2010. június 30., szerda

57. fejezet - Élmények

Rengeteget törtem a fejem, hogy Szilviéknek milyen ajándékot kellene venni, de hiába próbálkoztam, semmi igazán praktikus és érdekes nem jutott eszembe. Csak az ilyenkor, mindenki által vásárolt, már szinte sablonnak számító meglepetések.
Amíg tudtam, hogy Katiék már nagyon is készültek a babára, így a szobát is berendezték, és nekik már szinte mindenük megvolt, addig Szilviékről nem tudtam, hogy meddig jutottak.

Angitól és Nellitől puhatolóztam, akik mondták, hogy igazából nagyon nem készültek fel a babázásra, így Szilvi a babára, Zoli pedig Szilvire vigyáz ahelyett, hogy a közeljövőt terveznék.
Ez persze valamilyen szinten elkeserítő, de nekem pont kapóra jött. Így végül a választásom egy babakocsira, egy pelenkázóra, és egy kiságyra esett! Remélem tetszeni fog nekik! – mondtam magamban.

Már sokkal elővigyázatosabb voltam a paparazzik terén, így inkább neten rendeltem meg a bolttól a termékeket. Mivel fogalmam nem volt róla, hogy kisfiút vagy kislányt tisztelhetünk-e majd a kicsi csöppségben, így fehér-halványsárga szín-összeállítású babakellékeket vásároltam.
Aztán telefonon újra lefixáltam a Magyarországra való szállítást, majd pedig leültem az ágyra, hátradőltem, és elképzeltem magam előtt, amikor megkapják az ajándékokat. Azonnal elmosolyodtam…

*

Egy héttel később, vagyis pontosan Szilvi 23. születésnapján hívott fel Zoli, hogy megszületett a kis Erdei Benjámin. Szilvi és a pici is jól vannak, és már mindketten alig várják, hogy meglátogassam, illetve meglátogassuk őket! Újra elszorult a szívem, amiért pont most kell Angliában lennem!
Nyeltem egyet alig észrevehetően, és miközben egy könnycsepp buggyant kis a szemem sarkából, megígértem Zolinak, hogy amint lehet, sietek haza.
Végül elköszönt gyorsan, hogy újra szemügyre vehesse az újszülött kis büszkeségét, de előtte megígértettem vele, hogy átadja az üdvözletemet Szilvinek!

***

Közel egy hónap telt el újra, miközben szinte megállás nélkül dolgoztam. Tudtam, hogy nyáron több lesz a munka, hiszen Lisa és Josh is felkészítettek erre, de azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy az irodán kívül az esetek 80%-ban még otthon is dolgoznom kell majd.

Rob felejthetetlen élményekkel tért haza Budapestről, nem beszélve arról, hogy olyan állapotban, mint aki nyaralni ment, nem is dolgozni!
Ám nem sokáig maradhatott Angliában, mert tovább kellett utaznia Vancouverbe, ugyanis a Summit kitalálta, hogy forgassanak újra néhány jelenetet az Eclipse-hez.
Se ő, se a többiek nem tudtak mit tenni, ezért csak nyeltek egyet… viszont április végén Rob azért visszarepült a „kis” szigetországba… nem beszélve arról, hogy egyenesen hozzám jött!

- El sem tudod képzelni kicsim! A tér kellős közepén forgattunk, körülöttünk vagy kétszáz rajongó, és semmi mást nem hallottam, csak hogy egymást csitítgatják! Ez annyira… annyira elképesztő volt! Nem volt sikítás, nem volt ájulás közeli állapotban senki sem. Mindenki maximálisan tiszteletben tartotta, hogy dolgozom! Ott álltak szegények napokig esőben, szélben, hidegben, és mikor megjelentem, mindenki normális hangerővel köszönt, megkérdezte, hogy vagyok… én viszont nem tehettem semmit! Állandóan rohantam, és egy gyors köszönésen, vagy jó éjszakát kívánáson kívül nem tehettem semmit! De azért a magyar nyelvlecke kapóra jött! – mesélte Rob a budapesti élményit, szinte megállás nélkül.
- Ugye mondtam édes, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a többi ország?! Kicsit másabb a felfogásunk, és… valószínűleg a rajongóid ezzel akarták jelezni neked, hogy tiszteletben tartanak téged, és számukra nem csak Edward Cullen, a vámpírsrác vagy! – válaszoltam neki, de közben egy aktát is olvasgattam. Milyen jó, hogy a nőknek megoszlik a figyelmük…
- Látom, hogy a munkáról is teljesen más a felfogásotok! Gyere kicsim, feküdj le pihenni! Egész nap dolgozol! Ez nem mehet így tovább! – állt mögém, és elkezdte masszírozni a nyakamat és a vállamat.
- Oh, ez nagyon jó! Ne hagyd abba! – döntöttem előre a fejem, és élveztem, ahogy a hosszú, gyakorlott ujjai kimasszírozzák az aprócska gombócokat a vállamból.
A következő pillanatban azonban, mikor már az ajkai is beszálltak a kényeztetésbe, a fejem búbjától a kislábujjam végéig, az egész testem beleborzongott.
- Ez most nem fog menni édes! Holnapra át kell futnom ezeket az anyagokat, és már így is jócskán lemaradtam velük! – mondtam, de közben a tudatalattim sikított.
- De hát én… csak masszírozlak! Nem is csinálok… semmi mást! – védekezett egy-egy, hol a nyakamra, hol pedig a vállamra adott, mosolygós puszi közben.
Körülbelül egy percig még el tudtam viselni egy árva szó vagy mozdulat nélkül az igencsak izgató kis akcióját, ám egyre csak nőtt bennem a vágy, és ez által a pulzusom is minimum a háromszorosára emelkedett. Lehunytam a szemeim, és próbáltam ellenállni a kísértésnek, de Rob nagyon is jól tudta, hogy nem bírom sokáig!

Egy hirtelen elhatározással szembe fordultam vele a forgós széken ülve, és elkapva a már eléggé lestrapált szürke pólóját, lehúztam magamhoz, és erőszakosan csókoltam meg.
Nem kellett sokáig várnom, hogy reagáljon a tettemre, hiszen szinte azonnal a derekamra csúsztatta a kezét, felállított, majd erősen magához húzott.
- Utálom, mikor ilyen könnyen bármit el tudsz érni nálam! – duruzsoltam, miközben az ágy felé toltam őt.
- Én meg imádom, mikor mérges vagy! – mosolyodott el, mikor már az ágyon feküdt, közvetlenül alattam.
Erre a kijelentésére – vagy talán inkább a kissé kiszolgáltatott helyzetére nézve – én is elmosolyogtam magam, majd újra megcsókoltam, de most már az erőszakos helyett inkább szenvedélyesen, és tüzesen.

- Eljössz velem az MTV Movie Awards-ra? – törte meg a csendet hirtelen, amikor már pihengetve egymás karjaiban feküdtünk.
- Hát… nem tudom, hogy ez most mennyire fog beleférni szívem! Látod, mennyit dolgozom, és még haza is kellene mennem megnézni Levit, és Benit! Hiányoznak az otthoniak!
- És mi ezzel a probléma, kicsim? A díjátadó június 6-án lesz. Még van több mint egy hónapod hazautazni!
- Az mind szép és jó, de nem hagyhatom itt az irodát csak úgy. Most számítanak rám a legjobban! – emeltem fel a fejem a mellkasáról, és a szemébe néztem.
- Nem értem kicsim, hogy miért hajtod magad ennyire! Nem is kellene dolgoznod… - fésült hátra egy, az izzadtságtól az arcomhoz tapadt tincset.
- De tudod, hogy szeretem ezt csinálni! Nem hiába választottam ezt a pályát!
- És amikor majd gyerekünk lesz, akkor is a munkád lesz az első?? Mert nekem nem!
- Természetesen a baba lesz az első! De hogy jön ez most ide? Nem vagyok terhes! – lepődtem meg, hogy megint a gyerektémánál lyukadtunk ki.
- Csak érdekelt! Lehet, hogy te nem veszed észre, de a munkád miatt mostanában mindent és mindenkit elhanyagolsz! Nem magamat akarom sajnáltatni, mert én épp annyira vétkes vagyok a dologban, mint te, de… mikor beszéltél utoljára a családoddal? Vagy Ash-sel, Nikki-vel, Jennie-vel? És nehogy azt mond, hogy pár napja, mert Angit és Nellit csak az ajándékok miatt hívtad fel, Zolit és a bátyádat pedig nem is te hívtad!
- Mondtam már, hogy utálom, ha ilyen vagy?! – vágtam vissza, de most egyáltalán nem jókedvemben… majd legördültem róla, és belebújtam a pizsamámba.

*

Ebből a kis nézeteltérésből kifolyólag pár napig alig-alig beszéltem Robbal – bár magam sem tudom, miért! Csak az igazat mondta… ami talán túlságosan is fájt, és szívbemarkolóan igaz volt ahhoz, hogy reálisan tudjam kezelni!
Mint mindig, most is a munkába temetkeztem, amikor pedig már úgy éreztem, hogy itt az ideje a pihenésnek, akkor főztem, vagy sütöttem! Ezt pedig Rob egyértelműen nem bánta, hiszen jóformán egész nap csak evett, vagy nassolt…

Végül már olyannyira megutáltam magam amiatt, hogy a semmiért duzzogok, hogy jó ötletnek tűnően összekötöttem a kellemeset a hasznossal! Sütöttem egy keveset Rob kedvenc fehér csokis kekszéből, majd bűnbánó arccal bementem hozzá a szobába, ahol éppen elterülve az ágyon, a tv-t nézte. Odatipegtem hozzá, és bármilyen előzetes nélkül nyomtam egy puszit a szájára.
- Megnyugodtál? – kérdezte, de egyáltalán nem mérges, sőt, inkább nagyon is kedves hangon.
- Igen, és elmegyek veled a díjátadóra! Csak előtte mindenképpen haza akarok repülni minimum egy hétre! Rendben? – válaszoltam, miközben leültem mellé az ágyra, és a hasára tettem a kekszekkel púposan megpakolt tányért.
- Rendben! – mosolyodott el, és viszonozta a puszimat. Majd a figyelmét a hasán fekvő – és amikor felém fordult, hogy megcsókoljon, majdnem az ágyra forduló – tányérra összpontosította:
- Nem mintha bánnám, de miért kapok sütiket? Így is, mióta veled vagyok, rengeteget híztam! – emelte fel a tányért, és az igazát bizonyítva ujjai közé fogott egy – egyébként a félig ülő helyzettől keletkező – hurkácskát a hasán.
- Először is azért kapod, mert az elmúlt pár napban már szinte a létező összes sütit megsütöttem, aminek ismerem a receptjét. Ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen, amit még nem csináltam meg. Másodszor azért, mert ezzel szeretnék bocsánatot kérni, amiért néha olyan elviselhetetlen vagyok, de te mégis elfogadod, vagy legalábbis visszafogottan kezeled a hülyeségeimet!
- Néha…? – mosolyodott el olyan édesen, hogy pár pillanatig meg kellett állnom, és összeszednem újra a gondolataimat. Végül úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és előadom a harmadik érvemet is.
- Harmadszor pedig azért kapod, mert… - vettem ki a kezéből a tányért, letettem az ágy melletti szekrényre, és szembe vele, az ölébe ültem: … nagyon szeretlek! – hajoltam az arcához, és csókoltam meg végül.

- Na de tessék, jó étvágyat! – adtam vissza a kezébe a sütis tányért, miután elváltak ajkaink. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, lemásztam róla.
- Állj csak meg! Most egyszerűen itt hagysz? – fogta meg a kezem.
- Muszáj! Még rengeteg dolgom van! De te csak egyél nyugodtan! – mosolyodtam el, majd nyomtam még egy búcsú puszit a szájára, végül pedig ott hagytam.

***

Az elkövetkezendő két hétben próbáltam előre dolgozni, hogy ne legyen annyira kellemetlen, amikor csak úgy eltűnök egy vagy két hétre… Josh-nak azonban még nem mertem semmit sem mondani arról, hogy szabadságot szeretnék kérni!

- Komolyan nem mersz szólni neki?! – kérdezte Lisa, mikor egyik nap együtt ebédeltünk.
Válaszképpen csak ingattam a fejem, miközben belekortyoltam az ásványvizembe.
- Hát te nem vagy komplett! És mi lesz, ha végül, mikor végre rászánod magad, nemet mond?! Jobb lenne, ha most szólnál neki, mert ha fel is hergeli magát, még mindig van ideje átgondolni, és rábólintani…
- Azt hiszem, igazad van! Csak… olyan furcsa…
- Micsoda? – nézett rám a barátnőm elkerekedett szemekkel.
- Nagyon érdekes érzés! Mikor felhívtak otthonról anyuék, vagy a barátaim fél évvel ezelőtt, akkor éreztem valamiféle honvágyat, vagy… nem is tudom igazán, hogy mit! Most viszont… mikor hazamegyek, egyszerűen nem érzek semmit! Vagyis inkább izgalmat! Mintha… - vettem egy mély levegőt, mert még saját magam sem akartam elhinni azt, amit kimondani készültem. Legalábbis az első felét! De végül rászántam magam, és kinyögtem:
- Olyan, mintha már nem Magyarország lenne az otthonom! Mintha csak nyaralni mennék! Úgy érzem, hogy ott érzem magam a legjobban, ahol Robert van. Ez szerinted normális??
- Hát! Ezzel most megleptél! De… végülis miért ne lenne normális, hogy a párod mellett érzed magad otthon?
- Mert igazából még egy éve sem vagyunk együtt. Ráadásul Rob is olyan, mintha nem is lenne otthona, hiszen állandóan ide-oda utazgat… hjaj! Ki érti ezt!
- És arra nem gondoltál még, hogy esetleg Rob is melletted érzi otthon magát? Bárhol is legyen az az otthon, csak Te ott legyél? – mondta őszinte mosollyal az arcán. Elképedtem.
- Nem! Még nem… - vallottam be, és az agyam azonnal vad vágtába kezdett. Kellemes érzés kerített hatalmába, és úgy éreztem, hogy abban a pillanatban bármire képes lennék!
Hát igen… szerelmes vagyok! – mosolyodtam el a magamban kimondott szavakat követően.

