39. fejezet - 'New Moon' premier

Sziasztok!

Íme az új rész! Sajnos nem lett az egész romantikus, de ígérem, hogy hamarosan bepótoljuk!:)
Illetve annak ellenére, hogy ma van Valentin-nap, a történet sajnos még nem ért el odáig, de... ami késik, az nem múlik!!! Egy nagyon különleges, és túlontúl romantikus február 14-éjük lesz majd Robéknak nemsokára! :P

Ennek ellenére remélem azért tetszeni fog ez a fejezet is, és természetesen mindenkinek nagyon boldog Valentin-napot kívánok!!!

Pussz,
Sabyna

***
Az eddigi repüléseim közül a mostani sikeredett a legrövidebbre… legalábbis én annak éreztem! Bár, mikor bemondták, hogy készüljünk a leszállásra, már annyira ideges voltam, hogy elkezdtem dobolni a lábammal, és az ujjaim önkéntelenül is szorongatni kezdték a karfát. A körülöttem ülők közül páran rám is kapták a tekintetüket, de nem sokat törődve velük, tovább idegeskedtem… minél előbb Jennie-ékkel akartam lenni, és még annál is előbb Rob karjaiban!
A hosszas elmélkedéseim alatt teljesen meg is feledkeztem a könyörtelen időeltolódásról. Így a ledöbbenés szinte hideg-zuhanyként söpört végig rajtam! Hiszen Amerikában még csak délután 3 óra van!!! A Rob nélkül eltöltött időm még minimum 5 óra hossza…

Ahogy leszálltam a gépről, azonnal a csomagjaimért mentem, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a LAX túlzsúfolt termináljának kijárata felé. Körbenéztem, és az első gondolatom az volt: „Ebből a temérdek emberből vajon hány jött a premierre?!”.
Aztán szerencsére mindenféle akadály nélkül kijutottam az ajtón, ahol egyenesen Jennie-vel, és a kis Eve-vel találtam szembe magam.
- Jennie!! Eve!! – kiáltottam, és szinte Jennie nyakába vetettem magam. Ő ugyanilyen hevességgel ölelt meg, miközben Eve megfogta a felsőm szélét, és rángatni kezdte.
A félperces, gyors üdvözlésünk után elengedtük egymást Jen-nel, és végre Eve-re terelődött az összes figyelmem. – Hát szia, te szépséges kis tündér! Jaj, de rég láttalak! – mondtam, szinte már a fülemig érő, hatalmas mosollyal, és az ölembe vettem imádott kis „barátnőmet”.
- Szija Kriszti! – köszönt tökéletesen, mindenféle selypítés nélkül. Majd hozzátette: - Hiányoztál! – és hozzám bújt. Annyira örültem annak, hogy ilyen érzéseket váltok ki Eve-ből, hogy megint majdnem eleredtek a könnyeim. Ez nem lehet igaz… soha életben nem voltam ilyen érzékeny!
- Te is nekem, kis tündér! Nagyon is! – válaszoltam, és szorosan magamhoz öleltem.
Eközben Jennie aranyos mosollyal az arcán nézett minket. Mikor ránéztem, én is visszamosolyogtam…
- Eve, szívem! Engedd el Krisztit, mert szegény lassan nem kap levegőt! Otthon majd játszhattok, és beszélgethettek is! Ígérem, csak menjünk… - mondta Jen, és a mondandója végén idegesen körbepillantott. Gondolom ő is a paparazzikat kereste, ahogy én is!
Ezután hirtelen megfordult, és elindult a járdán a parkolók felé, így követtem őt, Eve-vel a karomon. Pár pillanat múlva meg is láttam a már jól ismert, fekete Hondát!

