77. fejezet - Égből pottyant ajándék

* két héttel később*

- Jó legyél kicsim, és fogadj szót a mamáéknak! Nagyon nem szeretném azt hallani, hogy rossz kislány voltál! Rendben? – guggoltam le Cloéhoz, és komolyan néztem a gyönyörű, kék szemeibe.
- Iden, anya! – válaszolta nem egészen tiszta, de korához képest tökéletes magyarsággal.
- Természetesen én is csak jókat szeretnék hallani Rólad, hercegnőm! De hiszen mi mást is hallhatnék majd, nem igaz? – kapta fel Rob a kis szeme fényét, és mosolyogva ölelte magához.
- Igen, apa! – bólogatott hevesen, és még annál is jobban mosolyogva a gyönyörű kislányunk. Annak ellenére, hogy én voltam többet Cloéval, az angol nyelv mégis valahogy jobban ragadt rá – talán a szavak könnyebb kiejthetősége végett!

Miután elköszöntünk a bolondgombaként növekedő, kicsi tündérkénktől, egy-egy gyors puszit adtam a magyarországi mamának és papának is, majd az egy hetes távollét miatt sajgó szívvel ugyan, de elindultam az autó, illetve a már benne ülő férjem felé.
Ahogy beültem, épphogy becsuktam az ajtót, Rob már indított is.
- Ha bármi van, hívjatok! – kiáltottam ki a már klisének számító mondatot az ablakon, ám azt, hogy anyuék mit válaszoltak, már nem értettem, mert Rob felgyorsított. Csak a visszapillantó tükörből láttam, hogy Cloé a mamája kezét fogva integet az autó után.

- Hjaj… annyira fog hiányozni! – búsultam el az utas ülésben ülve, és abban a pillanatban a lehető legösszetettebb és legdurvább érvek jelentek meg az agyamban, amik maradásra késztethettek. Igaz, hogy nagyon vártam már ezt az egy hetet, amit újra kettesben tölthetek el a férjemmel – ráadásul a megismerkedésünk 6. évfordulójának alkalmából –, ugyanakkor gyötört a lelkiismeret-furdalás, amiért újra a lányunk nélkül utazunk el.
- Kicsiiim! Ne légy butus! Cloé nagyon jól fogja érezni magát anyukádékkal, mi pedig egy kicsit újra kettesben lehetünk… - tette a combomra a kezét, és óvatosan simogatni kezdte.
- Igen! Valószínűleg igazad van, de… én akkor is rosszul érzem magam emiatt! Már elég nagy ahhoz, hogy Ő is jöhetett volna velünk! – tettem a kezem a kezére.
- Tudod mit, szívem? Csak hogy megnyugodj, még ebben az évben elmegyünk valahova mind a hárman. Rendben? Jó lesz így?
- Most komolyan beszélsz?? – kaptam a tekintetem hirtelen Robra, majd önkéntelenül is elmosolyodtam.
- A lehető legkomolyabban! – válaszolta ő is mosolyogva, majd összekulcsolta a combomon pihentetett ujjait az enyémekkel. – De csak és kizárólag akkor, ha most megnyugszol, és amennyire csak tudod, kiélvezed az elkövetkezendő hetet!
- Ígérem, jó leszek! – néztem rá csillogó szemekkel, majd kikattintva a biztonsági övemet, odahajoltam hozzá, és olyan puha csókot nyomtam az arcára, amilyet csak tudtam.
- Ezt azért nem most kellene, szívem! Nem szeretnék karambolozni!
- Jaj, ne haragudj… megpróbálom visszafogni magam! – ültem vissza a helyemre, visszacsatoltam az övem, és a lehető legboldogabban figyeltem a mellettünk elszáguldó nyári tájat.

*

A Cipruson eltöltött egy hetünk – ami minden tekintetben egy újabb nászútnak felelt meg – hipp-hopp elrepült, én azonban igazából csak akkor jöttem rá erre, amikor Londonban köszöntött minket a járatunk pilótája.
Igaz, hogy jelen pillanatban a legboldogabb és legkipihentebb nőnek érzem magam, mégis kicsit szomorúan gondoltam arra, hogy ott kellett hagynunk a tengerpartot, és vissza kellett jönnünk – folytatni a megszokott életünket!
Az egyetlen dolog, aminek nagyon örültem a visszatértünkkel kapcsolatban, az volt, hogy végre láthatom a lányunkat! Igaz, hogy sokszor felhívtam anyuékat telefon, és beszéltem Cloéval is, nagyon-nagyon hiányzott a nevetése, a szuszogása, az illata!

- Sziaaa kicsikééém! – virultam ki teljesen, ahogy megpillantottam a kislányunkat az ajtóban. Ahogy elindultam felé, Ő is rohanva indult meg felém, majd amikor összetalálkoztunk, a karjaimba kaptam, és a lehető legszorosabban öleltem magamhoz. – Nagyon… hiányoztál! – mondtam a puszi-áradat közepette.
- Szeretlek anya! – válaszolta Cloé, és nevetgélve fogadta az üdvözlésemet.
- Szia hercegnőm! – lépett mellénk Rob, és nyomott egy gyors puszit Cloé arcára.
- Apuuuuuuu! – örült meg hirtelen az édesapjának, és rögtön át is vetette magát az Ő karjaiba. Igazából ezen a viselkedésén már nem túlzottan lepődtem meg, hiszen a lányunk általánosságban véve dupla annyit van velem, mint az apjával, így érthető, hogy ennyire ragaszkodik Robhoz. Engem már mondhatni megunt… valamint kicsi kora ellenére tökéletesen tisztában van azzal, hogy az apjánál bármit elérhet! Még olyat is, amit nálam már végképp nem! És természetesen ezt a kis felfedezését rendszerint ki is használja!

- Szia anyu! Szia apu! – léptem oda a szüleimhez, és köszöntöttem őket egy-egy puszival. – Nem volt semmi probléma?
- Tegnap óta kicsim? Semmi! – válaszolt anyu, és elmosolyodott.
- Jó, igen, tudom… kicsit sokszor telefonáltam. Igazából már Rob is bevetett mindent, hogy kicsit megfeledkezzek Cloéról, de egy technikája sem volt annyira erőteljes, hogy ez meg is történjen! – kuncogtam el magam a végén.
- Nem értem, miért őrlöd magad ennyire Kriszti! Nagyon jól tudod, hogy Cloé jól érzi magát velünk, és úgy vigyázunk rá, mint a szemünk világára! – mondta anyu.
- Tudom-tudom! De ez az érzés egyszerűen megszüntethetetlen! Különben meg szerintem tőled örököltem ezt az állandó aggódást, anyu!
- Hát… az meglehet! – mosolyodott el az édesanyám, majd hirtelen váltott: - Na, de gyertek be, gyerekek! Ne álljunk itt kint, a ház előtt!

Miután mindannyian bementünk a házba, és becsuktuk az ajtót, hirtelen árasztott a boldog családi légkörből fakadó érzés. Fogalmam sem volt, mi üthetett belém, de hálát adtam Istennek ezért a csodálatos életért! Hihetetlenül boldog voltam, amiért Ők mindannyian itt voltak nekem!

- Na, és mesélj kicsikém! Mi jót csináltál az elmúlt napokban? – ültem le a kanapéra Rob, és az ölében fészkelődő kislányom mellé.
- Játszottam! Meg voltam sétálni a mamiékkal, meg… meg… képzeld, táncoltam a mamával!
- Tényleg???
- Iden!
- Igen, szívem! Nem iden, hanem igen! – javítottam ki őt, nehogy megszokja a rossz kiejtést. Bár már azért is nagyon boldog voltam, hogy ilyen szépen beszél magyarul és angolul is.

- És bizony a kislányotok meghozta élete első, és igen fontos döntését is! – mondta apu – Robra tekintettel – angolul. Mi pedig értelmes fejjel, kérdő szemekkel néztünk vissza rá.
- Ja igen! Azt mondta, hogy őt ne hívjuk Cloénak, ugyanis ő Cloe* akar lenni!
- Oh… – nyilvánultam meg értelmesen, majd ránéztem Robra, aki büszke apuka révén csak mosolygott.
- Na? Mit szóltok hozzá? – kérdezte anyu, szintén mosolyogva.
- Szóhoz sem jutok! – válaszoltam.
- Én büszke vagyok! Az én okos, gyönyörű és határozott hercegnőm! – válaszolt Rob is a megértett kérdésre, majd adott egy puszit Cloénak - vagyis Cloenak. – Mondtam én, hogy tiszta anyja! – nézett rám mosolyogva Rob, majd látva, hogy ledöbbenve nézek vissza rá, nyomott egy gyors puszit a számra.
- Na, nem mintha az apja nem lenne okos, helyes és határozott! Vagy inkább makacs?! – nevettem.
- Nocsak, ki beszél! – nevetett Ő is, mire anyuék is csatlakoztam. Végül Cloe is elnevette magát, bár Ő valószínűleg csak azért, mert mi is azt tettük.

*2 hónappal később*

- Josh! Nálad van a Stone-akta? Néztem az irattári nyilvántartást, és az alapján kint van valakinél. – hívtam fel az egykori főnökömet – aki mára már „csak” a kollégám – telefonon.
- Hát, így hirtelen fogalmam sincs. De megnézem, és visszahívlak! Rendben?
- Igen, persze! Köszi! Szia! – köszöntem el, majd letettük.

