6. fejezet - A nem várt találkozás

Másnap 7 órakor csörgött a telefonom. Beállítottam előző nap este ébresztőre, de csak azért, hogy véletlenül se aludjak el már az első munkanapomon. Persze a csajok még mindig úgy tudták, hogy ez csak egy „tanulmánykörút” lesz ez nekem… De ma végre elmondok nekik mindent.
Miután ez végigpörgött az agyamon egy szempillantás alatt, kinyomtam a telefont, és kicsit értetlenül néztem az ágyra magam mellé, mert Szilvi nem volt ott. Kikeltem az ágyból és kimentem a szobához tartozó kis társalgóba, és Szilvi ott ült a fotelben felhúzott lábakkal, telefonnal a fülén. Álmos, de azért kérdő szemekkel néztem rá, és ő egy kis mosollyal az arcán, jól artikulálva súgta oda nekem, hogy „Zoli az!”. Így már értettem mindent. Zoli fél 8 körül indul dolgozni, így ilyenkor még tudnak beszélni. Ezért kelt fel ilyen korán. Imádom Szilvit, de szerintem egy kicsit sokat lógnak egymás nyakán a barátjával. Ez mondjuk nem feltétlenül rossz dolog, de én nem tudnám ezt csinálni…
Minden esetre nem elmélkedtem ezen tovább, mert 9-re bent kell lennem a cégnél, és kb. 40 perc az út innen. Inkább legyek ott előbb, mint hogy késsek.
Bementem a fürdőszobába elvégezni a szokásos reggeli teendőket, majd felöltöztem. Az új kosztümömet vettem fel, mint ahogy terveztem, egy rózsaszín ujjatlan felsőt alá, és egy magas sarkú fekete cipőt. Most nem kellett vinnem váltócipőt, mert a Volvo automata-váltós volt, így nincs veszély arra, hogy beakad a cipőm sarka, mikor engedném fel a kuplungot.
Mikor már teljesen elkészültem, Szilvi már nem telefonált.
- Jó reggelt Kriszti! – kezdte, és egy csésze kakaóval a kezében besétált a szobába.
- Jó reggelt csajszi! Jó korán keltél! De nem mondod, hogy csak azért, hogy beszélhess Zolival? – kérdeztem mosolyogva, miközben a fontos dolgokat szedegettem össze, és tettem be a táskámba.
- De igen, Tudod, most megy majd dolgozni, és ma nem sok időm lesz vele beszélni… Egyébként mikor találkozunk, és hol?
- Fogalmam nincsen, hogy mikor, de hogy hol, azt tudom. Van egy jó kis kávézó, nem messze az Oxford Streettől, a Coffee Republic. Ez egy olasz kávézó, és nagyon finom kávé különlegességeket lehet kapni náluk. Mikor 3 éve itt voltam apuval, itt kávéztunk, úgyhogy tuti kis hely… - mondtam: - Amikor végeztem, felhívlak titeket, és onnantól számítva kb. 20 perc és ott vagyok nálatok. Jó lesz így?
- Persze, hogy jó! – mondta, és belekortyolt a kakaójába.
- Egyébként ma úgyis együtt lesztek, lenne két kérésem. Illetve egy tanács és egy kérés. A tanácsom az lenne, hogy mielőtt elindultok, a recepción kérjetek egy térképet! Fontos, mert könnyen el lehet ám tévedni, még az Oxford Street-en is! A kérés pedig az lenne, hogy figyelj oda Nellire kérlek, hogy ne vegye meg a Twilight DVD-t magának! Ugyanis a végtől nem messze van egy áruház, beugrom, és megveszem neki. Ha már nem tudtam elmenni vele moziba…!
- Rendben, odafigyelek majd nagyon. De most szerintem menned kellene, mert el fogsz késni. Fél 8 múlt.
