2. fejezet - A meglepetés: nekem!

Az egyik bekötőutcában szerencsére le tudtam parkolni, gyorsan felvettem a fehér cipőmet, kiszálltam, és már zártam is az autót. A parkolóhelytől 10 percre volt a Tori, szóval nem volt egy komoly séta.

Mikor odaértem, a kedvenc pincérünk, Erik fogadott:

- Szia Kriszti!

- Szia Erik! Mizujs?

- Oh, hát nem sok! Tudod, délelőtt csak lézengenek a vendégek, és ha jön is valaki, majd Tomi elintézi. Tehát, a tiétek vagyok teljes egészében! – mondta egy csibészes mosollyal.

- Wow, és mi okból ez a megtiszteltetés? – kérdeztem mosolyogva.

- De hát Krisztina! Hogy kérdezhetsz ilyet? Nagyon jól tudod, csíplek titeket, és hogy minden percben a tiéd, khm… akarom mondani a tiétek vagyok.

- Értem, és tudom. Mi is csípünk téged Erik. – mondtam egy mosollyal az arcomon, és megsimítottam a karját, pusztán barátian. – Egyébként itt vannak már a csajok?

- Csak Angéla van itt, úgy 10 perce jött. Amúgy hogy sikerült a vizsgád?

- Juj, tényleg. El is felejtettem… képzeld el, ötöst kaptam. Mindent tudtam, és meg volt velem elégedve a professzor úr. Azt mondta, hogy ígéretes jövő áll előttem a büntetőjog terén.

- Oh, hát ennek örülök. Gratulálok! Tudtam én, hogy fantasztikus lány vagy Kriszta. – mondta, miközben egy hirtelen mozdulattal elém lépett, gyengéden megfogta mindkét karom, és adott két puszit.

- Köszönöm Erik, de ha most nem haragszol, odamennék Angihoz, mert már biztosan tűkön ül, hogy meséljen, és hogy kikérdezzen. – mondtam, és már tettem is egy lépést az asztal felé, amikor Erik megfogta a kezem.

- Kriszta, lehetne egy kérdésem? – kérdezte, egyenesen a szemembe nézve, de mégis úgy éreztem, volt benne egy kis ijedtség, vagy talán félelem.

- Persze. Kérdezz nyugodtan! – válaszoltam.

- Szóval… lenne kedved eljönni velem vacsorázni ma este? Vagy csak meginni valamit?

- Oh, Erik… - kezdtem, és közben lassan kihúztam a kezem a kezéből, és ugyanezzel a kezemmel visszacsúsztattam a kistáskám lecsúszott pátját a vállamra szép lassan. – Az a helyzet, hogy én nagyon szívesen elmegyek veled vacsorázni, vagy meginni valamit, vagy bárhová, de egy valamit tisztáznunk kell. – mondtam, és kicsit lenéztem a földre, majd vissza, egyenesen a szemébe: - Mi csak barátok lehetünk! Persze, tudom, nem így kellett volna megmondanom, és legfőképpen nem itt. De… nem szeretnék hamis ábrándokat kelteni benned. Tudom, elcsépelt szöveg, de remélem megérted. Nekem jelen pillanatban sokkal fontosabb a karrierem építése, és a tanulás, mint bármi más. És ezért bizony le kell mondanom… bizonyos dolgokról. Például a szerelemről. Lehet, hogy én vagyok a gyenge, vagy nem is tudom, de sajnos nem bírok el egyszerre a kettővel. Sa-sajnálom! – mondtam egy kicsit megtörten az utolsó szót, mert láttam, ahogy minden remény összeomlik a fiúban a szavaim hallatán.

Erik egy 22 éves, nagyon helyes, jó alakú srác, rövid – olyan kis ’beletúrhatnék’ – hajjal, és zöldeskék szemekkel. Tipikus álompasi minden lány számára. Mikor a csajokkal először idejöttünk, már akkor nézett minket, és körülöttünk bóklászott minden percben, de soha nem gondoltam volna, hogy ő nem miattunk, hanem kizárólag miattam van körülöttünk. Most pedig, hogy ezt be is vallotta… nem hiszem el. És tudom, tényleg sablonszöveg, hogy „nem érek rá én az ilyenekre”, meg „nem tudom összeegyeztetni a szerelmet a karrierépítéssel”, de tényleg így volt. Emiatt is van az, hogy mióta elkezdtem a jogi egyetemet, vagyis 2 éve, nincs barátom. Ő is tudta, hogy nem járok senkivel, és talán ezért is próbálkozott, nem sok sikerrel.

A másik fele a dolognak pedig, hogy nem értem, miért szeretett belém… Szőke, vállig érő hajam, kék szemem van, és mondhatni vékony vagyok, de nem úgy, mint egy „elöl deszka, hátul léc” modell. Nekem megvan ’mindenem’. Valamint a „hobbim” az autóvezetés. Ahová csak tehetem, kocsival megyek. Nem azért, mert lusta vagyok, vagy éppen keménykedni akarok, hanem magáért a vezetés élményéért. Főleg hogy most úgymond „saját” autóm van, amit csak én használok: egy alig egy éves, metál fekete Audi A3 coupe.

Hát igen, nem mindennapi dolog, és tudom, hogy nem vagyok egészen normális… Ezért sem értem, miért éppen én jövök be Eriknek…

- Persze, megértem! – mondta egy kis köhintéssel a végén, és hátrébb lépett egy lépést. – Mit hozhatok nektek? – vette elő a hivatalos, pincér formáját.

- Erik, én nem akartalak megbántani, de hidd el, nem akarok elveszteni egy olyan jó barátot, mint te, egy olyan kapcsolat miatt, ami úgyis tudom, hogy tönkremenne miattam, és az állandó tanulásom miatt! Értsd meg kérlek!