Jennie-ék házához vezető úton végig Eve-vel játszottam, nevetgéltem. Olyannyira el voltam foglalva, hogy fogalmam sem volt, merre mentünk, és azt sem vettem észre, mikor álltunk meg!
- Megérkeztünk! – szólt hátra Jennie, majd kiszállt. Kinyitotta az ajtót Eve oldalán, és először ő, majd én másztunk ki.
Én hátramentem kivenni a csomagomat, Eve pedig jött velem, mintha hozzám lenne nőve. Olyan édes volt! Ahogy húztam befelé a poggyászomat, ő is minden áron segíteni akart, így odaadtam neki a kis táskámat, és azt cipelte befelé. Jennie pedig csak nevetgélt magának.
- Ahogy látom, tökéletes anya leszel! – súgta oda, mikor éppen a csomagom cipeltem fel a ház előtti kis lépcsőn.
- Gondolod? – kérdeztem mosolyogva.
- Tudom! Illetve látom… - jött a válasza, majd ezzel be is léptünk az ajtón.
A házuk belülről is pontosan ugyanolyan gyönyörű, ugyanakkor visszafogott volt, mint kívülről. Tökéletes tükrözte Jennie és Peter bensőséges, normális életét a lányokkal! Ha lehet, most még jobban irigyeltem az életüket, a kapcsolatukat…
- Menjünk beljebb! Kipakolnod szerintem nem kell, mert Rob úgysem fogja engedni, hogy itt maradj. Vagy… csak akkor engedi, ha ő is itt maradhat. Az pedig nem lenne egészséges 3 kislány mellett! – vigyorodott el mindentudóan. – Viszont az esti ruhád mindenképpen vedd ki a poggyászból, hogy estére ne legyen gyűrött! Bár a biztonság kedvéért a fodrászhoz menet bedobjuk egy tisztítóba, az enyémmel együtt. Rendben? – kérdezte Jennie, és már sürgött-forgott is.
Ekkor láttam csak meg, hogy Eve kis táskájába pakol bele egyet s mást.
- Elviszed Eve-t? – kérdeztem.
- Igen, ma este a mamánál alszik. Fogalmam nincs, mikor érünk haza, így nem akartam, hogy anyu jöjjön ide. Inkább én viszem oda őt! Holnap pedig első dolgom lesz érte menni. Bella és Lola pedig – mint általában – most is a barátnőiknél vannak. Kicsit sokat vannak távol, tudom, de nem akarom őket lekorlátozni sem! Lehet, rosszul teszem…
- Nem, szerintem pont jó ez így! – mondtam, és közben kivettem a ruhám a poggyászból.
- Hát ez valami csodálatos! Most már semmi kétség… Rob meg fog őrülni érted! – ámuldozott és mosolygott Jennie, miközben mellém szaladt, és úgy vizsgálta a ruhát.
- Hát, én nem vagyok ebben olyan biztos… - mondtam, és felakasztottam a ruhát a nyitott ajtóra.
- Most meg miért mondod ezt???!!!
- Tegnap beszéltem vele, és… annyira furcsa volt! Olyan… semmilyen! Olyan, mintha már nem is szeretne! Jó, tudom, bolond vagyok, de… mi van, ha megbánta, hogy engem választott, és nem Kri… vagyis mást?!
- Ilyenek egy pillanatig se forduljanak meg a fejedben! Érted??!! Biztos lehetsz benne, hogy szeret téged, és… szóval ez tény! Ne gondolkozz ezen! – fakadt ki magából Jen, és leült a kanapéra.
- Te tudsz valamit, amit én nem?!
- Én??? Nem! De mondtam már neked… ismerem Robot annyira, hogy lássam rajta: fülig szerelmes! Ezzel viszont befejeztem a témát, nem fogom bizonygatni!! Majd ő megteszi! – mondta, én pedig egy mukkot sem tudtam szólni ezek után.

- Ha gondolod, ledőlhetsz egy kicsit, én elviszem Eve-t anyuhoz. Úgy másfél óra múlva itt vagyok! – mondta Jennie úgy fél órával később, egy gyors ebéd után. Eve össze-vissza ölelgetett, aztán Jen is nyomott egy gyors puszit az arcomra, és ezzel el is tűntek.
Én pedig ledőltem a kanapéra egy kicsit. Sok idő nem kellett hozzá, hogy elaludjak!

