Rob szemszöge - II. rész

- Szívem, ne haragudj, de ki kell mennem a mosdóba! Nagyon sietek, ígérem! – mondta Kriszta, majd egy gyors puszit nyomott a számra, és anélkül, hogy egy árva hangot is ki tudtam volna nyögni, eltűnt a tömegben. Pár pillanatig ott álltam a táncparkett közepén egyedül, mint egy idióta, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is tudom, min lepődtem meg annyira, hiszen mindig ilyen határozott és ellenvetést nem tűrő! Egyel több ok, amiért annyira imádom! A gondolataim hatására mosolyra húzódott a szám, és sűrű elnézést kérések közepette „visszaverekedtem” magam a kanapékhoz.

Bobby, Marcus és Tom mint mindig, most is tökéletes társaság voltak. A srácok sem túl jók a tánc terén… talán azért is értjük meg egymást annyira jól, mert a DNS-ünktől, és a kinézetünk egy-egy apró részletétől eltekintve teljesen egyformák vagyunk!

Igaz, hogy jó társaságban nagyon gyorsan és kellemesen telik az idő, nekem mégis feltűnt, hogy Kriszta túlságosan is sokáig marad távol. Nem mintha ellenőrzés alatt tartanám, vagy ilyesmi, de… na jó… az igazság az, hogy hiányzik!
Éppen bocsánatot akartam kérni a srácoktól, és elmenni a női mosdó felé, hogy nem történt-e valami baj, amikor az említett helyiség felé nézve Kristent láttam kilépni az ajtón.

Mosolyogva, szinte már jókedvűen tért vissza hozzánk, ledobta magát a kanapéra, és elkapva az első keze ügyébe kerülő sörösüveget, jól meghúzta.
Elkerekedett szemekkel – és talán már tátott szájjal is – meredtem rá, hogy mégis mi a fene ütött belé. Az egyik részem persze örült neki, hogy legalább jól érzi magát, és nem csak ül a hátsó felén, és nézegeti a pohár – vagy éppen az üveg – fenekét… a másik részem viszont azt súgta, hogy valami rossz dolog van készülőben. Akaratlanul is felgyorsult a szívverésem, és éreztem, ahogy a tenyerem megizzad.
Elmondta volna Krisztának?! Az nem lehet! Nem tenne velem ilyet! Hiszen külön megkértem rá, hogy ne tegye! – kezdtem agyalni.

Fogalmam nincs, meddig járattam volna az agyam a dolgon, ha Marcus nem szól hozzám…
- Ugye haver? – bökött meg.
- Tessék? Bocs, nem figyeltem! – eszméltem fel hirtelen, rá kaptam a tekintetem, és zavartan mosolyra húztam a szám. Aztán felkaptam én is egy sörösüveget, és – próbálva leplezni a zavarodottságomat – ittam belőle egy kortyot.
Mielőtt letettem volna, Kristenre néztem, aki visszanézett rám, sokat sejtetően elmosolyodott, és megemelte a kezében tartott üveget, mintha éppen innánk valamire. Ezzel a tettével pedig újra belém verte az ideget!
- Csak éppen azt mondtam a srácoknak, hogy a következő fél évem teljesen be van táblázva koncertügyileg, de merem remélni, hogy amikor ráértek, Krisztával tiszteleteket teszitek eme nagy eseményeken! – mondta el újra.
- Hát persze! Számíthatsz ránk! – bólintottam, és próbáltam jó fejet vágni a dologhoz. A gondolataim viszont még mindig a körül forogtak, hogy Kristen miben sántikálhat. Ezzel egyidejűleg pedig egyre jobban irritált, hogy Kriszta nem jött vissza hozzám!

