58. fejezet - MTV Movie Awards

Az indulásom előtt egy nappal már végképp nem maradt más hátra, mint hogy végre bepakoljak az útra, és amennyire csak tudom, előre felkészítsem magam a díjátadóra.
Az előre felkészítés igazából nem állt másból, mint egy újbóli hajszín, és –stílusváltásból. Így még a hét közepén bejelentkeztem egy, Audrey által ajánlott fodrászhoz, és a szombat délelőttömet már ott is kezdtem.

Miután két óra elteltével kiléptem a szalon ajtaján, azonnal magamra kaptam a napszemüvegem, és amilyen gyorsan csak tudtam, bepattantam a kocsiba, és hazaindultam. Semmiképpen sem akartam, hogy bárki lefotózzon, ugyanis az új külsőmmel újra meg szándékozom majd lepni a páromat.

Ahogy hazaértem, magamhoz vettem egy doboz csokis zabpelyhet, és felvonultam vele a szobába. Imádom csak úgy, tej nélkül rágcsálni a puffasztott csoki-golyókat. Most azonban nem akartam ledőlni valahova, és úgy élvezi a nassolgatást, hanem a dobozt az ágy melletti kis szekrényre tettem, majd kivettem a szekrényből a poggyászomat, és az ágyra téve válogatni kezdtem a ruhákat.
Mivel Amerikában ilyenkor nem kell túl sok esőben, vagy akár alacsony napsütéses óraszámokban gondolkodni, ezért a szükséges nyári ruhadarabokon és neszesszeres dolgaimon kívül bepakoltam pár szandált, papucsot, egy esetlegesen strandoláshoz szükséges kellékeket, illetve a legfontosabbat… vagyis a díjátadóra vásárol teljes harci díszemet!

Mire mindent gondosan kiválogattam, összehajtogattam és bepakoltam, már este 7 körül járt az idő, így egy gyors zuhany, és egy zöldalmából álló vacsora után bedőltem az ágyba, és egy értelmes műsorra vagy filmre akadásba fektetett nagy reményekkel váltogatni kezdtem a csatornákat!
Épp az MTV-re kapcsoltam, amikor a vasárnap megrendezésre kerülő díjátadó reklámját adták. Természetesen benne volt Robert is, így hatalmas mosolyra húzódott a szám, ám ugyanakkor elöntöttek a hiányából fakadó érzések is! Felkaptam a mellettem heverő telefonomat, és gyorsan kikeresve a számát, felhívtam.

- Szia kicsim! Mi a baj?
- Szia Édes! Miért gondolod mindig, hogy baj van, ha felhívlak? – kérdeztem vissza, de persze mosolyogva.
- Csak mert általában meg szoktad várni, amíg én hívlak! Idézlek: „Nem tudom, hogy mikor éppen mit csinálsz, így nem is akarlak zavarni sem!” – próbálta utánozni a hangom, nem sok sikerrel.
- Áh, szóval ilyen nyávogós lennék? Ezen változtatnom kell sürgősen! Na, de kicsit komolyabbra fordítva a szót… épp most láttam a Movie Awards reklámját, és gondoltam felhívlak, mert… hjaj… nagyon hiányzol! – szontyolodtam el.
- Te is nekem kicsim! El sem tudod képzelni, mennyire! Viszont ha már hívtál, akkor elmondom most… igazából csak holnap reggel akartam! Amikor már leszállsz a gépről!
- Mi a baj??? – ijedtem meg, így azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban.
- Semmi baj nincs, azt kivéve, hogy én holnap épp hogy csak odaérek majd a díjátadóra! Vagyis a vörös szőnyegen biztosan nem leszek ott, de olyan fél 9, maximum háromnegyed 9-re már igyekszem odaérni. Beszéltem Steph-fel, ő pedig beszélt a szervezőkkel, így természetesen tudják, hogy te előbb érsz oda. Megmutatják majd a helyünket! Sietek, ahogy csak tudok!
- Jó, rendben. De hol leszel addig?
- Csak a filmmel kapcsolatosan lesz egy megbeszélésem, amit későbbre tettek, így nem tudok elindulni akkor, amikor terveztem. Időközben pedig a szállodába is be kell ugranom átöltözni. De ígérem, amilyen gyorsan csak tudok, ott leszek. Rendben?
- Igen, persze! Addig elleszek! Úgyis rég nem beszéltem a kollégáiddal! És azért biztos a fotósok is lefoglalnak majd egy kicsit!
- De azért le ne cserélj valakire, amíg nem vagyok ott! – piszkálódott.
- Hm… pedig épp arra gondoltam, hogy keresek valakit, hogy addig se legyek egyedül! Ha már te hanyagolsz… – mentem bele a játékba.
- Tőlem rendben! De még az elején készítsd fel arra, hogy velem kell megküzdenie érted! Nem adlak ám oda senkinek!
- Azt azért mertem remélni! – nevettük el magunkat mindketten.
- Ne haragudj szívem, de most rohannom kell! Jó pihenést, és akkor holnap este 9 előtt érkezem! Imádlak!
- Holnap 9 előtt, és jó munkát édes! Szeretlek! – köszöntünk el egymástól.