Gondoltam, hogy amíg Josh visszahív, én belekezdek egy másik ügybe, ám amit át akartam nézni aktát, nem találtam az asztalomon. Körbenéztem, és megláttam, hogy a fénymásoló mellé lett téve egy hatalmas kupac, így felpattantam, és odasiettem.
Ám épphogy odaértem a fénymásolóhoz, meg is kellett kapaszkodnom benne, mert hirtelen olyan rosszullét fogott el, hogy azt hittem, menten összeesek. Lehajtottam a fejem, lehunytam a szemeimet, és vettem pár mély levegőt. A szédülés enyhült, és a hányinger is szépen lassan eltűnt.
Ha nem lennék tisztában azzal, hogy a kislányom születése után milyen maradandó nőgyógyászati problémám keletkezett, biztosan arra gondolnék, hogy terhes vagyok. De úgy, hogy tisztában vagyok vele, nem lehet többé gyerekem, valami súlyosabbra gondoltam.

Utálom az orvosokat, és a kórházakat, illetve a vérvételtől is kiráz a hideg már akkor is, ha csak pusztán rá gondolok… mégis visszasétáltam az asztalomhoz, felemeltem a telefonom kagylóját, és beütöttem az orvosom számát. Sajnos csak két héttel későbbre tudott időpontot adni, én mégis némileg megnyugodtam azzal, hogy legalább ki leszek vizsgálva! Nem szeretném, ha valami komolyabb bajom lenne…

Se Robnak, se a szüleimnek, se a barátoknak nem mondtam el, hogy mi történt, és hogy kértem időpontot az orvostól, mert tisztában voltam vele, hogy mindenki csak aggódna. Így pedig én is csak még idegesebb lennék!

Az elkövetkezendő két hét során egyszer-egyszer újra előfordult az a bizonyos hirtelen érkező, és gyorsan elmúló rosszullét, én pedig ennek hatására egyre idegesebb és idegesebb lettem.
Így már szinte megkönnyebbülve mentem be az orvoshoz a megbeszélt időpont alkalmával.

Vizeletminta adása, illetve egy jókora adag vér levétele következett, majd miután ez megtörtént, arra az időre, amíg az orvos megkapja az eredményeket, elmentem sétálni. Egyszerűen nem lettem volna képes ülni a váróban, és a falat bámulni egy óra hosszán keresztül!
Inkább bementem a belvárosba, és a kislányom pár nap múlva aktuális 2. születésnapjára nézegettem, és vásároltam ajándékot. Illetve gondoltam, ha már itt vagyok, elkezdek kutatgatni a megfelelő karácsonyi ajándékok után is!

Olyan gyorsan elreppent az idő, hogy nem is egy, hanem vagy három óra hosszát bolyongtam a sétálóutcákban. Nem volt ez túlzottan nagy probléma, hiszen legalább több idejük van a laborosoknak megvizsgálni a véremet, illetve az orvosnak is átnézni az eredményeket.
Ám amikor végeztem az ajándékvásárlással, és mindent bepakoltam a kocsiba, idegesen vontam le a következtetést, hogy most már nincs más hátra, mint előre: be kell mennem a rendelőbe!
Beültem a kocsiba, és elindultam… de persze most sokkal lassabban és nyugodtabban vezettem, mint általában szoktam! Nagyon rossz előérzetem volt, ezért legszívesebben visszaforgattam volna az időt, és nem mentem volna orvoshoz!

- Jó napot kívánok! Krisztina Pattinson vagyok, és a laboreredményeimért jöttem! – mentem oda rögtön a recepciós hölgyhöz, ahogy odaértem a rendelőbe.
- Jó napot kívánok, Mrs. Pattinson! Fáradjon be az irodába! A Doktor Úr már várja!
- Köszönöm! – köszöntem meg, a szívem pedig abban a szent másodpercben hevesen verni kezdett.
Ha már vár az orvos, akkor biztosan valami nagy baj lehet! Jézusom! Meg fogok halni??!! – következtettem azonnal a legrosszabbra magamban.

Lassan, talán életembe először félve, lépkedtem a fehér ajtó felé, majd megálltam előtte, és lefagytam. Tudni is akartam már, hogy mi van velem, és nem is! Szó szerint rettegtem az eredménytől!

Végül vettem egy mély levegőt, és bekopogtam!
- Tessék! – jött azonnal a válasz, mire benyitottam, és valószínűleg holtsápadt arccal néztem az orvosra.
- Jó napot Doktor Úr!
- Üdvözlöm Christina! Kérem, foglaljon helyet! – állt fel a doktor, és mutatott a vele szemben levő, üres szék felé.
- Köszönöm! – ültem le, majd ránéztem: - Kérem, Doktor Úr! Ha valami nagyon nagy bajom van, mondja meg nyíltan és őszintén! Ne kerteljen, mert már így is nagyon ideges vagyok!
- Kérem, Christina! Ne idegeskedjen, hiszen nincs miért! – mosolyodott el az orvos.
- Már hogyne lennék ideges, Doktor Úr!? Rosszul lettem, és azóta, hogy időpontot kértem Öntől, szinte minden nap előjön a hányinger, és a szédülés! Pár nap múlva ünnepeljük a kislányom 2. születésnapját, és nem szeretnék olyan hírrel előállni, hogy nemsokára nem leszek vele…
- Ne butáskodjon, kérem! Nem fog ilyen előfordulni! Sőt… most, hogy a kislánya második születésnapját fogják ünnepelni, egy csodálatos ajándékkal állhat majd a családja elé!
- Ezt meg hogy érti? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Krisztina! Ön kisbabát vár!

***
* Ugye Kriszta és Rob erdetileg Cloé Melody-nak nevezte el a kislányt! A Cloé azért, mert ezzel a névvel Magyarországon is egyre sűrűbben lehet találkozni (lásd.: Kloé --> így is hívták Cloét!), a Melody pedig igazából arra utal, hogy Rob amellett, hogy színész, imádja a zenét is! És végül is a szíve csücske a zene - ahogy a lánya is! :))
Cloé azonban kikérte magának, hogy Ő nem Cloé [Kloé], hanem Cloe [Kloi] akar lenni! Így ezentúl így hívatja magát... de persze ezt egy idő után kinövi majd, és hihetetlenül büszke lesz arra, hogy félig angol, félig magyar vér csörgedezik az ereiben! Erről azonban majd az utolsó fejezetben bővebben is említést teszek! :)

76. fejezet - Ünnepeljünk!

Sziasztok!

Íme az új fejezet!
Bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket, és - ha írhatom így - megtiszteltek akár egy sor véleménnyel is! :)

Üdv,
Sabyna

***

Már bőven elmúlt Cloé 1 éves, sőt… már közelebb volt a második szülinapjához, mikor Angela Taylor, a Star Life szerkesztője megkeresett. Először – én naiv – azt gondoltam, hogy biztosan velem szeretne egy újabb interjút készíteni, ám le kellett döbbennem, mikor közölte velem, hogy a közönséget most a Pattinson-család tagjai közül leginkább a kis Cloé Melody érdekli.

Először hevesen tiltakozni kezdtem, miszerint a kislányom nem lesz kitéve a média őrjítő kíváncsiságának, ám amikor visszagondoltam arra, hogy velem is mennyire korrektül bánt Angie és az újság, illetve hogy talán Cloénak is jobb lehet a későbbiekben, ha önmagától nyilatkozik, és nem követik minden lépését, hogy akár csak egy apróságot is megtudjanak róla, beleegyeztem! Rob azonban pont ennek az ellenkezőjét vallotta…

- Nem! Szó sem lehet róla! A lányunk nem kerül az újságokba, se így… se úgy! - borult ki teljesen egyik este, mikor Cloé elalvása után, az ágyban fekve felemlítettem neki a témát.
- De talán jobb lenne, ha…
- NEM! Megtiltom! Értetted Kriszta? Megtiltom!
- Várj csak egy kicsit! Lemaradtam volna valamiről? Mióta is parancsolsz Te nekem??
- Jaj, drágám! Ne haragudj, nem úgy értettem, de… akkor sem akarom, hogy benne legyen az újságokban! Hidd el, ha egybe bekerül, akkor mindenki Őt fogja zaklatni! Azt szeretném, ha úgy nőhetne fel, mint egy rendes, hétköznapi környezetben élő kislány!
- És úgy gondolod, hogy én nem ezt szeretném??!
- Dehogynem!
- Akkor? Mi itt a probléma? Szerintem pont akkor tennénk jót, ha elfogadnánk Angie ajánlatát! Velem is nagyon rendesek voltak, és a véleményeddel ellentétben én hiszem azt, hogy ha csinálnak Cloéról egy fotósorozatot, akkor sokkal normálisabban bánnának vele a paparazzik! Látnák, hogy nem kell Őt mindenhova követniük azért, hogy lefotózhassák! Mennyivel teremtenek jobb életet a kisgyereküknek azok az ismert emberek, akik rejtegetik a csemetéjüket?! Hm??!!
- Semmivel sem, de…
- És mi van Peterrel és Jennievel? Ők is félévente egyszer-kétszer csináltatnak fotókat magukról egy-egy újsággal, illetve adnak interjút, és ennyi! Békén is hagyják Őket! Mi miért nem tehetnénk ezt?
- Hjaj, kicsim…
- De most miért??? Nincs igazam??!! – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Na jó! Rendben! Megcsinálhatják a fotókat!
- Köszönöm szerelmem! – mosolyodtam el, majd nyomtam egy hatalmas, cuppanós puszit a férjem szájára. Végül az oldalamra fordultam, és a szokásomhoz híven, átkarolva a takarót, lehunytam a szemeimet.