*

Végül csak megpendítettem Josh-nak a dolgot, és hihetetlenül meglepett azzal, hogy nem szólt egy szót sem amiatt, hogy kértem két hét szabadságot. Igen, az egy hétből végül két hete csináltam…
Megemlítettem neki a június 6-ai díjátadót is, de az úgyszintén meg sem lepte, hiszen ismeri az eseményt. Tudta, hogy Rob jelölve lett, épp ezért számított is rá, hogy elkísérem őt! Annyit kért, hogy legkésőbb szerdán, vagyis június 9-én már jöjjek dolgozni.

Így május utolsó két hetét Magyarországon töltöttem. Rob – hiába kérleltem – nem tudott elkísérni, mert rengeteg dolga volt még Londonban, illetve a két hét alatt egyszer még LA-be is el kellett repülnie.

Én azonban megismertem a két keresztfiamat, Levit és Benit, valamint végre személyesen is gratulálhattam a büszke szülőknek – természetesen Robert nevében is. Magamhoz öleltem a sógornőmet, és a barátnőimet is, aztán pedig a családomat.
A két hét alatt szinte összenőttem a fiúkkal. Levit már sétálni is elvittem párszor, Benit viszont még korainak tartottuk kivinni az utcára. Így legtöbbször vele csak a nappaliban vagy a szobájában játszottunk, alkalmanként pedig egy-egy órácskára anyuék kertjében ültünk ki a hintaágyba.

Az ajándékokat is ellenőriztem, hogy jót kaptak-e, illetve nem sérült-e az út során, de szerencsére mindenkihez minden épségben érkezett meg.
Egy rövid időre az újdonsült anyukákat, Szilvit és Katit is kirángattam a négy fal közül, és elvittem őket vásárolgatni egy kicsit. Vennem kellett valami ruhát a díjátadóra, de most kimondottan visszafogott, ugyanakkor csinos darabra gondoltam, ezért döntöttem úgy, hogy Magyarországon nézek szét egy kicsit.

Végül meg is találtam, amit kerestem. Egy fekete, rövidujjas, enyhén kivágott, rövid koktélruhát. Cipőm, és kiegészítőim voltak hozzá, csak egy kistáskát kellett még keresnem. Szerencsére a boltban meg is találtam a hozzá éppen megfelelőt.

A hónap utolsó előtti napján szép élményekkel, a díjátadóra szánt ruhámmal, valamint kicsattanó jókedvvel és energiával repültem vissza Londonba.
Rob – míg én otthon voltam – anyukájáéknál lakott… annak ellenére, hogy megmondtam neki, egészen nyugodtan maradhat a lakásban! Arra hivatkoztam, hogy legalább lesz ott valaki, mikor visszaérek!
Nem tudom, hogy csak úgy, vagy igazából erre a kijelentésemre vonatkozóan, de kijött elém a repülőtérre, és úgy várt ott rám, mintha nem is ő lenne Robert Pattinson, aki pillanatnyilag a világ talán legismertebb színésze. Nem suttogtak körülötte, és nem is álltál köre autogramért. Csak szépen csendben várakozott a terminál kijáratnál a szokásos Nike cipőjében, egy farmerben, egy bézs ingben, illetve a lassan már tényleg hozzánőtt napszemüvegében és baseball-sapkájában.
Fogalmam sem volt róla, hogy kijön elém, de természetesen, ahogy kiértem a poggyászommal, azonnal észrevettem őt. Ahogy ő is meglátott, azonnal ezer wattos mosolyra húzódott a szája, mire én is elmosolyodtam, és elindultam felé. Ahogy találkoztunk félúton, nem tétovázott, és anélkül, hogy levette volna a sapkáját vagy a napszemüvegét, a derekamnál fogva közelebb húzott magához, és gyengéden, szerelmesen kényeztetni kezdte az ajkaimat. Kimondhatatlanul jó érzés volt újra magamon érezni az érintését, és azt, ahogyan a karjaiba zár!
- Nagyon… hiányoztál! – mondta, miközben édes, csábító puszikat nyomott a számra. Még a hajszálam is beleborzongott a búgó hangjába. Válaszképpen, ahogy csak tudtam, belebújtam az ölelésébe, és a mellkasára hajtottam a fejem.
Végül egyik kezével a poggyászom fogóját, másikkal pedig a derekamat fogta meg, és szépen lassan, szinte már andalogva indultunk el hazafelé – ami lassan már a közös otthonunkat jelentette!

*

Már csak egy hetem volt a díjátadóig, így a napközbeni munka, valamint a délutántól késő estébe nyúló, megfeszített tempójú tanulás mellett, tudat alatt nagyon is készültem az eseményre. Alig vártam, hogy újra találkozzak Ashley-ékkel, Jennie-ékkel – és ezáltal Eve-vel –, valamint Rob többi kollégájával és ismerősével. Az izgalommal teli várakozásomat még az a tudat sem tudta lelombozni, hogy Kristen is ott lesz… ráadásul 99%, hogy újra ők nyerik a ’Legjobb Csók’ kategóriát. Ami pedig nagyon is jól tudtam, mit jelent!

Rob az új filmjének munkálatai miatt kedden Kaliforniába utazott, így sajnos megint egy magányosan eltöltött, 11 órás repülőút vár majd rám június első vasárnapján. A hajnal 4 órási géppel indulok majd, ami nagyjából – amerikai idő szerint – reggel 7 óra tájban ér földet a LAX-on. Bőven elég időm lesz arra, hogy a hosszú és unalmas utazás után felfrissítsem, és az este 8-kor, a vörös szőnyeges bevonulással kezdődő díjátadóra elfogadható állapotba varázsoljam magam.

2010. június 24., csütörtök

56. fejezet - Rohanó hónapok

Az elkövetkezendő hónapok mindkettőnk számára igen zsúfoltan és eseménydúsan teltek. Voltak napok, illetve hetek, amikor együtt, és a legnagyobb boldogságban élveztük a pörgő életet, azonban voltak olyan hosszabb-rövidebb időszakok is, amikor több ezer kilométer választott el minket egymástól.

A csodálatos velencei hétvégét követően mindkettőnknek vissza kellett térnie a „normális”, erős túlzással mondva, mindennapi életünkbe… Rob tovább forgatta a Bel Ami-t, én pedig minden nap suliba, majd pedig dolgozni jártam. Ami viszont fantasztikus volt, hogy Rob Hertfordshire-ben forgatta a filmet, ami igazából pár percre van Stevenage-től, így sokszor a munka után nem haza, hanem egyenesen a helyszínre mentem.
Megismerkedtem a kollégáival, és sokszor órák hosszat néztem őt a kamera mellől, hogy mégis hogyan bújik a számító, törekvő, ám ugyanakkor igen eszes karakter bőrébe. Egyszerűen lenyűgöző volt! Mondhatni, megbabonázott az alakítása!

A munkája végeztével legtöbbször velem jött haza, így szinte már együtt laktunk. Ám párszor kisebb-nagyobb viták bontakoztak ki közöttünk… leginkább a szűk lakás, és a szinte már minden családnál, vagy együtt élő párnál általánosnak mondható „ki legyen az első a fürdőszobában” dilemma miatt.
Ezek a kis összezörrenések azonban az esetek nagy részében édes kibékülésbe torkollottak… aztán pedig heves kapkodásba csaptak át, aminek a vége persze az lett, hogy mindketten igen kócosan, csapzottan indultunk el otthonról.

***

Február végéhez közeledve megrendezésre került a londoni Királyi Operaházban az egyik – vagy talán az egyetlen – legnagyobb brit díjátadó, a BAFTA.
Hallottam róla már a suliban, illetve az irodában is, hiszen sokan beszéltek az idei jelöltekről… így természetesen elmaradhatatlan volt a hátam mögötti susmus is, hiszen „legkedvesebb” ismerősöm, Kristen is jelölve lett.

Fogalmam nem volt róla, hogy Robot meghívták-e vagy sem, mert igazából erről soha nem beszéltünk, ám egyik délelőtt, épp mikor elaludni készültem egy borzalmasan unalmas egyetemi szemináriumon, arra riadtam fel, hogy az előttem heverő füzetem tetején őrült rezgésbe kezd a telefonom. Gyorsan rápillantottam a kijelzőre, és Rob neve díszelgett ott. Felkaptam a mobilom, és kihasználva, hogy sokan voltunk a teremben, a padra hajtottam a fejem, és felvettem:
- Szia szívem! – köszöntem suttogva.
- Szia édes! Rosszkor?
- Áh, nem. Mondjad csak!
- Eljönnél velem a Baftára? – tért rögtön a lényegre, amitől nekem abban a pillanatban elakadt a lélegzetem.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek… de még azt is elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni. Számítani számíthattam rá, hogy előbb-utóbb el fog menni egy ilyen nagy és neves eseményre, de annak ellenére, hogy a barátnője vagyok, még soha nem játszottam el a gondolattal, hogy esetlegesen én is vele megyek majd.
- Pe-persze! – dadogtam még mindig teljesen elhűlve.
- Mi a baj? Nem szeretnél jönni? – kérdezett vissza, szomorúsággal és egy cseppnyi csalódottsággal a hangjában.
- De-de… nagyon is szeretnék veled menni, csak…
- Ha Kristen miatt aggódsz, akkor nincs miért! Azért hívtalak, mert veled akarok lenni, és nem vele. Úgyhogy maximum addig hagylak majd egyedül, amíg felkonferálom a díjat! Ígérem!
- Nem, egyáltalán nem Kristen-re gondoltam. Csak nem gondoltam, hogy elhívsz! – kuncogtam bele a telefonba, amitől a pár székkel arrébb ülő csoporttársaim egy része rosszallóan, másik része pedig érdeklődve nézett rám.
- Kicsim! Mégis hogy gondolhattad, hogy nem hívlak el?? Komolyan ilyen szemétnek ismersz?
- Nem! – válaszoltam határozottan és röviden.
- Tudsz ám még meglepetéseket okozni! – mondta, és hallottam a hangján, hogy elmosolyodik.
- Hm… ha este átjössz, megmutatom, milyen meglepetéseket tartogatok még a számodra! – majd sejtelmes vigyorra húztam a szám.
Igazából fogalmam nincs, hogy attól pirultam-e el jobban, hogy ha nem is hangosan, de mások füle hallatára kimondtam ezt a mondatot, vagy, hogy lefuttattam magam előtt az elkövetkezendő este történéseit? Mindegy, a lényeg végülis az, hogy fülig vörösödtem!
- Ez gonosz volt! Tudod, hogy egész nap forgatok! Így mégis hogy fogok tudni a szövegemre és a szerepre koncentrálni? Hm? – vigyorodott el hallhatóan.
- George Duroy egy szenvedélyes csábító, nem igaz? Talán így élethűbb lesz az alakításod! Most viszont le kell tennem szívem, mert lassan vége az órámnak, és azért jó lenne tudnom, hogy mégis miről volt szó. Este várlak!
- Rendben kicsim! Csók, és szeretlek!
- Én is szeretlek! Szia…

*

A díjátadó fantasztikusra sikeredett – annak ellenére, hogy az előtte való néhány napon végig 360-on pörögtem! Halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy mit vegyek fel…
Tudtam, hogy Rob, mint mindig, most is észveszejtően jól fog kinézni, így a legkevésbé sem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni.

Így hosszas válogatás után egy viszonylag egyszerű, hosszú fehér ruhánál maradtam, mell alatt egy fekete szalaggal megspékelve. A hajamat egy igen extrém, mégis csinos és laza kontyba rakattam, majd mikor a végén belenéztem a tükörbe, úgy éreztem, hogy egy kis túlzással ugyan, de jól fogok mutatni Rob mellett.
- Istenem! Már most utálom, hogy azon felül, hogy Robnak tetszeni akarok, még a médiának is meg kell felelnem! Holott magamra aggathatnék egy 24 karátos aranyból készült ruhát is, akkor sem lennék tökéletes a számukra! Undorító… - tajtékzottam a tükör előtt illegetve-billegtetve magam.

