7. fejezet - Csajos nap

Másnap reggel, illetve délelőtt 9-kor keltünk fel. Szerencsére nem kellett már időre ébrednem, meg ilyenek, mert a mai naptól kezdve teljes mértékben belevethetem magam én is a jól megérdemelt nyaralásba.
Mikor kinyitottam a szemem, felültem, és körbenéztem, Szilvi megint nem volt mellettem. Gondoltam megint Zolival beszél, vagy beszélt telefonon. Mivel nem hallottam hangokat a társalgónkból, így gondoltam, Angi és Nelli még a szobájukban lustálkodnak, vagy éppen készülődnek. Angi mondjuk nagyon jó alvó, szóval, ha ő előző nap 8kor is fekszik le, egészen másnap délig képes aludni. Nelli viszont a munkája miatt már hozzászokott a korai keléshez, de azért ha otthon van, 8 – fél 9-nél előbb ő sem kel fel, általában.
Ahogy ezen méláztam, már hallottam is egy kopogást, és egy „Szia”-t Nellitől. Így hát eldöntöttem, hogy én sem lustálkodok tovább. Felkeltem, és átmentem a társalgóba.
Köszöntem a csajoknak – idő közben teljesen kómás fejjel megérkezett Angi is –, és beszélgettünk egy kicsit. Már örültem annak, hogy sikerült kivernem Robot a fejemből, amikor Angi egy hatalmas ásítás után megkérdezte:
- Te Kriszti, figyu már. Álmodtam, vagy tegnap tényleg együtt kávéztunk Robert Pattinsonnal? – kérdezte álmos hangon, és közben dörzsölgette a szemét.
- Nem, nem álmodtad. Tényleg találkoztunk vele, illetve a barátaival. De nem hagyhatnánk már ezt a témát?
- Hülyéskedsz Kriszti??? – szólt közben Nelli fennhangon. – Pattanjunk le a témáról, amikor több száz, sőt, több ezer lány arról álmodik, hogy egyáltalán csak ránézzen Rob. Veled, illetve velünk meg együtt kávézik, és sőt mi több, még a számodat is elkéri… és mi szakadjunk le a témáról????
- Először is, nem kérte a számom, én adtam meg. Másodszor pedig, hiába is reménykedtek, úgysem lesz köztünk semmi. Még ha akarná sem!
- Na és miért nem? – szólt most már közbe Szilvi is, aki közben rendelt a szobába reggelit.
- Na jó lányok. El kell nektek mondanom valamit. Tudom előre, hogy utálni fogtok érte, de nem tudok mit tenni. – kezdtem bele. – Szóval, aznap este, mikor Erikkel találkoztam, borzalmasan összevesztünk. Ugyanis ő, mikor elbúcsúztunk a lakásom előtt, megcsókolt – erre a lányok egy emberként szisszentek fel – én viszont megmondtam neki, hogy még mindig nem akarok kapcsolatot. Erre ő olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy ez csak kifogás, és hogy majd ha eljövök Angliába, itt találjam meg a boldogságot.
- Áh, ezt ő sem gondolta komolyan. Hiszen egy hét alatt, még ha akarnád, sem tudnál összejönni úgy egy pasival, hogy az komoly legyen… - mondta Szilvi, és közben ingatta a fejét.
- Igen, egy hét alatt nem is. De van egy dolog csajok, amit nem mondtam el, mert még én sem tudtam, illetve még most sem tudok semmit biztosra. Azt sem tudom, hol kezdjem, vagy hogy mondjam el… Na de belevágok a közepébe, így lesz talán a legjobb. Tehát… én nem csak egy hétre jöttem Londonba. Illetve most egy hétre jöttem, de ha minden jól megy, szeptembertől ideköltözök. Jelentkeztem a Cambridge jogi karára, és nagy esély van rá, hogy felvesznek. És ha bejutok, akkor a 3. évemet már ott kezdem. Valamint a Dunstan & Dunlevy-hez sem csak erre az egy alkalomra jöttem, mert ha itt fogok tanulni, akkor náluk fogok dolgozni, részmunkaidőben. Rettentően sajnálom lányok, hogy eddig vártam arra, hogy mindezt elmondjam, de egyszerűen soha nem volt megfelelő az alkalom. Vagy amikor el akartam mondani, mint például tegnap a kávézóban, összefutottunk Robékkal, és megint elmaradt a beszámolóm. Annyira szégyellem magam… - meséltem el, és közben mérhetetlenül mérges, és ugyanakkor nagyon szomorú is voltam.