- Bocs srácok, de me… - kezdtem volna kimenteni magam Toméknál, hogy elmehessek megkeresni Krisztát, de ahogy felálltam, és a táncoló tömegre pillantottam, azonnal megpillantottam a gyönyörű szőke haját, és a lila ruháját.
Épp a barátnőivel táncolgatott, és ha Kriszta hátáról nem is, de a lányok arcáról tökéletesen le lehetett olvasni, hogy nagyon jól érzik magukat.
-… most már semmi! – fejeztem be a mondatot, és visszahuppantam a barátaim mellé. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy most már tudom, minden rendben van, és mindemellett még jól is érzi magát! Úgy tűnik, valóban a legjobb döntés volt, hogy a barátokkal ünnepeljünk…

*

- Öt… négy… három… kettő… egy! Boldog Új Éveeeet! – kiáltotta szinte egy emberként az egész klub. Magasba emeltünk a poharainkat, majd volt, aki csak belekortyolt, de volt, aki felhúzta az egészet. Mindenki az asztal körül állt, ki-ki a párja mellett… csak Kriszta és én voltunk külön. Én Tom és Kristen között álltam, ő pedig Lisa-val, Audrey-val és azzal a sráccal nevetgélt, akinek elfelejtettem a nevét! Egy pillantást sem vetett rám… ettől pedig újra rosszabbul kezdtem érezni magam!

A következő pillanatban azonban mintha valami kattant volna a fejemben… óvatosan megkerültem az asztalt, odaléptem Krisztához, szorosan magamhoz húztam és megcsókoltam. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, ebbe a csókba mindent bele kell adnom. Persze a dolgok romantikus oldalát tekintve! Így édesre, szerelmesre, de ugyanakkor feltüzelőre is sikeredett.

Ha otthon, kettesben lettünk volna, most biztosan továbbmentem volna, de a klub kellős közepén azért mégsem tehettem semmi ilyesmit! Ami viszont egyre inkább zavart, az Kriszta viselkedése volt…
Hűvös, teljesen érzéketlen volt a válasza a csókomra, és ha ez még nem lett volna elég, miután elváltak ajkaink, csak egy halvány mosolyt küldött felém, és azonnal ott is hagyott. Teljes mértékben megértem, hogy a barátaival akar foglalkozni, de azért ennyire engem sem kellene hanyagolnia! Vagy én vagyok túlságosan önző és birtokló?!

Éjfél után folytatódott tovább a jól megszokott bulizás és pörgés. Újra a táncparkettre özönlött a társaság nagy része, így természetesen Krisztát is elrabolták tőlem… megint! Akár féltékeny is lehetettem volna, amiért az „elfelejtettem a nevét” srác elrángatta őt mellőlem, de az valahogy sokkal jobban foglalkoztatott, hogy az eddig tökéletesen boldog, jókedvű barátnőm miért nem kíváncsi rám szinte egész éjszaka???

- Rob, gyere… dumáljunk már egy kicsit, hogy mi újság veled mostanában? Van valami újdonság abban a hatalmas Los Angeles-ben? – böködött meg Tom.
Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy ez most nem a legmegfelelőbb időpont arra, hogy LA-ről meséljek neki, hiszen valami van a levegőben… valami készülőben van, amiről semmit nem tudok! Ennek ellenére viszont inkább vettem egy mély levegőt, utoljára még rápillantottam a táncoló barátnőmre, majd tűrhetőre rendeztek az arcomat, és odafordultam a legjobb barátomhoz:
- Üljünk le! – mondtam, és mutattam a helyet.

*

Kriszta már jó 20 perce eltűnt. A srác, akivel táncolt, már rég Audrey-val táncol, Lisa is másokkal beszélget, és… mindenkit látok, csak őt nem! Ez most már végleg kiverte a biztosítékot!
- Srácok! Nem láttátok Krisztát? – kérdeztem Tomékat.
- Nem haver! Miért? Valami gáz van?
- Nem, dehogy! Semmi baj, csak… nem tudom, merre van! – húztam mosolyra a szám. Fogalmam nincs, mennyire tudom megtéveszteni a szintén színész barátomat… de talán az este folyamán elfogyasztott rengeteg pia segít! – Megyek, körülnézek!
- Oké! – mondta, és visszafordult Jess-hez és Charlie-hoz, akikkel éppen valami hosszú, velős témába kezdett.

