56. fejezet - Rohanó hónapok

Az elkövetkezendő hónapok mindkettőnk számára igen zsúfoltan és eseménydúsan teltek. Voltak napok, illetve hetek, amikor együtt, és a legnagyobb boldogságban élveztük a pörgő életet, azonban voltak olyan hosszabb-rövidebb időszakok is, amikor több ezer kilométer választott el minket egymástól.

A csodálatos velencei hétvégét követően mindkettőnknek vissza kellett térnie a „normális”, erős túlzással mondva, mindennapi életünkbe… Rob tovább forgatta a Bel Ami-t, én pedig minden nap suliba, majd pedig dolgozni jártam. Ami viszont fantasztikus volt, hogy Rob Hertfordshire-ben forgatta a filmet, ami igazából pár percre van Stevenage-től, így sokszor a munka után nem haza, hanem egyenesen a helyszínre mentem.
Megismerkedtem a kollégáival, és sokszor órák hosszat néztem őt a kamera mellől, hogy mégis hogyan bújik a számító, törekvő, ám ugyanakkor igen eszes karakter bőrébe. Egyszerűen lenyűgöző volt! Mondhatni, megbabonázott az alakítása!

A munkája végeztével legtöbbször velem jött haza, így szinte már együtt laktunk. Ám párszor kisebb-nagyobb viták bontakoztak ki közöttünk… leginkább a szűk lakás, és a szinte már minden családnál, vagy együtt élő párnál általánosnak mondható „ki legyen az első a fürdőszobában” dilemma miatt.
Ezek a kis összezörrenések azonban az esetek nagy részében édes kibékülésbe torkollottak… aztán pedig heves kapkodásba csaptak át, aminek a vége persze az lett, hogy mindketten igen kócosan, csapzottan indultunk el otthonról.

***

Február végéhez közeledve megrendezésre került a londoni Királyi Operaházban az egyik – vagy talán az egyetlen – legnagyobb brit díjátadó, a BAFTA.
Hallottam róla már a suliban, illetve az irodában is, hiszen sokan beszéltek az idei jelöltekről… így természetesen elmaradhatatlan volt a hátam mögötti susmus is, hiszen „legkedvesebb” ismerősöm, Kristen is jelölve lett.

Fogalmam nem volt róla, hogy Robot meghívták-e vagy sem, mert igazából erről soha nem beszéltünk, ám egyik délelőtt, épp mikor elaludni készültem egy borzalmasan unalmas egyetemi szemináriumon, arra riadtam fel, hogy az előttem heverő füzetem tetején őrült rezgésbe kezd a telefonom. Gyorsan rápillantottam a kijelzőre, és Rob neve díszelgett ott. Felkaptam a mobilom, és kihasználva, hogy sokan voltunk a teremben, a padra hajtottam a fejem, és felvettem:
- Szia szívem! – köszöntem suttogva.
- Szia édes! Rosszkor?
- Áh, nem. Mondjad csak!
- Eljönnél velem a Baftára? – tért rögtön a lényegre, amitől nekem abban a pillanatban elakadt a lélegzetem.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek… de még azt is elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni. Számítani számíthattam rá, hogy előbb-utóbb el fog menni egy ilyen nagy és neves eseményre, de annak ellenére, hogy a barátnője vagyok, még soha nem játszottam el a gondolattal, hogy esetlegesen én is vele megyek majd.
- Pe-persze! – dadogtam még mindig teljesen elhűlve.
- Mi a baj? Nem szeretnél jönni? – kérdezett vissza, szomorúsággal és egy cseppnyi csalódottsággal a hangjában.
- De-de… nagyon is szeretnék veled menni, csak…
- Ha Kristen miatt aggódsz, akkor nincs miért! Azért hívtalak, mert veled akarok lenni, és nem vele. Úgyhogy maximum addig hagylak majd egyedül, amíg felkonferálom a díjat! Ígérem!
- Nem, egyáltalán nem Kristen-re gondoltam. Csak nem gondoltam, hogy elhívsz! – kuncogtam bele a telefonba, amitől a pár székkel arrébb ülő csoporttársaim egy része rosszallóan, másik része pedig érdeklődve nézett rám.
- Kicsim! Mégis hogy gondolhattad, hogy nem hívlak el?? Komolyan ilyen szemétnek ismersz?
- Nem! – válaszoltam határozottan és röviden.
- Tudsz ám még meglepetéseket okozni! – mondta, és hallottam a hangján, hogy elmosolyodik.
- Hm… ha este átjössz, megmutatom, milyen meglepetéseket tartogatok még a számodra! – majd sejtelmes vigyorra húztam a szám.
Igazából fogalmam nincs, hogy attól pirultam-e el jobban, hogy ha nem is hangosan, de mások füle hallatára kimondtam ezt a mondatot, vagy, hogy lefuttattam magam előtt az elkövetkezendő este történéseit? Mindegy, a lényeg végülis az, hogy fülig vörösödtem!
- Ez gonosz volt! Tudod, hogy egész nap forgatok! Így mégis hogy fogok tudni a szövegemre és a szerepre koncentrálni? Hm? – vigyorodott el hallhatóan.
- George Duroy egy szenvedélyes csábító, nem igaz? Talán így élethűbb lesz az alakításod! Most viszont le kell tennem szívem, mert lassan vége az órámnak, és azért jó lenne tudnom, hogy mégis miről volt szó. Este várlak!
- Rendben kicsim! Csók, és szeretlek!
- Én is szeretlek! Szia…