Mikor kiszálltunk az Operaház előtt a kocsiból, és mielőtt még egy fél lépést is tehettem volna, Rob egy alig észrevehető mozdulattal átfogta a derekam. Felpillantottam rá, és egyenesen a boldogságtól csillogó, igéző szemeibe néztem. A tekintete a lehető legnagyobb nyugalmat sugározta felém… pedig a kordonok mögött álló, csoportokba verődött paparazzik és rajongók hada minden pillanatot megörökített az utókornak, illetve a szerkesztőségeknek!
Általában ez rettentően zavart volna, de ahogy akkor és ott nézett rám, úgy éreztem, hogy bármire képes lennék, ha Ő mellettem van!

A következő pillanatban közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
- Nyugodj meg kicsim! Minden a legnagyobb rendben lesz!
A forró lehelete teljesen megborzongatott, ahogy súrolta a nyakamat, de a teljes mámort csak akkor értem el igazán, amikor aprócska, gyengéd csókot nyomott először a fülem mögötti kis gödröcskébe, aztán pedig a számra.

Épp készültem elveszteni a fejem a gyengédségétől és romantikusságától, amikor a tömeg újra felbolydult, és vad kattogtatásba, illetve kiabálásba kezdtek.
Megérkezett az est másik fénypontja… Miss Kristen Stewart személyében!
Odabiccentett felénk, és hatalmas meglepetést okozva a számomra, halvány mosoly jelent meg az arcán. Ám ezúttal nem diadalittas, hanem boldogságba hajló mosoly volt!
Majd belevetette magát az egyperces interjúkra váró riporterek és autogramra vadászó, egyre hangosabb rajongók sokaságába!

A díjátadó ideje alatt Rob többé-kevésbé valóban betartotta az ígéretét, ugyanis a ’Legjobb Eredeti Forgatókönyv’ díj felkonferálását követően csak egy-egy rövid percre hagyott magamra, amikor elment gratulálni néhány általa kedvelt színésznek, vagy színésznőnek.
Persze engem is vinni akart magával, de jobbnak láttam, ha nem kísérem mindenhova, és különben is… a lábam is fájt már a magas sarkúban!
Ám amint Rob elment mellőlem, abban a pillanatban úgy vettek körül a paparazzik, ahogy a hiénák az elesett állatot. Fotóztak, kérdezgettek, én viszont csak mosolyogtam, és hagytam, hogy most az egyszer kiéljék magukat azon, hogy fényképezhetnek. Bár ki tudja… lehet sokkal nagyobb élvezetet jelent nekik, amikor meg kell harcolniuk egy-egy képért, és az „áldozat” nem adja magát ilyen könnyen!

A hatalmas, neves eseményt követően tartottak egy after partyt is, amire mi csak épp, hogy elnéztük. Nyeltem egy nagyot, és odamentem Robbal Kristenhez, hogy gratuláljak neki. Újabb meglepetést okozott Kris az igencsak tűrhetőnek mondható, szinte már udvarias viselkedésével! Most nem akart megölni egyetlen pillantásával, vagy szíven szúrni egy-egy mondatával… egyszerűen megköszönte a gratulációt, és tovább állt!
- Miattad ilyen? – kérdeztem meg a mellettem sétáló, számomra már túlzottan is színpadiasan mosolygó páromtól.
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Kristen miattad viselkedik ilyen… furcsán? Ilyen normálisan?
- Fogalmam sincs! Talán csak belátta végre, hogy akármit is csinál, semmivel sem tud elválasztani minket egymástól! – mosolyodott el, de most határozottan boldogan, és jelezve, hogy ezzel lezártnak is tekinti a témát, megállt beszélgetni egy férfivel.
Én azonban tisztában voltam vele, hogy ha ez nem is teljesen az ő műve, de a keze biztosan benne van! Láttam a szemeiben!

***

Lassan elmúlt a február, és beléptünk az év egyik – számomra – legszebb hónapjába, a márciusba. Az egyre csak halmozódó munka, és zárthelyikre való felkészülés mellett azért maradt időm a barátaimra is, éppen ezért nem egyszer elmentünk különböző filmek londoni premierjeire – amik után persze napokig a fő téma az volt az újságokban, hogy biztosan szakítottunk Robbal, mert a barátnőimmel megyek moziba!
Az egyáltalán nem zavarta őket, hogy igazából Los Angelesbe kellett utaznia egy-egy fotózás, munkamegbeszélés, vagy éppen egy beszélgetős műsorban való részvétel miatt.

Voltak alkalmak, amikor a baráti társaságba megjelent egy-egy hím nemű egyed is – Jamie, Charlie, vagy Josh személyében –, így azok a pletykák is fénysebességgel kaptak szárnyra újra és újra, hogy megcsalom az – addigra már furcsamód kiderült, hogy LA-ben tartózkodó – páromat!

A röpke egy hónap alatt szinte nem is találkoztam Robbal a temérdek elfoglaltságunk miatt. Így legújabb filmjének, a ’Remember Me’-nek londoni premierjén viszonylag hosszú ideje, egymást nélkülöző szerelmesekként találtunk egymásra a kamerák és fényképezőgépek kereszttüzében.
- Annyira hiányoztál! - suttogta egészen közel hajolva a fülemhez, miután megszakítottuk az igencsak szenvedélyesre sikeredett üdvözlő csókunkat. – De mit csináltál a hajaddal???
- Hát… gondoltam nem árt a változatosság! Tetszik? – kérdeztem meg mosolyogva, miközben egy kósza tincsemet csavargatni kezdtem.
- Nem rossz, csak furcsa vagy így!
- Vagyis így már nem is tetszem? – vágtam be az áldurcát.
- Kicsim! Ne butáskodj! Így is gyönyörű vagy, sőt… és ez a ruha! – nézett végig rajtam. A következő pillanatban azonban kajánul elvigyorodott, és nagyon lassan újra közelíteni kezdett az arca az enyémhez. Ám ekkor ismerős hangot hallottam meg mellőlünk.
- Rob, azért ez nem szép dolog! Kisajátítod a barátnődet??!
- Emilie!!! – kiáltottam el magam boldogan, és kibújva Rob öleléséből, azonnal összeölelkeztem a mosolygó Emilie-vel. Tudtam, hogy itt lesz, hiszen Robert mellett ő a film másik főszereplője, mégis meglepődtem, amikor megszólalt mellettünk. Ugyanakkor hihetetlenül boldog is lettem tőle, hiszen igaz, hogy csak egyszer találkoztam vele, mégis már első perctől kezdve szimpatizáltunk.

Miután befejeződött a film vetítése, Rob és Emilie fogadták a temérdek gratulációt, majd az after party alatt szinte végig Emilie-vel beszélgettem. Egy-egy pillantás és köszönés erejéig találkoztam a többi főbb szereplővel is, mint például Pierce Brosnan-nel, Chris Cooper-rel vagy a Rob karakterének kishúgát alakító fiatal színésznővel, Ruby Jerins-szel.
Nagyon izgultam, hogy mit fognak gondolni rólam Rob kollégái, mégis a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy szinte már elviselhetetlenül hiányzott a szerelemem közelsége. Legszívesebben odamentem volna hozzá, elkaptam volna a kezét és elhúztam volna egy sötét helyre, ahol senki sem talál ránk legalább fél órán keresztül.

Amikor egy-egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk az ide-oda hömpölygő tömegben, az ő szemében is ugyanazt a tüzet és elfojtott szenvedélyt láttam, ami bennem is fortyogott. De mint ahogy arra számítottam is, ő sokkal, de sokkal türelmetlenebb, mint én, így pár perc múlva megjelent mögöttem, és óvatosan a hasamra simítva a kezét, szinte már hátborzongatóan tüzes hangon szólalt meg az arcom mellett:
- Mit szólnál ahhoz, ha most lelépnénk?
- Benne vagyok! – mosolyodtam el, és közben behunytam a szemeim, hogy ezzel is kicsit elviselhetőbbé próbáljam tenni azt a nem éppen rövid utat, amit hazáig – vagyis a lakásomig – meg kell tennünk.

Ezzel összefonta az ujjait az enyémmel, és maga után húzva megkerestük Emilie-t. Elköszöntünk tőle, majd pár perces, Stephanie-val és a biztonságiakkal való egyeztetés után kisiettünk az épület hátsó ajtaján.
Egy lesötétített ablakú, koromfekete Mercedes állt az ajtó előtt, mellette két öltönyös ember feszített. Rob beültetett az utas ülésre, majd elkérte a kulcsokat, és ő is bepattant a volánhoz.
- Wow, ez még nekem is új! Úgy tudtam, nem igazán vagy kibékülve az angol közlekedéssel! – jegyeztem meg, miután kigurultunk a főútra.
- Ez így van! Csak tudod… attól félek, hogy ha nem foglalom le magam valamivel, ami jelen esetben a vezetés, pillanatokon belül letepernélek! Egy taxi hátsó ülésén, vagy akár a testőrök szeme láttára is! – mosolyodott el, és a váltóról a combomra simította a kezét.
- Oh, é-értem! – akadt el a hangom, ahogy a keze egyre feljebb haladt a combom belső felén.
Tenni azonban a legkevésbé sem akartam – és valószínűleg nem is tudtam volna – semmit, így csak behunytam a szemem és imádkozni kezdtem magamban, hogy minél előbb érjünk haza…

***

Szépen lassan a márciust is a hátunk mögött tudhattuk… és nem hiába volt számomra ez a legszebb hónap a 12 közül! Hiszen épp március utolsó napja volt, és lefekvéshez készülődtem – pontosabban egy hatalmas könyvvel a kezemben készültem az ágyba, tanulni – amikor csörögni kezdett a telefonom. Először azt hittem, hogy Rob az, hiszen öt nappal ezelőtt utazott Budapestre, a Bel Ami forgatásának második, és egyben utolsó helyszínére. Ám amikor megláttam a bátyám nevét a kijelzőn, azonnal eszeveszett vágtába kezdett a szívem, és abban a pillanatban felkaptam a telefont.
- Igen? – szóltam bele magyarul.
- Megvan! Megszületett! Most jöttem ki a szobából, és a kezemben volt! Én vágtam el a köldökzsinórt! Érted?! Apa lettem!!! – sírt – pontosabban inkább zokogott – a telefonba. Elöntötte a szívem a boldogság, és könnyeim maguktól folyni kezdtek. Egyrészt az örömtől, amiért megszületett az első unokatesóm, illetve a leendő keresztgyerekem, másrészt viszont a mérhetetlen szomorúságtól, amiért nem lehetek ott velük a kórházban.
- És kisfiú vagy kislány? Milyen a haja? Nehéz szülés volt? Katival minden rendben? De gyerünk, mesélj már! – kértem szipogva, majd leültem az ágyra, és magam alá húztam a lábam.
- Kisfiú. Andrássy Levente Máté lett a neve. 3780 grammal és 54 cm-rel született. Mindketten egészségesek és jól vannak! Hatalmas, barna haja van, és csodaszép. Kriszti, el sem hiszem, hogy én csináltam! – nevette el magát végül, mire nekem is nevetnem kellett. A könnyeim viszont – valószínű az övéhez hasonlóan – még mindig potyogtak.
- Gratulálok apuci! Mondd meg Katinak, hogy puszilom, és amint tudok, rohanok haza az unokaöcsikémhez!
- Rendben, átadom! Remélem, nem haragszol érte, de Robot is felhívtam még előtted! Gondoltam… szeretné látni a leendő keresztfiát! És ha már te nem lehetsz itt…
- Várj csak! Leendő keresztfiát? – kérdeztem vissza értetlenül. Hiszen erről nem is tudtam!
- Igen! Beszéltünk Katival, és úgy döntöttünk, hogy Robot szeretnénk Levente keresztapjának. Persze csak ha nem gáz!
- Nem, persze! Csak… nem mondta, hogy beszélt veletek! Mindössze meglepett a dolog! Semmi több! De nagyon örülök neki! – mosolyodtam el.
- Azért nem szólt, mert megkértük rá! Neked is meglepetésnek szántuk! Láttuk, mennyire komoly a dolog köztetek, és…
- Máté!!!
- Na jó, igen! Igazad volt! Nagyon szeret téged, és nem egy beképzelt, „ki-ha-ő-nem” sztárocska! – vallott színt a bátyám. Önelégült mosolyra húztam a szám.
- Csak hogy végre rájöttél!
- Ahogy felhívtam Őt, rögtön mondta, hogy még a mai nap folyamán bejön megnézni Katit és Levit! Na de majd még beszélünk húgi… most mennem kell! Amint lehet, gyere haza! Ha csak pár napra is, de gyere! Már mindenkinek nagyon hiányzol! Még nekem is…
- Igyekszem hazakeveredni, amilyen hamar csak lehet! Ti is hiányoztok! Az üzenetem pedig add át Katinak! Ne felejtsd el!
- Meg lesz! Szia!
- Szia! – köszöntem el, és letettem a telefont.