Először a mosdó felé mentem, de ott nem találtam, így a pult felé indultam… hátha éppen iszik valami üdítőt, vagy akármit. Ekkor azonban valamilyen indíttatásból a tömegre pillantottam, és szinte azonnal meg is akadt a tekintetem egy lila ruhán. Először csak a színt figyeltem meg, aztán a cipőt, majd haladtam felfelé. Az alakja, a haja… teljesen ugyanolyan! Fájdalmasan hasított belém a felismerés! Ez Kriszta… egy másik férfi karjaiban!

Úgy éreztem, szépen lassan felébred bennem a „gyilkos ösztön”, de ugyanakkor mérhetetlen féltékenység és méreg is elönti az agyamat.
Furcsa, de nem Krisztinára voltam mérges, hanem az ismeretlen férfire. Azért, ahogy öleli, és… egyáltalán azért, amiért ő öleli az én barátnőmet!!!
A mindenféle, egyszerre feltörni készülő érzésemet azonban a világért sem akartam kimutatni a nagy nyilvánosságnak, így inkább vettem egy mély levegőt, majd miközben lassan kifújtam azt, az ökölbe szorult kezemet is ellazítottam, és minden eddig megszerzett színészi tapasztalatomat bevetve, teljes nyugodtságot álcázva odasétáltam.

- Bocs, lekérhetem? – kérdeztem meg, talán túlságosan is határozottan a sráctól, közelebb hajolva hozzá. Úgy éreztem, hogy ha a következő pillanatban nem engedi el Krisztát, behúzok neki egyet! A kezei a barátnőm derekán voltak… az állát pedig vállára tette! Pontosan úgy, ahogy én szoktam!
A srác először csak kényelmesen felemelte a fejét Kriszta válláról, és rám nézett… de miután találkozott a tekintetünk, szinte azonnal elengedte a barátnőmet, hátrébb lépett tőle egy fél lépést, és teljesen meglepődött tekintettel, bólintva mondta, hogy persze.
Kétségtelen, felismert! Pontosan tudta, kivel állt szemben! De ugyanakkor pontosan ez volt az a dolog, ami abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt!

Odaléptem Kriszta elé, könnyedén átkaroltam a derekát, és kerestem a szemkontaktust. Ő azonban nem nézett fel rám… de nem is bújt bele az ölelésembe úgy, ahogy szokott! Láttam, hogy nagyon sokat ivott. Érdekes érzés volt, hogy abban az esetben én szinte józannak számítottam mellette! Ezzel azonban az is teljes mértékben bebizonyosodott előttem, hogy valami gáz van, hiszen Kriszta nem szokott ennyit inni…

- Mit csinálsz? – kérdeztem nyugodt hangon, de a gondolataimban egymás után tűntek fel az előbb látott képek… így éreztem, ahogy az agyamat fokozatosan önti el újra a düh, és a féltékenység!
- Táncolok! – mondta, és felpillantott rám.
- És miért ezzel a sráccal, ha szabad kérdeznem?! – még idegesebb lettem, de a hangomon megpróbáltam uralkodni.
- Mert elhívott táncolni!
- Ha nem tűntél volna el éjfél után, én is elhívtalak volna! Nem kell rögtön más karjaiba rohanni…
- Ezt azt hiszem, mondhatnám én is! – mondta csípősen, de épphogy csak felpillantott rám, aztán elnézett mellettem. Ekkor leesett minden! Kristen elmondott neki mindent!
- Ezzel mit akarsz mondani? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, mire gondol. Pedig nálam jobban senki sem tudja…
- Hát, tudod… még véletlenül sem akartam megzavarni az idillikus hangulatot Kristen és közted! Legalább azokat a perceket nyugalomban tudjátok tölteni, amikor nem vesz körül titeket a világsajtó, és nem csak tettetnetek kell, hogy van köztetek valami! – kaptam meg a szívszaggató választ. Kitépte magát a karjaim közül, és kirohant a teremből.
Teljesen megsemmisülten álltam a parkett kellős közepén. Az arca és a szemei – bár csak másodperc-töredékekre pillantott fel rám – mindent elárultak! Ha eddig nem is, de most biztosan elrontottam mindent! Darabokra törtem a szívét!