Nem telt bele egészen egy percbe, és már meg is éreztem Rob érintését a derekamon, majd egy ujja a csípőmön keresztül a combomra siklott, onnan pedig vissza.
- Kis boszorkány! – duruzsolta a fülembe halkan. Beleborzongtam, ahogy a fülem mögötti kis gödröcskét elérte az orrából, illetve a szájából kiáramló levegő.
- Most miért?? – kérdeztem vissza kicsit elhúzottan, nyávogósan. Tudtam, hogy nem szereti, ha affektálok, ezért ravaszul el is mosolyogtam magam.
- Mert úgy tudsz manipulálni, ahogy csak akarsz! Nem lehet, hogy valamilyen varázslat hatása alatt állok?!
- Úgy érted, hogy nem is szeretsz, csak megbabonáztalak? – kukkantottam hátra, amennyire tudtam.
- Valami olyasmi… - suttogta, majd apró puszit adott a hajamra.
- Hát… most, hogy mondod! Itattam veled szerelmi bájitalt, de igazából nem tudom, hogy hatott-e! Nem vettem észre változást!
- Nem…? – puszilt a nyakamba.
- Nem!
- Egészen biztos…? – adott puszit az arcomra olyan gyengéden, haloványan, hogy zsibogni kezdett tőle a kis lábujjam is.
- Hmm… igen! Biztos! – mondtam, de már tombolt bennem a vágy, hogy az ajkai elérjék a számat. Erre pedig nem is kellett sokat várnom, ugyanis, ahogy az utolsó hang is elhagyta a számat, háttal az ágyra fordított, és fölém magasodott.
Szólni nem akartam semmit – és igazából nem is tudtam volna –, csak egy ragyogó mosolyt villantottam a férjem felé.
- Szeretlek! – mondta mélyen a szemembe nézve, majd lassan lehajtotta a fejét az enyémhez nagyon közel, végül pedig óvatos, nagyon lassú tempóban csókolni kezdett.

*

- Jó reggelt kicsim! Nagyon Boldog Születésnapot! – hívott fel Rob még hajnalban Los Angelesből a szülinapomon, július 28-án.
- Szia szerelemem! És nagyon szépen köszönöm!
- Remélem, én voltam az első!
- Hát… igazából a lányod megelőzött, de ha nagyon szigorúan nézem a dolgot, akkor igen! Te vagy az első! – kuncogtam a telefonba.
- Hogy van a hercegnőm?
- Nemrég kelt fel. Most fogom felöltöztetni, és viszem át anyukádékhoz. Utána megyek be az irodába.
- Jaj, tényleg. Az első napod… el is felejtettem! De miért pont a szülinapodon kezdesz?
- Hát, mert így jött ki a lépés! De ne aggódj drágám, hidd el, ez lesz a legszebb szülinapi ajándék! Apropó… nagyon remélem, hogy nem készültél valami hatalmas meglepetéssel!!!
- Nem kicsim! Hiszen megbeszéltük, hogy nem veszek semmi nagy dolgot! Csakis olyat kapsz, ami szükséges!
- Helyes! – nevettem el magam végül. – Akarsz beszélni Cloéval?
- Igazából nagyon szeretnék, de sajnos csak arra volt időm, hogy téged gyorsan felhívjalak! Tudod, ma éjszakai forgatás lesz, így minden percben foglalt leszek! De léci, mondd meg neki, hogy nagyon-nagyon, és még annál is jobban szeretem Őt, és hogy viszek majd neki valamit!
- Rooob! Megbeszéltük, hogy nem halmozod el Őt! Nem kell elkényeztetni Cloét… éppen elég volt, hogy kapott Tőled egy karkötőt, amit mellesleg nem is hord!
- És miért nem? Mert olyan hülye apja van, hogy nagyot vett neki!
- Hát Te tényleg hülye vagy! – nevettem el magam ismét.
- Várj csak… nem ezért jöttél hozzám?! – kérdezte, és éreztem a hangjában a mosolyt.
- Háááát… azt hiszem nem!
- Hmm…! Na jó, szívem! Most sajnos rohannom kell! Az üzenetem add át kérlek, neked pedig nagyon jó munkát mára! Imádlak kicsim!
- Én is imádlak! Jó munkát, és kitartás! Már csak pár nap, és újra itthon leszel!
- Már alig várom! Csók szívem! És puszilom anyuékat!
- Átadom! Szia-szia!

Ahogy felöltöztettem Cloét, és én is elkészültem, beültünk a kocsiba, és átmentünk Clare nagyiékhoz. Odaadtam a papájának a játékokat, amiket a lányom hozatott magával, illetve Rob üzenetét is továbbítottam. Végül megkaptam Richardtól és Clare-től is a szülinapi köszöntőimet, ám amikor indulni készültem, Clare megállított.
- Várj egy kicsit, Kriszta! Rob hagyott itt neked valamit még a múltkor! Azt mondta, hogy csak és kizárólag a mai nap folyamán adhatom át neked! – mondta, és odanyújtott egy borítékot. Értetlenül néztem a vérvörös papírra, amin fehér betűkkel a ’Boldog Születésnapot Édesem!’ szerepelt, természetesen angolul.
- Ez micsoda?
- Hidd el csillagom, fogalmam sincs! – válaszolta Clare, majd odafordult Cloéhoz, aki már vagy hatodszorra szólogatta.

Amennyire óvatosan csak tudtam, felnyitottam a borítékot, amiből a fejre állítását követően egy kulcs esett ki. Még gondolni sem akartam arra, hogy minek lehet a kulcsa!
A szokatlan ajándék mellett azonban egy cetli is volt, a következő felirattal:
„Jó munkát kicsim! Csók, Rob”

- Na, ezt már végképp nem értem! – mormogtam magamban, mire Clare rám nézett, de nem szólt semmit. Végül az idő szűkössége miatt gyorsan elköszöntem egy-egy puszival, majd fogtam magam, és kiballagtam az ajtón.

A munkába vezető úton egész végig a cetlire írt sor kavargott a fejemben. Fogalmam sem volt róla, mit jelenthet! Robertet viszont nem hívhattam fel, mert tisztán és világosan elmondta, hogy nem lesz elérhető! Így maradt a találgatás...

Az iroda parkolójába való beérkezésem után azonban vége is szakadt ennek az eszmefuttatásnak, hiszen szó szerint szembetaláltam magam az ajándékommal: méghozzá egy hatalmas, szintén vérvörös masnival átkötött, pezsgőszínű autóval. Körülötte mind a kollégáim álltak, így még azelőtt, hogy kiszálltam volna a céges autómból, már tudtam, hogy az a gyönyörűség csak az enyém lehet!

- Boldog Születésnapot Honey! – jött oda hozzám Josh, és egy pillanatig átvéve Rob szerepét, kezet nyújtott, hogy ezzel segítsen kiszállni a kocsiból.
- Köszi szépen! De ez micsoda? – mutattam az ajándék felé.
- A Tiéd! Bár nem tőlem van, de…
- Kitől? – kérdeztem vissza. Mintha nem tudnám…
- Természetesen Robtól. Vagy netán van egy másik férjed is? – mosolyodott el Josh.
- Nem… nem tudom róla! Hidd el, bőven elég egy is!

Épphogy befejeztem az egy kis humorral tarkított beszélgetésemet Josh-sal, szinte azonnal megrohamozott a többi kollégám, hogy felköszöntsenek. Csak úgy röpködtek a mindenféle köszöntő szövegek, én pedig azt sem tudtam, kire figyeljek hirtelen. Végül Josh visszaküldött mindenkit dolgozni, én pedig ámulva-bámulva nézhettem meg közelebbről a férjemtől kapott ajándékomat!
Alighogy lebontottam a hatalmas masnit, és meglepődve tapasztaltam, hogy nincs semmilyen boríték, megcsörrent a telefonom. Kivettem a táskámból, rápillantottam a kijelzőre, és éppen annak a személy a neve tündökölt a kijelzőn, akire gondoltam. Elmosolyodtam.
- Igen? – vettem fel sejtelmesen a telefont.
- Mielőtt még megharagudnál rám, és nagy késsel, netalántán baseball-ütővel várnál haza: megegyeztünk, hogy csakis olyan dolgot kapsz, ami szükséges, és ki tudod használni! Szükséges, hiszen a Mini egyrészt céges autó, másrészt már nem mai gyerek. Kihasználni pedig mindenképpen ki fogod tudni, hiszen imádsz vezetni! Ja, és ez egyáltalán nem nagy dolog, ahhoz képest legalábbis, amit először terveztem…
- Mit terveztél?
- Haha… azt nem mondom meg! Így legalább marad jövőre is ötletem! – nevette el magát.
- Tudod, hogy úgyis kiszedem belőled! – kuncogtam.
- Na, ezt kiszedned belőlem még számodra is lehetetlen küldetés lesz!
- Majd meglátjuk…
- A vak is ezt mondta! – nevetett ismét.
- Ne gúnyolódj velem!
- Soha nem tennék ilyet! Egyébként örülsz édesem? Tetszik az ajándék?
- El sem tudom mondani, hogy mennyire! De honnan tudtad, hogy ilyet szeretnék?
- Hát, egyrészt a feleségem vagy, vagy mi a szösz! – nevetett, majd folytatta: - Másrészt még mikor jobban megismerted Jennie-t, és egyszer hazavitt téged a kórházból, utána állandóan a kocsijáról áradoztál. Hogy neked mennyire tetszik… hát tessék!
- Te komolyan emlékeztél rá?
- Hogy is felejthetném el?! Nagyon szeretlek édesem!
- Én is nagyon-nagyon szeretlek! És még egyszer nagyon köszönöm!
- Örülök, hogy örülsz! Most viszont tényleg mennem kell szívem, mert sok a munka! Csókollak milliószor!
- Én is téged! Jó munkát és siess haza!
- Meglesz! Szia… - tettük le végül. Én pedig végre teljesen „kibontottam” az ajándékomat, majd miután kiörültem magam, bementem az irodába dolgozni.