Miután letettük, még vagy három órán keresztül biztosan nem tudtam elaludni, de később, olyan éjfél körül, végre valahára elnyomott az álom.

*

Másnap – vagy aznap, attól függ, honnan nézzük – 2 órakor rezgett mellettem a telefonom. Nagy nehezen kitapogattam a telefonom, és kinyomtam. Aztán még vagy egy teljes percbe tellett, mire kinyitottam a szemeimet. Úgy éreztem, hogy még csak pár perce alszom, és körülbelül azt sem tudtam, hol vagyok.
Azt viszont határozottan tudtam, hogy fel kell kelnem, és öltöznöm kell – bár először még az sem jutott el tisztán a tudatomig, hogy mégis hova kell mennem!

Feltápászkodtam, az amúgy pár pillanatig tartó ágyazást úgy két percben sikerült összehoznom, majd magamhoz vettem a széktámlára készített ruháimat, és bevonultam velük a fürdőszobába.
Fél óráig biztos, hogy bent voltam, mire nagy erőfeszítések árán embert varázsoltam magamból – pedig most sminkelni sem sminkeltem!

Végül visszaérve a hálóba, még utoljára körbenéztem, hogy minden szükséges dolgot bepakoltam-e, majd belekapaszkodtam a poggyászomba, és lebattyogtam vele a lépcsőn.
Reggeli gyanánt kivettem egy almát a hűtőből, majd az ajtóhoz siettem, felkaptam a cipőm, a táskám, majd megfogtam a csomagom is, és magam után az ajtót zárva, már a kocsim felé igyekeztem.

Szerencsére – hajnal révén – nem volt nagy forgalom, így negyed 4-kor már a reptéri parkolóban szedtem ki a Minimből a méretes poggyászom.
A terminálban lefutottam az ilyenkor szokásos köröket, majd leültem az egyik padra, és vártam. Közben írtam sms-t Robertnak, illetve anyuéknak is.

A gépem pár perc késéssel indult, így a szokásosnál többet kellett várnom – amitől már majd meg őrültem. Amúgy is utáltam ezeket a hosszú repülőutakat, hiszen semmit sem tud csinálni az ember a tv-nézésen, zenehallgatáson, olvasáson, vagy alváson kívül. 11 óra hossza kész örökkévalóságnak tűnik!

*

A Londonban keletkező kis késéssel ugyan, de épségben és szerencsésen értünk földet nem sokkal 7 óra után. A repülőtéren meglepően kevesen voltak, csak itt-ott sétálgatott egy-két ember. Azért a biztonság kedvéért összefogtam a hajam, és a napszemüvegem alaptalan biztonságérzetet nyújtó lencséi mögé bújtam.