*

Miután elrohant tőlem, tökéletesen leblokkolva álltam a táncoló tömeg közepén – ahol szerencsére egy, maximum két emberen kívül senki más nem vett észre semmi szokatlant! Az agyam minden egyes tekervénye azon járt, hogy most mitévő legyek, de a tudatalattim önállósította magát, és eldöntötte a kérdést: ugyanis mint egy eszement, elindultam Kriszta után. Épp akkor értem az előtérbe, amikor kiviharzott az ajtón a két biztonsági ember között, így egy másodperc töredéke alatt – ám fogalmam nincs, miféle indíttatásból – besiettem a ruhatárba, a fiatal ruhatáros lány ámulatát kihasználva kikértem a barátnőm kabátját, és kirohantam utána.

- Kriszta! – kiáltottam el magam, ahogy kiérve a klubból, megpillantottam őt. Háttal állt nekem, mégis ahogy ránéztem, végigfutott rajtam a hideg. Egyrészt azért, mert a maga köré fonódó karjaiból ítélve nagyon fázott, másrészt pedig éppen hogy csak, de azért észrevehető volt, hogy meg-megrándult – vagyis rázta őt a sírás!
A hangomra azonban megfordult, és felpillantott rám. Szó nélkül odamentem, és átnyújtottam neki a kabátját.
- Kösz! – köszönte meg. Azonnal belebújt, és nem begombolta, hanem maga köré csavarta.

Azt akartam, hogy lássa és tudja, hogy nagyon megbántam a dolgot, de úgy éreztem, hogy a szavak ide túl kevesek lennének. Éppen ezért próbáltam a szemébe nézni, ő azonban nem nézett fel. Túlságosan mérges és sérült volt ahhoz!
A következő pillanatban viszont se szó, se beszéd, elindult a hűvös utcán. Én pedig semmiképpen sem akartam – és valószínű nem is tudtam volna – magára hagyni, így annak ellenére, hogy most én vagyok a világon az utolsó ember, akit látni akar, elindultam utána.

Fogalmam nincs, mégis mennyi ideig sétálhattunk, amikor hirtelen megtorpant, majd szipogva és könnyáztatta szemekkel ugyan, de megfordult, és egyenesen a szemembe nézett. Egyszerűen leírhatatlan, hogy milyen érzés kerített hatalmába, amikor azokkal az egyébként gyönyörű, most azonban mégis szinte villámokat szóró kék szemekkel rám pillantott.
- Miért csináltad? – szólalt meg, a jelen körülményekhez képest igen nyugodt hangon.
- Mit? – kérdeztem vissza szinte rutinszerűen. Egy másodperc töredéke alatt rájöttem, hogy ez volt az egyik legidegesítőbb és legbugyutább kérdés, amit feltehettem… de már késő volt:
- Ne idegesíts Rob, kérlek szépen! És ne is próbálj terelni, vagy színészkedni… Kristen már vázolta a helyzetet! – mondta, már jóval ingerültebben, de még mindig nem kiabált. Pedig most én is elismerem: teljesen jogos lenne, és megérdemelném!
- És Kristen mit is mondott pontosan??
- Az nem lényeg! A te szádból akarom hallani, hogy mi történt valójában köztetek, amíg én… szóval amíg a közös fotósorozatotokat csináltátok?!
- Azt hiszem, ezt nem itt… - kezdtem volna bele a terelésbe, de félbeszakított.
- Nem!!! Ez itt a legmegfelelőbb hely és idő! Mondd! – rivallt rám. Igaza volt!

