéden belém hatolt. Ebben a helyzetben nevetséges ilyet mondani, vagy egyáltalán gondolni, de meglepett ezzel a hirtelen tettével. Igaz, hogy vártam erre már egészen azóta, hogy megtudtam, hogy jövök LA-be – vagy talán már azóta, hogy eljöttem Vancouver-ből –, de mégis arra számítottam, hogy még húzni fog egy kicsit.
A meglepettségtől, és a hirtelen elárasztó forróságtól, amit a fantasztikus, rég várt érzés hozott ki belőlem, belenyögtem a csókunkba.
Rob óvatosan, lassan mozgott bennem. Ez azonban pont elég volt ahhoz, hogy el kelljen válnom a szájától az egyre csak sűrűbb és sűrűbb lélegzetvételeim miatt. Ő azonban még ekkor sem hagyta abba a kényeztetésemet! A vállamra hajtotta a fejét, és nagyon apró, gyengéd puszikkal árasztotta el a nyakam, és a kulcscsontom.

Időközben én a hátára tettem a kezem, és egy-egy erőteljesebb lökése alkalmával a hátába markoltam. Persze megpróbáltam nem fájdalmat okozni neki – ami a nyögéseiből, és abból ítélve, hogy egyre többször kellett megszakítani a csókáradatát, hogy kapjon levegőt, igencsak felizgatta őt!
Újra elöntötte az agyam a türelmetlenség, és először mocorogni kezdtem alatta, majd a lábam a csípője köré tekertem – ezzel is jelezve neki, hogy most már ideje lenne, ha gyorsítana a tempón! Ő azonban teljesen félreértelmezte a jeleket…
- Nem jó… így? – kérdezte rekedtes hangon, miközben próbált elfojtani egy sóhajt.
- De… de jó! Csak… - kezdtem volna a magyarázatomban, de egyrészt semmi értelmes nem jutott eszembe, amit mondhatnék, illetve tiszta oxigénem sem volt megfelelő mennyiségben ahhoz, hogy elmondhassam. De szerencsére újra elővette azt a bizonyos gondolatolvasó képességét, és először a hátára gördült, majd magára húzott.

Kimondhatatlanul örültem, hogy nem kellett elmagyaráznom neki, mégis mire vágyom, ezért csak egy apró mosollyal nyugtáztam a tettét, és lovaglópózban ráültem, hogy ott folytathassuk a dolgot, ahol megszakítottuk…

Ha már elértem nála, hogy legalább egy kis időre feladja az „Az a feladatom, hogy boldoggá tegyelek!” elvét, ki kell mutatnom neki a hálámat. Ezért én is ugyanolyan kínzásba kezdtem, mint amilyet ő csinált velem. Végigpuszilgattam a nyakát, a vállát, és a mellkasát, közben-közben pedig nagyon aprókat mozdultam rajta. Aztán mikor láttam, ahogy felragyog a szemében a tűz, és ezzel egy időben egy olyan mosolyt küld felém, amitől még a kis-lábujjam hegye is lezsibbad, szenvedélyesen megcsókoltam, majd ismét felülve rajta, először lassan, majd fokozatosan gyorsítva a tempón, mozogtam rajta.

Miközben mindketten egyre biztosabban haladtunk a csúcs felé, a kezeit a csípőm két oldalára tette, és ezzel is elősegítette a mozdulataimat. Mikor elértünk azt a bizonyos kaput, már egyikünk sem tudta – és minden bizonnyal nem is akarta – visszafogni magát, így hangos, felváltott nyögésekbe és sóhajokba törtünk ki. Aztán szinte óraműpontossággal, egyszerre nyitottunk be a szóban forgó ajtón…

Még mindig zihálva dőltem először a vállára, majd mikor belecsókolt a nyakamba, a szájára tapasztottam a szám, és újra szenvedélyes csókcsatába kezdtünk. Ekkor egyik kezével a tarkóm, a másikkal pedig a derekam mögé nyúlt, és gyengéden a hátamra fektetett. Még mindig csókolt, és simogatott, majd ismét egy határozott, ugyanakkor gyengéd mozdulattal egyesült a testünk. Így újra elismételtük az előbbi fantasztikus szeretkezésünket, de most csak és kizárólag Rob vezényletével.

Ahogy másodszorra el elértük a mennyországot, Rob pihegve dőlt be mellém az ágyba. Pár pillanattal később, mikor már nagyjából visszaállt a normális tüdőműködésünk, Rob felém fordult, és egy – még mindig tűzzel és szenvedéllyel teli – csókot kaptam tőle. Feljebb emeltem a fejem, és a tarkójától előrefelé beletúrtam a hajába, ezzel is közelebb húzva magamhoz.
Így ízlelgettük egymás ajkait hosszú, szerelmes perceken keresztül, mikor úgy éreztem, hogy talán most már pihenni kellene. Ezért a nyelvünk izgalmas, temperamentumos táncát picit lassabbra, érzékibbre változtattam, aztán végül odáig jutottunk, hogy már csak picike puszikat nyomtunk egymást szájára.

Magamra húztam a takarót, majd kivettem alóla a kezem, és szorosan Rob oldalához simulva, a mellkasára hajtottam a fejem. Ő hagyta a lágy anyag rá eső részét csak a derekáig érni, ezért én mindenféle tompítás nélkül hallgathattam a szíve lassacskán lenyugvó dobogásának dallamát.
Picit feljebb csúszott a párnáján, aztán mocorgott még egy kicsit, majd mikor a lehető legkényelmesebben helyezkedett el, átkarolt, és épphogy csak érintve a bőrömet, simogatni kezdte a hátam.
Ha nem érezném, és látnám rajta, hogy a mai nap után már lassan ős is inkább egy élőhalotthoz, mintsem egy emberhez kezd hasonlítani, azt hinném, újra fel akar izgatni! De aztán nem így történt…

Már jó pár perce nem szóltunk egymáshoz. Én csak hallgattam a szívdobogását, ő pedig szüntelenül simogatta a hátam. Épp majdnem elmerültem az édes álmok világában, amikor éreztem, hogy felém fordítja a fejét, és meghallottam a hangját, közvetlenül a fülemnél:
- Nagyon szeretlek Krisztina! – aztán adott egy puszit a már nem a víztől, hanem a verejtéktől nedves hajamra, és abbahagyta a simogatásomat. Valószínű őt is elárasztotta az álompor elmaradhatatlan hatása!
Ekkor döbbentem csak rá, hogy az egyenletes szuszogásomból azt hihette, hogy már alszom, és úgy érezhette, hogy ezt még mindenképpen el kell mondani, mielőtt elalszik. Nem akartam elmosolyogni magam, mert azt biztosan észrevette volna, ezért türtőztettem magam! De odabent legbelül a szívverésem felgyorsult, és ahogy pumpálta szét az ereimbe a vért, úgy terjedt szét bennem a boldogság, és a Rob iránt érzett mérhetetlen szerelmem is!
Annak tudatában, hogy ebben a másodperben egészen biztosan én vagyok a világon a legboldogabb nő, lehunytam a szemeimet, és szerelmem oltalmazó ölelésében vártam, hogy elnyomjon az álom!

***
Új kép nincs ehhez a fejezethez, viszont ha valaki nem emlékezne Rob lakosztályára a Chateau Marmont-ban, az most megnézheti:
1. A hotel
2. Nappali
3. Hálószoba
4. Fürdőszoba

40. fejezet - After Party

Sziasztok!

Most nincs semmi különleges megjegyzésem így az elejére... ti viszont kommenteljetek, kommenteljetek, és... ja igen! Kommenteljetek! :P

Jó olvasást!
Pussz,
Sabyna

***

Ahogy beléptünk a moziba, picit meglepődve néztem körül. Ugyanis nem igazán lila-sárga szín-összeállítású előtérre számítottam, főleg nem egy olyan külső után, mint amilyennel ez az épület rendelkezik. Minden esetre a rengeteg embertől nem igazán volt sem ideje, sem pedig lehetősége az esztétikára figyelni senkinek.
Az előtérbe érésünket követően a legtöbb szem ránk, pontosabban inkább a mellettem álló páromra szegeződött. Aztán mintha valamiféle megerősítést kaptak volna, páran közülük szinte egyszerre indultak el felénk.
- Üdvözlöm Robert! Csak gratulálni szeretnék az eddigi eredményeiért, és a filmben nyújtott alakításáért… - kezdte szinte mindenki a hízelgést, amire persze Robnak válaszolnia kellett. Sokszor éreztem, hogy már nagyon elege van az egészből: ugyanis mikor beszélt valakivel, hol a derekamat fogta, hol pedig az ujjainkat kulcsolta össze újra. Az utóbbi esetben alkalmanként erősebben szorította meg a kezem, ebből éreztem, hogy legszívesebben most azonnal itt hagyna csapot-papot. Azonban volt olyan pillanat is, amikor mindkettőnknek gratuláltak azért, mert egymásra találtunk, és hozzátették azt is, hogy nagyon szép pár vagyunk! Ekkor éreztem csak Rob hangjában az igazi elégedettséget, és ezt valóban őszintén köszönte meg mindenkinek.