*

A díjátadó fantasztikusra sikeredett – annak ellenére, hogy az előtte való néhány napon végig 360-on pörögtem! Halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy mit vegyek fel…
Tudtam, hogy Rob, mint mindig, most is észveszejtően jól fog kinézni, így a legkevésbé sem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni.

Így hosszas válogatás után egy viszonylag egyszerű, hosszú fehér ruhánál maradtam, mell alatt egy fekete szalaggal megspékelve. A hajamat egy igen extrém, mégis csinos és laza kontyba rakattam, majd mikor a végén belenéztem a tükörbe, úgy éreztem, hogy egy kis túlzással ugyan, de jól fogok mutatni Rob mellett.
- Istenem! Már most utálom, hogy azon felül, hogy Robnak tetszeni akarok, még a médiának is meg kell felelnem! Holott magamra aggathatnék egy 24 karátos aranyból készült ruhát is, akkor sem lennék tökéletes a számukra! Undorító… - tajtékzottam a tükör előtt illegetve-billegtetve magam.

Mikor kiszálltunk az Operaház előtt a kocsiból, és mielőtt még egy fél lépést is tehettem volna, Rob egy alig észrevehető mozdulattal átfogta a derekam. Felpillantottam rá, és egyenesen a boldogságtól csillogó, igéző szemeibe néztem. A tekintete a lehető legnagyobb nyugalmat sugározta felém… pedig a kordonok mögött álló, csoportokba verődött paparazzik és rajongók hada minden pillanatot megörökített az utókornak, illetve a szerkesztőségeknek!
Általában ez rettentően zavart volna, de ahogy akkor és ott nézett rám, úgy éreztem, hogy bármire képes lennék, ha Ő mellettem van!

A következő pillanatban közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
- Nyugodj meg kicsim! Minden a legnagyobb rendben lesz!
A forró lehelete teljesen megborzongatott, ahogy súrolta a nyakamat, de a teljes mámort csak akkor értem el igazán, amikor aprócska, gyengéd csókot nyomott először a fülem mögötti kis gödröcskébe, aztán pedig a számra.

Épp készültem elveszteni a fejem a gyengédségétől és romantikusságától, amikor a tömeg újra felbolydult, és vad kattogtatásba, illetve kiabálásba kezdtek.
Megérkezett az est másik fénypontja… Miss Kristen Stewart személyében!
Odabiccentett felénk, és hatalmas meglepetést okozva a számomra, halvány mosoly jelent meg az arcán. Ám ezúttal nem diadalittas, hanem boldogságba hajló mosoly volt!
Majd belevetette magát az egyperces interjúkra váró riporterek és autogramra vadászó, egyre hangosabb rajongók sokaságába!

