Rob szemszöge - I. rész

Sziasztok!

Nos, megérkeztem! :) Végeztem az év végi vizsgáimmal (szerencsére minddel sikeresen!), így most lesz időm az újabb részekre! Heti két résszel azonban még mindig nem fogok tudni szolgálni, mert az OKJ-vizsgám még hátra van! És bizony az nagyobb akadály lesz! :)

A mostani rész - mint az a címéből is kiderül - nem egy megszokott fejezet! Ebben, egy korábbihoz hasonlóan, ismét szeretném "elkapni", vagy inkább a megfelelőbb szó rá, hogy bemutatni Rob érzéseit! Főleg a mostani helyzetük miatt...
Ez a fejezet csak az első fele az eredetileg tervezettnek, de mivel hétvégén tanulnom kell, és sajnos nem haladtam olyan jól a rész írásával, mint ahogy előre kigondoltam... na mindegy is! A lényeg, hogy mindenképpen fel akartam tenni nektek frisset! :)

Na, de nem is papolok tovább! A lényeg, hogy remélem tetszeni fog nektek ez a rész is, és jövőhéten hozom a második - valamivel izgalmasabb - felét is! :)
Jó olvasást!
Üdv,
Sabyna

***

Csak feküdtem az ágyon, nekidőlve a párnámnak, és néztem, ahogy keresgél a ruhái között. A szemeimet legeltettem a lábain, a fenekén, a csípőjén, azok pedig szinte már ordították nekem a hívogató szavakat.
- Mit veszel fel szívem? – tettem fel a kérdést hirtelen, még magamat is teljesen meglepve. Igazából számomra teljesen mindegy volt, hogy mit vesz fel, hiszen mindenben gyönyörű! Az már igencsak közhelynek számít, hogy a legjobban akkor tetszik, mikor nincs rajta semmi, de ha egyszer ez az igazság… Ahogy az agyamba kúsztak az együtt töltött éjszakáink képei, behunytam a szemem, és megpróbáltam kiűzni a fejemből azokat. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat!

Ahogy szépen lassan megfordult, és tekintetem találkozott a ragyogó kék szemeivel, pillanatok alatt elvesztem bennük. Teljesen megbabonázott!
- Te most komolyan a ruhámról érdeklődsz? – kérdezte, de a mondatának csak egy része jutott el az agyamig. A szemeitől már csak a mosolya volt szebb. Imádom, amikor mosolyog!

Soha nem éreztem még ilyet! Egyetlen egy pillantásával, vagy akár csak egy aprócska mozdulatával teljesen le tud venni a lábamról, és a világon mindenre képes lennék azért, hogy boldoggá tegyem! De mégis hogy érte el nálam ezt?! Szeretem őt, semmi kétség, de voltam már szerelmes… ilyet viszont még életemben nem éreztem!
Itt áll előttem, és pusztán azzal, hogy rám mosolyog, már a legapróbb, legeldugottabb érzelmeket váltja ki belőlem!

Most már csak azt az egyet nem értem, hogy miért kellett megtennem azt, amit?! Vagy talán meg sem tettem, csak Kristen túlzott??!! A francba is… ha nem iszok annyit, most mindenre részletesen emlékeznék! És akkor meg sem fordult volna a fejemben, hogy Kristenre úgy nézzek, mint Krisztára! Ekkora barom biztosan nem lettem volna!

A gondolataimból hirtelen rázott fel az, hogy néz. Még mindig a táskája mellett áll, és várja a válaszom a kérdésére.
Picit zavarba jöttem ugyan, de a kevéske kis színészi tapasztalatom révén sikerült nem elpirulnom, így határozottságot erőltetve magamra, válaszoltam:
- Csak kíváncsi vagyok, naa… - végül én is csalafinta mosolyra húztam a szám.
- Fogalmam sincs! Gondoltam már a fekete rövid ruhára, amiben a díjátadón voltam, tudod… viszont van egy lila ruha is, ami esetlegesen számításba jöhet! Várj, megmutatom! – mondta, majd sebesen kutatni kezdett a ruhái között. Pár pillanat múlva meg is találta, amit keresett, felállt, felém fordult, és maga elé emelte. – Mit gondolsz? – kérdezte, és kérdő szemekkel várta a válaszom.

Elakadt a lélegzetem. Szakmai ártalom ugyan, de elég vizuális típus vagyok, így azonnal elképzeltem őt ebben a lila ruhában… és hát… szerintem nem kell mondanom, hogy mi minden futott végig egy pillanat alatt az agyamon arról, hogy mégis mit tudnék csinálni ebben a pillanatban Krisztával.

Elég szánalmas, tudom, de most valahogy úgy éreztem magam, mint Edward az első könyvben, csak kicsit más volt a tárgya a dolognak. Én ugyanis nem arról gyártottam kb. 100 féle elméletet, hogy mégis hogyan ölhetném meg Krisztát, hanem arról, hogy hogyan tudnám őt elcsábítani, és rávenni, hogy maradjunk ágyban egész nap.