Ahogy szerencsére elfogytak a riporterek, és rajongók, akiktől Rob a gratulációkat fogadta, végre bementünk a vetítőterembe. A változatosság kedvéért a székek, a szőnyeg, és még a falak is lilák voltak odabent. Itt már sokkal jobban körbe tudtam nézni, mert a bent levő emberek nagyrésze már elfoglalta a helyét.
Robbal megálltunk az ajtóban, és kicsit nyújtózkodva kezdtük keresni a helyünket. Pár pillanatra rá megláttam Jennie-t, így közelebb húzódtam Robhoz:
- Gyere, azt hiszem, megvan a helyünk! – mondtam a füle mellett, majd magam után húztam.
Ahogy odaértünk, megnyugodva tapasztaltam, hogy az összes színész az első pár sorban ült le. Éppen be akartam csusszanni az egy, egymás melletti két üres szék egyikéhez, mikor meghallottam Jennie hangját.
- Kriszti! Gyertek ide, foglaltam helyet! – kiáltotta oda nekem, illetve nekünk, és mutatta a székeket. Én pedig – természetesen Robot magam után ráncigálva – elindultam a helyünkre. Nem akartunk átmászni az egész soron, így inkább elölről megkerültük a középső blokkot…

Valószínű Jennie-vel ugyanazon a hullámhosszon járt az agyunk, mert, ahogy odaértünk, felállt, és kijött a sor szélére. Arra gondoltam, illetve ezek szerint Jen-nel gondoltunk, hogy mivel Rob a színész, neki kellene Peter mellett ülnie. Így mikor Jennie kilépett mellénk, szembefordultam Robbal, a mellkasára tettem a kezem, majd egy kicsit felágaskodtam, és úgy mondtam, a hangzavar miatt közvetlen a fülébe:
- Szívem, szerintem neked kellene Peter mellett ülni, én pedig ülök Jennie mellé. Rendben lesz így?
- Nem lesz rendben így! – mondta, és közben ellenállhatatlan mosolyra húzódott a szája. Erre én is elmosolyodtam, és visszakérdeztem:
- És miért is nem lesz rendben így?
- Közel három hónapig nem voltál a közelemben! Azt hiszed, hogy majd most elengedlek? Nem-nem! – mondta, és teátrálisan megingatta a fejét. Aztán újra elmosolyodott.
Én is elmosolyodtam, és megráztam a fejem, utánozva őt. Álltunk egymással szemben, fürkészve egymás tekintetét… majd egy hirtelen gondolattól vezérelve újra lábujjhegyre álltam, és apró puszit nyomtam a szájára.
Mielőtt még bármiféle hév elkaphatott volna, Jennie-re néztem.
- Köszi Jennie, de azt hiszem, mellettem fog ülni. Viszont ettől függetlenül ülhetek én belülre…
- Nekem végülis mindegy, csak gondoltam, hátha az apja mellé akar ülni! – mosolyodott el Jennie, majd hozzátette: - De igazából megértem, hogy Peter helyett téged választ! - és ezzel Jennie visszaindult a helyére.
Ahogy ő beért, én is elindultam volna, de Rob visszahúzott, és édesen, érzelmektől csordultig fűtötten megcsókolt. Egyszerűen nem tudtam mit tenni, a kezeim egyből önálló életre keltek. Az egyikkel a nyakát karoltam át, a másikkal pedig beletúrtam a hajába. Válaszként erre ő még jobban magához húzott, és a kezei is végigsimítottak a csípőmön, majd elindultak lejjebb.
Egyre forróbbnak éreztem a teremben uralkodó hőmérsékletet, és szépen lassan kezdtem elveszíteni magam fölött azt a bizonyos kontrollt. Igazából nem a szex hiányzott – bár egyértelmű, hogy ez is hozzá tartozik egy normális párkapcsolathoz –, hanem a közelsége, az érintése, és a csókjai azok, amiknek a hiánya már percről percre, egyre mélyebbre húzott az őrültség tengerének feneke felé.
Egyre jobban kezdtünk belemelegedni a dolgokba, Rob egyszerű, romantikus csókja is egyre szenvedélyesebbé és követelőzőbbé kezdett válni, amikor hirtelen odalépett mellénk a teljes színészgárdából még hiányzó triumvirátus: Kellan, Jackson és Taylor. A szószóló természetesen most is Kellan volt:
- Héhéééj, Robi fiú! Azért nem kéne szegény Krisztit megerőszakolnod így, mindenki előtt! Legalább légy diszkrétebb… - mondta vigyorogva, és ahogy elkezdett kitisztulni az agyam a nyelvünk érzéki játékának mámorától, szépen lassan Kellan szavai is eljutottak a tudatomig. Valószínűleg Robnak is valamikor ekkor érhettek el az agyáig az előbb hallottak, mert belemosolygott a csókunkba, majd mikor elszakadtunk egymástól, elnevette magát. Aztán diszkréten megtörölte a száját, én pedig összedörzsöltem a két ajkam, végül pedig már én is mosolyogtam.
Mindemellett egy picit bele is pirultam Kellan mondandójába, illetve inkább abba, hogy az igen élénk hangjára szinte mindenki odakapta a tekintetét. Ki somolyogva, ki kérdően, ki pedig bosszúsan nézett ránk… legalábbis azok közül, akikre rápillantottam. A zavaromat azzal próbáltam meg leplezni, hogy szorosan Rob karjaiba zártam magam. Ő pedig készségesen ölelt át!

Ahogy körém zárta karjait, és az arcát a hajamba fúrva apró puszikat adott a fejemre, hirtelen a színházakban levő, csilingelő hangra lettünk figyelmesek. Őszintén megvallva csak következtetni tudtam arra, hogy ez valószínű a film kezdetét jelentheti, hiszen még nem voltam amerikai moziban…
- Na, csüccs le! Mindjárt kezdődik a film… - erősítette meg Rob a feltételezésem. Ezzel egy árva szó nélkül elengedtem őt, és beültem a székembe, Jennie mellé. Ő persze őszinte, boldog mosollyal nézte végig az előbbi kis jelenetünket, így szinte természetes volt, hogy hozzáfűz majd valamit. Nem is kellett sokáig várnom erre!
Miután Rob is leült, és elsötétedett a terem, Jennie közelebb hajolt, és odasúgta:
- Látod, ezért féltél annyira! Gyönyörűek vagytok együtt, és messziről sugárzik Robról, hogy szerelmes! Remélem, most már 100%-osan megnyugodtál!
Erre én csak mosolyogva felé néztem – amit valószínű nem látott –, és most már teljes őszinteséggel, és nyugodtsággal válaszoltam:
- Teljes mértékben!
És ezzel, szinte végszóra, el is kezdődött a film.

A kezem a picivel több, mint két órás film alatt végig Rob combján feküdt, természetesen összefonódva az övével. Egy másodpercre sem engedte el, és előfordult olyan is, hogy egy-egy nagyon apró puszit nyomott a kézfejemre. Ezek általában olyan alkalmakkor voltak, amikor a film Edward és Bella romantikus pillanatainál járt.
Nem, mintha nem örültem volna ezeknek a mini csókocskáknak, de néhányszor annyira nem számítottam a kis önkéntes akciójára, hogy összerezzentem.
Mint ahogy ebből következtetni lehet, Rob nem igazán – vagy talán reálisabb, hogy egyáltalán nem – figyelt a filmre. Hol a szabad, jobb kezével felkönyökölt a karfára, és rádöntötte a fejét, hol pedig teljesen elterpeszkedett a székben, és lehunyta a szemét. Úgy éreztem, hogy talán most nyugszik le egy kicsit, mert jelen pillanatban nem törhet rá senki sem!

