55. fejezet - Velence

Sziasztok!

Íme a következő fejezet, ami kicsit hosszabbra, de a végkifejlet talán annál boldogabbra sikeredett! :)
Enjoy!

Üdv,
Sabyna

***

Először csak egy olyan sms-t írtam vissza Robnak, hogy még gondolkodom az ajánlatán, de aztán ahogy múltak a napok, egyre erősebben éreztem, hogy kell nekem ez az út… és Ő is!
Így végül rábólintottam a meghívásra!

Hiába próbáltam megfűzni Robot, hogy hagy segítsek a szervezésben… mindig leállított azzal, hogy én csak készülődjek nyugodtan az útra, ő mindent kézben tart!
Kicsit frusztráló volt, hogy bele sem szólhattam annak a kiruccanásnak a szervezésébe, amire életem során talán a legjobban vágytam, ugyanakkor viszont megnyugtatott – és mellesleg szívből jövő mosolygásra is késztetett – a tudat, hogy Robert biztosan segítséget kért valakitől! Az első tippem az anyukája volt, de aztán jobban belegondoltam, és arra jutottam, hogy vagy Stephanie, vagy a nővérei segítenek neki. Mint később kiderült, nem is álltam túl messze a valóságtól!

*

Február 12-én, vagyis pénteken, a 11.05-ös járatra szólt a jegyünk.
Rob heves tiltakozása ellenére a repülőtéren találkoztunk egy órával az indulás előtt – teljesen feleslegesnek tartottam, hogy eljöjjön értem Stevenage-be, és utána együtt jöjjünk vissza Londonba.

Ahogy beértünk a repülőtér termináljába, jó páran felismerték Robertet, de odajönni hozzá senki sem mert. Végigsétáltunk a hatalmas csarnokon, majd Rob egy szempillantás alatt kikérte a jegyeket, és már mentünk is leadni a csomagjainkat. Addigra már öt-hat lesifotós is előkerült a semmiből, de kérdezgetni, illetve túl jó képeket csinálni nem sikerült nekik, a reptéri rendőrség gyors közbelépésének köszönhetően.
- Egyszerűen nem hiszem el! Ezek meg hogy az istenbe tudták meg, hogy itt leszünk? A föld alól jöttek elő, vagy mi? – kezdte magát felhúzni Rob, de megfogtam a karját, és picit lábujjhegyre ágaskodva odasúgtam neki.
- Ne add meg nekik azt az örömöt, hogy feldúltnak lássanak! Inkább csak nevess az egészen! – mondtam, és látszólag én is próbáltam jó kedvűnek mutatkozni.
- Jó, persze! De most megint velünk fognak foglakozni, és azon fog csámcsogni az egész média, hogy vajon miért utaztunk el? Nem tudom elhinni, hogy… hogy ezek tényleg ebből élnek!? – dúlt-fúlt tovább, de a napszemüvegtől, illetve a fején levő baseball-sapkától szerencsére a fotósok nem láthattak sokat.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy a média – hála az égnek – nem értesült arról a kis „mosolyszünetünkről”, amit pontosan ezzel az úttal szeretnénk orvosolni, így elcsodálkoztam még saját magamon is, amikor csak úgy, spontán végigcsúsztattam a kezem Rob karján, egészen a kezéig, ott pedig összefontam az ujjainkat.
Igaz, a szemét nem láttam a fekete szemüvegtől, de az édes kis féloldalas mosolyából láttam rajta, hogy a meglepődésen kívül őt is olyasfajta érzések sokasága árasztotta el, mint ami engem is.
- Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy nem lenne túl jó, ha a sajtó rájönne arra, hogy mi is történt szilveszterkor! Nem igaz? – néztem egyenesen a szemébe - vagyis oda, ahova képzeltem őket a napszemüveg mögött. Válaszképpen csak bólintott, hiszen a lesifotósoknak én ugyan háttal álltam, de ő pont szemben volt velük.
- Nos… azt csiripelték a madarak, hogy jó színész vagy! Akkor hát… mutass valamit! Nekik! – biccentettem hátra a fejem egy picit, ezzel jelezve, hogy kikre gondolok.
- De Kriszta, ez hülyeség! Abszolút semmi közük ahhoz, hogy mi van kettőnk között! Az igazat úgysem tudják meg senkitől, marhaságokat pedig akármit is csinálunk, akkor is kitalálnak!
- Igen, tudom! De legalább most ne adjunk okot a találgatásokra! Csak játsszunk egy kicsit velük… vagy talán mégsem vagy olyan jó színész, mint amilyennek tartanak? – tettem fel a kérdést egy csalafinta mosollyal, ennek ellenére viszont tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy talán jobb is, mint amilyennek tartják.
- De szerintem ez akkor is… - kezdett volna bele az újabb körítésbe, de én beleuntam. A szabad kezemmel belekapaszkodtam az ingébe, és közelebb húzva magamhoz, megcsókoltam. Csak egy rövidebb, mégis annál csábítóbb, gyengédebb csók volt ez.

