1. fejezet - Vizsgák

Csörög az telefonom, 7 óra van. Üzenetem jött. Feladó, apu: „Szia kicsikém! Sok sikert kívánok neked az utolsó vizsgádhoz! Szorítok neked nagyon, tudom, hogy sikerülni fog! Utána pedig jó bulit a csajokkal!! De azért ne vigyétek túlzásba, csak mértékkel…! Sok puszi, apu”. Igen, igen!!! Véééégre, ma van az utolsó vizsgám. Ha ma minden jól megy, szeptemberben már harmadéves leszek az ELTE jogi karán!

Gyorsan kipattantam az ágyból, megágyaztam, és kimentem a konyhába harapni valamit. De végül csak egy pohár kakaót tudtam letuszkolni a torkomon, annyira ideges voltam. Hát igen, elég izgulós típus vagyok, és talán az is besegített ebbe a ’nincs étvágyam’ dologba, hogy nem aludtam sokat az éjjel, sőt…! Nem is tudom, hogy fogok államvizsgázni… Na de ez még egy kicsit odébb van!

Bementem a fürdőszobába, mosakodtam, fogat mostam, felvettem a fekete nadrág-kosztümömet, és egy fehér ujjatlan felsőt alá, utána megfésülködtem, és feldobtam egy laza sminket. Az utóbbi nem szokásom, de most talán azért, hogy ne látszódjon annyira, hogy nem volt valami szép álmos éjszakám.

Eközben még kaptam 2 sms-t, az egyiket bátyáméktól, a másikat anyumtól. Szintén sok sikert kívántak. Mikor épp befejeztem az üzenetek olvasását, és gondoltam, belenézek még a büntetőjog jegyzetembe, csörög a telefonom. A kijelzőn a barátnőm, Szilvi neve volt.

Szilvi egyébként, ha lehet ilyet mondani, a 3 legjobb barátnőm közül a legkedvesebb, hiszen vele már a középiskola óta jól ismerjük egymást. Ő egy nagyon kedves, megértő lány – nem hiába tanul pszichológusnak –, akire bármilyen helyzetben, bármikor számítani lehet. Közepesen hosszú, gesztenyebarna haja van, és barna szemei. Illetve ő az egyetlen hármunk közül, akinek – már 5 éve – komoly kapcsolata van.

Így hát felvettem:

- Szia Szilvi!

- Szijjja csajszim!!! Mizujs?? Nagyon izgulsz már? Remélem, nem olvasod át a jegyzetet! Tudod, a vizsga előtt már nem szabad tanulni! – mondta hadarva.

- Először is, pocsékul vagyok. Alig aludtam az éjjel, állandóan azon járt az agyam, hogy ha most nem sikerül, akkor…

- Már hogy ne sikerülne? Nem ismerek senkit, aki jobban vágná a büntetőjogot, mint te! Tuti menni fog, és a prof is el fog alélni tőled!!

- Jaj, csajszim, imádlak! Te mindig meg tudsz nyugtatni! Most egy kicsit jobban vagyok. Apropó, remélem te sem néztél bele a jegyzetedbe!!

- Nem, dehogy. Már amúgy is úgy érzem, hogy nem tudok semmit, nem akarom ezt még jobban megerősíteni… - mondta egy kis mosollyal a hangjában, de én tudtam, hogy ezzel csak az idegességét próbálja leplezni. Hiszen neki is ez az utolsó vizsgája ebben a tanévben az ELTE pszichológia szakán.

- Szilvi! Én pedig senkit nem ismerek, aki jobb lenne, mint te a pszicho terén! Ne parázz, menni fog! De azt mondd inkább, mikor talizunk? Ja, tényleg, a te vizsgád csak fél 10-kor kezdődik. Sorry. Akkor vizsga után Tori? – kérdeztem.

A Trattoria a kedvenc éttermünk a csajokkal, a Ráday utcában van. Amikor dumcsizni, vagy beszélgetni van kedvünk, mindig oda megyünk. Már törzsvendégeknek számítunk.

- Persze, mehetünk. De nem tudom, mikor érek oda. De ígérem, sietek. Beszéltél Nelliékkel?

- Igen, persze. Angi szintén ma vizsgázik médiaismeretekből, akkor kezd, mikor én. Valószínű, hogy egyszerre érünk majd a Toriba. Nelli pedig melóból jön, azt mondta, hogy 11 és fél 12 között ott lesz. Sikerült megbeszélni a főnökével, hogy előbb jöjjön el ebédszünetre. – mondtam. Angi a BKF kommunikáció és médiatudomány szakán tanul, Nelli pedig egy bankban ügyintézőként dolgozik. Velük az érettségink utáni bulin ismerkedtünk meg. Egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak. Ami humoros ebben a dologban, hogy Kornélia és Angéla szintén régebbről ismerik már egymást.