A díjátadó ideje alatt Rob többé-kevésbé valóban betartotta az ígéretét, ugyanis a ’Legjobb Eredeti Forgatókönyv’ díj felkonferálását követően csak egy-egy rövid percre hagyott magamra, amikor elment gratulálni néhány általa kedvelt színésznek, vagy színésznőnek.
Persze engem is vinni akart magával, de jobbnak láttam, ha nem kísérem mindenhova, és különben is… a lábam is fájt már a magas sarkúban!
Ám amint Rob elment mellőlem, abban a pillanatban úgy vettek körül a paparazzik, ahogy a hiénák az elesett állatot. Fotóztak, kérdezgettek, én viszont csak mosolyogtam, és hagytam, hogy most az egyszer kiéljék magukat azon, hogy fényképezhetnek. Bár ki tudja… lehet sokkal nagyobb élvezetet jelent nekik, amikor meg kell harcolniuk egy-egy képért, és az „áldozat” nem adja magát ilyen könnyen!

A hatalmas, neves eseményt követően tartottak egy after partyt is, amire mi csak épp, hogy elnéztük. Nyeltem egy nagyot, és odamentem Robbal Kristenhez, hogy gratuláljak neki. Újabb meglepetést okozott Kris az igencsak tűrhetőnek mondható, szinte már udvarias viselkedésével! Most nem akart megölni egyetlen pillantásával, vagy szíven szúrni egy-egy mondatával… egyszerűen megköszönte a gratulációt, és tovább állt!
- Miattad ilyen? – kérdeztem meg a mellettem sétáló, számomra már túlzottan is színpadiasan mosolygó páromtól.
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Kristen miattad viselkedik ilyen… furcsán? Ilyen normálisan?
- Fogalmam sincs! Talán csak belátta végre, hogy akármit is csinál, semmivel sem tud elválasztani minket egymástól! – mosolyodott el, de most határozottan boldogan, és jelezve, hogy ezzel lezártnak is tekinti a témát, megállt beszélgetni egy férfivel.
Én azonban tisztában voltam vele, hogy ha ez nem is teljesen az ő műve, de a keze biztosan benne van! Láttam a szemeiben!

***

Lassan elmúlt a február, és beléptünk az év egyik – számomra – legszebb hónapjába, a márciusba. Az egyre csak halmozódó munka, és zárthelyikre való felkészülés mellett azért maradt időm a barátaimra is, éppen ezért nem egyszer elmentünk különböző filmek londoni premierjeire – amik után persze napokig a fő téma az volt az újságokban, hogy biztosan szakítottunk Robbal, mert a barátnőimmel megyek moziba!
Az egyáltalán nem zavarta őket, hogy igazából Los Angelesbe kellett utaznia egy-egy fotózás, munkamegbeszélés, vagy éppen egy beszélgetős műsorban való részvétel miatt.

Voltak alkalmak, amikor a baráti társaságba megjelent egy-egy hím nemű egyed is – Jamie, Charlie, vagy Josh személyében –, így azok a pletykák is fénysebességgel kaptak szárnyra újra és újra, hogy megcsalom az – addigra már furcsamód kiderült, hogy LA-ben tartózkodó – páromat!

A röpke egy hónap alatt szinte nem is találkoztam Robbal a temérdek elfoglaltságunk miatt. Így legújabb filmjének, a ’Remember Me’-nek londoni premierjén viszonylag hosszú ideje, egymást nélkülöző szerelmesekként találtunk egymásra a kamerák és fényképezőgépek kereszttüzében.
- Annyira hiányoztál! - suttogta egészen közel hajolva a fülemhez, miután megszakítottuk az igencsak szenvedélyesre sikeredett üdvözlő csókunkat. – De mit csináltál a hajaddal???
- Hát… gondoltam nem árt a változatosság! Tetszik? – kérdeztem meg mosolyogva, miközben egy kósza tincsemet csavargatni kezdtem.
- Nem rossz, csak furcsa vagy így!
- Vagyis így már nem is tetszem? – vágtam be az áldurcát.
- Kicsim! Ne butáskodj! Így is gyönyörű vagy, sőt… és ez a ruha! – nézett végig rajtam. A következő pillanatban azonban kajánul elvigyorodott, és nagyon lassan újra közelíteni kezdett az arca az enyémhez. Ám ekkor ismerős hangot hallottam meg mellőlünk.
- Rob, azért ez nem szép dolog! Kisajátítod a barátnődet??!
- Emilie!!! – kiáltottam el magam boldogan, és kibújva Rob öleléséből, azonnal összeölelkeztem a mosolygó Emilie-vel. Tudtam, hogy itt lesz, hiszen Robert mellett ő a film másik főszereplője, mégis meglepődtem, amikor megszólalt mellettünk. Ugyanakkor hihetetlenül boldog is lettem tőle, hiszen igaz, hogy csak egyszer találkoztam vele, mégis már első perctől kezdve szimpatizáltunk.

