42. fejezet - Együtt

Sziasztok!

Hát, ehhez a fejezethez abszolút semmi kiegészítő mondanivalóm nincsen! Esetleg csak annyi, hogy nincsenek hozzá képek, hiszen semmi olyat nem írtam bele, amihez kellene... :)

Remélem azért tetszeni fog... annak ellenére is, hogy nem olyan "izgalmas", mint az előző volt! :P

Jó olvasást!
Pussz,
Sabyna

***

A másnap délelőttöt szinte végig aludtam. Fogalmam nincs, hogy Rob mégis hogy bírhatott egy helyben aludni egész éjjel, de arra határozottan emlékszem, hogy valamikor hajnalban a telefoncsörgésére keltünk fel, és a fejem még mindig a mellkasán volt. Na jó… nem túlzok! Csak ő kelt fel, mert nekem nagyjából csak annyi jutott el az agyamig, hogy valami csörög. Meg sem próbáltam kitalálni, hogy ki hívhatta, sőt… még arra sem figyeltem, mit beszéltek. Egyszerűen elvettem a párnáját, és a fejem alá gyűrve, átkaroltam azt, majd újra álomba merültem. Pár pillanattal később még azt éreztem, hogy ad egy puszit a fejemre, de ezután teljes öntudatlanság nehezedett rám.

Nem tudom, hány óra lehetett, de arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Szinte már be volt állva a szervezetem az efféle görcsölésre, ezért azonnal kipattantak a szemeim, és körül se nézve, kikeltem az ágyból, magam köré csavartam a takarót, átmentem a nappaliba a táskámért, felkaptam azt, és beszaladtam a fürdőszobába.
Na igen… már megint női gondok! Sajnos ezt nem lehet kikerülni, félretenni, vagy egyszerűen nem venni tudomást róla! Pedig sokszor nagyon jó lenne…

Minden esetre elvégeztem a teendőimet a fürdőben, majd visszasétáltam a szobába. Rob azonban nem volt sehol! Átmentem újra a nappaliba, de ott sem találtam őt! Visszamentem a hálóba, és akkor vettem észre, hogy a ruháink már nem hevernek szanaszét, sőt… egy az egyben eltűntek! Elkezdtem volna idegeskedni, hogy mégis hová tűnhetett Robert, de mivel a hasam egyre erőteljesebb görcsökkel jelezte, hogy talán jobb lenne visszafeküdni az ágyba, nem volt mit tenni, hát engedelmeskedtem neki.

A meleg ágyikóba való visszabújásnak persze az lett a rövidtávú következménye, hogy visszaaludtam. Igaz, hogy még mindig érdekelt, hogy hova tűnhetett a lovagom, de az unatkozás mégis meghozta a hatását…
Azért az ébresztőért viszont, amit kaptam, megérte újra visszaaludni. Rob ugyanis aprócska, épphogy hozzám érő puszik tucatjaival keltegetett.
- Hmm! Jó reggelt… - köszöntem neki nyöszörögve, majd felé fordultam, és egy rövid nyújtózkodás után ránéztem. Csillogó szemekkel, és őrjítően édes mosollyal nézett vissza rám.
- Neked is szerelmem! – mondta még mindig mosolyogva, és rátapasztotta az ajkait a számra. Egy hosszú, édes, gyengéd csókot kaptam tőle… ami természetesen egyből feltüzelt. Beletúrtam a hajába, és az ágy széléről – ahol eddig ült, és fölém hajolva puszilgatott –, magamra húztam őt.
Úgy éreztem, hogy kezdek túlságosan is követelőző és szemtelen lenni, mégis folytattam, amit elkezdtem. Miután fölém magasodott, és folytattuk a csókolózást, felhúztam a pólója szélét, majd a nadrágjával kezdtem bíbelődni. Kigomboltam, aztán lehúztam a cipzárját, és ahogy éjjel, most is elkezdtem letolni róla.