Miután elvetettem az összes lehetséges kitalációmat, és felnéztem a szerelmemre, azonnal láttam, hogy bármit bevethetnék, de – ha máskor nem is tudna – most biztosan ellenállna nekem.
- Hát.. jó embert kérdezel a divatról, minden esetre! – próbáltam egy álvigyorral viccelődni, majd újra a szemeim elé kúszott egy kép, amint a ruhában előttem áll, így muszáj volt még hozzátennem valamit: - Viszont férfi szemmel nézve: tökéletes leszel ebben! Csak azt nem értem, miért gondolkodtál ezen ennyit?
- Mert… mert csak! – adta meg a választ, amit imádok, de ami ezzel egyidőben az őrületbe is tud kergetni. Aztán elmosolyodott, és alig pislogtam egyet, már ott is termett előttem, és nyomott egy puszit a számra. – Köszönöm a segítséget! – tette hozzá, és a ruhával a kezében elsietett.

*

Amíg Kriszta készülődött, és tudom, bunkóság ilyet mondani, de szinte, mint egy mérgezett egér, úgy rohangál fel-alá a házban, én próbáltam lekötni valamivel Kristent.
Igazából meg sem próbálta véka alá rejteni, hogy nem szimpatizál a barátnőmmel, és ezáltal azt sem, hogy ebben a pillanatban szívesebben ülne egy jéghideg pincében csótányokkal és patkányokkal körülvéve, mintsem egy „puccos” szilveszteri bulira készülődjön… majdnem szó szerint a hideg rázta attól, hogy olyan emberekkel kell együtt buliznia, akiket nem is ismer, és egyáltalán meg sem akar ismerni!
- Miért nem tudsz legalább magadra erőltetni egy kis jókedvet? Így elrontod mindenki kedvét! Főleg az enyémet! – kezdtem begurulni a grimaszoló arcától, amit vágott.
- Most meg mi van??!! Te hívtál ide, nem?! Azt hittem, az elmúlt időszak alatt már kiismertél annyira, hogy tudd, utálom az ilyen bulikat! Egyszerűen idegrángást kapok tőlük! – mondta Kristen, és belekortyolt az üveg sörbe, amit a kezében tartott.
- Azért hívtalak el, mert tudom, hogy egyedül ünnepeltél volna… úgy tudtam, barátok vagyunk, ezért nem akartalak egyedül hagyni!
- Hát… talán többek is vagyunk, mint barátok. Hm?? – mosolyodott el, miközben a kanapé háttámlájának dőlt – a szemkontaktust viszont egy másodperc töredékére sem szakította meg.
- Kristen, kérlek! Ne mondj semmit Krisztának! Nagyon szépen kérlek! – kérleltem kétségbeesetten, és annyira halkan, amennyire csak tudtam.
- Hohohóóó! Titkolózunk, titkolózunk??!! Nem szép dolog! – mosolyodott el újra, de most már gunyorosan.
- El fogom mondani neki, de… még nem megy! Tudom, hogy nagyon ki fog akadni, és… szóval még nem készültem fel rá! Szeretem őt nagyon, és nem akarom elveszíteni egy ilyen botlás miatt…
- Most meg mit parázol??! Úgyis megbocsát! Mégis ki tudna neked ellenállni??!! – kérdezte ironikusan, majd széles vigyorra húzta a száját.
- Kriszta egyáltalán nem olyan! – rivalltam rá, talán túlságosan is hangosan. Még szerencse, hogy Kriszta éppen az emeleti fürdőben vagy a szobámban van! – gondoltam.
- Jó-jó-jó! Azé’ ne harapd már le a fejem! De majd gondolj vissza arra, hogy mit mondtam, amikor a karjaidba omlik! – mondta, majd egyenesen a szemeimbe nézett, és beleivott a sörébe.

Szinte ugyanebben a pillanatban Kriszta ment el az ajtó előtt egy szál törölközőben, vizes hajjal. Fogalmam nincs, miért jött le ilyen „hiányos” öltözékben – hacsak nem az a célja, hogy az őrületbe kergessen!
Pár pillanattal később azonban megkaptam a választ a kérdésemre: meghallottam a barátnőm imádott, csengő-bongó hangját. Magyarul beszélt bele a telefonba, így semmit sem értettem belőle… viszont ahogy visszafelé is elsétált a nappali ajtaja előtt, bekukkantott, és egy imádnivaló mosolyt küldött felém.
A pulzusom azonnal megemelkedett, és akarva-akaratlanul újra azon kezdtem agyalni, hogy mivel tarthatnám itthon ma este – vagy hogy milyen ürüggyel mehetnék most azonnal utána. A tudatalattim valószínű már sejthetett valamit, ugyanis másodpercekkel később azokat a gondolatokat juttatta az agyamba, hogy mi lett volna, ha a tervek szerint Párizsban töltjük a szilvesztert… csak mi ketten!