Elmeséltem neki az akkor este történteket, de a végén valahogy nem tudtam kinyögni a lényeget. Az addigi határozottságom egy szempillantás alatt cserbenhagyott, és ott álltam előtte lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel… mint egy kisgyerek, aki az anyukája dorgálását hallgatja, és közben mélyen bánja, amit tett.
- … mert matt részegen is tudtam, hogy szeretlek, és nem tehetem meg! A csók következtében rögtön megjelent az arcod magam előtt, és tudtam, hogy nem tehetem ezt meg veled! Erre pedig tettem még egy lapáttal: ugyanis Kristen-t Krisztának szólítottam! – bukott ki belőlem végül. Megjelent előttem Kristen Kriszta neve hallatán eltorzult arca, és ez mosolygásra késztetett. Ám mikor rápillantottam Krisztára, összeszorult a szívem, és azonnal el is tűnt a képzeletbeli kép.
- Áh, értem! Szóval csak akkor tudatosul benned igazán, hogy szeretsz, amikor már megcsókoltál valakit?! – vágott vissza, és a sötét utcán világító egyetlen lámpaoszlop fénye által láttam, amint megcsillan a szeme sarkában egy könnycsepp.
- Nem, félreérted! Túl zaklatott voltam, és annyit ittam, hogy azt sem tudtam, mit csinálok! Nem tudom, mit mondott neked Kristen, de nem feküdtem le vele! Higgy nekem, kérlek! – estem teljesen kétségbe, mert egyre csak azt éreztem, hogy pengeélen táncolok… elveszíthetek mindent! Elveszíthetem Őt! Közelebb léptem egy picit, de ahogy a kezem önkéntelenül is megindult felé, ő hátrébb lépett, és megálljt mutatva feltartotta a kezeit.
- Higgyek neked?! Ezek után még arra kérsz, hogy bízzak meg benned??!! Tudod, nem azzal van a bajom, hogy megcsókoltad… bár nem mondom, hogy jól esik ezt hallani, és azt sem mondhatnám rá, hogy megesik az ilyen! De tudod... az, hogy arra sem méltattál, hogy legalább elmondd… na ez az, amit nem tudok megemészteni! Pontosan ez az, ami kibírhatatlanul, szinte már elviselhetetlenül fáj! Elhallgattad ezt előlem, és úgy tettél, mintha semmi se történt volna! Így a végére még egy kérdésem lenne…- mondta, és a hangjában most először véltem felfedezni hisztérikus hangszínt. Mégis megértettem!

A kérdés viszont annál inkább izgatott. Pontosan tudtam, mit akar, illetve pontosabban mit fog kérdezni, mégis bíztam benne, hogy nem teszi fel. A választ ugyanis még én magam sem tudtam! Fogalmam sem volt, igazából miért nem mondtam el… és legfőképpen azt sem tudtam, hogy miért tettem azt, amit tettem! Igaz, hogy ittam, de ez nem lehet mentség mindenre!
-… mikor mondtad volna el nekem mindezt? Vagy… elmondtad volna egyáltalán valamikor is?! – kérdezte meg végül azt, amitől féltem – és mindemellett azt is, amire nem is gondoltam. Elmondtam-e volna valaha???
- Nem tudom! – mondtam ki a választ hangosan – egyrészt Krisztának, másrészt viszont saját magamnak.
- Értem! – válaszolta rekedtes hangon, és láttam rajta, hogy ha eddig még volt is reményem arra, hogy megbocsát, az az icike-picike tized százaléknyi esély is ebben a pillanatban úszott el véglegesen!

- Hova mész? – kérdeztem hirtelen, mikor egy légből kapott ötlettől vezérelve megfordult és elindult lefelé az utcán.
- Most… most nem akarok… nem tudok veled beszélni! Menj vissza a klubba, és mondd meg a többieknek, hogy rosszul éreztem magam, ezért hazamentem! – mondta alig hallhatóan, háttal nekem, majd meg sem várva a válaszomat, elsietett.
Eddigi életem egyik legnehezebb és legkegyetlenebb döntése volt, hogy nem mentem utána, de tudtam, hogy most egyedül kell hagynom őt! Mérhetetlenül megbántottam, és ha azt akarom, hogy megbocsásson, hagynom kell neki időt arra, hogy feldolgozza, megeméssze a történteket!