Igazából azt terveztem még otthon, hogy olyan 9 óráig beülök valahova, megreggelizek és megiszok egy életmentő tejeskávét, de drága szerelmemnek köszönhetően Jennie már korán reggel kiugrott az ágyból, és kijött elém a LAX-ra.
Na jó… a teljes igazság az, hogy Rob beszélt Jennie-vel, aki magától ajánlotta fel, hogy kijön értem, és úgy, ahogy a premier előtt, most is náluk lehetek!

Kicsit kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy csak azért borítom fel a megszokott, nyugodt életüket, mert iderepülök, de mégis mikor megpillantottam Jennie fekete Hondáját a parkolóban, elöntött a nyugalom, és a mérhetetlen öröm! Már hiányoztak az amerikai barátok is! Főleg Jennie!

- Üdvözlet Los Angelesben! – pattant ki Jen a kocsiból, egy őszintén boldog mosoly kíséretében.
- Sziaaaa! – köszöntem én is neki, majd két puszi után megöleltük egymást.
- Szia Kjiszta! – köszönt ki a lehúzott ablakon az én kis szemem fénye, Eve. Az autósülésben ült, és hatalmas szemeivel, valamint a szintén boldog – és szinte teljesen az anyukájáéval megegyező – mosollyal nézett rám.
- Hát szia, te nagylány! – fogtam meg a felém nyúló kis kezét.
- Gyere, csüccsenj be, aztán induljunk! Gondolom jól kimerített az út! Otthon reggelizünk egyet, aztán pedig átadlak Eve-nek! Ha te is akarod… - mosolyodott el a mondat végére.
- Persze, hogy akarom! – mosolyogtam vissza, és hátrasiettem, hogy bedobjam a cuccom a csomagtartóba.

A Facinelli-rezidencia fele tartó úton Jen és én végig beszélgettünk. Eve elszundikált, ezért kicsit lejjebb vettük a hangerőt.
- Nem mintha baj lenne, de hogy-hogy elhoztad Eve-et is?
- Tegnap elmondtuk neki, hogy ma jössz hozzánk, és este, lefekvésnél szinte már könyörgött nekem, hogy hagy jöjjön velem. Nem lett volna szívem felébreszteni őt, de csodával határos módon magától ébredt reggel. Így már semmiképpen sem hagyhattam otthon! Peter a lányokkal maradt, így ha minden igaz, mire hazaérünk, már lesz reggeli is.
- Oh, értem. Akkor így legalább egy kicsivel kisebb a lelkiismeret-furdalásom! – mosolyodtam el keserűen.
- Lelkiismeret-furdalás? De miért??? – pillantott rám Jen.
- Hát, amiért feldúlom az életeteket. Gondolom alap esetben nem keltetek volna ilyen korán…
- Na ezt most hagyd abba, légy szíves! Én akartam, hogy hozzánk gyere, és mikor megemlítettem a lányoknak, illetve Peternek is, ők is helyeselték a dolgot. Az életünk pedig amúgy sem teljesen hétköznapi, úgyhogy emiatt te a legkevésbé se idegesítsd magad! Rendben?
- De… - kezdtem volna újra a magyarázkodásba, Jen azonban belém fojtotta a szót.
- Semmi de! – szigorodott meg a hangja, de végül alig észrevehetően, de elmosolyodott.
- Hm… rendben! – egyeztem bele végül.

A napom úgy telt, ahogy Jen megjósolta: vagyis Eve-vel. Persze azért beszélgettem egy-két órát Peterrel, illetve Eve nővéreivel, Bellával és Lolával is, de az időm nagy részét azért a kis hercegnővel töltöttem.

Jennie fél 6 körül jött ki hozzánk a kertbe, hogy szóljon, ideje lenne lassan készülődnöm. Eve bement játszani a nővéreivel, én pedig elmentem lezuhanyozni, és rendbe hozni magam.
Mivel Jen nem jön a díjátadóra – nem akarja a lányokat a nagyszülőkhöz vinni –, ezért felajánlotta, hogy segít nekem készülni.
Igazából most semmi extrára nem gondoltam, egyszerűen csak ki akartam simítani a hajam. Jen segítsége jól jött, mert még mindig álmosan – és tetejében már igen kimerülten is – fogalmam nincs, hogy milyen lett volna a végeredmény, ha egyedül készítem el a frizurám.
A sminkemet szintén nagyon visszafogottra terveztem. Csak egy kis alapozó, szempillaspirál, és rózsaszín szájfény.