Éreztem, hogy a kis akcióm nagyon felizgatta őt is, így újra az apró puszijaival halmozta el a nyakam és a vállam, utána pedig egyre csak haladt lefelé. Már a mellkasom és a hasam is az édes kényeztetése mámorában izzott, amikor a szervezetem ismét közbeszólt! Egy hatalmas, szúró görcs szakította meg a pillanatot, amitől oldalra fordítottam a fejem, és ugyanabban az időben a hasamhoz kaptam a kezem. Megpróbáltam eltüntetni az arcomról a hirtelen fellépő fájdalom jeleit, de az összeszorított szememet és számat sajnos észrevette Rob…
- Kicsim, mi a baj? – kérdezte még egy nagyon picit ziháló hangon, de aztán a hangszíne inkább idegességet tükrözött. Meg sem várva a válaszom, lemászott rólam, és megigazítva magán a pólóját és a nadrágját, az ágy szélére ült, majd kérdő tekintettel nézett rám.
Miután lecsillapodott a szúrás a hasamban, felpillantottam, és a félelem, az ijedtség, valamint az értetlenség tökéletes, hármas kombinációjával találtam szembe magam.
- Hát… csak görcsöl a hasam! De nem vészes! Nemsokára elmúlik! – válaszoltam, és biztatóan rámosolyogtam.
- Áh értem! Szóval havi problémák! – szűrte le a lényeget, és láthatóan megnyugodott egy picit.
- Igazából igen!
- Értem! Akkor azt hiszem, a mai napot a szobában töltjük… hozatok filmeket, kaját, és pihizünk! Rendben?
- Nekem oké, de ha terveztél valamit, nem gond… mondom, hogy úgy fél óra, és semmi bajom! – bizonygattam. De a szavaim úgy tűnt, mintha el sem jutott volna a füléig, hiszen nem törődve azokkal, a telefonhoz lépett, majd pár pillanat múlva már sorolta is, hogy mit kér, illetve kérünk.

Miután elintézte a rendelést, visszajött hozzám, és újra az ágy szélére ült. Én pedig feljebb ülve az ágyban, a hátamat az ágytámlának döntve, néztem rá.
- Rendeltem ebédet, illetve sok-sok gyümölcsöt, és filmeket is. Valami különleges kívánság esetleg?
- Igen… te! Téged akarlak! – mondtam mosolyogva, és elkapva a kezét, aminek segítségével magamhoz húztam, és megcsókoltam. Megpróbáltam lejjebb csúszni az ágyban, de Ő nem engedte…
- Kriszti, nem! Most nem… ne legyél felelőtlen!
- Felelőtlen? Én?? Miért lennék???
- Attól függetlenül, hogy pasiból vagyok, tisztában vagyok a helyzeteddel… hiszen van két nővérem! Úgyhogy nem! És most még a női praktikáid sem fognak beválni…
- Olyan… olyan kegyetlen vagy! – mondtam, és bevágtam a tettetett durcát. – És különben is… ne félts ennyire! Oké? –vágtam vissza, kicsit túlságosan is morcosan és határozottan.
- Már hogy ne féltenélek?! Hülyéskedsz? Amúgy meg… nem hiszem el, hogy tényleg azon vitázunk, hogy miért nem fekszem le veled! Pff… - nevette el magát.
- Sok pasi a két kezét összetenné, ha egy csaj így felajánlkozna neki… te meg nem élsz a lehetőséggel? Szép! – mondtam félvállon. Szinte éreztem, ahogy tombolnak a hormonjaim! Hiszen én nem szoktam ilyen lenni, de… most valahogy kitört rajtam a követelőző természetem!
- Azt hiszem, ez most hagytam abba! Ha tovább folytatjuk ezt a semmitmondó vitát, akkor a végén úgyis csak összeveszünk! – mondta, és ezzel felállt az ágyról, és átment a nappaliba.