Ahogy letettem a telefont, percekig csak ültem az ágyon, magamhoz szorítva a könyvemet. Úgy éreztem, hogy egyre növekszik bennem a kisbabák iránti vágy, és az a bizonyos anyai ösztön! Elképeltem magam előtt egy szép, világos kis kórházi szobát, majd láttam magamat, amint fekszem az ágyban, és a kezemben tartom a szőke hajú, és kékesszürke szemű kisfiamat, Rob pedig mellettünk ül, és majd’ ki csattan a boldogságtól! Önkéntelenül is újabb könnyek szöktem a szemembe…

***

Levi születésével eszembe jutott a legjobb barátnőm, Szilvi is, akivel az igencsak félresikeredett szilvesztert követően, e-mail-en kívül nem is beszéltem. Ő is az elkövetkezendő hetekben fog szülni, és – ahogy Katiéknak – nekik sem vettem, illetve vettünk ajándékot.

Az ominózus újévi összezörrenésünk után – annak ellenére, hogy haragudtam Robra, Kristenre, saját magamra, és talán az egész világra is – vettem végre a bátorságot, és elszántam magam, hogy elmenjek orvoshoz. Tudtam, hogy szeretem Robertet, így semmi kétségem nem volt afelől, hogy előbb vagy utóbb megbocsátok neki… ám abban is biztos voltam, hogy a gyerek témának még semmiképpen sem jön el az ideje a közeljövőben!

Mint ahogy valamilyen szinten arra számítottam is, azonnal megjelentek rólam cikkek az újságban, miszerint kisbabát várok. Bár nem nőgyógyásznál, és nem is szülészeti klinikán voltam, de az újságírók akkor is mindent jobban tudtak…
Ám amikor egyik szombat délelőtt, azután, hogy mind az irodából hazavitt munkába, mind a tanulásba belefáradtam, és Rob is a szülőhazám vendégszeretetét élvezte, fogtam magam, és bementem Londonba vásárolgatni. Az első – és egyetlen – bolt pedig, ahol megálltam, egy babadolgokkal foglalkozó hatalmas üzlet volt.

Rengeteget tanakodtam, hogy mégis mit kellene vennem, hiszen Robbal előző nap megbeszéltük, hogy ő majd helyben intézkedik a babakocsival kapcsolatban. Mondta, hogy ez legyen egy közös ajándék, de úgy gondoltam, hogy a keresztfiunknak többet kell kapnia!
Így hosszas keresgélés és nézelődés után megláttam a tökéletes ajándékot: egy csodaszép – és természetesen fiúkhoz illő – autósülést. Azonnal meg is vettem, és kisebb-nagyobb nehézségek elrendezését követően megegyeztünk az eladóval, hogy elküldik Magyarországra. Megadtam a címet, majd a számla rendezése után visszamentem nézelődni.
Úgy nagyjából egy teljes órát tölthettem el az üzletben, miután három, babaruhákkal, csörgőkkel, és mindenféle játékkal teli szatyorral indultam el a kocsim felé.

Észre sem vettem, hogy lesifotósok követtek, vagy, hogy bárki is fényképezett volna, csak másnap, Rob édesanyjának, Clare-nek a telefonhívása után találtam szembe magam egy internetes cikkel és egy képpel, amin épp kisétálok az üzletből a három csomag bébi cuccal.
Miután letettük a telefont, és jót mosolyogtam azon, hogy még Clare is hitt a cikkeknek, miszerint állapotos vagyok, én is olvasgatni kezdtem a különféle irományokat.
Szinte mind ugyanarról szólt: két hónappal ezelőtt azért voltam orvosnál, mert akkor derült ki, hogy váradós vagyok. Robnak a velencei hétvégénken mondtam el a jó hírt, ezért olyan boldog, amióta visszajöttünk. De mindez-idáig csak feltételezte mindenki ezeket a dolgokat… most viszont felkerült az i-re a pont, hiszen az, hogy babacuccokat vásároltam, beigazolta a feltételezéseket. Nevetnem kellett!

Pár nappal később azonban érdekesebbnél érdekesebb, és felháborítóbbnál felháborítóbb cikkek kezdték ellepni a világhálót. Több internetes magazin ugyanis azt állította, hogy az elmúlt hónapokban ugyan nem igazán látszott, de egy, a vásárlásom alkalmával készült fotó szerint már igencsak gömbölyödik a pocakom.
Alap esetben ennek abszolút nem kellett volna meghatnia, hiszen tudom, hogy nem vagyok terhes, és azt is tudom, hogy nem híztam el… csak felszedtem pár kilót az antibébi miatt. De egyáltalán nem természetellenesen! Vagy csak magamat akarom ezzel nyugtatgatni??!!

Azonnal felpattantam az ágyról, és odasiettem a fürdőszobatükör elé. Felhúztam a pólóm, és jobbra-balra fordultam előtte, közben erősen a hasamat nézegettem.
- Tényleg meghíztam! – keseredtem el abban a pillanatban.
Nem tudom, mi ütött belém, de éreztem, hogy a szépen lassan homályosodni kezd előttem a világ, és a közérzetem is kezdett olyanná válni, mint akivel éppen most közöltek egy nagyon szomorú és hihetetlen dolgot.

Soha az életben nem tettem ilyet, de most beszaladtam a szobába, felkaptam a telefonom, és ahelyett, hogy a névjegyzékből kiböngésztem volna Rob nevét, villámgyorsan bepötyögtem a számát, és úgy hívtam.
Nem vette fel…
- A francba Rob!! – vágtam le a telefont az ágyra idegesen és kétségbeesetten. Leültem, és még mindig elő-előtűnő könnyekkel néztem rá újra a monitoron elterülő képre. Előnytelen volt, hiszen abból a pozícióból, ahonnan fotóztak, úgy tűnt, mintha kidudorodna a hasam. Teljesen kiborított a cikk, pedig egyrészt tudtam, hogy állandóan kamuznak valamit az újságok, csak hogy növeljék a példányszámot, másrészt még a legjobb alakú hírességbe is folyton belekötnek. Harmadrészt pedig egyszerűen tisztában voltam azzal, hogy nincs rossz alakom, mégis túlságosan is felzaklattak az olvasottak!

Rob késő este hívott vissza, mikor már szundikáltam.
- Szia kicsim! Mi a baj? Miért hívtál? Nagyon feszített a munkatempó, ezért nem tudtam felvenni!
- Szia! Persze, tudom. Csak kérdezni akartam valamit…
- Mit szívem?
- De annyira hülyeség…
- Nem baj! Csak kérdezz bátran!
- Szerinted… - kezdtem bele, de megakadtam. Végül vettem egy mélyebb levegőt, és újrakezdtem: - Szerinted én kövér vagyok? – kérdeztem meg, de mire kimondtam az utolsó szót is, már rég megbántam, és elszégyelltem magam.
- Micsoda?? Hogy kövér??? Honnan szedted ezt a butaságot? – nevetett Rob.
- Ez egyáltalán nem nevetséges! – róttam meg Őt, bár az én szám is mosolyra húzódott. Szánalmas vagyok!
- Ne haragudj rám kicsim, de az! Hogy lennél kövér?! Tökéletes alakod van, de hisz ezt te is nagyon jól tudod! Megint irkált valami baromságot valamelyik újság?!
- Áh, nem is érdekes! Igazad van! Nem is tudom, miért foglalkoztam vele…
- Csodálkozom, hogy a temérdek megcsalós és ilyesfajta, mostanában megjelenő cikkek egyáltalán nem borzasztottak el, csak ez az egy! Van ennek valami oka?
- Nem édes! Abszolút semmi, csak… jaj, tudod, hogy mi nők, eléggé érzékenyek vagyunk az alakunkra! De tényleg semmi más! Ne haragudj, hogy ilyen bolond dolog miatt zavartalak!
- Kriszta, édesem! Tudod, hogy te bármikor, bármivel zavarhatsz! Imádlak!
- Én is téged! De mesélj, milyen Budapest? És hogy tetszenek a magyar lányok?? – mosolyodtam el.
- Háááát… a város nagyon tetszik, bár amennyit láttam belőle! A lányok viszont… nem is tudom, miért szerettem bele őrülten egybe! – nevetett.
- Őszintén?? Én sem! – nevettem én is.

A továbbiakban beszélgettünk még egy kicsit a városról, a forgatásról, és minden egyébről, majd azután, hogy elköszöntünk, felkeltem az ágyból, és elővettem egy pólóját, amit még a legutóbbi itt alvásából hagyott nálam.
Miután visszabújtam vele az ágyba, szorosan magamhoz szorítottam a felsőt, és mélyen magamba szívva az illatát, lehunytam a szemem, és Robra gondolva, szépen lassan elaludtam!

***
BAFTA díjátadó
1. Kriszti
2. Rob
3. Kristen

Remember Me londoni premier
1. Kriszti
2. Emilie és Rob

Andrássy Levente Máté

2010. június 12., szombat

55. fejezet - Velence

Sziasztok!

Íme a következő fejezet, ami kicsit hosszabbra, de a végkifejlet talán annál boldogabbra sikeredett! :)
Enjoy!

Üdv,
Sabyna

***

Először csak egy olyan sms-t írtam vissza Robnak, hogy még gondolkodom az ajánlatán, de aztán ahogy múltak a napok, egyre erősebben éreztem, hogy kell nekem ez az út… és Ő is!
Így végül rábólintottam a meghívásra!

Hiába próbáltam megfűzni Robot, hogy hagy segítsek a szervezésben… mindig leállított azzal, hogy én csak készülődjek nyugodtan az útra, ő mindent kézben tart!
Kicsit frusztráló volt, hogy bele sem szólhattam annak a kiruccanásnak a szervezésébe, amire életem során talán a legjobban vágytam, ugyanakkor viszont megnyugtatott – és mellesleg szívből jövő mosolygásra is késztetett – a tudat, hogy Robert biztosan segítséget kért valakitől! Az első tippem az anyukája volt, de aztán jobban belegondoltam, és arra jutottam, hogy vagy Stephanie, vagy a nővérei segítenek neki. Mint később kiderült, nem is álltam túl messze a valóságtól!

*

Február 12-én, vagyis pénteken, a 11.05-ös járatra szólt a jegyünk.
Rob heves tiltakozása ellenére a repülőtéren találkoztunk egy órával az indulás előtt – teljesen feleslegesnek tartottam, hogy eljöjjön értem Stevenage-be, és utána együtt jöjjünk vissza Londonba.

Ahogy beértünk a repülőtér termináljába, jó páran felismerték Robertet, de odajönni hozzá senki sem mert. Végigsétáltunk a hatalmas csarnokon, majd Rob egy szempillantás alatt kikérte a jegyeket, és már mentünk is leadni a csomagjainkat. Addigra már öt-hat lesifotós is előkerült a semmiből, de kérdezgetni, illetve túl jó képeket csinálni nem sikerült nekik, a reptéri rendőrség gyors közbelépésének köszönhetően.
- Egyszerűen nem hiszem el! Ezek meg hogy az istenbe tudták meg, hogy itt leszünk? A föld alól jöttek elő, vagy mi? – kezdte magát felhúzni Rob, de megfogtam a karját, és picit lábujjhegyre ágaskodva odasúgtam neki.
- Ne add meg nekik azt az örömöt, hogy feldúltnak lássanak! Inkább csak nevess az egészen! – mondtam, és látszólag én is próbáltam jó kedvűnek mutatkozni.
- Jó, persze! De most megint velünk fognak foglakozni, és azon fog csámcsogni az egész média, hogy vajon miért utaztunk el? Nem tudom elhinni, hogy… hogy ezek tényleg ebből élnek!? – dúlt-fúlt tovább, de a napszemüvegtől, illetve a fején levő baseball-sapkától szerencsére a fotósok nem láthattak sokat.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy a média – hála az égnek – nem értesült arról a kis „mosolyszünetünkről”, amit pontosan ezzel az úttal szeretnénk orvosolni, így elcsodálkoztam még saját magamon is, amikor csak úgy, spontán végigcsúsztattam a kezem Rob karján, egészen a kezéig, ott pedig összefontam az ujjainkat.
Igaz, a szemét nem láttam a fekete szemüvegtől, de az édes kis féloldalas mosolyából láttam rajta, hogy a meglepődésen kívül őt is olyasfajta érzések sokasága árasztotta el, mint ami engem is.
- Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy nem lenne túl jó, ha a sajtó rájönne arra, hogy mi is történt szilveszterkor! Nem igaz? – néztem egyenesen a szemébe - vagyis oda, ahova képzeltem őket a napszemüveg mögött. Válaszképpen csak bólintott, hiszen a lesifotósoknak én ugyan háttal álltam, de ő pont szemben volt velük.
- Nos… azt csiripelték a madarak, hogy jó színész vagy! Akkor hát… mutass valamit! Nekik! – biccentettem hátra a fejem egy picit, ezzel jelezve, hogy kikre gondolok.
- De Kriszta, ez hülyeség! Abszolút semmi közük ahhoz, hogy mi van kettőnk között! Az igazat úgysem tudják meg senkitől, marhaságokat pedig akármit is csinálunk, akkor is kitalálnak!
- Igen, tudom! De legalább most ne adjunk okot a találgatásokra! Csak játsszunk egy kicsit velük… vagy talán mégsem vagy olyan jó színész, mint amilyennek tartanak? – tettem fel a kérdést egy csalafinta mosollyal, ennek ellenére viszont tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy talán jobb is, mint amilyennek tartják.
- De szerintem ez akkor is… - kezdett volna bele az újabb körítésbe, de én beleuntam. A szabad kezemmel belekapaszkodtam az ingébe, és közelebb húzva magamhoz, megcsókoltam. Csak egy rövidebb, mégis annál csábítóbb, gyengédebb csók volt ez.