- Oh, Jézusom, Kriszti. Ezért őrlöd magad? Jaj, istenem, annyira szeretlek! – jött oda hozzám Szilvi, és átölelt. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy haragudni fogunk rád? Nagyon jól tisztában vagyunk vele, hogy mik a terveid, és hogy ehhez nem maradhatsz örökké otthon.
- Hidd el, nagyon örülünk annak, hogy így sikerült előrelépned, még akkor is, ha ezért el kell jönnöd Magyarországról, és egy percig se hibáztasd magad, vagy légy szomorú. Megértetted?! – mondta Nelli játékos fenyegetéssel, és jött oda hozzám ő is, majd megölelt. Aztán pedig Angi szaladt oda hozzám, és olyan erősen megölelt, hogy azt hittem, összeroppan valamelyik bordám.
- De azért nagyon remélem, hogy nem felejtesz el minket, és legalább egy héten egyszer, de inkább kétszer… vagy háromszor felhívsz majd. – mondta szipogva, és közben egy kis mosolyt is elejtett. Igen, attól függetlenül, hogy ő szerette magát a legjobban mutogatni, és ő volt a legnagyobb pasi faló is négyünk közül, ezzel párhuzamosan ő volt a legérzékenyebb is.
- Jaj, lányok, annyira imádlak titeket. Most, hogy így késve is mondtam el, még így is csak bíztattok, és támogattok. Nem is tudom, mit mondjak. – mondtam teljesen elérzékenyülten, és még egy könnycsepp is kicsordult a szememből, amit gyorsan letöröltem. Majd odaléptem a lányokhoz, és egyszerre mindhármukat átöleltem, amennyire csak tudtam.
- Így legalább egy jó kis csajok napot tarthatunk ma, és mindezt megkoronázhatjuk egy hatalmas bulival este! Mit szóltok? Ez lehet egyfajta elő-búcsúbuli is neked, Kriszti. Hm? – dobta fel az ötletet Szilvi.
Éppen válaszolni akartam, amikor egy kopogást, és egy „Megérkezett a reggelijük, hölgyeim!” mondatot hallottam meg a szobaajtónk elől.
- Áh, itt is a reggeli! – mondta Szilvi, és ezzel a lendülettel elsietett az ajtóhoz, hogy kinyissa. A felszolgáló betolta a kis kocsit, és már ment is. – Akkor most együnk, aztán pedig belevethetjük magunkat a londoni forgatagba. – tette hozzá, és nem is kellett kétszer mondani. Már farkas éhes voltam. Evés közben azért beszélgettünk még egy kicsit a kiköltözésemről. Azt is elmondtam a lányoknak, hogy a cég még lakást is biztosít nekem addig, amíg náluk dolgozom. Így hála nekik, nem kell albérletet keresnem, vagy akár kollégiumba mennem.
Miután megreggeliztünk, Nelli és Angi visszamentek a szobájukba, hogy felkészüljenek a mai barangoláshoz. Szilvi és én is így tettünk. Átengedtem Szilvinek az elsőbbséget, miszerint övé lehet a fürdőszoba. Én pedig addig felhívtam anyut. Elmondtam neki, hogy minden rendben van. Elmeséltem neki a cégnél történteket részletesen, illetve azt is, hogy ma csajos napot tartunk, de Robról nem meséltem. Majd otthon.
Amint letettem a telefont, elindultam, hogy kiválasszam, mit veszek fel a császkáláshoz, amikor csengett a telefonom… A kijelzőn a bátyám barátnőjének a neve villogott. Felvettem:
- Szia Kati! Mizujs? Milyen Korfu?
- Szia Kriszti! Csodálatos. Szavakkal egyszerűen leírhatatlan. Látnod kell egyszer.