Pár percnél tovább nem tarthatott a duzzogásom, mert, ahogy megérkezett a rendelésünk, Rob bejött a szobába, és ahogy ránéztem, hirtelen normális működésbe kezdett a hormon-háztartásom. Szerencsére már a görcseim is enyhültek, így felkeltem – természetesen a körém csavart takaró most is kötelező tartozékként funkcionált –, és odasétáltam hozzá.
- Hiányoztál! És ne haragudj rám, csak… nem is tudom, mi ütött belém! Bocsánatot kérek! – mondtam, és hozzábújtam.
- Te is nagyon hiányoztál már kicsim! – válaszolta, és megpuszilta a fejem.
Ott álltunk jó pár percig, egymás ölelésébe burkolózva, aztán még idillikusabbá téve ezt a tökéletes pillanatot, az állam alá nyúlva felemelte a fejem, és lágyan megcsókolt.

- Azt hiszem, most már tényleg ideje lenne lezuhanyoznom! – mondtam, és nyomva még egy gyors puszit a szájára, megindultam a fürdőszoba felé. Körülbelül félúton járhattam, amikor hirtelen beugrott, hogy fogalmam nincs, mit vegyek fel… - Rob! – fordultam vissza.
- Igen?
- Tudsz adni nekem egy inget, egy pólót, vagy akármit? Talán jobb lenne most már valami ruhaféleséget felvenni… nem lehetett valami kényelmes viselet a tóga! – néztem végig magamon.
- Nekem határozottan tetszik! Főleg rajtad… - sétált oda hozzám, és átkarolva a derekam, megcsókolt.
- Hehe… azt elhiszem! – válaszoltam, és röviden visszacsókoltam. – Nah, de tényleg kérek szépen valamit!
- Van póló, ing, esetleg zakó! De ha megfelelnek a saját ruháid is, akkor bármikor rendelkezésedre állnak! – mondta nemes egyszerűséggel, majd a végén apró mosolyra húzta a száját.
- Elhoztad?? Tényleg elhoztad a poggyászom Jennie-éktől??? Jaj, olyan édes vagy! Imádlak! – borultam a nyakába, majd a kitörő örömöm következményeként, szenvedélyesen vettem birtokba ajkait.
De aztán én volt az a szívtelen is, aki megszakította ezt az édes játékot. Átszaladtam a nappaliba, kivettem egy tiszta bugyit, és melltartót, majd előkotortam egy kényelmes nadrágot, és pólót, aztán bevonultam vele a fürdőszobába.

Hihetetlenül jól esett avégre a frissítő fürdő… több szempontból is ugyebár! Miközben pancsikoltam, eszembe jutott, hogy a hajamat is meg kellene mosni, mivel jól elázott. Miután mindennel végeztem, fogat is mostam, majd teljesen kicserélődve, felfrissült Krisztinaként mentem a nappaliba. Rob már eszegetett, így – picit pofátlanul ugyan, de – odahuppantam az ölébe, és bekaptam egy mandarin-gerezdet.

Miután tisztességesen – szigorúan egymás mellett ülve – megebédeltünk, átvonultunk a szobába tv-t nézni. Rob az ágy háttámlájának, én pedig Rob mellkasának dőltem, és felhúztam a lábam. Csak kényelmesen…

Természetesen hiába kérleltem, hogy nézzük meg az egyik filmet, amiben ő is játszik, hajthatatlan volt. Így maradtunk az „egyet te, egyet én választok” tematikánál. De kikötötte, hogy nem választhatok olyat, amiben szerepel!