*

Az első munkanapom végeztével nagyon kimerült voltam, ám mégis boldog, hiszen újra azt csinálhattam, amit szeretek. Miután az utolsó akta is a helyére került, és úgy döntöttem, a mai napomnak ilyen szempontból vége, Josh jött be az irodámba egy rövid kopogást követően.

- Hi Honey! Figyelj csak… tudom, hogy valószínűleg elfáradtál, hiszen közel két év után most jöttél dolgozni először, mégis páran úgy gondoltuk, hogy elmennénk megünnepelni egyrészt a szülinapodat, másrészt azt, hogy újra a körünkben üdvözölhetünk! Ne gondolj semmi komolyra, csak beülnénk az egyik bárba, iszogatnánk, táncolnánk, meg ilyesmi! Mit szólsz?
- Hát… igazából nem is tudom! Így is elég nagy segítség Rob szüleitől, hogy vigyáznak Cloéra egész nap! Nem szeretném kihasználni őket úgy, hogy még éjszakára is otthagyom a gyereket!
- Nem hívnád fel őket megkérdezni? Kérlek! – nyújtotta felém a telefonját készségesen.
- Hmm… na jó! Egy próbát megér! – mondtam, majd kivettem a táskámból a saját mobilom, és felhívtam Clare-t.

Igazából nem lepődtem meg túlságosan azon, amikor boldogan mondott igent arra a kérdésemre, hogy náluk maradhatna-e éjjelre Cloé, mert a kollégák, barátok ünnepelni hívtak!
Így nem maradt más hátra, mint előre… gyorsan haza kellett szaladnom – immár az új autómmal – átöltözni. A ház előtt azonban hatalmas meglepetés fogadott: a barátnőim, Lisa, Jess és Audrey személyében. Mindhárman hatalmas puszival és köszöntő szavakkal fogadtak, végül bementünk a házba, és úgy, mint még az egyetemi éveink alatt, nagy sürgés-forgással készülődni kezdtünk.

Igaz, hogy a csajok már bombasztikus formában voltak, mégis volt még egy-egy apró dolog, ami nem úgy állt, ahogy szerették volna, így igazítottak rajta. Lisa is teljesen kifordult önmagából… jót tett neki az idő közbeni New Yorkba való kiruccanás. Igazi parti arc lett, ne beszélve arról, hogy mindemellett sokkal csinosabbá és nőiesebbé is vált! Jess és Audrey azonban semmit sem változtak! Ugyanolyan kreatív, bulizós végzet asszonyai, mint anno! Csak én jöttem ki egy kicsit a formából…

- Na, ne röhögtess már azzal a nadrággal és felsővel! Tessék felvenni egy rövid ruhát! Hogy fogsz így hódítani? – teremtett le azonnal Audrey, ahogy öltözni kezdtem.
- Drága barátnőm! Ha elfelejtetted volna, boldog házasságban élek, és van egy másfél éves kislányom. Én már nem akarok hódítani…
- Az odáig rendben is van, hogy ők vannak neked! Nagyon helyes! Viszont ezt ránézésre ki fogja megmondani rólad?? Hm??!!
- Akkor is anyuka vagyok… nem vehetek már fel miniruhát!
- Oh, dehogynem! – szólt közbe Jess és Lisa is, majd kinyitották a szekrényemet, és pár perc guberálást követően ki is vették az első, fekete ruhát, ami a kezükbe akadt.
- Na neeeem! Én ezt nem veszem fel! - tiltakoztam kézzel-lábbal.
- Akkor miért van itt? – kérdezte Lisa.
- Mert… mert meghagytam emlékbe!
- Nem is láttam még rajtad! – vette vissza a szót Audrey.
- Persze, hogy nem, mert csak akkor vettem fel, mikor Robbal voltam. És szigorúan még Cloé születése előtt!
- Na, maradj már… és szerinted ki hiszi el neked, hogy csak azért áll a szekrényedben, mert emlék! Bla bla bla… csak duma! Gyere, bújj bele! – nyomta a kezembe legvérmesebb barátnőm.
- Ha ebben lekap egy fotós, és Rob meglátja, Te tartod a hátad! – fenyegettem meg komolynak tűnően, bár a szívem mélyén nagyon is örültem neki, hogy ilyen barátnőim vannak!
- Még szép, hogy én! Csak vedd már fel!!! – mosolyodott el Audrey, mire Jess és Lisa is bíztatóan bólintott. Én pedig végül belebújtam a ruhába, és újra úgy éreztem magam, mintha az egyetemi vizsgaidőszakot lezáró, hatalmas partira készülődnék!

A barátnőim tettek arról, hogy a ruhán túl a sminkem, és a hajam is tökéletes legyen… végül elém rakták a tökéletes – 10 centi magas – cipőt, illetve a táskámat, és majdnem szó szerint kirángattak az ajtón.

A partit – nem kis meglepetésemre – a kedvenc angol szórakozóhelyemen, a Vendome Mayfair-ben szervezték a barátok, kollégák. Mikor odaértünk, már rajtunk kívül mindenki ott volt, és bőszen iszogattak, beszélgettek. Mikor Josh meglátott, igen érdekesen nézett rám, ezért egy pillanatra el is szégyelltem magam… anyuka létemre így öltöztem fel!
Ám amikor odajött hozzám, és átnyújtotta a pohár pezsgőt, csillogó szemekkel kérdezte meg:
- Elnézést, megtudhatnám ennek a gyönyörű, szexi szőke hölgynek a nevét?
- Azt hiszem, már ismer, uram! – mentem bele a játékba.
- Hát… egy Önre nagyon hasonlító hölgyet ismerek, de ő nem ennyire… engedje meg az enyhén vulgáris kifejezést… dögös!
- Hát ezt kikérem a másik hölgy nevében, Mr. Graham! – nevettem el magam végül.
- Nagyon csinos vagy Kriszta! Mit meg nem adnék érte, ha még szingli lennél… - mondta mosolyogva, majd úgy, hogy még a szemembe nézett, belekortyolt a pezsgőjébe.
- Azt hiszem, ezt már megbeszéltük, Josh! Ne kezd újra, kérlek… - mondtam, és kicsit feszültté váltam. Így is nagyon nehezen sikerült végre „kinevelnem” Robból a Josh iránti féltékenységet! Nem kellene, hogy ez újra előjöjjön benne!
- Csak pusztán megemlítettem! Ne félj, nem húzlak ki a mosdóba, és erőszakollak meg! Nyugi… - nevetett.
- Mennyit ittál már? – mosolyodtam el halványan, ám a feszültség még mindig rám nehezedett.
- Egy-két pohárkával! De az semmi… tudod, hogy hozzá vagyok szokva!
- Tudom! De kicsit vegyél vissza, kérlek! Nem szeretném, ha teljesen eláznál!
- Rendben, persze! Nem csinálok semmi kínosat! Ígérem!
- Ennek nagyon örülök! Bízom benned, Josh! – mosolyogtam rá újra, majd körbepillantva a környezetünkben, hozzátettem: - Most pedig megyek, köszöntök mindenkit! – végül elvonultam.

A parti iszonyatosan jól sikerült. Szerencsére senkit nem kellett detoxikálóba szállítani, mégis nagyon jó volt a hangulat! Beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk, és élveztük, hogy nem a mostanra már megszokottá, hétköznapivá vált életünket éljük. Az egyetlen dolog, ami konkrétan a buliról hiányzott, az Rob volt. Igaz, szóltam neki, hogy jövök, és biztosítottam afelől, hogy nem kel idegeskednie amiatt, hogy esetlegesen lecsapnak a kezéről… mégis mindent megadtam volna azért, hogy vele táncolhassak.

Az este folyamán azonban nem kellett attól rettegnem, vagy durcáskodnom, hogy nem kellenék senkinek, hiszen nem figyeltem konkrétan, de nagyjából minden fél órában odajött hozzám egy-egy, helyesebbnél-helyesebb srác, illetve férfi. Én természetesen mindegyikőjüktől elnézést kértem, és megmondtam, hogy nem táncolok velük… amitől a barátnői persze nagyon mérgesek lettek!
- De csak egy tánc! Most abban mi a baj??!
- Nektek ez teljesen más lányok, hiszen Ti még szinglik vagytok! Ráadásul nektek arra sem kell figyelnetek, hogy mikor mit tesztek, mert minden lépéseteket figyelnek! Az rendben van, hogy csak egy tánc lenne… de tisztában vagytok azzal Ti is, hogy a paparazzik állandóan a kompromittáló helyzeteket keresik! Előfordulhat, hogy az egyik srác csak közelebb hajolna hozzám, a képen viszont már úgy látszana, mintha megcsókolna! Értitek? Nem akarok balhét otthon…
- Jó, oké! Megértettük!
- Köszi lányok! – mondtam, majd megemeltem poharam, koccintottunk, és egyszerre húztuk le a megmaradt egy-két korty italunkat.

