Rob szemszöge - III. rész

Sziasztok!

Íme a 3. - és egyben utolsó - Rob szemszöges rész!
Ezek után már minden visszatér a normál - vagyis Kriszti szemszögében írandó - kerékvágásba!

A következő fejezet LEGKÉSŐBB jövőhét vasárnapra várható!

Jó olvasást!
Üdv,
Sabyna

***

Másnap reggel kopogtatásra riadtam fel. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy úgy éreztem magam, mint akinek közvetlenül az agyát ütögetik egy kalapáccsal. Meg sem próbáltam felülni az ágyban, így inkább erősen a homlokomra tapasztottam a tenyereimet, és kiszóltam:
- Gyere!

Anyu lépett be az ajtón, a még itthon lakós korszakomból már igencsak ismerős „kellékekkel” a kezében: egy pohár víz, és 2 szem aszpirin.
- Jó reggel kisfiam!
- Jó reggelt! – köszöntöttem én is őt, majd nagy nehezen félig ülő helyzetbe tápászkodtam. Elvettem a kezéből a vizet és a gyógyszereket, majd – mintha másodperceken múlna, hogy használ-e vagy sem – gyorsan bevettem őket.
- Azt hiszem, nem mondtam még elégszer, hogy mennyire imádlak! Életmentő vagy! – tettem hozzá végül, és visszaadtam a kezébe az üres poharat, majd köszönetképpen adtam neki egy puszit.
- Most pedig mesélj! Miért ittad le magad a sárga földnél is lejjebb, és legfőképpen… mi volt az Krisztával? Miért rohant el éjnek évadján a cuccaival együtt??!! – tért rá anyu rögtön a lényegre.

Anyával mindig is nagyon bizalmas volt a kapcsolatom – talán mert az egyetlen, kicsike fia vagyok –, így még 23 évesen sem éreztem kellemetlennek, ha előtte az érzéseimről vagy a hülyeségeimről kellett beszélnem. Természetesen ő sem az a „minden apró dologba beleütöm az orrom” típus, de azért ami zavarja, vagy foglalkoztatja, arra rákérdez! És mivel most az eddigi legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb kapcsolatomról volt szó, tudtam, hogy ez a perc is bekövetkezik hamarosan… Hát íme!

Így elmondtam anyunak mindent – bár amit nekem is elmondott Kriszta – tövéről hegyére, majd fogalmam nincs miért, de azt vártam, hogy ahogy az eddigi esetek jó részében, most is elmondja, mit kell tennem! Ám amikor a legeslegvégére értem a történetnek, anyu csak nézett rám.
- Anya, kérlek! Tudom, hogy ezt nekem kell megoldanom, de… segíts! Nem akarom elveszíteni Krisztát! Viszont amilyen idióta vagyok, tuti elrontanék valamit, és soha többé nem beszélne velem! Mondd meg, mit csináljak!
- Figyelj kisfiam! Tudod, hogy szeretlek, ez nem is kétséges, de… ebben az esetben nem tudok csak és kizárólag melléd állni. Fogalmam sincs, hogy miért, de Krisztinát már akkor megszerettem, amikor először meséltél róla, és mutattad őt képen! Ő minden porcikájával az a lány, akit elképzeltem neked! Okos, ambiciózus, gyönyörű, és ráadásképpen még nem is színésznő. És mivel nő, megértem a helyzetét!
Viszont hogy a tárgyra térjek… Krisztina igazából nem azért a csókért haragszik rád, hanem amiért nem mondtad el neki, hogy mi történt. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem is tudja meg, és eljátszod az „amit nem tudunk, az nem fáj” effektust, de – bármilyen közhelynek is tűnik – egy kapcsolat alapja a bizalom!
Emlékszem, amikor itt tomboltál, mert Phil megcsókolta őt. Kitől tudtam meg ezt? Krisztinától. Aztán azért voltál kiakadva, mert visszautazott Magyarországra, és ott van neki az a pincér barátja, akinek tetszik. Mikor megtudtad – nem mellesleg szintén a barátnődtől –, hogy mi történt köztük, újra csak kiakadtál! De túltetted magad rajta, hiszen nem titkolta el. Ha nehezen is, és ha neked nagyon rossz érzés is volt, de elmondta!
Aztán mikor megláttad a képet az újságban a főnökéről és róla, szintén teljesen el voltál szállva, de tudtad, hogy úgyis el fogja mondani! El is mondta, bár akkor te már tudtad! Látszatképpen nem gurultál be, de egyébként úgy viselkedtél, mintha egy zombival beszéltem volna! Ennek alapján, remélem már látod Krisztina dühösségének és csalódottságának igazi okát! Egészen biztos vagyok benne, hogy felmerült benne az a kérdés, ami ilyenkor mindenkiben: ha ezt elhallgattad, akkor mi más lehet még, amit nem mondtál el?! Vagy amit a közeljövőben elhallgatsz, vagy el akarsz hallgatni majd?!
Ugyanakkor úgy érzem, hogy meg fog neked bocsátani, hiszen nagyon szeret, de… idő kell neki! El sem tudod képzelni, milyen szemekkel ment el innen… hjaj!
- Nagyon szomorú volt?? – kérdeztem vissza reflexszerűen, bár a válasszal teljes mértékben tisztában voltam. Ezért levettem anyuról a tekintetem, és inkább a takarómat birizgáló kezemet kezdtem nézni. Komolyan… mint egy 5 éves!
- A szomorúság eltörpült a csalódottsága és a fájdalma mellett. Liz-t és Vic-et soha nem láttam ilyennek!
- Értem! – mondtam, és újra evezni kezdtem az önsajnálatom végeláthatatlan tengerén.
- Na de, most pihenj! Múljon el a fejfájásod, és majd utána kitalálod, hogyan hozz mindent helyre! De azt jól jegyezd meg fiam, az idő – és most a ti esetetekben a szabad tér is – sok mindent megold! – mondta anyu egy bíztató mosoly kíséretében, majd felállt, és még mielőtt megköszönhettem volna neki mindent, már csukta is az ajtót.