Ahogy a film véget ért Edwardnak azzal a bizonyos, leánykérős kérdésével, kicsit csalódott voltam, mert néztem volna még tovább. Rob viszont felült a székében, és egy „Végre vége!” mondatocskával egybekötött sóhajtással el is intézte a dolgot. Jelentőségteljesen ránéztem.
- Most miért nézel így? – kérdezte mosolyogva, de az ő arcán is ott bujkált az értetlenség.
- Mi az, hogy végre vége? Hiszen ez a te filmed, kint pedig rajongók százai várnak rád, hogy ezt ünnepeljék. Téged ünnepeljenek! Te pedig csak ennyivel elintézed? Nem is nézted a filmet…
- Hát nem. Utálom magam a képernyőn, vagy mozivásznon nézni. Nem tehetek róla, de kiráz a hideg, amikor magamat látom egy filmben! Sajnálom… - és ezzel lehajtotta a fejét.
- Jó, most nem azért mondtam! Csak meglepett… én azt gondoltam, hogy legalább végignézed azt, amiért éjt nappallá téve dolgoztál két és fél hónapon keresztül! Ráadásul azt mondtad, ez a kedvenc könyved is. Vagy a közel 3 hónap alatt változott az álláspontod?
- Nem-nem! Semmit sem változott, most is ez a kedvencem! Csak… nem érdekelnek a filmjeim, ennyi! De ahogy látom, te nézted helyettem is! Most mondhatnám, hogy majd elmeséled, de azt hiszem, lesz jobb dolgunk is… - mondta, a végén pedig mosolyra húzta a száját. Aztán a jobb kezét a tarkómra csúsztatta, és közelebb húzva magához megcsókolt. Ez szinte pontosan ugyanolyan csók volt, mint a film kezdése előtti. Mindent vitt!

A következő pillanatban viszont meg kellett szakítani az édes játékunkat, ugyanis szinte szó szerint körbeállták a vendégek azt a pár sort, amiben a színészek foglaltak helyet. Meglepődtem ugyan, de valahol mégis számítottam erre. Amikor körbepillantottam, már Ashley, Taylor, és Kristen is fogadták a gratulációkat. Illetve egy fekete hajú férfi is, aki szerintem a rendező lehetett.
- Ne haragudj Kriszti, kiengednéd Peter-t? – kérdezte hirtelen Jennie.
- Jaj, hát persze! Bocsánat! – válaszoltam, és közben fel is pattantam, hogy kiengedjem őt.
Ahogy Peter elém ért, közelebb hajolt, és odasúgta:
- Örülök, hogy újra együtt vagytok! Jó így látni titeket! – mondta mosolyogva, majd adott egy puszit az arcomra, és továbbhaladt.

Eközben már Robot is elkapta a „lavina”, vagyis szinte a fél mozi körülötte állt, és jobbról-balról fogadta a gratulációkat. Vele egyidőben már szinte minden egyes színésznél volt valaki, így valamennyien mosolyogtak, és köszöngették az elismeréseket.
- Hölgyeim és Uraim! Kérem, fáradjanak át egy svédasztalos állófogadásra a Glendon Ave-en található helyszínre. Az autóik már kint várják Önöket, a pontos címmeghatározással. Köszönjük! – mondta be egy kedves, női hang a hangosbemondóban. Ezzel szépen lassan oszlani is kezdett a tömeg.

Még úgy további tíz percig ücsöröghettem a helyemen, természetesen Jennie-vel együtt, amikor végre Peter és Rob is felszabadultak.
- Indulhatunk? – kérdezte Peter, és rám mosolygott, majd odalépett Jennie-hez, és átkarolta a derekát.
- Már éppen itt az ideje! – válaszolt neki Jennie, és egy gyors puszit nyomott a szájára.
Rob is átkarolta a derekam, és így sétáltunk ki a teremből, szinte utolsóként.

Ahogy kiértünk a moziból, akkor vettük csak észre, hogy szemereg az eső. Többen is bezsúfolódtak a bejárathoz, amíg várták az autókat, illetve taxikat. Ekkor odalépett elénk Nikki és Ashley:
- Sziasztok! Mi még gyorsan hazaugrunk hozzám, hogy átöltözzünk, de sietünk. Az after partin találkozunk! – mondta Ashley, és egy aranyos mosoly után el is tűntek Nikkivel együtt.

Pár pillanattal később meg is érkezett a mi autónk is, és a még mindig kint várakozó rajongók hatalmas ovációja közepette beszálltunk. A sofőr bármiféle kérdezés nélkül azonnal indult is, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.
Egyikőnk sem kérdezte meg, hogy hová megyünk, csak ültünk, és elmerengtünk egy kicsit. Én bebújtam Rob karjai közé, és már majdnem el is aludtam, amikor adott egy puszit, és megszólalt:
- Hahó… kicsim! Megérkeztünk! – mondta, én pedig felnéztem rá. Csillogott a szeme, és édesen mosolygott. Nem tudtam megállni, hogy ne adjak egy picike puszit a szájára. Neki sem kellett kétszer mondani, visszacsókolt.
Aztán kinyílt az ajtó, és nekünk ki kellett szállnunk – ha akartuk, ha nem! Bár valószínű mindketten inkább a másodikra szavaztunk volna…

Ahogy kipattantunk, igyekeztünk minél előbb bejutni az épületbe, mert az eső egyre sűrűbben esett. Ráadásul szinte senkinél nem volt kabát, így még kellemetlenebb volt a helyzet. A másik fele a dolognak pedig az, hogy még egy kicsit fáztam is! Kellett nekem a miniruha…

Mivel Robot és Peter-t szinte azonnal észrevették, intett a biztonsági őr, és már nyílt is az ajtó előttünk. Belépve az after partihoz berendezett terembe, ledöbbentem. De ahogy elnéztem, nem csak én, hanem minden egyes ide érkező személy. Gondoltam, hogy nem csak egy egyszerű, átlagos állófogadás lesz, de arra nem számítottam, hogy ennyire lenyűgöző lesz a díszítés.
Hatalmas fák, szökőkút, hófehér oszlopok, koktélbár, és minden kék, illetve itt-ott piros és fehér színekben pompázott. Az egész olyan olaszos, ha a filmet nézzük, akkor pedig Volterrás – pontosabban Volturis – volt…

Ahogy számíthattam is rá, a parti temérdek része alatt Rob nélkül koktélozgattam, beszélgettem a többiekkel, vagy éppen csak tengtem-lengtem. Igazából nem zavart, mert tudtam, hogy mit vállalok, és azt is, hogy végülis Robnak itt is kötelezettségei voltak, de volt azért olyan alkalom, amikor unatkoztam, és már nagyon hiányzott, hogy újra mellettem legyen.
Amikor el tudott szabadulni egy-két percre, akkor természetesen egyenesen hozzám jött, és átölelt, megcsókolt, vagy éppen csak megállt velem szemben, és beszélgettünk. Nem győzött bocsánatot kérni, amiért egyedül kell hagynia… én pedig nem győztem leállítani őt emiatt.

Nem sokra rá, megérkezett Nikki és Ashley is. Nikki hasonló stílusú ruhát vett fel, mint amiben a premieren volt, Ashley viszont teljesen az ellenkezőjét a korábban viseltnek. Rövid volt és ezüstszínű. Ahogy megláttak, azonnal odajöttek hozzám, de aztán mindkettejüket megrohamozták a vendégek, így ismét egyedül maradtam. Leültem az egyik padra, a szökőkúttal szemben, és tovább iszogattam az igen különleges, szintén a Volturi „tiszteletére” készült koktélomat. A változatosság kedvéért Vampire Coctail volt a neve, de azért mielőtt elkezdtem volna inni, megkérdeztem a pultos srácot, hogy mi van benne: vanília fagyi, Triple Sec, fehér krémcsoki likőr, és grenadin szirup. Illetve hozzátette, hogy egy csepp, jó minőségű, 0 RH pozitív vér. Erre elmosolyodtam, így ő is, és rögtön rávágta, hogy az utóbbi csak vicc volt.

