Meglepetés különkiadás!

Sziasztok!
Nos íme, az én kis meglepetés különkiadásom! Ebben a „fejezetben” a ’Csajos nap’-ban levő dolgokat mutatom be nektek! Remélem tetszeni fog! :) /a képekre kattintva megnézhetitek nagyobban is!)
Először is kezdem Kriszti, Angi, Nelli és Szilvi party ruhájával!
1. Kriszti – pontosan így nézett ki (ő van a képen)!
2. Angi – ilyennek képzelem Angi esti ruháját, és a karkötő(ke)t is, amit felvett hozzá!
3. Nelli – így képzelem, ahogy Nelli felöltözött estére!
4. Szilvi – ilyennek képzelem Szilvi ruháját, csak még képzeljetek el hozzá egy fehér, bokáig érő legginget is!

Ezeket a kabátokat viselték hozzá:
1. Angi
2. Kriszti
3. Szilvi
4. Nelli

Most pedig a többi:
Ilyen a szórakozóhely – név szerint a ’Vendome Mayfair’ –, ahova Krisztiék mentek:
1. tánctér
2. ahova a pincér kísérte és ültette Krisztiéket!

/Ez a hely egyébként valóban létezik, így néz ki belülről, és valóban pár percre van a Ritz Hoteltől!/

Ilyennek képzelem a pincér srácot a klubból, aki odakísérte őket a helyükre, és akivel Nelli sokat beszélgetett:

Keira Knightley és a barátja a klubban:

Ilyennek képzelem a színészt, aki odament Krisztihez és Szilvihez, és nem tudtak rájönni, hogy ki ő:

Tehát így képzeltem el azokat a ruhákat, személyeket, és helyeket, amiket leírtam a fejezetben! Remélem nem okoztam csalódást, és valahogy így képzeltétek őket a leírás alapján is!
Pussz mindenkinek, és szerdán jövök a 8. fejezettel!
Üdv,
Sabyna

7. fejezet - Csajos nap

Másnap reggel, illetve délelőtt 9-kor keltünk fel. Szerencsére nem kellett már időre ébrednem, meg ilyenek, mert a mai naptól kezdve teljes mértékben belevethetem magam én is a jól megérdemelt nyaralásba.
Mikor kinyitottam a szemem, felültem, és körbenéztem, Szilvi megint nem volt mellettem. Gondoltam megint Zolival beszél, vagy beszélt telefonon. Mivel nem hallottam hangokat a társalgónkból, így gondoltam, Angi és Nelli még a szobájukban lustálkodnak, vagy éppen készülődnek. Angi mondjuk nagyon jó alvó, szóval, ha ő előző nap 8kor is fekszik le, egészen másnap délig képes aludni. Nelli viszont a munkája miatt már hozzászokott a korai keléshez, de azért ha otthon van, 8 – fél 9-nél előbb ő sem kel fel, általában.
Ahogy ezen méláztam, már hallottam is egy kopogást, és egy „Szia”-t Nellitől. Így hát eldöntöttem, hogy én sem lustálkodok tovább. Felkeltem, és átmentem a társalgóba.
Köszöntem a csajoknak – idő közben teljesen kómás fejjel megérkezett Angi is –, és beszélgettünk egy kicsit. Már örültem annak, hogy sikerült kivernem Robot a fejemből, amikor Angi egy hatalmas ásítás után megkérdezte:
- Te Kriszti, figyu már. Álmodtam, vagy tegnap tényleg együtt kávéztunk Robert Pattinsonnal? – kérdezte álmos hangon, és közben dörzsölgette a szemét.
- Nem, nem álmodtad. Tényleg találkoztunk vele, illetve a barátaival. De nem hagyhatnánk már ezt a témát?
- Hülyéskedsz Kriszti??? – szólt közben Nelli fennhangon. – Pattanjunk le a témáról, amikor több száz, sőt, több ezer lány arról álmodik, hogy egyáltalán csak ránézzen Rob. Veled, illetve velünk meg együtt kávézik, és sőt mi több, még a számodat is elkéri… és mi szakadjunk le a témáról????
- Először is, nem kérte a számom, én adtam meg. Másodszor pedig, hiába is reménykedtek, úgysem lesz köztünk semmi. Még ha akarná sem!
- Na és miért nem? – szólt most már közbe Szilvi is, aki közben rendelt a szobába reggelit.
- Na jó lányok. El kell nektek mondanom valamit. Tudom előre, hogy utálni fogtok érte, de nem tudok mit tenni. – kezdtem bele. – Szóval, aznap este, mikor Erikkel találkoztam, borzalmasan összevesztünk. Ugyanis ő, mikor elbúcsúztunk a lakásom előtt, megcsókolt – erre a lányok egy emberként szisszentek fel – én viszont megmondtam neki, hogy még mindig nem akarok kapcsolatot. Erre ő olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy ez csak kifogás, és hogy majd ha eljövök Angliába, itt találjam meg a boldogságot.
- Áh, ezt ő sem gondolta komolyan. Hiszen egy hét alatt, még ha akarnád, sem tudnál összejönni úgy egy pasival, hogy az komoly legyen… - mondta Szilvi, és közben ingatta a fejét.
- Igen, egy hét alatt nem is. De van egy dolog csajok, amit nem mondtam el, mert még én sem tudtam, illetve még most sem tudok semmit biztosra. Azt sem tudom, hol kezdjem, vagy hogy mondjam el… Na de belevágok a közepébe, így lesz talán a legjobb. Tehát… én nem csak egy hétre jöttem Londonba. Illetve most egy hétre jöttem, de ha minden jól megy, szeptembertől ideköltözök. Jelentkeztem a Cambridge jogi karára, és nagy esély van rá, hogy felvesznek. És ha bejutok, akkor a 3. évemet már ott kezdem. Valamint a Dunstan & Dunlevy-hez sem csak erre az egy alkalomra jöttem, mert ha itt fogok tanulni, akkor náluk fogok dolgozni, részmunkaidőben. Rettentően sajnálom lányok, hogy eddig vártam arra, hogy mindezt elmondjam, de egyszerűen soha nem volt megfelelő az alkalom. Vagy amikor el akartam mondani, mint például tegnap a kávézóban, összefutottunk Robékkal, és megint elmaradt a beszámolóm. Annyira szégyellem magam… - meséltem el, és közben mérhetetlenül mérges, és ugyanakkor nagyon szomorú is voltam.
- Oh, Jézusom, Kriszti. Ezért őrlöd magad? Jaj, istenem, annyira szeretlek! – jött oda hozzám Szilvi, és átölelt. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy haragudni fogunk rád? Nagyon jól tisztában vagyunk vele, hogy mik a terveid, és hogy ehhez nem maradhatsz örökké otthon.
- Hidd el, nagyon örülünk annak, hogy így sikerült előrelépned, még akkor is, ha ezért el kell jönnöd Magyarországról, és egy percig se hibáztasd magad, vagy légy szomorú. Megértetted?! – mondta Nelli játékos fenyegetéssel, és jött oda hozzám ő is, majd megölelt. Aztán pedig Angi szaladt oda hozzám, és olyan erősen megölelt, hogy azt hittem, összeroppan valamelyik bordám.
- De azért nagyon remélem, hogy nem felejtesz el minket, és legalább egy héten egyszer, de inkább kétszer… vagy háromszor felhívsz majd. – mondta szipogva, és közben egy kis mosolyt is elejtett. Igen, attól függetlenül, hogy ő szerette magát a legjobban mutogatni, és ő volt a legnagyobb pasi faló is négyünk közül, ezzel párhuzamosan ő volt a legérzékenyebb is.
- Jaj, lányok, annyira imádlak titeket. Most, hogy így késve is mondtam el, még így is csak bíztattok, és támogattok. Nem is tudom, mit mondjak. – mondtam teljesen elérzékenyülten, és még egy könnycsepp is kicsordult a szememből, amit gyorsan letöröltem. Majd odaléptem a lányokhoz, és egyszerre mindhármukat átöleltem, amennyire csak tudtam.
- Így legalább egy jó kis csajok napot tarthatunk ma, és mindezt megkoronázhatjuk egy hatalmas bulival este! Mit szóltok? Ez lehet egyfajta elő-búcsúbuli is neked, Kriszti. Hm? – dobta fel az ötletet Szilvi.
Éppen válaszolni akartam, amikor egy kopogást, és egy „Megérkezett a reggelijük, hölgyeim!” mondatot hallottam meg a szobaajtónk elől.
- Áh, itt is a reggeli! – mondta Szilvi, és ezzel a lendülettel elsietett az ajtóhoz, hogy kinyissa. A felszolgáló betolta a kis kocsit, és már ment is. – Akkor most együnk, aztán pedig belevethetjük magunkat a londoni forgatagba. – tette hozzá, és nem is kellett kétszer mondani. Már farkas éhes voltam. Evés közben azért beszélgettünk még egy kicsit a kiköltözésemről. Azt is elmondtam a lányoknak, hogy a cég még lakást is biztosít nekem addig, amíg náluk dolgozom. Így hála nekik, nem kell albérletet keresnem, vagy akár kollégiumba mennem.
Miután megreggeliztünk, Nelli és Angi visszamentek a szobájukba, hogy felkészüljenek a mai barangoláshoz. Szilvi és én is így tettünk. Átengedtem Szilvinek az elsőbbséget, miszerint övé lehet a fürdőszoba. Én pedig addig felhívtam anyut. Elmondtam neki, hogy minden rendben van. Elmeséltem neki a cégnél történteket részletesen, illetve azt is, hogy ma csajos napot tartunk, de Robról nem meséltem. Majd otthon.
Amint letettem a telefont, elindultam, hogy kiválasszam, mit veszek fel a császkáláshoz, amikor csengett a telefonom… A kijelzőn a bátyám barátnőjének a neve villogott. Felvettem:
- Szia Kati! Mizujs? Milyen Korfu?
- Szia Kriszti! Csodálatos. Szavakkal egyszerűen leírhatatlan. Látnod kell egyszer.
- Hát, merem remélni, hogy egyszer én is eljutok… - mondtam nevetve.
- Ne haragudj, hogy a nyaralásod közben zavarlak, de valamit muszáj elújságolnom neked! Máté eljegyzett! Istenem, megkérte a kezem! El tudod ezt hinni? – mondta Kati annyira izgatottan, hogy úgy éreztem, menten elájul.
- Micsoda??? Az én bátyám eljegyzett??? Andrássy Mátéról beszélünk most? Aki állandóan azzal jött, hogy ő nem fog megállapodni soha? – kérdeztem tettetett értetlenséggel.
- Igen, pontosan ő. Én is alig tudom elhinni. És tisztára olyan volt, mint a filmekben.
- Igen?? Jaj, kérlek, mesélj! – mondtam izgatottan, és közben leültem az egyik fotelbe, és felhúzva a lábam, kényelembe helyeztem magam.
