43. fejezet - Mintha...

Sziasztok kedves bloglátogatók és olvasók! :)

Megérkeztem az új résszel, ami igazából nem annyira izgalmas, de talán nem is olyan nyugis, mint az előző volt! Ez amolyan arany középút! :P
De azért remélem tetszeni fog, és sok-sok hosszú és kifejtős kommentet fogok kapni! :)

Jó olvasást!
Pussz,
Sabyna

***

18-a reggel. Egy újabb csodálatos nap kezdete, hiszen Rob mellett ébredtem… viszont másrészről egy szomorú nap is, hiszen ma este visszarepülök Londonba! Rob pedig holnap New York-ba utazik, a New Moon ottani premierjére! Na de ne is búslakodjunk, hiszen lassan, de biztosan közeledik a Karácsony, amikor újra együtt lehetünk!

Ahogy megbeszélgettem magamban a dolgokat, akkor kezdett csak a testem is magához térni, így megéreztem Rob kezét a derekamon. Óvatosan hátrapillantottam, és elmosolyodtam, amikor megláttam a kesze-kusza tincseit, és az édes, helyes, ugyanakkor tökéletesen nyugodt arcát. Figyeltem, ahogy szépen, egyenletesen veszi a levegőt, mindezt pedig annak bizonyítékaként, hogy még mindig alszik.

Szépen lassan, ügyelve arra, hogy véletlenül se keltsem fel, megfogtam a kezét, és a hátam mögé, az ágyra fektettem. Aztán lehajtottam magamról a takarót, és lábujjhegyen elosontam a fürdőszobáig. Becsuktam magam mögött az ajtót, és amennyire csak lehetett, csendben elvégeztem a reggeli teendőimet.

Miután végeztem, még mindig teljesen hangtalanul átlopakodtam a nappaliba, és kiválogattam a ruháimat, amit Jennie-ékhez veszek fel ma. Mivel valószínűleg nincs kint rossz idő, így egy kényelmesebb farmert, egy fekete, háromnegyedes ujjú felsőt, és hozzá egy fekete övet választottam. Valószínű úgysem fogok futkosni Eve után, úgyhogy simán felvehetem ezekhez a fekete csizmámat. Még jó, hogy hoztam magammal…

Visszatipegtem a fürdőszobába – a változatosság kedvéért most is lábujjhegyen –, majd felkapkodtam magamra a ruháimat. Végül nem maradt más hátra, mint hogy megfésülködjek, és fújjak magamra pár szusszantásnyit a parfümömből.
Azt hittem, hogy már késésben vagyunk, de mikor rápillantottam az órára, ami csak picivel több, mint 7 órát mutatott, elcsodálkoztam. Biztos az időeltolódás zavart meg egy kicsit!

Minden esetre nem töltöttem hasztalanul az időt, hiszen elkezdtem összerendezgetni a cuccaimat. 18 órakor indul a gépem, és ha Jennie-éktől visszajövünk a hotelbe, biztosan nem lesz már se időm, se kedvem pakolászni. Ahogy hajtogattam a ruháimat, és a premieren viselt kiegészítőimet is elraktam – igen, csak a kiegészítőket, mert a ruhám még mindig nem tudom, hol van –, hatalmasat szúrt a hasam. Olyan hirtelen lépett fel a nyilalló fájdalom, hogy le kellett ülnöm. Fogalmam nincs, mi történhetett, hiszen nem szokott ilyen előfordulni… de végülis lehet, hogy csak rosszul léptem, vagy akármi! Ezekben a napokban amúgy is érzékenyebb mindenki…

