57. fejezet - Élmények

Rengeteget törtem a fejem, hogy Szilviéknek milyen ajándékot kellene venni, de hiába próbálkoztam, semmi igazán praktikus és érdekes nem jutott eszembe. Csak az ilyenkor, mindenki által vásárolt, már szinte sablonnak számító meglepetések.
Amíg tudtam, hogy Katiék már nagyon is készültek a babára, így a szobát is berendezték, és nekik már szinte mindenük megvolt, addig Szilviékről nem tudtam, hogy meddig jutottak.

Angitól és Nellitől puhatolóztam, akik mondták, hogy igazából nagyon nem készültek fel a babázásra, így Szilvi a babára, Zoli pedig Szilvire vigyáz ahelyett, hogy a közeljövőt terveznék.
Ez persze valamilyen szinten elkeserítő, de nekem pont kapóra jött. Így végül a választásom egy babakocsira, egy pelenkázóra, és egy kiságyra esett! Remélem tetszeni fog nekik! – mondtam magamban.

Már sokkal elővigyázatosabb voltam a paparazzik terén, így inkább neten rendeltem meg a bolttól a termékeket. Mivel fogalmam nem volt róla, hogy kisfiút vagy kislányt tisztelhetünk-e majd a kicsi csöppségben, így fehér-halványsárga szín-összeállítású babakellékeket vásároltam.
Aztán telefonon újra lefixáltam a Magyarországra való szállítást, majd pedig leültem az ágyra, hátradőltem, és elképzeltem magam előtt, amikor megkapják az ajándékokat. Azonnal elmosolyodtam…

*

Egy héttel később, vagyis pontosan Szilvi 23. születésnapján hívott fel Zoli, hogy megszületett a kis Erdei Benjámin. Szilvi és a pici is jól vannak, és már mindketten alig várják, hogy meglátogassam, illetve meglátogassuk őket! Újra elszorult a szívem, amiért pont most kell Angliában lennem!
Nyeltem egyet alig észrevehetően, és miközben egy könnycsepp buggyant kis a szemem sarkából, megígértem Zolinak, hogy amint lehet, sietek haza.
Végül elköszönt gyorsan, hogy újra szemügyre vehesse az újszülött kis büszkeségét, de előtte megígértettem vele, hogy átadja az üdvözletemet Szilvinek!

***

Közel egy hónap telt el újra, miközben szinte megállás nélkül dolgoztam. Tudtam, hogy nyáron több lesz a munka, hiszen Lisa és Josh is felkészítettek erre, de azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy az irodán kívül az esetek 80%-ban még otthon is dolgoznom kell majd.

Rob felejthetetlen élményekkel tért haza Budapestről, nem beszélve arról, hogy olyan állapotban, mint aki nyaralni ment, nem is dolgozni!
Ám nem sokáig maradhatott Angliában, mert tovább kellett utaznia Vancouverbe, ugyanis a Summit kitalálta, hogy forgassanak újra néhány jelenetet az Eclipse-hez.
Se ő, se a többiek nem tudtak mit tenni, ezért csak nyeltek egyet… viszont április végén Rob azért visszarepült a „kis” szigetországba… nem beszélve arról, hogy egyenesen hozzám jött!