Nellinek hosszú, enyhén hullámos fekete haja van, és barna szemei. Anginak pedig szőkével melírozott barna haja, és hatalmas barna szemei vannak. Ő talán a „legszembetűnőbb” hármunk közül, mert ő a legmagasabb. Körülbelül 180 cm, mi pedig 165-175 cm között vagyunk.

- Rendben, akkor ott találkozunk. De most megyek is, még el kell készülnöm, és tudod, nekem az elég hosszadalmas idő! – mondta nevetve.

- Igen, persze, menj csak, Sok sikert, és akkor talizunk 11körül. Ja, és lesz egy meglepetésem! Na de ügyes legyél nekem!! Pu…

- Micsoda???? – kérdezte meglepetten. – Meglepetés?? Miféle meglepetés? Nem mondod, hogy csak így benyögöd a vizsgám előtt. Krisztina!!! Most már mondd el! Kérlek, kérlek, kééérlek…

- Nem lehet, sajnálom! De hidd el, nem nagy dolog, vizsga után megtudod! Puszi csajszim.

- Rendben, de ezért még számolunk! Neked is sok sikert, és szeretlek csajszi!

- Én is téged! Puszi

- Puszi – és ezzel megszakadt a vonal. Letette.

Tényleg lesz egy nagy meglepim délutánra a 3 legjobb barátnőmnek, de még nagyobb meglepetés volt számomra, amikor ránéztem az órára. Már negyed 9 volt. Te jó ég!! – gondoltam. Gyorsan felkaptam a táskám, beledobáltam az igazolványtartómat, egy tükröt, illetve a telefonomat, a pénztárca, zsepi már benne volt, végül felkaptam a kocsi kulcsot. Beleugrottam a topánkámba, gyorsan megfogtam a magas sarkú fehér cipőmet – ugyanis nem szeretek magas sarkúban vezetni -, és már zártam is az ajtót. Még az a szerencse, hogy a suli – még ha dugó is van, ami igazán nem meglepő Budapesten –, kb. negyed óra a bérelt lakásomtól. Ilyenkor áldottam az eget, hogy amikor úgy alakult, hogy volt alkalmam külön költözni, meg is tettem. Egy másfél szobás kis lakásban laktam, imádtam. Főleg azt, hogy amikor a suliból hazajövök, és éppen senkinek a mondókájára nem vagyok kíváncsi, csak ledobom a cuccomat, levágódok a kanapéra, és élvezem az egyedüllétet.

Tehát leslisszoltam a kocsimhoz – ami igazából apuéké, csak mivel apukám nagyon ritkán van Magyarországon, vagy ha itthon is van, vállalati kocsival jár, és anyu nem tud vezetni, megengedte, hogy használjam –, belepattantam, és már indítottam is. Mint ahogy számoltam, tényleg bent voltam a suliban negyed óra alatt. Átcseréltem a cipőmet, és már mentem is befele.

Pár perccel 9 óra után már kezdődött is a vizsga. Otthon eldöntöttem, hogy elsők között fogok bemenni, de aztán mégsem, így negyed 11kor kerültem sorra. Kihúztam a tételemet („Büntetések” – a leghosszabb, és egyben a számomra egyik legkönnyebb tétel) elkezdtem mondani, a prof úr pedig csak bólogatott. A legvégén belekérdezett egy-egy másik témába is, de mindre tudtam a választ, így ötöst kaptam. Mikor kijöttem az előadóból, azt hittem egy szikla szakadt le a szívemről. A csoporttársaimmal megbeszéltünk egy-két dolgot a vizsgával kapcsolatban, gratuláltunk egymásnak, végül jó nyarat kívántam, és eljöttem.

Már a kocsiban ültem, és járattam a motort, amikor csörög a telefon. Anyu volt. Elújságoltam neki, hogy hogy sikerült a vizsgám, és megkérdeztem rá, hogy mondja el apunak, illetve bátyáméknak is, mert most megyek Angiékkal találkozni, és nem szeretném minden percben a telefont felkapkodni. Gratulált, és mondta, hogy felhív mindenkit a jó hírrel. Végül jó szórakozást kívánt, és hozzátette, hogy vigyázzak magamra – mint ha egy 20 éves lánynak ezt állandó jelleggel el kellene mondani, de hát szülő, mint csináljak –, elköszönt, majd letette.

Én pedig végre elindultam a Toriba egy kicsit kikapcsolódni a fél évnyi tömény tanulás után, és végre közeledett az idő, amikor elárulhatom a már régóta tervezett meglepetésemet a barátnőimnek: Angélának, Kornéliának és Szilvinek.