- Oh tényleg. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled! – mondtam, és közben egy nagy puszit nyomtam az arcára. Majd a táskámat felraktam a vállamra, felkaptam a kocsi kulcsot a társalgóban levő dohányzóasztalról, visszaszóltam Szilvinek, hogy „Puszilom a lányokat és majd hívlak!”, és ezzel ki is mentem az ajtón. Mivel a 2.-on voltak a szobáink, lifttel mentem le, így gyorsabb. Leérve az aulába, köszöntem minden alkalmazottnak, akik ott voltak, majd kimentem, és odaadtam a kulcsot a parkoló fiúnak. Körülbelül 5 perc elteltével már hozta is a kocsit, adtam neki egy kis borravalót, és már csüccsentem is be a kocsiba.
Most elég jó volt a közlekedés, így negyed 9-kor már ott is voltam a cégnél. Még szerencse, hogy 3 évvel ezelőtt apuval eljöttünk Nyugat-Kensingtonba, így tudom, hogy hova kell mennem. Leparkoltam a parkolóban, és gondoltam, mivel még sok időm van, elsétálok a bevásárlóközpontba, és megveszem a DVD-t. Így is tettem. Kapóra is jött, hogy meg tudtam venni Nellinek a filmet, mert amúgy is angol nyelvvizsgára készül, így a kedvenc filmjét tudja nézni, és közben még gyakorol is!
Kicsit még körbe is néztem, majd 8:35-kor visszaindultam a céghez. 9 óra előtt pár perccel már ott is voltam.
Bemutatkoztam a recepciós nőnek, aki rögtön be is kísért a főnök irodájába, mert már vártak.
A cégvezető úrnak is bemutatkoztam, egy kicsit el is beszélgettünk a jövőbeli terveimről, esetleges családalapítás, illetve elnézést kérve megkérdezte, hogy van-e barátom. Mondtam, hogy nincs, mert a karrieremet ennél fontosabbnak érzem. Erre ő csak sokat sejtetően mosolygott, de nem szólt semmit.
Mikor befejeztük a beszélgetést, kiszólt a recepcióra, hogy küldjék be Lisa-t.
Lisa Kinsley egy 22 éves, angol egyetemista lány, aki szintén jogot tanul az Oxfordon, és jelenleg gyakorlaton van itt. De mivel már régebb óta van a cégnél, így ő fog kalauzolni engem.
A cégnél töltött pár órám alatt beleláthattam szinte mindenbe: aktákat néztem, beültem egy megbeszélésre, segítettem az egyik ügyvédnek megírni a védőbeszédét, illetve végül, de nem utolsó sorban, Lisa-val is rengeteget beszélgettem. Nagyon-nagyon aranyos lány, és nagyon jó volt arra gondolni, hogy mikor kijövök ide lakni, lesz legalább 1 ember, akire biztosan számíthatok majd a cégnél.
A kis tanulmánykörutam azonban nem tartott olyan sokáig, mert 12kor már végeztem is mindennel. Megbeszéltem a vezetővel, hogy amint megtudom, hogy felvettek-e az egyetemre, felhívom őket, és megbeszéljük, hogy mikor jöhetek. Ami pedig nagyon meglepett, felajánlotta, hogy még egy lakást is kapok, ha náluk fogok dolgozni. Ennek nagyon-nagyon örültem, mert már csak a lakás-probléma volt megoldatlan. Eddig a percig.
El sem hittem, hogy minden ennyire jól megy. Hogy nekem hogy lehet ekkora szerencsém?? Tuti biztos, hogy fog történni valami! Ennyire azért nem klappolhat minden!
Ezen gondolkodtam egészen addig, amíg ki nem léptem a cég kapuján. Gyönyörű idő volt, persze Angliához képest. Nem esett az eső, és néha-néha még a napsugarak is kikandikáltak a felhők közül.
Elővettem a telefonom, és már tárcsáztam is Szilvi számát:
- Szia Szilvi! Most jöttem ki a cégtől, merre vagytok?