Álmomban megint a premieren voltam, de ez most annyira más volt, mint a legutóbbi fantáziálásom. Ahogy beléptem a vörös szőnyegre, azt vettem észre, hogy az összes rajongó mosolyog, vagy éppen érdekes néz rám. A fotósok pedig az átlagosnál több képet csináltak rólam… Fogalmam nem volt, miért lehet ez, ezért mosolyogtam, ahogy szoktam, amíg hirtelen észre nem vettem valamit – vagyis az okát az előbb látott reakcióknak!
Rob és Kristen álltak kéz a kézben a mozi előtt, fotósokkal és riporterekkel körülvéve! Rob éppen akkor vett észre, amikor én őt, így pár pillanatig csak néztük egymást. Ám akkor Kristen rám pillantott, elvigyorodott, és elégedetten maga felé húzta Rob-ot, majd megcsókolta. Rob pedig láthatóan boldogan csókolt vissza!
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!!!!! – ordítottam el magam, és megsokszorozódtak a már amúgy is potyogó könnyeim.
Ekkor hirtelen kipattantak a szemeim. Körbenéztem, és ahogy tudatosult bennem, hogy az előbbi jelenet csak álomkép volt, picit le is nyugodtam. Megdörzsöltem a torkom, ami megfájdult, és az arcomról is letöröltem a könnyeket. Igen, ezek nem csak álombeliek voltak…!

Ezek után nem is aludtam vissza, hanem szépen csendben, elmerengve a rohamléptekben közeledő premieren, és a nagyon-nagyon hosszú idő utáni találkozáson Robbal, megvártam Jennie-t.
- Szia-szia! Tudtál pihenni? Ahogy tudtam, siettem persze, de anyu feltartott! Viszont késésben vagyunk… – mondta, ahogy belépett az ajtón. Én pedig ezzel a lendülettel el is könyveltem magamban, hogy egy árva szót sem szólok az álmomról!
- Szia! Igen, aludtam egy kicsit. De hogy-hogy késésben vagyunk?? – kérdeztem, és keresni kezdtem egy órát a szobában. Két pillanattal később meg is találtam, és majdnem elállt a lélegzetem, mikor felfogtam, hogy 5 órát mutat.
- Igyekeznünk kell! Kapd fel a ruhád, én is hozom az enyémet, és már indulunk is! Rendben?
- Rendben! – válaszoltam, és felugrottam.
Körülbelül egy perccel később már ki is léptünk az ajtón, kezünkben a ruháinkkal.
- Csak kíváncsiságból! Hol aludtál? – kérdezte, mikor zárta az ajtót.
- A kanapén…
- Jaj, Kriszti! De hiszen ott van 5 szoba az emeleten!!!
- Hát… nem akartam felmenni! – mondtam mosolyogva. Igazából eszembe sem jutott, hogy felmenjek, vagy hogy egyáltalán felálljak a kanapáról. Úgyhogy a válaszommal nem is hazudtam… annak ellenére sem, hogy elég gyenge indok!
Jennie csak mosolyogva megingatta a fejét, jelezve ezzel, hogy lezárta a dolgot.

A fodrászhoz menet – mint ahogy már korábban is említette Jen – beadtuk a ruháinkat a tisztítóba. Nagy szerencsénk volt, mert a fodrászat, ahova Jen jár, 3 üzlettel arrébb volt…
Hasonló kis szalon volt, mint a santa monica-i Sam & Chris Hair Salon. Ahogy beléptünk, Jennie-t már régi ismerősként köszöntötték:
- Szia Jen! – köszönt egy 30-as éveiben járó nő, aki gyorsan közeledett felénk.
- Szia Carlie! – köszönt Jennie is, miközben két-két puszival köszöntötték egymást. Majd így folytatta: – Bemutatom a barátnőmet, Krisztit!
- Üdvözlöm! – köszöntem, és kézfogásra nyújtottam a kezem.
- Áh, szóval te vagy Rob Pattinson barátnője! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – köszönt vissza, és kézfogás helyett rögtön puszikat kaptam. – Na, de gyertek gyorsan. Ahogy elnézem, kicsit késésben vagyunk. Először mosás, aztán pedig kitaláljuk, milyen hajat csináljunk nektek! – mondta mosolyogva, majd mindkettőnket a hajmosó felé terelt.