*

A klubhoz érve már a legjobb barátomat, Tomot, és Erikéket kivéve mindenki ott várt minket. Kriszta – átvéve a szószónok szerepét – mindenkit bemutatott mindenkinek, majd ahogy a késők is befutottak, bementünk.

- Állati jól néz ki Kriszti! – mondta Tom, miután beértünk a klubba, és a lányok elmentek leadni a kabátjaikat. Én amúgy sem tudtam levenni gyönyörű barátnőmről a szemem, de ahogy Tom tudatosította bennem azt, amit már eddig is tudtam, ha lehet, még erőteljesebben figyeltem őt, és legeltettem a szemeimet rajta.
- Nekem mondod?! – kérdeztem vissza, és közben önkéntelenül is mosolyra húztam a szám. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser!
- Csak egyet nem értek haver! Miért nem vitted el őt Párizsba, Velencébe, vagy valahova, ahol csak kettesben lettetek volna!? Apám… ilyen nőm lenne, éjjel-nappal csak vele akarnék lenni!
- Párizsba mentünk volna, de azt mondta, hogy a szilveszter legyen a barátoké! És igaza van! Így legalább össze tudtunk futni, ha már év közben nem igazán sikerült… Párizs pedig megvár!
- Tiéd a főnyeremény haver! Csak azt tudnám, hogy miért nem én láttam meg előbb!?
- Hát ember… erről bizony lemaradtál! – vigyorogtam rá Tomra önelégülten.
- Még azért semmi sincs veszve! Lehet, kiszeret belőled… és akkor én itt leszek! – tette hozzá kajánul vigyorogva.
Egyszerűen hihetetlen, hogy Tom semmiről sem tud, mégis hogy beletalált a dolgok kellős közepébe. Ezzel az egyetlen egy mondatával, illetve megjegyzésével újra elindította bennem azt a gondolatmenetet, amit úgy tűnt, sikeresen lezártam magamban a Kristennel való beszélgetésemet követően.

Kezdett kissé kínossá válni a csend, és féltem, hogy emiatt könnyen lelepleződöm a kiskorom óta legjobb barátom előtt, így újra megszólaltam:
- Ha rajtam múlik, nem sokáig lesz csak a barátnőm… - emeltem ki gondosan a „csak” szót.
Tom abban a pillanatban egész estével felém fordult, és a ledöbbentebbnél ledöbbentebb fejet vágott.
- Van valami, amiről lemaradtam volna? Azt hittem, a legjobb barátod vagyok!
- Az is vagy haver! Ezért is tudtad meg te először, hogy mit tervezek! De persze ezek még nem közeli tervek… de azért nem is olyan távoliak!
- Mégis mi az pontosan, amin töröd az agyad??!! – tette fel a kérdést, mintha nem tudná rá a választ, majd megjelent egy apró mosoly a szája sarkában.
Ekkor azonban a szemem sarkából megpillantottam életem értelmét, amint a barátnőivel az oldalán felénk igyekszik.
- Ne most… - mondtam Tomnak, olyannyira halkan, hogy inkább csak a számról tudta leolvasni azt. Utána pedig mindketten a lányok felé fordultunk.

- Ejha… - hallottam meg a mellettem álló barátom ámuldozó szavait. Én pedig csillogó, vágyakozó szemekkel, és büszke, önelégült mosollyal néztem Őt.
Amint összetalálkozott a tekintetünk, gyorsabban kezdett kalapálni a szívem, és szinte égett a bőröm belülről – ezzel is kifejezve, hogy mennyire vágyom már arra, hogy újra a karjaimban tarthassam!

Ahogy odaértek hozzánk, Kriszta egy könnyed lépéssel előttem termett, és a kezét a karomra tette. A másik karomat én rögtön a derekára csúsztattam, és gyengéden közelebb húzva magamhoz, lágy csókot nyomtam a szájára.
Ajkaink találkozásakor úgy éreztem, mintha valamiféle elektromos kisülés keletkezett volna köztünk, és ennek hatására a belsőm kínzó vágtába kezdett. Mindennek ellenére tudtam, hogy ha most tovább megyek, akkor nem fogok tudni ellenállni Krisztának, és félő, hogy keresztülhúznám a jónak ígérkező estét. Így végül fájdalmasan ugyan, de engedtem, hogy elhúzódjon tőlem, és egy őszintének nem igazán nevezhető, de mindenesetre biztató, és boldog mosoly kíséretében válaszoltam a szemében látott kérdésére.
- Mehetünk? – fordult végül a többiekhez, közben pedig belesimult a karomba. A válaszokat azonban meg sem várva elindultunk a lefoglalt VIP-részlegünk felé.