Az este folyamán nagyon vigyáztam arra is, hogy Josh-hoz még véletlenül se kerüljek olyan közel, hogy abból félreérthető helyzet alakulhasson ki. Szerencsére azonban a messziről bámuláson kívül ő sem érezte úgy, hogy nélkülözhetetlen lennék számára!
Így végülis valóban azt tettem, amit még délután az irodában mondott: iszogattam, beszélgettem, táncolgattam, és jól éreztem magam! Hiszen ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyenre alkalmam?! Ha lesz egyáltalán…

***

Cloé fotósorozatának képei [1] [2] [3] [4] [5]
Kriszta ruhája és cipője a partin
Josh is megváltozott egy kicsit az idő folyamán! :)

75. fejezet - Ana

Sziasztok!

Íme, meghoztam nektek a legújabb fejezetet!
Ezzel egy időben azonban egy kellemetlen, és egyben szomorú információval is kell szolgálnom számotokra... ugyanis most már egészen biztos vagyok abban, hogy a történet nemsokára (egészen pontosan a 78. fejezettel) lezárul!

Úgy érzem, hogy már nincs miért tovább húzni a sztorit... volt benne minden, aminek lennie kellett! Legalábbis azt hiszem...
Fájó szívvel fogok megválni a történettől, hiszen több, mint egy évig a mindennapjaim részévé vált, de sajnos, ahogy a mondás is tartja: minden jónak vége szakad egyszer! Remélem, hogy Ti is úgy gondoljátok, hogy a történetem a jók közé sorolható! :)

Na, de nem most jött el az ideje az ömlengésnek és búcsúperceknek, hiszen a hátralevő 3 fejezetben azért tartogatok még számotokra egy-két apróbb meglepetést! ;)

Most pedig jó olvasást!
Puszi,
Sabyna

***

Abban a pillanatban, hogy mindkettőnknek elért az agyáig, és ténylegesen is tudatosult bennünk, hogy mit jelent a kép, szinte egyszerre ugrottunk ki az ágyból! Azonnal felkaptuk magunkra a legelőször kezünkbe akadó ruhadarabot – vagy éppen törölközőt –, és rohamtempóban készülődni kezdtünk. Talán még soha nem pakoltuk össze magunkat olyan gyorsan, mint e remek hír hatására…

Egy árva szót sem kellett szólnunk egymáshoz, mégis egy-egy rövidke pillantásból megértettük egymást. A fő az volt, hogy minél előbb a mamáéknál legyünk!
Így még alig kaptam magamra a kabátom, de Rob már zárta is az ajtót!

Ahogy szerelmem lefékezett a szüleinek kertvárosi háza előtt, már nyílt is a bejárati ajtó, és Clare mosolygott ki rajta. Kipattantam a kocsiból, és meg sem várva Robertet, azonnal a ház felé vettem az irányt – teljesen kimelegedve, össze-vissza álló hajjal, és szétengedett kabátban. Tökéletesen látszott rajtam, hogy pár perccel ezelőtt keltem fel! Ez azonban jelen pillanatban egy cseppet sem foglalkoztatott…

A csúszós, deres úton – a körülményekhez képest – a lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, Richard azonban megelőzött – ugyanis, ahogy Clare félreállt az ajtóból, megjelent Rob édesapja, a kezeinél fogva, maga előtt vezetve Cloét!

Ahogy megláttam a kislányunkat az ajtóban, leírhatatlan érzés kerített hatalmába! Olyan erős érzés, amitől még a könnyeim is elindultak…
A kislányom, akit nemrég még szoptattam, és a lehető legóvatosabban vettem fel, nehogy megránduljon a nyaka, most már pár nap múlva 1 éves, és az első lépéseit is megtette!

Az idő alatt, hogy én a könnyeimmel küszködve álltam, és csodáltam a rám mosolygó, ragyogó arcocskát, Rob is mellém ért, és a kezét az enyémbe simította! Ahogy megéreztem, hogy mellettem áll, könnyektől áztatott szemmel felnéztem rá, Ő pedig boldogan elmosolyodott, és egy puszit nyomott a homlokomra. Mintha ez lett volna a jel, hogy végre tennem kell valamit…

Elengedtem szerelmem kezét, majd odasiettem Cloéhoz, és amint a karjaimba kaptam, azonnal puszilni kezdtem őt, ahol csak értem! Ő pedig csak nevetett, nevetett és nevetett! A szememből szinte ömlöttek a könnyek, természetesen a mérhetetlen nagy örömtől!
Pár pillanattal később megéreztem Rob érintését a derekamon, amint átölel engem, majd Cloét is magához húzza egy-egy puszira! Csodálatos, el nem mondható érzés volt, amit akkor, abban a pillanatban éreztem… ezt csak egy anya tudja érezni, és igazán értékelni!

- Kriszti, fiam, gyertek be! Nagyon hideg van odakint! – invitált be minket Clare, amit nem kellett még egyszer megismételnie. Igaz, hogy szóban semmit sem reagáltam, mégis elindultam befelé, miközben a, már az édesapja karjaiban hancúrozó kislányom kezét fogtam.
- Köszönöm az üzenetet Clare! El se tudjátok képzelni, mennyire boldoggá tettetek vele minket! – öleltem át Rob édesanyját.
- Az igazság az, hogy Cloé tegnap este tette meg az első lépésit, de nem akartunk megzavarni titeket, hiszen egy év után most voltatok először kettesben! Gondoltuk, hogy várhat még pár órát a hír! – mosolyodott el a végén Clare úgy, hogy ha akartam, se tudtam volna haragudni rá.
- Igazán megírhattátok volna! De semmi baj! A fő, hogy most itt vagyunk! – néztem rá Cloéra, aki jelen pillanatban az édesapjának gügyögött valami – valószínűleg – nagy érdekeset és értelmeset, mert Rob úgy figyelt rá, mintha az élete múlna rajta.
Mosolyogva néztem apát és lányát – azt a két embert, akiket a világon a legjobban szeretek!

- Kihasználja őt, igaz? – rántott vissza a valóságba Clare.
- Tessék? – kérdeztem vissza reflexből.
- Kihasználja Cloé, hogy kislány, ugye? Ráveszi Robertet mindenre, amire csak tudja! – mosolygott Clare az édesen játszadozó kettősre.
- Úgy bizony! A kora ellenére Cloé tökéletesen tisztában van azzal, hogy Ő az édesapja kis hercegnője, és amikor csak tudja, ezt ki is használja rendesen! De… mit tehetnék ellene? Annyira szeretik egymást!
- Rob kiköpött apja! Richard is pontosan ilyen volt Victoriával, és utána Lizzel is. Robot viszont már teljesen másképp kezelte! Az apukáknak mindig is a szemük fénye marad a kislányuk!
- Őszintén? Kezdek féltékeny lenni! – mondtam, először komolyságot erőltetve az arcomra, majd mikor összenéztünk Clare-rel, hangos nevetésben törtünk ki mindketten.

- Gyere, nézzük meg, mit csinál anyuci, és a mama… min nevetnek ennyire! – mondta Rob Cloének, majd odajöttek hozzánk. – Mi a nevetés tárgya? – kérdezte, a lányom pedig mosolyogva nézett rám.
- Csak éppen azt mondtam Krisztinek, hogy milyen szépek és aranyosak vagytok együtt! – mondta Clare a fiának.
- Áh, értem! És ezen mi olyan nevetséges? – lépett oda hozzám szerelmem, és a szabad karját a derekamra csúsztatva, közelebb húzott magához.
- Na, jó! Azt mondtam anyukádnak, hogy kezdek féltékeny lenni a saját kislányomra! Hát nem röhej?! – kuncogtam ismét.
- Miért is?
- Mert olyan aranyosak vagytok együtt, és… téged jobban szeret, mint engem! – szegtem le a fejem.
- Ezt most tényleg komolyan mondod?? Hogy szerethetne engem jobban, mint az édesanyját! Ez tényleg röhej…
- Tudom-tudom! De akkor is… nem beszélve arról, hogy Te is jobban szereted őt, mint engem! - mosolyodtam el magam még mindig lehajtott fejjel.
- Valóban így gondolod? – nézett rám, én pedig tettetett komolysággal a szemeibe néztem, és bólintottam. Erre ránézett a kislányára, közelebb húzta magához, majd így folytatta: - Akkor azt hiszem, jobb is lesz, ha visszaváltom a repülőjegyeket! – majd megfordult, és elsétált Cloéval.