Miután befejeződött a film vetítése, Rob és Emilie fogadták a temérdek gratulációt, majd az after party alatt szinte végig Emilie-vel beszélgettem. Egy-egy pillantás és köszönés erejéig találkoztam a többi főbb szereplővel is, mint például Pierce Brosnan-nel, Chris Cooper-rel vagy a Rob karakterének kishúgát alakító fiatal színésznővel, Ruby Jerins-szel.
Nagyon izgultam, hogy mit fognak gondolni rólam Rob kollégái, mégis a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy szinte már elviselhetetlenül hiányzott a szerelemem közelsége. Legszívesebben odamentem volna hozzá, elkaptam volna a kezét és elhúztam volna egy sötét helyre, ahol senki sem talál ránk legalább fél órán keresztül.

Amikor egy-egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk az ide-oda hömpölygő tömegben, az ő szemében is ugyanazt a tüzet és elfojtott szenvedélyt láttam, ami bennem is fortyogott. De mint ahogy arra számítottam is, ő sokkal, de sokkal türelmetlenebb, mint én, így pár perc múlva megjelent mögöttem, és óvatosan a hasamra simítva a kezét, szinte már hátborzongatóan tüzes hangon szólalt meg az arcom mellett:
- Mit szólnál ahhoz, ha most lelépnénk?
- Benne vagyok! – mosolyodtam el, és közben behunytam a szemeim, hogy ezzel is kicsit elviselhetőbbé próbáljam tenni azt a nem éppen rövid utat, amit hazáig – vagyis a lakásomig – meg kell tennünk.

Ezzel összefonta az ujjait az enyémmel, és maga után húzva megkerestük Emilie-t. Elköszöntünk tőle, majd pár perces, Stephanie-val és a biztonságiakkal való egyeztetés után kisiettünk az épület hátsó ajtaján.
Egy lesötétített ablakú, koromfekete Mercedes állt az ajtó előtt, mellette két öltönyös ember feszített. Rob beültetett az utas ülésre, majd elkérte a kulcsokat, és ő is bepattant a volánhoz.
- Wow, ez még nekem is új! Úgy tudtam, nem igazán vagy kibékülve az angol közlekedéssel! – jegyeztem meg, miután kigurultunk a főútra.
- Ez így van! Csak tudod… attól félek, hogy ha nem foglalom le magam valamivel, ami jelen esetben a vezetés, pillanatokon belül letepernélek! Egy taxi hátsó ülésén, vagy akár a testőrök szeme láttára is! – mosolyodott el, és a váltóról a combomra simította a kezét.
- Oh, é-értem! – akadt el a hangom, ahogy a keze egyre feljebb haladt a combom belső felén.
Tenni azonban a legkevésbé sem akartam – és valószínűleg nem is tudtam volna – semmit, így csak behunytam a szemem és imádkozni kezdtem magamban, hogy minél előbb érjünk haza…