- Szia-szia! Épp az egyik ruhaboltban vagyunk, de már éppen indulni készültünk. Akkor 20 perc múlva Coffee Repulic?
- Igen! Tudod, merre van?
- Igen, a portásunk a hotelben megmutatta térképen.
- Rendben, akkor ott találkozunk. Puszi!
- Puszi! – és ezzel le is tette. Én pedig elindultam a végzetem… khm, akarom mondani, a kávézó felé.
Szépen nyugodtan vezettem, egyáltalán nem siettem, mert valahogy sejtettem, hogy a csajok késni fognak. A sejtésem be is igazolódott, amikor kaptam egy sms-t Szilvitől, hogy kb. fél órát késni fognak, mert találtak egy nagyon jó boltot, ahol szinte minden akciós, és beugrottak körülnézni. Még jó, hogy ismertem a barátnőimet, és tudtam, hogy úgyis ez lesz. De talán nem is baj, így egy kicsit egyedül tudok lenni, és fel tudok készülni a mondanivalómra.
Fél 1 környékén értem oda a kávézóhoz, szerencsére pár percre tőle le is tudtam parkolni.
Nagyon hangulatos kis kávézó volt ez a Coffee Republic, legalábbis mikor utoljára itt voltam, az volt. Leültem egy 4 személyes asztalhoz az épület előtt, és rá pár pillanata már jött is a felszolgáló. A kedvencemet kértem tőle, a neve: special cappucino. Ez az ital elég különleges, mint ahogy a nevében is benne van, mert olyan, mint a cappucino, de mégis erősebb annál, de nem annyira, mint egy kávé. Az íze pedig olyan, mint a forró csokié.
Az asztalra ki volt téve egy-két aznapi újság, így elkezdtem olvasgatni, majd egy percre rá már kaptam is az ital-különlegességemet.
Belekortyoltam egyet, majd ismét visszatértem a cikkhez, amit elkezdtem olvasni. Ebben a pillanatban azonban 4 srác jött be a kis elkerített „előkerthelyiségbe”. Tőlem 4 asztallal arrébb foglaltak helyet. Nem is figyeltem volna fel rájuk igazából, hogyha nem vihogott volna nagyon az egyik. Így felnéztem. Először körbenéztem, és meglepődve vettem ésre, hogy nem csak rám vannak ilyen „hatással”. Szinte mindenki őket figyelni, és sokan még sugdolóznak is. Majd az asztaluk felé néztem, és… éppen az egyik sráccal, illetve a napszemüvegével néztem szembe. „Napszemüveg ilyenkor?” - ez volt az első gondolatom. „És ráadásul még baseball-sapka is?” - ez pedig a második. Egy fekete nadrág, és egy sötétkék – fehér csíkos, rövidujjas felső volt rajta, valamint egy szintén fekete bőrkabátot vitt a kezében. Végignéztem a 3 másik srácon is, akik vele voltak, és közülük egy szintén napszemüveget és sapkát viselt, de a másik kettő egyiket sem. „Érdekes” - gondoltam. Jó, nincsen rossz idő, sőt, Angliához képest egészen jó idő van, de azért napszemüveg meg sapka? Sok! Annyira jó idő nincs… Mosolyogtam egyet, még egyszer rápillantottam a srácra, aki az előbb felém nézett – most már nem engem nézett, hanem az előzőhöz képest elég halkan cseverészett a barátaival –, majd újra belemerültem az újságba.
Nem telt bele 5 percbe, és a pincér fölém magasodva várta, hogy felnézzek rá:
- Igen? – kérdeztem meglepetten, hiszen már rendeltem, és lassan már meg is iszom a cappucinomat. Nem értettem, mit szeretne.
- Elnézést kérek a zavarásért hölgyem, de annál az asztalnál – mutatott oda diszkréten, ahol az a 4 furcsa kinézetű srác ült – ül egy fiatalember, aki meg szeretné hívni a hölgyet egy italra. Azt üzente az úr, hogy bártan rendeljen.