Szinte hallottam, ahogy a fotósok összesúgnak a szalagkorlát mögött, és szünet nélkül kattogtatják a gépeiket. Erről a fél percről körülbelül 100 képet csinálhattak…
Képzeletben már látom is a holnapi újságok címlapjait: „A sztárpár Velencében ünnepelte a Valentin-napot”; „RPattz megadta a módját…”.

Amint ajkaink elváltak egymástól, Rob olyan mosolyt villantott felém, amibe szó szerint beleremegtek a lábaim. Tudom, hogy ebbe a „játékba” a saját érzelmeinket is belekényszerítettem, ugyanakkor viszont minden egyes Nélküle töltött percem kész kínszenvedés volt az elmúlt napokban, hónapban. A tanulságot is levontam a történtekből. Így már biztosan tudom, hogy adok neki még egy esélyt!

De az, hogy nyíltan kifejezzem előtte, hogy mit érzek, és hogy rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni, egyszerűen nem megy! Viszont van rá két napunk, hogy rávezessem Őt…

A kis színjátékunkat követően végre becsekkoltunk, elfoglaltuk a helyünket, és nagyjából 20 perc múlva már gurult is a gépünk a kifutópályán.

A közel 1150 km-es távolságot – vagyis kicsivel több, mint 2 óra hosszát – csendben töltöttük el. Én – mint mindig – most is az ablakon bámultam kifelé, Rob pedig a felszállást követően szinte azonnal beszundított mellettem.
Amikor észrevettem, hogy alszik, felé fordultam, és csak néztem őt. Figyeltem, ahogy egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa… ahogy néha álmában elmosolyodik… illetve a teljesen nyugodt arcvonásait. Eddig is éreztem, de most döbbentem rá csak igazán, hogy valójában mennyire hiányzott a közelsége!

*

Negyed kettőre – helyi idő szerint negyed háromra – értünk Velencébe, a Marco Polo Nemzetközi Reptérre. Ahogy kiszálltunk a gépből, és mielőtt elindultunk volna a csomagjainkért, mindketten vettünk egy mély levegőt. Rob és én is szentül hittük, hogy újságírók hada fog várni minket – hiszen már Londonban lebuktunk! De hatalmas ledöbbenésünkre senki sem várt ránk a reptéren.
Körbenéztünk, de még kíváncsiskodó szempárokkal sem találkoztunk! Ez több volt, mint hihetetlen… mégsem törődtünk vele sokat! Inkább élveztük, hogy ha csak egy kis időre is, de „szabadok” vagyunk!

Miután felvettük a csomagjainkat, és kiértünk a terminál elé, szó se róla, elcsodálkoztam, hogy Rob most nem állt elő az utóbbi időben szinte már szokásává vált „mindent előre megszervezek” dologgal.
Ugyanis ahelyett, hogy egy bérelt autó, vagy esetlegesen egy sofőr várna minket, elkapta a kezem, és egy teljesen átlagos taxi felé kezdett húzni. Nem mintha hiányozna az állandó luxus és fényűzés, csak meglepő volt most az ellenkezőjét tapasztalni!

