53. fejezet - A boldogság gyilkosa

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :)

Viszont lenne itt még valami, amit mindenképpen közölnöm kell, mielőtt elkezditek olvasni az új részt!

Arról lenne szó, hogy jövőhéttel nekem újra beindul a vizsgaidőszakom, és mivel OKJ-s képzésen vagyok már 2 éve, most lesz a "nagy" OKJ-s vizsgám is!
Így sajnos - nem sajnos, de sokat kell tanulnom, ami viszont azt jelenti, hogy sokkal kevesebb időm marad az írásra ( vagy bármi másra). Közel 2 hónapra viszont nem akarom szüneteltetni a történetet, ezért úgy döntöttem, hogy a szokásos szerda és vasárnap helyett csak vasárnap teszek fel majd új részt, hiszen nagy a valószínűsége, hogy pénteken estétől vasárnap délelőttig azért lesz időm írni! :)

Előre is nagyon szépen köszönöm a megértéseteket, és azért remélem, hogy akinek eddig tetszett a történet, ezután is szeretni fogja! :)

Puszi,
Sabyna

ui.: KÉPEK A FEJEZET VÉGÉN!!!

***

Áttörve az éppen érkező vendégeken, és az ajtóban álló biztonságiakon, pillanatok alatt a szállingózó hóesésben, ezzel együtt pedig az igencsak hűvös londoni éjszakában találtam magam. Azonnal keresztbe fontam a mellem előtt a karjaimat, hiszen a klubból kilépve az amúgy is elég lenge ruhámban majd meg fagytam…

Nem tudtam igazából, hogy a könnyeim a féltékenységtől, a csalódottságtól, vagy éppen a mérhetetlen dühtől folynak-e, de egy a lényeg… hullottak, mint a záporeső.
- Minden rendben van, hölgyem? – lépett oda hozzám az egyik biztonsági ember.
- Igen! … Persze! – válaszoltam szipogva, de nem néztem rá.
Nem láttam, hogy elment-e vagy sem, és őszintén megvallva nem is érdekelt. Ha ez lehetséges, még szorosabban összefontam a karjaimat, és nem törődve a hideggel, és a hópihék össze-vissza táncával, úgy döntöttem, sétálok egy pár percet. Legalább megnyugszok egy kicsit!

Ez azonban egészen addig tűnt jó ötletnek, amíg Rob ki nem rohant a klub ajtaján.
- Kriszta! – kiáltott oda nekem, miután észrevett, és abban a pillanatban, rohamléptekben el is indult felém. Csak akkor vettem észre, hogy a kezében van a kabátom.
- Kösz! – mondtam szinte hang nélkül, ahogy elvettem a kabátom, és egy gyors mozdulattal belebújtam. Rob nem tett semmit, csak állt előttem, és szinte fizikailag is éreztem, ahogy a tekintetével keresi a szemkontaktust. Én azonban sokkal mérgesebb és dacosabb voltam annál, mintsem felnézzek rá!

Hirtelen meg akartam kérdezni tőle, hogy miért tette meg azt, amit, így szóra is nyitottam a szám, de aztán úgy éreztem ott, abban a pillanatban nem tudtam volna végighallgatni a válaszát! Így inkább visszacsuktam a szám, vettem egy mély levegőt, és mindenféle szó nélkül elindultam a pár perccel ezelőtt eltervezett sétámra.

Most már a kabáton, de újra keresztbe fontam a karjaimat, és úgy sétáltam a járdán. Néha jött velem szembe egy-egy ember, aki Boldog Új Évet kívánt, és pedig magamra erőltetve egy mosolyt ugyanazt kívántam nekik! Egy idő után azonban már nem volt az utcán senki, csak én, a cudar időjárás… és persze Robert! Ő ugyanis anélkül, hogy kértem volna rá, pár lépéssel lemaradva követett.