Már épp belemerültem volna a szökőkút vízsugarai lebilincselő játékának bámulásába, amikor Rob hirtelen odaguggolt elém. Annyira megijedtem, hogy ha csak félig is lett volna a poharam, tuti magamra borítottam volna.
- Te jó ég! Ne ijesztgess, mert a végén még szívrohamot kapok! – mondtam, és közben vettem pár mélyebb lélegzetet, hogy megnyugodjak. Valószínű nem ijedtem volna meg, ha nem méláztam volna el annyira…
- Azért azt csak nem! De… végülis ha leöntöd magad, akkor legalább lesz mivel kimentenem magam, és hazamehetünk! Mit szólsz? – kérdezte vigyorogva. A kezei közben pedig a lábamat simogatták.
- Azt, hogy hülye vagy… - válaszoltam, és teátrálisan elmosolyogtam magam.
- Lehet! Sőt, biztos… de te így is szeretsz, nem? – kérdezett vissza, közben odaédesgette magát az arcomhoz, és egy nagyon apró, édes puszit nyomott a számra.
- Azt hiszem! De te már megint többet ittál a kelleténél, ugye?! – néztem a szemébe, ami már szinte ragyogott. Örültem neki, hogy ez a fényes csillogás egyrészről az ittlétemnek tudható be, de az már kevésbé dobott fel, hogy a másik fele viszont a piának, amiket az este folyamán összeitattak vele. Hát igen… nem tud nemet mondani!
- Hát… ittam, nem tagadom! De nem vagyok részeg! Megígértem, hogy nem rúgok be többet, úgyhogy nem is teszem! Viszont gyere most velem, kérlek… szeretnélek bemutatni valakinek! – zárta rövidre a témát, majd megfogta a kezem, és felhúzott a padról.

Sajnos nem értünk el a célunkhoz anélkül, hogy Robot megintcsak ne állította volna meg egy-két fiatal lány, illetve színész-, vagy énekesnő, azért, hogy fényképet csinálhassanak vele. Aztán egy számomra igen meglepő dolog történt... Az egyik lány ugyanis azzal a kéréssel állt elő, hogy szeretne kettőnkről csinálni egy fényképet. Először Rob sem akart hinni a fülének, hiszen nem sűrűn kérnek tőle ilyet – inkább mindenki vele akar közös képet –, de aztán boldogan mosolyogva, készségesen álltunk a leányzó fényképezőgépe elé.
Miután a rajongó-lányok elégedetten, legalább ezer wattos mosollyal távoztak tőlünk, Rob újra összefonta az ujjainkat, és elindult a fehér fotelekkel teli „ülőszekció” felé. Aztán megállt az egyik asztalnál, én pedig kíváncsian néztem az ott helyet foglaló, háromszemélyes társaságot. A következő másodpercben pedig ledöbbentem, és valamilyen szinten zavarba jöttem.
- Lizzy, Vic, Emilie! Bemutatom nektek Krisztinát, a barátnőmet! – mondta Rob a három szőke lánynak. A pír az első két névhez tartozó személy miatt öntött el. Hiszen ők Rob nővérei!
A lányok mindhárman felálltak, és megkerülve az asztalt, elém álltak. Majd sorban elkezdtek bemutatkozni, Rob bemutatását meg se várva…
- Szia Kriszti! Én Elizabeth Pattinson vagyok, de kérlek, szólíts csak Liz-nek, vagy Lizzy-nek. Egyébként én vagyok Rob kisebbik nővére. Örülök, hogy megismerhetlek végre! Robtól már sokat hallottam rólad! – mutatkozott be Lizzy. Olyan aranyosan mosolygott, és várta, hogy végre mukkanjak meg, hogy ettől még jobban zavarba jöttem. Még szerencse, hogy félhomály volt, így nem látszott, hogy a fejem már lassan egy jól megérett paradicsom, vagy az előbb elkortyolgatott koktélom grenadin szirupjának színéhez kezd hasonlítani.
Végül erőt vettem magamon, és kézfogáshoz nyújtva a kezem, megszólaltam:
- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek! Kriszta Andrássy vagyok.
- Jaj, hagyjuk a szokásos formalitásokat! – mondta, miután ránézett a kezemre, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy megölelt, és adott két puszit. Majd mosolyogva hátrébb lépett, átadva ezzel a helyet a nővérének.
- Szia! Én pedig Victoria vagyok, Rob másik nővére, és én is örülök, hogy végre találkoztunk!
- Szintúgy! Kriszta Andrássy vagyok! Szia… - mondtam, és már automatikusan adtam neki egy-egy puszit.
Aztán elém lépett egy körülbelül velem egy magas, szintén szőke hajú lány, és Robra pillantott. Ő pedig azonnal vette a lapot, és már be is mutatott minket egymásnak.
- Kicsim! Ő itt a volt kolléganőm, Emilie de Ravin! Még a Remember Me alatt dolgoztam vele, ő a másik főszereplő. – mondta nekem, majd Emilie-hez fordult. – Emilie, ő pedig itt a barátnőm, Krisztina Andrássy.
- Szia Emilie! Őszintén örülök, hogy megismerhetlek! – köszöntem Emilie-nek, és nála azért még tartottam magam ahhoz a bizonyos formalitáshoz.
- Szia Krisztina! Én is örvendek! De ahogy Lizzy-ék, szerintem mi is maradhatunk a baráti pusziknál. Mit gondolsz? – kérdezte mosolyogva.
- Természetesen! – mosolyogtam vissza, és üdvözöltük egymást.
- Nahát, lányok! Ennyi puszi ide-oda! Nekem nem akartok adni? – szólalt meg Kellan a hátunk mögött. Hátrakaptam a fejem, és akkor láttam meg, hogy nem egyedül jött. Vele volt még Jackson, Taylor, és még két, számomra idegen srác.
- Hát, sajnos pont kifogytunk belőle! Sorry, majd máskor Kellan! – mondta Lizzy mosolyogva, majd visszaült a helyére, Victoria mellé.
- Nagy kár! És te Kriszti? – lépett oda elém Kellan.
- Khm… ezt azért talán mégsem kéne! – szólt közbe Rob, és megveregette barátja vállát. Aztán Kellan elvigyorogta magát, és súgott valamit Robnak, mitől Rob is elmosolyodott, és rám nézett. Kíváncsi voltam, hogy mit súgott a kedves, nőcsábász kollégája, de ha így nyíltan rákérdezek, úgysem mondják el, ezért inkább megvárom, amíg Robbal kettesben leszünk…
- Rob, milyen paraszt vagy! Hát be sem mutatsz??! De végülis… majd én bemutatkozom! – mondta az egyik ismeretlen srác, és odalépett hozzám. – Szia Kriszti! Én Sam Bradley vagyok, Rob egy gyerekkori barátja! Ő pedig a másik gyerekkori barát, Bobby Long. De gondolom sok durva sztorit hallottál már rólunk…
- Sziasztok! Nem, még nem sokat! De most nagyon kíváncsivá tettél ám… - mosolyogtam, miközben kezet fogtam mindkettőjükkel, majd Robra pillantottam, aztán pedig vissza Sam-re és Bobby-ra.
- Áh… a fele sem igaz! Rob sokszor halandzsázik! Ne higgy el neki mindent ám!
- Oh… hát akkor odafigyelek majd, mit higgyek el neki, és mit ne!
- Rendben! De egyet őszintén elárulhatok! Olyan kelekótya, amióta együtt vagytok, hogy lassan már a saját nevét is elfelejti. Ez pedig nem más, mint a szerelem! Szerelmes a drága… - hülyült Sam, mire mindenkiből kitört a nevetés. Rob pedig pillanatok alatt olyan vörös lett, mint egy rák.
- Hát… neki legalább van egy rendes, gyönyörű barátnője, akibe szerelmes lehet! Nem úgy, mint egyeseknek… - válaszolt helyettem Lizzy, kicsit megnyomva az ’egyeseknek’ szót. Erre mindenki nagy „úúúú”-zásban tört ki, és most Sam-en volt a sor, hogy égjen egy kicsit.