A hajmosással gyorsan végeztek a rajtunk dolgozó fodrászok, aztán pedig mindkettőnket „kezelésbe vettek”. Jennie haját Carlie, az enyémet pedig az egyik kolléganője csinálta.
Látszott, hogy profik, mert azután, hogy elmondtuk, milyen ruha lesz rajtunk, már tudták is a legmegfelelőbb hajstílust a számunkra. Így Jennie-nek először kivasalta, beszárította, majd picit bezselézte a haját Carlie, az enyémet pedig laza kontyba fogta össze – mint később kiderült – Erin.
Jennie, mint ahogy számíthattam is rá, előbb kész lett, mint én, így őt már el is kezdték sminkelni. Tökéletesen fekete szemeket kapott. Mikor pedig én kerültem sorra, a ruhám színéhez passzoló, fekete-fehér, füstös árnyalatokat varázsoltak nekem, egy nagyon pici kékkel vegyítve. Nem volt feltűnő, nem volt kihívó, mégis csinos!
Miután teljesen készen álltunk, Jennie fizetett. Én persze teljes mértékben elleneztem, hogy az enyémet is állja, de hajthatatlan volt!
- Egyébként is… hogy engedhettem volna, hogy kifizesd, amikor nem is tudtál az egészről???! – mondta, mikor kiléptünk a szalon ajtaján. Majd feltette a napszemüvegét, és ezzel lezártnak is tekintette a témát.
Időközben beszaladtunk a ruháinkért is a tisztítóba, ahol a cehket szintén Jennie állta, úgyhogy én már meg sem próbáltam ellenkezni!

Negyed 8-kor már mindketten teljesen felöltözve, a kiegészítőinkkel is „felszerelve” toporogtunk a házban, várva a kísérőinket! Majd ki ugrottam a bőrömből, amikor Jen közölte, hogy Peter és Rob fognak értünk jönni! Amúgy is meg akartam kérdezni, hogy hol van Peter, de nem volt rá szükség…
- Nem is tudom, hogy van Peter-nek ennyi energiája… Ma egész nap egy jótékonysági rendezvényen volt! Reggel elvitte magával a ruháit is, úgyhogy ott öltözik majd át, és úgy jön értünk... Robbal együtt! – mosolyodott el a végére. A gyomrom hatalmasat bukfencezett, és a szívem is dobbant egy hatalmasat! Végre láthatom, és vele lehetek!!! Jen szavaira viszont semmit sem tudtam felelni, így csak őszinte, boldog mosolyra húztam a szám.

Fél 8 előtt pár perccel dudálást hallottunk a ház elől. Ki sem pillantva az ablakon, felkaptuk a táskáinkat, és már indultunk is. Gyors ajtózárás után mosolyogva indultunk a már jól megszokott, lesötétített Mercedes felé, amikor kiszállt belőle két ismeretlen férfi. Jennie és én teljesen ledöbbenve néztünk egymásra.
- Jó estét kívánok, Mrs. Facinelli! A férje és Mr. Pattinson sajnos nem tudtak Önökért jönni, ezért minket küldtek. Mr. Facinelli viszont kifejezetten kérte, hogy mielőtt beülnének mögénk, hívja fel őt! – mondta az egyik férfi. Jennie azonnal előkapta a telefonját a kis, fekete clutch-ából, és már hívta is Peter-t.
Két perccel később pedig már a premier helyszíne felé haladtunk. Ezek szerint Peter leigazolta, hogy valóban ő, illetve ők küldték a férfiakat…