- Nem akarom, hogy túl feltűnőek legyünk! Ugye nem baj? – kérdezte felém fordulva, miután már a taxiban ültünk, és a belváros felé haladtunk.
- Most viccelsz?? – kérdeztem vissza mosolyogva. Erre csak ő is egy mosollyal reagált, majd pedig tovább nézegettük a látnivalókat a taxi ablakán keresztül.

Úgy nagyjából 10 perc múlva megállt a sofőr és nehézkesen ugyan, de elmondta nekünk angolul, hogy sajnos ennél tovább nem mehet, mert az utcák csak sétálóutcák… de ha van kedvünk, akkor csónakázhatunk is!
Bármilyen csábító is volt a csónakázás, egy gyors összepillantást követően megköszöntük a taxisofőrnek a segítséget, majd Rob kifizette a menetdíjat, és magunkhoz véve a csomagjainkat, elindultunk felfedezni a várost. Legalábbis azt a részét, ami a hotelünk felé vezetett.

- Mindennel számoltam, csak azzal nem, hogy Velence sétálóutcákból áll. Ráadásul én idióta, utána se kérdeztem, hogy merre van a hotel! Ez… csodálatos! – tépelődött Rob.
- Melyik hotelben is szállunk meg?
- A Giorgione-ban. – válaszolta egyszerűen, és látszott a szemén, illetve a vonásain, hogy hihetetlenül dühös, amiért erről a – szerintem – apróságról megfeledkezett.

Ahogy megkaptam a hotel nevét, már nézelődtem is körbe, hogy kitől tudnék kapni egy kis útbaigazítást. Észre is vettem egy ránézésre velünk egyidős párt a szemközti oldalon sétálni, így – egy gyors, már szokásommá vált körülnézés után – átszaladtam hozzájuk, és megérdeklődtem az útvonalat.

- Szerencsénk van! Innen 10 perc séta! – mondtam Robnak, miután visszaértem hozzá.
- Te most csak úgy simán odamentél hozzájuk, és megkérdezted?? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel.
- Igen! Miért? – néztem én is kérdő szemekkel, majd hirtelen megvilágosodtam. Hiszen most már engem is ismernek az emberek… Nem mondom, belepirultam egy kicsit!

Minden esetre belekapaszkodtunk a cuccainkba, és elsétáltunk a hotelig.
Ha nem mondta volna meg pontosan a lány, hogy hol találjuk a szállodát, akkor biztosan nem hittem volna el, hogy az az épület egy 4 csillagos hotel! Nem azt mondom, hogy egy Ritzet vagy egy Hiltont vártam, de azért mégis valami… feltűnőbbet!
Ám ahogy beléptünk, a véleményem egy tized másodperc alatt megváltozott. Hófehér falak, drága festmények, kényelmesnek – szinte már hívogatónak mondható – antik asztalok, fotelek és kanapék.

A szobánk – pontosabban a lakosztályunk – még ennél is jobban lenyűgözött. Kétszintes volt: a földszinten egy hatalmas nappali terült el, és ebből nyílt egy szintén tágas fürdőszoba, az emeleti galéria pedig maga a hálószoba volt. Ami pedig talán a legjobban tetszett az egész lakosztályban, az a hálóból nyíló terasz volt… egy, egész Velencére nyíló kilátással!

Miután leraktuk a cuccainkat, és mindketten felfrissítettük magunkat egy kicsit – ami Robnak egy, a szálloda étterméből hozatott kávé, nekem pedig egy kiadós zuhanyozás volt –, elindultunk egy kis városnézésre.
Először a szállodától pár méterre található Rialto-t, és a Cà d'Oro-t néztük meg. Általában míg én fényképeztem, Robot megtalálták a rajongói. Sokan felismerték őt, de itt sem mert négy-öt kislánynál több odajönni hozzá! Velük azonban elképesztően aranyos volt…