Mikor már úgy éreztem, hogy elég erős vagyok lelkileg, és a könnycsatornáim is megállj parancsoltak maguknak, megtorpantam, hátrafordultam, és a Kristen-nel való ominózus beszélgetésem óta, először Rob szemébe néztem:
- Miért csináltad? – kérdeztem, kimérten és teljesen nyugodt hangon. Még saját magamon is elcsodálkoztam…
- Mit? – tette fel a legidiótább kérdést, amit ebben a helyzetben kérdezni lehet.
- Ne idegesíts Rob, kérlek szépen! És ne is próbálj terelni, vagy színészkedni… Kristen már vázolta a helyzetet! – pillantottam le a földre. Szánalmasnak éreztem magam amiatt, hogy ezt éppen attól a személytől kellett megtudnom, akitől a legkevésbé sem akartam ilyesmit hallani… akiben pedig végre feltétel nélkül megbíztam, elhallgatta a dolgot!
- És Kristen mit is mondott pontosan??
- Az nem lényeg! A te szádból akarom hallani, hogy mi történt valójában köztetek, amíg én… szóval amíg a közös fotósorozatotokat csináltátok?! – nem akartam hangoztatni, hogy amíg én Angliában voltam, mert akkor teljesen más irányba terelte volna a beszélgetést.
- Azt hiszem, ezt nem itt… - kezdte volna el a mentegetőzést, de én nem hagytam!
- Nem!!! Ez itt a legmegfelelőbb hely és idő! Mondd! – szakítottam félbe.
- Jó, ha ezt akarod! Miután felhívtál, hogy Dubai-ba kell utaznod, nagyon ideges lettem. Csapkodtam-vagdostam, nem találtam a helyem, ráadásul úgy éreztem, hogy átvágtál, hiszen elterveztem, hogy találkozunk a promo-tour alatt. Igaz te erről nem tudták, de… mindegy, ez most nem lényeg!
Szóval, mikor ugye hívtál, ott volt nálam Kristen, de miután letettem a telefont, és sikeresen a falhoz vágtam, megkértem őt, hogy menjen el. Ő eleget is tett a kérésemnek, ám sokkal, de sokkal rosszabb volt egyedül, mint gondoltam. Így átmentem hozzá, és iszogattunk. Beszélgettünk, filmet néztünk, végül pedig, mikor fel akartam állni, hogy átmenjek a szobámba, rájöttem, hogy talajra ittam magam. Ezért Kristen-nél maradtam.
Tovább hülyéskedtünk, és a végén már odáig fajult a dolog, hogy táncolgatni is elkezdtünk.
A tánc közben pedig túl közel kerültünk egymáshoz, és amilyen kiszolgáltatott voltam a pia miatt testileg, illetve a csúnya telefonbeszélgetésünk miatt érzelmileg is, szükségem volt valakire. Ő pedig ott volt!
Én nem akartam, hogy bármi is történjen, de… egy hirtelen, légből kapott ötlettől megcsókoltam őt. Ő nem ellenkezett egy pillanatig sem. A csóknál azonban nem jutottunk tovább, mert… szóval mert… - kezdett el hebegni-hápogni, ám én attól függetlenül, hogy úgy éreztem, a szívem ott helyben apró darabjaira törik, kérdő szemekkel vártam a befejezést. Zsebre tett kézzel állt előttem, és a cipőjét nézte… szólni azonban egy árva kukkot sem szólt.
- Mert? Folytasd! - szóltam rá. Ő pedig felkapta a fejét, a szemembe nézett, és alig hallhatóan folytatta:
- … mert matt részegen is tudtam, hogy szeretlek, és nem tehetem meg! A csók következtében rögtön megjelent az arcod magam előtt, és tudtam, hogy nem tehetem ezt meg veled! Erre pedig tettem még egy lapáttal: ugyanis Kristen-t Krisztának szólítottam! – mondta, és láttam a száján, hogy majdnem elmosolyogja magát.
- Áh, értem! Szóval csak akkor tudatosul benned igazán, hogy szeretsz, amikor már megcsókoltál valakit?! – vágtam vissza, és éreztem, hogy újra gyülekeznek a könnycseppek a szememben.
- Nem, félreérted! Túl zaklatott voltam, és annyit ittam, hogy azt sem tudtam, mit csinálok! Nem tudom, mit mondott neked Kristen, de nem feküdtem le vele! Higgy nekem, kérlek! – mondta, és közelebb lépett egy fél lépést. Én viszont azonnali reakció gyanánt hátrébb léptem egy lépést, és feltartottam a kezeimet, jelezve, hogy ne érjen hozzám.
- Higgyek neked?! Ezek után még arra kérsz, hogy bízzak meg benned??!! Tudod, nem azzal van a bajom, hogy megcsókoltad… bár nem mondom, hogy jól esik ezt hallani, és azt sem mondhatnám rá, hogy megesik az ilyen! De tudod... az, hogy arra sem méltattál, hogy legalább elmondd… na ez az, amit nem tudok megemészteni! Pontosan ez az, ami kibírhatatlanul, szinte már elviselhetetlenül fáj! Elhallgattad ezt előlem, és úgy tettél, mintha semmi se történt volna! Így a végére még egy kérdésem lenne… - akadtam ki teljesen. A hangom kicsit hisztérikus volt, de nem kiabáltam. - … mikor mondtad volna el nekem mindezt? Vagy… elmondtad volna egyáltalán valamikor is?!
A kérdésemre csak lehajtotta a fejét ismét, és pár hosszadalmasnak tűnő, idegőrlő másodperc után, épp hogy hallhatóan megszólalt:
- Nem tudom!