Szinte hallottam, ahogy a fotósok összesúgnak a szalagkorlát mögött, és szünet nélkül kattogtatják a gépeiket. Erről a fél percről körülbelül 100 képet csinálhattak…
Képzeletben már látom is a holnapi újságok címlapjait: „A sztárpár Velencében ünnepelte a Valentin-napot”; „RPattz megadta a módját…”.

Amint ajkaink elváltak egymástól, Rob olyan mosolyt villantott felém, amibe szó szerint beleremegtek a lábaim. Tudom, hogy ebbe a „játékba” a saját érzelmeinket is belekényszerítettem, ugyanakkor viszont minden egyes Nélküle töltött percem kész kínszenvedés volt az elmúlt napokban, hónapban. A tanulságot is levontam a történtekből. Így már biztosan tudom, hogy adok neki még egy esélyt!

De az, hogy nyíltan kifejezzem előtte, hogy mit érzek, és hogy rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni, egyszerűen nem megy! Viszont van rá két napunk, hogy rávezessem Őt…

A kis színjátékunkat követően végre becsekkoltunk, elfoglaltuk a helyünket, és nagyjából 20 perc múlva már gurult is a gépünk a kifutópályán.

A közel 1150 km-es távolságot – vagyis kicsivel több, mint 2 óra hosszát – csendben töltöttük el. Én – mint mindig – most is az ablakon bámultam kifelé, Rob pedig a felszállást követően szinte azonnal beszundított mellettem.
Amikor észrevettem, hogy alszik, felé fordultam, és csak néztem őt. Figyeltem, ahogy egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa… ahogy néha álmában elmosolyodik… illetve a teljesen nyugodt arcvonásait. Eddig is éreztem, de most döbbentem rá csak igazán, hogy valójában mennyire hiányzott a közelsége!

*

Negyed kettőre – helyi idő szerint negyed háromra – értünk Velencébe, a Marco Polo Nemzetközi Reptérre. Ahogy kiszálltunk a gépből, és mielőtt elindultunk volna a csomagjainkért, mindketten vettünk egy mély levegőt. Rob és én is szentül hittük, hogy újságírók hada fog várni minket – hiszen már Londonban lebuktunk! De hatalmas ledöbbenésünkre senki sem várt ránk a reptéren.
Körbenéztünk, de még kíváncsiskodó szempárokkal sem találkoztunk! Ez több volt, mint hihetetlen… mégsem törődtünk vele sokat! Inkább élveztük, hogy ha csak egy kis időre is, de „szabadok” vagyunk!

Miután felvettük a csomagjainkat, és kiértünk a terminál elé, szó se róla, elcsodálkoztam, hogy Rob most nem állt elő az utóbbi időben szinte már szokásává vált „mindent előre megszervezek” dologgal.
Ugyanis ahelyett, hogy egy bérelt autó, vagy esetlegesen egy sofőr várna minket, elkapta a kezem, és egy teljesen átlagos taxi felé kezdett húzni. Nem mintha hiányozna az állandó luxus és fényűzés, csak meglepő volt most az ellenkezőjét tapasztalni!

- Nem akarom, hogy túl feltűnőek legyünk! Ugye nem baj? – kérdezte felém fordulva, miután már a taxiban ültünk, és a belváros felé haladtunk.
- Most viccelsz?? – kérdeztem vissza mosolyogva. Erre csak ő is egy mosollyal reagált, majd pedig tovább nézegettük a látnivalókat a taxi ablakán keresztül.

Úgy nagyjából 10 perc múlva megállt a sofőr és nehézkesen ugyan, de elmondta nekünk angolul, hogy sajnos ennél tovább nem mehet, mert az utcák csak sétálóutcák… de ha van kedvünk, akkor csónakázhatunk is!
Bármilyen csábító is volt a csónakázás, egy gyors összepillantást követően megköszöntük a taxisofőrnek a segítséget, majd Rob kifizette a menetdíjat, és magunkhoz véve a csomagjainkat, elindultunk felfedezni a várost. Legalábbis azt a részét, ami a hotelünk felé vezetett.

- Mindennel számoltam, csak azzal nem, hogy Velence sétálóutcákból áll. Ráadásul én idióta, utána se kérdeztem, hogy merre van a hotel! Ez… csodálatos! – tépelődött Rob.
- Melyik hotelben is szállunk meg?
- A Giorgione-ban. – válaszolta egyszerűen, és látszott a szemén, illetve a vonásain, hogy hihetetlenül dühös, amiért erről a – szerintem – apróságról megfeledkezett.

Ahogy megkaptam a hotel nevét, már nézelődtem is körbe, hogy kitől tudnék kapni egy kis útbaigazítást. Észre is vettem egy ránézésre velünk egyidős párt a szemközti oldalon sétálni, így – egy gyors, már szokásommá vált körülnézés után – átszaladtam hozzájuk, és megérdeklődtem az útvonalat.

- Szerencsénk van! Innen 10 perc séta! – mondtam Robnak, miután visszaértem hozzá.
- Te most csak úgy simán odamentél hozzájuk, és megkérdezted?? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel.
- Igen! Miért? – néztem én is kérdő szemekkel, majd hirtelen megvilágosodtam. Hiszen most már engem is ismernek az emberek… Nem mondom, belepirultam egy kicsit!

Minden esetre belekapaszkodtunk a cuccainkba, és elsétáltunk a hotelig.
Ha nem mondta volna meg pontosan a lány, hogy hol találjuk a szállodát, akkor biztosan nem hittem volna el, hogy az az épület egy 4 csillagos hotel! Nem azt mondom, hogy egy Ritzet vagy egy Hiltont vártam, de azért mégis valami… feltűnőbbet!
Ám ahogy beléptünk, a véleményem egy tized másodperc alatt megváltozott. Hófehér falak, drága festmények, kényelmesnek – szinte már hívogatónak mondható – antik asztalok, fotelek és kanapék.

A szobánk – pontosabban a lakosztályunk – még ennél is jobban lenyűgözött. Kétszintes volt: a földszinten egy hatalmas nappali terült el, és ebből nyílt egy szintén tágas fürdőszoba, az emeleti galéria pedig maga a hálószoba volt. Ami pedig talán a legjobban tetszett az egész lakosztályban, az a hálóból nyíló terasz volt… egy, egész Velencére nyíló kilátással!

Miután leraktuk a cuccainkat, és mindketten felfrissítettük magunkat egy kicsit – ami Robnak egy, a szálloda étterméből hozatott kávé, nekem pedig egy kiadós zuhanyozás volt –, elindultunk egy kis városnézésre.
Először a szállodától pár méterre található Rialto-t, és a Cà d'Oro-t néztük meg. Általában míg én fényképeztem, Robot megtalálták a rajongói. Sokan felismerték őt, de itt sem mert négy-öt kislánynál több odajönni hozzá! Velük azonban elképesztően aranyos volt…

Később, ahogy Rob az összes kislánynak kiosztotta az autogramokat, és közös fényképeket is készített velük, tovább sétáltunk.
- Olyan aranyosan voltak ezek a kislányok! – jegyeztem meg pár perc múlva.
- Igen, nagyon. Csak… jobban szeretném, ha ez a hétvége csak Rólunk szólna, és nem rólam meg a rajongókról! – mondta higgadtan, ám mégis valami érdekeset véltem felfedezni a hangjában. De nem tudnám megmondani, mit…
- Én is ezt szeretném, de azért mégis jobb, ha megjegyzed őket, hiszen nem sikították tele a füled, és ki sem karmolták a nyakukat azért, hogy megharapd őket! – nevettem el magam végül.
- Naaa! Ezzel nem ér viccelődni! – mosolyodott el ő is.
- Miért nem??? Tényleg… engem nem akarsz megharapni? – kezdtem el játszadozni pimaszul mosolyogva, majd olyan közel léptem hozzá, hogy a karunk összeért. Végül elfésültem a nyakamból a hajam, és lábujjhegyre állva felajánlottam neki a véremet.
Belement a játékba:
- Hm! – hajolt oda hozzám, és beleszagolt a nyakamba. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire vágyom Rád! – súgta a fülembe. Ám ekkor már megfordult a fejemben, hogy ez a mondata lehet, hogy mégsem a játék része… de nem zavart! Felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és akkor tisztult ki a kép teljesen, miszerint ő valóban nem a véremre gondolt!
Mondani azonban – hiába törtem a fejem, a gyönyörű szemei megakadályoztak a józan gondolkodásban – nem tudtam semmit, így csak szimplán elmosolyogtam magam.

Az előbbi jelenetet szerencsére senki sem látta, hiszen akkor, azt hiszem, valóban nem léphetne ki Rob soha az ’Edward Cullen’ nevezetű skatulyából.

Gyorsan eldöntöttük, hogy mielőtt teljesen kimerülnénk, még megnézzük a kb. 10 percre levő, a Szent Már tér közelében fekvő börtönt, a Dózse-palotát, és a Sóhajok hídját. Végigsétáltuk – én pedig végigfotóztam – a rövidnek éppen nem mondható utat, majd pedig már szinte félig elhalt lábakkal beültünk egy étterembe vacsorázni.
A vacsorát követően, teljesen kimerülten indultunk vissza a szállodába.

Napközben is bőségesen érezhető a város utcáin a ’Carnevale di Venezia’ hangulata, hiszen rengeteg a turista, az utcai előadóművész, és jó pár helyen a lakóházak teraszairól vagy ablakaiból konfettik lógnak ki, vagy díszes maszkok nézlek le ránk. Ám az igazi – mindenki számára lenyűgöző, és egyértelműen magával ragadó – karneváli atmoszféra mégis csak este bontakozik ki. Mindenhol pantomimesek, tűzzsonglőrök, illetve az elmaradhatatlan jelmezes, maszkos emberek. Azt sem tudtam, hova kapjam a fejem, hogy semmiről se maradjak le! A turisták lehengerlő karneváli jókedve özönvízként zúdult rám, és sodort magával… nem beszélve a mellettem álló páromról, akinek talán még soha nem láttam olyan őszinte mosolyt az arcán, mint amilyen akkor ült ki rá, amikor úgy köszöntek neki az emberek, hogy nem ismerték fel! Vagy csak egyszerűen nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, mint egy átlagembernek!

Ahogy vissza a hotelbe indulva kikeveredtünk a tömegből, az addig teljesen eltűnt fáradtságom újra felütötte a fejét, és ólomként nehezedett rám. Ráadásul a levegő is jócskán lehűlt délután óta, és a vékony kis kabátom nem igazán akart felmelegíteni, így akarva-akaratlanul is Rob karjaiba bújtam.

A szobánkba érve Rob lezuhanyozott, én pedig addig gyorsa felvettem valami pizsamafélét, végül bebújtam az ágyba. Már fél lábban az álmok mezején jártam, amikor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. A következő pillanatban elérte az orromat a már jól ismert, és régóta hiányolt férfi tusfürdő illata, így kinyitottam a szemem. Egyenesen Rob igéző, kékesszürke szemeibe néztem.
- Ha ez így túl kellemetlen, akkor alhatok lent a kanapén. Amúgy is jó szélesnek, és elég kényelmesnek tűnik! – viccelődött, majd láttam, hogy kicsit zavarba jön, amiért én nem nevetek. Alig észrevehetően nyelt egyet, és tartva a szemkontaktust, várta a válaszomat.
- Ne viccelj már! Azért jöttünk, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat, nem igaz? Akkor nehogy már külön aludj! – mosolyodtam el, mert egy pillanatra eszembe jutott a kanapé, és ahogy Robot találnám rajta reggel.
Így hát láthatóan ő is megnyugodott, és szinte észrevétlenül becsusszant mellém az ágyba, majd magára húzta a takarót.
- És különben is… - szólaltam meg hirtelen, és odabújtam hozzá. -… hiányoztál! – hunytam be a szemeimet, miután a fejem már a mellkasán pihentettem, mélyen magamba szívva csábító illatát.
- Te is nekem! – mondta egy aprócska sóhajtást követően, majd átkarolt, és közelebb húzott magához.
Pár perccel később ismét félálomban voltam már, amikor éreztem, hogy nagyon gyengéden megpuszilja a fejemet. Aprócska mosolyra húztam a szám, és a lehető legboldogabban aludtam el.

Ez volt az első lépés a tényleges békülésünk felé, hiszen ezzel már teljes mértékben a tudtára adtam Robnak, hogy én is azt akarom – csupa nagybetűvel –, amit Ő!

*

A szombati nap szinte ugyanazzal telt, amivel a péntek délután.
Én korábban keltem fel, mint Rob, így felkaptam magamra valamit, és kiültem a belső udvarra olvasgatni, illetve rendeltem egy teát is.
Miután Rob olyan fél 12 körül felébredt, felöltözött. Ezek után együtt megebédeltünk a hotel éttermében, majd 1 óra magasságában ismét nyakunkba vettük a várost.