Később, ahogy Rob az összes kislánynak kiosztotta az autogramokat, és közös fényképeket is készített velük, tovább sétáltunk.
- Olyan aranyosan voltak ezek a kislányok! – jegyeztem meg pár perc múlva.
- Igen, nagyon. Csak… jobban szeretném, ha ez a hétvége csak Rólunk szólna, és nem rólam meg a rajongókról! – mondta higgadtan, ám mégis valami érdekeset véltem felfedezni a hangjában. De nem tudnám megmondani, mit…
- Én is ezt szeretném, de azért mégis jobb, ha megjegyzed őket, hiszen nem sikították tele a füled, és ki sem karmolták a nyakukat azért, hogy megharapd őket! – nevettem el magam végül.
- Naaa! Ezzel nem ér viccelődni! – mosolyodott el ő is.
- Miért nem??? Tényleg… engem nem akarsz megharapni? – kezdtem el játszadozni pimaszul mosolyogva, majd olyan közel léptem hozzá, hogy a karunk összeért. Végül elfésültem a nyakamból a hajam, és lábujjhegyre állva felajánlottam neki a véremet.
Belement a játékba:
- Hm! – hajolt oda hozzám, és beleszagolt a nyakamba. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire vágyom Rád! – súgta a fülembe. Ám ekkor már megfordult a fejemben, hogy ez a mondata lehet, hogy mégsem a játék része… de nem zavart! Felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és akkor tisztult ki a kép teljesen, miszerint ő valóban nem a véremre gondolt!
Mondani azonban – hiába törtem a fejem, a gyönyörű szemei megakadályoztak a józan gondolkodásban – nem tudtam semmit, így csak szimplán elmosolyogtam magam.

Az előbbi jelenetet szerencsére senki sem látta, hiszen akkor, azt hiszem, valóban nem léphetne ki Rob soha az ’Edward Cullen’ nevezetű skatulyából.

Gyorsan eldöntöttük, hogy mielőtt teljesen kimerülnénk, még megnézzük a kb. 10 percre levő, a Szent Már tér közelében fekvő börtönt, a Dózse-palotát, és a Sóhajok hídját. Végigsétáltuk – én pedig végigfotóztam – a rövidnek éppen nem mondható utat, majd pedig már szinte félig elhalt lábakkal beültünk egy étterembe vacsorázni.
A vacsorát követően, teljesen kimerülten indultunk vissza a szállodába.

Napközben is bőségesen érezhető a város utcáin a ’Carnevale di Venezia’ hangulata, hiszen rengeteg a turista, az utcai előadóművész, és jó pár helyen a lakóházak teraszairól vagy ablakaiból konfettik lógnak ki, vagy díszes maszkok nézlek le ránk. Ám az igazi – mindenki számára lenyűgöző, és egyértelműen magával ragadó – karneváli atmoszféra mégis csak este bontakozik ki. Mindenhol pantomimesek, tűzzsonglőrök, illetve az elmaradhatatlan jelmezes, maszkos emberek. Azt sem tudtam, hova kapjam a fejem, hogy semmiről se maradjak le! A turisták lehengerlő karneváli jókedve özönvízként zúdult rám, és sodort magával… nem beszélve a mellettem álló páromról, akinek talán még soha nem láttam olyan őszinte mosolyt az arcán, mint amilyen akkor ült ki rá, amikor úgy köszöntek neki az emberek, hogy nem ismerték fel! Vagy csak egyszerűen nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, mint egy átlagembernek!

Ahogy vissza a hotelbe indulva kikeveredtünk a tömegből, az addig teljesen eltűnt fáradtságom újra felütötte a fejét, és ólomként nehezedett rám. Ráadásul a levegő is jócskán lehűlt délután óta, és a vékony kis kabátom nem igazán akart felmelegíteni, így akarva-akaratlanul is Rob karjaiba bújtam.

