38. fejezet - Irány Los Angeles!

Sziasztok!

Ez amolyan átkötő fejezet, és valamilyen szinten úgynevezett "előszél" is a LA-i New Moon premier előtt!
Ennek ellenére azért reménykedem, hogy tetszeni fog mindenkinek! :)
Enjoy!... és lélegzetvisszafojtva várom a véleményeket! :P

Pussz,
Sabyna

***

A csomagjaink felvétele után bármiféle kitérő nélkül hazaindultam. Taxival akartam menni, de Josh erősködött, hogy hazavisz, így nem ellenkeztem. Bár az igencsak közel egy órásra sikeredett út során én szerintem éberebb voltam, mint ő! Eléggé lefárasztott mindkettőnket az út. Féltem is egyedül hazaengedni, de mivel nem volt más választásom, megtettem…
Belépve a lakásomba, magamba szippantottam az „otthon” édes illatát, majd felmentem a szobámba, ledobáltam a cuccaimat, és bevágtatva a fürdőszobába megengedtem a fürdőkád csapjait. Pontosabban a forróvíz csapját, ugyanis minden vágyam volt most, hogy vegyek egy jó forró fürdőt.
Mikor ledobáltam a ruháimat, és jó régi szokás szerint beletettem a nagylábujjam a vízbe, majdnem felsikítottam. Hát igen, tényleg égetően forró volt… de egy kis hideg hozzá csodákra képes!
Miután sikeresen teljesítettem a ’lazító forró fürdő’ hadműveletet, felvettem a már jól bevált pizsimet, és bebotorkáltam a szobába. Eddig is álmos voltam, de a forróvíz még álmosabbá tett. Így attól függetlenül, hogy még csak délután 5 óra volt, bedőltem az ágyba. Pár pillanat múlva pedig már szundikáltam is!
Mint ahogy arra számítani is lehetett, mi mással álmodtam volna, mint az előttem álló los angelesi premierrel?! Minden tökéletes volt az álmomban! Persze leszámítva azt az icike-picike apróságot, hogy az álombeli eseményen Rob oldalán sétáltam be a vörös szőnyegen. A valóságban pedig nem így lesz… Minden esetre tökéletesen boldog voltam, és ez volt a lényeg!
Az álmom igen részletes volt, így még azt is teljesen élethűen láttam – és szinte éreztem is –, ahogy Rob az új film nézése helyett a combomat simogatja, és olykor-olykor megpuszilja a fülem mögötti kis gödröcskét. Éreztem a tökéletes, és felettébb csábító parfümjének illatát, így végül már annyira felizgatott a kis, idegeket felkorbácsoló akciójával, hogy eldöntöttem magamban: a következő puszija alkalmával ott, mindenki szeme láttára átülök az ölébe! De ekkor hirtelen, a semmiből… megszólalt az ölemben fekvő táskám mélyén a telefonom!
Gyorsan kinyitottam azt, és kikaptam belőle a készüléket, ami teljesen sötét volt. Ránéztem Robra, aki kérdő szemekkel nézett vissza rám! Ő nem hallja a csengést?! – kérdeztem magamban.
Ekkor kezdett csak realizálódni bennem, hogy valószínű nem is az álmomban cseng a telefonom, hanem a való életben!
Kikecmeregtem az ágyból, és nagy nehezen – a hang után menve – megtaláltam a táskám, és benne a telefonom. Kivettem, és gondolkodás nélkül felvettem.
- Igen?? – kérdeztem magyarul.
- Oh, szia Kriszti! Te vagy az? – szólt a telefonba az ismerős hang.
- Persze, szia Jennie. Mi a gond? – szólaltam meg ismét, de már angolul.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. Olyan bolond vagyok, el is felejtettem, hogy Angliában vagy, és nem Amerikában! Kérlek, bocsáss meg!
- Semmi gáz! Amúgy is kelni akartam! – füllentettem, és ránéztem a szekrényen fekvő digitális órára, amit még a múlt hónapban vettem. Először nem is akartam hinni a szememnek, de miután beleásítottam a levegőbe, és megtöröltem az álmosságtól még igen homályosan látó szemeimet, akkor érzékeltem csak igazán: éjfél van!
- Csak a premier miatt szerettem volna beszélni veled. Mondta Steph Ritz, hogy ő már elhívott, és igent mondtál. Nos… gondoltam szólok, hogy Eve és én fogunk várni a repülőtéren! Jó lesz neked?
- Már hogy ne lenne jó??!! Tökéletes! Örülök neki, hogy végre találkozhatunk! Te is nagyon hiányzol, és persze Eve is! – mondtam mosolyogva.
- Ennek igazán örülök! Egyébként milyen volt Dubai? – kérdezte.
- Jaj, ugye nem olvasol újságot?!