A előző esti lábfájásom nagyon gyenge volt az aznapihoz képest. Nem vagyok hozzászokva a rengeteg sétálgatáshoz! Rob viszont nagyon jól bírta…
Este 7 órára viszont minden addigi fájdalmam elmúlt, hiszen újra belepottyantunk a karnevál kellős közepébe.

Fogalmam sincs, hogy hova értünk akkor, de egy ponton összetömörült emberseregre lettünk figyelmesek, akik nagyon néztek valamit. Közelebb mentünk és akkor láttuk meg, hogy egy divatbemutatót.
Különböző színű, fazonú, és fajtájú karneváli ruhákat és maszkokat mutattak be a modellek.
A show nagyjából 1 óra hosszát tartott még, majd mikor indultunk volna tovább, Rob meglepő kérdéssel állt elő:
- Mit szólnál, ha elmennénk egy bálba ma este?
- Öhm… én… te… komolyan? – azt sem tudtam hirtelen, mint mondjak. Aztán összeszedtem a gondolataimat, és meglepődve érveltem: - De hát te nem is szeretsz beöltözni!
- Látom, mennyire tetszenek neked ezek a ruhák, meg a maszkok! Gondolom, szívesen bele is bújnál egybe! Azzal meg ne törődj, hogy utálom a jelmezeket… érted bármit megteszek! – mondta, egy nagyon édes mosollyal megkoronázva a mondandóját.
Az utolsó mondatát hallva egyfajta melegség árasztott el, és bizsergette meg az egész testem. Annyira szeretem Őt, hogy azt ki sem tudom mondani!
- Köszönöm! – adtam hangot a visszafogottabb köszönetnyilvánításomnak, majd odaléptem hozzá, és a kezeimmel átkulcsolva a nyakát, megöleltem. – De nem szeretnék bálba menni! Annak ellenére, hogy tetszenek a ruhák, nagyon nem vágyom puccos nők és férfiak közé! Úgyhogy ma este is megúszod a jelmezeket! – nevettem el magam végül.
Nem mondom, hogy a ruhák láttán nem képzeltem már el Robot egy maszkabálos jelmezben, de egyrészt valóban nem vágyom a felső tízezer között való bálozásra, másrészt pedig utálnám magam, ha az eddigi, igencsak költséges velencei út finanszírozása után még abba is beleegyeznék, hogy befizessen minket egy méregdrága estélyre. Mert igen… a legolcsóbb bál is 120-150 euro egy főre! Nem beszélve a ruhakölcsönzésről, ami szintén a belépő árával vetekszik, és arról, hogy valószínű még túlságosan jól sem éreznénk magunkat!

Így inkább ismét összebújva visszasétáltunk a hotelbe, és kiültünk a teraszra teázgatni, és beszélgetni.

*

A vasárnapi nap viszont merőben másképp zajlott, mint az eddigiek. Már az elején nagyon meglepődtem, hiszen mikor kinyitottam a szemem, Rob nem volt mellettem. Érdekes, hiszen amennyi teát megittam este… attól inkább ébren szoktak maradni az emberek, nem pedig bealszanak, mint a bunda! De hát végülis… a kivétel erősíti a szabályt!

Rápillantottam az órára: 11 óra. Visszaejtettem a fejem a párnára, és éppen egy kicsit nyöszörögve nyújtóztam egyet, amikor meghallottam Rob kuncogását. Felnéztem, és megláttam, hogy a terasz ajtófélfájának dőlve áll, és engem néz mosolyogva.
- Jó reggelt! – köszönt oda.
- Neked is! – mosolyogtam el magam én is.
- Nem vagy éhes? – kérdezte.
- Hm… de! Nagyon is!
- Akkor kapj fel valamit, és üljünk ki a teraszra reggelizni!
- Neee, Rob! Olyan hideg van kint! Ráadásul még csak most keltem fel, így még jobban fáznék!
- Egyáltalán nincs hideg! Egy nadrág és egy pulcsi simán melegen tart! – mondta, majd odasétált a poggyászomhoz, és elvéve róla a már kikészített nadrágot és pulcsit, odahozta nekem.
- Wow… köszönöm! – köszöntem meg, bár úgy éreztem, mintha siettetne valahova. – Megyek, és rendbe hozom magam. Utána...
- Így is gyönyörű vagy! Csak gyere! - fogta meg a kezem, miután belebújtam a pulcsijába. Bizony ám… mikor vettem fel, akkor éreztem meg rajta az illatát! A nadrág az enyém volt, de a pulcsi nem!
- Jó-jó! Megyek! – mondtam, és akarva-akaratlanul is elmosolyogtam magam. Robtól eltanulva, fésű hiányában a kósza tincseim rendbetétele végett beletúrtam a hajamba, és kérdő tekintettel követtem őt.

- Meglepetés! – súgta a fülembe, miután kiértünk a teraszra, és maga elé húzott.
- Oh… tényleg! Valentin-nap van! – esett le a tantusz. Mióta felkeltem, sejtettem, hogy készül valamire, de még egy halvány foszlányként sem rémlett fel, hogy február 14-e van!
- Bizony ám! Boldog Valentin-napot!
- Neked is Boldog Valentin-napot! – mondtam, és még magamat is teljesen meglepve és lenyűgözve, megfordultam a karjaiban, és egy gyors puszit nyomtam a szájára. Ennél tovább azért nem akartam merészkedni… még!
Ezt követően végre eljött az ideje, hogy jobban szemügyre vehessem a meglepetésem.
A terasz már amúgy is ismerős volt, hiszen egyrészt a kedvenc részem a lakosztályban, másrészt pedig este is itt voltunk… ám a ma reggeli díszében egyszerűen a csodásnál is csodásabb volt! A hófehér asztalterítőre rá volt téve egy kisebb piros színű is, és annak közepén állt egy hatalmas, vörös rózsacsokor. Körülötte pedig rengeteg ínycsiklandozó péksütemény, lekvár, vaj, tea, gyümölcslé… szóval minden, ami szem-szájnak ingere!

Ám mielőtt leütünk volna reggelizni, szerencsére időben beugrott, hogy erre az „ünnepre” én is készültem, és még Londonban vettem Robnak valamit!
- Upsz… ez pillanat! – váltam ki a karjaiból, és gyorsan beszaladtam a szobába. Előkutattam a kocka alakú, lapos, becsomagolt dobozkát a csomagomból, és visszasiettem a teraszra. – Ez pedig az én meglepetésem! Boldog Valentint még egyszer! – adtam a kezébe az ajándékom. Értetlen szemekkel nézett rám, mintha ő nem kaphatna semmit. De aztán elkezdte kibontogatni.
- Ez nagyon szép! Köszönöm! – mondta a nyakláncra, majd ő is adott a számra egy pici puszit. Ám azonban miután elváltak ajkaink, láttuk egymás szemében, hogy mindkettőnk többet szeretne, így a szokásos – és már annyira hiányolt – módon szorosan magához vont, és úgy isten igazából megcsókolt!
Esküszöm… olyan érzés volt, mint amikor egy leszokóban levő alkoholista újra belekortyol egy finom italba! Abban a pillanatban elöntött a mérhetetlen boldogság, és a tudatalattim szinte már torka szakadtából ordította, hogy „Még, még, még!!!”.
A gyomrom azonban minden jónak elrontója volt… ugyanis olyan hangosan megkordult, hogy a csókot megszakítva mindketten elnevettük magunkat!

A reggelinek nevezett ebéd-félét befejezve rendbe szedtük magunkat, és újra tetőtől talpig boldogan, és szerelmesen sétáltunk ki a szerelem városának nevezett Velence utcáira.
Az első hely, ahova mentünk, a Szent Márk tér volt, ahol már rengeteg ember sétálgatott. A szerelmesek napjára a természet is megajándékozott minket, hiszen gyönyörű, verőfényes napsütés borította be az egész várost.

Olykor összekulcsolt ujjakkal, olykor viszont összebújva nézelődtünk. Ám ekkor újra közbeszólt a Sors, és Robot újra megtalálták a rajongói. Más helyzetben biztosan örült volna nekik, hiszen szereti a rajongóit, de most valahogy nem volt valami sok kedve aláírásokat osztogatni.
Ezek a lányok azonban jóval rámenősebbek voltak az eddigieknél, ám sokkal barátságosabbak is, és nagyon jó kedvre is derítettek mindkettőnket! Hiszen miután Rob kiosztotta az aláírásait, és sorban készítette velük a közös fotókat, minden lány egy-egy, A4-es lapból kivágott piros papírszívet adott neki. Látták, hogy ott vagyok, és azzal is teljes mértékben tisztában voltak, hogy a barátnője vagyok, mégsem zavartatták magukat… és engem sem zavart a dolog, hiszen annyira aranyosak voltak!
Míg Rob a rajongóitól papírszívek sokaságát kapta, addig engem is megtalált egy maszkos, jelmezes férfi, és Boldog Valentin-napot kívánva átadott nekem egy gyönyörű szép, vörös rózsát!

- Csak egy percre hagylak egyedül, és már mindjárt szerelmet vall neked valaki?? – ölelt át mosolyogva Rob, miután elengedték Őt a rajongói.
- Nem is vallott szerelmet! Csak úgy kaptam ezt! – mosolyogtam vissza, és beleszagoltam a rózsámba.

Az egyetlen dolog, amit nem csináltunk, és nem tapasztaltunk még Velencében, az a gondolázás volt – amiről végül kiderült, hogy Rob akarta azt, hogy kerüljük el, hiszen mára tartogatta, a meglepetése részeként!
Egész délután a vízen andalogtunk, és nézegettük azokat az épületeket, amiket már láttunk – csak más nézőpontból!

Olyan fél 8 lehetett, amikor kiszálltunk a gondolából, és visszasétáltunk a Szent Márk térre, ahol újra rengeteg bemutató várt minket. Lelkesem, ám azért fájó szívvel néztük a produkciókat, hiszen holnap hajnalban utazunk vissza Angliába!

Már épp menni készültünk vissza a hotelbe, amikor megállított minket egy – a változatosság kedvéért maszkos, beöltözött – férfi, és közölte, hogy még véletlenül se hagyjuk ki a 10-kor kezdődő tűzijátékot! Rob a telefonjára pillantott, ami fél 10-et mutatott.
- Azt hiszem, vétek lenne kihagyni egy velencei karneváli tűzijátékot! – mondta, és átkarolt.
- Az lenne, de… nem nekünk van véletlenül egy Velencére néző teraszunk a szállodában?! – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Igazad van!
Így gyorsan visszamentünk a hotelbe, és kiültünk a teraszra.

Mindketten a háztetők feletti, fekete eget kémleltük, várva, hogy mégis hol fog robbanni az első rakéta, amikor megtörtem a csendet:
- Annyira jól éreztem magam! Köszönöm ezt a csodálatos hétvégét! – szorítottam meg Rob kezét, ami összekulcsolva feküdt az asztalon az enyémmel.
- Én köszönöm, hogy adsz nekem még egy esélyt! – mosolyodott el, majd közelebb hajolt, és gyengéden, puhán vette birtokba az ajkaimat. Közelebb húzódtam hozzá, és az egyik kezemet épp az arcára simítottam, amikor meghallottuk, hogy felrobban az első rakéta – ezzel aranyszínbe borítva egész Velence egét, és szinte egybeolvasztva azt a szintén arannyá változott vízfelszínnel.
Így a következő fél vagy háromnegyed órában összebújva ültünk a teraszon, és néztük a fények játékát– méltó befejezéseképpen a velencei hétvégénknek!

Ám az este ezzel még korántsem ért véget…
Ugyanis amikor befejeződött a tűzijáték, és beléptünk a szobába, Rob egyszerűen odahúzott magához, és olyan hévvel csókolt meg, hogy ha akartam, sem tudtam volna ellenállni neki!
Én sem gondolkodtam tovább, és amint ki tudtam szabadítani a kezeimet, elkezdtem kigombolni a nadrágját. Éreztem, hogy elmosolyodik, majd a fenekem alá nyúlt, az ágyhoz vitt, és végigfektetett rajta.

A ruháink szinte egy szempillantás alatt a földre hulltak, és a takaró alá bújva – most mellőzve a hosszúra nyúló, romantikus előjátékot – Rob határozottan belém hatolt.
- Annyira hiányoztál! – nyögtem bele Rob fülébe el-elfúló hangon. Ő azonban egy pillanatra sem állt meg sem a lassú lökéseivel, sem pedig az érzéki kis csókocskáival, amikkel a nyakamat, és a vállamat halmozta el.
Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy nem reagált semmit, és a lassan már őrületbe kergető lassú tempóját sem, így beletúrtam a hajába, és – talán egy pici fájdalmat is okozva neki ezzel – arra kényszerítettem, hogy felnézzen rám!
A kis akciómnak köszönhetően megkaptam, amire vágytam: vágytól izzó szemekkel pillantott fel, és azonnal össze is akadt a tekintetünk! Valószínűleg ösztönzően megvillanhatott valami a szememben, mert pár pillanattal később már gyorsabb tempóra váltott, majd újra hevesen tapasztotta ajkait az enyémekre.