Mikor már elmúlt a fájdalom, beraktam a poggyászba a még kint maradt dolgokat, és éppen húztam be a cipzárját, amikor a semmiből hirtelen két kéz vándorolt a hasamra. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, de most valahogy mégis mintha számítottam volna rá… vagy nem is tudom! Kiegyenesedtem, de még mindig nem néztem hátra. A következő másodperc-töredékben pedig megéreztem Rob ajkait magamon. Egyetlen árva szó nélkül, először a nyakamat kezdte el csókolgatni, majd elfésülte a hajam az útból, aztán kicsit lejjebb tolva a vállamon a felsőmet, ott folytatta a kényeztetést. Behunytam a szemem, és megpróbáltam hang nélkül élvezni, amit csinál. Olyan lágyan puszilgatott, hogy minden egyes idegszálamat pattanásig feszítette vele. Ez a megmagyarázhatatlan érzés olyannyira a hatalmába kerített, hogy nem tudtam véget vetni a helyzetnek, vagy akár még komolyabbra fordítani azt, így csak a hasamon fekvő kezeire tettem az enyémeket, és megszorítottam egy kicsit.
- Jó reggelt… kicsim! – szólalt meg végül, két puszi között.
- Jó reggelt… neked is szívem! – válaszoltam, csak éppen az én hangom mástól akadt el.
Ekkor azonban nem bírtam tovább türtőztetni magam: megfordultam a karjai között, és szenvedélyesen vettem birtokba a száját. Hosszan, egymás ajkainak, és nyelvének minden apró rezdülését kiélvezve csókolóztunk.
- Hm… tudnám élvezni, ha minden egyes reggel így köszöntenél! – mondtam mosolyogva, miután megszakítottuk a csókunkat.
- Én pedig azt tudnám elviselni, ha minden köszöntés után hasonlóan reagálnál! – vigyorgott vissza, és nyomott egy puszit a számra.
- Hát, azt hiszem, tudnék máshogy is reagálni… – mondtam incselkedő, mégis vágytól fűtött hangon, és elkezdtem egy ujjal simogatni a mellkasát, majd a hasát.
- Tudom, de… azt hiszem, hogy lassan jelenésünk lesz, én pedig még egy szál gatyában vagyok! – mondta, és lefogta a kezeimet. Már megint terel… nem hiszem el!!!
Adott egy-egy puszit a kezemre, majd a számra, aztán elengedett, és elindult a hálószobába. Természetesen közben eszeveszettül túrta a haját.
Nem baj, Robert Thomas Pattinson! Ezt még visszakapod! – esküdtem bosszút magamban, és alig láthatóan, ördögien elmosolyodtam. Addigra ő eltűnt a másik szobában, én pedig megfordultam, és becipzáraztam a csomagom.

Míg Rob öltözött, én kicsit megigazítottam az ágyat, és kinyitottam a teraszajtót is. Kellemes idő volt kint… jól választottam ruhaügyileg!
Robert pont abban a pillanatban lépett ki a fürdőszoba ajtaján, amikor én beléptem a szobába a teraszról. Akarva-akaratlanul végignéztem rajta, és mosolyogva nyugtáztam, hogy most valamilyen úton-módon tökéletesen jól válogatta össze a ruháit! Fekete farmer, fehér póló, és sötétkék kockás ing.
- Nem tetszik? – kérdezte, majd végignézett magán. Gondolom meglepődött azon, hogy megmosolyogtam őt.
- De-de! Nagyon szexi… - gúnyolódtam vele. Igaz, hogy tényleg tetszett, ahogy fel volt öltözve, de azt hiszem, ez is a bosszúm része!
- Hát… ha neked nem is tetszik, a többi nőnek biztosan! – vigyorodott el, majd beletúrt a hajába, és odament a szekrényéhez. Kivett belőle egy fekete kabátot.
- Igen, végülis az a lényeg! – mentem bele a játékba. – Fenn kell tartanod a hírneved!
- Úgy bizony! – válaszolta, miközben igazgatta magán a kabátot. Aztán belebújt a cipőjébe.
Én is felvettem a csizmám, majd felkaptam a kis-táskám.