- Nem szoktam… de internetes híreket igen. Úgyhogy láttam a képeket rólad és Joshról. De csak hogy megnyugtassalak, egyrészt egy szavuk sem igaz, amiket a cikkben rólad írnak! Msárészt pedig a képek sem olyan hű, de forróak! Szóval… csak fel van kapva a dolog! Ne pánikolj!
- Én nem pánikolok… illetve de! Rob miatt! Mert ő viszont biztosan el fogja hinni ezeket a kitalációkat! Mielőtt elutaztam, nagyon összevesztünk, és pont amiatt, mert azt gondolta, Josh csak becserkészni visz Dubaiba! Ráadásképpen most megjelentek a medence melletti képek… előre félek, mit fog rendezni a premieren! – sóhajtottam.
- Semmit! Rob nagy szájhős ilyen téren! Vagyis a ti tereteken! Borzalmasan feldúlt, és őrülten féltékeny is… ez tény! Annál viszont sokkal, de sokkal jobban szeret, hogy botrányt csináljon! Ráadásul alig várja már, hogy vele legyél!
- Ezt ő mondta? – kérdeztem izgatottan.
- Nem! – jött a rövid, tömör, és velős válasz Jennie-től, ami lehorgasztotta a hirtelen előbukkanó jókedvemet. De aztán folytatta: - De túl régóta ismerem már ahhoz őt én is, és Peter is, hogy felismerjük, mikor mit, és miért csinál! Ő maga persze nem vallja be, hogy valójában mennyire is hiányzol neki, hiszen ahhoz túl makacs… és férfi! De mikor az étteremben ül, és lopva oda-odapillant egy szerelmes párra, észrevenni rajta, hogy szenved. Nagyon hiányzol neki! Mióta ismerem őt – vagy talán még korábbról is – te vagy az első, és egyetlen olyan barátnője, akit ennyire komolyan vesz! Gondolj itt a babára…
- Én ezt értem, de… miért nem hív fel? Vagy legalább üzen? Vagy akármi… csak végre tenne már valamit! – mondtam.
- Mert pasiból van! És mert makacs! De ugyanúgy te is az vagy! Ugyanis ha jól sejtem, te sem nagyon jelentkeztél a vitátok óta…
- Hát… nem! – vallottam be.
- Akkor??! Egyébként nehogy azt hidd, hogy Peter és köztem nem voltak ilyenek. Főleg mikor még a kapcsolatunk elején voltunk! Szinte havi rendszerességgel kitörtek az ilyesfajta féltékenységi jelenetek! Aztán mikor terhes lettem, majd megkérte a kezem, mindez teljesen elmúlt! Hidd el, ez nálatok is így lesz… És talán furcsa lesz, amit mondani fogok, de kellenek ezek! Kell a féltékenység, mert így még jobban tudjátok, hogy kelletek a másiknak! De persze csak az egészséges határokon belüli féltékenységről beszélek! – mosolyodott el Jennie.
- Köszönöm Jennie! Annyira örülök, hogy ilyen jóba lettünk! Te mindig helyreteszel! Köszönöm!
- Ez csak természetes!
- Egyébként Rob mesélt nektek, vagy Peternek arról, hogy Dubaiba utazom?
- Igen, egy telefonbeszélgetés alkalmával említette Peter-nek. Tudod, mint apa és fia… mindent megbeszélnek egymással! – mondta Jennie mosolyogva. Rob és Peter tényleg olyanok, mint az apa és a fia… ez már a díjátadó során bebizonyosodott számomra.
- Ja értem! És mint jó férj, ő elmondja neked? – kérdeztem nevetve.
- Dehogy mondja… de megvannak a módszereim, amivel kiszedem belőle! Muszáj, a ti érdeketekben! Szeretlek téged Krisztina, és Robertet is, így pontosan ezért nem szeretném, ha elválnának útjaitok! Tudom, hogy milyen nehéz az első időkben, amikor még szinte soha nem lehettek együtt! Ezért szeretnék segíteni!
- Ismételten csak megköszönni tudom! Nem is tudom, mi lenne velünk nélküled Jennie! – mondtam, és olyan hálás voltam, hogy szinte könny szökött a szemembe. Talán soha nem volt még olyan ember az életemben, aki ennyire segítőkész lett volna, ráadásul úgy, hogy nem is ismer még igazán.
- Na de nem is karattyolok tovább, hagylak pihenni! Ha jól sejtem nálad most olyan fél 1 lehet… mégegyszer, ne haragudj, hogy ilyen későn hívtalak, és majd még beszélünk, mikor itt leszel LA-ben! További jó pihenést!
- Köszönöm, és majd jelentkezem! Szia, és puszilom Eve-t!
- Átadom! Szia-szia! – köszönt el, és letette.
Hát… mit ne mondjak, ez a beszélgetés már kellett. Így egy fokkal biztosabban megyek majd a premierre, hiszen Rob biztosan örülni fog nekem! Még ha nem is mutatja majd ki igazán…