Kati elmesélte, hogy Mátéval éppen a naplementét nézték, amikor a bátyám odafordult hozzá, és – mint a filmekben –, megfogta a kezét, és letérdelve feltette neki a nagy kérdést. Hát, ha nekem ezt 2 évvel ezelőtt mondják – azóta vannak együtt Katival –, akkor biztosan bolondnak nézem az illetőt. A bátyám ugyanis mindig független típus volt, mint én. Csak ő kicsit extrémebben, ugyanis ő szerette cserélgetni a barátnőit is… khm, elég sűrűn. Egészen addig, amíg Katit meg nem ismerte. De azért annyira még én sem vagyok merész és bevállalós, hogy azt mondtam volna, hogy megkéri majd Kati kezét. Ráadásul ennyire romantikusan, és ennyire titokban. Vagy anyuék tudtak róla? Na, majd ezt megtudakolom.
Körülbelül 10 percet beszélgettem még Katival, aztán elköszöntünk, mert mondta, hogy mennek búvárkodni. Eközben pedig Szilvi is elkészült a fürdőben.
A mai császkáláshoz egy sötétkék farmert, egy fehér háromnegyedes ujjú felsőt, és egy boleró nagyságú sötétkék farmerkabátot választottam. Gyorsan kaptam össze magam, mert mikor még csak fogat mostam, már akkor hallottam, hogy Angi és Nelli megérkeztek.
11 óra után pár perccel már az aulában voltunk, és megbeszéltünk a csajokkal, hogy nem kocsikázunk, hanem tömeg közlekedünk. Így hát nyakunkba vettük a várost.
Először a Madame Tussaud’s-ba mentünk, mert erre már mindhárman nagyon kíváncsiak voltunk. Még én sem voltam itt. Rettentően élveztük a fotózkodást a sztárokkal, illetve a sztárok viaszbábú másaival. Az egyik biztonsági őrt még megkértük arra is, hogy csináljon rólunk egy képet, mint Jack Sparrow körül állunk. Nagyon jó volt!
Ezután azokat a nevezetességeket néztük meg, ami mondhatni kötelező, ha valaki Londonba jön. Itt gondolok a London Eye-ra, a Westminster hídra, és az Apátságra, valamint a Big Ben-re! Fantasztikus volt minden. A lányok is nagyon élvezték.
Amit viszont mindennél jobban vártak, az a vásárlás volt. Attól függetlenül, hogy ők tegnap egész délelőtt ezt csinálták! Angi mondatát idézve: „Minden nap vannak új ruhák, és új leárazások! Semmit sem szabad kihagyni!”. Így hát én sem ellenkeztem. Ez a program – mint várható volt – eléggé elhúzódott, főleg azért, mert tényleg nagyon sok jó ruha, cipő, kiegészítő volt, ami le volt árazva. Így én is bevásároltam. Többek között a ma esti bulira is. Én nem akartam megvenni, de a lányoknak annyira tetszett rajtam, amikor felpróbáltam, hogy már nem tudtam otthagyni. Pedig szerintem elég... hogy is mondjam… feltűnő. A nadrággal semmi baj nincsen egyszerű fehér, de a felső… Hát igen, a felső. Az egy melltartó méretű, „felsőnek” nem éppen nevezhető ruhadarab, amiről kis szálak lógnak le a nadrágom széléig. Ja, igen, és ezüstszínű. Nagyon tetszik, mert tényleg jól néz ki, de ezt inkább Anginak kellene felvennie, mert ő szereti a feltűnést. De végülis most már teljesen mindegy, megvettem, és ezt veszem majd fel este. Vettem hozzá egy ezüst topánkát is, és egy ezüst fülbevalót is.
Szerencsére a lányok sem túl átlagos ruhákat választottak, így nem fogok nagyon kitűnni közülük.
Angi egy lila-fekete szűk, és nagyon rövid, pántos, és mélyen dekoltált ruhát választott, hozzá pedig csak karkötőt fog felvenni.
Nelli egy valamivel visszafogottabb ruhában fog jönni: egy fekete háromnegyedes cicanadrágot vesz fel, és egy fehér, hosszított, nyakba akasztós felsőt. Hozzá pedig nagy, ezüst karika-fülbevalót. Nagyon jól áll neki, főleg az éj-fekete hajához. Minden pasi rá fog pattanni.
Szilvi pedig egy szintén mélyen dekoltált, ezüstszínű ruhát választott, ezüst cipővel. Vett hozzá egy fehér cicanadrágot is, mert könnyen felfázós típus.
A nagy bevásárlásunk után pedig elmentünk a Trafalgar Square-re, és egy étteremben megebédeltünk, illetve inkább már vacsinak számított, mert 6 óra volt. Rengeteget nevettünk, és felidéztük a mai nap viccesebb pillanatait, amikor is egy kicsit körülnéztem. Ekkor jött a megdöbbenés. A vendéglő vendégei közül, illetve páran azok közül is, akik elsétáltak mellettünk – ugyanis az étterem előtt kialakított kis „kerthelyiségben” ültünk –, néztek, ráadásul elég feltűnően. Viszont mikor odanéztem, páran elfordultak, és odasúgtak valamit a szomszédjuknak, de volt, aki még akkor is engem nézett. Engem??? Az lehetetlen. Biztos csak túl hangosak vagyunk. Így egy picit vissza is vettünk a lendületből!
Miután végeztünk, visszasétáltunk a hotelbe, és elkezdtünk készülődni. Nelli és Angi a szobájukba mentek, Szilvi pedig elment lezuhanyozni, én pedig addig letelefonáltam a recepciósnak, hogy tud-e ajánlani a közelben egy jó szórakozóhelyet. Ő pedig felsorolt rengeteget, de mégis a ’Vendome Mayfair’-t ajánlotta. Ez egy VIP klub, vagyis rengeteg híresség megfordul benne, és akárki nem is mehet be. Viszont a Ritz vendégei bármikor bulizhatnak ott.
Rengeteg híresség? – ez volt az első gondolat, ami betolakodott a fejembe. Már megint. De egy gyors „Áh, majd pont ott, és pont ma este. Meg amúgy is… Nem!” gondolattal ki is űztem onnan.
Az öltözködés és szedelőzködés elég sokáig tartott, mert 9 órára készültünk el úgy, hogy már tényleg úgy éreztük, hogy minden rendben van rajtunk, és úgy nézünk ki, ahogy terveztük. Még szerencse, hogy mindegyikőnknél voltak melegebb kabátok, mert estére eléggé lehűlt a levegő. Főleg Angi fázott volna nagyon a mini ruhájában.
Szerencsére a Vendome Mayfair csak pár percre volt a hoteltől, így gyalog is el tudtunk menni, és nem fagytunk meg, nagyon.
Amikor odaértünk nagy meglepetésünkre már tudták, hogy megyünk. Biztos William, a recepciós szólt ide. Végülis logikus, mert így legalább leigazolta, hogy tényleg a Ritzben szálltunk meg.
Ahogy beléptünk, csodálatos látvány fogadott minket. Piros és ezüst fények minden felé, középen egy kör alakú tánctér, a hatalmas terem szélén pedig jó pár beugró rész, VIP részlegekkel, amik gyakran kék színben pompáztak a reflektorok miatt.
Olyannyira „elit” hely ez a klub, hogy még pincérek is vannak. A hely azonban nem olyan, mint például egy átlagos magyar diszkó, hogy lépni is alig lehet, a cigi füstöt pedig ollóval lehetne vágni.
Egy aranyos, a húszas évei közepén járó srác lépett oda hozzánk, és elkísért az asztalunkhoz. Hát, mit ne mondjak, ez nem igazán volt asztalnak nevezhető. Egy U alakban elhelyezett hatalmas, hófehér ülőgarnitúra volt, középen két kis, kör alakú asztalkával. Gyönyörű volt.
- Foglaljanak helyet hölgyeim. Ez az önök részlege egész este. Máris hozom az koktéljaikat. – mondta a pincér, és ezzel el is tűnt. Így mikor feleszméltünk a csodaszép látványtól, levettük a kabátokat, és leültünk. Rá két percre már meg is érkeztek a koktéljaink. Fogalmam nem volt először arról, hogy mi ez, de nagyon finom volt. Éreztem benne dinnyét, egy nagyon kevés barackot, és valamilyen alkoholt is, de nem vagyok annyira jártas az italok terén, hogy ennyiből meg tudtam volna állapítani. Később kiderült, hogy ez a hely specialitása, ami – milyen meglepő – a ’Vendome Myfair’ nevet viseli.
Fél 11ig csak beszélgettünk, iszogattunk, elég jó hangulatunk lett a 2-3 koktéltól, amit az elmúlt másfél órában ittunk. De nem rúgtunk be, csak jó kedvünk volt. Így hát eldöntöttük, hogy megyünk táncolni. Mindhárman imádtunk táncolni, és nem nagyképűségből mondom, elég jól tudtunk is.
Először egyébként azt hittük, hogy retro party van, vagy valami ilyesmi, ugyanis elég régi zenéket adtak. De aztán mondta a kedvenc pincér srácunk, hogy latin party van am este. Imádtuk a latin zenét, főleg én. Angi is imádta, így még az eddiginél is jobban belelendültünk a táncba, amikor felcsendültek a ’Lambada’ dallamai egy nagyon jó kis remixben feldolgozva. Fel is keltettük a figyelmét, és megmozgattuk a fantáziáját egy-két srácnak, amikor Angi és én összesimulva kezdtünk el táncolni. Aztán szétváltunk, nevettünk egy jó nagyot, és külön-külön folytattuk tovább, egy kis körbe helyezkedve Nellivel és Szilvivel.
Az este nekünk hajnal 3ig tartott, mert akkor már úgy éreztük, hogy… sőt, nem is éreztük a lábunkat. Fél 11től meg sem álltunk a táncolásban. Angi táncolt egy-két sráccal az este folyamán, Nelli pedig elég sokat beszélgetett a pincér sráccal, de aztán mindig visszajött hozzánk. Szemmel látható volt, hogy nagyon bejön neki Nelli. Remélem fognak még találkozni, és esetleg lesz is köztük valami, mert hát a munkája mellett neki sincs sok ideje másra. Főleg, hogy most a nyelvvizsgájára készül, és az egyetemi tanulmányaira gyűjt. Ugyanis jövőre szeretne bekerülni a BGF pénzügy és számvitel szakjára.
Szilvi és én pedig legtöbbször ketten táncoltunk. Hozzánk is odajöttek srácok, sőt, egyszer egy színész is. Vagyis szerintünk színész, mert nagyon ismerős volt, de nem tudtunk rájönni, hogy honnan. Rákérdezni pedig nem akartunk.
Egyszer pedig, mikor körbenéztem, nem messze tőlünk, az egyik VIP részlegben, mintha Keira Knightley-t láttam volna a barátjával. Nem ebben sem voltam biztos. Meg úgy igazából nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy a világ legjobb barátnőivel vagyok a világ egyik legjobb klubjában, Londonban, és végre kibulizhatjuk magunkat.
Mikor hazaértünk, gyorsan lemostuk a sminkjeinket, felkaptuk a pizsiket, és mint egy fadarab, dőltünk be a pihe-puha ágyikóinkba.