- El sem tudod képzelni kicsim! A tér kellős közepén forgattunk, körülöttünk vagy kétszáz rajongó, és semmi mást nem hallottam, csak hogy egymást csitítgatják! Ez annyira… annyira elképesztő volt! Nem volt sikítás, nem volt ájulás közeli állapotban senki sem. Mindenki maximálisan tiszteletben tartotta, hogy dolgozom! Ott álltak szegények napokig esőben, szélben, hidegben, és mikor megjelentem, mindenki normális hangerővel köszönt, megkérdezte, hogy vagyok… én viszont nem tehettem semmit! Állandóan rohantam, és egy gyors köszönésen, vagy jó éjszakát kívánáson kívül nem tehettem semmit! De azért a magyar nyelvlecke kapóra jött! – mesélte Rob a budapesti élményit, szinte megállás nélkül.
- Ugye mondtam édes, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a többi ország?! Kicsit másabb a felfogásunk, és… valószínűleg a rajongóid ezzel akarták jelezni neked, hogy tiszteletben tartanak téged, és számukra nem csak Edward Cullen, a vámpírsrác vagy! – válaszoltam neki, de közben egy aktát is olvasgattam. Milyen jó, hogy a nőknek megoszlik a figyelmük…
- Látom, hogy a munkáról is teljesen más a felfogásotok! Gyere kicsim, feküdj le pihenni! Egész nap dolgozol! Ez nem mehet így tovább! – állt mögém, és elkezdte masszírozni a nyakamat és a vállamat.
- Oh, ez nagyon jó! Ne hagyd abba! – döntöttem előre a fejem, és élveztem, ahogy a hosszú, gyakorlott ujjai kimasszírozzák az aprócska gombócokat a vállamból.
A következő pillanatban azonban, mikor már az ajkai is beszálltak a kényeztetésbe, a fejem búbjától a kislábujjam végéig, az egész testem beleborzongott.
- Ez most nem fog menni édes! Holnapra át kell futnom ezeket az anyagokat, és már így is jócskán lemaradtam velük! – mondtam, de közben a tudatalattim sikított.
- De hát én… csak masszírozlak! Nem is csinálok… semmi mást! – védekezett egy-egy, hol a nyakamra, hol pedig a vállamra adott, mosolygós puszi közben.
Körülbelül egy percig még el tudtam viselni egy árva szó vagy mozdulat nélkül az igencsak izgató kis akcióját, ám egyre csak nőtt bennem a vágy, és ez által a pulzusom is minimum a háromszorosára emelkedett. Lehunytam a szemeim, és próbáltam ellenállni a kísértésnek, de Rob nagyon is jól tudta, hogy nem bírom sokáig!

Egy hirtelen elhatározással szembe fordultam vele a forgós széken ülve, és elkapva a már eléggé lestrapált szürke pólóját, lehúztam magamhoz, és erőszakosan csókoltam meg.
Nem kellett sokáig várnom, hogy reagáljon a tettemre, hiszen szinte azonnal a derekamra csúsztatta a kezét, felállított, majd erősen magához húzott.
- Utálom, mikor ilyen könnyen bármit el tudsz érni nálam! – duruzsoltam, miközben az ágy felé toltam őt.
- Én meg imádom, mikor mérges vagy! – mosolyodott el, mikor már az ágyon feküdt, közvetlenül alattam.
Erre a kijelentésére – vagy talán inkább a kissé kiszolgáltatott helyzetére nézve – én is elmosolyogtam magam, majd újra megcsókoltam, de most már az erőszakos helyett inkább szenvedélyesen, és tüzesen.

- Eljössz velem az MTV Movie Awards-ra? – törte meg a csendet hirtelen, amikor már pihengetve egymás karjaiban feküdtünk.
- Hát… nem tudom, hogy ez most mennyire fog beleférni szívem! Látod, mennyit dolgozom, és még haza is kellene mennem megnézni Levit, és Benit! Hiányoznak az otthoniak!
- És mi ezzel a probléma, kicsim? A díjátadó június 6-án lesz. Még van több mint egy hónapod hazautazni!
- Az mind szép és jó, de nem hagyhatom itt az irodát csak úgy. Most számítanak rám a legjobban! – emeltem fel a fejem a mellkasáról, és a szemébe néztem.
- Nem értem kicsim, hogy miért hajtod magad ennyire! Nem is kellene dolgoznod… - fésült hátra egy, az izzadtságtól az arcomhoz tapadt tincset.
- De tudod, hogy szeretem ezt csinálni! Nem hiába választottam ezt a pályát!
- És amikor majd gyerekünk lesz, akkor is a munkád lesz az első?? Mert nekem nem!
- Természetesen a baba lesz az első! De hogy jön ez most ide? Nem vagyok terhes! – lepődtem meg, hogy megint a gyerektémánál lyukadtunk ki.
- Csak érdekelt! Lehet, hogy te nem veszed észre, de a munkád miatt mostanában mindent és mindenkit elhanyagolsz! Nem magamat akarom sajnáltatni, mert én épp annyira vétkes vagyok a dologban, mint te, de… mikor beszéltél utoljára a családoddal? Vagy Ash-sel, Nikki-vel, Jennie-vel? És nehogy azt mond, hogy pár napja, mert Angit és Nellit csak az ajándékok miatt hívtad fel, Zolit és a bátyádat pedig nem is te hívtad!
- Mondtam már, hogy utálom, ha ilyen vagy?! – vágtam vissza, de most egyáltalán nem jókedvemben… majd legördültem róla, és belebújtam a pizsamámba.