A szobánkba érve Rob lezuhanyozott, én pedig addig gyorsa felvettem valami pizsamafélét, végül bebújtam az ágyba. Már fél lábban az álmok mezején jártam, amikor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. A következő pillanatban elérte az orromat a már jól ismert, és régóta hiányolt férfi tusfürdő illata, így kinyitottam a szemem. Egyenesen Rob igéző, kékesszürke szemeibe néztem.
- Ha ez így túl kellemetlen, akkor alhatok lent a kanapén. Amúgy is jó szélesnek, és elég kényelmesnek tűnik! – viccelődött, majd láttam, hogy kicsit zavarba jön, amiért én nem nevetek. Alig észrevehetően nyelt egyet, és tartva a szemkontaktust, várta a válaszomat.
- Ne viccelj már! Azért jöttünk, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat, nem igaz? Akkor nehogy már külön aludj! – mosolyodtam el, mert egy pillanatra eszembe jutott a kanapé, és ahogy Robot találnám rajta reggel.
Így hát láthatóan ő is megnyugodott, és szinte észrevétlenül becsusszant mellém az ágyba, majd magára húzta a takarót.
- És különben is… - szólaltam meg hirtelen, és odabújtam hozzá. -… hiányoztál! – hunytam be a szemeimet, miután a fejem már a mellkasán pihentettem, mélyen magamba szívva csábító illatát.
- Te is nekem! – mondta egy aprócska sóhajtást követően, majd átkarolt, és közelebb húzott magához.
Pár perccel később ismét félálomban voltam már, amikor éreztem, hogy nagyon gyengéden megpuszilja a fejemet. Aprócska mosolyra húztam a szám, és a lehető legboldogabban aludtam el.

Ez volt az első lépés a tényleges békülésünk felé, hiszen ezzel már teljes mértékben a tudtára adtam Robnak, hogy én is azt akarom – csupa nagybetűvel –, amit Ő!

*

A szombati nap szinte ugyanazzal telt, amivel a péntek délután.
Én korábban keltem fel, mint Rob, így felkaptam magamra valamit, és kiültem a belső udvarra olvasgatni, illetve rendeltem egy teát is.
Miután Rob olyan fél 12 körül felébredt, felöltözött. Ezek után együtt megebédeltünk a hotel éttermében, majd 1 óra magasságában ismét nyakunkba vettük a várost.

A előző esti lábfájásom nagyon gyenge volt az aznapihoz képest. Nem vagyok hozzászokva a rengeteg sétálgatáshoz! Rob viszont nagyon jól bírta…
Este 7 órára viszont minden addigi fájdalmam elmúlt, hiszen újra belepottyantunk a karnevál kellős közepébe.

Fogalmam sincs, hogy hova értünk akkor, de egy ponton összetömörült emberseregre lettünk figyelmesek, akik nagyon néztek valamit. Közelebb mentünk és akkor láttuk meg, hogy egy divatbemutatót.
Különböző színű, fazonú, és fajtájú karneváli ruhákat és maszkokat mutattak be a modellek.
A show nagyjából 1 óra hosszát tartott még, majd mikor indultunk volna tovább, Rob meglepő kérdéssel állt elő:
- Mit szólnál, ha elmennénk egy bálba ma este?
- Öhm… én… te… komolyan? – azt sem tudtam hirtelen, mint mondjak. Aztán összeszedtem a gondolataimat, és meglepődve érveltem: - De hát te nem is szeretsz beöltözni!
- Látom, mennyire tetszenek neked ezek a ruhák, meg a maszkok! Gondolom, szívesen bele is bújnál egybe! Azzal meg ne törődj, hogy utálom a jelmezeket… érted bármit megteszek! – mondta, egy nagyon édes mosollyal megkoronázva a mondandóját.
Az utolsó mondatát hallva egyfajta melegség árasztott el, és bizsergette meg az egész testem. Annyira szeretem Őt, hogy azt ki sem tudom mondani!
- Köszönöm! – adtam hangot a visszafogottabb köszönetnyilvánításomnak, majd odaléptem hozzá, és a kezeimmel átkulcsolva a nyakát, megöleltem. – De nem szeretnék bálba menni! Annak ellenére, hogy tetszenek a ruhák, nagyon nem vágyom puccos nők és férfiak közé! Úgyhogy ma este is megúszod a jelmezeket! – nevettem el magam végül.
Nem mondom, hogy a ruhák láttán nem képzeltem már el Robot egy maszkabálos jelmezben, de egyrészt valóban nem vágyom a felső tízezer között való bálozásra, másrészt pedig utálnám magam, ha az eddigi, igencsak költséges velencei út finanszírozása után még abba is beleegyeznék, hogy befizessen minket egy méregdrága estélyre. Mert igen… a legolcsóbb bál is 120-150 euro egy főre! Nem beszélve a ruhakölcsönzésről, ami szintén a belépő árával vetekszik, és arról, hogy valószínű még túlságosan jól sem éreznénk magunkat!