A ledöbbenéstől a torkomon akadt a szó. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy teljesen más válaszra számítottam! Ha nem is tudtam konkrétan, hogy mire, de az tény, hogy másra!
Csak álltam, és néztem rá. Most én kerestem szakadatlanul a szemkontaktust, ám ő még véletlenül se nézett fel! Éreztem, hogy egyre jobban szorongat belülről a sírás, és a szívem is őrjítően fáj… a rengeteg, hirtelen fellépő érzéstől – de az is lehet, hogy a nem kis mennyiségű whisky hatására – pedig szédülni kezdtem!
Így vettem egy mély levegőt, elkaptam a tekintetem Robról, és rekedten, suttogva megszólaltam:
- Értem! – mást egyszerűen nem tudtam kinyögni.

Még ott álltunk egymással szemben hosszú másodpercekig, de gondosan kerültük a pillantásokat. Aztán fogtam magam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és elindultam.
- Hova mész? – szólt utánam szinte azonnal. Megálltam, szembe fordultam vele, de még véletlenül sem néztem a szemébe egy-egy rövidke pillantást kivéve.
- Most… most nem akarok… nem tudok veled beszélni! Menj vissza a klubba, és mondd meg a többieknek, hogy rosszul éreztem magam, ezért hazamentem! – mondtam, és meg sem várva azt, hogy reagáljon, elsiettem.

Ahogy kiértem egy forgalmasabb útra, kerestem egy taxit, és haza – pontosabban Rob családjához – vitettem magam. Szerencsére már Clare-ék otthon voltak, így be is engedtek.
- Boldog Új… Mi a baj Krisztina? – kérdezte azonnal Clare, ahogy meglátta a kisírt szememet – amin valószínű a sok dörzsöléstől már a smink is elmaszatolódott. – És hol van Rob??
- Még… még nem tudok beszélni róla Clare, ne haragudj! De ígérem, elmondom… majd! – szipogtam.
- Összevesztetek? – nézett rám elkerekedett, kérdő szemekkel. Én pedig csak bólintottam egyet, és úgy éreztem, hogy abban a pillanatban valaki vagy valami belemarkol a szívembe, és jól megszorítja azt. Így újra sírásra görbült a szám…

