5. fejezet - A várva várt utazás

Másnap reggel az órám csörgésére ébredtem. Álmatlan éjszakám volt, és úgy éreztem, teljesen kipihentem magam, de ebben a pillanatban eszembe jutott a tegnap este. Nem is tudom, hogy alhattam ennyire nyugodtan azok után, ami történt.
Kikeltem az ágyból, megágyaztam, és kimentem a konyhába harapni valamit. Mivel már 8 óra volt, így gyorsan megettem a szendvicsemet, felöltöztem, felkaptam a táskámat, és szép lassan elindultam. Mivel anyuékhoz kb. 1,5-2 óra hossza az út forgalomtól függően, nem siettem. De azért már minél előbb ott akartam lenni. Ráadásul vezetés közben folyamatosan a tegnap esti vitánk jár az eszemben. Igaz, hogy előtte még soha nem vesztünk össze Erikkel semmin, de mégis nagyon aggasztott, hogy még nem hívott fel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő tehet mindenről, vagy hogy meg kellene alázkodnia előttem, de azért mégis számítottam a hívására. Hogy esetleg találkozzunk, mielőtt elindulok, megbeszélni a dolgokat. Nagyon félek, hogy csinált valami hülyeséget. Így eldöntöttem, hogy amint odaérek anyáékhoz, fel is hívom őt.
Az utam teljesen zökkenőmentesen telt, 11-re oda is értem apuékhoz.
Nagy szerencse egyébként, hogy apa is éppen itthon van. Ő is vasárnap indul Finnországba egy tárgyalásra. Így vele is tudok lenni egy kicsit, mert már nagyon hiányzik!
Ahogy megálltam a ház előtt, anyu jött kis az ajtón, és szaladt elém. Olyan szorosan megölelt, hogy alig kaptam levegőt. Időközben apu is kiért, és kivárva a sorát, ő is megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. Ahogy kiszabadultam anya ismételt szorításából, kivettem a táskámat a csomagtartóból, bezártam az autót, és együtt bementünk a házba.
Leültünk a nappaliban, és rengeteget beszélgettünk. Iskoláról, barátokról, amikor pedig apu kiment a szobából, anyu éppen belevágott volna abba, hogy kikérdezzen fiúk terén, de megszólalt a telefonom. Magam mellé tettem le a kanapéra, így mikor lenéztem, rögtön láttam, hogy Nelli az. Felvettem:
- Szia Nelli! Mizujs?
- Szia Kriszta! Épségben odaértél a szüleidhez?
- Igen, persze. Már vagy 2 órája itt vagyok. Éppen beszélgettünk… de miért hívtál?
- Jaj, de haragudj, akkor gyorsan mondom. Szóval, vasárnap 8-kor Ferihegyen találkozunk?
- Igen, a 2B terminálból indulunk majd.
- Okés. Csak ennyit akartam, akkor nem is zavarok tovább! Üdvözlöm a szüleidet!
- Rendben, átadom, de Nelli, sosem zavarsz, és ezt te is tudod! – mondtam neki mosolyogva.
- Na és milyen volt a film? Tegnap a kávézóban, ahol Erikkel voltunk, volt egy csapat lány, valami rajongói találkozó, és ott sikítoztak meg ujjongtak, mert az Alkonyatot nézték. Neked tetszett?
- Istenem, Krisztina! Úgy érzem, szerelmes vagyok. Tudom, hülye vagyok, hogy így 20 évesen ilyet mondok, de a főszereplő srác. Istenem!!! Minden lány ilyen pasit akar! És én is! Ráadásul angol. És képzeld el, most éppen nincs dolgom bent a bankban, és kicsit felmásztam a netre, utánanéztem a magyar rajongói oldalán, és mit találtam?? Na mit??!! Most fejezte be az új filmjének a forgatását, és állítólag hazautazott pihenni egy kicsit Londonba. Csak 16.-a környékén megy vissza Amerikába, mert 17-én kezdik forgatni az Alkonyat 3. részét Vancouverben. Tök jó, nem? Lehet mi is összefutunk vele!
- Nem akarlak elkeseríteni Nellim, de nem nagyon hiszem, hogy ő, mint egy világsztár, olyan helyeken fog megjelenni, mint mi. Úgyhogy nem akarlak lelombozni, de ne fűzz hozzá sok reményt! Meg hát, ha találkozunk is vele, szerinted szóba állna velünk? Nem hiszem!