*

A hétvégén amellett, hogy éjjel-nappal Krisztán járt az eszem, Kristennel is foglalkoznom kellett! Annak ellenére, hogy mindez miatta történt…
De még mielőtt Kristen ide jött volna, elterveztem, hogy elnézünk a Wight-szigetre, hiszen a forgatás alatt annyit meséltem neki arról a nyugodt, csendes kis helyről. Azt tudtam, hogy Krisztát nem fogom tudni rávenni, hogy velünk jöjjön, ellenben megszerveztem, hogy Tom, Marcus, és Bobby – illetve a barátnőik, haverjaik – csatlakozzanak…
Egyedül csak az eshetőleges problémákkal nem számoltam!

Elsőként, ahogy szombat reggel találkoztam Kristennel, nem adtam ki a dühömet, inkább magamba fordulva, alig-alig szólogattam hozzá. Azonban amikor ő úgy téve, mintha semmi sem történt volna, sétálgatott és nevetgélt nekem, kitört belőlem minden!
Minden bizonnyal megőrültem, de az eddig a nyilvánosság előtt többé-kevésbé jól palástolt magánéletemet egy pillanat alatt sutba vágtam. Elkaptam a mellettem haladó Kristen karját, és ahogy magam elé fordítottam, lekaptam a napszemüvegem, és egyenesen a szemébe néztem:
- Őszintén… hallod magadat Kristen??!! Érzed egyáltalán a súlyát annak, hogy mit csináltál?! Tönkretetted a kapcsolatomat! Azzal, hogy Mike-kal megromlott a viszonyod, nem kellene mindenkit tönkretenned magad körül! Oké???! – fakadtam ki. Kristen csak állt előttem, és nézett rám. Most először láttam rajta azt, hogy ha eddig nem is, de azzal az egy mondattal nagyon beletapostam a lelki világába. Mike az egyetlen téma, ami az elmúlt időszakban tabu volt köztünk! Most pedig ezzel támadtam vissza… Meg is bántam rögtön a kimondott szavaimat, de elnézést már csak azért sem kértem!
- Hát Rob… b*zd meg! Tudtam, hogy alkalmanként egy bunkó f*sz vagy, de hogy ennyire! Ezt azért végképp nem gondoltam volna! – vágott vissza, majd lenézett a földre, keservesen elnevette magát, majd hátat fordított, és rágyújtott egy cigire.
Borzalmasan kiborította, amit mondtam, így az aznapi sétánknak vége is szakadt. De mivel nem volt már se erőnk, se kedvünk hazamenni, szobákat vettünk ki egy hotelben.