Így inkább ismét összebújva visszasétáltunk a hotelbe, és kiültünk a teraszra teázgatni, és beszélgetni.

*

A vasárnapi nap viszont merőben másképp zajlott, mint az eddigiek. Már az elején nagyon meglepődtem, hiszen mikor kinyitottam a szemem, Rob nem volt mellettem. Érdekes, hiszen amennyi teát megittam este… attól inkább ébren szoktak maradni az emberek, nem pedig bealszanak, mint a bunda! De hát végülis… a kivétel erősíti a szabályt!

Rápillantottam az órára: 11 óra. Visszaejtettem a fejem a párnára, és éppen egy kicsit nyöszörögve nyújtóztam egyet, amikor meghallottam Rob kuncogását. Felnéztem, és megláttam, hogy a terasz ajtófélfájának dőlve áll, és engem néz mosolyogva.
- Jó reggelt! – köszönt oda.
- Neked is! – mosolyogtam el magam én is.
- Nem vagy éhes? – kérdezte.
- Hm… de! Nagyon is!
- Akkor kapj fel valamit, és üljünk ki a teraszra reggelizni!
- Neee, Rob! Olyan hideg van kint! Ráadásul még csak most keltem fel, így még jobban fáznék!
- Egyáltalán nincs hideg! Egy nadrág és egy pulcsi simán melegen tart! – mondta, majd odasétált a poggyászomhoz, és elvéve róla a már kikészített nadrágot és pulcsit, odahozta nekem.
- Wow… köszönöm! – köszöntem meg, bár úgy éreztem, mintha siettetne valahova. – Megyek, és rendbe hozom magam. Utána...
- Így is gyönyörű vagy! Csak gyere! - fogta meg a kezem, miután belebújtam a pulcsijába. Bizony ám… mikor vettem fel, akkor éreztem meg rajta az illatát! A nadrág az enyém volt, de a pulcsi nem!
- Jó-jó! Megyek! – mondtam, és akarva-akaratlanul is elmosolyogtam magam. Robtól eltanulva, fésű hiányában a kósza tincseim rendbetétele végett beletúrtam a hajamba, és kérdő tekintettel követtem őt.

- Meglepetés! – súgta a fülembe, miután kiértünk a teraszra, és maga elé húzott.
- Oh… tényleg! Valentin-nap van! – esett le a tantusz. Mióta felkeltem, sejtettem, hogy készül valamire, de még egy halvány foszlányként sem rémlett fel, hogy február 14-e van!
- Bizony ám! Boldog Valentin-napot!
- Neked is Boldog Valentin-napot! – mondtam, és még magamat is teljesen meglepve és lenyűgözve, megfordultam a karjaiban, és egy gyors puszit nyomtam a szájára. Ennél tovább azért nem akartam merészkedni… még!
Ezt követően végre eljött az ideje, hogy jobban szemügyre vehessem a meglepetésem.
A terasz már amúgy is ismerős volt, hiszen egyrészt a kedvenc részem a lakosztályban, másrészt pedig este is itt voltunk… ám a ma reggeli díszében egyszerűen a csodásnál is csodásabb volt! A hófehér asztalterítőre rá volt téve egy kisebb piros színű is, és annak közepén állt egy hatalmas, vörös rózsacsokor. Körülötte pedig rengeteg ínycsiklandozó péksütemény, lekvár, vaj, tea, gyümölcslé… szóval minden, ami szem-szájnak ingere!