*

Ebből a kis nézeteltérésből kifolyólag pár napig alig-alig beszéltem Robbal – bár magam sem tudom, miért! Csak az igazat mondta… ami talán túlságosan is fájt, és szívbemarkolóan igaz volt ahhoz, hogy reálisan tudjam kezelni!
Mint mindig, most is a munkába temetkeztem, amikor pedig már úgy éreztem, hogy itt az ideje a pihenésnek, akkor főztem, vagy sütöttem! Ezt pedig Rob egyértelműen nem bánta, hiszen jóformán egész nap csak evett, vagy nassolt…

Végül már olyannyira megutáltam magam amiatt, hogy a semmiért duzzogok, hogy jó ötletnek tűnően összekötöttem a kellemeset a hasznossal! Sütöttem egy keveset Rob kedvenc fehér csokis kekszéből, majd bűnbánó arccal bementem hozzá a szobába, ahol éppen elterülve az ágyon, a tv-t nézte. Odatipegtem hozzá, és bármilyen előzetes nélkül nyomtam egy puszit a szájára.
- Megnyugodtál? – kérdezte, de egyáltalán nem mérges, sőt, inkább nagyon is kedves hangon.
- Igen, és elmegyek veled a díjátadóra! Csak előtte mindenképpen haza akarok repülni minimum egy hétre! Rendben? – válaszoltam, miközben leültem mellé az ágyra, és a hasára tettem a kekszekkel púposan megpakolt tányért.
- Rendben! – mosolyodott el, és viszonozta a puszimat. Majd a figyelmét a hasán fekvő – és amikor felém fordult, hogy megcsókoljon, majdnem az ágyra forduló – tányérra összpontosította:
- Nem mintha bánnám, de miért kapok sütiket? Így is, mióta veled vagyok, rengeteget híztam! – emelte fel a tányért, és az igazát bizonyítva ujjai közé fogott egy – egyébként a félig ülő helyzettől keletkező – hurkácskát a hasán.
- Először is azért kapod, mert az elmúlt pár napban már szinte a létező összes sütit megsütöttem, aminek ismerem a receptjét. Ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen, amit még nem csináltam meg. Másodszor azért, mert ezzel szeretnék bocsánatot kérni, amiért néha olyan elviselhetetlen vagyok, de te mégis elfogadod, vagy legalábbis visszafogottan kezeled a hülyeségeimet!
- Néha…? – mosolyodott el olyan édesen, hogy pár pillanatig meg kellett állnom, és összeszednem újra a gondolataimat. Végül úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és előadom a harmadik érvemet is.
- Harmadszor pedig azért kapod, mert… - vettem ki a kezéből a tányért, letettem az ágy melletti szekrényre, és szembe vele, az ölébe ültem: … nagyon szeretlek! – hajoltam az arcához, és csókoltam meg végül.

- Na de tessék, jó étvágyat! – adtam vissza a kezébe a sütis tányért, miután elváltak ajkaink. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, lemásztam róla.
- Állj csak meg! Most egyszerűen itt hagysz? – fogta meg a kezem.
- Muszáj! Még rengeteg dolgom van! De te csak egyél nyugodtan! – mosolyodtam el, majd nyomtam még egy búcsú puszit a szájára, végül pedig ott hagytam.