***

Szépen lassan a márciust is a hátunk mögött tudhattuk… és nem hiába volt számomra ez a legszebb hónap a 12 közül! Hiszen épp március utolsó napja volt, és lefekvéshez készülődtem – pontosabban egy hatalmas könyvvel a kezemben készültem az ágyba, tanulni – amikor csörögni kezdett a telefonom. Először azt hittem, hogy Rob az, hiszen öt nappal ezelőtt utazott Budapestre, a Bel Ami forgatásának második, és egyben utolsó helyszínére. Ám amikor megláttam a bátyám nevét a kijelzőn, azonnal eszeveszett vágtába kezdett a szívem, és abban a pillanatban felkaptam a telefont.
- Igen? – szóltam bele magyarul.
- Megvan! Megszületett! Most jöttem ki a szobából, és a kezemben volt! Én vágtam el a köldökzsinórt! Érted?! Apa lettem!!! – sírt – pontosabban inkább zokogott – a telefonba. Elöntötte a szívem a boldogság, és könnyeim maguktól folyni kezdtek. Egyrészt az örömtől, amiért megszületett az első unokatesóm, illetve a leendő keresztgyerekem, másrészt viszont a mérhetetlen szomorúságtól, amiért nem lehetek ott velük a kórházban.
- És kisfiú vagy kislány? Milyen a haja? Nehéz szülés volt? Katival minden rendben? De gyerünk, mesélj már! – kértem szipogva, majd leültem az ágyra, és magam alá húztam a lábam.
- Kisfiú. Andrássy Levente Máté lett a neve. 3780 grammal és 54 cm-rel született. Mindketten egészségesek és jól vannak! Hatalmas, barna haja van, és csodaszép. Kriszti, el sem hiszem, hogy én csináltam! – nevette el magát végül, mire nekem is nevetnem kellett. A könnyeim viszont – valószínű az övéhez hasonlóan – még mindig potyogtak.
- Gratulálok apuci! Mondd meg Katinak, hogy puszilom, és amint tudok, rohanok haza az unokaöcsikémhez!
- Rendben, átadom! Remélem, nem haragszol érte, de Robot is felhívtam még előtted! Gondoltam… szeretné látni a leendő keresztfiát! És ha már te nem lehetsz itt…
- Várj csak! Leendő keresztfiát? – kérdeztem vissza értetlenül. Hiszen erről nem is tudtam!
- Igen! Beszéltünk Katival, és úgy döntöttünk, hogy Robot szeretnénk Levente keresztapjának. Persze csak ha nem gáz!
- Nem, persze! Csak… nem mondta, hogy beszélt veletek! Mindössze meglepett a dolog! Semmi több! De nagyon örülök neki! – mosolyodtam el.
- Azért nem szólt, mert megkértük rá! Neked is meglepetésnek szántuk! Láttuk, mennyire komoly a dolog köztetek, és…
- Máté!!!
- Na jó, igen! Igazad volt! Nagyon szeret téged, és nem egy beképzelt, „ki-ha-ő-nem” sztárocska! – vallott színt a bátyám. Önelégült mosolyra húztam a szám.
- Csak hogy végre rájöttél!
- Ahogy felhívtam Őt, rögtön mondta, hogy még a mai nap folyamán bejön megnézni Katit és Levit! Na de majd még beszélünk húgi… most mennem kell! Amint lehet, gyere haza! Ha csak pár napra is, de gyere! Már mindenkinek nagyon hiányzol! Még nekem is…
- Igyekszem hazakeveredni, amilyen hamar csak lehet! Ti is hiányoztok! Az üzenetem pedig add át Katinak! Ne felejtsd el!
- Meg lesz! Szia!
- Szia! – köszöntem el, és letettem a telefont.

Ahogy letettem a telefont, percekig csak ültem az ágyon, magamhoz szorítva a könyvemet. Úgy éreztem, hogy egyre növekszik bennem a kisbabák iránti vágy, és az a bizonyos anyai ösztön! Elképeltem magam előtt egy szép, világos kis kórházi szobát, majd láttam magamat, amint fekszem az ágyban, és a kezemben tartom a szőke hajú, és kékesszürke szemű kisfiamat, Rob pedig mellettünk ül, és majd’ ki csattan a boldogságtól! Önkéntelenül is újabb könnyek szöktem a szemembe…

***

Levi születésével eszembe jutott a legjobb barátnőm, Szilvi is, akivel az igencsak félresikeredett szilvesztert követően, e-mail-en kívül nem is beszéltem. Ő is az elkövetkezendő hetekben fog szülni, és – ahogy Katiéknak – nekik sem vettem, illetve vettünk ajándékot.