- Hát, merem remélni, hogy egyszer én is eljutok… - mondtam nevetve.
- Ne haragudj, hogy a nyaralásod közben zavarlak, de valamit muszáj elújságolnom neked! Máté eljegyzett! Istenem, megkérte a kezem! El tudod ezt hinni? – mondta Kati annyira izgatottan, hogy úgy éreztem, menten elájul.
- Micsoda??? Az én bátyám eljegyzett??? Andrássy Mátéról beszélünk most? Aki állandóan azzal jött, hogy ő nem fog megállapodni soha? – kérdeztem tettetett értetlenséggel.
- Igen, pontosan ő. Én is alig tudom elhinni. És tisztára olyan volt, mint a filmekben.
- Igen?? Jaj, kérlek, mesélj! – mondtam izgatottan, és közben leültem az egyik fotelbe, és felhúzva a lábam, kényelembe helyeztem magam.
Kati elmesélte, hogy Mátéval éppen a naplementét nézték, amikor a bátyám odafordult hozzá, és – mint a filmekben –, megfogta a kezét, és letérdelve feltette neki a nagy kérdést. Hát, ha nekem ezt 2 évvel ezelőtt mondják – azóta vannak együtt Katival –, akkor biztosan bolondnak nézem az illetőt. A bátyám ugyanis mindig független típus volt, mint én. Csak ő kicsit extrémebben, ugyanis ő szerette cserélgetni a barátnőit is… khm, elég sűrűn. Egészen addig, amíg Katit meg nem ismerte. De azért annyira még én sem vagyok merész és bevállalós, hogy azt mondtam volna, hogy megkéri majd Kati kezét. Ráadásul ennyire romantikusan, és ennyire titokban. Vagy anyuék tudtak róla? Na, majd ezt megtudakolom.
Körülbelül 10 percet beszélgettem még Katival, aztán elköszöntünk, mert mondta, hogy mennek búvárkodni. Eközben pedig Szilvi is elkészült a fürdőben.
A mai császkáláshoz egy sötétkék farmert, egy fehér háromnegyedes ujjú felsőt, és egy boleró nagyságú sötétkék farmerkabátot választottam. Gyorsan kaptam össze magam, mert mikor még csak fogat mostam, már akkor hallottam, hogy Angi és Nelli megérkeztek.
11 óra után pár perccel már az aulában voltunk, és megbeszéltünk a csajokkal, hogy nem kocsikázunk, hanem tömeg közlekedünk. Így hát nyakunkba vettük a várost.
Először a Madame Tussaud’s-ba mentünk, mert erre már mindhárman nagyon kíváncsiak voltunk. Még én sem voltam itt. Rettentően élveztük a fotózkodást a sztárokkal, illetve a sztárok viaszbábú másaival. Az egyik biztonsági őrt még megkértük arra is, hogy csináljon rólunk egy képet, mint Jack Sparrow körül állunk. Nagyon jó volt!
Ezután azokat a nevezetességeket néztük meg, ami mondhatni kötelező, ha valaki Londonba jön. Itt gondolok a London Eye-ra, a Westminster hídra, és az Apátságra, valamint a Big Ben-re! Fantasztikus volt minden. A lányok is nagyon élvezték.
Amit viszont mindennél jobban vártak, az a vásárlás volt. Attól függetlenül, hogy ők tegnap egész délelőtt ezt csinálták! Angi mondatát idézve: „Minden nap vannak új ruhák, és új leárazások! Semmit sem szabad kihagyni!”. Így hát én sem ellenkeztem. Ez a program – mint várható volt – eléggé elhúzódott, főleg azért, mert tényleg nagyon sok jó ruha, cipő, kiegészítő volt, ami le volt árazva. Így én is bevásároltam. Többek között a ma esti bulira is. Én nem akartam megvenni, de a lányoknak annyira tetszett rajtam, amikor felpróbáltam, hogy már nem tudtam otthagyni. Pedig szerintem elég... hogy is mondjam… feltűnő. A nadrággal semmi baj nincsen egyszerű fehér, de a felső… Hát igen, a felső. Az egy melltartó méretű, „felsőnek” nem éppen nevezhető ruhadarab, amiről kis szálak lógnak le a nadrágom széléig. Ja, igen, és ezüstszínű. Nagyon tetszik, mert tényleg jól néz ki, de ezt inkább Anginak kellene felvennie, mert ő szereti a feltűnést. De végülis most már teljesen mindegy, megvettem, és ezt veszem majd fel este. Vettem hozzá egy ezüst topánkát is, és egy ezüst fülbevalót is.