Másnap újra elmentünk körülnézni, de Kristen és én 5 méternél közelebb soha nem volunk egymáshoz. Délután pedig – az igazi angol időjáráshoz méltóan – szakadni kezdett az eső, így visszamentünk Londonba.
A hazafele úton mindenki nagyon el volt gondolkodva… természetesen én sem tettem mást! Így ugrott be az ötlet, hogy ha többé nem is áll velem szóba Kriszta, de akkor is meg kell beszélnem vele a történteket! Ezért hétfőn elmegyek a munkahelyére, és elhívom ebédelni!

Ahogy hazaértünk anyuékhoz, Kristen megköszönte a vendégszeretetüket a szüleimnek, majd közölte, hogy kimegy a reptérre, mert a legközelebbi járattal szeretne hazamenni. Anyu és apu látták rajtam, hogy enyhén szólva sem vagyok a legjobb kedvemben – anyu pedig bizonyára azt is sejtette, hogy Krisztával kapcsolatban volt egy kellemetlen beszélgetésem Kristennel –, így a szokásos marasztaló formalitásokat követően apu felajánlotta Kristennek, hogy kiviszi őt a reptérre.
- Szia! Jó utat, és vigyázz magadra! – köszöntem el Kristentől, aztán holt fáradtan felbicegtem a lépcsőn, gyorsan lezuhanyoztam, majd bedőltem az ágyba.
Aludni még nem tudtam, mert folyamatosan a másnapi Krisztivel való találkozásomon kattogott az agyam. Az összes lehetséges változat – a pofontól a szerelmes csókig – lejátszódott bennem, de bármennyire is szerettem volna újra egy jó forgatókönyvben megírt, romantikus szituációban találni magam, a józan eszem tisztában volt vele, hogy nem fog ez ilyen könnyen menni! Küzdenem kell, hogy újra megbízzon bennem!

*

Hétfő reggel anélkül pattant ki a szemem, hogy bárki vagy bármi felkeltett volna. Azonnal kikeltem az ágyból, felkaptam magamra valamit, és lementem a konyhába. A ház teljesen üres volt, így rögtön eszembe jutott, hogy ha nem történik az, ami történt, most Krisztával együtt, kettesben élvezhettük volna a helyzetet.

Minden egyes óra keserves kínszenvedés volt. Két percenként néztem az órára, hogy végre mikor indulhatok el. Végül olyannyira türelmetlen voltam már, hogy hívtam egy taxit, majd felkaptam a tárcám, a telefonom, a sapkám, végül a napszemüvegem, és kimentem a ház elé.

A taxi szerencsére hamar megérkezett, így gyorsan bepattantam, és Londonba vitettem magam.
Fogalmam sem volt, hogy a következő közel másfél órában mit fogok magammal kezdeni, minden esetre semmiképpen sem akartam – és nem is tudtam volna már – otthon maradni és tétlenül ülni a fenekemen.
Így inkább sétálgattam az utcán, egy-két szemfülesebb rajongómnak osztottam autógramot, illetve csináltam velük közös fotókat, majd tovább sétálgattam. Bementem egy-két érdekesebbnek tűnő boltba, és ott próbáltam elütni az időt.

Végül csak elérkezett a dél, így reményekkel, és izgatottsággal telve odamentem Kriszta cége elé, és várni kezdtem.
Már negyed 1 is elmúlt, amikor kezdett bennem elhatalmasodni a kétségbeesés, hogy talán kivett pár napot, így ma nem is dolgozik. Ezáltal eldöntöttem magamban, hogy ha fél 1-ig nem jön ki, akkor bemegyek, és megkérdezem, hogy merre találom! Elég szánalmas, tudom…

Ekkor annak ellenére, hogy mindennél jobban vártam Krisztát, nagy meglepetés ért!
Arra számítottam, hogy rosszkedvűen, ha lehet ilyet mondani, már szinte szürkén fog kijönni az épületből… ezzel szemben a főnöke oldalán, harsányan nevetve, és gyönyörűbben, mint valaha, sétált ki az üvegajtón.