A körülbelül 10 perces úton végig az járt az agyamban, hogy „Mrs. Facinelli”. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbbször hülyeségeken gondolkodom, de meglepődtem, hiszen soha nem hallottam még, hogy bárki is így hívta volna Jen-t. Ezzel a megszólítással a fejembe kúszott egy másik lehetőség is: Mrs. Pattinson… akarva-akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra!
Jennie is észrevette, és éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor befordultunk a premier helyszínére. Soha nem láttam még ilyet, így szinte tátva maradt a szám az ámulattól!
Egy olyan nagy kaliberű film, mint a New Moon, amúgy is egy hatalmas premiert jelentett, de a Summit még jobban tetőzni akarta a sikert azzal, hogy az első vetítés nem egy, hanem két moziban volt egyszerre, ami ráadásul egymással szemben áll. Mindössze egy úttest választja el egymástól a Bruin és a Village Theatre-t. Mindkét mozi pompázott a kivilágítástól, és ez által a hatalmas területen lefektetett vörös szőnyeg még csodálatosabb fényárban úszott. Aztán a következő, amit észrevettem – és ami talán a legjobban ledöbbentett –, a rengeteg ember volt! Soha nem volt semmiféle fóbiám, illetve nem éreztem magam rosszul a tömegben, de amint arra gondoltam, hogy mi lesz, hogyha kiszállok a kocsiból, és rálépek a vörös szönyegre, elbizonytalanodtam. Minden eltűnt az agyamból, csak egyetlen egy dolog maradt: tökéletesnek kell látszanom, hiszen ezt várják tőlem!
- Nyugodj meg Kriszti! Semmiség az egész! Sikítozni fognak, kiabálni fogják a neved, neked viszont semmi mást nem kell tenned, csak mosolyogsz a fényképezőgépeknek, és ha akarsz, odamész egy-egy rajongóhoz. Tudom, nekem könnyű ezt mondani, hiszen én már hozzászoktam, de nem lesz semmi baj! Csak nyugodtan sétálj végig, és kész! – mondta, és közben biztatóan megfogta a kezem. Belenéztem a szemébe, és láttam benne az őszinte támogatást.
Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt… majd szépen lassan elkezdtem kifújni, mintha ezzel a félelmet és az idegességet is el tudnám tüntetni magamból.
Mikor már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy elmerjek indulni, kinyitottam a szemem, rápillantottam Jennie-re, aki biztatóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam, és egy apró bólintással jeleztem, hogy készen állok.
- Rendben, mehetünk! – szólalt meg Jennie, mire az előtte ülő férfi kipattant a kocsiból, és kinyitotta nekünk az ajtót.
Jennie szállt ki először, majd én is kikászálódtam – még magamat is meglepve azzal, hogy a remegő kezeimmel és lábaimmal nem csináltam valami oltári nagy bakit.

Ahogy ráléptünk a szőnyegre, és az elöl álló rajongók észrevettek, szinte hullámként söpört végig a felismerés bennük. Aztán a kordon mögött álló közönségre néztem, és láttam, ahogy sorról sorra fordulnak felénk a kíváncsi tekintetek. Ezt követően egyre több vaku-villanást, és fényképezőgép-kattanást véltem felfedezni.
Valószínűleg túlságosan is letaglózva állhattam a több száz ember előtt, ugyanis Jen diszkréten meglökte a kezem, és közelebb hajolt:
- Csak mosolyogj, és sétálj! – mondta, és elindultunk. Én pedig pontosan követtem az utasítását!

Csak sétáltam is mosolyogtam. Hol a jobb, hol pedig a bal oldal felé fordultam, illetve néhány közös képet is csináltattunk Jennie-vel. Meglepődve tapasztaltam, hogy kitartóan kiáltozzák Jen és az én nevemet is, pedig meg voltam győződve róla, hogy velünk nem is fognak foglalkozni… hát tévedtem!
Érdekes volt a rengeteg plakátot olvasni, amiket voltak, akik a kordonra akasztottak, és voltak, akik a magasba emeltek. A legérdekesebb számomra pedig az volt, hogy a legtöbb ilyenen Rob neve, és képe díszelgett! Imádják őt, és ez úgy igazán csak most tudatosult bennem! Eddig soha nem találkoztam ilyen elszánt rajongókkal! Még a Teen Choice Awards-on sem!
A kiírások néha olyan képtelenségek voltak, hogy azok mosolyogtattak meg. Így alkalmanként volt, hogy nem is kellett úgymond magamra erőltetnem azt a bizonyos mosolyt!