- Oh, hát ez igazán kedves, de nem szeretnék már semmit inni, ugyanis amit szerettem volna, már megrendeltem. Mondja meg az úrnak, kérem, hogy nagyon szépen köszönöm a meghívását, de jelen pillanatban nem szeretnék élni vele. Köszönöm!
- Ahogy parancsolja, hölgyem! – és ezzel odament az asztalukhoz, és hatalmas meglepődésemre ahhoz a sráchoz hajolt oda, aki pár perccel ezelőtt engem figyelt. Mert már biztos vagyok benne, hogy engem figyelt, és nem csak errefelé nézett. Kicsit zavarba is jöttem, így visszanéztem az újságba, és felettébb érdekesnek találtam a gazdasági világválságról szóló legújabb cikket. Pedig a legkevésbé sem érdekeltek az ehhez kapcsolódó dolgok. Épphogy csak elolvastam a bevezetését, ismét egy árnyék jelent meg fölöttem. Már éppen mondani akartam, hogy „Még mindig nem szeretnék rendelni semmit!”, amikor felnéztem, és a napszemüveges sráccal találtam szembe magam.
- Szia! Ne haragudj, leülhetek? – kérdezte.
- Szia! Nos, ha szeretnél… - válaszoltam. De miért akar ide ülni? Nem rámenős srác egy kicsit? Na de mindegy, majd meglátjuk, mi lesz ebből.
- Rob vagyok. Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért az előbb csak úgy rád küldtem, illetve a barátaim rád küldték a pincért. Tudod, észrevették, hogy mindig feléd nézelődök, így léptek helyettem. Tudod, én nem szoktam ilyet csinálni.
- Krisztina, és értem. – semmi más értelmes nem jött ki a számon.
- Nos Krisztina, ahogy látom, azért annyira nem döbbentél meg. Úgy sejtem nem én, illetve mi voltunk az elsők, akik ilyet csináltak. Vagy talán mégis?
- Hát, az igazat megvallva ti voltatok. Egyébként, ha már kérdeztél, én is kérdezhetek valamit?
- Persze, csak nyugodtan. – mondta egy – felettébb édes – mosollyal a száján. Megfogtam a csészémet mindkét kezemmel, és az asztalon tartva azt, megkérdeztem:
- Miért van rajtad napszemüveg? Tudom, semmi közöm hozzá, de nincs annyira jó idő, hogy kelljen. Talán hosszú volt az éjszaka? – kérdeztem mosolyogva, és az utolsó előtti kortyot megittam a csészémből. Eközben azonban végig tartva vele a szemkontaktust. Vagyis inkább oda néztem, ahova a szemei közepét gondoltam.
- Nem – mondta, és lehajtotta a fejét. Úgy éreztem, mintha egy picit zavarba jött volna, vagy idegessé vált volna. Nem tudtam eldönteni. – Teljesen más oka van.*sóhaj* Hát igen, ez az én formám! Megismerkedek egy olyan csodaszép lánnyal, mint te, és mindezt napszemüvegben teszem. Szánalmas! – és egy keserű mosoly jelent meg az arcán, amivel még mindig az asztal lapját nézte, az ujjaival pedig a szalvétát birizgálta.
- Hát akkor vedd le. Miért ne tehetnéd? – de mielőtt még bármit is tehetett, vagy mondhatott volna, meg is kaptam rá a választ. Ugyanis egy hatalmas villanás szakította félbe a beszélgetésünket, ami pont mellőlem jött. Ezután hatalmas kiabálások, és még több kattogás és villanás:
„Robert!;Rob!;Nézz erre léci!;Ő az új barátnőd?; Mit szól ehhez Kristen?”, és ehhez hasonlók. Ebben a pillanatban esett le, hogy miért van rajta napszemüveg és sapka. Hát mit ne mondjak, komoly felismerés volt!