Miután 7-re elkészültünk a hajammal és a sminkemmel, belebújtam a ruhámba, és a cipőmbe, végül felvettem a karkötőm, és bepakoltam a kistáskámba. Nem maradt más hátra, mint hogy a kedvenc – és Rob által is nagyon kedvelt – parfümömet magamra fújjam, majd pedig hogy megvárjam, míg Peter elkészül.
- Nagyjából 10 perc múlva jön értünk a kocsi! Addig… woow! – ámult el Peter, mikor rám nézett. Kissé zavartan mosolyodtam el, majd ahogy a modellek szoktak a kifutón, körbefordultam.
- Tádámm!
- Hát Kriszta! Ha azt mondanám, hogy gyönyörű vagy, akkor az nem lenne elég erős kifejezés! Rob teljesen odáig meg vissza lesz tőled! Hű...
- Most azért kicsit ideges lettem. Figyelj a férjemre Kriszta, rád ne ugorjon! – nevetett Jen, majd odasétált Peter mellé, és egy puszit nyomott a szájára.
- Nem hiszem, hogy bárkire is lecserélne téged Jen! De azért a biztonság kedvéért nyitott szemmel járok majd! – nevetgéltem én is.

Fél 8 után pár perccel meg is érkezett a kocsi, ami egyenesen a vörös szőnyeg elejéhez fuvarozott minket. Kiszálltunk, és mosolyogva indultunk meg a bejárat felé. Peter sokszor meg-megállt interjút adni, vagy a rajongóknak autogramokat osztogatni, én viszont amennyire csak lehetett, igyekeztem befelé.
Útközben találkoztam Nikki-vel, Elizabeth-tel, majd sorban jöttek oda hozzám Rob kollégái. Mindenkivel régi jó barátokként, puszikkal köszöntöttük egymást, majd kicsit elszigetelődve a többi vendégtől, és a kintről beszűrődő sikongatásoktól, csevegni kezdtünk.
Pár perccel később felbolydult a tömeg, és van ordibálásba és sikításokba kezdtek.
- Megérkezett Kristen! – mondta Taylor, majd mindannyian mosolyogni, és szánakozva nevetni kezdtek. Gondoltam biztosan tudják, hogy Rob nem fog végigvonulni, azért is rögtön Kristen-re tippeltek, de aztán meghallottam a nevét, ahogy kiabálja a tömeg. Talán most először, de sajnáltam őt!

A következő pillanatban beért az épületbe ő is, oldalán a sajtósával, és egy általam ismeretlen kísérővel.
- Sziasztok! – köszönt, és azonnal odasietett hozzánk.
- Szia! Hello! – köszöntöttük őt mindannyian. Fogalmam sincs, miért, de egy furcsa, kicsit kellemetlen érzés kerített hatalmába, hiszen annyira kívülállónak éreztem magam közöttük – főleg így Rob nélkül! Szinte családként üdvözölték egymást, én viszont egyáltalán nem éreztem, hogy valaha is úgy fognak bánni velem, mint egymással! Nem tudom, mi ütött belém…

Lassan elkezdtem hátrafelé lépkedni, és abban bíztam, hogy anélkül elvegyülhetek a tömegben, hogy bárki is észrevenné az eltűnésemet. Ám akkor hirtelen megéreztem egy kart a derekamon.
Abban a másodpercben dobbant egyet a szívem, és vágyakozva néztem hátra – ám meg is lepődtem rendesen, mikor a várva várt arc helyett Jacksonéval néztem szembe:
- Hjaj, megijesztettél! – zökkentem meg.
- Azt hitted, Rob vagyok, igaz? – nevetett.
- Bevallom, igen! Már nagyon hiányzik! – sóhajtottam, de aztán újra felvettem a mosolygós álarcomat, és felnéztem rá.
- Nincs kedved inni valamit? – kérdezte.
- Hát… ha inni nem is, de elmehetnénk valamerre. Még van egy kis időnk kezdésig!
- Remek! Menjünk! – csúsztatta a derekamra a karját ismét, és úgy terelt a büfé felé.