Miután mindenki bemutatkozott mindenkinek, körbeültük az asztalt, és sztorizgattunk, illetve iszogattunk. Rob már csak egy pohár sört ivott, de azt is lassan kortyolgatva, én pedig maradtam egy szűz koktélnál.
Amint kiürült a poharunk, Rob rám nézett, és láttam rajta, hogy már holt fáradt. Így jobbnak láttam, ha megyünk. Elköszöntünk az asztalnál levőktől, majd gyorsan megkerestük a „fontosabb” embereket, mint például Rob kollégáit, és az időközben megérkező Steph-et, vagyis Rob menedzserét. Miután már mindenkitől elköszöntünk, és kiléptünk az épületből, akkor jutott csak eszembe, hogy egy árva ruha sincs nálam, hiszen a csomagomat Jennie-nél hagytam.
- Ne izgulj! Holnap elmegyek a táskádért, a hotelben pedig adok majd valami ruhát… bár ha jobban belegondolok, nem is lesz rá szükséged! – mondta mosolyogva, majd ezt követően maga elé fordított, szorosan magához húzott, és megcsókolt.
Ahogy a szánk elvált egymástól, Rob leintett egy éppen arra közlekedő taxit. Az pedig rögtön meg is állt…
- Várj! – húztam vissza a kezét, ahogy tett egy lépést a taxi felé.
- Mi a baj kicsim? – kérdezte, miközben kicsit aggódva visszanézett rám.
- Messze van a hotel, ahol megszálltál?
- Hát… eléggé. A Chateau Marmont!
- Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk? – kérdeztem.
- Nekem rendben van, de meg fogsz fázni. Meg rendben, most nem esik az eső, de bármelyik pillanatban eleredhet!
- Nem fogok megfázni, de megígérem, hogy ha egy nagyon picit is elkezdek fázni, vagy szemeregni kezd az eső, hívhatsz egy taxit! Rendben?
- Na jó, rendben! – válaszolta belenyugodva, és szólt a taxisnak, hogy mégsem kell elvinnie.
Így hozzásimultam Robhoz, és kéz a kézben indultunk el a kis utcában, majd kiérve a főútra, egyenesen a hotel felé.

***
Bruin Theatre:
/érdekesség: több, mint valószínű, hogy valóban ebben a moziban volt a premier!!!/

After Party helyszíne:

Vampire Coctail:

Kriszti és Rob: (hát nem édesek együtt?? :P)

Rob nővérei:
1. Lizzy
2. Victoria

+ Emilie de Ravin

Rob gyerekkori barátai:
1. Sam
2. Bobby

39. fejezet - 'New Moon' premier

Sziasztok!

Íme az új rész! Sajnos nem lett az egész romantikus, de ígérem, hogy hamarosan bepótoljuk!:)
Illetve annak ellenére, hogy ma van Valentin-nap, a történet sajnos még nem ért el odáig, de... ami késik, az nem múlik!!! Egy nagyon különleges, és túlontúl romantikus február 14-éjük lesz majd Robéknak nemsokára! :P

Ennek ellenére remélem azért tetszeni fog ez a fejezet is, és természetesen mindenkinek nagyon boldog Valentin-napot kívánok!!!

Pussz,
Sabyna

***
Az eddigi repüléseim közül a mostani sikeredett a legrövidebbre… legalábbis én annak éreztem! Bár, mikor bemondták, hogy készüljünk a leszállásra, már annyira ideges voltam, hogy elkezdtem dobolni a lábammal, és az ujjaim önkéntelenül is szorongatni kezdték a karfát. A körülöttem ülők közül páran rám is kapták a tekintetüket, de nem sokat törődve velük, tovább idegeskedtem… minél előbb Jennie-ékkel akartam lenni, és még annál is előbb Rob karjaiban!
A hosszas elmélkedéseim alatt teljesen meg is feledkeztem a könyörtelen időeltolódásról. Így a ledöbbenés szinte hideg-zuhanyként söpört végig rajtam! Hiszen Amerikában még csak délután 3 óra van!!! A Rob nélkül eltöltött időm még minimum 5 óra hossza…

Ahogy leszálltam a gépről, azonnal a csomagjaimért mentem, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a LAX túlzsúfolt termináljának kijárata felé. Körbenéztem, és az első gondolatom az volt: „Ebből a temérdek emberből vajon hány jött a premierre?!”.
Aztán szerencsére mindenféle akadály nélkül kijutottam az ajtón, ahol egyenesen Jennie-vel, és a kis Eve-vel találtam szembe magam.
- Jennie!! Eve!! – kiáltottam, és szinte Jennie nyakába vetettem magam. Ő ugyanilyen hevességgel ölelt meg, miközben Eve megfogta a felsőm szélét, és rángatni kezdte.
A félperces, gyors üdvözlésünk után elengedtük egymást Jen-nel, és végre Eve-re terelődött az összes figyelmem. – Hát szia, te szépséges kis tündér! Jaj, de rég láttalak! – mondtam, szinte már a fülemig érő, hatalmas mosollyal, és az ölembe vettem imádott kis „barátnőmet”.
- Szija Kriszti! – köszönt tökéletesen, mindenféle selypítés nélkül. Majd hozzátette: - Hiányoztál! – és hozzám bújt. Annyira örültem annak, hogy ilyen érzéseket váltok ki Eve-ből, hogy megint majdnem eleredtek a könnyeim. Ez nem lehet igaz… soha életben nem voltam ilyen érzékeny!
- Te is nekem, kis tündér! Nagyon is! – válaszoltam, és szorosan magamhoz öleltem.
Eközben Jennie aranyos mosollyal az arcán nézett minket. Mikor ránéztem, én is visszamosolyogtam…
- Eve, szívem! Engedd el Krisztit, mert szegény lassan nem kap levegőt! Otthon majd játszhattok, és beszélgethettek is! Ígérem, csak menjünk… - mondta Jen, és a mondandója végén idegesen körbepillantott. Gondolom ő is a paparazzikat kereste, ahogy én is!
Ezután hirtelen megfordult, és elindult a járdán a parkolók felé, így követtem őt, Eve-vel a karomon. Pár pillanat múlva meg is láttam a már jól ismert, fekete Hondát!

Jennie-ék házához vezető úton végig Eve-vel játszottam, nevetgéltem. Olyannyira el voltam foglalva, hogy fogalmam sem volt, merre mentünk, és azt sem vettem észre, mikor álltunk meg!
- Megérkeztünk! – szólt hátra Jennie, majd kiszállt. Kinyitotta az ajtót Eve oldalán, és először ő, majd én másztunk ki.
Én hátramentem kivenni a csomagomat, Eve pedig jött velem, mintha hozzám lenne nőve. Olyan édes volt! Ahogy húztam befelé a poggyászomat, ő is minden áron segíteni akart, így odaadtam neki a kis táskámat, és azt cipelte befelé. Jennie pedig csak nevetgélt magának.
- Ahogy látom, tökéletes anya leszel! – súgta oda, mikor éppen a csomagom cipeltem fel a ház előtti kis lépcsőn.
- Gondolod? – kérdeztem mosolyogva.
- Tudom! Illetve látom… - jött a válasza, majd ezzel be is léptünk az ajtón.
A házuk belülről is pontosan ugyanolyan gyönyörű, ugyanakkor visszafogott volt, mint kívülről. Tökéletes tükrözte Jennie és Peter bensőséges, normális életét a lányokkal! Ha lehet, most még jobban irigyeltem az életüket, a kapcsolatukat…
- Menjünk beljebb! Kipakolnod szerintem nem kell, mert Rob úgysem fogja engedni, hogy itt maradj. Vagy… csak akkor engedi, ha ő is itt maradhat. Az pedig nem lenne egészséges 3 kislány mellett! – vigyorodott el mindentudóan. – Viszont az esti ruhád mindenképpen vedd ki a poggyászból, hogy estére ne legyen gyűrött! Bár a biztonság kedvéért a fodrászhoz menet bedobjuk egy tisztítóba, az enyémmel együtt. Rendben? – kérdezte Jennie, és már sürgött-forgott is.
Ekkor láttam csak meg, hogy Eve kis táskájába pakol bele egyet s mást.
- Elviszed Eve-t? – kérdeztem.
- Igen, ma este a mamánál alszik. Fogalmam nincs, mikor érünk haza, így nem akartam, hogy anyu jöjjön ide. Inkább én viszem oda őt! Holnap pedig első dolgom lesz érte menni. Bella és Lola pedig – mint általában – most is a barátnőiknél vannak. Kicsit sokat vannak távol, tudom, de nem akarom őket lekorlátozni sem! Lehet, rosszul teszem…
- Nem, szerintem pont jó ez így! – mondtam, és közben kivettem a ruhám a poggyászból.
- Hát ez valami csodálatos! Most már semmi kétség… Rob meg fog őrülni érted! – ámuldozott és mosolygott Jennie, miközben mellém szaladt, és úgy vizsgálta a ruhát.
- Hát, én nem vagyok ebben olyan biztos… - mondtam, és felakasztottam a ruhát a nyitott ajtóra.
- Most meg miért mondod ezt???!!!
- Tegnap beszéltem vele, és… annyira furcsa volt! Olyan… semmilyen! Olyan, mintha már nem is szeretne! Jó, tudom, bolond vagyok, de… mi van, ha megbánta, hogy engem választott, és nem Kri… vagyis mást?!
- Ilyenek egy pillanatig se forduljanak meg a fejedben! Érted??!! Biztos lehetsz benne, hogy szeret téged, és… szóval ez tény! Ne gondolkozz ezen! – fakadt ki magából Jen, és leült a kanapéra.
- Te tudsz valamit, amit én nem?!
- Én??? Nem! De mondtam már neked… ismerem Robot annyira, hogy lássam rajta: fülig szerelmes! Ezzel viszont befejeztem a témát, nem fogom bizonygatni!! Majd ő megteszi! – mondta, én pedig egy mukkot sem tudtam szólni ezek után.