A felgyorsított tempónak köszönhetően már éreztem, hogy se ő, se én nem jártunk messze a beteljesüléstől! A szívem majd’ ki ugrott a helyéről, a levegőt pedig úgy kapkodtam, mint aki éppen egy hosszú futáson van túl… mégsem szakítottam meg a csókunkat. Rob is egyre jobban szorította az összekulcsolódott ujjainkat.
Végül már nem bírtam tovább, és miután éreztem, hogy minden porcikám megfeszül, és eláraszt a boldogság, belenyögtem a csókunkba! Rob pedig pár másodpercre rá, még egy utolsó, határozott lökéssel megspékelve a dolgot, követett…

- Sze… szeretlek! – mondta még zihálva, miután mellém feküdt az ágyra. Majd mikor már épp megszólalni készültem, visszahajolt fölém, és a vallomását egy szerelmes csókkal is megpecsételte.

Így hát ezen a hétvégén két vágyam is teljesült: eljutottam a Velencei Karneválra, és visszakaptam életem értelmét is… Robert Pattinson személyében!

***
A hotel:
1. Maga az épület
2. Társalgó
3. Lakosztály
4. Terasz
5. Étterem
6. Belső udvar

A látnivalók (kedvcsinálóként is!):
1. Rialto
2. Dózse-palota
3. Sóhajok hídja
4. Szent Márk tér

A tűzijáték

2010. június 5., szombat

Rob szemszöge - III. rész

Sziasztok!

Íme a 3. - és egyben utolsó - Rob szemszöges rész!
Ezek után már minden visszatér a normál - vagyis Kriszti szemszögében írandó - kerékvágásba!

A következő fejezet LEGKÉSŐBB jövőhét vasárnapra várható!

Jó olvasást!
Üdv,
Sabyna

***

Másnap reggel kopogtatásra riadtam fel. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy úgy éreztem magam, mint akinek közvetlenül az agyát ütögetik egy kalapáccsal. Meg sem próbáltam felülni az ágyban, így inkább erősen a homlokomra tapasztottam a tenyereimet, és kiszóltam:
- Gyere!

Anyu lépett be az ajtón, a még itthon lakós korszakomból már igencsak ismerős „kellékekkel” a kezében: egy pohár víz, és 2 szem aszpirin.
- Jó reggel kisfiam!
- Jó reggelt! – köszöntöttem én is őt, majd nagy nehezen félig ülő helyzetbe tápászkodtam. Elvettem a kezéből a vizet és a gyógyszereket, majd – mintha másodperceken múlna, hogy használ-e vagy sem – gyorsan bevettem őket.
- Azt hiszem, nem mondtam még elégszer, hogy mennyire imádlak! Életmentő vagy! – tettem hozzá végül, és visszaadtam a kezébe az üres poharat, majd köszönetképpen adtam neki egy puszit.
- Most pedig mesélj! Miért ittad le magad a sárga földnél is lejjebb, és legfőképpen… mi volt az Krisztával? Miért rohant el éjnek évadján a cuccaival együtt??!! – tért rá anyu rögtön a lényegre.

Anyával mindig is nagyon bizalmas volt a kapcsolatom – talán mert az egyetlen, kicsike fia vagyok –, így még 23 évesen sem éreztem kellemetlennek, ha előtte az érzéseimről vagy a hülyeségeimről kellett beszélnem. Természetesen ő sem az a „minden apró dologba beleütöm az orrom” típus, de azért ami zavarja, vagy foglalkoztatja, arra rákérdez! És mivel most az eddigi legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb kapcsolatomról volt szó, tudtam, hogy ez a perc is bekövetkezik hamarosan… Hát íme!

Így elmondtam anyunak mindent – bár amit nekem is elmondott Kriszta – tövéről hegyére, majd fogalmam nincs miért, de azt vártam, hogy ahogy az eddigi esetek jó részében, most is elmondja, mit kell tennem! Ám amikor a legeslegvégére értem a történetnek, anyu csak nézett rám.
- Anya, kérlek! Tudom, hogy ezt nekem kell megoldanom, de… segíts! Nem akarom elveszíteni Krisztát! Viszont amilyen idióta vagyok, tuti elrontanék valamit, és soha többé nem beszélne velem! Mondd meg, mit csináljak!
- Figyelj kisfiam! Tudod, hogy szeretlek, ez nem is kétséges, de… ebben az esetben nem tudok csak és kizárólag melléd állni. Fogalmam sincs, hogy miért, de Krisztinát már akkor megszerettem, amikor először meséltél róla, és mutattad őt képen! Ő minden porcikájával az a lány, akit elképzeltem neked! Okos, ambiciózus, gyönyörű, és ráadásképpen még nem is színésznő. És mivel nő, megértem a helyzetét!
Viszont hogy a tárgyra térjek… Krisztina igazából nem azért a csókért haragszik rád, hanem amiért nem mondtad el neki, hogy mi történt. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem is tudja meg, és eljátszod az „amit nem tudunk, az nem fáj” effektust, de – bármilyen közhelynek is tűnik – egy kapcsolat alapja a bizalom!
Emlékszem, amikor itt tomboltál, mert Phil megcsókolta őt. Kitől tudtam meg ezt? Krisztinától. Aztán azért voltál kiakadva, mert visszautazott Magyarországra, és ott van neki az a pincér barátja, akinek tetszik. Mikor megtudtad – nem mellesleg szintén a barátnődtől –, hogy mi történt köztük, újra csak kiakadtál! De túltetted magad rajta, hiszen nem titkolta el. Ha nehezen is, és ha neked nagyon rossz érzés is volt, de elmondta!
Aztán mikor megláttad a képet az újságban a főnökéről és róla, szintén teljesen el voltál szállva, de tudtad, hogy úgyis el fogja mondani! El is mondta, bár akkor te már tudtad! Látszatképpen nem gurultál be, de egyébként úgy viselkedtél, mintha egy zombival beszéltem volna! Ennek alapján, remélem már látod Krisztina dühösségének és csalódottságának igazi okát! Egészen biztos vagyok benne, hogy felmerült benne az a kérdés, ami ilyenkor mindenkiben: ha ezt elhallgattad, akkor mi más lehet még, amit nem mondtál el?! Vagy amit a közeljövőben elhallgatsz, vagy el akarsz hallgatni majd?!
Ugyanakkor úgy érzem, hogy meg fog neked bocsátani, hiszen nagyon szeret, de… idő kell neki! El sem tudod képzelni, milyen szemekkel ment el innen… hjaj!
- Nagyon szomorú volt?? – kérdeztem vissza reflexszerűen, bár a válasszal teljes mértékben tisztában voltam. Ezért levettem anyuról a tekintetem, és inkább a takarómat birizgáló kezemet kezdtem nézni. Komolyan… mint egy 5 éves!
- A szomorúság eltörpült a csalódottsága és a fájdalma mellett. Liz-t és Vic-et soha nem láttam ilyennek!
- Értem! – mondtam, és újra evezni kezdtem az önsajnálatom végeláthatatlan tengerén.
- Na de, most pihenj! Múljon el a fejfájásod, és majd utána kitalálod, hogyan hozz mindent helyre! De azt jól jegyezd meg fiam, az idő – és most a ti esetetekben a szabad tér is – sok mindent megold! – mondta anyu egy bíztató mosoly kíséretében, majd felállt, és még mielőtt megköszönhettem volna neki mindent, már csukta is az ajtót.

*

A hétvégén amellett, hogy éjjel-nappal Krisztán járt az eszem, Kristennel is foglalkoznom kellett! Annak ellenére, hogy mindez miatta történt…
De még mielőtt Kristen ide jött volna, elterveztem, hogy elnézünk a Wight-szigetre, hiszen a forgatás alatt annyit meséltem neki arról a nyugodt, csendes kis helyről. Azt tudtam, hogy Krisztát nem fogom tudni rávenni, hogy velünk jöjjön, ellenben megszerveztem, hogy Tom, Marcus, és Bobby – illetve a barátnőik, haverjaik – csatlakozzanak…
Egyedül csak az eshetőleges problémákkal nem számoltam!

Elsőként, ahogy szombat reggel találkoztam Kristennel, nem adtam ki a dühömet, inkább magamba fordulva, alig-alig szólogattam hozzá. Azonban amikor ő úgy téve, mintha semmi sem történt volna, sétálgatott és nevetgélt nekem, kitört belőlem minden!
Minden bizonnyal megőrültem, de az eddig a nyilvánosság előtt többé-kevésbé jól palástolt magánéletemet egy pillanat alatt sutba vágtam. Elkaptam a mellettem haladó Kristen karját, és ahogy magam elé fordítottam, lekaptam a napszemüvegem, és egyenesen a szemébe néztem:
- Őszintén… hallod magadat Kristen??!! Érzed egyáltalán a súlyát annak, hogy mit csináltál?! Tönkretetted a kapcsolatomat! Azzal, hogy Mike-kal megromlott a viszonyod, nem kellene mindenkit tönkretenned magad körül! Oké???! – fakadtam ki. Kristen csak állt előttem, és nézett rám. Most először láttam rajta azt, hogy ha eddig nem is, de azzal az egy mondattal nagyon beletapostam a lelki világába. Mike az egyetlen téma, ami az elmúlt időszakban tabu volt köztünk! Most pedig ezzel támadtam vissza… Meg is bántam rögtön a kimondott szavaimat, de elnézést már csak azért sem kértem!
- Hát Rob… b*zd meg! Tudtam, hogy alkalmanként egy bunkó f*sz vagy, de hogy ennyire! Ezt azért végképp nem gondoltam volna! – vágott vissza, majd lenézett a földre, keservesen elnevette magát, majd hátat fordított, és rágyújtott egy cigire.
Borzalmasan kiborította, amit mondtam, így az aznapi sétánknak vége is szakadt. De mivel nem volt már se erőnk, se kedvünk hazamenni, szobákat vettünk ki egy hotelben.

Másnap újra elmentünk körülnézni, de Kristen és én 5 méternél közelebb soha nem volunk egymáshoz. Délután pedig – az igazi angol időjáráshoz méltóan – szakadni kezdett az eső, így visszamentünk Londonba.
A hazafele úton mindenki nagyon el volt gondolkodva… természetesen én sem tettem mást! Így ugrott be az ötlet, hogy ha többé nem is áll velem szóba Kriszta, de akkor is meg kell beszélnem vele a történteket! Ezért hétfőn elmegyek a munkahelyére, és elhívom ebédelni!

Ahogy hazaértünk anyuékhoz, Kristen megköszönte a vendégszeretetüket a szüleimnek, majd közölte, hogy kimegy a reptérre, mert a legközelebbi járattal szeretne hazamenni. Anyu és apu látták rajtam, hogy enyhén szólva sem vagyok a legjobb kedvemben – anyu pedig bizonyára azt is sejtette, hogy Krisztával kapcsolatban volt egy kellemetlen beszélgetésem Kristennel –, így a szokásos marasztaló formalitásokat követően apu felajánlotta Kristennek, hogy kiviszi őt a reptérre.
- Szia! Jó utat, és vigyázz magadra! – köszöntem el Kristentől, aztán holt fáradtan felbicegtem a lépcsőn, gyorsan lezuhanyoztam, majd bedőltem az ágyba.
Aludni még nem tudtam, mert folyamatosan a másnapi Krisztivel való találkozásomon kattogott az agyam. Az összes lehetséges változat – a pofontól a szerelmes csókig – lejátszódott bennem, de bármennyire is szerettem volna újra egy jó forgatókönyvben megírt, romantikus szituációban találni magam, a józan eszem tisztában volt vele, hogy nem fog ez ilyen könnyen menni! Küzdenem kell, hogy újra megbízzon bennem!

*

Hétfő reggel anélkül pattant ki a szemem, hogy bárki vagy bármi felkeltett volna. Azonnal kikeltem az ágyból, felkaptam magamra valamit, és lementem a konyhába. A ház teljesen üres volt, így rögtön eszembe jutott, hogy ha nem történik az, ami történt, most Krisztával együtt, kettesben élvezhettük volna a helyzetet.

Minden egyes óra keserves kínszenvedés volt. Két percenként néztem az órára, hogy végre mikor indulhatok el. Végül olyannyira türelmetlen voltam már, hogy hívtam egy taxit, majd felkaptam a tárcám, a telefonom, a sapkám, végül a napszemüvegem, és kimentem a ház elé.

A taxi szerencsére hamar megérkezett, így gyorsan bepattantam, és Londonba vitettem magam.
Fogalmam sem volt, hogy a következő közel másfél órában mit fogok magammal kezdeni, minden esetre semmiképpen sem akartam – és nem is tudtam volna már – otthon maradni és tétlenül ülni a fenekemen.
Így inkább sétálgattam az utcán, egy-két szemfülesebb rajongómnak osztottam autógramot, illetve csináltam velük közös fotókat, majd tovább sétálgattam. Bementem egy-két érdekesebbnek tűnő boltba, és ott próbáltam elütni az időt.