Ahogy meglátott, teljeen elsápadt, és kibukott belőle a kérdés – ami abban a pillanatban az én gondolataimban is megfordult:
- Te mit keresel itt?
- Hozzád jöttem Kriszta! Beszélnünk kell! – válaszoltam, de közel sem olyan határozottan, mint ahogy azt az előzetes elképzeléseim alapján tettem volna.
- Tudom, hogy beszélnünk kell, de még nem megy! Még túlságosan fel vannak kavarodva bennem az érzéseim! Kicsit hagynom kell őket lecsillapodni…
- Értem!
Ahogy Joshra pillantottam, egyszerűen elkapott a féltékenység és az a bizonyos „gyilkos ösztön”. Pedig már megmondta Kriszta, hogy nincs köztük semmi, mégis… talán azért jött ki most rajtam ez, mert per pillanat ő állt ott, ahol nekem kellene!

- Eljönnél velem ebédelni? – kaptam rá a tekintetem, így akarva-akaratlanul is összenéztünk. Láttam, hogy amint a pillantása találkozott az enyémmel, benne is megmozdult valami… de aztán a mellette álló, teljesen értetlenül jobbra-balra tekingető főnökére nézett.
- Josh, nem baj, ha… - kezdett volna bele a kérdésébe, de Josh közbevágott.
- Nem, persze! Menj csak! Jó étvágyat! – mondta Josh, majd nem kis meglepetésemre odasétált hozzám, és kezet nyújtott. Lekezeltünk, majd elsétált, otthagyva minket kettesben.

Éreztem – és Krisztán is látszott –, hogy nagyon zavarban vagyunk. Újra „első randis” szituációban találtam magam!
- Akkor hát… menjünk! – szólalt meg Kriszta, és közelebb lépett egy picit, majd egymás mellett indultunk el.

Útközben beszélgettünk… érdekes és meglepő módon, a munkáról. Én az irodáról, ő a forgatásról kérdezett. Alap helyzetben szinte soha nem beszéltünk munkáról! Mindig volt ennél jobb témánk is!

Az általam egyik legkedveltebb étterembe vittem Őt. Míg Ő csodálkozott a hely szépségén, én kértem asztalt. Ám amikor befele indultunk volna, megfogta a kezem. Hihetetlenül jó érzés volt!
Lehet, hogy furcsán hagzik, de szinte már ki voltam éhezve az érintésére. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, vagy a dereka köré fonva az enyémet, szorosan magamhoz húztam volna Őt. Ám annak ellenére, hogy elviselhetetlenül hiányzott, nem akartam elrontani semmit egy „hirtelen” tettel. Inkább vártam, hogy elmondja, miért állított meg.

- Hmm… nem lesz ez egy kicsit túlságosan drága egy ebédhez? – kérdezte, majd mikor már saját magának is feltűnt a kicsit abszurd kérdés, irtó édesen elpirult. Én csak elmosolyodtam, és viccelődva válaszoltam:
- Azt hiszem, ettől még nem fogok csődbe menni… - miután ezt kimondtam, egyszerűen nem bírtam magammal, és gyengéden megfogtam a kezét.
Mikor láttam, hogy megriad a tettemtől, és lenéz a földre, már tudtam, hogy túl messzire mentem! Szinte már fizikailag is fájt, amikor kihúzta a kezét az enyémből, és beséltált az asztalunkhoz.

Az ebédet követően olyan gyorsan elsuhant, mint egy álom. Mindennél jobban akartam ezt a találkozást, de most úgy érzem, hogy talán jobb lett volna, ha várok még vele egy kicsit. Haragudtam, féltékeny voltam, mikor megláttam Joshsal! Mikor a főnök lelépett, és kettesben maradtam vele, boldogság töltött el! Mikor megéritett, egyszerűen a mennyekben éreztem magam! Most pedig, mikor látom, amint kiséltál az étteremből anélkül, hogy hátranézne… a pokol legmélyebb bugyrában találom magam!
Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, az, hogy nem ez volt az utolsó közös ebédünk!

*

Így is lett! Az elkövetkezendő hónapban – a Bel Ami forgatásának kezdetéig – minden áldott nap együtt ebédeltünk, sőt… ha időnk úgy engedte, még hétvégén is találkoztunk.
Viszont bármennyire meg akartam beszélni a Kristenes ügyet Krisztával, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Élvezem minden egyes együtt töltött percünket, és egyáltalán azt, hogy a közelemben van. Sokszor nevetünk, sétálgatunk, és beszélgetünk anélkül, hogy bármelyikőnknek is eszébe jutnának a történtek.