Vacsora után, mikor már hazavittük Cloét, megfürdettük, és Rob felvitte lefektetni a kiságyába, utánuk lopóztam, és úgy, hogy Rob még véletlenül se vegyen észre, mögé settenkedtem.
- Milyen repülőjegyekről beszéltél? – kérdeztem suttogva, majd hátulról átöleltem.
- Áááá… szóval felkeltette az érdeklődésedet! – mosolyodott el, majd megfordult, és a csípőmre csúsztatva a kezeit, odavont magához.
- Hogyne keltette volna fel! Viccelsz? Szóval… elmondod? – mosolyogtam fel rá, és olyan ragyogó, ellenállhatatlan tekintettel néztem rá, amennyire csak tudtam.
- Cloét jobban szeretem, így inkább Őt viszem magammal! – mondta kicsit gúnyosan, de a szája sarkában ott remegett a kitörni készülő mosoly.
- Értem! De azt azért megtudhatom, hogy hova viszed, és milyen apropóból?
- Hát… először a gyönyörű, imádott feleségemet szerettem volna elvinni az andalúz tengerparton álló nyaralónkba, hogy egy kis csúszással ugyan, de végre megünnepelhessük a házassági évfordulónkat! De mivel Ő úgy gondolja, hogy jobban szeretem a kislányunkat, mint Őt, ezért meggondoltam magam, és a lányomat viszem el!
- Jaj, ne vegyél már mindig ennyire komolyan! Csak vicceltem! Tudod, hogy nem vagyok féltékeny Cloéra… micsoda képtelenség! Azzal pedig tisztában vagyok, hogy mindkettőnket nagyon szeretsz!!! Így már elviszel engem is??? – mosolyodtam el végül úgy, ahogy akkor szoktam, mikor le akarom venni a lábáról Robot.
- Milyen kis csalafinta vagy! Még hogy Cloé használ ki engem, és vesz rá mindenre! Hm…
- Na, várj csak! Te hallottál mindent?!
- Persze! Csak kíváncsi voltam, elmondod-e nekem is, amit anyunak! – húzta csibészes mosolyra a száját.
- Kis kíváncsi! – vágta be ismét az áldurcát, és kifordultam az öleléséből. Épp elindultam a hálószobánkba vezető ajtó felé, mire elkapta a kezem, és visszahúzott magához.
- Te pedig imádni való! – mondta, majd adott egy lágy puszit az arcomra, onnan pedig a nyakam vonalán keresztül, a vállamat vette célba.
- Hazudós… – böktem ki olyan halkan, hogy szinte én sem hallottam meg saját magam. Hátrahajtottam a fejem, és lehunyt szemekkel élveztem, amit csinál.
- Szexi… – mondta végül, majd pillekönnyűen megcsókolt. Ezt követően már csak az jutott el tisztán a tudatomig, hogy a karjaiba vett, és Cloé szobaajtajának ügyes becsukása után óvatosan az ágyra fektetett. Ettől kezdve minden ködössé vált a rám telepedő vágy, gyönyör és boldogság rózsaszín szirupos egyvelegétől!

- És mikor indultok? – kérdeztem Rob karjaiban fekve, az éjszaka közepén.
- Hova?
- Hát Andalúziába! Cloénak rengeteg mindent be kell pakolni, és…
- Komolyan elhitted, hogy Téged itthon hagylak?! Kicsim! Egyértelmű, hogy Téged viszlek! Egész pontosan csak Te és én megyünk!
- És Cloé???!!! – kaptam fel a fejem.
- Anyukádéknál lesz, ha ez neked megfelel!
- Komolyan??? Elvisszük anyuékhoz?!! – mosolyodtam el a hirtelen rám törő boldogság-áradattól.
- Igen! Egy teljes hétig náluk lesz! Mit szólsz?
- Egyszerűen… szóhoz sem jutok! – nyomtam egy puszit először a mellkasára, majd a szájára. Ő többet akart egy kósza puszinál, így beletúrva a már amúgy is szénaboglyára hasonlító hajkoronámba, közelebb húzott magához, és jó hosszan megcsókolt. Én azonban elszakadtam tőle: - De… mégis hogy tudsz mindent ilyen titokban intézni??!! Ezt soha nem értettem!
- Ahogy te is mondtad… ez titok! De igazából csak a megfelelő emberek kellenek hozzá! – mosolyodott el. – Többet viszont nem árulok el!
- Rendben! Végülis már újra kezdek hozzászokni a folytonos meglepetéseidhez!
- Ennek roppantul örülök… – mondta halkan, majd fölém kerekedve, újra vággyal telve csókolt meg.

*

- Jó reggelt egyetlenem! – lepett meg a konyhában reggel, miközben Cloé reggelijét, és a mi tejeskávénkat csináltam.
- Mmm… annyira szeretem ezt! Neked is jó reggelt! – bújtam bele a hátulról ölelő, biztonságot nyújtó karjaiba.
- Hogy aludtál? – csókolt a nyakamba.
- Fantasztikusan!
- A hercegnőm felkelt már?
- Igen! Éppen az egyik macijával játszik az ágyában. Mindjárt jön reggelizni!
- Maradj csak! Mindjárt lehozom Őt! – mondta Rob, majd egy újabb csókot kaptam – de most a nyakam helyett a számra.

- Figyelj csak szívem! Lenne itt valami, amit mindenképpen szerettem volna megbeszélni veled!
- És mi lenne az? – kérdezett vissza Rob, miközben kiskanállal ügyeskedte Cloé szájába az ételt.
- Sokat gondolkodtam már ezen, és… arra jutottam, hogy szerintem jó lenne, ha Cloé már kiskorától kezdve tanulna magyarul!
- Én tökéletesen benne vagyok! De… hogy gondoltad ezt? Te magyarul, és pedig angolul beszélek majd hozzá, vagy mi?
- Pontosan így gondoltam! Tudod, hogy anyu nem tud angolul, és nem szeretném, ha kirekesztve érezném magát emiatt! Ráadásul Cloé is csak jól járna azzal, ha anyanyelven beszélné mindkét nyelvet! Nem?
- Teljes mértékben igazad van, kicsim! Részemről rendben van!
- De akkor komolyan be kell tartanunk a szabályokat! Te csak angolul, én pedig csak magyarul beszélek hozzá!
- Biztos lehetsz benne, hogy én be fogom tartani, édesem! – mosolyodott el Rob, majd olyan pillantást vetett rám, hogy azt hittem, menten elolvadok! Nem is értem, hogy csinálja ezt…

*

A Sorsnak, vagy csupán csak a mindenkori szerencsénknek köszönhetően ismételten nem voltunk Cloé közelében, amikor három hónappal az első születésnapja után kimondta az első szavát. Mi éppen Andalúziában ünnepeltük az első házassági évfordulónkat – ami már igencsak közel volt a másodikhoz, és szinte olyan volt, mint egy újabb nászút –, míg Ő, mármint a kislányunk, úgy gondolta, hogy anyuci anyukájának mondja ki először – természetesen angolul – azt a szót, hogy: anya!
Anyu természetesen azonnal felhívott minket, és elújságolta, mi történt, majd addig noszogatta Cloét, míg Ő is beleszólt a telefonba! Újra az az érzés kerített hatalmába, mint amikor először megláttam a kislányunkat az ajtóban állva, csak most nem kaphattam magam össze, és rohanhattam oda hozzá! Illetve megtettem volna, de Rob végül csak elérte, hogy maradjunk még pár napot! Meg kell hagyni, igen meggyőző volt, sőt… olyannyira meggyőzött, hogy amikor eljött az idő, hogy haza kell utaznunk, még maradni akartam egy kicsit! Ő azonban sajnálatos módon nem adta be a derekát…

Annak ellenére viszont, hogy maradni akartam még a nyaralóban… amint kitettem a lábam a gépből, és pár perccel később megláttam Cloét, anyukámat és apukámat a ferihegyi reptér termináljában, azonnal elöntötte az egész testemet-lelkemet a boldogság, és megbizonyosodtam arról, hogy valójában nem is éreztem volna jól magam a kislányom nélkül!
Oda akartam sietni Cloéhoz, hogy minél előbb az ölelésembe zárhassam, de az összefonódásukból nem eresztették szabadon Rob ujjai az enyémeket. Ránéztem, mire elmosolyodott:
- Várj! Hadd jöjjön ide Ő!

Mire visszanéztem a szüleimre, Cloé már olyan gyorsan, amennyire csak tudott, tipegett felénk egy hatalmas, teljes mértékben az édesapjáéra hasonlító, ragyogó mosollyal az arcán.
- Sziiiaaa kicsikém! – köszöntöttem a lányom, majd azonnal a karjaimba kaptam őt. – Nagyon hiányoztál ám! Annyira büszke vagyok rád! – mondtam neki – a megállapodásunkhoz híven magyarul –, majd össze-vissza puszilgattam.
- Anya… - mondta nekem angolul, amivel újra könnyeket csalt a szemembe.
- Igen kicsim, anya! Anya! – ismételtem el magyarul.
- Ana… - próbálgatta ő is kisebb-nagyobb sikerrel, mire magamhoz húztam, és megölelgettem.
- Szeretlek kis tündérkém!
- Hol van az én nagylányom? Mondd anyucinak, hogy ne sajátítson ki! – jött oda hozzánk Rob, majd letette a táskákat, és kivette a kezemből Cloét. – Üdvözlöm Zsuzsa, Gábor! – köszönt oda anyuéknak is.