Az ominózus újévi összezörrenésünk után – annak ellenére, hogy haragudtam Robra, Kristenre, saját magamra, és talán az egész világra is – vettem végre a bátorságot, és elszántam magam, hogy elmenjek orvoshoz. Tudtam, hogy szeretem Robertet, így semmi kétségem nem volt afelől, hogy előbb vagy utóbb megbocsátok neki… ám abban is biztos voltam, hogy a gyerek témának még semmiképpen sem jön el az ideje a közeljövőben!

Mint ahogy valamilyen szinten arra számítottam is, azonnal megjelentek rólam cikkek az újságban, miszerint kisbabát várok. Bár nem nőgyógyásznál, és nem is szülészeti klinikán voltam, de az újságírók akkor is mindent jobban tudtak…
Ám amikor egyik szombat délelőtt, azután, hogy mind az irodából hazavitt munkába, mind a tanulásba belefáradtam, és Rob is a szülőhazám vendégszeretetét élvezte, fogtam magam, és bementem Londonba vásárolgatni. Az első – és egyetlen – bolt pedig, ahol megálltam, egy babadolgokkal foglalkozó hatalmas üzlet volt.

Rengeteget tanakodtam, hogy mégis mit kellene vennem, hiszen Robbal előző nap megbeszéltük, hogy ő majd helyben intézkedik a babakocsival kapcsolatban. Mondta, hogy ez legyen egy közös ajándék, de úgy gondoltam, hogy a keresztfiunknak többet kell kapnia!
Így hosszas keresgélés és nézelődés után megláttam a tökéletes ajándékot: egy csodaszép – és természetesen fiúkhoz illő – autósülést. Azonnal meg is vettem, és kisebb-nagyobb nehézségek elrendezését követően megegyeztünk az eladóval, hogy elküldik Magyarországra. Megadtam a címet, majd a számla rendezése után visszamentem nézelődni.
Úgy nagyjából egy teljes órát tölthettem el az üzletben, miután három, babaruhákkal, csörgőkkel, és mindenféle játékkal teli szatyorral indultam el a kocsim felé.

Észre sem vettem, hogy lesifotósok követtek, vagy, hogy bárki is fényképezett volna, csak másnap, Rob édesanyjának, Clare-nek a telefonhívása után találtam szembe magam egy internetes cikkel és egy képpel, amin épp kisétálok az üzletből a három csomag bébi cuccal.
Miután letettük a telefont, és jót mosolyogtam azon, hogy még Clare is hitt a cikkeknek, miszerint állapotos vagyok, én is olvasgatni kezdtem a különféle irományokat.
Szinte mind ugyanarról szólt: két hónappal ezelőtt azért voltam orvosnál, mert akkor derült ki, hogy váradós vagyok. Robnak a velencei hétvégénken mondtam el a jó hírt, ezért olyan boldog, amióta visszajöttünk. De mindez-idáig csak feltételezte mindenki ezeket a dolgokat… most viszont felkerült az i-re a pont, hiszen az, hogy babacuccokat vásároltam, beigazolta a feltételezéseket. Nevetnem kellett!

Pár nappal később azonban érdekesebbnél érdekesebb, és felháborítóbbnál felháborítóbb cikkek kezdték ellepni a világhálót. Több internetes magazin ugyanis azt állította, hogy az elmúlt hónapokban ugyan nem igazán látszott, de egy, a vásárlásom alkalmával készült fotó szerint már igencsak gömbölyödik a pocakom.
Alap esetben ennek abszolút nem kellett volna meghatnia, hiszen tudom, hogy nem vagyok terhes, és azt is tudom, hogy nem híztam el… csak felszedtem pár kilót az antibébi miatt. De egyáltalán nem természetellenesen! Vagy csak magamat akarom ezzel nyugtatgatni??!!