*

A pénteket napközben munkával, és a premierre való készülgetéssel töltöttem, az estéket, és a hétvégét pedig eldöntöttem, hogy végig fogom tanulni. Péntek délután sikerült találkoznom Jess-szel, és Audrey-val is, akik először kifaggattak a dubai-i utammal kapcsolatban, illetve „meglepetésként” elhozták nekem az azóta már interneten meglesett ominózus fotókat, majd a hab a tortán az volt, amikor Jess elém rakta a vizsganaptáramat. Igaz, hogy jelentkezni kellett a vizsgákra, de miért is ne tennének keresztbe?! Így az első vizsgámat a kért 19-e helyett előrehozták, méghozzá 16-a reggel, 8 órára! Ezzel természetesen élből elvethettem azt a lehetőséget, miszerint vasárnap utazom LA-be, hogy a premierre talán fitten és kialudtan menjek. Ez már luxus lenne a javából…
Így eldöntöttem, hogy reggel levizsgázom, majd a csomagommal együtt meglódulok Heathrow felé, és a déli géppel utazom az amerikai kontinensre.

A csajokkal való találkozásom alkalmával persze szóba került az egyik legfontosabb téma is a premierrel kapcsolatban: méghozzá, hogy mit veszek fel? Ha Jess annyira nem is, de Audrey úgy tűnt, nagyon topon van ilyen téren…
- Mindenképpen feltűnést kell keltened! Mondjuk nem mintha Rob oldalán nem tűnnél fel kellőképpen, de akkor is… - ecsetelte.
- De én nem akarok feltűnő lenni! Tudod, hogy nem bírom az ilyet… legyek csak szépen átlagos! – feleltem.
- Bolond vagy! Akkor sem lehetnél átlagos RPattz mellett, ha beleszakadnál!
- Jaj, tudod, hogy értem…
- Persze, tudom. De ha rám hallgatsz, akkor sem egy egyszerű ruhát választasz. Hanem valami rövidet, csak hogy jól sikerüljön az éjszakád… - mondta vigyorogva, majd folytatta: …és valami nem mindennapit, a feltűnés és a fotósok kedvéért! Csini voltál a TCA-n is, de mégis visszafogott. Most már a párja vagy Robnak, ténylegesen is, úgyhogy extra csininek kell lenned!
- De egy valamit nem értek… szolidabb ruhában miért ne lehetnék extra csini?! Én nem akarok akkora feltűnést kelteni! Különben is… nem rajtam van a hangsúly, hanem Robon, és a többieken. Én csak kísérő vagyok!
- Igen! Valószínűleg az egyik legtöbbet fotózott kísérő leszel, kislány! Hallgass rám! Hidd el, igazam lesz!
- Kriszti, szerintem is igaza van Audrey-nak! – szólt közbe Jess.
- Oh, hát összeesküdtetek ellenem??!! – kérdeztem tettetett durcasággal.
- Nem… - mondta Jess, és valószínűleg mondta is volna tovább az indokot, de Audrey beléfolytotta a szót.
- Nem, csak szimplán tudjuk, mi a jó neked! De te nem nézel díjátadókat, premiereket??!! Az ott megjelenők – akár sztárok, akár csak kísérők – a legextravagánsabb, legszexisebb ruháikat veszik fel! Illetve a sztárok legtöbbször kapják a ruhát… de ez most mindegy! Úgyhogy én azt tanácsolom, hogy most azonnal vegyük nyakunkba Londont, és szerezzünk be valami rucit neked! Hm? – kérdezte Audrey, és mindkét barátnőm, hatalmas szemekkel nézve rám, várták a választ.
- Na jó, benne vagyok! De azt azért ugye megengeditek, hogy elmondjam a véleményem a ruhákról?
- Hát… talán! – jött a válasz Audrey-tól, és mindketten harsány nevetésbe kezdtek. Erre én csak elmosolyodtam, és Audrey erőszakosságát leszámítva örültem annak, hogy ilyen barátnőim vannak!