Rob csak felpattant, megfogta a kezem, és azt mondta „Gyere velem!”. Én engedelmeskedtem neki, bár fogalmam nincs, miért. Talán mert megijedtem a sok fotóstól? Vagy benne volt valami, ami vonzott? Nem tudom! A lényeg, hogy magával húzott, be a kávézóba. Ahogy mi mentünk befelé, a kávézó tulajdonosa, és 2 pincér jöttek kifelé, és kiabálták a fotósoknak, hogy tűnjenek el innen.
Ahogy beértünk, Rob elengedte a kezem, majd lekapta a szemüvegét, és mélyen belenézett a szemembe. „Gyönyörű szemei vannak!” – gondoltam. Nem is tudom, még soha nem láttam ilyen szemeket. Olyan szürkés-kékek voltak. Csodálatosak. Az elmélkedésemet csak a hangja szakította félbe:
- Istenem! Ne haragudj Krisztina! Én nem akartam ezt. Ezek a nyamvadt paparazzik mindenhol megtalálnak. Kérlek, tényleg ne haragudj rám, én nem akartam ezt! – mondta, és láttam rajta, hogy valóban mennyire sajnálja a dolgot, és ezzel egy időben mennyire rühelli is.
- Nem, dehogy haragszom. Nem te tehetsz róla. De most ennek mi lesz a következménye? Ugye nem lesz velünk tele a holnapi újság?
- Hát, szerintem nem kell holnapig várni. Már ma késő délután az összes internetes sajtó ettől fog fröcsögni. Tényleg sajnálom.
- Na ne! Tényleg??? De miért? És egyébként ki vagy te, hogy ennyire üldöznek a lesifotósok?
- Te tényleg nem tudod ki vagyok? – kérdezte annyira meglepetten, amennyire csak lehet.
- Miért? Szerinted ha tudnám, akkor megkérdeztem volna? – ingerülten szegeztem neki ezt a kérdést. Nem tudom miért, de nagyon felhúztam magam azon, hogy benne leszek az újságban. Úgy érzem, ebből semmi jó nem fog kisülni.
- Robert Pattinson a nevem, és színész vagyok. Azért van ez a felhajtás, mert játszottam egy filmben, ami hatalmas felfordulást keltett, és tiszta őrültek háza van azóta. Nincs olyan ország vagy város, ahol nem lenne Twilight-láz. Most fejeztem be egy új filmem forgatását New Yorkban, és gondoltam, hazajövök egy hétre, hogy egy picit kipihenhessem magam, mert ott is állandóan üldöztek. De úgy látszik, a nyugodt angliai élet is felfordulni látszik. Eddig itt Londonban csak egy-két rajongó jött oda hozzám autogramot kérni, paparazzit soha nem láttam itt. Ezek szerint már itt sem vagyok teljesen biztonságban… - mondta.
Twilight-láz??? Te jó isten, akkor ez az a srác, akit a csajok említettek, és Nelli érte van oda? Hát most már értem, miért. De nem baj, legalább lesz esélye Nellinek, hogy megkaparintsa őt.
- Twilight? Értem. Én nem láttam a filmet, mert nem volt időm megnézni, de azt tudom, hogy barátnőm nagyon szereti. Tudom, hogy ez lerohanás vagy nem is tudom, hogy fejezhetném ki jobban, de nem lenne kedved találkozni a barátnőmmel? Nagyon boldoggá tennéd. Most vettem meg neki a filmet DVD-n, azt is aláírhatnád neki, de persze csak ha ez nem zavar téged.
- Nem, dehogy. És boldogan találkozom a barátnőddel. Így legalább kvittek vagyunk a „rád szabadítottam” dologban… - mondta mosolyogva. – Viszont lenne egy kérdésem. Ha nem baj, csatlakozhatnának hozzánk a barátaim is?
- Persze. Csak nyugodtan.
- Rendben, akkor ülj le itt bent valahol, és én megyek, szólok nekik.