6. fejezet - A nem várt találkozás

Másnap 7 órakor csörgött a telefonom. Beállítottam előző nap este ébresztőre, de csak azért, hogy véletlenül se aludjak el már az első munkanapomon. Persze a csajok még mindig úgy tudták, hogy ez csak egy „tanulmánykörút” lesz ez nekem… De ma végre elmondok nekik mindent.
Miután ez végigpörgött az agyamon egy szempillantás alatt, kinyomtam a telefont, és kicsit értetlenül néztem az ágyra magam mellé, mert Szilvi nem volt ott. Kikeltem az ágyból és kimentem a szobához tartozó kis társalgóba, és Szilvi ott ült a fotelben felhúzott lábakkal, telefonnal a fülén. Álmos, de azért kérdő szemekkel néztem rá, és ő egy kis mosollyal az arcán, jól artikulálva súgta oda nekem, hogy „Zoli az!”. Így már értettem mindent. Zoli fél 8 körül indul dolgozni, így ilyenkor még tudnak beszélni. Ezért kelt fel ilyen korán. Imádom Szilvit, de szerintem egy kicsit sokat lógnak egymás nyakán a barátjával. Ez mondjuk nem feltétlenül rossz dolog, de én nem tudnám ezt csinálni…
Minden esetre nem elmélkedtem ezen tovább, mert 9-re bent kell lennem a cégnél, és kb. 40 perc az út innen. Inkább legyek ott előbb, mint hogy késsek.
Bementem a fürdőszobába elvégezni a szokásos reggeli teendőket, majd felöltöztem. Az új kosztümömet vettem fel, mint ahogy terveztem, egy rózsaszín ujjatlan felsőt alá, és egy magas sarkú fekete cipőt. Most nem kellett vinnem váltócipőt, mert a Volvo automata-váltós volt, így nincs veszély arra, hogy beakad a cipőm sarka, mikor engedném fel a kuplungot.
Mikor már teljesen elkészültem, Szilvi már nem telefonált.
- Jó reggelt Kriszti! – kezdte, és egy csésze kakaóval a kezében besétált a szobába.
- Jó reggelt csajszi! Jó korán keltél! De nem mondod, hogy csak azért, hogy beszélhess Zolival? – kérdeztem mosolyogva, miközben a fontos dolgokat szedegettem össze, és tettem be a táskámba.
- De igen, Tudod, most megy majd dolgozni, és ma nem sok időm lesz vele beszélni… Egyébként mikor találkozunk, és hol?
- Fogalmam nincsen, hogy mikor, de hogy hol, azt tudom. Van egy jó kis kávézó, nem messze az Oxford Streettől, a Coffee Republic. Ez egy olasz kávézó, és nagyon finom kávé különlegességeket lehet kapni náluk. Mikor 3 éve itt voltam apuval, itt kávéztunk, úgyhogy tuti kis hely… - mondtam: - Amikor végeztem, felhívlak titeket, és onnantól számítva kb. 20 perc és ott vagyok nálatok. Jó lesz így?
- Persze, hogy jó! – mondta, és belekortyolt a kakaójába.
- Egyébként ma úgyis együtt lesztek, lenne két kérésem. Illetve egy tanács és egy kérés. A tanácsom az lenne, hogy mielőtt elindultok, a recepción kérjetek egy térképet! Fontos, mert könnyen el lehet ám tévedni, még az Oxford Street-en is! A kérés pedig az lenne, hogy figyelj oda Nellire kérlek, hogy ne vegye meg a Twilight DVD-t magának! Ugyanis a végtől nem messze van egy áruház, beugrom, és megveszem neki. Ha már nem tudtam elmenni vele moziba…!
- Rendben, odafigyelek majd nagyon. De most szerintem menned kellene, mert el fogsz késni. Fél 8 múlt.
- Oh tényleg. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled! – mondtam, és közben egy nagy puszit nyomtam az arcára. Majd a táskámat felraktam a vállamra, felkaptam a kocsi kulcsot a társalgóban levő dohányzóasztalról, visszaszóltam Szilvinek, hogy „Puszilom a lányokat és majd hívlak!”, és ezzel ki is mentem az ajtón. Mivel a 2.-on voltak a szobáink, lifttel mentem le, így gyorsabb. Leérve az aulába, köszöntem minden alkalmazottnak, akik ott voltak, majd kimentem, és odaadtam a kulcsot a parkoló fiúnak. Körülbelül 5 perc elteltével már hozta is a kocsit, adtam neki egy kis borravalót, és már csüccsentem is be a kocsiba.
Most elég jó volt a közlekedés, így negyed 9-kor már ott is voltam a cégnél. Még szerencse, hogy 3 évvel ezelőtt apuval eljöttünk Nyugat-Kensingtonba, így tudom, hogy hova kell mennem. Leparkoltam a parkolóban, és gondoltam, mivel még sok időm van, elsétálok a bevásárlóközpontba, és megveszem a DVD-t. Így is tettem. Kapóra is jött, hogy meg tudtam venni Nellinek a filmet, mert amúgy is angol nyelvvizsgára készül, így a kedvenc filmjét tudja nézni, és közben még gyakorol is!
Kicsit még körbe is néztem, majd 8:35-kor visszaindultam a céghez. 9 óra előtt pár perccel már ott is voltam.
Bemutatkoztam a recepciós nőnek, aki rögtön be is kísért a főnök irodájába, mert már vártak.
A cégvezető úrnak is bemutatkoztam, egy kicsit el is beszélgettünk a jövőbeli terveimről, esetleges családalapítás, illetve elnézést kérve megkérdezte, hogy van-e barátom. Mondtam, hogy nincs, mert a karrieremet ennél fontosabbnak érzem. Erre ő csak sokat sejtetően mosolygott, de nem szólt semmit.
Mikor befejeztük a beszélgetést, kiszólt a recepcióra, hogy küldjék be Lisa-t.
Lisa Kinsley egy 22 éves, angol egyetemista lány, aki szintén jogot tanul az Oxfordon, és jelenleg gyakorlaton van itt. De mivel már régebb óta van a cégnél, így ő fog kalauzolni engem.
A cégnél töltött pár órám alatt beleláthattam szinte mindenbe: aktákat néztem, beültem egy megbeszélésre, segítettem az egyik ügyvédnek megírni a védőbeszédét, illetve végül, de nem utolsó sorban, Lisa-val is rengeteget beszélgettem. Nagyon-nagyon aranyos lány, és nagyon jó volt arra gondolni, hogy mikor kijövök ide lakni, lesz legalább 1 ember, akire biztosan számíthatok majd a cégnél.
A kis tanulmánykörutam azonban nem tartott olyan sokáig, mert 12kor már végeztem is mindennel. Megbeszéltem a vezetővel, hogy amint megtudom, hogy felvettek-e az egyetemre, felhívom őket, és megbeszéljük, hogy mikor jöhetek. Ami pedig nagyon meglepett, felajánlotta, hogy még egy lakást is kapok, ha náluk fogok dolgozni. Ennek nagyon-nagyon örültem, mert már csak a lakás-probléma volt megoldatlan. Eddig a percig.
El sem hittem, hogy minden ennyire jól megy. Hogy nekem hogy lehet ekkora szerencsém?? Tuti biztos, hogy fog történni valami! Ennyire azért nem klappolhat minden!
Ezen gondolkodtam egészen addig, amíg ki nem léptem a cég kapuján. Gyönyörű idő volt, persze Angliához képest. Nem esett az eső, és néha-néha még a napsugarak is kikandikáltak a felhők közül.
Elővettem a telefonom, és már tárcsáztam is Szilvi számát:
- Szia Szilvi! Most jöttem ki a cégtől, merre vagytok?
- Szia-szia! Épp az egyik ruhaboltban vagyunk, de már éppen indulni készültünk. Akkor 20 perc múlva Coffee Repulic?
- Igen! Tudod, merre van?
- Igen, a portásunk a hotelben megmutatta térképen.
- Rendben, akkor ott találkozunk. Puszi!
- Puszi! – és ezzel le is tette. Én pedig elindultam a végzetem… khm, akarom mondani, a kávézó felé.
Szépen nyugodtan vezettem, egyáltalán nem siettem, mert valahogy sejtettem, hogy a csajok késni fognak. A sejtésem be is igazolódott, amikor kaptam egy sms-t Szilvitől, hogy kb. fél órát késni fognak, mert találtak egy nagyon jó boltot, ahol szinte minden akciós, és beugrottak körülnézni. Még jó, hogy ismertem a barátnőimet, és tudtam, hogy úgyis ez lesz. De talán nem is baj, így egy kicsit egyedül tudok lenni, és fel tudok készülni a mondanivalómra.
Fél 1 környékén értem oda a kávézóhoz, szerencsére pár percre tőle le is tudtam parkolni.
Nagyon hangulatos kis kávézó volt ez a Coffee Republic, legalábbis mikor utoljára itt voltam, az volt. Leültem egy 4 személyes asztalhoz az épület előtt, és rá pár pillanata már jött is a felszolgáló. A kedvencemet kértem tőle, a neve: special cappucino. Ez az ital elég különleges, mint ahogy a nevében is benne van, mert olyan, mint a cappucino, de mégis erősebb annál, de nem annyira, mint egy kávé. Az íze pedig olyan, mint a forró csokié.
Az asztalra ki volt téve egy-két aznapi újság, így elkezdtem olvasgatni, majd egy percre rá már kaptam is az ital-különlegességemet.
Belekortyoltam egyet, majd ismét visszatértem a cikkhez, amit elkezdtem olvasni. Ebben a pillanatban azonban 4 srác jött be a kis elkerített „előkerthelyiségbe”. Tőlem 4 asztallal arrébb foglaltak helyet. Nem is figyeltem volna fel rájuk igazából, hogyha nem vihogott volna nagyon az egyik. Így felnéztem. Először körbenéztem, és meglepődve vettem ésre, hogy nem csak rám vannak ilyen „hatással”. Szinte mindenki őket figyelni, és sokan még sugdolóznak is. Majd az asztaluk felé néztem, és… éppen az egyik sráccal, illetve a napszemüvegével néztem szembe. „Napszemüveg ilyenkor?” - ez volt az első gondolatom. „És ráadásul még baseball-sapka is?” - ez pedig a második. Egy fekete nadrág, és egy sötétkék – fehér csíkos, rövidujjas felső volt rajta, valamint egy szintén fekete bőrkabátot vitt a kezében. Végignéztem a 3 másik srácon is, akik vele voltak, és közülük egy szintén napszemüveget és sapkát viselt, de a másik kettő egyiket sem. „Érdekes” - gondoltam. Jó, nincsen rossz idő, sőt, Angliához képest egészen jó idő van, de azért napszemüveg meg sapka? Sok! Annyira jó idő nincs… Mosolyogtam egyet, még egyszer rápillantottam a srácra, aki az előbb felém nézett – most már nem engem nézett, hanem az előzőhöz képest elég halkan cseverészett a barátaival –, majd újra belemerültem az újságba.
Nem telt bele 5 percbe, és a pincér fölém magasodva várta, hogy felnézzek rá:
- Igen? – kérdeztem meglepetten, hiszen már rendeltem, és lassan már meg is iszom a cappucinomat. Nem értettem, mit szeretne.
- Elnézést kérek a zavarásért hölgyem, de annál az asztalnál – mutatott oda diszkréten, ahol az a 4 furcsa kinézetű srác ült – ül egy fiatalember, aki meg szeretné hívni a hölgyet egy italra. Azt üzente az úr, hogy bártan rendeljen.
- Oh, hát ez igazán kedves, de nem szeretnék már semmit inni, ugyanis amit szerettem volna, már megrendeltem. Mondja meg az úrnak, kérem, hogy nagyon szépen köszönöm a meghívását, de jelen pillanatban nem szeretnék élni vele. Köszönöm!
- Ahogy parancsolja, hölgyem! – és ezzel odament az asztalukhoz, és hatalmas meglepődésemre ahhoz a sráchoz hajolt oda, aki pár perccel ezelőtt engem figyelt. Mert már biztos vagyok benne, hogy engem figyelt, és nem csak errefelé nézett. Kicsit zavarba is jöttem, így visszanéztem az újságba, és felettébb érdekesnek találtam a gazdasági világválságról szóló legújabb cikket. Pedig a legkevésbé sem érdekeltek az ehhez kapcsolódó dolgok. Épphogy csak elolvastam a bevezetését, ismét egy árnyék jelent meg fölöttem. Már éppen mondani akartam, hogy „Még mindig nem szeretnék rendelni semmit!”, amikor felnéztem, és a napszemüveges sráccal találtam szembe magam.
- Szia! Ne haragudj, leülhetek? – kérdezte.
- Szia! Nos, ha szeretnél… - válaszoltam. De miért akar ide ülni? Nem rámenős srác egy kicsit? Na de mindegy, majd meglátjuk, mi lesz ebből.
- Rob vagyok. Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért az előbb csak úgy rád küldtem, illetve a barátaim rád küldték a pincért. Tudod, észrevették, hogy mindig feléd nézelődök, így léptek helyettem. Tudod, én nem szoktam ilyet csinálni.
- Krisztina, és értem. – semmi más értelmes nem jött ki a számon.