*

- Tényleg nagyon hasonlítasz ám a Twilight-ban szereplő vámpírsrácra! Csak neked valahogy más az arcod! De a hajad, meg a hangod… ha nem itt egy klubban ülve, hanem az utcán futunk össze, tutira azt mondanám, te vagy az! – mondta a csapos lány, aki éppen a pultot törölgette.
- Komolyan?! Szerintem egyáltalán nem hasonlítok rá! Az a gyerek egy idióta… - mondtam, és belekortyoltam a sörömbe.
- Lehet, hogy idióta, de az fix, hogy jól néz ki! Na de mindegy is! Jaj, bocsi! Ki kell vinnem egy rendelést! Mindjárt jövök! – mondta, és elillant.
Én pedig tovább iszogattam a sörömet. Egyiket a másik után…

Körülbelül a harmadik-negyedik üveg után már azt sem éreztem, hogy sört vagy netalántán valami mást iszok-e. Mindegy, mi volt az, csak igyak valamit… és amennyire lehet, terelje el a gondolataimat! Szüntesse meg azt a hatalmas fájdalmat és hiányérzetet, ami jelenleg nyomja a szívem! Elveszítettem mindent… Krisztát!

Lassan lecsúsztattam a kezeimet a zsebeimhez, és tapogatni kezdtem őket. A bal zsebemben meg is találtam azt, amit kerestem. Elővettem a picike, fekete dobozkát, és letettem magam elé a pultra. Mereven néztem, mintha valamiféle megváltást várnék tőle, vagy nem is tudom… aztán a tenyerembe vettem, és felnyitottam.
A gyönyörű, fehérarany, gyémántköves eljegyzési gyűrű, amit még a hazautazásom előtt vettem Los Angelesben. Igaz, kellett hozzá Jennie és Ashley segítsége, de akkor is Krisztának vettem, és ma hajnalban akartam neki odaadni, amikor már kettesben lettünk volna…

Jen és Ash is teljesen meglepődtek az elhatározásomon, sőt… még saját magam is! De amikor Josh elvitte Őt Dubaiba, úgy éreztem, meg kell tennem! Tisztában vagyok vele, hogy még nagyon korai, de az, hogy viseli ezt a gyűrűt, semmiféle kötelezettséggel nem járna… ha nem akarná!
Ennek az álmodozásnak azonban úgy tűnik, vége szakadt, ugyanis a Kristennel történteknek nagyon csúnya vége lett, így elképzelhető, hogy ezt a gyönyörű gyűrűt soha nem fogja viselni!

Becsuktam a dobozkát, visszacsúsztattam a zsebembe, és a hatalmas önsajnálatomba temetkezve, újra inni kezdtem.

- Rob! Haver! Gyere, hazamegyünk! – szólalt meg mellettem Marcus egy – számomra – kis idő elteltével. Tom a másik oldalamon, Bobby pedig mellette állt.
- Hát… én nem akarok… hazamenni! Nem megyek haza! – szedtem össze minden erőmet, és tudásomat, hogy el tudjam mondani azt, amit akartam.
- Teljesen eláztál, ember! Muszáj lesz, ha nem akarsz holnap az újságok címlapján tündökölni! – mondta Tom, és szinte Marcussal egyszerre megfogták a két karomat.
- Jó’ van, na! Megyek már! – mondtam, és megpróbáltam felállni a pulttól. Ez azonban utólag elég rossz ötletnek tűnt, ugyanis ahogy kiléptem a szék és a pult megnyugtató, ugyanakkor biztonságos kapaszkodási lehetőséget biztosító közelségéből, azonnal megbicsaklott a lábam, és kis híján elnyaltam a klub kellős közepén.
- Heh… azt hiszem, kicsit sokat ittam! – mondtam nevetve.
- Én is azt hiszem! – szólalt meg Bobby, és miután segített Toméknak fogni, hogy közbe visszanyerjem az egyensúlyomat, előresietett, hogy kinyissa az ajtót.

Ezután már csak annyira emlékszem, hogy a srácok besegítettek egy taxiba, beültek mellém, és elindultunk valahova…

***

A Krisztának szánt gyűrű