Az egész délutánunkat, illetve a kora esténk egy részét is a londoni ruhaboltokban való császkálással töltöttük. Szeretek vásárolni, és próbálgatni, de azért van valahol egy egészséges határ nálam, amit igazából nem szeretek átlépni. A premierre való ruhakereséssel viszont jócskán meg is haladtam azt a bizonyos vonalat.
Nem számoltam, így pontosan nem tudom megmondani, de ha 20 üzletben nem voltunk, akkor egyben sem. Jó, persze ebből voltak olyanok, amikbe csak bementünk, és ahogy végigpásztáztunk a ruhakínálaton, ki is fordultunk. Ezzel szemben volt 1-2 olyan üzlet is, ahol közel egy óra hosszát töltöttünk.
Végül egy ruhaüzlet maradt a temérdekből, ahol 3 ruha is elnyerte a lányok, és – különös módon – az én tetszésemet is. Az egyik egy világos-zöldes, bézses színű, hosszított szabású koktélruha volt, ami a térdemig ért, és pánt nélküli volt. Nem volt rossz, sőt… csak mikor belenéztem a tükörbe, olyan sápadtnak találtam benne magam. Így végül ezt a ruhát kilőttük. Maradt kettő! A második egy fekete-fehér szín-összeállítású ruha volt. Igen rövid volt, körülbelül, mint a fekete koktélruhám, amit a Teen Choice-ra vettem fel, mégsem éreztem magam kellemetlenül benne. A szoknyarésze fekete, a felső része fehér volt, és egy érdekes, rózsafejre hasonlító dísz volt a mellkasnál. Igazából ez a rózsafej nem igazán tetszett benne, de ezt leszámítva kényelmes, csinos, és mégis picit extrém ruha volt. Pont, mint amilyet Audrey képzelt el…
A harmadik pedig egy nagyon rövid, barackszínű ruha volt, arany és rózsaszín pánttokkal. Rengeteget vacilláltam az utóbbi két ruha között, és végül a fekete-fehéret választottam. Annak ellenére is, hogy a rózsafej díszítés nem igazán a szívem csücske! A barackszínű ruhát viszont már túlságosan is rövidnek találtam, ezért döntöttem a másik mellett.
Mivel a ruha megvolt, úgy voltam vele, hogy mehetünk is! Jess, Audrey, illetve az eladó hölgy viszont nem így gondolták. Audrey elmondta neki az egyik ruhapróbám alkalmával, hogy egy amerikai filmpremierre megyek, így olyan öltözéket kell találnunk, ami még az extrém amerikai vörös szőnyeges ruhadarabok között is kitűnik majd! Így míg én, a biztonság kedvéért még egyszer felpróbáltam a ruhát, Audrey-ék kerestek nekem kiegészítőket. Végül egy grafit-szürke magas sarkúval, egy fa karkötővel, és gyűrűvel, egy szintén grafit-szürke fülbevalóval, valamint egy bíborszínű clutch-csal tértek vissza. Magamra aggattam ezeket a kihagyhatatlan apróságokat, belebújtam a cipőbe, majd megfogtam a táskát is! Mikor a tükörbe néztem, nem hittem a szememnek. Tökéletesen amerikaias lettem!
A barátnőim, és az eladó hölgy is elégedett mosollyal az arcukon léptek mögém, és néztek bele a tükörbe.
- Tökéletes! – mondták szinte egyszerre. Én is tökéletesen meg voltam elégedve magammal, így nem volt más hátra, mint hogy fizessek!
A vásárlás után hazavittem a csajokat, majd örömittasan mentem haza. Otthon elvégeztem a fürdőszobai teendőimet, ettem egy szendvicset, és belevetettem magamat a jogtöri felettébb izgalmas világába.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje tanulhattam, amikor a könyvem mellett heverő telefonom őrült rezgésbe, és zenélésbe kezdett. Mintha most sokkal jobban jelezni akarta volna, hogy csörög, és hogy minél előbb vegyem már fel!
Mikor rápillantottam a kijelzőre, elakadt a lélegzetem. Ugyanis Rob neve szerepelt ott. Szemét voltam, és hagytam még csengeni egy kicsit, majd úgy 10 másodperc után, hirtelen felkaptam.
- Szia! – köszöntem tárgyilagos, és komoly hangon. A szívem azonban úgy kalapált, hogy majd ki szakadt a helyéről. Az izgatottságomat pedig szerencsétlen könyvem bánta, ugyanis az éppen előttem levő lap csücskét kezdtem elég rendesen birizgálni.
- Szia! Remélem nem zavarlak! – szólalt meg ő is teljes komolysággal. Szinte belém mart a fájdalom a hangja hallatán.
- Nem, mondjad csak! – válaszoltam ugyanolyan ’semmilyen’ hangon, annak ellenére, hogy legszívesebben átbújtam volna a vonalon, és szenvedélyesen megcsókoltam volna. A női büszkeségem viszont sokkal erősebb volt… nahát-nahát!
- Szóval… csak azért hívlak, mert szeretném, ha eljönnél a New Moon premierre, Los Angeles-be.
- Öhm… - nyögtem bele a telefonba értelmesen. Először gondolkoztam azon, hogy nemet mondok, és újra meglepem őt, mint a legutóbbi alkalommal. De aztán mégis az igazat köptem ki: …rendben! Ott leszek! 16-a, igaz?
- Igen! – válaszolta röviden.
- Akkor… hétfő este találkozunk!
- Steph mindent elintéz neked, úgyhogy a repülőjegyed a Heathrow-n fog várni.
- Oké, köszönöm!
- Rendben! Akkor… szia!
- Szia… - köszöntem el, de még nem tettem le. Ő sem!
- És Kriszti… - szólt a telefonba kicsit hangosabban.
- Igen? – kérdeztem vissza rögtön. Vártam, hogy azt mondja, szeret, vagy, hogy hiányzom neki!
- …vigyázz az úton! – mondta, de éreztem, hogy nem ezt akarta mondani! Végül mégis ráhagytam…
- Ígérem, vigyázni fogok! Szia!
- Szia! – mondta, majd letette. Kicsit elszontyolodtam, mert másra számítottam. De végülis elhívott, így biztosan ő is akarja, hogy ott legyek! Ha pedig szemtől-szemben állunk majd egymással, sokkal könnyebb lesz túljutni ezen a megpróbáltatáson… legalábbis nagyon bízom benne!