- Nos Krisztina, ahogy látom, azért annyira nem döbbentél meg. Úgy sejtem nem én, illetve mi voltunk az elsők, akik ilyet csináltak. Vagy talán mégis?
- Hát, az igazat megvallva ti voltatok. Egyébként, ha már kérdeztél, én is kérdezhetek valamit?
- Persze, csak nyugodtan. – mondta egy – felettébb édes – mosollyal a száján. Megfogtam a csészémet mindkét kezemmel, és az asztalon tartva azt, megkérdeztem:
- Miért van rajtad napszemüveg? Tudom, semmi közöm hozzá, de nincs annyira jó idő, hogy kelljen. Talán hosszú volt az éjszaka? – kérdeztem mosolyogva, és az utolsó előtti kortyot megittam a csészémből. Eközben azonban végig tartva vele a szemkontaktust. Vagyis inkább oda néztem, ahova a szemei közepét gondoltam.
- Nem – mondta, és lehajtotta a fejét. Úgy éreztem, mintha egy picit zavarba jött volna, vagy idegessé vált volna. Nem tudtam eldönteni. – Teljesen más oka van.*sóhaj* Hát igen, ez az én formám! Megismerkedek egy olyan csodaszép lánnyal, mint te, és mindezt napszemüvegben teszem. Szánalmas! – és egy keserű mosoly jelent meg az arcán, amivel még mindig az asztal lapját nézte, az ujjaival pedig a szalvétát birizgálta.
- Hát akkor vedd le. Miért ne tehetnéd? – de mielőtt még bármit is tehetett, vagy mondhatott volna, meg is kaptam rá a választ. Ugyanis egy hatalmas villanás szakította félbe a beszélgetésünket, ami pont mellőlem jött. Ezután hatalmas kiabálások, és még több kattogás és villanás:
„Robert!;Rob!;Nézz erre léci!;Ő az új barátnőd?; Mit szól ehhez Kristen?”, és ehhez hasonlók. Ebben a pillanatban esett le, hogy miért van rajta napszemüveg és sapka. Hát mit ne mondjak, komoly felismerés volt!
Rob csak felpattant, megfogta a kezem, és azt mondta „Gyere velem!”. Én engedelmeskedtem neki, bár fogalmam nincs, miért. Talán mert megijedtem a sok fotóstól? Vagy benne volt valami, ami vonzott? Nem tudom! A lényeg, hogy magával húzott, be a kávézóba. Ahogy mi mentünk befelé, a kávézó tulajdonosa, és 2 pincér jöttek kifelé, és kiabálták a fotósoknak, hogy tűnjenek el innen.
Ahogy beértünk, Rob elengedte a kezem, majd lekapta a szemüvegét, és mélyen belenézett a szemembe. „Gyönyörű szemei vannak!” – gondoltam. Nem is tudom, még soha nem láttam ilyen szemeket. Olyan szürkés-kékek voltak. Csodálatosak. Az elmélkedésemet csak a hangja szakította félbe:
- Istenem! Ne haragudj Krisztina! Én nem akartam ezt. Ezek a nyamvadt paparazzik mindenhol megtalálnak. Kérlek, tényleg ne haragudj rám, én nem akartam ezt! – mondta, és láttam rajta, hogy valóban mennyire sajnálja a dolgot, és ezzel egy időben mennyire rühelli is.
- Nem, dehogy haragszom. Nem te tehetsz róla. De most ennek mi lesz a következménye? Ugye nem lesz velünk tele a holnapi újság?
- Hát, szerintem nem kell holnapig várni. Már ma késő délután az összes internetes sajtó ettől fog fröcsögni. Tényleg sajnálom.
- Na ne! Tényleg??? De miért? És egyébként ki vagy te, hogy ennyire üldöznek a lesifotósok?
- Te tényleg nem tudod ki vagyok? – kérdezte annyira meglepetten, amennyire csak lehet.
- Miért? Szerinted ha tudnám, akkor megkérdeztem volna? – ingerülten szegeztem neki ezt a kérdést. Nem tudom miért, de nagyon felhúztam magam azon, hogy benne leszek az újságban. Úgy érzem, ebből semmi jó nem fog kisülni.
- Robert Pattinson a nevem, és színész vagyok. Azért van ez a felhajtás, mert játszottam egy filmben, ami hatalmas felfordulást keltett, és tiszta őrültek háza van azóta. Nincs olyan ország vagy város, ahol nem lenne Twilight-láz. Most fejeztem be egy új filmem forgatását New Yorkban, és gondoltam, hazajövök egy hétre, hogy egy picit kipihenhessem magam, mert ott is állandóan üldöztek. De úgy látszik, a nyugodt angliai élet is felfordulni látszik. Eddig itt Londonban csak egy-két rajongó jött oda hozzám autogramot kérni, paparazzit soha nem láttam itt. Ezek szerint már itt sem vagyok teljesen biztonságban… - mondta.
Twilight-láz??? Te jó isten, akkor ez az a srác, akit a csajok említettek, és Nelli érte van oda? Hát most már értem, miért. De nem baj, legalább lesz esélye Nellinek, hogy megkaparintsa őt.
- Twilight? Értem. Én nem láttam a filmet, mert nem volt időm megnézni, de azt tudom, hogy barátnőm nagyon szereti. Tudom, hogy ez lerohanás vagy nem is tudom, hogy fejezhetném ki jobban, de nem lenne kedved találkozni a barátnőmmel? Nagyon boldoggá tennéd. Most vettem meg neki a filmet DVD-n, azt is aláírhatnád neki, de persze csak ha ez nem zavar téged.
- Nem, dehogy. És boldogan találkozom a barátnőddel. Így legalább kvittek vagyunk a „rád szabadítottam” dologban… - mondta mosolyogva. – Viszont lenne egy kérdésem. Ha nem baj, csatlakozhatnának hozzánk a barátaim is?
- Persze. Csak nyugodtan.
- Rendben, akkor ülj le itt bent valahol, és én megyek, szólok nekik.
- Rendben. Ott várlak titeket. – mondtam, és mutattam az egyik sarokülős asztal felé, ami talán elég nagy egy 8 fős társaságnak. Közben befutottak a barátnőim is. Leültek, és éppen elkezdtem mondani, hogy kik fognak csatlakozni hozzánk, amikor Rob és a barátai ideértek. Nelli azonnal felismerte a kedvenc színészét, és elengedett egy „Te jó isten!”-emet. Rob erre csak elmosolyogta magát, és elkezdte bemutatni a barátait:
- Ő itt Tom Sturridge – tette a vállát a másik napszemüveget és sapkát viselő srácra, aki levette a szemüvegét, és úgy köszönt felénk. Majd folytatta a bemutatást: - Ők pedig Phil Andarton és Daniel Cleaver. – mutatott a srácokra, mert ők távolabb álltak tőle. A fiúk szintén köszöntek nekünk, majd leültek. Rob érdekes módon mellém csusszant be a sarokülőre. – Én pedig Robert Pattinson vagyok. De kérlek, hívjatok csak Robnak. – mosolygott.
- Most pedig én jövök a bemutatással! – kezdtem bele: - Ő itt Szilvia Heckler, ő Kornélia Szigligeti, ő pedig Angéla Sághy.
- De csak Szilvi, Nelli és Angi. – mondta mosolyogva Angi. Látszott rajta, hogy ő sem közömbös amiatt, hogy egy világsztár ül az asztalunknál, és úgy beszélget velünk, mintha már ezer éve ismert volna minket. Angéla egyébként nagyon szerette a felhajtást maga körül, így nem csodálkoztam volna azon sem, ha élvezte volna a paparazzik fotózását. Ennek ellenére mégis imádom őt.
- Én pedig Krisztina Andrássy vagyok. De csak Kriszti, vagy Kriszta. – mondtam.
Ezek után rendeltünk, és rengeteget beszélgettünk. Azt is megtudtuk, hogy Tom és Rob már kiskoruk óta legjobb barátok, és hogy Tom is színész. Ezért volt ő is úgy beöltözve, mint Rob. Phil és Dan viszont abszolút „hétköznapiak”, ha lehet így mondani, az egyetlen kapcsolatuk a médiával annyi, hogy a barátaik sztárok, és néha őket is lefotózzák. Ez idő alatt Nelli is megkapta az ajándékát, és rögtön kapva az alkalmon, alá is íratta Robbal. Mielőtt azonban átadtam Nellinek a DVD-t, rápillantottam a borítóra, és tényleg Rob volt rajta.
Már 3 óra elmúlt, amikor úgy gondoltuk, hogy mindenkinek mennie kellene, így kifizettük a számlát. Illetve csak szerettük volna, mert Rob fizetett mindent, akármennyire is ellenkeztem. Mikor már kijöttünk és a kávézó előtt elköszöntünk, majd elindultunk a csajokkal a nem messze parkoló kocsink felé, Rob utánam szaladt, és megfogta a karom. Egy picit megijedtem, de valahogy sejtettem, hogy ő az. Csakis ő lehet.
- Kriszta, arra gondoltam, hogy mivel ezen a héten itt vagytok Londonban, és én is itthon vagyok még egy darabig, nem találkozhatnánk valamelyik nap? Egy fagyi, egy mozi, vagy akár csak egy séta? Bármi!
- Hm, végülis miért ne! – mondtam, és ezzel egy időben elő is vettem egy noteszt és egy tollat, ráírtam a nevem és a számom, majd odaadtam neki. – Ha ráérsz, hívj fel. De ha lehet, ne holnap, mert a holnapi nap a lányoké. Tudod, vásárolgatás, este bulizás. Egy csajos nap!
- Rendben. Akkor majd hívlak. Szia!
- Szia! Sziasztok! – köszöntem neki, majd picit elhajolva Rob mellett, köszöntem és integettem a tőlünk olyan 2 méterre álló barátainak is. Majd megfordultam, és csatlakoztam a lányokhoz. Együtt indultunk el a kocsi felé, és közben úgy éreztem, hogy Rob végig követ a tekintetével. Nem tudom, miért, de hátranéztem. És valóban. Rob ott állt, ahol elváltunk, és nézett. Engem nézett. Rámosolyogtam és intettem, ő visszamosolygott és visszaintett, majd előrefordultam, és mentem tovább a lányokkal.
Körülbelül negyed óra múlva már a hotelben voltunk. Leadtuk az autót, és felmentünk a szobáinkba. Én elmentem lezuhanyozni, mikor végeztem, felkaptam egy sötétkék hosszú farmernadrágot, és egy háromnegyedes ujjú bordó felsőt, és kimentem a társalgónkba. Arra számítottam, hogy csak Szilvi lesz ott, de nem. Mind a hárman ott ültek, és ahogy kiléptem a fürdőszobából, engem néztek. Mindhármuknak csillogott a szeme, és szinte láttam benne a hatalmas kérdőjeleket, Angi még mosolygott is. Mondtam nekik, hogy menjünk le az aulában levő étterembe, és együnk valamit. Egyetértettek.
Amint leértünk és leültünk az asztalhoz, Nelli rögtön belekezdett:
- Nem szeretnél mesélni nekünk valamit? – kérdezte mosolyogva.
Én pedig elmondta mindent, a cégnél történtektől kezdve, először a srácok, a pincér, Rob, majd a paparazzik megjelenésén keresztül egészen addig, amíg ők meg nem érkeztek a kávézóba.
Ekkor jöttem rá, hogy már megint nem mondtam el nekik a Londonba költözésemet. „Na nem baj, majd holnap! Lesz rá egy egész napom!” – mondtam magamban.
Olyan 8 óra körül felmentünk a hálószobákba, és ott folytattuk a beszélgetést. Szóba került minden, és mindenki, de a fő téma természetesen Rob és a barátai voltak. Majd 10 óra környékén lefeküdtünk aludni.
Ekkor jött a megdöbbenés, hogy nem tudok elaludni. Folyton csak Robon járt az eszem. Hogy vajon miért hozzám jött oda, és legfőképpen miért nézett úgy, miután elbúcsúztunk. Lehet, hogy…?! Nem, az nem lehet! Ezt csak magamba képzelem, tuti! De Erikről sem hittem el, hogy szerelmes belém, pedig már a vak is látta, csak én nem! De akkor is… egy világsztárnak pont én jönnék be? Amikor itt van a csodaszép barátnőm, Nelli, aki láthatóan oda-vissza volt tőle egész nap? És Angi, aki szintén szebb, mint én, és bevállalós. Áh, képtelenség!
Ezen még tanakodtam magamban jó darabig, és a végén arra jutottam, hogy 1: Úgysem fog felhívni, sokkal több, ezerszer fontosabb dolga van, mint felhívni egy kávézóban megismert lányt, 2: Ha akarna is valamit, nem lesz semmi, hiszen Eriket is kikosaraztam, pedig őt már régebb óta ismerem. Nem fogok összejönni egy sráccal 2 napos „ismeretség” után. Még akkor sem, ha ő Robert Pattinson! Ráadásul nem is érdekel annyira! A másik pedig, hogy ő maga monda, csak egy hétig van Angliában, utána megy vissza Amerikába. Akkor tulajdonképpen mit akarna ő tőlem… Semmit! Illetve semmi komolyat!
Ezzel tehát megnyugtattam magam. Viszonylag gyorsan lezártam magamban a dolgot, ezzel is igazolva azt, hogy nem fogott meg benne semmi igazán. Na jó, a szemén kívül semmi. Eldöntöttem, hogy ha akarna is többet, én nem fogok belemenni! Ezzel végérvényesen befejeztem a róla való elmélkedést, átfordultam a másik oldalamra, behunytam a szemem, és szép lassan elaludtam.