Mikor már elértük a mozi felé vezető út felét, egyre hangosabb lett a közönség is. Türelmetlenül, és amennyire csak lehetett, észrevétlenül pásztáztam a vörös szőnyeget, hátha meglátom Őt, de nem… viszont ismerős arcokat véltem felfedezni tőlem nem messze. Kellan, Ashley és Jackson éppen egymásba kapaszkodva mosolyogtak a kameráknak. Egy picivel távolabb pedig Nikkit pillantottam meg, aki egyedül pózolt a fotósoknak.
Épp elindultam Ash-ék felé, amikor Kellan pont felém nézett, és mikor tudatosult benne, kit lát, kajánul elvigyorodott. Ash és Jackson is felém kapták a tekintetüket, majd Ash azzal a lendülettel kibontakozott a fiúk öleléséből, és odasietett hozzám.
- Sziaaa csajsziii!! Elképesztően csini vagy! – mondta, és adott két puszit, majd megölelt.
- Szia-szia! Te sem panaszkodhatsz! De mi ez a hosszú haj? Mikor utoljára láttalak, még rövid volt! És nem fekete…
- Hát igen, azóta sok minden történt. És meguntam a rövid hajat! Kicsit csajosabb akartam lenni, így mi másra is jó a póthaj, ha nem erre… Egyébként tetszik?? – kérdezte, és közben mosolygott, és végighúzta az ujjait az egyik tincsen.
- Nagyon is tetszik! Én is gondolkodtam rajta, hogy befestetem sötétebb szőkére, vagyis inkább szőkés-barnára, de majd meglátjuk! – mosolyogtam.
- Szia Krisztina! – köszönt Kellan, ahogy mellém lépett.
- Szia Kellan! Hát te?? Még mindig egyedül? Azt hittem, hozol valakit magaddal! – vigyorogtam.
- Hát, igen! Csak az a bibi, hogy akit hoznék, már mással jött… - mondta, és visszavigyorgott.
- Hmm… ez pech! – mondtam Kellan-nak, majd a mellette álló Jackson-ra néztem: - Szia Jackson!
- Szia Kriszti! – válaszolta, és ő is mosolygott. Úgy látom, ma este vagy mindenki nagyon jól érzi magát – mert hát végülis miért ne, hiszen mindenki őket ünnepli –, vagy kétségtelenül fantasztikus színészek.
Ezalatt a pár perc alatt, amíg köszöntöttük egymást Ash-sel és a fiúkkal, Nikki, és Peter is megérkezett. Először Nikki ugrott a nyakamba, majd két-két puszi után átadta a helyet Peternek. Ő is köszöntött, majd megölelt, és közben a fülebe súgta:
- Robertet most nagyon lefoglalja a sajtó, de a moziban egymás mellett ültök! – mondta, majd elhúzódva folytatta: – Örülök, hogy itt vagy! – mosolygott. Aztán a mellettem álló Jennie-hez lépett, és egy apró, szerelmes csókkal köszöntötték egymást.
Ekkor éreztem csak igazán, hogy mennyire hiányzik Rob, és hogy mennyivel könnyebb lenne átvészelni ezt a vörös szőnyeges bevonulást mellette…