Mint ahogy azt elterveztem, a hétvégémet tényleg végigtanultam. Végül esténként, amikor már arra a szintre jutottam, hogy hiába próbáltam bármire is gondolni, nem kapcsolt az agyam, úgy döntöttem, ideje lenne pihenni.
Ekkor jutott időm enni, és a poggyászomba pakolászni is, és miután végeztem a csomagolással, belehuppantam a pihe-puha ágyikómba, és pár perccel a szemem lehunyása után már aludtam is.
Végül vasárnap este úgy éreztem, mindent tudok, és nem tud tőlem a prof olyan dolgot kérdezni, amire nem tudnám a választ! Persze ez a felhőtlen magabiztosság holnap reggel már nagyon távol fog állni tőlem…
Mielőtt elvesztem volna az álmok kesze-kusza labirintusában, beállítottam a telefonom ébresztőjét 5 órára, és csak ezután tettem le a fejem a kispárnámra.

Reggel, pontosabban hajnalban, érdekes módon nem holt fáradtan keltem. Bár azt nem mondom, hogy kipattantak a szemeim, és rögtön keltem is ki az ágyból, de pár perc lustálkodás után elég fitten kászálódtam ki a meleg takaróm alól.
Elvégeztem a reggeli teendőimet, felkaptam magamra egy farmert és egy pulcsit, majd leszaladtam a konyhába egy müzli-szeletért. Mikor szembetalálkoztam magammal a konyhaszekrény üvegének segítségével, gyorsan megállapítottam, hogy talán jobban járnék, ha összefognám a hajam. Így visszaszaladtam a fürdőbe, laza lófarokba fogtam elaludt loboncomat, és úgy éreztem, most már teljesen készen állok a vizsgára.
Megágyaztam, aztán lecipeltem a poggyászom, a kistáskám, és a füzetboxom az ebédlőbe, majd felkaptam a dzsekim és a cipőm. Miután indulásra készen álltam, gyorsan bepakoltam a kocsiba, és már csak azt vettem észre, hogy a megengedett tempóban haladok Cambridge felé.