Miután a meghatottságtól könnyes szemeimet megtöröltem, odamentem anyukámékhoz, és megölelgettem őket.
- Jól éreztétek magatokat? – kérdezte anyu.
- Még annál is jobban! – válaszoltam, majd elmosolyodtam, mikor a gondolataim elkalandoztak az elmúlt hét emlékei felé.
- Kímélj meg a részletektől, kérlek! – nevetett anyu.
- Még szép… - nevettem én is.
- Anyu, apu… nagyon sajnálom, hogy nem maradhatunk, de Robnak holnap már utaznia kell New Yorkba. De megígérem, hogy amint hazajön, eljövünk legalább egy hétre!
- Rendben szívem! Ne gyötörd magad ezen! Jöttök, amikor tudtok! – nyugtatott meg, majd hosszú búcsúzkodást követően elindultunk a Londonba tartó járat check-in pultja felé.

***

Egy kis kitérő:
Akinek ezzel még nem volt elege belőlem, az holnap nézzen be a Célkeresztben: hivatás vagy szerelem című blogomra is! Érkezik ugyanis az első fejezet! :)

74. fejezet - Első lépések

* 10 hónappal később *

Rob már közel 2 hónapja nem volt itthon. Hihetetlenül hiányzott már a kislányának, és nekem is… ráadásul Cloé születésnapja rohamléptekben közeledett. A promóciós körútja azonban elhúzódott, és úgy néz ki, pontosan két nappal a nagy ünnepség után fog hazaérkezni.

Cloé szerencsére még semmit sem észlelt abból, hogy az édesapjának milyen napot kell kihagynia, az viszont határozottan észrevehető volt, hogy minél tovább marad távol az imádott apukája, annál hisztisebben viselkedik! Van, hogy egész álló nap alig akar enni, és csak sírdogál! Rob előtt azonban sokszor elhallgattam Cloé effajta viselkedését, hiszen e nélkül is elég rosszul érzi magát!

Nekem is minden nappal egyre jobban hiányzott a férjem… főleg azok után, hogy végre megoldódtak köztünk a gondok, és újra minden olyan jól – ha nem még jobban – működött, mint Cloé születése előtt!
Így amikor a kis hercegnő aludt, vagy éppen egyedül játszott a kiságyában, én általában főzéssel, illetve sütéssel foglaltam le magam. Néha már úgy éreztem, mintha egy kifőzde lenne a házunk… volt, hogy meghívtam a barátokat, barátnőket vacsorára, és annyi féle-fajta finomságot csináltam, hogy még egy étterem is megirigyelte volna…

Egyik délelőtt is éppen salátát csináltam magamnak, mikor kopogtak az ajtón. Őszintén megvallva, először meglepődtem, majd megijedtem, hiszen senkit sem vártam. Tétovázva ugyan, de végül odasétáltam az ajtóhoz, és résnyire kinyitottam azt. Első pillantásra nem is akartam hinni a szememnek… Rob állt az ajtóban egy imádnivaló mosollyal az arcán!
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondhatnék, csak álltam a résnyire nyitott ajtó mögött, és néztem a férjemre!

- Szia kicsim! Már be sem engedsz? – szólalt meg végül Rob, ezzel észhez térítve engem is. Válaszolni azonban semmit sem válaszoltam, csak óriási, boldog mosollyal kitártam az ajtót, és azzal a lendülettel a nyakába vetettem magam. Szegényt annyira lerohantam, hogy kiejtette a kezéből a táskáját, és a kezei azonnal a derekam köré fonódtak.
- Szia szerelmem! – köszöntem végül én is, és először a nyakába adtam egy cuppanós puszit, majd kicsit hátradőlve a szemébe néztem, és megcsókoltam. Egy másodperc töredékéig sem ellenkezett, sőt… szinte abban a pillanatban Ő is falni kezdte az ajkaimat.

Miután a hirtelen ránk zúduló hév kicsit lejjebb csillapodott, nagy nehezen elszakadtam az ajkaitól, és a józan eszemet ugyan valahol a konyhában hagytam, mégis értelmesen szólaltam meg:
- Szerintem be kellene mennünk! – mosolyogtam rá életem párjára.
- Menjünk… – válaszolt halkan, majd anélkül, hogy elengedte volna a derekamat, felkapta a táskáját, és besétált velem a házba.

Ahogy beérünk a házba, és becsukódott mögöttünk az ajtó, a táska földre kerülése után az ajkai újra megtalálták az enyémeket. A testem mindennél jobban akarta Őt, az eszem azonban megint közbeszólt:
- Talán… talán ezzel még várnunk kellene! Inkább… megcsinálom a vacsit, Te pedig… addig… menj fel Cloéhoz! – osztottam meg vele a nézeteimet igen nehezen, hiszen miközben én beszéltem, ő folyamatosan csókolgatott.
- Igen… igazad van! – békélt meg a helyzettel pár perccel később, és egy „utolsó”, szerelmes csókot követően elindult az emeletre.

Míg Ő a kislányához ment, én heves szívdobogással vissza a konyhába. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy végre itthon van, és azon imádkoztam, hogy a másra is tudjak gondolni, ne csak arra, hogy mit csinálnék vele jelen pillanatban!
A kezeim remegtek a boldogságtól, és kis híján leejtettem az egyik üvegtálat.

Mire sikerült magamat olyan helyzetbe hoznom, hogy a főzésre tudjak koncentrálni, a férjem kezei jelentek meg először a derekamon, majd a hasamon. Az érintése úgy hatott a testemre, mintha áramütés ért volna. Bizseregtem mindenhol, és még a szemeimet is le kellett hunynom ahhoz, hogy ne szédüljek szó szerint a karjaiba!
- A kis tündérkém alszik, mint a bunda… - súgta Rob halkan a fülembe, majd belecsókolt a nyakamba.
- Tudom! – mosolyodtam el. – Csak gondoltam hiányzik! Ezért küldtelek fel…
- Hiányoztatok is nagyon! El sem tudod képzelni, mennyire! – puszilt újra a nyakamba.

Ez a puszi azonban már a vágyak olyan aprócska részeit is felhevítette bennem, amik eddig békében nyugodtak! Így a körbeölelő karok között szembefordultam Robbal, és puhán, gyengéden csókoltam meg a száját.
- Cloé alszik! Még egy darabig biztosan nem kel fel, így… talán kihasználhatnánk az alkalmat! – mosolyogtam rá kacéran, mire ő visszamosolygott rám. Válaszképpen azonban nem szólt semmit, csak szorosan magához húzott, és szerelemesen, határozottan megcsókolt.
Ez a tette újra csak ösztönzőleg hatott rám, és óvatosan ugyan, de tolni kezdtem őt a nappali felé.

Mikor odaértünk a kanapéhoz, leültettem őt, majd lovaglópózban, szemben vele az ölébe fészkeltem magam. Nyelveink folyamatos, érzéki táncot jártak, így az egyre jobban hevülő testem, és fokozódó vágyaim már a kezeimet is mozgásba lendítették.
Lassan, de biztosan elkezdtem kigombolni Rob ingének gombjait, közben pedig akarva-akaratlanul is aprócska mozdulatokat tettem az ölében. Ez persze őt is egyre jobban izgalomba hozta, így elégedettséggel töltött el a hevesen verő szívének, és a fokozatosan gyorsuló lélegzetvételeinek észlelése.

A testem már szinte őrjöngött azért, hogy végre egyé válhasson Robertével, a lelkem és a szívem azonban arra vágyott, hogy húzzuk el egy kicsit a dolgot. A Sors azonban teljesen ellentétesen vélekedett, ugyanis pár perccel később, mikor már mindketten a tűrőképességünk legfelső határát feszegettük, Cloé elkezdett sírni az emeleten.
Kapkodva a levegőt, egész testemmel bizseregve dőltem rá Rob, már az ingétől megfosztott, csupasz mellkasára, ő pedig hasonló állapotban hajtotta a fejét a nyakamba, hogy egy újabb puszit adjon rá.
- Semmi baj kicsim! Majd én megyek! – mondta el-elhaló hangon, majd mikor újra szembenéztem vele, egy mézédes csókkal próbált kiengesztelni. Aztán megfogta a derekam, egyszerűen maga mellé fordított a kanapéra, majd mielőtt elindult az emeltre, nyomott még egy utolsó utáni puszit a számra.

Otthagyott a nappaliban egyedül, a tomboló vágyaimmal együtt. Már annyira hiányzott a férjem minden apró rezdülése, porcikája, hogy a csalódottságtól majdhogynem elindultak a könnyek a szememből. Olyan volt, mintha egy kislányként egy imádott játékomat vették volna el tőlem! Egyáltalán nem voltam mérges Cloéra, hiszen Ő életünk értelme, és neki bármi problémája van, rögtön sírni kezd, hiszen csak így tud kommunikálni! Mégis jobban örültem volna neki, ha nem most ébred fel…

Beletelt pár percbe ugyan, de sikerült magam lecsillapítani, és miután megigazítottam a hajamat, és a ruháimat is, én is felmentem az emeletre – ahonnan már egy pisszenést sem lehetett hallani!
Mikor beléptem a gyerekszobába, akkor láttam meg, hogy miért is van ekkora csend! Rob ült a sarokban levő fotelben, Cloé a térdén csücsült, és gügyögött az apukájának. A lányunk nem vette észre, hogy beléptem a szobába, Rob azonban abban a pillanatban meglátott, és egy boldog mosolyt villantott felém. Én csak visszamosolyogtam rá, és nekidőlve az ajtófélfának, figyeltem életem két legnagyobb szerelmét, ahogy játszanak és beszélgetnek egymással!