5. fejezet - A várva várt utazás

Másnap reggel az órám csörgésére ébredtem. Álmatlan éjszakám volt, és úgy éreztem, teljesen kipihentem magam, de ebben a pillanatban eszembe jutott a tegnap este. Nem is tudom, hogy alhattam ennyire nyugodtan azok után, ami történt.
Kikeltem az ágyból, megágyaztam, és kimentem a konyhába harapni valamit. Mivel már 8 óra volt, így gyorsan megettem a szendvicsemet, felöltöztem, felkaptam a táskámat, és szép lassan elindultam. Mivel anyuékhoz kb. 1,5-2 óra hossza az út forgalomtól függően, nem siettem. De azért már minél előbb ott akartam lenni. Ráadásul vezetés közben folyamatosan a tegnap esti vitánk jár az eszemben. Igaz, hogy előtte még soha nem vesztünk össze Erikkel semmin, de mégis nagyon aggasztott, hogy még nem hívott fel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő tehet mindenről, vagy hogy meg kellene alázkodnia előttem, de azért mégis számítottam a hívására. Hogy esetleg találkozzunk, mielőtt elindulok, megbeszélni a dolgokat. Nagyon félek, hogy csinált valami hülyeséget. Így eldöntöttem, hogy amint odaérek anyáékhoz, fel is hívom őt.
Az utam teljesen zökkenőmentesen telt, 11-re oda is értem apuékhoz.
Nagy szerencse egyébként, hogy apa is éppen itthon van. Ő is vasárnap indul Finnországba egy tárgyalásra. Így vele is tudok lenni egy kicsit, mert már nagyon hiányzik!
Ahogy megálltam a ház előtt, anyu jött kis az ajtón, és szaladt elém. Olyan szorosan megölelt, hogy alig kaptam levegőt. Időközben apu is kiért, és kivárva a sorát, ő is megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. Ahogy kiszabadultam anya ismételt szorításából, kivettem a táskámat a csomagtartóból, bezártam az autót, és együtt bementünk a házba.
Leültünk a nappaliban, és rengeteget beszélgettünk. Iskoláról, barátokról, amikor pedig apu kiment a szobából, anyu éppen belevágott volna abba, hogy kikérdezzen fiúk terén, de megszólalt a telefonom. Magam mellé tettem le a kanapéra, így mikor lenéztem, rögtön láttam, hogy Nelli az. Felvettem:
- Szia Nelli! Mizujs?
- Szia Kriszta! Épségben odaértél a szüleidhez?
- Igen, persze. Már vagy 2 órája itt vagyok. Éppen beszélgettünk… de miért hívtál?
- Jaj, de haragudj, akkor gyorsan mondom. Szóval, vasárnap 8-kor Ferihegyen találkozunk?
- Igen, a 2B terminálból indulunk majd.
- Okés. Csak ennyit akartam, akkor nem is zavarok tovább! Üdvözlöm a szüleidet!
- Rendben, átadom, de Nelli, sosem zavarsz, és ezt te is tudod! – mondtam neki mosolyogva.
- Na és milyen volt a film? Tegnap a kávézóban, ahol Erikkel voltunk, volt egy csapat lány, valami rajongói találkozó, és ott sikítoztak meg ujjongtak, mert az Alkonyatot nézték. Neked tetszett?
- Istenem, Krisztina! Úgy érzem, szerelmes vagyok. Tudom, hülye vagyok, hogy így 20 évesen ilyet mondok, de a főszereplő srác. Istenem!!! Minden lány ilyen pasit akar! És én is! Ráadásul angol. És képzeld el, most éppen nincs dolgom bent a bankban, és kicsit felmásztam a netre, utánanéztem a magyar rajongói oldalán, és mit találtam?? Na mit??!! Most fejezte be az új filmjének a forgatását, és állítólag hazautazott pihenni egy kicsit Londonba. Csak 16.-a környékén megy vissza Amerikába, mert 17-én kezdik forgatni az Alkonyat 3. részét Vancouverben. Tök jó, nem? Lehet mi is összefutunk vele!
- Nem akarlak elkeseríteni Nellim, de nem nagyon hiszem, hogy ő, mint egy világsztár, olyan helyeken fog megjelenni, mint mi. Úgyhogy nem akarlak lelombozni, de ne fűzz hozzá sok reményt! Meg hát, ha találkozunk is vele, szerinted szóba állna velünk? Nem hiszem!
- Ebben tévedsz. A honlapon azt írják, hogy nagyon aranyos srác, és egyáltalán nincs elszállva magától azért, mert világsztár. Úgyhogy minden esélyem megvan arra, hogy a barátnője legyek! Na jó, ez tényleg csak álom! Meg hát igazából el sem tudnám képzelni, hogy vele járjak. Tudod, nekem más pasik az eseteim. Minden esetre a filmet neked is látnod kell. Amint hazaértünk Londonból, elmegyünk együtt és megnézzük, rendi?
- Rendi. De most mennem kell Nelli, ne haragudj.
- Jaj, te ne haragudj, hogy feltartottalak. De azért még valami. Ha van egy kis időd, hívj fel, mert minden részletet tudni akarok a tegnapi randiddal kapcsolatban. Ne hidd, hogy elfelejtettem! – mondta. Erre nekem egy hatalmas gombóc keletkezett a gyomromban, mert újra lejátszódott előttem a tegnap este, és ismét Erikre gondoltam, és arra, hogy lehet valami baja esett.
Így gyorsan elbúcsúztam Nellitől, és letettem a telefont. Anyu megint bele akart kezdeni az előbb félbe maradt kérdésáradatba, de elnézést kértem tőle, és bementem a szobámba.
Mivel anyu nagyon jól ismer, látta rajtam, hogy valami nincs rendjén, de nem zaklatott, és nem kérdezgette, hogy mi a baj. Inkább hagyta, hogy bemenjek a szobába. Ahogy ismerem őt, később úgyis jön, és megkérdezi.
De addig is, egyedül vagy: én és a gondolataim. Olyannyira egyedül voltam, belemerülve a gondolataimba, hogy elnyomott az álom. Csak késő délután ébredtem fel, vacsorára. De nem tudtam enni semmit, csak egy csésze zöldteát ittam. Hát igen, anyu tudja, mikor mire van szükségem. Apa éppen a nappaliban dolgozott, mi pedig a konyhában voltunk. Anyának elég volt csak rám néznie, és máris dőlt belőlem a szó.
Elmeséltem neki a tegnap estét, a csókot, a vitát, mindent. Ő pedig csak nézett. A végén pedig azt tanácsolta, hogy beszéljem meg Erikkel a dolgokat, és adjak magamnak időt. Jó lesz ez az egy hét Londonban arra, hogy végiggondoljak egy-két dolgot. Mert bizony valamiben igaza volt Eriknek, anyu szerint is.
Ugyanis ő mindig azt mondta, hogy a barát és a karrier összeegyeztethető, csak a megfelelő férfit kell megtalálni. Tehát szerinte is csak kifogásokat keresek. Abból kiindulva pedig, amit Erikről meséltem neki, mindig azt mondta, hogy nagyon is illik hozzám. Viszont most itt van az is, hogy Londonba költözök… Áh, nem is tudom!
De a végén már annyira járt az agyam mindenen, hogy úgy voltam vele, inkább ledőlök, és tv-t nézek. Így elmentem, lezuhanyoztam, felhúztam a pizsimet, és bedőlve az ágyba, tv-t néztem.
Más délelőtt 9-kor ébredtem fel. Fogalmam nincs, mikor nyomott az álom. Vagy olyan uncsi volt a film? Hm, már erre sem emlékszem. Néha kicsit úgy érzem, kezdek bekattanni. Ezért eldöntöttem, hogy ma egész nap a városban fogok császkálni, egyedül. Szeretek néha teljesen egyedül sétálgatni, nézelődni.
Kipattantam az ágyból, felöltöztem, ettem 2 szelet pirítóst, amit anyu csinált nekem reggelire, és 10-kor már ki is léptem az ajtón.
Séta közben eszembe jutott, hogy dobok egy-egy sms-t a csajoknak, hogy akkor holnap mikor találkozunk, és hol. Aztán belevetetettem magam a város szépségébe, és a boltok kínálatának nézegetésébe. Olyannyira belevetettem magam, hogy megláttam egy fantasztikus fekete kosztümöt, és úgy gondoltam, megveszem, amúgy is fog kelleni egy csini ruha az angol céghez. Mikor felvettem, olyan voltam, mint egy nádszál. Amúgy sem voltam molett, de azért annyira vékony sem. Az én 168 cm-hez pontosan jó volt az az 59 kg. De mégis, a kosztüm karcsúsítva volt, a picit térd fölé érő szoknya pedig szintén tökéletes volt, és mintha kifejezetten rám szabták volna. Nem szokásom dicsérgetni magam, de most mégis meg voltam elégedve magammal, nagyon is. Ennek örömére egy másik boltban vettem egy világoskék mini farmerszoknyát is.
Vacsorára értem haza. Anyu meleg szendvicset csinált. Ettem egyet, és beültünk beszélgetni a nappaliba.
A péntek szinte teljesem ugyanígy telt. Annyi különbséggel, hogy csak sétálgattam a városban anyukám társaságában, nem költöttem egy forintot sem, és kaptam egy sms-t Timtől, amiben leírta az autókölcsönző pontos címét, és röviden, hogy hogyan jutunk oda.
Fél 5 körül, mikor hazaértünk, anyu kiment a konyhába összedobni valamit vacsira, én pedig bementem a szobámba és úgy döntöttem, most készen állok arra, hogy beszéljek Erikkel. Így felhívtam. És jött a ledöbbenés: nem vette fel. Még kétszer próbálkoztam, de semmi. Tök jó, erre még idegesebb lettem. Írtam neki egy sms-t, hogy már 3-szor hívtam, és ha ráér, hívjon vissza, mert beszélnünk kell. De aznap nem hívott. És nem történt ez másként következő nap sem.
Szombaton egész nap anyuékkal voltam, és vagy ezerszer elmondták, hogy vigyázzunk Londonban, minden nap telefonáljunk, hogy minden rendben van-e. Mondtam anyunak, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, de nyaralni megyünk, szóval nem azért, hogy a telefonon lógjunk, vagy hogy az járjon a fejünkben, hogy fel kell hívni őket. Anyu viszont tudja, hogy csak viccelek, úgyis fel fogom őt hívni.