Audrey-nak igaza volt: rengeteg kép készült rólam, ahogy vonultam végig a szőnyegen. Mindeközben pedig több rajongótól, és riportertől is hallottam különböző megjegyzéseket, és kérdéseket, amelyek a Robbal való kapcsolatomra tértek ki, illetve arra, hogy miért nem vagyok mellette… és miért Jennie-vel érkeztem? Egy idő után kezdett már idegesíteni, hogy mindenhonnan csak a nevemet hallom, és minduntalan csak a személyesebbnél személyesebb kérdéseket kiabálják nekem, így felgyorsítottam a lépteimet a mozi bejárata felé.
Ahogy odaértem, láttam Rob több kollégáját is, akikkel nem kerültem olyan közeli viszonyba, mint például Nikkivel vagy Ashley-vel. Peter éppen egy barna hajú, fehér ruhás nővel fényképezkedett, aki emlékeim szerint a filmbeli anyja Edwardnak… majd megláttam Kristen-t is, Taylor oldalán.
Kicsit ledöbbentem, hogy Kris-t ilyen ruhában látom, hiszen arra számítottam, hogy megint valami extra-rövid, testhez-simulós ruhát vesz majd fel… főleg Rob miatt. Aztán megláttam Dakota Fanning-et is, aki szintén nagyon csinos volt, bár tőle – Kristen-nel ellentétben – kicsit visszafogottabb stílusra számítottam. Ezután pedig mindketten egy fekete ruhás, fekete hajú, középkorú nővel álltak a fotósok elé...
Sétáltam tovább, nézelődtem, és éppen azon kezdtem morfondírozni, hogy bemenjek-e, vagy inkább várjak még egy kicsit, amikor hirtelen két kéz kúszott a derekamra hátulról. Már az illatából éreztem, hogy Ő az!
- Végre itt vagy! – mondta nyugodt, elégedett hangon Rob, és szorosan magához húzott, majd a fejét behajtotta a nyakamhoz. Elmosolyodtam!
- Csak nem hiányoztam? – kérdeztem egy kicsit oldalra fordítva a fejem, majd a kezeimet a kezére tettem, és szinte belebújtam az ölelésébe. Kimondhatatlanul jó érzés volt!
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire! – mondta olyan hangon, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. Valószínű az ő agyán is valami ilyesmi futhatott végig, mert éreztem a derekamon, hogy maga felé akart fordítani, de akkor szinte varázsütésre, előttünk termett több meghívott vendég, és a színészek nagy része is.
A vendégek Rob-bal akartak közös képet, így nem volt mit tenni, elengedtem őt. Illetve inkább ő engem. Hallottam, hogy egy halk sóhaj hagyta el a száját, majd apró puszit nyomott a vállamra, és odalépett a – egyáltalán nem meglepő módon – nőkből álló csapathoz. Ekkor szembesültem csak Robbal igazán. A szeme alatt hatalmas karikák, a már jól megszokott – és imádott – kócos haj, valamint az előbbivel ellentétben egyáltalán nem megszokott borosta! Ennek ellenére most még ellenállhatatlanabbul nézett ki, mint általában! Nem is tudom, miért csodálkozom, hogy ennyi lány, illetve nő van odáig érte…

Miközben a fotókat csinálták róla, folyamatosan felém nézett, és többször bedobta az tökéletesen édes mosolyát is, amiről tudta, hogy annyira imádom. Bár először kicsit furcsálltam, hogy úgy lépett oda hozzám, mintha semmi se történt volna, nem vesztünk volna össze… de végülis örültem neki, hogy túl tudott lépni rajta! És most semmi más nem számít, csak hogy együtt vagyunk újra!

Ahogy végeztek a fotókkal, Rob váltott egy-két szót Peter-rel, de láttam rajta, hogy még az a pár perc alatt is, amíg „fogadott apukájával” beszélgetett, egyre türelmetlenebbé vált. Dobolt a lábával, és állandóan a haját túrta. Majd mikor befejezték a beszélgetést, megfordult, és egyenesen felém indult el. Csak ellenállhatatlanul mosolygott, és rohamléptekben közeledett. Azt hittem, az egyre intenzívebb dobogástól kiszakad a szívem a helyéről…

Már csak pár lépés választott el minket, amikor végre eljutottam arra a szintre, hogy mosolyt tudtam csalni a számra. Ekkor egy hirtelen lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, a bal karját a derekamra csúsztatva közelebb húzott magához, a jobb kezét pedig az arcomra téve, szenvedélyesen megcsókolt.