Így a délutánunk, és a kora esténk is dvd-zéssel, és a gyümölcsök folyamatos dézsmálásával telt el. Mikor már a 4. film végéhez értünk, egyszerűen nem bírtam tovább feküdni, ezért felálltam, és kimentem a mosdóba.
Ahogy visszamentem, Rob rám nézett, és megszólalt.
- Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk vacsorázni? – kérdezte úgy, mintha abban a pillanatban ugrott volna az agyába ez az ötlet.
- Hát… én nem tudom, jó ötlet-e ez!? Rengeteg rajongó várhat rád odakint… - mondtam, és visszatipegve az ágyhoz, leültem mellé.
- Nem baj! Vállalom a kockázatot. Menjünk! – válaszolta mosolyogva, és hirtelen elkapva a kezem, felhúzott.
- Héhé, És hova megyünk?
- Hááát… van a Hollywood and Vine, a Cinespace, a Palm Thai, a Miceli… - sorolt fel vagy tíz éttermet kapásból, én pedig csak néztem rá. Majd miután befejezte a felsorolást – igen, kis dög voltam, hogy megvártam a végét! –, megszólaltam:
- Ööö… pizzéria? – kérdeztem, és mosolyogtam mellé egy sort. Erre rám nézett, aranyosan visszamosolygott, és egy gyors puszit nyomott a számra. Ezzel átvitt értelemben rá is bólintott az ötletemre.
Felkaptuk a cipőinket, és a kabátjainkat, aztán már csak azt vettem észre, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és kéz a kézben sétálunk a liftek felé.

Igazából egyáltalán nem volt most hangulatom ahhoz, hogy étterembe mennyünk. Pontosan jó volt ez úgy, ahogy volt! Nincs formalitás, nincs udvarias mosolygás, csak Ő van és én!

Ahogy odaértünk, leültünk egy, a sarokban álló üres asztalhoz, és elkezdtük bogarászni az étlapot. Végül családi pizzát rendeltünk, amin a kukoricától kezdve a sonkáig szinte minden megtalálható volt, és – mint a kisgyerekes családok – kisebb szeletekre vágattuk. Miután magunkba pakoltuk a hatalmas méretű olasz finomságot, azt hittem, menten szétpukkadok. Az elmúlt pár hónapba összevetve sem ettem annyit, mint a nap folyamán…

- Kérdezhetek valamit? – kérdeztem Robtól, miután már pizsibe bújva, a hotelszoba ágyában fekve néztük a tv-t.
- Persze szívem! – válaszolta, és a hajam simogatása közben rám pillantott.
- Miért nem hoztad szóba tegnap Dubai-t? Nem mintha hiányozna, hogy veszekedjünk, vagy bármi ilyesmi, csak… megmondom őszintén, számítottam rá, hogy a tüske még benned lesz a premier alatt is! – vallottam be őszintén.
- Jól gondolod… a tüske még mindig bennem van, de nem akartam elrontani a hangulatot! Ráadásul már annyira hiányoztál, hogy amikor megláttalak, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy minél előbb megcsókolhassalak! Ennek ellenére még mindig haragszom, amiért elcsalt Josh Dubai-ba, ráadásul láttam rólatok a medencés képeket is! De akármennyire is idegesít, és akármilyen féltékeny vagyok, ő akkor is a főnököd, és ha menned kell vele, akkor menned kell. Nem szabhatom meg, hogy mit csinálj, és mit ne… főleg azok után nem, hogy az én munkám még rosszabb ilyen szempontból!
- Értem! – válaszolta, már megint értelmesen.
- De azért remélem jól érezted magad! – mondta, és tovább simogatta a hajam.
- Igen, gyönyörű hely. De nagyon hiányoztál! Olyan jó lett volna együtt sétálgatni a városban, vagy akár csak a hotel területén… - mondtam, miközben lehunyt szemmel ábrándoztam, és visszaképzeltem magam Dubai-ba, csak ezúttal Robbal, és nem Josh-sal. Így ha lehet, még közelebb bújtam Robhoz, és elkezdtem a mutatóujjammal körözni a mellkasán.
- Jaj, ne szívem! Ne csikizz! – mondta mosolyogva, és lefogta a kezem.
- Te csikis vagy??!! És erről én miért nem tudok?! – kérdeztem vissza, miközben felemeltem a fejem a nyakától, és a szemébe néztem.
- Hát… nem igazán volt alkalmad kitapasztalni. De azt hiszem, nem is akartam, hogy tudd!
- Miért?? Csak nem félsz tőlem??!! – kérdeztem, és közben olyan ördögi, csalafinta mosolyra húztam a szám, hogy talán még maga Lucifer is megirigyelte volna.
- Eddig nem féltem! – jelentette ki tettetett komolysággal, a szája szélén viszont már készülőben volt egy vigyor.