Vacsora után még beszélgettünk anyuékkal, elköszöntem aputól, mert ő is elutazik holnap, és 9 körül elindultam hazafelé. Nem siettem, mégis már fél 11-kor leállítottam a kocsit a lakásom előtt. Felmentem, kipakoltam a táskából, betettem az újonnan vásárolt kosztümöt és szoknyát a poggyászomba, nehogy itthon felejtsem. Majd elmentem lezuhanyozni, és lefeküdtem aludni. Egész éjjel csak fordulódtam amiatt, hogy vajon mi lehet Erikkel. Körülbelül 3 órakor aludtam el, de fél 6-kor már keltem is, mert még el kell készülnöm, és legkésőbb 7 órakor el kell indulnom itthonról ahhoz, hogy időben Ferihegyen lehessek. Ráadásul tömegközlekedéssel megyek, mert a kocsit nincs, aki visszahozza. A szomszédom, egy kedves, idős asszony, Teri néni pedig elvállalta, hogy figyel rá. Amúgy is, szerencsére, elég nyugodt környéken lakom, nem igazán kell félni a lopásoktól. De azért jobb félni, mint megijedni.
Elmetrózgattam a Nyugati pályaudvarra, és ott felszálltam az első vonatra, ami Ferihegy felé megy. Már előre megnéztem neten, hogy melyik mikor indul, így nem volt semmi probléma. 8 óra után pár perccel már a 2B terminálban üldögéltem, várva a csajokat. Közben kaptam egy sms-t. Erik volt a feladó. Ahogy megláttam a nevét a kijelzőn, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nincs semmi baja. De akkor miért nem hívott vissza? Ez a gondolat gyorsan el is illant a fejemből, mert már nagyon kíváncsi voltam, mit írt: „Szia Kriszti! Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza, de még nem éreztem úgy, hogy készen állok beszélni veled a történtekről. Ennek ellenére nem akartam, hogy úgy menj el, nem is köszöntem el. Vigyázz magadra az egy hét alatt, és ígérem, ahogy visszajöttél, megbeszélünk mindent. Minden jót & szeretlek. JÓ BARÁTOD, Erik!”. Kicsit letaglózva ültem a széken, és legszívesebben visszahívtam volna őt, hogy mégis miért nem áll készen arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Azonban akkor láttam meg Angit és Nellit. Majd egy-két percre rá Szilvi jött, akit a barátja, Zoli kísért ki a reptérre.
Kiváltottam a jegyeket, mert csak le voltak foglalva, közben Szilvi elbúcsúzott Zolitól. Leadtuk a csomagokat, becsekkoltunk, és fél 10kor már a gépen ülve vártuk, hogy induljunk Angliába.
A gép pontosan indult. A közel 3 órás repülőúton Angi zenét hallgatott, Nelli olvasott, Szilvi kicsit bánatosan nézett kifele az ablakon (valószínű Zoli miatt), én pedig megint, mint az elmúlt napok szinte minden percében, Eriken és az sms-én gondolkodtam. Nem vagyok belé szerelmes, de nagyon szeretem őt, mint barátot, és attól félek az, hogy nem viszonzom, illetve nem tudom viszonozni a szerelmét, a barátságunknak is véget fog vetni.
A gondolkodásomnak már csak a stewardess hangja vetett véget, amikor is bemondta, hogy kacsoljuk be az öveket a leszálláshoz. Milyen gyorsan elrepült az idő…
Leszállva a gépről már meg is csapott minket Anglia különösen hívogató illata. Ezt nem tudja az, aki még nem járt itt, de van valami csalogató a levegőben, valami, ami miatt mindig visszavágyik az ember. Én is már 3 éve várom ezt a pillanatot, akkor voltam utoljára itt.
Felvettük a csomagjainkat, és kiérve a terminálból, beszálltunk egy taxiba, és elmentünk az autókölcsönzőbe. Angi és Szilvi kint megvártak, az autókat nézegetve, amíg Nelli és én bementünk a bérautónk után érdeklődve. Tim tényleg mindent elintézett, mert az autó ráadásul nem is kit állt a többi között, hanem hátul a garázsban. Gyönyörű, csillogó volt, és mintha most hozták volna ki a szalonból. Bill, a tulaj elmondta, hogy egy lízingből visszavett autó, és így fél áron megkapta. Mindössze 6 ezer km-t futott, és 1,5 éves. Nagyon tetszett, főleg a belseje, ami fekete bőr, és faberakásos a műszerfala. De ami a leginkább tetszett benne, hogy jobbkormányos. Mindig is jobbkormányos autót akartam vezetni. Megköszöntünk mindent Billnek, és elindultunk a szálloda felé. Kicsit bele kellett szoknom a bal oldalas vezetésbe a jobb oldalról, de gyorsan ment. Nagyon élveztem. Mivel elég jó idő volt, le is nyitottuk a tetőt, így a csajok is jobban élvezték a kb. fél órás utat a Ritz-ig.
Mikor odaértünk, már akkor érezhető volt, hogy ez egy luxusszálloda, és az is végleg beigazolódott bennünk, hogy fantasztikus egy hetünk lesz itt. Még Szilvinek is sokkal jobb kedve lett, és láttam a szemén, most már semmi kétség, nem bánta meg, hogy eljött.
A parkoló fiú – akinél már rögtön bedobta magát Angi, mondjuk szó se róla, helyes srác – elvitte az autónkat leparkolni, mi pedig félve egy picit, de beléptünk a szállodába. Ami fogadott bekkünket, szavakkal szinte leírhatatlan.
Már az aula, ami fogadott minket, aranyozott volt, és mindenhol méregdrága díszek, kiegészítők voltak. Szinte lélegezni sem tudtam, annyira csodálatos volt. De ahogy végignéztem a barátnőimen, ők is így reagáltak. A csendet Angi törte meg:
- Hmm, ez csodaszép. De nem kéne a szobánkat is megnézni?
- Jaj, de igen. Persze. Menjünk. – ezzel elindultunk mindhárman a pulthoz, ahol egy középkorú, nagyon elegáns és látszólag a szállodához igazodottan igen művelt férfi fogadott minket.
- Jó napot hölgyeim. Miben segíthetek?
- Üdvözlöm. 2 szoba lett lefoglalva nekünk egy hétre. – ez nem túl udvarias válasz volt a kimért és felettébb udvarias kérdésre, de sajnos csak ennyi tellett tőlem. Még mindig el voltam ájulva a szálloda szépségétől, és attól, hogy valóban egy hétig… egy teljes hétig itt fogunk lakni.
- Máris megnézem. Szabadna a nevét?
- Jaj, igen, persze, elnézést. – ocsúdtam fel végre: - Krisztina Andrássy vagyok.
- Oh, igen, tudom. Mr. Tim Fanshaw már ideszólt, hogy 1 óra körül érkeznek. Máris felkísérik Önöket a szobájukba.
- Köszönjük! – eközben a férfi intett két hordárnak, akik már ott is termettek, és megfogták a csomagjainkat. Felkísértek a szobánkhoz, de csak az egyiket nyitották ki. Mondták, hogy a másik rögtön szemben van. Odaadták a 4 kulcsot – illetve kártyát –, és már mentek is. Még borravalót sem fogadtak el. Ezen meglepődtünk, nem is kicsit. Aztán jött a mai napi második rácsodálkozásunk.
A szoba eszméletlen volt. Selymek és 24 karátos arany levelecskék mindenhol, valamint gyönyörű, XVI. Lajos korabeli antik bútorokkal berendezve. Inkább tudtam volna elképzelni egy hercegnőnek, vagy egy királynőnek (nem hiába ’Királynői Szoba’ a neve), mint 4, illetve 2 fiatal lánynak. De igazából mind a 2 szoba egyforma, csak annyi a különbség, hogy más a kilátás.
- Már csak egy feladat van hátra. Ki kivel akar aludni, és melyik szobában?
- Hát, végülis mindegy. – mondta Nelli.
- Akkor én leszek Krisztivel, ha nektek ez nem gond. – mondta Szilvi, és odalépett mellém.
- Rendben. – mondta Nelli. Angi még mindig teljesen le volt nyűgözve a bútoroktól, meg a berendezési stílustól, meg úgy mindentől, így szerintem azt sem hallotta, hogy beszélünk. Én csak ránéztem, láttam rajta, hogy nagyon el van bámészkodva, így visszafordultam Nellihez, és megkérdeztem:
- És melyik szobát kéritek?
- Miért, mi közül lehet választani? –kérdezte mosollyal az arcán.
- Hát, van egyszer ez, - mutattam végig a szobán. – Illetve van a vele szembe levő, ami ugyanilyen. Annyi a különbség, hogy ez – és mielőtt bármit mondtam volna, kinéztem a ablakon: - Wooow… ez… ez gyönyörű! Szóval ez a Piccadilly Circus-re és a Green Park-ra néz,a másik pedig a Hyde Park-ra és a Knightbrige-re.
- Értem. Ezzel most nem mondtál valami sokat, de azt hiszem nekünk jó lesz a másik szoba. – mondta Nelli, és ránézett Angira, aki még mindig nézegette a selymet és az aranyberakásokat. Imádja a lakberendezést, és valószínűleg ötleteket gyűjt magának.
A továbbiakban Angi és Nelli, átmentek a szobájukba, és mindannyian elkezdtünk kipakolni, és valahogy otthonosabbá tenni a szobáinkat arra az egy hétre, amíg itt leszünk. Kitettük a fésülködőasztalra a parfümöket, sminkszereket, fésűt, aztán kipakoltuk a szekrényekbe a ruháinkat. Ez elég hosszadalmas idő volt, mert kb. fél 3-3 óra volt, mire végeztünk. Aztán átmentünk Angiékhoz megnézni az ő szobájukat is. Valóban teljesen ugyanolyan volt, mint a miénk, csak nekünk a függönyök, ágytakaró, huzatok nagyon szép rózsaszínes pirosas volt, az övék pedig aranyszínű. Ezen kívül a bútorok típusai, elrendezései megegyeztek a miénkkel.
Körülbelül egy óra hosszát beszélgettünk a szobájukban, így megbeszéltük azt is, hogy ma este még nem megyünk sehová, hanem jól kipihenjük magunkat és holnap nekiindulunk Londonnak. Illetve csak ők, mert nekem holnap jelenésem van a Dunstan & Dunlevy Attoneys of Law-nál. Már egy kicsit izgulok is, hogy mi lesz.
Így a nap további részét az aulában található társalgó részen töltöttük, ahol megittunk egy-egy koktélt, és rengeteget dumcsiztunk. 9 óra felé pedig felmentünk a szobáinkba, lezuhanyoztunk, és bedőltünk az ágyba. Én – és valószínűleg a lányok is – nagy lelkesedéssel aludtunk el, nagyon vártuk már a másnapot, hiszen holnap belevetjük magunkat az izgalmas londoni életbe. Még nem is sejtettem, hogy mennyire izgalmas is lesz…