Szerencsére a lányok sem túl átlagos ruhákat választottak, így nem fogok nagyon kitűnni közülük.
Angi egy lila-fekete szűk, és nagyon rövid, pántos, és mélyen dekoltált ruhát választott, hozzá pedig csak karkötőt fog felvenni.
Nelli egy valamivel visszafogottabb ruhában fog jönni: egy fekete háromnegyedes cicanadrágot vesz fel, és egy fehér, hosszított, nyakba akasztós felsőt. Hozzá pedig nagy, ezüst karika-fülbevalót. Nagyon jól áll neki, főleg az éj-fekete hajához. Minden pasi rá fog pattanni.
Szilvi pedig egy szintén mélyen dekoltált, ezüstszínű ruhát választott, ezüst cipővel. Vett hozzá egy fehér cicanadrágot is, mert könnyen felfázós típus.
A nagy bevásárlásunk után pedig elmentünk a Trafalgar Square-re, és egy étteremben megebédeltünk, illetve inkább már vacsinak számított, mert 6 óra volt. Rengeteget nevettünk, és felidéztük a mai nap viccesebb pillanatait, amikor is egy kicsit körülnéztem. Ekkor jött a megdöbbenés. A vendéglő vendégei közül, illetve páran azok közül is, akik elsétáltak mellettünk – ugyanis az étterem előtt kialakított kis „kerthelyiségben” ültünk –, néztek, ráadásul elég feltűnően. Viszont mikor odanéztem, páran elfordultak, és odasúgtak valamit a szomszédjuknak, de volt, aki még akkor is engem nézett. Engem??? Az lehetetlen. Biztos csak túl hangosak vagyunk. Így egy picit vissza is vettünk a lendületből!
Miután végeztünk, visszasétáltunk a hotelbe, és elkezdtünk készülődni. Nelli és Angi a szobájukba mentek, Szilvi pedig elment lezuhanyozni, én pedig addig letelefonáltam a recepciósnak, hogy tud-e ajánlani a közelben egy jó szórakozóhelyet. Ő pedig felsorolt rengeteget, de mégis a ’Vendome Mayfair’-t ajánlotta. Ez egy VIP klub, vagyis rengeteg híresség megfordul benne, és akárki nem is mehet be. Viszont a Ritz vendégei bármikor bulizhatnak ott.
Rengeteg híresség? – ez volt az első gondolat, ami betolakodott a fejembe. Már megint. De egy gyors „Áh, majd pont ott, és pont ma este. Meg amúgy is… Nem!” gondolattal ki is űztem onnan.
Az öltözködés és szedelőzködés elég sokáig tartott, mert 9 órára készültünk el úgy, hogy már tényleg úgy éreztük, hogy minden rendben van rajtunk, és úgy nézünk ki, ahogy terveztük. Még szerencse, hogy mindegyikőnknél voltak melegebb kabátok, mert estére eléggé lehűlt a levegő. Főleg Angi fázott volna nagyon a mini ruhájában.
Szerencsére a Vendome Mayfair csak pár percre volt a hoteltől, így gyalog is el tudtunk menni, és nem fagytunk meg, nagyon.
Amikor odaértünk nagy meglepetésünkre már tudták, hogy megyünk. Biztos William, a recepciós szólt ide. Végülis logikus, mert így legalább leigazolta, hogy tényleg a Ritzben szálltunk meg.
Ahogy beléptünk, csodálatos látvány fogadott minket. Piros és ezüst fények minden felé, középen egy kör alakú tánctér, a hatalmas terem szélén pedig jó pár beugró rész, VIP részlegekkel, amik gyakran kék színben pompáztak a reflektorok miatt.