Végül csak elérkezett a dél, így reményekkel, és izgatottsággal telve odamentem Kriszta cége elé, és várni kezdtem.
Már negyed 1 is elmúlt, amikor kezdett bennem elhatalmasodni a kétségbeesés, hogy talán kivett pár napot, így ma nem is dolgozik. Ezáltal eldöntöttem magamban, hogy ha fél 1-ig nem jön ki, akkor bemegyek, és megkérdezem, hogy merre találom! Elég szánalmas, tudom…

Ekkor annak ellenére, hogy mindennél jobban vártam Krisztát, nagy meglepetés ért!
Arra számítottam, hogy rosszkedvűen, ha lehet ilyet mondani, már szinte szürkén fog kijönni az épületből… ezzel szemben a főnöke oldalán, harsányan nevetve, és gyönyörűbben, mint valaha, sétált ki az üvegajtón.

Ahogy meglátott, teljeen elsápadt, és kibukott belőle a kérdés – ami abban a pillanatban az én gondolataimban is megfordult:
- Te mit keresel itt?
- Hozzád jöttem Kriszta! Beszélnünk kell! – válaszoltam, de közel sem olyan határozottan, mint ahogy azt az előzetes elképzeléseim alapján tettem volna.
- Tudom, hogy beszélnünk kell, de még nem megy! Még túlságosan fel vannak kavarodva bennem az érzéseim! Kicsit hagynom kell őket lecsillapodni…
- Értem!
Ahogy Joshra pillantottam, egyszerűen elkapott a féltékenység és az a bizonyos „gyilkos ösztön”. Pedig már megmondta Kriszta, hogy nincs köztük semmi, mégis… talán azért jött ki most rajtam ez, mert per pillanat ő állt ott, ahol nekem kellene!

- Eljönnél velem ebédelni? – kaptam rá a tekintetem, így akarva-akaratlanul is összenéztünk. Láttam, hogy amint a pillantása találkozott az enyémmel, benne is megmozdult valami… de aztán a mellette álló, teljesen értetlenül jobbra-balra tekingető főnökére nézett.
- Josh, nem baj, ha… - kezdett volna bele a kérdésébe, de Josh közbevágott.
- Nem, persze! Menj csak! Jó étvágyat! – mondta Josh, majd nem kis meglepetésemre odasétált hozzám, és kezet nyújtott. Lekezeltünk, majd elsétált, otthagyva minket kettesben.

Éreztem – és Krisztán is látszott –, hogy nagyon zavarban vagyunk. Újra „első randis” szituációban találtam magam!
- Akkor hát… menjünk! – szólalt meg Kriszta, és közelebb lépett egy picit, majd egymás mellett indultunk el.

Útközben beszélgettünk… érdekes és meglepő módon, a munkáról. Én az irodáról, ő a forgatásról kérdezett. Alap helyzetben szinte soha nem beszéltünk munkáról! Mindig volt ennél jobb témánk is!

Az általam egyik legkedveltebb étterembe vittem Őt. Míg Ő csodálkozott a hely szépségén, én kértem asztalt. Ám amikor befele indultunk volna, megfogta a kezem. Hihetetlenül jó érzés volt!
Lehet, hogy furcsán hagzik, de szinte már ki voltam éhezve az érintésére. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, vagy a dereka köré fonva az enyémet, szorosan magamhoz húztam volna Őt. Ám annak ellenére, hogy elviselhetetlenül hiányzott, nem akartam elrontani semmit egy „hirtelen” tettel. Inkább vártam, hogy elmondja, miért állított meg.

- Hmm… nem lesz ez egy kicsit túlságosan drága egy ebédhez? – kérdezte, majd mikor már saját magának is feltűnt a kicsit abszurd kérdés, irtó édesen elpirult. Én csak elmosolyodtam, és viccelődva válaszoltam:
- Azt hiszem, ettől még nem fogok csődbe menni… - miután ezt kimondtam, egyszerűen nem bírtam magammal, és gyengéden megfogtam a kezét.
Mikor láttam, hogy megriad a tettemtől, és lenéz a földre, már tudtam, hogy túl messzire mentem! Szinte már fizikailag is fájt, amikor kihúzta a kezét az enyémből, és beséltált az asztalunkhoz.

Az ebédet követően olyan gyorsan elsuhant, mint egy álom. Mindennél jobban akartam ezt a találkozást, de most úgy érzem, hogy talán jobb lett volna, ha várok még vele egy kicsit. Haragudtam, féltékeny voltam, mikor megláttam Joshsal! Mikor a főnök lelépett, és kettesben maradtam vele, boldogság töltött el! Mikor megéritett, egyszerűen a mennyekben éreztem magam! Most pedig, mikor látom, amint kiséltál az étteremből anélkül, hogy hátranézne… a pokol legmélyebb bugyrában találom magam!
Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, az, hogy nem ez volt az utolsó közös ebédünk!

*

Így is lett! Az elkövetkezendő hónapban – a Bel Ami forgatásának kezdetéig – minden áldott nap együtt ebédeltünk, sőt… ha időnk úgy engedte, még hétvégén is találkoztunk.
Viszont bármennyire meg akartam beszélni a Kristenes ügyet Krisztával, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Élvezem minden egyes együtt töltött percünket, és egyáltalán azt, hogy a közelemben van. Sokszor nevetünk, sétálgatunk, és beszélgetünk anélkül, hogy bármelyikőnknek is eszébe jutnának a történtek.

Ám az egyik, teljesen átlagos, baráti mozizásunk után úgy éreztem, hogy már végképp nem húzhatjuk-halaszthatjuk a beszélgetést:
- Kriszta! Szerintem valamiről beszélnünk kellene! – mondtam, de még mindig nem voltam biztos magamban, így továbbra is lehajtott fejjel, és zsebre tett kézzel sétáltam mellette.
- Tudom! – mondta halkan és bizonytalanul.
A következő pillanatban megálltam, ő is megállt, majd szembe álltam vele, és a szemébe néztem.
- Tisztában vagyok vele, hogy csalódtál bennem, és hogy időre van szükséged, hogy újra a bizalmadba fogadj! De nem menekülhetünk örökké a tények elől… Azt pedig előtte mindenképpen hallanod kell Kriszta, hogy…
- De én nem akarom hallani vagy tudni a részleteket Rob! Sajnálom… ne haragudj! Kezdem megemészteni a dolgokat, és kezdenek bennem az elmúlt napok eseményei végre lenyugodni. Kérlek, ne bolygasd fel őket újra! – szakított félbe, de a szeméből nem tudtam kiolasni, hogy mit is gondol vagy érez valójában, mert nem nézett rám.
- Akkor is tudnod kell, hogy… szeretlek! – mondtam, a végére – vagyis a lényegre viszont – elhalkult a hangom. Először azt hittem, meg sem hallotta a vallomásom lényegét, mert nem reagált semmit, de aztán megkaptam a „választ”.
- Most mennem kell! Jó éjszakát! – majd meg sem várva a rekaciómat, megfordult, és elindult.

Az agyam abban a pillanatban megtette az általa ítélt leghelyesebb döntést, vagyis utána léptem, és elkaptam a kezét. Gyengéden összefonódtak az ujjaink, majd a számat lassan, megfontoltan a szájára tapasztottam.
Ahogy ajkaink összeértek, újra a mennyekbe éreztem magam. Először féltem, hogy tiltakozni fog, de nem…
Éreztem, hogy elengedi magát, és azt is, hogy a mérhetetlen dac és csalódottság ellenére neki is hiányoztam már! Gyengéden a dereka mögé csúsztattam a kezem, és még közelebb húztam magamhoz, hogy minden egyes rezdülését érezzem! Érzékien, szerelmesen csókolóztunk, és éreztem, hogy egyre csak többet és többet akarok belőle.
Ő az egyik kezével a nyakamat fogta át, a másikkal a hajamba túrt, ajkai pedig egyre követelőzőbbek lettek. Erre én csak egy aprócska, de annál boldogabb mosollyal reagáltam, majd a másik kezemet is a dereka köré csavartam.

Úgy éreztem, hogy végre megoldódott köztünk minden, és onnan folytatunk mindent, ahol abbahagytuk, illetve szüneteltettük, de… hirtelen a nyakamról a mellkasomra csúsztatta a kezeit, és a határozottnál is határozottabban eltolt magától.

- Nem Rob! – mondta, szintén határozottan, és ahogy eltávolodott tőlem, ingatni kezdte a fejét.
- Igazad van! Sajnálom… - mondtam, a megnyugtatására. Én viszont az előbb történtekből egy tized másodpercet sem bántam meg, de nem akartam mégjobban szítani a feszültséget azzal, hogy ezt hangosan is kimondom!
- Ez nagyon nagy hiba volt! - próbálta meggyőzni magát újra, de láttam, hogy igazából ő sem bánt meg semmit. Ám amikor megfordult, és el akart menni, megijedtem! Nem akartam, hogy így menjen el!
- Ne menj el, kérlek! – utána léptem, és megfogtam a karját – újra.
- Ez nekem túl gyors! Egyszerűen nem megy! Akárhányszor találkozunk, és hozzám érsz, eszembe jut Kristen, és…
- Tudom, hogy nem mondtam el a történteket, amikor kellett volna, de azért a csókért ne hibáztass! Hülye voltam… részeg voltam! És féltékeny is! Tudom, hogy időbe telik, amíg újra megbízol bennem, de… - kezdtem el mondani nyugodtan, de igazság szerint az elmúlt időszakban már meguntam az állandó magyarázkodást, és bocsánatkérést, így akarva-akaratlanul is elnevettem magam, és úgy folytattam: - A fenébe is Kriszta! Hiba volt… de az emberek hibáznak! Te is hibáztál! Ráadásul nem is egyszer… mégsem csináltam belőle nagy ügyet! Pedig megtehettem volna!
- Most komolyan Eriket és Josh-t hozod fel ellenem? – kérdezett vissza szinte azonnal, és a hangjában hallottam, hogy érzékeny pontra tapintottam. Pedig nem akartam, csak… egyszerűen kihozta belőlem!

Tudom, hogy ez most nagyképűen fog hangzani, de nem vagyok – legalábbis eddig nem voltam – hozzászokva ahhoz, hogy bárki is ellenkezzen velem! Makacs ember vagyok, és általában megszerzem magamnak, amit akarok! Ezzel nem azt mondom, hogy Kriszta csak azért kellett, mert szép, vagy mert hogy legyen valaki, mert ez nem igaz! Szeretem őt, nagyon! De egyre nehezebben tudom elvilseni ezt a határtalan makacsságát és büszkeségét! Ezzel a viselkedésével kihozza belőlem a rosszabbik felemet!

- Miért? Nem tehetem meg?? Talán nem történt meg az, ami??? – feszegettem tovább a témát.
- De megtörtént! Csak van két nagyon fontos momentum, amit elfelejtettél hozzágondolni… Egyrészt én mindent elmondtam neked! Ha nem is rögtön utána rohantam a telefonhoz, de nem vártam vele közel 2 hónapot! Másrészt pedig teljesen más, ha engem csókolnak meg, mintha én mászok rá valakire! Pusztán ennyi a különbség… - fakadt ki teljesen, majd fogta magát, és elrohant.

Ez volt az igazi kegyelemdöfése… Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam – nem akartam – elfogadni!
Miközben távolodott, láttam, hogy törölgeti a szemét, de egyszerűen le voltam fagyva, és nem tudtam utána menni. Talán jobb is így… akkor csak még jobban elvetettem volna a sulykot!

Ahogy Kriszta eltűnt a látókörömből, én is elindultam, és gyorsan el is döntöttem, hogy újra beülök a Groucho-ba, és addig iszok, amíg az agyam teljesen meg nem szűnik működni! De aztán eszembe jutottak a borzalmas reggelek, és inkább úgy döntöttem, hazamegyek, és apuval iszok egy-két sört. Az talán nem árt meg annyira…

Ahogy sétáltam hazafelé, nézegettem a kirakatokat, és épp egy utazási iroda mellett sétáltam el, ahova hatalmas betűkkel ez volt kimatricázva: „Töltse párjával a Valentin-napot Velencében!”. Ekkor jutott eszembe, hogy Kriszta még az első közös vacsoránk alkalmával említette, hogy az egyik kedvenc városa Velence, és egyszer szeretne elmenni a Velencei Karneválra.
Már nagyon megbántam, hogy úgy beszéltem Vele, ahogy, de nem tudtam, hogy mégis hogy kérhetnék, a szokásosnál eltérő, sablonszövegen kívül, bocsánatot…
A Sors azonban – ha van ilyen – segített!

Előkaptam a telefonom, és pár elrontott mondatot, és teljesen értelmetlen bocsánatkérő szöveget követően végre sikerült egy normális – és értelmes – üzenetet írnom:
„Szia kicsim!
Tudom, sok már belőle, de ne haragudj az előbbi kirohanásom miatt! Nem is tudom, miért mondtam azt, amit! Teljesen idióta voltam! Szeretném, ha végre rendbe jönnének a dolgaink, éppen ezért mit szólnál, ha egy karneváli hétvége keretében, Velencében megbeszélnénk mindent? Ha akarod, csak barátokként! De azt tudnod kell, hogy SZERETLEK!
Rob”


Miután elküldtem az üzenetet Krisztának, eszembe jutott, hogy a szervezés egyedül soha nem fog sikerülni! Ezért kikerestem a megmentőm számát, és már hívtam is. Két csörgés után fel is vette:
- Szia Rob! Mondd csak!
- Szia Stephanie! Ne haragudj, hogy zavarlak, de egy kis segítségre lenne szükségem…