Azonnal felpattantam az ágyról, és odasiettem a fürdőszobatükör elé. Felhúztam a pólóm, és jobbra-balra fordultam előtte, közben erősen a hasamat nézegettem.
- Tényleg meghíztam! – keseredtem el abban a pillanatban.
Nem tudom, mi ütött belém, de éreztem, hogy a szépen lassan homályosodni kezd előttem a világ, és a közérzetem is kezdett olyanná válni, mint akivel éppen most közöltek egy nagyon szomorú és hihetetlen dolgot.

Soha az életben nem tettem ilyet, de most beszaladtam a szobába, felkaptam a telefonom, és ahelyett, hogy a névjegyzékből kiböngésztem volna Rob nevét, villámgyorsan bepötyögtem a számát, és úgy hívtam.
Nem vette fel…
- A francba Rob!! – vágtam le a telefont az ágyra idegesen és kétségbeesetten. Leültem, és még mindig elő-előtűnő könnyekkel néztem rá újra a monitoron elterülő képre. Előnytelen volt, hiszen abból a pozícióból, ahonnan fotóztak, úgy tűnt, mintha kidudorodna a hasam. Teljesen kiborított a cikk, pedig egyrészt tudtam, hogy állandóan kamuznak valamit az újságok, csak hogy növeljék a példányszámot, másrészt még a legjobb alakú hírességbe is folyton belekötnek. Harmadrészt pedig egyszerűen tisztában voltam azzal, hogy nincs rossz alakom, mégis túlságosan is felzaklattak az olvasottak!

Rob késő este hívott vissza, mikor már szundikáltam.
- Szia kicsim! Mi a baj? Miért hívtál? Nagyon feszített a munkatempó, ezért nem tudtam felvenni!
- Szia! Persze, tudom. Csak kérdezni akartam valamit…
- Mit szívem?
- De annyira hülyeség…
- Nem baj! Csak kérdezz bátran!
- Szerinted… - kezdtem bele, de megakadtam. Végül vettem egy mélyebb levegőt, és újrakezdtem: - Szerinted én kövér vagyok? – kérdeztem meg, de mire kimondtam az utolsó szót is, már rég megbántam, és elszégyelltem magam.
- Micsoda?? Hogy kövér??? Honnan szedted ezt a butaságot? – nevetett Rob.
- Ez egyáltalán nem nevetséges! – róttam meg Őt, bár az én szám is mosolyra húzódott. Szánalmas vagyok!
- Ne haragudj rám kicsim, de az! Hogy lennél kövér?! Tökéletes alakod van, de hisz ezt te is nagyon jól tudod! Megint irkált valami baromságot valamelyik újság?!
- Áh, nem is érdekes! Igazad van! Nem is tudom, miért foglalkoztam vele…
- Csodálkozom, hogy a temérdek megcsalós és ilyesfajta, mostanában megjelenő cikkek egyáltalán nem borzasztottak el, csak ez az egy! Van ennek valami oka?
- Nem édes! Abszolút semmi, csak… jaj, tudod, hogy mi nők, eléggé érzékenyek vagyunk az alakunkra! De tényleg semmi más! Ne haragudj, hogy ilyen bolond dolog miatt zavartalak!
- Kriszta, édesem! Tudod, hogy te bármikor, bármivel zavarhatsz! Imádlak!
- Én is téged! De mesélj, milyen Budapest? És hogy tetszenek a magyar lányok?? – mosolyodtam el.
- Háááát… a város nagyon tetszik, bár amennyit láttam belőle! A lányok viszont… nem is tudom, miért szerettem bele őrülten egybe! – nevetett.
- Őszintén?? Én sem! – nevettem én is.

A továbbiakban beszélgettünk még egy kicsit a városról, a forgatásról, és minden egyébről, majd azután, hogy elköszöntünk, felkeltem az ágyból, és elővettem egy pólóját, amit még a legutóbbi itt alvásából hagyott nálam.
Miután visszabújtam vele az ágyba, szorosan magamhoz szorítottam a felsőt, és mélyen magamba szívva az illatát, lehunytam a szemem, és Robra gondolva, szépen lassan elaludtam!

***
BAFTA díjátadó
1. Kriszti
2. Rob
3. Kristen

Remember Me londoni premier
1. Kriszti
2. Emilie és Rob

Andrássy Levente Máté