- Indulhatunk? – kérdezte pár másodperccel később, majd felkapta a szobakártyát, a telefonját, és a napszemüvegét. Míg az előbbi kettőt a zsebébe csúsztatta, addig a napszemüvegét felvette.
- Igen, mehetünk! – válaszoltam, és elindultam kifelé.
- Várj! Kabát, pulcsi, valami? Így fázni fogsz!
- Rob! Ne idegesíts már! Azért, mert te állandóan beöltözöl… kint van vagy 15 fok! Különben is… így jobban fogok tetszeni a pasiknak! – húztam mosolyra a szám végül.
- Ja, értem. Miért nem ezzel kezdted?! – mondta, majd ő is kijött a szobából, és becsukta magunk mögött az ajtót.
Szánt szándékkal nem vártam meg őt, így én előbb értem a lifthez. Megnyomtam a hívógombot, és vártam. Egy nagyon rövid időn belül odaért mellém, majd együtt vártunk. Szólni viszont egyikőnk sem szólt a másikhoz.

Ahogy megérkezett a teljesen üres lift, beszálltunk, és mivel Robhoz volt közelebb a panel, megnyomta a földszint gombját. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, egy szempillantás alatt lekapta magáról a napszemüveget, és anélkül, hogy bármit is tehettem volna, a lift falához nyomott, és szenvedélyesen megcsókolt. Míg az egyik kezével – amiben a szemüvege is volt – a derekam mögé nyúlt, addig a másikkal a hajamba túrt, és úgy húzott közelebb magához. Tüzesen, erőszakosan ízlelgettük egymás ajkait, majd mikor megszólalt a kis csilingelő hang, ami számunkra a földszintre érkezést jelentette, elengedett, észveszejtően szexin elmosolyodott, és feltette a napszemüvegét.
A meglepettségtől csak álltam a falnak dőlve, és fürkésztem az arcát. Ez a csókja… áh! Na, ez pontosan olyan volt, amit még akkor sem tudnék pontosan leírni, ha a világ összes szavát ismerném! Kicsit vad, kicsit gyengéd, kicsit romantikus, kicsit erotikus, kicsit tüzes, és kicsit szerelmes. Ugyanakkor tombolt az erőtől… a dominanciájától! Szeretem, ha ilyen, mert ekkor érzem csak igazán, hogy nő vagyok mellette!

Amint kitárult előttünk az ajtó, ellöktem magam a faltól, és mellé álltam. Ő pedig szó nélkül megfogta a kezem, és összefonta az ujjainkat. Úgy léptünk ki a liftből, mintha semmi sem történt volna. Odasétáltunk a recepciós pulthoz, és Rob szólt az ott álló férfinek, hogy hívjon nekünk egy taxit.
- Két perc, és megérkezik a taxijuk, uram! Addig segíthetek még valamiben esetleg?
- Nem, köszönöm! Kint várunk! Viszlát!
- Viszont látásra! – köszönt el a férfi is, de mi addigra már elindultunk kifelé. Hátrafordultam, és köszönésképpen bólintottam a recepciósnak.
- Miért voltál ilyen? – kérdeztem, ahogy kiértünk a hotel elé.
- Miért, milyen voltam? – kérdezett vissza, és újra mosolyogva, a még mindig összekulcsolt kezünkkel a derekam mögé nyúlt, és közelebb húzott magához.
- Bunkó voltál! Meg sem vártad, még elköszön, vagy hogy legalább én elköszönjek!
- Tényleg az voltam? Én nem vettem észre… - válaszolta, és elindult a szája az enyém felé.
- Nem Rob! – fogtam meg az arcát, és oldalra fordítottam a fejem. Majd folytattam: - Ne legyél ilyen! Ne akard, hogy téged is általánosítsanak a színészek között!
- Jó, de… megvan az okom rá, miért vagyok vele ilyen! – mondta, és elengedett, majd ellépett tőlem egy lépést.
- Miért?
- Hagyjuk! Itt a taxi… inkább menjünk, nehogy elkéssünk! – mondta, és kinyitotta nekem az autó ajtaját, ami éppen abban a pillanatban fékezett le előttünk.