A hátralevő időt Jacksonnal, a büféhez tartozó bár-részen ülve töltöttem el… egészen addig, amíg oda nem jött hozzánk egy fiatal srác – aki az öltözéséből ítélve egy szervező lehetett –, és meg nem kért minket, hogy fáradjunk be a nagyterembe, mert perceken belül kezdődik a díjátadó.
Azonnal fogtuk magunkat, és sietve indultunk a helyeink, és ezáltal a többiek keresésére. Szerencsére az ajtókban álló segítők nagy segítségünkre voltak, és gyorsan a helyünkre keveredtünk. Kristen már a számára kijelölt széken ült, egyik oldalán a kísérőjével és a sajtósával, a másikon pedig az éppen nekem háttal ülő, és nagyban vele diskuráló párommal.

Ahogy odaértem a sor szélére, és ügyesen, anélkül, hogy bárkinek a lábára léptem volna, betipegtem a Rob melletti üres székhez, Kristen észrevett, és rám emelte a tekintetét. Rob is azonnal hátrakapta a fejét, és ugyanabban a pillanatban húztam mosolyra a szám, amelyikben az ő szemei elkerekedtek. A színpad feletti hatalmas kivetítőn éppen egy reklám ment, aminek az alján egy méretes óra számolta vissza a másodperceket a kezdésig. Már halványulni kezdtek a lámpák fényei a gigantikus méretű teremben, amikor végre lepattantam az üres helyre, és szerelmem felé fordulva, köszöntöttem őt:
- Szia édes! – mosolyodtam el, majd a zavarba ejtő tekintete által éreztem, hogy a vér elönti az arcom.
- Te… te egyszerűen… - kereste a megfelelő szavakat, és még mindig csodálkozva nézett rám.
Igazából ahelyett, hogy büszke lettem volna magamra, inkább kezdtem magam nagyon is kínosan érezni, hiszen azon kívül, hogy az elmúlt hónapban – szerencsésen ugyan, de – felszedtem pár kilót, és most a barnából visszaváltoztam szőkére, semmit sem változtam. Robert azonban úgy nézett rám, mintha legalábbis plasztikai műtéten estem volna át, és teljesen megváltozott volna az arcom.

A következő pillanatban azonban hangosan ketyegni kezdett az a bizonyos óra a kivetítőn, jelezve, hogy készüljünk, ugyanis kezdés következik! Így Rob is végre magához tért, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, az egyik kezével megfogta az ölemben pihenő kezem, a másikat a tarkómra csúsztatta, és gyengéden, ugyanakkor határozottan magához húzott, és megcsókolt. Hallottam innen-onnan sustorgásokat, illetve a vakuk jellegzetes kattogását, de nem érdekelt. Egyedül csak az foglalkoztatott, hogy végre újra együtt vagyunk!

A díjátadó alatt rengeteget nevettem – főleg a Tom Cruise-zal készült kisfilmeken –, illetve együtt örültem Robbal, és az egész Twilight cast-tal, amiért újra bezsebelték az összes díjat!