- Ebben tévedsz. A honlapon azt írják, hogy nagyon aranyos srác, és egyáltalán nincs elszállva magától azért, mert világsztár. Úgyhogy minden esélyem megvan arra, hogy a barátnője legyek! Na jó, ez tényleg csak álom! Meg hát igazából el sem tudnám képzelni, hogy vele járjak. Tudod, nekem más pasik az eseteim. Minden esetre a filmet neked is látnod kell. Amint hazaértünk Londonból, elmegyünk együtt és megnézzük, rendi?
- Rendi. De most mennem kell Nelli, ne haragudj.
- Jaj, te ne haragudj, hogy feltartottalak. De azért még valami. Ha van egy kis időd, hívj fel, mert minden részletet tudni akarok a tegnapi randiddal kapcsolatban. Ne hidd, hogy elfelejtettem! – mondta. Erre nekem egy hatalmas gombóc keletkezett a gyomromban, mert újra lejátszódott előttem a tegnap este, és ismét Erikre gondoltam, és arra, hogy lehet valami baja esett.
Így gyorsan elbúcsúztam Nellitől, és letettem a telefont. Anyu megint bele akart kezdeni az előbb félbe maradt kérdésáradatba, de elnézést kértem tőle, és bementem a szobámba.
Mivel anyu nagyon jól ismer, látta rajtam, hogy valami nincs rendjén, de nem zaklatott, és nem kérdezgette, hogy mi a baj. Inkább hagyta, hogy bemenjek a szobába. Ahogy ismerem őt, később úgyis jön, és megkérdezi.
De addig is, egyedül vagy: én és a gondolataim. Olyannyira egyedül voltam, belemerülve a gondolataimba, hogy elnyomott az álom. Csak késő délután ébredtem fel, vacsorára. De nem tudtam enni semmit, csak egy csésze zöldteát ittam. Hát igen, anyu tudja, mikor mire van szükségem. Apa éppen a nappaliban dolgozott, mi pedig a konyhában voltunk. Anyának elég volt csak rám néznie, és máris dőlt belőlem a szó.
Elmeséltem neki a tegnap estét, a csókot, a vitát, mindent. Ő pedig csak nézett. A végén pedig azt tanácsolta, hogy beszéljem meg Erikkel a dolgokat, és adjak magamnak időt. Jó lesz ez az egy hét Londonban arra, hogy végiggondoljak egy-két dolgot. Mert bizony valamiben igaza volt Eriknek, anyu szerint is.
Ugyanis ő mindig azt mondta, hogy a barát és a karrier összeegyeztethető, csak a megfelelő férfit kell megtalálni. Tehát szerinte is csak kifogásokat keresek. Abból kiindulva pedig, amit Erikről meséltem neki, mindig azt mondta, hogy nagyon is illik hozzám. Viszont most itt van az is, hogy Londonba költözök… Áh, nem is tudom!
De a végén már annyira járt az agyam mindenen, hogy úgy voltam vele, inkább ledőlök, és tv-t nézek. Így elmentem, lezuhanyoztam, felhúztam a pizsimet, és bedőlve az ágyba, tv-t néztem.
Más délelőtt 9-kor ébredtem fel. Fogalmam nincs, mikor nyomott az álom. Vagy olyan uncsi volt a film? Hm, már erre sem emlékszem. Néha kicsit úgy érzem, kezdek bekattanni. Ezért eldöntöttem, hogy ma egész nap a városban fogok császkálni, egyedül. Szeretek néha teljesen egyedül sétálgatni, nézelődni.
Kipattantam az ágyból, felöltöztem, ettem 2 szelet pirítóst, amit anyu csinált nekem reggelire, és 10-kor már ki is léptem az ajtón.
Séta közben eszembe jutott, hogy dobok egy-egy sms-t a csajoknak, hogy akkor holnap mikor találkozunk, és hol. Aztán belevetetettem magam a város szépségébe, és a boltok kínálatának nézegetésébe. Olyannyira belevetettem magam, hogy megláttam egy fantasztikus fekete kosztümöt, és úgy gondoltam, megveszem, amúgy is fog kelleni egy csini ruha az angol céghez. Mikor felvettem, olyan voltam, mint egy nádszál. Amúgy sem voltam molett, de azért annyira vékony sem. Az én 168 cm-hez pontosan jó volt az az 59 kg. De mégis, a kosztüm karcsúsítva volt, a picit térd fölé érő szoknya pedig szintén tökéletes volt, és mintha kifejezetten rám szabták volna. Nem szokásom dicsérgetni magam, de most mégis meg voltam elégedve magammal, nagyon is. Ennek örömére egy másik boltban vettem egy világoskék mini farmerszoknyát is.