Beültünk, Rob bemondta a címet, majd hátradőlt, és egész úton fogta a kezem. Ezer meg ezer gondolat repkedett az agyamban, hogy miért haragudhat a recepciósra ennyire, de akármilyen lehetőség az eszembe jutott, a vége mindig Kristen lett! Talán ő is azok között volt, akik kirobbantották a „Kristen és Rob egy pár!” mizériát? Hiszen ha azt vesszük, tűz-közelben van… Rob akárhányszor LA-ben tartózkodik, az esetek 99%-ában itt száll meg!

Mire ezt a lehetőséget teljes mértékben átgondoltam, és lecsillapítottam magam annyira, hogy képes legyek csak és kizárólag Eve-vel foglalkozni az elkövetkezendő pár órában, észrevettem, hogy megérkeztünk! Rob fizetett, én pedig eközben kiszálltam az autóból. Ahogy becsuktam az ajtót, nagy örömkiáltást hallottam a hátam mögül, így megfordultam, és akkor vettem észre, hogy Eve szalad felém.
- Szia kis tündér! – köszöntem neki, majd azzal a lendülettel felkaptam őt, és magamhoz öleltem.
- Szia Krisztiii! – köszönt ő is, és már a hangjából hallottam, mennyire örül nekem. A szorongató ölelése pedig csak még nagyobb nyomatékot adott annak, amit már eddig is tudtam. Hiányoztam neki…
- Szia Eve! – köszönt Rob közvetlenül a hátunk mögül, és éreztem, ahogy a karja éppen hogy csak érezhetően átöleli a derekam.
- Szia Rob! – köszönt neki is Eve, de aztán újra azzal foglalatoskodott, hogy a felmérje a tüdőkapacitásomat… vagyis olyannyira szorított, hogy már alig kaptam levegőt.
- Nagyon korán felkeltél, te nagylány! – állapítottam meg. Hiszen még csak jó fél óra múlva lesz 9…
- Már nagyon vártalak titeket! Felöltöztettem a babáimat, és összepakoltam a szobámban is! – újságolta.
- Igen… anya kezének segítségével! Ugye kincsem? – jött elénk Jennie. – Sziasztok! – köszönt.
- Szia! – köszöntünk szinte egyszerre Robbal, akiről időközben eltűnt a napszemüveg.
- Gyertek csak be! Én éppen főzök! Igaz, hogy az ebéd még messze van, de addig csinálhatok szendvicseket, vagy bármit…
- Én nem vagyok éhes, köszönöm! – válaszoltam, és közben letettem Eve-t.
- Azt hiszem, még én sem. – mondta Rob is, és jelentőségteljesen rám nézett. Azt hiszem, kapni fogok még tőle, amiért nem eszem rendesen…
- Gyertek be! Kriszti, feljössz a szobámba? Megmutatom a babáimat, meg a játékaimat, jó? Utána pedig, ha éhesek lesztek, majd én főzök nektek valamit! – mondta, és olyan aranyosan elmosolyodott, hogy ha akartam, sem tudtam volna nemet mondani neki.
- Persze, menjünk! – válaszoltam, és ránéztem Robra. Ő csak mosolygott, és bólintott.
- Majd addig Rob segít nekem a konyhában… - szólt közbe Jennie is, és az említett mellé állt.
- Hát, azt hiszem, ez nem valami jó ötlet! – hallottam Rob hangját, de addigra Eve már behúzott a házba.

Felmentünk a lépcsőn, és végigmentünk a folyosón. Majd az egyetlen nyitott ajtajú szobába léptünk be. Tipikus gyerekszoba volt, mégis elvarázsolt. Élénk színek, polcok tele játékokkal, hintaszék, és az elmaradhatatlan plüss Malacka. Mondjuk igazából, ami meglepett, az, hogy nem volt minden egyes eleme a szobának rózsaszín, és első pillantásra egyetlen egy Barbie-babát sem láttam sehol.
- Ez itt a szobám! – tájékoztatott Eve. – Ülj le ide, és én bemutatok mindenkit egyesével! – húzott az ágyához. Leültem, és vártam a felvonulást.