Ezután egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam, és a két combom közé véve a lábait, az ölébe ültem. Épp azon vacilláltam, hogy hol kezdjem el csiklandozni, amikor elkapta a kezeimet, a hátamra döntött, majd rám nehezedett.
- Hehe… ez nem jött be! – nevetett, és nyomott egy puszit a számra, miközben mindkét csuklómat a fejem alatt levő párnára nyomta.
- Jaj, Rob… szállj le rólam! Nehéz vagy! És a csuklómat is túl erősen szorítod! Fáj… - mondtam, és izegni-mozogni kezdtem alatta.
- Oh, ne haragudj kicsim! – mondta, és azonnal el is engedte a kezem, illetve legurult rólam. Micsoda színésznő lennék…
Ezzel azonban nekem sem kellett több: mindenképpen érvényesíteni akartam az akaratomat, ezért újra rámásztam, és meg se várva, hogy feleszméljen, csiklandozni kezdtem, ahol csak értem.
- Ez így nem fair!... Becsaptál!... Nem ér színészkedni! – mondta, a nevetése közben.
- Már hogyne érne? Színész vagy! Fel kellene ismerned, hogy ki mikor színészkedik, és mikor nem… - kuncogtam vissza, és közben megállás nélkül csináltam, amit elkezdtem.
- Csak hogy túl tehetséges vagy!... De akkor ezek szerint az este is színészkedtél?! – adta meg a kegyelemdöfést, és mikor a döbbenettől abbahagytam a csiklandozását, majd ránéztem, elnevette magát. – Vicceltem! Ugye nem gondoltad komolyan, amit mondtam?! – nézett rám végül, egy árva mosoly nélkül.
- Ez bizony övön aluli volt! – mondtam, majd átdobva rajta a lábam, az ágytámlának döntve a hátam a mellemig felhúztam a takarót, és karba tett kézzel duzzogásba kezdtem.
- Jaj, szívem! Ne duzzogj, hiszen tudod, hogy csak vicceltem! – fordult felém, és engesztelően – vagyis csillogó szemekkel, és édes mosollyal – nézett rám.
- Na jó! Most az egyszer megbocsátok, de többet ne játszadozz ilyenekkel! Főleg ne akkor, amikor… amikor amúgy is érzékenyebb vagyok mindenre! Rendben?
- Rendben! És ígérem! – mondta, és igazolásképpen a szívére tette a kezét. Aztán újra elmosolyodott, és a tarkóm alá nyúlva magához húzott, majd lágyan, szerelmesen megcsókolt.
Fogalmam nincs, hogy meddig csókolóztunk, de arra már szín tisztán emlékszem, hogy Rob – annak ellenére, hogy nemrég még ellenezte, hogy bármi történjen köztünk – maga alá fordított, és épp elkezdte lehámozni rólam a takarót, amikor az idilli, rögtönzött romantikázásunkat Rob telefonjának hangja zavarta meg. Először meg sem mozdult, csak tovább kényeztetett, mintha meg sem hallotta volna az üzenet jelzőhangját.
- Rooob! – nyögtem a fülébe vágytól elfúló hangon, hiszen Rob megállás nélkül puszilgatott a fülem tövétől egészen a dekoltázsomig.
- Hm? – „kérdezett” vissza, a puszilgatásai közepette.
- A telefonod… üzenet!... Üzenetet kaptál! – tájékoztattam őt, minden erőmet összeszedve ahhoz, hogy el tudjam ezt mondani neki.
- Ráér! – mondta egyszerűen. Hogy tud ennyire összeszedetten válaszolni?! Nem hiszem el…
- És ha fontos?! – nem szálltam le a témáról. Idegesített, hiszen bárki, és bármi miatt üzenhetett neki.
- Nálad semmi és senki sem fontosabb! – válaszolta halkan, és tovább puszilgatott. Olyan jól esett ez a mondata, hogy elégedetten mosolyogtam el, és élveztem, amit velem csinál. Kb. az elkövetkezendő 5. másodpercig… mert aztán ismét rám tört az érzés, hogy „De mi van, ha valami baj történt?”. Na igen, ezt a tulajdonságot anyukámtól örököltem…
- De… akkor is meg kéne nézned! – mondtam, és a kezeimet a mellkasára téve egy picit eltoltam magamtól. Aztán a szemébe néztem olyan meggyőzően, és komolyan, amennyire egy ilyen, túlontúl érzéki és romantikus helyzetben lehet. Viszonylag hosszan fürkészte a tekintetem, majd egy rövid sóhaj után beleegyezett:
- Jó, rendben! Megnézem…
Így lemászott rólam, és az ágyon végignyúlva, elvette a telefonját a kis szekrényről. Aztán a hátára gördült, közvetlenül mellém, és úgy nyitotta meg az üzenetet, hogy én is olvasni tudjam.