- Persze, értem én! Hidd el, Krisztina! Megértem! – és most, először a mondandóm után, megjelent egy halvány mosoly az arcán. – Egy jó barátot? Azt hiszem, egyelőre megelégszem ezzel is! Na de most már dolgoznom is kellene egy kicsit. Mit hozhatok? – kérdezte mosolyogva.

- Azt hiszem egy hideg Cola Light lesz, és egy…

- … szénsavmentes ásványvíz jégkockával és citromkarikával. Tudom! – mondta egy nagy vigyorral az arcán.

- Pontosan! – én is mosolyogtam.

- Rögtön hozom hölgyem, foglaljon helyet! – ezzel a helyemre kísért az asztalhoz, és mint ahogy az a jó nevű Trattoria étteremhez illik, kihúzta nekem a széket. Eközben pedig odaköszönt Anginak is.

Szegény Angin már láttam, hogy majd’ meg öli a kíváncsiság mind a vizsgaeredményemmel, mind pedig az előbb lezajlott pár perccel kapcsolatban. De inkább az utóbbi érdekli.

- Szia drága szívem! Azt hittem már soha nem érsz ide. Hogy sikerült a vizsgád?? – kérdezte kicsit sietősen, mert ismerve őt, már alig várta, hogy a másik kérdést tegye fel.

- Köszi, nagyon jól. Ötöst kaptam! Nem is volt nehéz, a „Büntetések” tételt húztam, abból pedig jó vagyok. – válaszoltam. Közben Erik is megérkezett a rendelt italainkkal. Megköszöntük, Angi pedig rám nézett, hogy már neki is rendeltem, de főleg azért, mert ő is ezt akarta rendelni. Nem hiába, ismerem már őt! – Na és neked hogy sikerült a médiatudomány? – kérdeztem, és közben belekortyoltam a vizembe.

- Oh, hát sima ügy volt. Bementem, elmondtam a tételemet, és végül én is ötöst kaptam. De hát mi mást kaphattam volna, amikor már év közben két zh-m is 5 lett ebből a témából? – mondta nevezetve, és ő is ivott egy kortyot. – Na de inkább mesélj, mi volt ez a jelenet a kedvenc pincérünkkel? Ne mondd, hogy elhívott randizni, és te nemet mondtál!!!

- De igen, pontosan! Tudod, hogy a karrierépítés a legfontosabb most számomra. Nincs időm, és őszintén, erőm sem a pasizáshoz…! – mondtam, miközben elengedtem a poharamat, és elkezdtem levenni a blézeremet.

- Reménytelen eset vagy Krisztina! De hát neked nem is kell pasiznod, mert a lábaid előtt csúszik-mászik Erik. Csak csettintened kell, és már itt is van. Oh, istenem, bármit megadnék azért, hogy valaki értem legyen ennyire oda! – mondta, miközben egyik kezével fogta a pohara szélét, a másik kezének mutatóujját csúsztatgatta a pohár peremén, és sóhajtva odasandított Erik felé, aki éppen étlapot vitt egy tőlünk pár asztalra ülő vendégeknek. Én persze tudtam, hogy Anginak tetszik Erik, de ő ezt soha nem merte bevallani. Furcsálltam egyébként, hogy nem kezdeményezett Eriknél, mert nem éppen olyannak ismerem őt, aki elszalasztana egyetlen pasit is, aki bejön neki. De ebből a sóhajból úgy tűnik, Erikről végleg lemondott. Ezért ez a pillantás is csak egy röpke pillanatig tartott, és már folytatta is:

- Na és mikor jön Nelli és Szilvi? Soha nem érnek ide?

- De, jönnek, csak nem tudták megmondani, mikor érnek ide. – mondtam, és mintha végszóra érkezett volna a mondat, már hallottam is Nelli és Szilvi nevetését a hátam mögül.

- Szevasztok csajok! Azt hittük, már soha nem értek ide! – mondta Angi a vállam fölött mögém nézve.

- Jaj, ne haragudjatok, de a főnök pont az utolsó pillanatban nyomott a kezembe egy papírt, amit gyorsan le kellett fénymásolnom. Ezért késtem. Tényleg bocsi! – mondta Nelli.

- Én pedig fél órája végeztem a suliban, és így dél közelében már nem jár olyan sűrűn a metró, hisz tudjátok. Mikor feljöttem az aluljáróból, Nelli pont ott állt a zebránál, így gyorsan mellé is slisszoltam, jól megijesztve őt, így ide már együtt jöttünk! Még akkor is ezen nevettünk, mikor ideértünk! – nevetett Szilvi, miközben ő és Nelli is leültek a két üres székre.

- Na de meséljetek! Hogy sikerült a vizsga? Angéla? – kezdte rögtön Nelli.

- Ötös, mi más? – válaszolta nevetve.

- Szilvi?

- Nekem is ötös lett, szerencsére! Megérte a sok tanulás!

- Kriszti?

- Hát, kettest kaptam, erős jóindulattal! – erre Szilvi és Nelli úgy néztek rám, mint aki embert ölt, Angi pedig kezével eltakarva mosolygott. – Dehogy is, ötös lett!! – erre Nelli a szívéhez kapott és sóhajtott egyet, majd Szilvivel egyszerre mosolyodtak el.

- Nem is tudom, miért hiszek neked néha, Kriszti. Úgyis tudom, hogy ötöst kapsz! – mondta Szilvi. – Na de inkább azt mondd, hogy mi a meglepid! Már nagyon-nagyon kíváncsi vagyok!

- Meglepi? Milyen meglepi? – kérdezte Angi, Nellinek pedig a szemében láttam ugyanezt.