4. fejezet - Az esti "randi"

Mikor hazaértem, akkor döbbentem rá, hogy még nem is kajáltam ma. Ledobtam a cipőket az előszobában, a táskámat, a kocsi kulcsot, és kimentem a konyhába. Kivettem a, még tegnapról megmaradt milánóit, és bevágtam a mikróba. Eközben rápillantottam az órára (ami a mikrohullámú sütőn van), és akkor látom, hogy 2 óra. Áh, van még időm! – mondtam magamban. Bementem a szobámba, átvettem egy itthoni ruhát, ami pedig rajtam volt, bedobtam a szennyes kosárba. Hallottam, hogy megáll a mikró, kimentem, bekapcsoltam a konyhában levő kis tévét, és szép lassan elfogyasztottam az ebédemet. Olyannyira lassan, hogy 3 óra volt, mire felálltam az asztaltól. Ekkor eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom Timet az utunkkal kapcsolatban. Kimentem az előszobába, kibányásztam a telefonomat a táskámból, és már ki is kerestem a nevét a névjegyzékből. Hívás.
- Igen? – szólt a telefonba Tim.
- Szia Tim. Andrássy Krisztina vagyok, Andrássy Gábor lánya.
- Oh, sziiaa. Remélem te is jössz apukádékkal Londonban. Nagyon szeretnélek már megismerni, Gábor rengeteget mesélt már rólad.
- Ami azt jelenti, pont ebben az ügyben kereslek. Apuék sajnos dolgoznak, tesómék pedig nyaralnak, így én tudnék csak menni. Illetve nem csak én, hanem vinném magammal 3 barátnőmet is. Ez nem probléma?
- Jaj, viccelsz? Dehogy probléma! Nyugodtan hozzad őket is! Örülök, hogy legalább te elfogadtad a meghívásomat. Egy kikötésem azonban lenne! Az egy hét alatt egy pár órát találkoznod kell velem. Mint már említettem, nagyon szeretnélek megismerni. Ez ugye nem jelent gondot?
- Nem dehogy! Örömmel. – válaszoltam, és közben egy kis mosolyt is elengedtem.
- Aztán sikerült választani, hogy melyik hotelben szeretnétek megszállni?
- Igen, egybehangzó döntéssel született meg a választás. A Ritz Hotelben. De persze csak ha ez nem go… - nem tudom befejezni, mert Tim közbevágott.
- Nem! Én ajánlottam fel a lehetőségeket, így természetesen ott fogtok lakni az egy hét alatt, amit választottatok. Akkor lefoglalom nektek a két királynői szobát. Egymással szembe van a kettő, két különböző, lélegzetelállító kilátással. Na de nem jártatom a szám, majd meglátjátok. De lenne még egy fontos kérdés. Mivel szeretnétek közlekedni?
- Hát, őszintén szólva, erre még nem is gondoltam. A lányok igazából az idejük nagy részét szerintem az Oxford Street-en fogják tölteni, nekem viszont el kell majd mennem egy kicsit messzebb is… Így talán egy bérautó lenne a legjobb.
- Igen, én is erre gondoltam. Van egy nagyon jó ismerősöm, akinek autókölcsönzője van pont a Heathrow mellett. Lefoglalok nektek egyet, rendben?
- Rendben, és ha odaértünk, rendezzük a számlát.
- Nem, természetesen én állom. Veheted ezt… szülinapi ajándéknak! – mondta, a hangjában pedig érezhető volt, hogy mosolyog. – Tehát 4 csinos, magyar lány Angliában. Hmm… Mit szólnál egy új típusú metál fekete Volvo C70 cabrio-hoz? Most a Volvo-k amúgy is nagy dicsőségnek örvendenek, az Alkonyat című film és Edward Cullen miatt. Bár itt nálunk nem annyira jó az idő, hogy állandóan nyitott tetővel lehessen szaladgálni, de hátha arra az egy hétre kivirul Anglia?? Gondolom vezetni te fogsz, így a te nevedre foglalom le, rendben?
A megdöbbenéstől csak egy ’Rendben’-t tudtam kinyögni. Egy vadonatúj Volvo cabrio? Istenem, mivel érdemeltem ezt ki?? Elképzeltem, ahogy ott fogunk hasítani az autópályán nyitott tetővel, vagy akár a belvárosban szép lassan, és mindenki minket fog nézni. Bár én nem vagyok az a „Igen, és akkor is engem nézzetek!” típus, de Anginak biztosan nagyon fog tetszeni. Az álmodozásomból Tim hangja ébresztett fel:
- Krisztina, hallo. Itt vagy még?
- Igen, igen, ne haragudj, csak elkalandoztak a gondolataim.
- Értem. Akkor hagyom is, hogy tovább kalandozzanak. Jövő héten találkozunk. Amikor ráérsz, csak hívj fel, és összefutunk bárhol, bármikor.
- Rendben. Szia.
- Szia és jó utat nektek! – ezzel letette.
Még mindig alig tértem magamhoz. Tudtam, hogy apukám elég befolyásos ember, de hogy ilyen gazdag barátja legyen, aki csak úgy kifizet 4 személyre 2 Ritz Hotelbeli szobát, és még egy autót is kölcsönöz nekünk! És nem is akármilyet… Nah jó, fel kell eszmélnem, nincs idő az álmokra, és gondolatokra. Ébresztőőő Krisztina!!!! Hiszen már alig maradt i… idő????!!!!! már fél 4 volt. Vagyis közel fél órát beszéltem Timmel.
Gyorsan kimentem a konyhába, elmosogattam, és utána előbányásztam egy hátizsákot, illetve a hatalmas gurulós poggyászomat, és elkezdtem pakolászni. Az egyik stóc ruha az, amit anyuékhoz viszek arra a három napra, a másik pedig az egy hetes angol útra kell.
Csak pakoltam, pakoltam és pakoltam. Mikor végre kész lettem, leültem az ágyra, és hátradőltem. Kifulladtam. Ennyi cuccot összeválogatni, mihez mit lehet felvenni, és mihez mit nem. És persze 66-szor átnézni, hogy mindent elraktam-e. Ekkor jutott eszembe, hogy 8-ra jön értem Erik. Ránéztem az órára, és fél 7-et mutatott. Nagy nehezen feltápászkodtam, a poggyászt beraktam a sarokban álló fotelbe, a hátizsákot pedig, amit anyuékhoz viszek, az éjjeliszekrényem mellé. Aztán bevonultam a fürdőszobába.
Lezuhanyoztam, hajat is mostam, megszárítottam, aztán szépen lassan felöltöztem. Mivel egy se nem túl meleg, se nem túl hűvös nyári nap volt, egy rövid farmernadrágot, egy fehér ujjatlan felsőt, és egy lábujjközi papucsot vettem fel. Mire végleg elkészültem, csengett a kapucsengő. Erik volt az. Bezártam az ajtót, és már baktattam is le a lépcsőn.
- Szia Erik! – köszöntem neki, ahogy kiléptem a kapun.
- Szia Kriszti! Nagyon csinos vagy! – és közben végignézett rajtam, alig észrevehetően.
- Oh, köszönöm. Hova megyünk?
- Nem tudom, válassz egy éttermet! – mondta, miközben elindultunk. Kivételesen nem vezettem – és ő sem –, sétáltunk!
- Igazából, tudom, hogy vacsoráról volt szó, de mikor hazajöttem a Toriból, azt hittem, meghalok éhen, így ettem. Ne haragudj rám, kérlek! Viszont ha te é…
- Nem-nem, semmi gond. Akkor egy capuccino?
- Rendben, mehetünk! – mondtam mosolyogva.
Útközben rengeteget beszélgettünk, bár nem mentünk annyira messzire, körülbelül fél óra lassú, nyugodt séta a lakásomtól. Így már csak azt vettem észre, hogy a kis kávézó előtt vagyunk, ahova indultunk. Egy csendes környéken található, és elég nyugodtak az ide járó emberek is. Ezalatt azt értem, hogy nem üvölt a zene, nincsenek részeg állatok, akik beléd kötnek. Néha még a csajokkal is voltunk itt meginni egy-egy kávét, vagy forró csokit.
Bementünk, és leültünk egy üres asztalhoz. Körülbelül 2 perc múlva már ott is volt előttünk egy fiatal lány – valószínű gyakorlaton van –, és felvette a rendelésünket. Majd elment. Erik pedig megtörte a nagyjából 10 másodperces csendet, amit tartottunk a pincérlány távozása után:
- Kriszti, el sem hiszed, mennyire örültem, amikor megkérdezted, hogy ráérek-e. És igazából most egy picit talán örülök is annak, hogy étterem helyett ide jöttünk. Itt többet tudunk beszélgetni.
- Igen, és van is miről. – kezdtem bele a mondandómba: - Az a helyzet Erik, hogy a lányokkal vasárnap Londonba utazom, egy teljes hétre. Holnap reggel pedig apuékhoz megyek, és csak szombat délután jövök vissza Pestre. Ezért is szerettem volna veled ma találkozni. Mindenképpen el akartam köszönni.
- De hát csak egy hét, nem igaz? Azt csak kibírom valahogy! – mondta mosolyogva.
- Igen-igen, de van itt más is… - kezdtem el újra, de a kávézó végében levő „pihenőrészről” (ez egy kicsit elkülönítettebb rész, kanapékkal, és egy tv-vel) egy csapat lány hangos örömujjongása, majd „Oooh”-zása hallatszott. Megmondom őszintén, ez nagyon meglepett, mert mint említettem, ez a hely nagyon csendes és nyugodt. Általában. Pont ebben a pillanatban ért vissza a pincérlány, és letette elénk a csészéket. Éppen indulni akart, amikor megszólítottam:
- Ne haragudj! Megmondanád nekem, hogy mi volt ez a sikoltozás? Szülinapot ünnepelnek? Vagy a vizsgák végét?
- Nem-nem… Az Alkonyatot nézik. Éppen egy rajongói oldal találkozóját tartják, és esti programként engedélyt kértek rá, hogy megnézhessék közösen a filmet. Azt mondták, amennyire tudnak, nem lesznek hangosak. – mondta a pincérlány mosolyogva.
- Értem, köszönöm! – mondtam. Erre csak bólintott egyet, és elment. Odafordultam Erikhez:
- Nem is értem… Miért van mindenki ennyire odáig meg vissza ezért a filmért? Nelli is erre a filmre hívott el, de sajnos nem tudok elmenni vele, pedig már engem is nagyon érdekel, hogy mi ez az Alkonyat-mizéria. Te láttad már?
- Igen, láttam. Jó film, de kimondottan csajoknak való film. Romantikus a végtelenségig. Meg hát a lányok valószínűleg azért is szeretik jobban, mert szívdöglesztő a főszereplő srác benne. Legalábbis szerintük. Szerintem egy teljesen átlagos pasi. Na de mondani akartál valamit! – mondta, és kortyolt bele a cappucinojába, de a szemkontaktust még mindig tartotta. Illetve akarta, de én lenéztem az asztalra. Így kezdtem bele:
- Szóval, mint mondtam, nem csak a nyaralásról van szó… - mondtam, és sóhajtottam egyet, majd felnéztem Erik szemébe: - Erik, az a helyzet, hogy… én… - nagy levegőt vettem, és kinyögtem: - Szóval én vagy még ebben az évben, vagy a jövő év elején Londonba költözöm. És ez már 80%-ig biztos! – Erik elkerekedett szemekkel nézett rám. Teljesen ledöbbent azon, amit mondtam.
- De… de te még iskolába jársz! Befejezed a jogot és dolgozni fogsz? De miért? És mi lesz a barátaiddal? Mi lesz velem? – kérdezte szinte kétségbeesetten.
- Nem, nem fejezem be az iskolát, csak átiratkozom. Már beadtam a jelentkezésem a Cambridge jogi karára, és nagy esélyem van rá, hogy fel is vesznek. Erről az egészről még csak anyu és apu tudott. Illetve most már te is! Senki más! Így kérlek szépen, nagyon kérlek, senkinek egy szót se, rendben? Irtóra fogtok nekem hiányozni, ezért is megyek el a csajokkal egy hét közös nyaralásra, illetve most ezért is fogadtam el a meghívásodat. De remélem azért még lesz egy-két ilyen alkalom, mielőtt elmegyek. A lányok csak jövő héten tudják majd meg!
- De én akkor sem értem. Miért mész el? Nem jó itt? Vagy miért?
- Igazából imádlak titeket, és mindent imádok, de tudod, hogy mik a jövőbeli terveim. És most úgy adódott, hogy sikerült egy jó nevű ügyvédi irodába bejutnom egy kis „tanulmánykörútra”, viszont amit szintén nem tudnak még a lányok, ez a cég-bemutatás nem csak azért lesz, hogy megnézzem, hanem azért is, mert ha felvesznek az egyetemre, akkor szeptembertől részmunkaidősként fogok dolgozni náluk. Ez egy hatalmas lehetőség, amivel élni kell Erik. Erre szokták mondani, hogy ilyen csak egyszer adódik az életben, ezért ki kell használni! – mondtam, és közben minden ujjammal a csészémet birizgáltam az asztalon.
- Értem. – válaszolta, és hallottam a hangjában a csalódottságot (és talán egy pici fájdalmat?).
Ezek után megittuk a cappucinoinkat, Erik fizetett, majd elindultunk hazafelé. Már majdnem éjfél volt. Igazából maradtam volna még, de holnap korán indulok anyuékhoz, így nem akartam annyira sokáig maradni. Erik pedig hazakísért. A csendből, ami egész a lakásomig tartó úton ránk telepedett, tisztán érezhető volt a feszült hangulat.
Ahogy odaértünk a kapuhoz, láttam Eriken, hogy már inkább indulna, és egyedül lenne egy kicsit, így elköszöntem tőle, és már fordultam a kapu felé. Ekkor minden annyira gyorsan történt. Ahogy léptem egyet a kapu felé, közben a táskámba kutattam a kulcsom után, Erik utánam nyúlt, megfogta a bal karomat, maga felé fordított, egyik kezével körbefogva a derekamat, másikkal pedig megfogva a jobb kezemet, (amiben a táska is volt) magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Annyira meglepődtem ezen, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Teljesen leblokkoltam. Ugyanis annak ellenére, hogy Erikre tényleg csak jó barátként tekintek, ez a csók… borzalmasan jól esett. De aztán hirtelen felocsúdtam, és eltoltam egy kicsit magamtól, épphogy annyira, hogy a szánk már nem ért össze, és rendesen bele tudjak nézni a szemébe.
Még a csóktól kicsit megtántorodva kérdeztem meg:
- Mit csinálsz?
- Kriszti, ma a kávézóban… Nem mondhattam el, és nem mutathattam ki, hogy mit érzek irántad. Mikor azt mondtad, hogy te nem akarsz tőlem semmit, mert nincs rá időd, meg a karriered, stb., akkor nagyon elkenődtem, és úgy voltam vele, hogy talán igazad van. Azt elviselem valahogy, hogy csak barátok vagyunk, de aztán nem tudnám, hogy egyik sem. És most… amikor mondtad, hogy elmész. Egyszerűen el kellett mondanom, ki kellett mutatnom, hogy mit érzek irántad. Krisztina, én szeretlek! Nagyon szeretlek, és nem tudom, mit fogok csinálni, ha elmész! Tudom, hogy a távkapcsolat nehéz dolog, de azt szeretném, hogy hozzám tartozz. Semmit sem szeretnék jobban, csak hogy veled lehessek! – ekkor ismét meg akart csókolni, de én már elfordítottam a fejem. Ezzel vette a lapot, és levette a kezét rólam és feltartotta a kezeit, mint amikor a filmekben valaki megadja magát a rendőröknek: - De most már látom, hiba volt! – mondta.
- Az. Sajnálom Erik, de én… nem érzek irántad többet a barátságnál! És talán a barátságunkat akkor sem adnám fel, ha többet éreznék. Kérlek bocsáss meg! Meg tudom, hogy nem is működne a tanulá…
- Ne, kérlek ne gyere megint a tanulással! Úgy érzem, hogy ez csak egy kifogás neked! Méghogy nincs időd arra, hogy barátod legyen, és hogy a karrierépítés a legfontosabb. Érdekes módon Szilvinek már 5 éve barátja van, és meg tudja oldani. Olyannyira, hogy ha jól tudom, együtt is élnek! És te nem tudod megoldani? Jó, rendben, értem. Jó kifogás sose rossz! – mondta ingerülten, és megemelve a hangját. Sose láttam még ilyennek őt. De az utolsó mondatánál én is felkaptam a vizet:
- Na már ne is haragudj Erik, de hogy mondjam el neked, milyen nyelven, hogy nem tetszel!!?? Nem akarok veled járni! Ennyi, kész vége! És nem akarom, hogy ezen összevesszünk, mert semmi értelme. – mondtam én is indulatosan, de a végére már visszahalkítottam a hangom.
- Jó, tudod mit? Vége! Menj csak Londonba, szedj össze ott valakit, és élj vele boldogan. Vagy élj a tanulásodnak, és majd 40 évesen rájössz, hogy nincs semmid, csak egy szakmád, és egy jól kereső állásod, de senki nem vár haza esténként!! Ha neked ez kell, tessék! Remélem így is boldog leszel! Na szia! – ezzel hátat fordított és elviharzott. Én pedig a megdöbbentéstől teljesen lemeredve álltam a kapu előtt, és az villant az agyamba, hogy „Ezt valóban én váltottam ki belőle?”. Nagyjából 5 percet álltam ott, aztán felmentem. Átvettem a pizsamaként üzemelő francia bugyimat és szürke pólómat, és bedőltem az ágyba. Úgy nagyjából fél órát gondolkodtam a történteken, és vagy ezerszer pörgettem végig a szemeim előtt a mai estét, azt a hibát keresve, amit vétettem. Ami miatt Erik ennyire dühös lett rám. Arra, hogy mikor aludtam el, nem emlékszem.