„Szia Rob! Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, csak Krisztit nem tudom elérni! Valószínűleg lemerült a telefonja… De mivel biztos vagyok benne, hogy együtt vagytok, gondoltam írok neked! Szóval: lenne egy extra orbitálisan nagy kérésem! Tudom, hogy utálni fogsz miatta Robert, de csak és kizárólag Eve miatt teszem! Nah, de ez végülis nem sms-téma. Ha ráértek, kérlek, hívjatok vissza! Lehetőleg még azelőtt, hogy Kriszti visszarepül Londonba! Köszönöm & szép estét nektek! Xoxo, Jennie”

- Azt hiszem, nagyon megszeretett téged Eve! – mondta Rob, miközben babrálta a telefonját.
- Igen! Én is imádom őt! Kicsit olyan, mintha a saját kislányom lenne… - vallottam be, de a következő pillanatban meg is bántam, hogy ezt hangosan kimondtam. Nagy meglepetésemre azonban Rob nem reagált rá semmit, csak egy apró mosollyal az arcán, felém nyújtotta a telefont.
- Köszönöm! – mondtam, és visszamosolyogtam rá. Mielőtt még hívtam volna Jennie-t, adtam egy hosszú puszit Rob szájára, aztán pedig belefészkeltem magam a karjaiba. Ő pedig azonnal körém fonta karjait, és a fejemre hajtva a fejét, újra megpuszilta a hajam.

Gyorsan kikerestem Jennie számát a telefon híváslistájából, majd mikor rányomtam a ’Hívás’ gombra, rápillantottam a tv képernyőre, ahol a jobb felső sarokban volt egy digitális óra. 22:10-et mutatott. Kicsit késő van már a telefonáláshoz, de mivel most jött az üzenet, biztosan nem fogjuk zavarni a Facinelli családot.