Ám az egyik, teljesen átlagos, baráti mozizásunk után úgy éreztem, hogy már végképp nem húzhatjuk-halaszthatjuk a beszélgetést:
- Kriszta! Szerintem valamiről beszélnünk kellene! – mondtam, de még mindig nem voltam biztos magamban, így továbbra is lehajtott fejjel, és zsebre tett kézzel sétáltam mellette.
- Tudom! – mondta halkan és bizonytalanul.
A következő pillanatban megálltam, ő is megállt, majd szembe álltam vele, és a szemébe néztem.
- Tisztában vagyok vele, hogy csalódtál bennem, és hogy időre van szükséged, hogy újra a bizalmadba fogadj! De nem menekülhetünk örökké a tények elől… Azt pedig előtte mindenképpen hallanod kell Kriszta, hogy…
- De én nem akarom hallani vagy tudni a részleteket Rob! Sajnálom… ne haragudj! Kezdem megemészteni a dolgokat, és kezdenek bennem az elmúlt napok eseményei végre lenyugodni. Kérlek, ne bolygasd fel őket újra! – szakított félbe, de a szeméből nem tudtam kiolasni, hogy mit is gondol vagy érez valójában, mert nem nézett rám.
- Akkor is tudnod kell, hogy… szeretlek! – mondtam, a végére – vagyis a lényegre viszont – elhalkult a hangom. Először azt hittem, meg sem hallotta a vallomásom lényegét, mert nem reagált semmit, de aztán megkaptam a „választ”.
- Most mennem kell! Jó éjszakát! – majd meg sem várva a rekaciómat, megfordult, és elindult.

Az agyam abban a pillanatban megtette az általa ítélt leghelyesebb döntést, vagyis utána léptem, és elkaptam a kezét. Gyengéden összefonódtak az ujjaink, majd a számat lassan, megfontoltan a szájára tapasztottam.
Ahogy ajkaink összeértek, újra a mennyekbe éreztem magam. Először féltem, hogy tiltakozni fog, de nem…
Éreztem, hogy elengedi magát, és azt is, hogy a mérhetetlen dac és csalódottság ellenére neki is hiányoztam már! Gyengéden a dereka mögé csúsztattam a kezem, és még közelebb húztam magamhoz, hogy minden egyes rezdülését érezzem! Érzékien, szerelmesen csókolóztunk, és éreztem, hogy egyre csak többet és többet akarok belőle.
Ő az egyik kezével a nyakamat fogta át, a másikkal a hajamba túrt, ajkai pedig egyre követelőzőbbek lettek. Erre én csak egy aprócska, de annál boldogabb mosollyal reagáltam, majd a másik kezemet is a dereka köré csavartam.

Úgy éreztem, hogy végre megoldódott köztünk minden, és onnan folytatunk mindent, ahol abbahagytuk, illetve szüneteltettük, de… hirtelen a nyakamról a mellkasomra csúsztatta a kezeit, és a határozottnál is határozottabban eltolt magától.

- Nem Rob! – mondta, szintén határozottan, és ahogy eltávolodott tőlem, ingatni kezdte a fejét.
- Igazad van! Sajnálom… - mondtam, a megnyugtatására. Én viszont az előbb történtekből egy tized másodpercet sem bántam meg, de nem akartam mégjobban szítani a feszültséget azzal, hogy ezt hangosan is kimondom!
- Ez nagyon nagy hiba volt! - próbálta meggyőzni magát újra, de láttam, hogy igazából ő sem bánt meg semmit. Ám amikor megfordult, és el akart menni, megijedtem! Nem akartam, hogy így menjen el!
- Ne menj el, kérlek! – utána léptem, és megfogtam a karját – újra.
- Ez nekem túl gyors! Egyszerűen nem megy! Akárhányszor találkozunk, és hozzám érsz, eszembe jut Kristen, és…
- Tudom, hogy nem mondtam el a történteket, amikor kellett volna, de azért a csókért ne hibáztass! Hülye voltam… részeg voltam! És féltékeny is! Tudom, hogy időbe telik, amíg újra megbízol bennem, de… - kezdtem el mondani nyugodtan, de igazság szerint az elmúlt időszakban már meguntam az állandó magyarázkodást, és bocsánatkérést, így akarva-akaratlanul is elnevettem magam, és úgy folytattam: - A fenébe is Kriszta! Hiba volt… de az emberek hibáznak! Te is hibáztál! Ráadásul nem is egyszer… mégsem csináltam belőle nagy ügyet! Pedig megtehettem volna!
- Most komolyan Eriket és Josh-t hozod fel ellenem? – kérdezett vissza szinte azonnal, és a hangjában hallottam, hogy érzékeny pontra tapintottam. Pedig nem akartam, csak… egyszerűen kihozta belőlem!