Miután vége lett a díjátadónak, Rob egy pillanatra sem engedte el a kezem. Kicsit abszurd, de még akkor is a derekamon volt az egyik keze, amikor a gratulációkat fogadta. Végül mikor már a vendégsereg nagy része a büfébe ment, a maradék része pedig haza, végre, ha csak egy pár percre is, de kettesben maradhattunk.
- Hol hagytad a hajad édes? – öleltem át a derekát, és mosolyogva néztem fel rá.
- Hm… már nem is tudom! De jelen pillanatban a te hajad jobban érdekel! – villantott rám egy láb remegtető, szívdöglesztő mosolyt, és közelebb húzva magához, a nyakamhoz hajolt, majd beleszagolt a hajamba. Megborzongtam, és újra végigszalad rajtam a hideg, aztán a meleg.
Lehunytam a szemem, és mély lélegzeteket véve próbáltam lenyugtatni magam legalább annyira, hogy ne ugorjak rá Robra azonnal. Ő azonban egy pillanatra sem gondolkodott el azon, hogy ennek a dolognak akár „rossz” vége is lehet, ugyanis óvatosan félretolta a hajam a nyakamról, és gyengéden puszilgatni kezdte a nyakamat, majd szépen lassan célba vette a vállamat is. Mivel azonban akadályba – vagyis a ruhám vállrészébe – ütközött, visszafele haladt, majd újra a tarkómra csúsztatta a kezét, és olyan hévvel csókolt meg, hogy azonnal a nyaka köré csavartam a karjaimat. Vadul, és amennyire csak tudtam, csábítóan csókoltam vissza, így nem kellett sok idő, hogy Rob is elveszítse a fejét.

Épp csak egy pillanatra szakította meg a csókunkat, amíg a vállam felett a hátam mögé pillantott. Én is hátra akarta nézni, de az állam alá nyúlt, kicsit megemelte a fejem, és puhán csókolt meg.
- Gyere velem! – búgta, majd miután ujjait összefonta az enyémekkel, maga után húzott.
Mint aki nem lát, és nem is hall, úgy mentem utána – követtem őt, mintha az életem múlna rajta!
Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy Rob bekanyarodik az egyik szűkebb folyosóra, behúz maga után, majd szembe fordít magával, határozottan, de nem durván a falhoz nyom, és olyan szenvedéllyel csókol meg, hogy az valami hihetetlen!
Amint elengedtem a kezemből a táskámat, a nyaka köré fontam a karjaimat, és hátulról beletúrtam a valamivel rövidebb hajába. A sötétbarna clutch tompa puffanással ért földet.

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de azt éreztem, hogy minél előbb vele akarok lenni! Abban a pillanatban azzal sem foglalkoztam, hogy megláthat valaki! Akár egy lesifotós is…
Így a kezeimmel megcéloztam a nadrágját, és miközben még véletlenül sem szakítottam meg nyelvünk édes játékát, elkezdtem kigombolni azt. Már remegett a kezem, és egyre idegesebbnek éreztem magam, amiért sehogy sem sikerül megszabadítanom ettől a fránya ruhadarabtól… ő azonban óvatosan eltolta a kezem, és egy laza mozdulattal kigombolta az egyetlen kis, huncut gombot. Mindketten elmosolyodtunk.

Ahogy lehúzta a nadrágja cipzárját, meg sem vártam, hogy a keze visszavándoroljon a csípőmre… egy picivel feljebb húztam a ruhám, és a nyakába csimpaszkodva az ölébe ugrottam. Vad szenvedéllyel újra csókolni kezdtem, mire a kezeit megéreztem a fenekem alatt. Ahogy a legkényelmesebb pozíciót keresve, pici mozdulatokkal ficánkolni kezdtem, a nekem feszülő férfiassága mellett még elégedettséggel töltött el az is, hogy olykor-olykor aprókat ugyan, de belenyög a csókunkba.