Ám mielőtt leütünk volna reggelizni, szerencsére időben beugrott, hogy erre az „ünnepre” én is készültem, és még Londonban vettem Robnak valamit!
- Upsz… ez pillanat! – váltam ki a karjaiból, és gyorsan beszaladtam a szobába. Előkutattam a kocka alakú, lapos, becsomagolt dobozkát a csomagomból, és visszasiettem a teraszra. – Ez pedig az én meglepetésem! Boldog Valentint még egyszer! – adtam a kezébe az ajándékom. Értetlen szemekkel nézett rám, mintha ő nem kaphatna semmit. De aztán elkezdte kibontogatni.
- Ez nagyon szép! Köszönöm! – mondta a nyakláncra, majd ő is adott a számra egy pici puszit. Ám azonban miután elváltak ajkaink, láttuk egymás szemében, hogy mindkettőnk többet szeretne, így a szokásos – és már annyira hiányolt – módon szorosan magához vont, és úgy isten igazából megcsókolt!
Esküszöm… olyan érzés volt, mint amikor egy leszokóban levő alkoholista újra belekortyol egy finom italba! Abban a pillanatban elöntött a mérhetetlen boldogság, és a tudatalattim szinte már torka szakadtából ordította, hogy „Még, még, még!!!”.
A gyomrom azonban minden jónak elrontója volt… ugyanis olyan hangosan megkordult, hogy a csókot megszakítva mindketten elnevettük magunkat!

A reggelinek nevezett ebéd-félét befejezve rendbe szedtük magunkat, és újra tetőtől talpig boldogan, és szerelmesen sétáltunk ki a szerelem városának nevezett Velence utcáira.
Az első hely, ahova mentünk, a Szent Márk tér volt, ahol már rengeteg ember sétálgatott. A szerelmesek napjára a természet is megajándékozott minket, hiszen gyönyörű, verőfényes napsütés borította be az egész várost.

Olykor összekulcsolt ujjakkal, olykor viszont összebújva nézelődtünk. Ám ekkor újra közbeszólt a Sors, és Robot újra megtalálták a rajongói. Más helyzetben biztosan örült volna nekik, hiszen szereti a rajongóit, de most valahogy nem volt valami sok kedve aláírásokat osztogatni.
Ezek a lányok azonban jóval rámenősebbek voltak az eddigieknél, ám sokkal barátságosabbak is, és nagyon jó kedvre is derítettek mindkettőnket! Hiszen miután Rob kiosztotta az aláírásait, és sorban készítette velük a közös fotókat, minden lány egy-egy, A4-es lapból kivágott piros papírszívet adott neki. Látták, hogy ott vagyok, és azzal is teljes mértékben tisztában voltak, hogy a barátnője vagyok, mégsem zavartatták magukat… és engem sem zavart a dolog, hiszen annyira aranyosak voltak!
Míg Rob a rajongóitól papírszívek sokaságát kapta, addig engem is megtalált egy maszkos, jelmezes férfi, és Boldog Valentin-napot kívánva átadott nekem egy gyönyörű szép, vörös rózsát!

- Csak egy percre hagylak egyedül, és már mindjárt szerelmet vall neked valaki?? – ölelt át mosolyogva Rob, miután elengedték Őt a rajongói.
- Nem is vallott szerelmet! Csak úgy kaptam ezt! – mosolyogtam vissza, és beleszagoltam a rózsámba.

Az egyetlen dolog, amit nem csináltunk, és nem tapasztaltunk még Velencében, az a gondolázás volt – amiről végül kiderült, hogy Rob akarta azt, hogy kerüljük el, hiszen mára tartogatta, a meglepetése részeként!
Egész délután a vízen andalogtunk, és nézegettük azokat az épületeket, amiket már láttunk – csak más nézőpontból!

Olyan fél 8 lehetett, amikor kiszálltunk a gondolából, és visszasétáltunk a Szent Márk térre, ahol újra rengeteg bemutató várt minket. Lelkesem, ám azért fájó szívvel néztük a produkciókat, hiszen holnap hajnalban utazunk vissza Angliába!

Már épp menni készültünk vissza a hotelbe, amikor megállított minket egy – a változatosság kedvéért maszkos, beöltözött – férfi, és közölte, hogy még véletlenül se hagyjuk ki a 10-kor kezdődő tűzijátékot! Rob a telefonjára pillantott, ami fél 10-et mutatott.
- Azt hiszem, vétek lenne kihagyni egy velencei karneváli tűzijátékot! – mondta, és átkarolt.
- Az lenne, de… nem nekünk van véletlenül egy Velencére néző teraszunk a szállodában?! – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Igazad van!
Így gyorsan visszamentünk a hotelbe, és kiültünk a teraszra.