Azt hiszem, a kapcsolatunk eddigi legmeggondolatlanabb, és egyben a legromantikusabb tette volt ez! A csókja édes volt, mint a méz, és már borzalmasan hiányzott! Éreztem benne, mennyire hiányoztam neki, és mindez főként abban nyilvánult meg, hogy egyre követelőzőbbé vált. Én persze egy gyengéd, romantikus csókra számítottam tőle, hiszen ezt szoktam meg… ezzel ellentétben viszont kaptam egy szenvedélyeset, túlfűtöttet, picit durvábbat. De ahogy visszacsókoltam, rájöttem, hogy igen! Jelen pillanatban ez az, ami nekem is kell!

Nem tudom, hogy tulajdonképpen meddig is csókolózhattunk a mozi előtti vörös szőnyeg kellős közepén, és azt sem, hogy hány kép készülhetett erről a tökéletes pillanatról, de egy idő után a rózsaszín ködbe beleszökött egy-két kép is arról, hogy mi most egy nyilvános rendezvényen vagyunk! Így az eddig Rob nyaka köré fonódott karjaimat visszacsúsztattam a mellkasára, és óvatosan, mégis határozottan eltoltam magamtól egy kicsit.
- Azt hiszem, be kéne mennünk… - mondtam mosolyogva, és mutattam a mozi felé. Igazából semmi kedvem nem volt most filmet nézni, még akkor sem ha Rob szerepel benne… sokkal inkább akartam a karjaiban lenni. Akartam, kívántam őt!
- Igen, be! De egyszerűen már nem bírtam magam kordában tartani! Ahogy ideértetek, láttalak! Ez enyhe kifejezés… nem tudtam levenni a szemem rólad! És azt is hallottam, ahogy kiabálják a neved, de azok a rohadt riporterek nem engedtek el! Aztán mikor fotóztak, megláttam, hogy itt állsz, teljesen egyedül… akkor már ide kellett jönnöm! Annyira hiányoztál, hogy azt el sem tudom mondani! Szeretlek Krisztina, és sajnálom, hogy megbántottalak! Tudom, orbitális barom voltam, de annyira elvakított a féltékenység, hogy szinte nem láttam tőle! Nagyon sa… - mondta, egyenesen a szemembe nézve, de elcsitítottam.
- Sssss… - tettem a mutatóujjam a szájára, majd elmosolyodtam. Ő csak nézett a gyönyörű szemeivel az enyémekbe, és kereste a válaszom benne, de nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy meg is találja. Inkább gyengéden, romantikusan vettem birtokba a tökéletes ajkait, amik a csókunk közben apró mosolyra húzódtak. Azt hiszem, így érthetőbb volt számára, mintha bármit is mondtam volna!

Éppen újra jobban belelendült volna az általam indított játékba, amikor elhúzódtam.
- Most már tényleg mennünk kell, mert még a végén elkésünk! Elég vicces lenne, ha pont az egyik főszereplő késné le a saját filmje kezdetét! – mosolyodtam el, és leengedve a kezem a mellkasáról, belekaroltam. Ő viszont megfogta a kezem, és összekulcsolta ujjainkat. Így, szerelmesen andalogva indultunk el a mozi bejárata felé.

***
Ilyennek képzelem Jennie-ék los angeles-i házát, és nappaliját:

A két mozi, a közönség, és a fotósok, illetve riporterek:

Kriszti a premieren:

Egyéb fotók:
1. Jennie és Kriszti
2. Jackson, Ashley és Kellan
3. Nikki
4. Jennie és Peter
5. Taylor és Kristen
6. Dakota, Kristen és Joan Jett (Kristen meghívott vendége)
7. Rob :)
8. Rob és 'Remember me'-beli kolléganője, Emilie de Ravin (Rob meghívott vendége)