Eve szó szerint minden egyes babáját, plüssét bemutatta, sőt… még volt egy-két „Én kicsi pónim” lovacskája is, amiknek szintén külön neveket adott. Miután végighallgattam a felsorolást, elém állt, és a nagy hévtől kicsit gyorsabban véve a levegőt, megkérdezte:
- Kriszti, te tényleg elmész ma haza?
- Igen Eve, el kell mennem. Tudod, én iskolába járok, és sok olyan dolgot kell csinálnom jövő héten ott, amik nagyon fontosak! - mondtam, és próbáltam oly módon elmagyarázni, hogy ő is megértse. Elszomorodott.
- És Rob is veled megy?
- Nem! Neki itt kell maradnia… - mondtam, és most rajtam volt a sor, hogy elszomorodjak.
- Olyan sokáig távol leszel, mint amennyire apu szokott tőlünk?
- Igen! – semmi értelme nem lenne, ha nem mondanék neki igazat. Hiszen a korához képest nagyon is értelmes kislány, így biztos magától is rájönni… ezért úgy voltam vele, hogy őszinte leszek!
- És ha nektek is lesz kislányotok, akkor is el fogsz menni? – kérdezte, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.
- Nem! Akkor már biztosan nem! – igazából ez a válaszom még szorulna némi magyarázatra, de inkább hagytam függőben a dolgot.
- És ha lesz kisbabátok, játszhatok majd vele?
- Természetesen! – válaszoltam, és elmosolyodtam. Nem mondom, hogy nem kalandoztak el a gondolataim a jövő ezen szakasza felé, de gyorsan el is hessegettem mindenféle ábrándozásomat. Akárhányszor felmerült a baba-téma, szinte rögtön fel is jött az agyamban egy kis, piros vészvillogóval ellátott figyelmeztető-tábla, miszerint „Még korai!”.

A másik dolog pedig, ami sikeresen elterelte a gondolataimat arról, hogy álmodozhassak, Jennie hangja volt.
- Kriszti, még mindig nem vagy éhes? Robnak már csináltam szendvicset, te kérsz valamit esetleg? – kérdezte.
- Öhm… nem! Még mindig nem vagyok éhes! De azért köszi! – válaszoltam mosolyogva.
- Rendben! De amint éhes leszel, szólj nyugodtan! – mondta, és kiment a szobából.
- De én ugye főzhetek neked? – kérdezte Eve.
- Hát… ha te főzöl nekem, akkor azt biztosan megkóstolom! – mondtam.
- Jó, akkor menjünk le a konyhába. Anya azt mondta, a szobámban nem főzhetek! Azért van a konyha…

Eve megfogta a kezem, és elindult velem ki a szobából, majd le a lépcsőn. Ahogy leértünk, megláttam Robot, aki éppen akkor fejezte be az evést, valamint Jennie-t is, aki egy pohár kólát vitt neki az asztalhoz.
- Ide ülj le! Mit kérsz? – kérdezte Eve, miután leültetett a kanapéra.
- Hm… azt hiszem, most egy kis csirkeleves jól esne. – mondtam. Igazából abszolút nem voltam éhes, de a játék, és Eve kedvéért úgy csináltam, mintha…
- Rendben! Akkor úgy fél óra, és kész lesz! Addig várj itt! – mondta, és elviharzott.