Nem is várakoztatott sokáig Jen, ugyanis a harmadik csengésre már fel is vette:
- Szia Rob! Ne haragudj, hogy zavarlak titeket! Nem akartam… - kezdett bele a bocsánatkérésbe Jennie, de félbeszakítottam.
- Szia Jennie! Kriszti vagyok… és Rob nevében is mondhatom, hogy semmi baj! Nem zavartál! Mondd csak… - mondtam a telefonba, és szándékosan rá sem néztem a mellettem üldögélő, és éppen a tv-csatornákat bőszen váltogató szerelmemre, akinek az arcán cseppet sem a „Nem bánom!” kifejezés ült.
- Szóval… arról lenne szól, hogy… Eve már reggel óta piszkál, hogy szeretne veled lenni egy kicsit. Tudod, megígértem neki, hogy játszhat veled, még a premier előtt, de aztán elvittem őt anyuhoz, így elmaradt. Aztán ma mondtam neki, hogy holnap hazamész, és elkezdett hisztizni, hogy szeretne veled találkozni. Nem lenne probléma, ha egy-két órácskára átugranál? Vagy bármi, csak veled lehessen. Megőrülök! Lassan már jobban szeret téged, mint engem! – mondta Jennie, de a végét ő sem gondolta komolyan, hiszen nevetett egyet.
- Rendben, akkor holnap átmegyek hozzátok! De nem baj, ha Rob is jön? – kérdeztem, és Robra pillantottam, aki még mindig a tv-t bámulta.
- Áh, dehogy baj! Csak akkor valószínűleg Peter lesz itthon, mert engem tuti megöl…
- Jaj, miért ölne? Egyébként amúgy is el akartam menni hozzátok! Búcsú nélkül úgysem utaztam volna el!
- Akkor megnyugodtam egy picit! Peter amúgy is jótékonykodik, a lányok pedig suliban lesznek, utána pedig úgyis kitalálnak valamit, ami miatt a barátnőikhez mennek… úgyhogy Eve és én maradunk itthon, és szeretettel várunk titeket! – mondta.
- Rendben! Olyan 9 és 10 között nálatok vagyunk!
- Okés! De jöhettek előbb is, ha úgy van! 8-kor már fent vagyunk általában! Kriszti… nem is tudom, hogy köszönjem meg! Úgy szégyellem magam, amiért hozzánk kell jönnöd, mikor Robbal lehetnél kettesben…
- Ne köszönd! Egyébként pedig egyértelmű, hogy átmegyek Eve-hez! Imádom a kislányodat!
- Mi is imádunk téged! Na de… akkor jók legyetek, és holnap gyertek! Sziasztok, és jó éjszakát!
- Rendben! Szia-szia! És nektek is jó éjt! – köszöntünk el.

Miután letettem a telefont, kitettem a mellettem levő kis szekrényre, és Robhoz fordultam.
- Holnap át kell mennünk Jennie-ékhez… Hiányzom Eve-nek!
- De nekem is hiányzol! – mondta, és olyan arcot vágott, mint egy morcos kisfiú, akitől éppen elvette egy másik gyerek a kisautóját.
- Te is nekem édes, de… Eve egy 3 éves kislány! Te pedig már kicsit idősebb vagy! Nem szabad kisajátítanod, különben… vele kell szembenézned! – mondtam komolyságot erőltetve magamra, de nem ment sokáig, mert aztán elnevettem magam.
Rob is elmosolyodott, és a telefonbeszélgetésem óta most nézett rám először. A szeme szó szerint ragyogott, de a mosoly addigra eltűnt az arcáról.
- Szeretlek! – mondta olyan hangon, hogy az eddig normálisan dobogó szívem azonnal félre kezdett verni. Ahogy egyre jobban elvesztem a tekintetében, a tenyerem is izzadni kezdett, és ebben a pillanatban semmi, és senki másra nem vágytam jobban, mint rá! Erről azonban a lehető leggyorsabban le kellett mondanom…
- Én is nagyon szeretlek! – mondtam én is, majd közelebb hajoltam, és a szájára tapasztottam az ajkaimat. Édes, gyengéd csókolózásba kezdünk, de ennél tovább nem mentünk.

Miután szétváltak ajkaink, és mosolyogva, szerelmesen gabalyodtunk össze, úgy nagyjából fél órás tv-nézés után először Rob, majd én merültem édes álomba…