- Ha gondolod, ledőlhetsz egy kicsit, én elviszem Eve-t anyuhoz. Úgy másfél óra múlva itt vagyok! – mondta Jennie úgy fél órával később, egy gyors ebéd után. Eve össze-vissza ölelgetett, aztán Jen is nyomott egy gyors puszit az arcomra, és ezzel el is tűntek.
Én pedig ledőltem a kanapéra egy kicsit. Sok idő nem kellett hozzá, hogy elaludjak!

Álmomban megint a premieren voltam, de ez most annyira más volt, mint a legutóbbi fantáziálásom. Ahogy beléptem a vörös szőnyegre, azt vettem észre, hogy az összes rajongó mosolyog, vagy éppen érdekes néz rám. A fotósok pedig az átlagosnál több képet csináltak rólam… Fogalmam nem volt, miért lehet ez, ezért mosolyogtam, ahogy szoktam, amíg hirtelen észre nem vettem valamit – vagyis az okát az előbb látott reakcióknak!
Rob és Kristen álltak kéz a kézben a mozi előtt, fotósokkal és riporterekkel körülvéve! Rob éppen akkor vett észre, amikor én őt, így pár pillanatig csak néztük egymást. Ám akkor Kristen rám pillantott, elvigyorodott, és elégedetten maga felé húzta Rob-ot, majd megcsókolta. Rob pedig láthatóan boldogan csókolt vissza!
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!!!!! – ordítottam el magam, és megsokszorozódtak a már amúgy is potyogó könnyeim.
Ekkor hirtelen kipattantak a szemeim. Körbenéztem, és ahogy tudatosult bennem, hogy az előbbi jelenet csak álomkép volt, picit le is nyugodtam. Megdörzsöltem a torkom, ami megfájdult, és az arcomról is letöröltem a könnyeket. Igen, ezek nem csak álombeliek voltak…!

Ezek után nem is aludtam vissza, hanem szépen csendben, elmerengve a rohamléptekben közeledő premieren, és a nagyon-nagyon hosszú idő utáni találkozáson Robbal, megvártam Jennie-t.
- Szia-szia! Tudtál pihenni? Ahogy tudtam, siettem persze, de anyu feltartott! Viszont késésben vagyunk… – mondta, ahogy belépett az ajtón. Én pedig ezzel a lendülettel el is könyveltem magamban, hogy egy árva szót sem szólok az álmomról!
- Szia! Igen, aludtam egy kicsit. De hogy-hogy késésben vagyunk?? – kérdeztem, és keresni kezdtem egy órát a szobában. Két pillanattal később meg is találtam, és majdnem elállt a lélegzetem, mikor felfogtam, hogy 5 órát mutat.
- Igyekeznünk kell! Kapd fel a ruhád, én is hozom az enyémet, és már indulunk is! Rendben?
- Rendben! – válaszoltam, és felugrottam.
Körülbelül egy perccel később már ki is léptünk az ajtón, kezünkben a ruháinkkal.
- Csak kíváncsiságból! Hol aludtál? – kérdezte, mikor zárta az ajtót.
- A kanapén…
- Jaj, Kriszti! De hiszen ott van 5 szoba az emeleten!!!
- Hát… nem akartam felmenni! – mondtam mosolyogva. Igazából eszembe sem jutott, hogy felmenjek, vagy hogy egyáltalán felálljak a kanapáról. Úgyhogy a válaszommal nem is hazudtam… annak ellenére sem, hogy elég gyenge indok!
Jennie csak mosolyogva megingatta a fejét, jelezve ezzel, hogy lezárta a dolgot.

A fodrászhoz menet – mint ahogy már korábban is említette Jen – beadtuk a ruháinkat a tisztítóba. Nagy szerencsénk volt, mert a fodrászat, ahova Jen jár, 3 üzlettel arrébb volt…
Hasonló kis szalon volt, mint a santa monica-i Sam & Chris Hair Salon. Ahogy beléptünk, Jennie-t már régi ismerősként köszöntötték:
- Szia Jen! – köszönt egy 30-as éveiben járó nő, aki gyorsan közeledett felénk.
- Szia Carlie! – köszönt Jennie is, miközben két-két puszival köszöntötték egymást. Majd így folytatta: – Bemutatom a barátnőmet, Krisztit!
- Üdvözlöm! – köszöntem, és kézfogásra nyújtottam a kezem.
- Áh, szóval te vagy Rob Pattinson barátnője! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – köszönt vissza, és kézfogás helyett rögtön puszikat kaptam. – Na, de gyertek gyorsan. Ahogy elnézem, kicsit késésben vagyunk. Először mosás, aztán pedig kitaláljuk, milyen hajat csináljunk nektek! – mondta mosolyogva, majd mindkettőnket a hajmosó felé terelt.

A hajmosással gyorsan végeztek a rajtunk dolgozó fodrászok, aztán pedig mindkettőnket „kezelésbe vettek”. Jennie haját Carlie, az enyémet pedig az egyik kolléganője csinálta.
Látszott, hogy profik, mert azután, hogy elmondtuk, milyen ruha lesz rajtunk, már tudták is a legmegfelelőbb hajstílust a számunkra. Így Jennie-nek először kivasalta, beszárította, majd picit bezselézte a haját Carlie, az enyémet pedig laza kontyba fogta össze – mint később kiderült – Erin.
Jennie, mint ahogy számíthattam is rá, előbb kész lett, mint én, így őt már el is kezdték sminkelni. Tökéletesen fekete szemeket kapott. Mikor pedig én kerültem sorra, a ruhám színéhez passzoló, fekete-fehér, füstös árnyalatokat varázsoltak nekem, egy nagyon pici kékkel vegyítve. Nem volt feltűnő, nem volt kihívó, mégis csinos!
Miután teljesen készen álltunk, Jennie fizetett. Én persze teljes mértékben elleneztem, hogy az enyémet is állja, de hajthatatlan volt!
- Egyébként is… hogy engedhettem volna, hogy kifizesd, amikor nem is tudtál az egészről???! – mondta, mikor kiléptünk a szalon ajtaján. Majd feltette a napszemüvegét, és ezzel lezártnak is tekintette a témát.
Időközben beszaladtunk a ruháinkért is a tisztítóba, ahol a cehket szintén Jennie állta, úgyhogy én már meg sem próbáltam ellenkezni!

Negyed 8-kor már mindketten teljesen felöltözve, a kiegészítőinkkel is „felszerelve” toporogtunk a házban, várva a kísérőinket! Majd ki ugrottam a bőrömből, amikor Jen közölte, hogy Peter és Rob fognak értünk jönni! Amúgy is meg akartam kérdezni, hogy hol van Peter, de nem volt rá szükség…
- Nem is tudom, hogy van Peter-nek ennyi energiája… Ma egész nap egy jótékonysági rendezvényen volt! Reggel elvitte magával a ruháit is, úgyhogy ott öltözik majd át, és úgy jön értünk... Robbal együtt! – mosolyodott el a végére. A gyomrom hatalmasat bukfencezett, és a szívem is dobbant egy hatalmasat! Végre láthatom, és vele lehetek!!! Jen szavaira viszont semmit sem tudtam felelni, így csak őszinte, boldog mosolyra húztam a szám.