Ahogy Eve elment, én csendesen üldögéltem, és pihentem. Hátradöntöttem a fejem, lehunytam a szemem, és megpróbáltam semmire sem gondolni, amikor éreztem, hogy szépen lassan besüpped mellettem a kanapé, és ezzel egy időben elérte az orromat Rob kicsit fűszeres, férfias parfümjének csábító illata is.
Nem nyitottam ki a szemem, hiszen tudtam, hogy ő az, egyszerűen csak elmosolyodtam, és a vállának döntöttem a fejem. Pár pillanattal később pedig éreztem, hogy átölel.
- Megismerted Eve összes babáját, maciját, póniját, kutyáját, és cicáját? – kérdezte halkan.
- Igen! De te honnan…? – kérdeztem vissza, de éreztem, ahogy elmosolyodik.
- Nekem is bemutatta mindet még akkor, amikor először jártam náluk.
- Áh, értem! De olyan édes, és olyan átéléssel mutogatta őket!
- Igen, tudom! Viszont ahogy elnézem, eléggé kimerített…
- Egy kicsit! Sok kérdése van, nekem pedig folyamatosan forog az agyam, hogy mégis hogy mondjam el neki úgy, hogy megértse… – mondtam, és sóhajtottam egy aprót.
- Úgy foglalkozol Eve-vel, mintha a te lányod lenne. Tökéletes anya leszel, kicsim! – mondta, és lágyan megpuszilta a fejem.
- Mintha a miénk lenne, apuci! – válaszoltam, majd felnéztem rá, elmosolyogtam magam, és egy aprócska puszit nyomtam a szájára.

Pár percig csak így ültünk, teljesen csendben, amikor Rob ismét megszólalt.
- Egyébként van egy meglepetésem! – mondta.
- És mi lenne az? – kérdeztem vissza, de nem mozdultam meg. Az izgalom viszont egy szempillantás alatt elárasztotta az egész testemet.
- Amíg nem találkoztunk, voltam egy meghallgatáson. Olyannyira jól sikerült, és a forgatókönyv is annyira megtetszett, hogy aláírtam a szerződést. A filmet pedig februártól forgatjuk…
- Hol? – ültem fel a kanapén, és azonnal felé fordultam. Idegesen néztem rá, hiszen a fejemben rögtön valami távoli ország jelent meg. Vagy egy másik kontinens…
- London, és Budapest! – mondta, és az eddigi komoly ábrázatát egy sugárzó mosoly váltotta fel.
- Ez komoly? Londonban fogsz forgatni?? És Budapesten is??? Istenem! Annyira szeretlek! – mondtam, és hatalmas, cuppanós puszit nyomtam a szájára, majd továbbfejlesztve azt, egy hosszú, szerelmes, nyelves csókban forrtunk össze.

Miután pár perc, forró csókolózást követően rájöttünk, hogy ezt talán mégsem kellene – főleg nem Jennie-éknél –, szétválasztottuk az ajkainkat, és újra a szemébe néztem. Azt vártam, mikor jelenti be, hogy csak viccelt… de a keresett csalafintaság nem jelent meg a tekintetében!
- Viszont ha már itt tartunk, lenne még egy kérdésem! – mondta, és elmosolyodott újra. De úgy, hogy most szinte a szemei is gyémántként ragyogtak.
- Éspedig? – kérdeztem vissza.
Egy lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott, majd vett egy mélyebb levegőt, és végre elszánta magát arra, hogy megkérdezze…
- Mit szólnál, ha vennénk egy házat Angliában? – miután feltette a kérdést, körülbelül úgy néztem rá, mint aki még mindig arra vár, hogy megszólaljon. Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan beszél??!! Költözzünk össze? Ez hatalmas előrelépés lenne a kapcsolatunkban… főleg úgy, hogy még csak 3 hónapja vagyunk együtt!

Mikor már egy teljes perc után sem jött ki egy árva hang sem a torkomon, Rob arca elkomorult, és újra megszólalt.
- Azért gondoltam, mert amúgy is sokat leszek Londonban a jövő év első felében, így legalább sokat lehetnénk együtt. De ha te úgy gondolod, hogy még ez is korai, én megértem… - mondta, és a végén lehajtotta a fejét.
- Nem… Rob! Én… - fordultam felé, és kezdtem volna bele a válaszadásba, amikor hirtelen megjelent Eve.
- Kriszti! Kész a leves…

***
Kriszti ruhája, és Rob

Eve szobája, és a konyha

+ a ház, és a nappali