Hírek...

Sziasztok!
Először is mindenkitől elnézést kérek, hogy az ígéretemmel ellentétben nem tudtam feltenni hétvégén az új fejezetet! Elkezdtem írni még pénteken, de sajnos nem volt időm befejezni. Ma viszont sikerült! :)
Valamint azért, hogy tudatni tudjam veletek, hogy mikorra várható új fejezet, a jobb oldalon lesz egy kis rész "Fejezet-előrejelző" címmel. Ide mindig ki fogom írni, hogy körülbelül mikor teszek fel új részt.
Végül, de nem utolsó sorban pedig: nagyon szépen köszönöm az eddigi hozzászólásaitokat, és remélem, ezentúl is figyelemmel kíséritek majd a történetet! Tudom, hogy ez már elcsépelt szöveg, és mindenki ezt írja, de hatalmas erőt adtok az íráshoz azzal, hogy jelzitek, miszerint olvassátok a történetet, vagyis kíváncsiak vagytok rá, és hogy tetszett-e, vagy sem!
Így írjatok bátran hideget-meleget, várom a véleményeiteket! :)
Üdv és mégegyszer köszönöm,
Sabyna

3. fejezet - Az én meglepim!

- Hát csajok, az a helyzet, hogy tudjátok, apum közgazdász, és rengeteget utazik. Millió ismerőse van, millió különböző helyen. Egy héttel ezelőtt éppen Angliában volt, és egy nagyon jó barátja felajánlott neki egy hetes nyaralást. Illeve nem csak neki, hanem a családnak. De mivel apum nagyon elfoglalt most, anyukám dolgozik, tesómék pedig most éppen nyaralnak, ezért csak én maradtam az utazásra. Viszont van még további 3 repülőjegyem, és arra gondoltam, eljöhetnétek velem. Lehetne ez egy… olyan… vizsgaidőszak-záró kiruccanás Londonba. Na mit szóltok?? – kérdeztem mosolyogva. Először mind a hátman teljesen ledöbbent arccal néztek rám, aztán Nelli elmosolyodott, Szilvi szintén mosolygott, de sok kétséget láttam a szemében, Angi pedig áthajolva az asztalon szorosan megölelt.

- Ezt nem hiszem el!!! – mondta az örömtől teljesen kivirulva, aztán visszaült a helyére velem szemben, és folytatta: - London? Egy teljes hét Londonban? De… én ezt nem értem. Jó, rendben, örülök, meg minden, de ki fogja ezt fizetni? Mármint oké, hogy a repülőjegyek megvannak, de a szállás, meg ilyesmi?

- A pasi, vagyis apum jó barátja mindenre gondolt. Mivel nyaralni hívott meg, ezért egyértelműen el is intézte a szállást. Egy belvári hotelben leszünk, de olyannyira aranyos volt, hogy nem foglalt le szállást, még! Vagyis vissza kell szólnom, hogy mi megyünk négyen, és hogy melyik hotelt választjuk. Két alternatíva van. Az egyik a Mostyn Hotel az Oxford Street-től egy utcányira, illetve a másik a Piccadilly-n található Ritz Hotel. Illetve van még egy harmadik lehetőség is, a Stafford Hotel, de ez egy picit más jellegű, mint a másik kettő. De ti választotok! – mondtam mosolyogva.

- Hát, őszintén megvallva Kriszti, erre nem számítottam. Én nem tudom, hogy veletek tudok-e menni, mert ugye ott a munka…

- Jaj, Nelli, de hiszen neked is van szabadságod, és amúgy is nyár van, ilyenkor nyaralni kell. – harsogta Angi. Úgy éreztem egy kicsit, hogy ő az egyetlen, aki örül a melgepetésemnek.

- És mi lesz velem? Egy hét Zoli nélkül? Jó, tudom, nem vagyunk összenőve, vagy ilyesmi, de eddig bárhova mentünk nyaralni, mindig együtt mentünk. – mondta Szilvi.

- Én azt hittem, mindenki örülni fog ennek a lehetőségnek. Egy hét Londonban, a szállást tekintve szinte luxus körülmények között, ráadásul ingyen. Egy olyan hosszú és kemény év után, ami a hátunk mögött van! Mind a tanulás, mind a munka terén. – először Szilvire és Angira, majd Nellire nézve. - Nem gondoltam volna, hogy ennyi akadályba ütközök!- mondtam magam elé nézve, szomorúsággal a hangomban.

- Nem, nem, dehogy is. Biztosan megoldjuk. Én végülis kivehetek egy hét szabit, Anginak ahogy látom, semmi ellenvetése nincs, Szilvinek pedig egyenesen felüdülés lesz Zoli nélkül egy hét. Vagy talán inkább Zolinak…? - mondta Nelli, és elkezdtünk mind a négyen hangosan nevetni.

- Rendben, oké, benne vagyok, menjünk! – mondta erre Szilvi, és megemelte az italát, amit időközben ő és Nelli rendeltek: Igyunk a következő heti… Apropó, mikor megyünk?

- Vasárnap indulunk a délelőtt 10 órási géppel. Kb. fél 1-1 körül érünk majd Londonba.

- Wow, jó hogy időben szóltál. Még meg kell akkor vennem pár dolgot. De azért remélem beterveztél egy oxford street-i vásárló-körutat!? – kérdezte, illetve inkább mondta Angi.

- Igen, persze. A program nincs betervezve egy hétre előre, azt csinálunk, amit csak akarunk. Illetve ti, mert nekem első nap lesz egy kis dolgom, úgyhogy egyedül hagylak majd titeket úgy 5-6 óra hosszára.

- Miért, hova kell majd menned? Csak nem randid lesz? – kérdezte Szilvi, és mindhárman mosolyogtak.

- Jaj, dehogy is. Gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Beszéltem apu egyik kollégájával…

- Azzal a jóképű sráccal, hogy is hívják?? Tomi? – szólt közbe Angi.

- Igen, a Tomival… Szóval beszéltem vele, hogy nincs-e valami jó kis ügyvédi iroda Londonban, ami tudna fogadni engem egy „tanulmánykörútra”, mivel tudjátok, úgyis Londonban szeretnék majd dolgozni, mint ügyvéd. És Tomi szerencsére ismer ott egy embert, aki a Dunstan & Dunlevy Attoneys of Law jogi cégnél dolgozik, ez egy jónevű vállalat Londonban, sőt egész Nagy-Britanniában, és egyeztetett vele, hogy hétfőn, vagyis augusztus 3-án 9-től tudnak fogadni. Nem szándékozom 2 óránál tovább maradni, de ezt majd még úgyis megbeszéljük hétfő reggel. De akkor mindenkinek rendben van a vasárnap délelőtti indulás? Ferihegyen talizunk olyan 8 óra körül, max. fél 9-kor.

- Rendben, nekem jó! – mondta Nelli, és közben helyeselt Angi és Szilvi is.

- Okés, akkor már csak egy feladat van hátra. Melyik hotel legyen a kiválasztott?

- Oh, hát nem kérdés, a Ritz. – mondta Angi. Valahogy sejtettem, hogy azt fogja választani.

- Szerintem nem kellene annyira felvágni. Nekem teljesen megfelel az első. Mit is mondtál? Monsly? Mortyn?

- Mostyn. Mostyn Hotel. – mondtam, és Nelli egy korty üdítő ivása közben bólogatott.

- Most az lenne a legjobb, ha én a harmadikra szavaznék. – mondta Szilvi mosolyogva, majd folytatta: - Na de nem. Bocsi, de én is a Ritz-re szavazok. Ha már nyaralunk, akkor nyaraljunk! – erre Angi mosolygott, Nelli pedig egy belenyugvó pillantást intézett felém.

- Rendben csajok, akkor Ritz. Még ma felhívom Tim-et, és elmondom neki a választásunkat. Egyébként ő is ezt ajándlotta. – tettem hozzá mellékesen.

- Jaj, most jut eszembe csajok. Hogy fogok én moziba menni? Jövőhéten akartam megnézni egy filmet, amire még mindig nem jutottam el, és még játszák a mozik… - harsogta Nelli.

- Miért, milyen film az? – kérdeztem.

- A Twilight. Állítólag nagyon jó film, vámpírok meg minden, ami kell…

- Jaj, én láttam azt a filmet. Nehogy azt gondold, hogy horror, tiszta romantika az egész. Annyi, hogy a srác vámpír benne, és összejön egy ember lánnyal. De meg kell hagyni, a főszerepet játszó srác nem kispályás. Nagyon jól néz ki! És ráadásul ha jól tudom, angol. – mondta áradozva Angi: - Ha másért nem is, de a főszereplőért érdemes megnézned!

- Valahogy csalódtam volna Angi, ha a pasin kívül talán a film is érdekelt volna… - mondta nevetve Nelli, amire Angi válasza csak egy grimasz volt. Majd felém fordulva folytatta: - Kriszti, neked nincs kedved megnézni velem a filmet? Elmehetnénk péntek este, vagy holnap…

- Hát sajnos nem tudok menni Nellim, mert még jó pár dolgot el kell intéznem indulás előtt. De ha gondolod, megnézhetjük dvd-n, ha hazajöttünk Londonból. Már biztos megjelent. Vagy esetleg Szilvivel el tudsz menni… – mondtam Szilvire nézve.

- Igen, én szívesen elmegyek veled, ha gondolod. Engem is érdekelne a film. – bólogatott Szilvi.

- Rendben, persze, a kérdés következőleg a tiéd lett volna. – válaszolta Nelli mosolyogva.

- Okés csajok, akkor minden rendben van. Most nekem viszont mennem kell. Még össze kell pakolnom az útra, illetve egy pár dolgot azért is, mert holnap hazamegyek anyuékhoz, és csak szombat este jövök vissza Pestre. Illetve készülődnöm kell a ma esti találkozómra is.

- Találkozó? Csak nem Erikkel? – kérdezte Angi, miközben odabiccentett Erik felé.

- De igen, vele. Vagyis remélem ráér ma este…

- Tali? Erikkel?? Micsoda??? – kérdezte Szilvi és Nelli szinte egyszerre.

- Nekem most tényleg rohannom kell. – mondtam, miközben felálltam, és felvettem a blézeremet, a tárkámat, majd két puszit nyomtam mindhárom barátnőm arcára. - Angi, léci, meséld el nekik a jelenetet, ami történt, mikor ideértem. De lehetőleg diszkréten, és csak az igazat. – mondtam mosolyogva.

- Persze, persze. Szia csajszi, és vigyázz magadra. Vasárnap 8-kor felpakolva Ferihegy. – mondta Angi.

- Igen, de addig szerintem még beszélünk telefonon. Na pussz csajok. – mondtam már elindulva Erik felé. Éppen egy asztaltól lépett el, közvetlenül elém.

- Hova hova kislány? – kérdezte egy mosollyal az arcán, és egyenesen a szemembe nézett.

- Épp hozzád jöttem. Ráérsz ma este? Persze csak ha fennáll még a vacsora-ajánlatod… - mondtam egy kis lemondással a hangomban, bár reméltem, hogy igen lesz a válasza.

- Jaj, hát persze, hogy ráérek. Örülök, hogy találkozunk. Érted megyek mondjuk… 8-ra?

- Rendben, az tökéletes lesz. A helyszín pedig legyen meglepetés. Na de most sietnem kell, ne haragudj. Akkor este… Szia! – kiáltottam vissza, miközben elindultam a székek és asztalok között kifelé. Már azt sem hallottam, hogy visszaköszönt-e, de azt éreztem, hogy a szeme végig rajtam volt, amíg el nem tűntem a kis utcában, ahol leparkoltam.