Ám ekkor újra csak közbeszólt a sors… léptek zaját hallottam meg. De fogalmam sem volt, hogy honnan közeledhetett az illető!
Azonnal leugrottam Rob öléből, és azután, hogy gyorsan megigazítottam a ruhámat, Rob nadrágját gomboltam és cipzáraztam vissza. Értetlenül nézett rám!
- Mi a gond? Nem akarod? – kérdezte, és láttam a tekintetében, hogy ég a vágytól. Esküdni mertem volna rá, hogy még mintha valami villant is volna szemében… de ez… több mint valószínű, hogy csak hallucináció volt!
- De! – nyeltem egyet, hogy valamennyire lehiggadjak, majd folytattam: - Menjünk haza! Itt túl nagy a kockázat!
- Tudod, hogy ebben a pillanatban a kockázat az, ami a legkevésbé sem érdekel? Te érdekelsz! Akarlak, Kriszta! – húzott újra közelebb magához, és megcsókolt.
- Igen, de… nem lenne… valami… jó, ha… épp… egy… paparazzi… fotózna le minket… ilyen… kínos… helyzetben! – mondtam egy-egy csókja közben, ugyanis meghallgatni az istenért sem akart! Ám miután kimondtam a bűvös szót – „paparazzi” –, úgy tűnt, kezdte érdekelni a dolog. Így elmagyaráztam, mire is gondoltam pontosan:
- Nagyon csúnyán venné ki magát, ha ezek a fotók bekerülnének a magazinokba! Hidd el, én is akarom! Tényleg, mindennél jobban! De a karrieredet nem kellene kockáztatnod egy olyan dolog miatt, amit akár a hotelszobádban is folytathatunk… - mosolyodtam el a végére.
- A hotelszobánkban! És igazad van! Menjünk! – fogta meg a kezem, lehajolt, hogy felvegye a táskám, és miközben a kezembe adta, újra egy szerelmes, édes csókot kaptam tőle. Lehunyta a szemét, és vett pár igazán mély lélegzetet… valószínűleg azért, hogy ezzel is kicsit lehiggassza magát.

Pár perccel később, mikor már olyan állapotban volt, hogy semmiféle kínos jelenet, esetleg kép nem érhette vagy készülhetett volna róla, kiléptünk a szűk folyosó homályából, végigsiettünk az épület előterén, és már csak pár méter választott el minket a taxitól, amikor megtalált minket Alex, akit egyébként Chaske-val és Kiowa-val együtt csak most ismertem meg. Pillanatok alatt pedig a többiek is körénk sereglettek.
- Hey srácok! Gyertek ünnepelni! – ölelte át Alex Rob vállát.
- Igen, gyertek! Kriszta, legalább tudunk dumcsizni meg táncolni! Naaa… - kérlelt Nikki is.

Rob és én egymásra néztünk, és láttam Rob szemén, hogy ő egy határozott nemet készül mondani…
Én azonban nem akartam bunkó lenni, és kisajátítani sem szerettem volna, így alig észrevehetően bólintottam neki, és bocsánatkérően rámosolyogtam.
- Na jó! Megyünk! De előre szólok, hogy nem maradunk sokáig! – mondta Rob a többiekhez fordulva.
- Remek! Induljunk is! – örvendezett Nikki, majd az ünneplősereg meglódult a taxik felé.

Rob szembe fordított magával, és szorosabban a derekam köré fonva a karját, közelebb húzott magához.
- Ez még nagyon, de nagyon sokba fog ám kerülni neked! – mondta azzal a mosolyával, amelyikkel kapcsolatban tökéletesen tudta, hogy maradéktalanul levesz a lábamról.
- Azt hiszem, tudom! De… talán kezdésnek megfelel majd egy tánc!? – mondtam, félig-meddig kérdezve, de inkább kijelentve.
- Milyen tánc? – kérdezett vissza egy kaján vigyor kíséretében. Épp forogni kezdett az agyam, hogy egy olyan választ tudjak összerakni, ami kielégítő, mégis titokzatos… amikor Alex kiszólt az egyik taxiból:
- Hjaj, Rob, gyertek már! Erre ráértek majd egész éjjel!

Egymásra pillantottunk, majd – valószínű azért, mert ugyanarra gondoltunk – mindketten elnevettük magunkat. Gyors puszit nyomtunk egymás szájára, végül pedig – mikor a semmiből előtűnt pár paparazzi és őrült kattogtatásba, valamint kérdezgetésbe kezdtek –, szinte szaladva indultunk el a már csak ránk váró taxi irányába.

***
Kriszta
Rob
Peter
Nikki
Jackson
Az egész csapat