***

Az elkövetkezendő két hétben próbáltam előre dolgozni, hogy ne legyen annyira kellemetlen, amikor csak úgy eltűnök egy vagy két hétre… Josh-nak azonban még nem mertem semmit sem mondani arról, hogy szabadságot szeretnék kérni!

- Komolyan nem mersz szólni neki?! – kérdezte Lisa, mikor egyik nap együtt ebédeltünk.
Válaszképpen csak ingattam a fejem, miközben belekortyoltam az ásványvizembe.
- Hát te nem vagy komplett! És mi lesz, ha végül, mikor végre rászánod magad, nemet mond?! Jobb lenne, ha most szólnál neki, mert ha fel is hergeli magát, még mindig van ideje átgondolni, és rábólintani…
- Azt hiszem, igazad van! Csak… olyan furcsa…
- Micsoda? – nézett rám a barátnőm elkerekedett szemekkel.
- Nagyon érdekes érzés! Mikor felhívtak otthonról anyuék, vagy a barátaim fél évvel ezelőtt, akkor éreztem valamiféle honvágyat, vagy… nem is tudom igazán, hogy mit! Most viszont… mikor hazamegyek, egyszerűen nem érzek semmit! Vagyis inkább izgalmat! Mintha… - vettem egy mély levegőt, mert még saját magam sem akartam elhinni azt, amit kimondani készültem. Legalábbis az első felét! De végül rászántam magam, és kinyögtem:
- Olyan, mintha már nem Magyarország lenne az otthonom! Mintha csak nyaralni mennék! Úgy érzem, hogy ott érzem magam a legjobban, ahol Robert van. Ez szerinted normális??
- Hát! Ezzel most megleptél! De… végülis miért ne lenne normális, hogy a párod mellett érzed magad otthon?
- Mert igazából még egy éve sem vagyunk együtt. Ráadásul Rob is olyan, mintha nem is lenne otthona, hiszen állandóan ide-oda utazgat… hjaj! Ki érti ezt!
- És arra nem gondoltál még, hogy esetleg Rob is melletted érzi otthon magát? Bárhol is legyen az az otthon, csak Te ott legyél? – mondta őszinte mosollyal az arcán. Elképedtem.
- Nem! Még nem… - vallottam be, és az agyam azonnal vad vágtába kezdett. Kellemes érzés kerített hatalmába, és úgy éreztem, hogy abban a pillanatban bármire képes lennék!
Hát igen… szerelmes vagyok! – mosolyodtam el a magamban kimondott szavakat követően.

*

Végül csak megpendítettem Josh-nak a dolgot, és hihetetlenül meglepett azzal, hogy nem szólt egy szót sem amiatt, hogy kértem két hét szabadságot. Igen, az egy hétből végül két hete csináltam…
Megemlítettem neki a június 6-ai díjátadót is, de az úgyszintén meg sem lepte, hiszen ismeri az eseményt. Tudta, hogy Rob jelölve lett, épp ezért számított is rá, hogy elkísérem őt! Annyit kért, hogy legkésőbb szerdán, vagyis június 9-én már jöjjek dolgozni.

Így május utolsó két hetét Magyarországon töltöttem. Rob – hiába kérleltem – nem tudott elkísérni, mert rengeteg dolga volt még Londonban, illetve a két hét alatt egyszer még LA-be is el kellett repülnie.

Én azonban megismertem a két keresztfiamat, Levit és Benit, valamint végre személyesen is gratulálhattam a büszke szülőknek – természetesen Robert nevében is. Magamhoz öleltem a sógornőmet, és a barátnőimet is, aztán pedig a családomat.
A két hét alatt szinte összenőttem a fiúkkal. Levit már sétálni is elvittem párszor, Benit viszont még korainak tartottuk kivinni az utcára. Így legtöbbször vele csak a nappaliban vagy a szobájában játszottunk, alkalmanként pedig egy-egy órácskára anyuék kertjében ültünk ki a hintaágyba.