- Rendben. Ott várlak titeket. – mondtam, és mutattam az egyik sarokülős asztal felé, ami talán elég nagy egy 8 fős társaságnak. Közben befutottak a barátnőim is. Leültek, és éppen elkezdtem mondani, hogy kik fognak csatlakozni hozzánk, amikor Rob és a barátai ideértek. Nelli azonnal felismerte a kedvenc színészét, és elengedett egy „Te jó isten!”-emet. Rob erre csak elmosolyogta magát, és elkezdte bemutatni a barátait:
- Ő itt Tom Sturridge – tette a vállát a másik napszemüveget és sapkát viselő srácra, aki levette a szemüvegét, és úgy köszönt felénk. Majd folytatta a bemutatást: - Ők pedig Phil Andarton és Daniel Cleaver. – mutatott a srácokra, mert ők távolabb álltak tőle. A fiúk szintén köszöntek nekünk, majd leültek. Rob érdekes módon mellém csusszant be a sarokülőre. – Én pedig Robert Pattinson vagyok. De kérlek, hívjatok csak Robnak. – mosolygott.
- Most pedig én jövök a bemutatással! – kezdtem bele: - Ő itt Szilvia Heckler, ő Kornélia Szigligeti, ő pedig Angéla Sághy.
- De csak Szilvi, Nelli és Angi. – mondta mosolyogva Angi. Látszott rajta, hogy ő sem közömbös amiatt, hogy egy világsztár ül az asztalunknál, és úgy beszélget velünk, mintha már ezer éve ismert volna minket. Angéla egyébként nagyon szerette a felhajtást maga körül, így nem csodálkoztam volna azon sem, ha élvezte volna a paparazzik fotózását. Ennek ellenére mégis imádom őt.
- Én pedig Krisztina Andrássy vagyok. De csak Kriszti, vagy Kriszta. – mondtam.
Ezek után rendeltünk, és rengeteget beszélgettünk. Azt is megtudtuk, hogy Tom és Rob már kiskoruk óta legjobb barátok, és hogy Tom is színész. Ezért volt ő is úgy beöltözve, mint Rob. Phil és Dan viszont abszolút „hétköznapiak”, ha lehet így mondani, az egyetlen kapcsolatuk a médiával annyi, hogy a barátaik sztárok, és néha őket is lefotózzák. Ez idő alatt Nelli is megkapta az ajándékát, és rögtön kapva az alkalmon, alá is íratta Robbal. Mielőtt azonban átadtam Nellinek a DVD-t, rápillantottam a borítóra, és tényleg Rob volt rajta.
Már 3 óra elmúlt, amikor úgy gondoltuk, hogy mindenkinek mennie kellene, így kifizettük a számlát. Illetve csak szerettük volna, mert Rob fizetett mindent, akármennyire is ellenkeztem. Mikor már kijöttünk és a kávézó előtt elköszöntünk, majd elindultunk a csajokkal a nem messze parkoló kocsink felé, Rob utánam szaladt, és megfogta a karom. Egy picit megijedtem, de valahogy sejtettem, hogy ő az. Csakis ő lehet.
- Kriszta, arra gondoltam, hogy mivel ezen a héten itt vagytok Londonban, és én is itthon vagyok még egy darabig, nem találkozhatnánk valamelyik nap? Egy fagyi, egy mozi, vagy akár csak egy séta? Bármi!
- Hm, végülis miért ne! – mondtam, és ezzel egy időben elő is vettem egy noteszt és egy tollat, ráírtam a nevem és a számom, majd odaadtam neki. – Ha ráérsz, hívj fel. De ha lehet, ne holnap, mert a holnapi nap a lányoké. Tudod, vásárolgatás, este bulizás. Egy csajos nap!
- Rendben. Akkor majd hívlak. Szia!