Tudom, hogy ez most nagyképűen fog hangzani, de nem vagyok – legalábbis eddig nem voltam – hozzászokva ahhoz, hogy bárki is ellenkezzen velem! Makacs ember vagyok, és általában megszerzem magamnak, amit akarok! Ezzel nem azt mondom, hogy Kriszta csak azért kellett, mert szép, vagy mert hogy legyen valaki, mert ez nem igaz! Szeretem őt, nagyon! De egyre nehezebben tudom elvilseni ezt a határtalan makacsságát és büszkeségét! Ezzel a viselkedésével kihozza belőlem a rosszabbik felemet!

- Miért? Nem tehetem meg?? Talán nem történt meg az, ami??? – feszegettem tovább a témát.
- De megtörtént! Csak van két nagyon fontos momentum, amit elfelejtettél hozzágondolni… Egyrészt én mindent elmondtam neked! Ha nem is rögtön utána rohantam a telefonhoz, de nem vártam vele közel 2 hónapot! Másrészt pedig teljesen más, ha engem csókolnak meg, mintha én mászok rá valakire! Pusztán ennyi a különbség… - fakadt ki teljesen, majd fogta magát, és elrohant.

Ez volt az igazi kegyelemdöfése… Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam – nem akartam – elfogadni!
Miközben távolodott, láttam, hogy törölgeti a szemét, de egyszerűen le voltam fagyva, és nem tudtam utána menni. Talán jobb is így… akkor csak még jobban elvetettem volna a sulykot!

Ahogy Kriszta eltűnt a látókörömből, én is elindultam, és gyorsan el is döntöttem, hogy újra beülök a Groucho-ba, és addig iszok, amíg az agyam teljesen meg nem szűnik működni! De aztán eszembe jutottak a borzalmas reggelek, és inkább úgy döntöttem, hazamegyek, és apuval iszok egy-két sört. Az talán nem árt meg annyira…

Ahogy sétáltam hazafelé, nézegettem a kirakatokat, és épp egy utazási iroda mellett sétáltam el, ahova hatalmas betűkkel ez volt kimatricázva: „Töltse párjával a Valentin-napot Velencében!”. Ekkor jutott eszembe, hogy Kriszta még az első közös vacsoránk alkalmával említette, hogy az egyik kedvenc városa Velence, és egyszer szeretne elmenni a Velencei Karneválra.
Már nagyon megbántam, hogy úgy beszéltem Vele, ahogy, de nem tudtam, hogy mégis hogy kérhetnék, a szokásosnál eltérő, sablonszövegen kívül, bocsánatot…
A Sors azonban – ha van ilyen – segített!

Előkaptam a telefonom, és pár elrontott mondatot, és teljesen értelmetlen bocsánatkérő szöveget követően végre sikerült egy normális – és értelmes – üzenetet írnom:
„Szia kicsim!
Tudom, sok már belőle, de ne haragudj az előbbi kirohanásom miatt! Nem is tudom, miért mondtam azt, amit! Teljesen idióta voltam! Szeretném, ha végre rendbe jönnének a dolgaink, éppen ezért mit szólnál, ha egy karneváli hétvége keretében, Velencében megbeszélnénk mindent? Ha akarod, csak barátokként! De azt tudnod kell, hogy SZERETLEK!
Rob”

Miután elküldtem az üzenetet Krisztának, eszembe jutott, hogy a szervezés egyedül soha nem fog sikerülni! Ezért kikerestem a megmentőm számát, és már hívtam is. Két csörgés után fel is vette:
- Szia Rob! Mondd csak!
- Szia Stephanie! Ne haragudj, hogy zavarlak, de egy kis segítségre lenne szükségem…