Az ajándékokat is ellenőriztem, hogy jót kaptak-e, illetve nem sérült-e az út során, de szerencsére mindenkihez minden épségben érkezett meg.
Egy rövid időre az újdonsült anyukákat, Szilvit és Katit is kirángattam a négy fal közül, és elvittem őket vásárolgatni egy kicsit. Vennem kellett valami ruhát a díjátadóra, de most kimondottan visszafogott, ugyanakkor csinos darabra gondoltam, ezért döntöttem úgy, hogy Magyarországon nézek szét egy kicsit.

Végül meg is találtam, amit kerestem. Egy fekete, rövidujjas, enyhén kivágott, rövid koktélruhát. Cipőm, és kiegészítőim voltak hozzá, csak egy kistáskát kellett még keresnem. Szerencsére a boltban meg is találtam a hozzá éppen megfelelőt.

A hónap utolsó előtti napján szép élményekkel, a díjátadóra szánt ruhámmal, valamint kicsattanó jókedvvel és energiával repültem vissza Londonba.
Rob – míg én otthon voltam – anyukájáéknál lakott… annak ellenére, hogy megmondtam neki, egészen nyugodtan maradhat a lakásban! Arra hivatkoztam, hogy legalább lesz ott valaki, mikor visszaérek!
Nem tudom, hogy csak úgy, vagy igazából erre a kijelentésemre vonatkozóan, de kijött elém a repülőtérre, és úgy várt ott rám, mintha nem is ő lenne Robert Pattinson, aki pillanatnyilag a világ talán legismertebb színésze. Nem suttogtak körülötte, és nem is álltál köre autogramért. Csak szépen csendben várakozott a terminál kijáratnál a szokásos Nike cipőjében, egy farmerben, egy bézs ingben, illetve a lassan már tényleg hozzánőtt napszemüvegében és baseball-sapkájában.
Fogalmam sem volt róla, hogy kijön elém, de természetesen, ahogy kiértem a poggyászommal, azonnal észrevettem őt. Ahogy ő is meglátott, azonnal ezer wattos mosolyra húzódott a szája, mire én is elmosolyodtam, és elindultam felé. Ahogy találkoztunk félúton, nem tétovázott, és anélkül, hogy levette volna a sapkáját vagy a napszemüvegét, a derekamnál fogva közelebb húzott magához, és gyengéden, szerelmesen kényeztetni kezdte az ajkaimat. Kimondhatatlanul jó érzés volt újra magamon érezni az érintését, és azt, ahogyan a karjaiba zár!
- Nagyon… hiányoztál! – mondta, miközben édes, csábító puszikat nyomott a számra. Még a hajszálam is beleborzongott a búgó hangjába. Válaszképpen, ahogy csak tudtam, belebújtam az ölelésébe, és a mellkasára hajtottam a fejem.
Végül egyik kezével a poggyászom fogóját, másikkal pedig a derekamat fogta meg, és szépen lassan, szinte már andalogva indultunk el hazafelé – ami lassan már a közös otthonunkat jelentette!

*

Már csak egy hetem volt a díjátadóig, így a napközbeni munka, valamint a délutántól késő estébe nyúló, megfeszített tempójú tanulás mellett, tudat alatt nagyon is készültem az eseményre. Alig vártam, hogy újra találkozzak Ashley-ékkel, Jennie-ékkel – és ezáltal Eve-vel –, valamint Rob többi kollégájával és ismerősével. Az izgalommal teli várakozásomat még az a tudat sem tudta lelombozni, hogy Kristen is ott lesz… ráadásul 99%, hogy újra ők nyerik a ’Legjobb Csók’ kategóriát. Ami pedig nagyon is jól tudtam, mit jelent!

Rob az új filmjének munkálatai miatt kedden Kaliforniába utazott, így sajnos megint egy magányosan eltöltött, 11 órás repülőút vár majd rám június első vasárnapján. A hajnal 4 órási géppel indulok majd, ami nagyjából – amerikai idő szerint – reggel 7 óra tájban ér földet a LAX-on. Bőven elég időm lesz arra, hogy a hosszú és unalmas utazás után felfrissítsem, és az este 8-kor, a vörös szőnyeges bevonulással kezdődő díjátadóra elfogadható állapotba varázsoljam magam.