Fél 7 után pár perccel már a suli előtti parkolóban álltam. Igen… csak most döbbentem rá, hogy nagyon korán értem ide! Minden esetre nem zavartattam magam: kiszálltam a kocsiból, bezártam, majd az irányt egyenesen a társalgó felé vettem.
Ahogy beléptem, meglepődtem. Annak ellenére, hogy ilyen korán van, rengetegen voltak már itt! Egy gyors körbepillantás után láttam, hogy vannak, akik a barátaikkal való csevegéssel ütik el az időt – vagy éppen ezzel terelik el a figyelmüket a közelgő vizsgáról…?/ – és vannak olyanok is, akik lelkesen bújják a könyveiket. Azt hiszem, pillanatokon belül én is az utóbbihoz fogok tartozni! – mondtam magamban.
Odatipegtem a büfés pulthoz, és kértem egy flat white-ot. Hát igen… a helyzet kísértetiesen hasonlított a magyarországi egyetemi vizsgáimhoz! Pedig itt sem olyan jó ötlet a vizsga előtt egy órával még átnézni az anyagot!
Ahogy megkaptam a tejeskávém, kerestem egy üres asztalt, lepakoltam a táskám, és a füzetboxom a mellettem levő székre, a csészét pedig az asztalra tettem, majd leültem. Elővettem a jegyzetem, és bőszen olvasgatni kezdtem, közben szürcsöltem egy-egy kortyot az ausztrál különlegességből.

Mire kiürült a csészém, Jess és Audrey is befutottak. Audrey fogalmam sincs, hogy miből vizsgázik, ugyanis ő tipikusan olyan lány, aki magasról tesz a vizsgára. Természetesen tanult otthon… de mikor beér a suliba, akkor már nem gondol arra, hogy mi az, amit nem tud, pedig tudnia kellene. Inkább az évfolyamtársaival röhögcsélt. Hjaj, én is ilyen akarok lenni!!!
Nagy meglepetésemre Jess sem törődött a tanulással, inkább olyan volt, mint aki álmodozik! Elmosolyogtam magam, ahogy rá néztem, és meg akartam kérdezni, hogy mi az, amiről ennyire elmélkedik, de végül nem tettem…

8 óra előtt 10 perccel felmentünk a szeminárium-terembe, és kerestünk helyet. Pontosan 8-kor meg is érkezett a prof, majd pár perccel később már írtuk is a zárthelyinket. Nem mondom, hogy könnyű volt, de nehezebbre számítottam. Bár olykor-olykor meggyűlt ám a bajom az angollal, ugyanis hiába már szinte anyanyelven beszélem, a szakszavak még magyarul is nehezek tudnak lenni, nemhogy angolul. Bár szerencsére a szövegből, illetve a kérdésből kikövetkeztettem, miről is lehet szó.
Így aztán háromnegyed 10-kor elégedetten jöttem ki a teremből. Audrey is végzett. Ő azonban, mint előtte, most sem agyalt tovább a vizsgán. Inkább sok szerencsét kívánt az utazáshoz, és felhívta a figyelmemet arra, hogy rengeteg képet akar látni rólam!
Jess is elhalmozott jókívánságokkal, majd megöleltem, és megpusziltam őket, végül kisétáltam a kocsimhoz.
Ahogy álltam ki a parkolóból, megláttam Charlie-t, aki épp a haverjaival beszélgetett. Ő is észrevett, és integetett nekem. Visszaintettem, majd elhajtottam.

Mikor odaértem a reptérre, már be lehetett szállni a gépbe. Így gyorsan kikértem a jegyem, leadtam a csomagom, és rohantam is a géphez. Ahogy felszálltam, rá 10 percre már zárták is az ajtót, és felhívták a figyelmünket arra, hogy felszállás következik. Lassan már kívülről fogom fújni a figyelmeztetések szövegeit! – mondtam magamban.
Aztán a felszállást követően végre semmi másra nem kellett gondolnom, csak arra, hogy ma este végre Rob mellett lehetek! Nem láttam őt egész pontosan 88 napja…