Vacsorára értem haza. Anyu meleg szendvicset csinált. Ettem egyet, és beültünk beszélgetni a nappaliba.
A péntek szinte teljesem ugyanígy telt. Annyi különbséggel, hogy csak sétálgattam a városban anyukám társaságában, nem költöttem egy forintot sem, és kaptam egy sms-t Timtől, amiben leírta az autókölcsönző pontos címét, és röviden, hogy hogyan jutunk oda.
Fél 5 körül, mikor hazaértünk, anyu kiment a konyhába összedobni valamit vacsira, én pedig bementem a szobámba és úgy döntöttem, most készen állok arra, hogy beszéljek Erikkel. Így felhívtam. És jött a ledöbbenés: nem vette fel. Még kétszer próbálkoztam, de semmi. Tök jó, erre még idegesebb lettem. Írtam neki egy sms-t, hogy már 3-szor hívtam, és ha ráér, hívjon vissza, mert beszélnünk kell. De aznap nem hívott. És nem történt ez másként következő nap sem.
Szombaton egész nap anyuékkal voltam, és vagy ezerszer elmondták, hogy vigyázzunk Londonban, minden nap telefonáljunk, hogy minden rendben van-e. Mondtam anyunak, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, de nyaralni megyünk, szóval nem azért, hogy a telefonon lógjunk, vagy hogy az járjon a fejünkben, hogy fel kell hívni őket. Anyu viszont tudja, hogy csak viccelek, úgyis fel fogom őt hívni.
Vacsora után még beszélgettünk anyuékkal, elköszöntem aputól, mert ő is elutazik holnap, és 9 körül elindultam hazafelé. Nem siettem, mégis már fél 11-kor leállítottam a kocsit a lakásom előtt. Felmentem, kipakoltam a táskából, betettem az újonnan vásárolt kosztümöt és szoknyát a poggyászomba, nehogy itthon felejtsem. Majd elmentem lezuhanyozni, és lefeküdtem aludni. Egész éjjel csak fordulódtam amiatt, hogy vajon mi lehet Erikkel. Körülbelül 3 órakor aludtam el, de fél 6-kor már keltem is, mert még el kell készülnöm, és legkésőbb 7 órakor el kell indulnom itthonról ahhoz, hogy időben Ferihegyen lehessek. Ráadásul tömegközlekedéssel megyek, mert a kocsit nincs, aki visszahozza. A szomszédom, egy kedves, idős asszony, Teri néni pedig elvállalta, hogy figyel rá. Amúgy is, szerencsére, elég nyugodt környéken lakom, nem igazán kell félni a lopásoktól. De azért jobb félni, mint megijedni.
Elmetrózgattam a Nyugati pályaudvarra, és ott felszálltam az első vonatra, ami Ferihegy felé megy. Már előre megnéztem neten, hogy melyik mikor indul, így nem volt semmi probléma. 8 óra után pár perccel már a 2B terminálban üldögéltem, várva a csajokat. Közben kaptam egy sms-t. Erik volt a feladó. Ahogy megláttam a nevét a kijelzőn, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nincs semmi baja. De akkor miért nem hívott vissza? Ez a gondolat gyorsan el is illant a fejemből, mert már nagyon kíváncsi voltam, mit írt: „Szia Kriszti! Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza, de még nem éreztem úgy, hogy készen állok beszélni veled a történtekről. Ennek ellenére nem akartam, hogy úgy menj el, nem is köszöntem el. Vigyázz magadra az egy hét alatt, és ígérem, ahogy visszajöttél, megbeszélünk mindent. Minden jót & szeretlek. JÓ BARÁTOD, Erik!”. Kicsit letaglózva ültem a széken, és legszívesebben visszahívtam volna őt, hogy mégis miért nem áll készen arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Azonban akkor láttam meg Angit és Nellit. Majd egy-két percre rá Szilvi jött, akit a barátja, Zoli kísért ki a reptérre.