- Szia! Sziasztok! – köszöntem neki, majd picit elhajolva Rob mellett, köszöntem és integettem a tőlünk olyan 2 méterre álló barátainak is. Majd megfordultam, és csatlakoztam a lányokhoz. Együtt indultunk el a kocsi felé, és közben úgy éreztem, hogy Rob végig követ a tekintetével. Nem tudom, miért, de hátranéztem. És valóban. Rob ott állt, ahol elváltunk, és nézett. Engem nézett. Rámosolyogtam és intettem, ő visszamosolygott és visszaintett, majd előrefordultam, és mentem tovább a lányokkal.
Körülbelül negyed óra múlva már a hotelben voltunk. Leadtuk az autót, és felmentünk a szobáinkba. Én elmentem lezuhanyozni, mikor végeztem, felkaptam egy sötétkék hosszú farmernadrágot, és egy háromnegyedes ujjú bordó felsőt, és kimentem a társalgónkba. Arra számítottam, hogy csak Szilvi lesz ott, de nem. Mind a hárman ott ültek, és ahogy kiléptem a fürdőszobából, engem néztek. Mindhármuknak csillogott a szeme, és szinte láttam benne a hatalmas kérdőjeleket, Angi még mosolygott is. Mondtam nekik, hogy menjünk le az aulában levő étterembe, és együnk valamit. Egyetértettek.
Amint leértünk és leültünk az asztalhoz, Nelli rögtön belekezdett:
- Nem szeretnél mesélni nekünk valamit? – kérdezte mosolyogva.
Én pedig elmondta mindent, a cégnél történtektől kezdve, először a srácok, a pincér, Rob, majd a paparazzik megjelenésén keresztül egészen addig, amíg ők meg nem érkeztek a kávézóba.
Ekkor jöttem rá, hogy már megint nem mondtam el nekik a Londonba költözésemet. „Na nem baj, majd holnap! Lesz rá egy egész napom!” – mondtam magamban.
Olyan 8 óra körül felmentünk a hálószobákba, és ott folytattuk a beszélgetést. Szóba került minden, és mindenki, de a fő téma természetesen Rob és a barátai voltak. Majd 10 óra környékén lefeküdtünk aludni.
Ekkor jött a megdöbbenés, hogy nem tudok elaludni. Folyton csak Robon járt az eszem. Hogy vajon miért hozzám jött oda, és legfőképpen miért nézett úgy, miután elbúcsúztunk. Lehet, hogy…?! Nem, az nem lehet! Ezt csak magamba képzelem, tuti! De Erikről sem hittem el, hogy szerelmes belém, pedig már a vak is látta, csak én nem! De akkor is… egy világsztárnak pont én jönnék be? Amikor itt van a csodaszép barátnőm, Nelli, aki láthatóan oda-vissza volt tőle egész nap? És Angi, aki szintén szebb, mint én, és bevállalós. Áh, képtelenség!
Ezen még tanakodtam magamban jó darabig, és a végén arra jutottam, hogy 1: Úgysem fog felhívni, sokkal több, ezerszer fontosabb dolga van, mint felhívni egy kávézóban megismert lányt, 2: Ha akarna is valamit, nem lesz semmi, hiszen Eriket is kikosaraztam, pedig őt már régebb óta ismerem. Nem fogok összejönni egy sráccal 2 napos „ismeretség” után. Még akkor sem, ha ő Robert Pattinson! Ráadásul nem is érdekel annyira! A másik pedig, hogy ő maga monda, csak egy hétig van Angliában, utána megy vissza Amerikába. Akkor tulajdonképpen mit akarna ő tőlem… Semmit! Illetve semmi komolyat!
Ezzel tehát megnyugtattam magam. Viszonylag gyorsan lezártam magamban a dolgot, ezzel is igazolva azt, hogy nem fogott meg benne semmi igazán. Na jó, a szemén kívül semmi. Eldöntöttem, hogy ha akarna is többet, én nem fogok belemenni! Ezzel végérvényesen befejeztem a róla való elmélkedést, átfordultam a másik oldalamra, behunytam a szemem, és szép lassan elaludtam.