- Mit szólnál szívem, ha este elmennénk valahova? – kérdezte szerelmem egy fél órával később, mikor már Cloé megebédelt, és pihent a nappaliban levő babahintaszékében.
- Nem vagy túl fáradt ehhez? Hiszen mégis csak 11 órát utaztál!
- Ha Rólad van szó, akkor soha nem vagyok fáradt! – válaszolt, és közelebb húzva magához, nyomott egy puszit a homlokomra.
- Egyébként hogy-hogy most jöttél haza? Nem úgy volt, hogy csak Cloé szülinapja után végeztek?
- De igen! Csakhogy megsürgettem egy kicsit a dolgot, mert egyszerűen nem hagyhattam ki a lányom első születésnapját!
- Nem lesz bajod ebből?!
- Természetesen nem! Mindent elintéztem! Ne izgulj, szívem! – mosolyodott el.
- Rendben! – mosolyogtam vissza. – Egyébként, ha anyukádéknak nem lenne nagy gond, hogy vigyázzanak Cloéra az este, akkor mehetünk!
- Akkor fel is hívom őket! – mondta, és abban a pillanatban el is tűnt.

Clare és Richard szerencsére nem ellenkeztek a hirtelen jött babysitterkedést illetően, sőt… nagyon is örültek annak, hogy Cloé nálunk tölti az estét, illetve az éjszakát.
Kérdeztem Robot, hogy hova szeretne menni – illetve vinni –, de semmi használhatót nem mondott. Egyedül annyit árult el, hogy ne csípjem ki magam, hanem inkább melegen öltözzek fel. Így belebújtam egy szűk farmerba, egy hosszú, deréköves, kötött garbóba, és felhúztam egy magas szárú, magas sarkú csizmát.
Rob maradt a szokásos farmer, póló, ing, edzőcipő összeállításnál, mégis – mint mindig, most is – fantasztikusan néztünk ki együtt.

Mielőtt kezdetét vette volna az igencsak izgalmasnak ígérkező esténk, elvittük Cloét a nagyszüleihez. Elköszöntünk a kis tündérünktől, és Clare-éktől is, majd beültünk a kocsiba, és elindultunk.
- Hova megyünk? – tettem fel a már szokásossá vált kérdésemet.
- Top Secret! – jött a mosolygós válasz.
- Naaaa… legalább valami alternatívát adj!
- Öltözz fel, mert meg fogsz fázni!
- De hiszen megy a fűtés! És különben is… ne tereld a témát! – jelentettem ki, mire ő csak jóízűen elnevette magát.
- Félreértettél! Ez volt az alternatíva, amit kértél… - mondta, mire belegondolva, hogy milyen könnyen beleugrottam a csapdájába, én is elnevettem magam.

A nagyjából negyed órás út alatt fáradhatatlanul figyeltem az utat, hátha rájövök időközben, hogy hova megyünk. De akármennyire is törtem az agyam, nem tudtam kitalálni!
Végül Rob még jobban megkavart azzal, hogy a város egyik mélygarázsában parkolt le.
- Gyere kicsim! Innen sétálunk! – nyitotta ki nekem az ajtót, és igazi angol úriemberhez méltón, kisegített a kocsiból.
- Jaj, édes! Mondd már el léci, hogy hova megyünk!!! Kérlek!
- Nem, nem és nem! Most már csak pár perc, és meglátod! Légy egy kicsit türelmesebb! – mosolyodott el Robert, és miközben bezárta az autót, összekulcsolta az ujjait az enyémekkel.
- Tudod, hogy mostanában már nehezen viselem a meglepetéseket… - mormogtam az orrom alatt egy picit csalódottan.

Attól függetlenül, hogy idegesített a tudatlanság, hihetetlenül elégedett és boldog voltam, amiért végre kettesben lehettünk, és amiért szerelmesen andaloghattunk a hideg, szeles, ám gyönyörű londoni estén.

Nem kellett sokat sétálnunk ahhoz, hogy végre meglássam a helyet, ahova jöttünk. Valóban nagyon meglepett a dolog, hiszen szinte nem telt el olyan hét, hogy ne emlegettem volna a jégkorcsolyát, és azokat az estéket, és jég diszkókat, amiket még szingli-időszakomban, a barátnőimmel együtt követtem el. Mióta ténylegesen együtt vagyok Robbal, nem voltam korcsolyázni, és Ő most elhozott!
Alig fél napja, hogy két hónap feszített munkatempó és folyamatos utazgatás után hazajött Amerikából, és nem ledőlt pihenni, vagy a barátaival találkozott, hanem nekem szerzett örömet! Ő az a férfi, akit annyira szeretek már évek óta, és Ő az az egykori fiatal Twilight-srác, akiről talán soha senki nem gondolta volna, hogy egy ennyire felelősségteljes és komoly családapává válik majd!
- Most… most komolyan…? – fordultam felé, és teljesen letaglózva, ám annál boldogabb tekintettel néztem fel a szemeibe.
- Komolyan! Korcsolyázni fogunk! Persze csak ha Te is szeretnél… - mosolygott vissza, és várta a válaszom.
- Hogyne szeretnék? Viccelsz?? Annyira szeretlek! – bújtam oda hozzá először, majd újra felnéztem rá, és nem tudtam visszafogni magam, megcsókoltam.

A világ legboldogabb párjaként sétáltunk oda a pénztárhoz, és miután Rob megvette a jegyeket, valamint a kölcsönzött korcsolyákat is magunkra ügyeskedtük, óvatosan ugyan, de becsúsztunk a pályára. Rob először elég ügyetlennek tűnt, de aztán gyorsan belerázódott a csúszkálásba… én viszont úgy siklottam a jégen, mint aki minden nap ezt csinálta volna! Olyan ez, mint a biciklizés, soha nem felejti el az ember!

Miután tíz óra környékén meguntuk a korizást, ettünk egy-egy hot-dogot a pálya melletti büfében, ezt követően pedig újra kéz a kézben sétáltunk London utcáin. Igaz, hogy már Rob és én is kockára voltunk fagyva, mégsem akartunk hazamenni… élveztük egymás társaságát! Azzal, hogy egymáshoz bújtunk, még a hideg sem volt annyira elviselhetetlen!

Végül, mikor már végképp nem bírtuk a hideget, visszasétáltunk a mélygarázsba, beültünk a kocsiba, és hazamentünk. Otthon pedig folytattuk azt, amit még akkor szakítottunk félbe, amikor Cloé felébredt.

*

Másnap reggel szerelmem karjaiban, tökéletesen boldogan ébredtem.
- Jó reggelt gyönyörűm! – köszönt rám Rob halkan, és azzal, hogy az orrából kiáramló forró levegő hozzáért a bőrömhöz, újra minden porcikám bizseregni kezdett.
- Neked is szerelmem! – köszöntem vissza mosolyogva, és lágyan beletúrva a hajába, közelebb húztam magamhoz, majd reggeli köszöntőként megcsókoltam.
- Én ezt nem értem! – jelentette ki Rob, mire elkerekedtek a szemeim.
- Mit? – kérdeztem vissza komolyan, és egy kicsit rémülten. Erre elmosolyodott, és derekam köré fonva a karját, adta meg a magyarázatot:
- Azt, hogy mégis hogy lehet az, hogy egyetlen mosollyal, vagy aprócska puszival képes vagy nálam elérni bármit? És ugyanakkor persze teljesen megőrülök Érted!
- Háááát… én sem tudom igazából! Talán a mennyei vonzerőm teszi! – viccelődtem.
- Hm! Igazad lehet! Nem is tudom, miért kérdeztem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy egy istennő vagy! – mosolygott rám láb remegtetően, majd meg sem várva az esetleges reakciómat, odavont magához, és olyan hévvel csókolt meg, hogy a hirtelen rám törő vágytól még levegőt sem tudtam venni.

Újra gyengéden, szerelmesen kényeztetni kezdtük egymást, ám a Sors ismét közbevágott… ez esetben a telefonomon keresztül! Igaz, csak sms-t kaptam, mégis azonnal az jutott eszembe, hogy valami baj van Cloéval, így azonnal kibújtam Rob öleléséből, és felkaptam a szekrényen heverő telefonomat.

Ahogy ránéztem a telefonra, láttam, hogy az üzenet nem is szöveges, hanem multimédiás, így az idegességet a kíváncsiság váltotta fel bennem!
- Ki az? – kérdezte Rob mellettem.
- Még nem tudom… - válaszoltam, és közben megnyitottam az mms-t. A lélegzet pedig abban a pillanatban belém szorult, ahogy megláttam a képet. Ezt pedig Rob is azonnal észrevette!
- Valami baj van?? Ki az??!! – ült fel az ágyban, és rémülten nézett először rám, majd a telefonra.
- Nem! Nem, csak… nézd! – adtam át neki a telefont, én pedig magam elé meredve próbáltam eldönteni, hogy nevessek-e vagy sírjak örömömben.
- Istenem… - Rob is csak ennyit tudott mondani a következő üzenetre:

„Szia anya és apa!
Nézzétek, milyen nagy lettem! Már túl vagyok az első lépéseimen is!
Szeretlek titeket!
A kicsi nagylányotok: Cloé (és a mamáék)”

A szöveg mellé pedig egy olyan kép volt csatolva, amin Cloé állva mosolyog a telefon fényképezőgépébe! Ezzel azt hiszem bebizonyosodott, hogy ez a nap örökké életünk legszebb napja marad!