Fél 8 előtt pár perccel dudálást hallottunk a ház elől. Ki sem pillantva az ablakon, felkaptuk a táskáinkat, és már indultunk is. Gyors ajtózárás után mosolyogva indultunk a már jól megszokott, lesötétített Mercedes felé, amikor kiszállt belőle két ismeretlen férfi. Jennie és én teljesen ledöbbenve néztünk egymásra.
- Jó estét kívánok, Mrs. Facinelli! A férje és Mr. Pattinson sajnos nem tudtak Önökért jönni, ezért minket küldtek. Mr. Facinelli viszont kifejezetten kérte, hogy mielőtt beülnének mögénk, hívja fel őt! – mondta az egyik férfi. Jennie azonnal előkapta a telefonját a kis, fekete clutch-ából, és már hívta is Peter-t.
Két perccel később pedig már a premier helyszíne felé haladtunk. Ezek szerint Peter leigazolta, hogy valóban ő, illetve ők küldték a férfiakat…

A körülbelül 10 perces úton végig az járt az agyamban, hogy „Mrs. Facinelli”. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbbször hülyeségeken gondolkodom, de meglepődtem, hiszen soha nem hallottam még, hogy bárki is így hívta volna Jen-t. Ezzel a megszólítással a fejembe kúszott egy másik lehetőség is: Mrs. Pattinson… akarva-akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra!
Jennie is észrevette, és éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor befordultunk a premier helyszínére. Soha nem láttam még ilyet, így szinte tátva maradt a szám az ámulattól!
Egy olyan nagy kaliberű film, mint a New Moon, amúgy is egy hatalmas premiert jelentett, de a Summit még jobban tetőzni akarta a sikert azzal, hogy az első vetítés nem egy, hanem két moziban volt egyszerre, ami ráadásul egymással szemben áll. Mindössze egy úttest választja el egymástól a Bruin és a Village Theatre-t. Mindkét mozi pompázott a kivilágítástól, és ez által a hatalmas területen lefektetett vörös szőnyeg még csodálatosabb fényárban úszott. Aztán a következő, amit észrevettem – és ami talán a legjobban ledöbbentett –, a rengeteg ember volt! Soha nem volt semmiféle fóbiám, illetve nem éreztem magam rosszul a tömegben, de amint arra gondoltam, hogy mi lesz, hogyha kiszállok a kocsiból, és rálépek a vörös szönyegre, elbizonytalanodtam. Minden eltűnt az agyamból, csak egyetlen egy dolog maradt: tökéletesnek kell látszanom, hiszen ezt várják tőlem!
- Nyugodj meg Kriszti! Semmiség az egész! Sikítozni fognak, kiabálni fogják a neved, neked viszont semmi mást nem kell tenned, csak mosolyogsz a fényképezőgépeknek, és ha akarsz, odamész egy-egy rajongóhoz. Tudom, nekem könnyű ezt mondani, hiszen én már hozzászoktam, de nem lesz semmi baj! Csak nyugodtan sétálj végig, és kész! – mondta, és közben biztatóan megfogta a kezem. Belenéztem a szemébe, és láttam benne az őszinte támogatást.
Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt… majd szépen lassan elkezdtem kifújni, mintha ezzel a félelmet és az idegességet is el tudnám tüntetni magamból.
Mikor már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy elmerjek indulni, kinyitottam a szemem, rápillantottam Jennie-re, aki biztatóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam, és egy apró bólintással jeleztem, hogy készen állok.
- Rendben, mehetünk! – szólalt meg Jennie, mire az előtte ülő férfi kipattant a kocsiból, és kinyitotta nekünk az ajtót.
Jennie szállt ki először, majd én is kikászálódtam – még magamat is meglepve azzal, hogy a remegő kezeimmel és lábaimmal nem csináltam valami oltári nagy bakit.

Ahogy ráléptünk a szőnyegre, és az elöl álló rajongók észrevettek, szinte hullámként söpört végig a felismerés bennük. Aztán a kordon mögött álló közönségre néztem, és láttam, ahogy sorról sorra fordulnak felénk a kíváncsi tekintetek. Ezt követően egyre több vaku-villanást, és fényképezőgép-kattanást véltem felfedezni.
Valószínűleg túlságosan is letaglózva állhattam a több száz ember előtt, ugyanis Jen diszkréten meglökte a kezem, és közelebb hajolt:
- Csak mosolyogj, és sétálj! – mondta, és elindultunk. Én pedig pontosan követtem az utasítását!

Csak sétáltam is mosolyogtam. Hol a jobb, hol pedig a bal oldal felé fordultam, illetve néhány közös képet is csináltattunk Jennie-vel. Meglepődve tapasztaltam, hogy kitartóan kiáltozzák Jen és az én nevemet is, pedig meg voltam győződve róla, hogy velünk nem is fognak foglalkozni… hát tévedtem!
Érdekes volt a rengeteg plakátot olvasni, amiket voltak, akik a kordonra akasztottak, és voltak, akik a magasba emeltek. A legérdekesebb számomra pedig az volt, hogy a legtöbb ilyenen Rob neve, és képe díszelgett! Imádják őt, és ez úgy igazán csak most tudatosult bennem! Eddig soha nem találkoztam ilyen elszánt rajongókkal! Még a Teen Choice Awards-on sem!
A kiírások néha olyan képtelenségek voltak, hogy azok mosolyogtattak meg. Így alkalmanként volt, hogy nem is kellett úgymond magamra erőltetnem azt a bizonyos mosolyt!

Mikor már elértük a mozi felé vezető út felét, egyre hangosabb lett a közönség is. Türelmetlenül, és amennyire csak lehetett, észrevétlenül pásztáztam a vörös szőnyeget, hátha meglátom Őt, de nem… viszont ismerős arcokat véltem felfedezni tőlem nem messze. Kellan, Ashley és Jackson éppen egymásba kapaszkodva mosolyogtak a kameráknak. Egy picivel távolabb pedig Nikkit pillantottam meg, aki egyedül pózolt a fotósoknak.
Épp elindultam Ash-ék felé, amikor Kellan pont felém nézett, és mikor tudatosult benne, kit lát, kajánul elvigyorodott. Ash és Jackson is felém kapták a tekintetüket, majd Ash azzal a lendülettel kibontakozott a fiúk öleléséből, és odasietett hozzám.
- Sziaaa csajsziii!! Elképesztően csini vagy! – mondta, és adott két puszit, majd megölelt.
- Szia-szia! Te sem panaszkodhatsz! De mi ez a hosszú haj? Mikor utoljára láttalak, még rövid volt! És nem fekete…
- Hát igen, azóta sok minden történt. És meguntam a rövid hajat! Kicsit csajosabb akartam lenni, így mi másra is jó a póthaj, ha nem erre… Egyébként tetszik?? – kérdezte, és közben mosolygott, és végighúzta az ujjait az egyik tincsen.
- Nagyon is tetszik! Én is gondolkodtam rajta, hogy befestetem sötétebb szőkére, vagyis inkább szőkés-barnára, de majd meglátjuk! – mosolyogtam.
- Szia Krisztina! – köszönt Kellan, ahogy mellém lépett.
- Szia Kellan! Hát te?? Még mindig egyedül? Azt hittem, hozol valakit magaddal! – vigyorogtam.
- Hát, igen! Csak az a bibi, hogy akit hoznék, már mással jött… - mondta, és visszavigyorgott.
- Hmm… ez pech! – mondtam Kellan-nak, majd a mellette álló Jackson-ra néztem: - Szia Jackson!
- Szia Kriszti! – válaszolta, és ő is mosolygott. Úgy látom, ma este vagy mindenki nagyon jól érzi magát – mert hát végülis miért ne, hiszen mindenki őket ünnepli –, vagy kétségtelenül fantasztikus színészek.
Ezalatt a pár perc alatt, amíg köszöntöttük egymást Ash-sel és a fiúkkal, Nikki, és Peter is megérkezett. Először Nikki ugrott a nyakamba, majd két-két puszi után átadta a helyet Peternek. Ő is köszöntött, majd megölelt, és közben a fülebe súgta:
- Robertet most nagyon lefoglalja a sajtó, de a moziban egymás mellett ültök! – mondta, majd elhúzódva folytatta: – Örülök, hogy itt vagy! – mosolygott. Aztán a mellettem álló Jennie-hez lépett, és egy apró, szerelmes csókkal köszöntötték egymást.
Ekkor éreztem csak igazán, hogy mennyire hiányzik Rob, és hogy mennyivel könnyebb lenne átvészelni ezt a vörös szőnyeges bevonulást mellette…