Olyannyira „elit” hely ez a klub, hogy még pincérek is vannak. A hely azonban nem olyan, mint például egy átlagos magyar diszkó, hogy lépni is alig lehet, a cigi füstöt pedig ollóval lehetne vágni.
Egy aranyos, a húszas évei közepén járó srác lépett oda hozzánk, és elkísért az asztalunkhoz. Hát, mit ne mondjak, ez nem igazán volt asztalnak nevezhető. Egy U alakban elhelyezett hatalmas, hófehér ülőgarnitúra volt, középen két kis, kör alakú asztalkával. Gyönyörű volt.
- Foglaljanak helyet hölgyeim. Ez az önök részlege egész este. Máris hozom az koktéljaikat. – mondta a pincér, és ezzel el is tűnt. Így mikor feleszméltünk a csodaszép látványtól, levettük a kabátokat, és leültünk. Rá két percre már meg is érkeztek a koktéljaink. Fogalmam nem volt először arról, hogy mi ez, de nagyon finom volt. Éreztem benne dinnyét, egy nagyon kevés barackot, és valamilyen alkoholt is, de nem vagyok annyira jártas az italok terén, hogy ennyiből meg tudtam volna állapítani. Később kiderült, hogy ez a hely specialitása, ami – milyen meglepő – a ’Vendome Myfair’ nevet viseli.
Fél 11ig csak beszélgettünk, iszogattunk, elég jó hangulatunk lett a 2-3 koktéltól, amit az elmúlt másfél órában ittunk. De nem rúgtunk be, csak jó kedvünk volt. Így hát eldöntöttük, hogy megyünk táncolni. Mindhárman imádtunk táncolni, és nem nagyképűségből mondom, elég jól tudtunk is.
Először egyébként azt hittük, hogy retro party van, vagy valami ilyesmi, ugyanis elég régi zenéket adtak. De aztán mondta a kedvenc pincér srácunk, hogy latin party van am este. Imádtuk a latin zenét, főleg én. Angi is imádta, így még az eddiginél is jobban belelendültünk a táncba, amikor felcsendültek a ’Lambada’ dallamai egy nagyon jó kis remixben feldolgozva. Fel is keltettük a figyelmét, és megmozgattuk a fantáziáját egy-két srácnak, amikor Angi és én összesimulva kezdtünk el táncolni. Aztán szétváltunk, nevettünk egy jó nagyot, és külön-külön folytattuk tovább, egy kis körbe helyezkedve Nellivel és Szilvivel.
Az este nekünk hajnal 3ig tartott, mert akkor már úgy éreztük, hogy… sőt, nem is éreztük a lábunkat. Fél 11től meg sem álltunk a táncolásban. Angi táncolt egy-két sráccal az este folyamán, Nelli pedig elég sokat beszélgetett a pincér sráccal, de aztán mindig visszajött hozzánk. Szemmel látható volt, hogy nagyon bejön neki Nelli. Remélem fognak még találkozni, és esetleg lesz is köztük valami, mert hát a munkája mellett neki sincs sok ideje másra. Főleg, hogy most a nyelvvizsgájára készül, és az egyetemi tanulmányaira gyűjt. Ugyanis jövőre szeretne bekerülni a BGF pénzügy és számvitel szakjára.
Szilvi és én pedig legtöbbször ketten táncoltunk. Hozzánk is odajöttek srácok, sőt, egyszer egy színész is. Vagyis szerintünk színész, mert nagyon ismerős volt, de nem tudtunk rájönni, hogy honnan. Rákérdezni pedig nem akartunk.
Egyszer pedig, mikor körbenéztem, nem messze tőlünk, az egyik VIP részlegben, mintha Keira Knightley-t láttam volna a barátjával. Nem ebben sem voltam biztos. Meg úgy igazából nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy a világ legjobb barátnőivel vagyok a világ egyik legjobb klubjában, Londonban, és végre kibulizhatjuk magunkat.
Mikor hazaértünk, gyorsan lemostuk a sminkjeinket, felkaptuk a pizsiket, és mint egy fadarab, dőltünk be a pihe-puha ágyikóinkba.