Kiváltottam a jegyeket, mert csak le voltak foglalva, közben Szilvi elbúcsúzott Zolitól. Leadtuk a csomagokat, becsekkoltunk, és fél 10kor már a gépen ülve vártuk, hogy induljunk Angliába.
A gép pontosan indult. A közel 3 órás repülőúton Angi zenét hallgatott, Nelli olvasott, Szilvi kicsit bánatosan nézett kifele az ablakon (valószínű Zoli miatt), én pedig megint, mint az elmúlt napok szinte minden percében, Eriken és az sms-én gondolkodtam. Nem vagyok belé szerelmes, de nagyon szeretem őt, mint barátot, és attól félek az, hogy nem viszonzom, illetve nem tudom viszonozni a szerelmét, a barátságunknak is véget fog vetni.
A gondolkodásomnak már csak a stewardess hangja vetett véget, amikor is bemondta, hogy kacsoljuk be az öveket a leszálláshoz. Milyen gyorsan elrepült az idő…
Leszállva a gépről már meg is csapott minket Anglia különösen hívogató illata. Ezt nem tudja az, aki még nem járt itt, de van valami csalogató a levegőben, valami, ami miatt mindig visszavágyik az ember. Én is már 3 éve várom ezt a pillanatot, akkor voltam utoljára itt.
Felvettük a csomagjainkat, és kiérve a terminálból, beszálltunk egy taxiba, és elmentünk az autókölcsönzőbe. Angi és Szilvi kint megvártak, az autókat nézegetve, amíg Nelli és én bementünk a bérautónk után érdeklődve. Tim tényleg mindent elintézett, mert az autó ráadásul nem is kit állt a többi között, hanem hátul a garázsban. Gyönyörű, csillogó volt, és mintha most hozták volna ki a szalonból. Bill, a tulaj elmondta, hogy egy lízingből visszavett autó, és így fél áron megkapta. Mindössze 6 ezer km-t futott, és 1,5 éves. Nagyon tetszett, főleg a belseje, ami fekete bőr, és faberakásos a műszerfala. De ami a leginkább tetszett benne, hogy jobbkormányos. Mindig is jobbkormányos autót akartam vezetni. Megköszöntünk mindent Billnek, és elindultunk a szálloda felé. Kicsit bele kellett szoknom a bal oldalas vezetésbe a jobb oldalról, de gyorsan ment. Nagyon élveztem. Mivel elég jó idő volt, le is nyitottuk a tetőt, így a csajok is jobban élvezték a kb. fél órás utat a Ritz-ig.
Mikor odaértünk, már akkor érezhető volt, hogy ez egy luxusszálloda, és az is végleg beigazolódott bennünk, hogy fantasztikus egy hetünk lesz itt. Még Szilvinek is sokkal jobb kedve lett, és láttam a szemén, most már semmi kétség, nem bánta meg, hogy eljött.
A parkoló fiú – akinél már rögtön bedobta magát Angi, mondjuk szó se róla, helyes srác – elvitte az autónkat leparkolni, mi pedig félve egy picit, de beléptünk a szállodába. Ami fogadott bekkünket, szavakkal szinte leírhatatlan.
Már az aula, ami fogadott minket, aranyozott volt, és mindenhol méregdrága díszek, kiegészítők voltak. Szinte lélegezni sem tudtam, annyira csodálatos volt. De ahogy végignéztem a barátnőimen, ők is így reagáltak. A csendet Angi törte meg:
- Hmm, ez csodaszép. De nem kéne a szobánkat is megnézni?
- Jaj, de igen. Persze. Menjünk. – ezzel elindultunk mindhárman a pulthoz, ahol egy középkorú, nagyon elegáns és látszólag a szállodához igazodottan igen művelt férfi fogadott minket.
- Jó napot hölgyeim. Miben segíthetek?
- Üdvözlöm. 2 szoba lett lefoglalva nekünk egy hétre. – ez nem túl udvarias válasz volt a kimért és felettébb udvarias kérdésre, de sajnos csak ennyi tellett tőlem. Még mindig el voltam ájulva a szálloda szépségétől, és attól, hogy valóban egy hétig… egy teljes hétig itt fogunk lakni.
- Máris megnézem. Szabadna a nevét?
- Jaj, igen, persze, elnézést. – ocsúdtam fel végre: - Krisztina Andrássy vagyok.