Mindketten a háztetők feletti, fekete eget kémleltük, várva, hogy mégis hol fog robbanni az első rakéta, amikor megtörtem a csendet:
- Annyira jól éreztem magam! Köszönöm ezt a csodálatos hétvégét! – szorítottam meg Rob kezét, ami összekulcsolva feküdt az asztalon az enyémmel.
- Én köszönöm, hogy adsz nekem még egy esélyt! – mosolyodott el, majd közelebb hajolt, és gyengéden, puhán vette birtokba az ajkaimat. Közelebb húzódtam hozzá, és az egyik kezemet épp az arcára simítottam, amikor meghallottuk, hogy felrobban az első rakéta – ezzel aranyszínbe borítva egész Velence egét, és szinte egybeolvasztva azt a szintén arannyá változott vízfelszínnel.
Így a következő fél vagy háromnegyed órában összebújva ültünk a teraszon, és néztük a fények játékát– méltó befejezéseképpen a velencei hétvégénknek!

Ám az este ezzel még korántsem ért véget…
Ugyanis amikor befejeződött a tűzijáték, és beléptünk a szobába, Rob egyszerűen odahúzott magához, és olyan hévvel csókolt meg, hogy ha akartam, sem tudtam volna ellenállni neki!
Én sem gondolkodtam tovább, és amint ki tudtam szabadítani a kezeimet, elkezdtem kigombolni a nadrágját. Éreztem, hogy elmosolyodik, majd a fenekem alá nyúlt, az ágyhoz vitt, és végigfektetett rajta.

A ruháink szinte egy szempillantás alatt a földre hulltak, és a takaró alá bújva – most mellőzve a hosszúra nyúló, romantikus előjátékot – Rob határozottan belém hatolt.
- Annyira hiányoztál! – nyögtem bele Rob fülébe el-elfúló hangon. Ő azonban egy pillanatra sem állt meg sem a lassú lökéseivel, sem pedig az érzéki kis csókocskáival, amikkel a nyakamat, és a vállamat halmozta el.
Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy nem reagált semmit, és a lassan már őrületbe kergető lassú tempóját sem, így beletúrtam a hajába, és – talán egy pici fájdalmat is okozva neki ezzel – arra kényszerítettem, hogy felnézzen rám!
A kis akciómnak köszönhetően megkaptam, amire vágytam: vágytól izzó szemekkel pillantott fel, és azonnal össze is akadt a tekintetünk! Valószínűleg ösztönzően megvillanhatott valami a szememben, mert pár pillanattal később már gyorsabb tempóra váltott, majd újra hevesen tapasztotta ajkait az enyémekre.

A felgyorsított tempónak köszönhetően már éreztem, hogy se ő, se én nem jártunk messze a beteljesüléstől! A szívem majd’ ki ugrott a helyéről, a levegőt pedig úgy kapkodtam, mint aki éppen egy hosszú futáson van túl… mégsem szakítottam meg a csókunkat. Rob is egyre jobban szorította az összekulcsolódott ujjainkat.
Végül már nem bírtam tovább, és miután éreztem, hogy minden porcikám megfeszül, és eláraszt a boldogság, belenyögtem a csókunkba! Rob pedig pár másodpercre rá, még egy utolsó, határozott lökéssel megspékelve a dolgot, követett…

- Sze… szeretlek! – mondta még zihálva, miután mellém feküdt az ágyra. Majd mikor már épp megszólalni készültem, visszahajolt fölém, és a vallomását egy szerelmes csókkal is megpecsételte.

Így hát ezen a hétvégén két vágyam is teljesült: eljutottam a Velencei Karneválra, és visszakaptam életem értelmét is… Robert Pattinson személyében!

***
A hotel:
1. Maga az épület
2. Társalgó
3. Lakosztály
4. Terasz
5. Étterem
6. Belső udvar

A látnivalók (kedvcsinálóként is!):
1. Rialto
2. Dózse-palota
3. Sóhajok hídja
4. Szent Márk tér

A tűzijáték