Audrey-nak igaza volt: rengeteg kép készült rólam, ahogy vonultam végig a szőnyegen. Mindeközben pedig több rajongótól, és riportertől is hallottam különböző megjegyzéseket, és kérdéseket, amelyek a Robbal való kapcsolatomra tértek ki, illetve arra, hogy miért nem vagyok mellette… és miért Jennie-vel érkeztem? Egy idő után kezdett már idegesíteni, hogy mindenhonnan csak a nevemet hallom, és minduntalan csak a személyesebbnél személyesebb kérdéseket kiabálják nekem, így felgyorsítottam a lépteimet a mozi bejárata felé.
Ahogy odaértem, láttam Rob több kollégáját is, akikkel nem kerültem olyan közeli viszonyba, mint például Nikkivel vagy Ashley-vel. Peter éppen egy barna hajú, fehér ruhás nővel fényképezkedett, aki emlékeim szerint a filmbeli anyja Edwardnak… majd megláttam Kristen-t is, Taylor oldalán.
Kicsit ledöbbentem, hogy Kris-t ilyen ruhában látom, hiszen arra számítottam, hogy megint valami extra-rövid, testhez-simulós ruhát vesz majd fel… főleg Rob miatt. Aztán megláttam Dakota Fanning-et is, aki szintén nagyon csinos volt, bár tőle – Kristen-nel ellentétben – kicsit visszafogottabb stílusra számítottam. Ezután pedig mindketten egy fekete ruhás, fekete hajú, középkorú nővel álltak a fotósok elé...
Sétáltam tovább, nézelődtem, és éppen azon kezdtem morfondírozni, hogy bemenjek-e, vagy inkább várjak még egy kicsit, amikor hirtelen két kéz kúszott a derekamra hátulról. Már az illatából éreztem, hogy Ő az!
- Végre itt vagy! – mondta nyugodt, elégedett hangon Rob, és szorosan magához húzott, majd a fejét behajtotta a nyakamhoz. Elmosolyodtam!
- Csak nem hiányoztam? – kérdeztem egy kicsit oldalra fordítva a fejem, majd a kezeimet a kezére tettem, és szinte belebújtam az ölelésébe. Kimondhatatlanul jó érzés volt!
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire! – mondta olyan hangon, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. Valószínű az ő agyán is valami ilyesmi futhatott végig, mert éreztem a derekamon, hogy maga felé akart fordítani, de akkor szinte varázsütésre, előttünk termett több meghívott vendég, és a színészek nagy része is.
A vendégek Rob-bal akartak közös képet, így nem volt mit tenni, elengedtem őt. Illetve inkább ő engem. Hallottam, hogy egy halk sóhaj hagyta el a száját, majd apró puszit nyomott a vállamra, és odalépett a – egyáltalán nem meglepő módon – nőkből álló csapathoz. Ekkor szembesültem csak Robbal igazán. A szeme alatt hatalmas karikák, a már jól megszokott – és imádott – kócos haj, valamint az előbbivel ellentétben egyáltalán nem megszokott borosta! Ennek ellenére most még ellenállhatatlanabbul nézett ki, mint általában! Nem is tudom, miért csodálkozom, hogy ennyi lány, illetve nő van odáig érte…

Miközben a fotókat csinálták róla, folyamatosan felém nézett, és többször bedobta az tökéletesen édes mosolyát is, amiről tudta, hogy annyira imádom. Bár először kicsit furcsálltam, hogy úgy lépett oda hozzám, mintha semmi se történt volna, nem vesztünk volna össze… de végülis örültem neki, hogy túl tudott lépni rajta! És most semmi más nem számít, csak hogy együtt vagyunk újra!

Ahogy végeztek a fotókkal, Rob váltott egy-két szót Peter-rel, de láttam rajta, hogy még az a pár perc alatt is, amíg „fogadott apukájával” beszélgetett, egyre türelmetlenebbé vált. Dobolt a lábával, és állandóan a haját túrta. Majd mikor befejezték a beszélgetést, megfordult, és egyenesen felém indult el. Csak ellenállhatatlanul mosolygott, és rohamléptekben közeledett. Azt hittem, az egyre intenzívebb dobogástól kiszakad a szívem a helyéről…

Már csak pár lépés választott el minket, amikor végre eljutottam arra a szintre, hogy mosolyt tudtam csalni a számra. Ekkor egy hirtelen lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, a bal karját a derekamra csúsztatva közelebb húzott magához, a jobb kezét pedig az arcomra téve, szenvedélyesen megcsókolt.

Azt hiszem, a kapcsolatunk eddigi legmeggondolatlanabb, és egyben a legromantikusabb tette volt ez! A csókja édes volt, mint a méz, és már borzalmasan hiányzott! Éreztem benne, mennyire hiányoztam neki, és mindez főként abban nyilvánult meg, hogy egyre követelőzőbbé vált. Én persze egy gyengéd, romantikus csókra számítottam tőle, hiszen ezt szoktam meg… ezzel ellentétben viszont kaptam egy szenvedélyeset, túlfűtöttet, picit durvábbat. De ahogy visszacsókoltam, rájöttem, hogy igen! Jelen pillanatban ez az, ami nekem is kell!

Nem tudom, hogy tulajdonképpen meddig is csókolózhattunk a mozi előtti vörös szőnyeg kellős közepén, és azt sem, hogy hány kép készülhetett erről a tökéletes pillanatról, de egy idő után a rózsaszín ködbe beleszökött egy-két kép is arról, hogy mi most egy nyilvános rendezvényen vagyunk! Így az eddig Rob nyaka köré fonódott karjaimat visszacsúsztattam a mellkasára, és óvatosan, mégis határozottan eltoltam magamtól egy kicsit.
- Azt hiszem, be kéne mennünk… - mondtam mosolyogva, és mutattam a mozi felé. Igazából semmi kedvem nem volt most filmet nézni, még akkor sem ha Rob szerepel benne… sokkal inkább akartam a karjaiban lenni. Akartam, kívántam őt!
- Igen, be! De egyszerűen már nem bírtam magam kordában tartani! Ahogy ideértetek, láttalak! Ez enyhe kifejezés… nem tudtam levenni a szemem rólad! És azt is hallottam, ahogy kiabálják a neved, de azok a rohadt riporterek nem engedtek el! Aztán mikor fotóztak, megláttam, hogy itt állsz, teljesen egyedül… akkor már ide kellett jönnöm! Annyira hiányoztál, hogy azt el sem tudom mondani! Szeretlek Krisztina, és sajnálom, hogy megbántottalak! Tudom, orbitális barom voltam, de annyira elvakított a féltékenység, hogy szinte nem láttam tőle! Nagyon sa… - mondta, egyenesen a szemembe nézve, de elcsitítottam.
- Sssss… - tettem a mutatóujjam a szájára, majd elmosolyodtam. Ő csak nézett a gyönyörű szemeivel az enyémekbe, és kereste a válaszom benne, de nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy meg is találja. Inkább gyengéden, romantikusan vettem birtokba a tökéletes ajkait, amik a csókunk közben apró mosolyra húzódtak. Azt hiszem, így érthetőbb volt számára, mintha bármit is mondtam volna!

Éppen újra jobban belelendült volna az általam indított játékba, amikor elhúzódtam.
- Most már tényleg mennünk kell, mert még a végén elkésünk! Elég vicces lenne, ha pont az egyik főszereplő késné le a saját filmje kezdetét! – mosolyodtam el, és leengedve a kezem a mellkasáról, belekaroltam. Ő viszont megfogta a kezem, és összekulcsolta ujjainkat. Így, szerelmesen andalogva indultunk el a mozi bejárata felé.

***
Ilyennek képzelem Jennie-ék los angeles-i házát, és nappaliját:

A két mozi, a közönség, és a fotósok, illetve riporterek:

Kriszti a premieren:

Egyéb fotók:
1. Jennie és Kriszti
2. Jackson, Ashley és Kellan
3. Nikki
4. Jennie és Peter
5. Taylor és Kristen
6. Dakota, Kristen és Joan Jett (Kristen meghívott vendége)
7. Rob :)
8. Rob és 'Remember me'-beli kolléganője, Emilie de Ravin (Rob meghívott vendége)