- Oh, igen, tudom. Mr. Tim Fanshaw már ideszólt, hogy 1 óra körül érkeznek. Máris felkísérik Önöket a szobájukba.
- Köszönjük! – eközben a férfi intett két hordárnak, akik már ott is termettek, és megfogták a csomagjainkat. Felkísértek a szobánkhoz, de csak az egyiket nyitották ki. Mondták, hogy a másik rögtön szemben van. Odaadták a 4 kulcsot – illetve kártyát –, és már mentek is. Még borravalót sem fogadtak el. Ezen meglepődtünk, nem is kicsit. Aztán jött a mai napi második rácsodálkozásunk.
A szoba eszméletlen volt. Selymek és 24 karátos arany levelecskék mindenhol, valamint gyönyörű, XVI. Lajos korabeli antik bútorokkal berendezve. Inkább tudtam volna elképzelni egy hercegnőnek, vagy egy királynőnek (nem hiába ’Királynői Szoba’ a neve), mint 4, illetve 2 fiatal lánynak. De igazából mind a 2 szoba egyforma, csak annyi a különbség, hogy más a kilátás.
- Már csak egy feladat van hátra. Ki kivel akar aludni, és melyik szobában?
- Hát, végülis mindegy. – mondta Nelli.
- Akkor én leszek Krisztivel, ha nektek ez nem gond. – mondta Szilvi, és odalépett mellém.
- Rendben. – mondta Nelli. Angi még mindig teljesen le volt nyűgözve a bútoroktól, meg a berendezési stílustól, meg úgy mindentől, így szerintem azt sem hallotta, hogy beszélünk. Én csak ránéztem, láttam rajta, hogy nagyon el van bámészkodva, így visszafordultam Nellihez, és megkérdeztem:
- És melyik szobát kéritek?
- Miért, mi közül lehet választani? –kérdezte mosollyal az arcán.
- Hát, van egyszer ez, - mutattam végig a szobán. – Illetve van a vele szembe levő, ami ugyanilyen. Annyi a különbség, hogy ez – és mielőtt bármit mondtam volna, kinéztem a ablakon: - Wooow… ez… ez gyönyörű! Szóval ez a Piccadilly Circus-re és a Green Park-ra néz,a másik pedig a Hyde Park-ra és a Knightbrige-re.
- Értem. Ezzel most nem mondtál valami sokat, de azt hiszem nekünk jó lesz a másik szoba. – mondta Nelli, és ránézett Angira, aki még mindig nézegette a selymet és az aranyberakásokat. Imádja a lakberendezést, és valószínűleg ötleteket gyűjt magának.
A továbbiakban Angi és Nelli, átmentek a szobájukba, és mindannyian elkezdtünk kipakolni, és valahogy otthonosabbá tenni a szobáinkat arra az egy hétre, amíg itt leszünk. Kitettük a fésülködőasztalra a parfümöket, sminkszereket, fésűt, aztán kipakoltuk a szekrényekbe a ruháinkat. Ez elég hosszadalmas idő volt, mert kb. fél 3-3 óra volt, mire végeztünk. Aztán átmentünk Angiékhoz megnézni az ő szobájukat is. Valóban teljesen ugyanolyan volt, mint a miénk, csak nekünk a függönyök, ágytakaró, huzatok nagyon szép rózsaszínes pirosas volt, az övék pedig aranyszínű. Ezen kívül a bútorok típusai, elrendezései megegyeztek a miénkkel.
Körülbelül egy óra hosszát beszélgettünk a szobájukban, így megbeszéltük azt is, hogy ma este még nem megyünk sehová, hanem jól kipihenjük magunkat és holnap nekiindulunk Londonnak. Illetve csak ők, mert nekem holnap jelenésem van a Dunstan & Dunlevy Attoneys of Law-nál. Már egy kicsit izgulok is, hogy mi lesz.
Így a nap további részét az aulában található társalgó részen töltöttük, ahol megittunk egy-egy koktélt, és rengeteget dumcsiztunk. 9 óra felé pedig felmentünk a szobáinkba, lezuhanyoztunk, és bedőltünk az ágyba. Én – és valószínűleg a lányok is – nagy lelkesedéssel aludtunk el, nagyon vártuk már a másnapot, hiszen holnap belevetjük magunkat az izgalmas londoni életbe. Még nem is sejtettem, hogy mennyire izgalmas is lesz…