Ledobtam a cipőimet, és a kigombolt kabáttal magamon, felrohantam Rob szobájába. Előkaptam a poggyászomat, beledobáltam a kint maradt ruháimat, a sminkcuccaimat, illetve mindent, amit szükségképpen kitettem, majd becipzáraztam, és a következő pillanatban már vonszoltam is le a lépcsőn.
- Istenem, Krisztina… - kapta a szája elé a kezét Clare. Rápillantottam, és láttam, hogy sejti, mit tehetett a fia. Ekkor már Richard is az előszobában volt, és ő is ledöbbenve állt felesége mellett.
- Köszönök mindent Clare! De tényleg… Robert-nek pedig csak annyit mondj, kérlek, hogy… - kezdtem bele, de aztán inkább jobbnak láttam, ha nem mond neki semmit. - Inkább ne is mondj neki semmit! – mondtam ki végül hangosan is a gondolataimat.
- Most hova mész? Nehogy valami butaságot csinálj nekem!
- A lakásomba… és ne aggódj, nem vagyok őrült! Legalábbis azt hiszem, még nem! – húztam egy kedvtelen, formális mosolyra a szám. – Na, de megyek, mert vár a taxi. Tényleg köszönök mindent! Richard, neked is! – öleltem meg mindkettőjüket.
- Bízom benne, hogy hamar rendeződnek a dolgok köztetek, bármiről is legyen szó! – szólalt meg Richard, most először.
A válasszal abban a pillanatban még én sem voltam tisztában, így ismételten csak egy halvány kis mosolyra húztam a szám, és alig észrevehetően bólintottam.
- Sziasztok! – köszöntem el, és kisiettem az ajtón, a rám váró taxihoz.
- Szia Krisztina! Vigyázz magadra, kérlek! – köszönt el Clare, és hallottam a hangjában a mérhetetlen szomorúságot, és értetlenséget.

Ahogy odaértem a taxihoz, a sofőr betette a poggyászom a csomagtartóba, majd kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Beültem, ő is beült előre, majd mikor lassan elindult, én fájó szívvel ugyan, de búcsút intettem az ajtóban összebújva álló – és visszaintegető – Mr. és Mrs. Pattinson-nak!

*

Ahogy odaértünk a stevenage-i lakásom elé, mér rég nem érzett melegség kerített hatalmába. Hiányzott ez a hely, akármennyire is éreztem jól magam otthon!

Kifizettem az utat, a taxis segítségével kivettem a csomagom a kocsiból, majd bementem. Azonnal bekapcsoltam a fűtést a jégveremmé vált házban, majd felmentem a szobámba a poggyászommal együtt, és elkezdtem kipakolni.
Minden aprósággal hosszú-hosszú perekig szöszöltem, csak és kizárólag azért, hogy eltereljem a gondolataimat az éjszaka történtekről. Ez azonban nem sikerült…

Bármilyen ruhámat, cipőmet, vagy akár csak a hajkefémet is vettem ki a csomagból, rögtön Robert jutott az eszembe… ezután pedig azonnal Kristen elégedetten vigyorgó arca jelent meg előttem! Szinte láttam magam előtt, ahogy Rob magához húzza, és megcsókolja Kristen-t, közben pedig simogatja őt! Úgy, ahogy engem szokott…
Önkéntelenül is végigszaladt rajtam a hideg, és magam köré csavarva a két karom, levágtam magam az ágy szélére, majd az éjszaka felhalmozódott rengeteg stressz, idegesség és düh végkifejleteként zokogni kezdtem.

Szinte megállíthatatlanul záporoztak szememből a könnyek. A sírásomat olykor-olykor csak a telefonom csengése zavarta meg. Kikutattam a mobilt a táskámból, majd a könnyektől teljesen elhomályosult tekintettel kezdtem fürkészni a kijelzőt. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és elolvastam a nevet: Rob.
Számítottam rá, hogy hívni fog… felvenni azonban eszem ágában sem volt! Így fogtam a telefont, majd miután letette, kikapcsoltam. Aztán pedig visszadobtam a táskámba, és ledőlve a párnámra, újra a szomorúságomba temetkeztem.

Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam el, de másnap egy, az utcában elhaladó, elég hangos autóra nyitottam ki a szemeimet. Illetve a legjobb kifejezés az, hogy próbáltam kinyitni, ugyanis az éjszakai sírás miatt a kétszeresére dagadtak, és csíptek is.
Mikor nagy nehezen végre láttam is valamit, felültem, és egy nyújtózás közepette ásítottam egy jóízűt. Aztán felkeltem, és akkor vettem csak észre, hogy még a lila ruhámban vagyok…

Azonnal a szekrényemhez mentem, és előhalásztam belőle mindenféle tiszta ruhát: nadrágot, pólót, fehérneműt, zoknit. Aztán bevánszorogtam velük a fürdőszobába.
Mikor teljesen véletlenül a tükör felé fordultam, és szembenéztem magammal, azt hittem, menten elájulok.
- Te jó ég! – szólaltam meg hangosan, és rémülten. Ugyanis szó szerint megrémültem saját magamtól. Borzalmas látványt nyújtottam…

Kócos haj, gyűrött arc, feldagadt, vérvörös szemek – és persze ezt még tetézte a teljesen elkent, megszáradt szemfesték! A ruhám pedig olyan volt, mintha egy kutya szájából cibáltam volna ki éppen!
Engedtem magamnak jó meleg vizet, ledobáltam minden ruhámat, majd pedig az elkövetkezendő közel egy órás fürdőzés alatt szinte teljesen újjávarázsoltam magam!
Aztán visszadőltem az ágyba, és pár perc tv-nézés után újra álomba szenderültem.

***

Az elkövetkezendő két napot szinte végig aludtam, de amikor valamilyen csoda folytán mégis ébren voltam, gondolkodtam.
Gondolkodtam az eddigi 5 hónapunkon Robbal, a közös élményeinken, és úgy alapjáraton azon, hogy végülis mi bennünk a közös… mi az, ami ennyire összekovácsolt, és összetart minket! Végül aztán eszembe jutottak a történtek is, és újra elkapott az a szorongó érzés, ami az év első napján, hajnalban! Mikor azt mondta: „Nem tudom”, arra a kérdésemre, hogy elmondta-e volna nekem valaha is, hogy mi történt Kristen-nel, ha nem bukik ki a dolog véletlenül?!

Mikor kinyögte ezt a mondatot, ráadásul úgy, hogy rám sem nézett, nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy egy világ dőlt össze bennem! Mindig is egyenes embernek ismertem őt – legalábbis velem szemben az volt –, és baromira rosszul esett, hogy így elhallgatta előlem ezt a nagyon fontos dolgot!
Elhiszem, hogy akkor is összekaptunk volna, mert kitört volna belőlem a féltékenységi roham, de biztos vagyok benne, hogy sokkal, de sokkal jobban kezeltem volna a hallottakat, mint így! Akkor nem egyedül lébecoltam volna a lakásban az év első napjaiban, ráadásul azon agyalva, hogy valaha is meg fogok-e tudni bízni Robban újra?!

Minden esetre hatalmas nagy segítség volt, hogy 4-én, hétfőn már beindult a munka-gépezet. Reggel szépen csinibe vágtam magam, majd hívtam egy taxit, és beutaztam Londonba – a szívem mélyén rettegve attól, hogy egyszer csak szembe találom magam Roberttal! Tisztában voltam vele, hogy hamarosan beszélnünk kell, de… még nem menne! Nagyon nem!

Mielőtt bementem volna dolgozni, beszaladtam a pár méterrel arrébb található bevásárlóközpont pékségébe, hogy vegyek magamnak valami reggelit. Ám ekkor olyat láttam a pékség melletti újságárusnál, ami az eddigi hatalmas szívfájdalmamra még tett egy bő lapáttal.
„Leleplezve! Robert Pattinson és Kristen Stewart a Wight-szigeten töltötte az újévet”

Azonnal elfordítottam a fejem, mert nem akartam tovább olvasni a Marie Claire-ben megjelent cikket, de a kíváncsiságom mégis erősebbnek bizonyult:

„ A szuper-híres Twilight sztárok, Robert Pattinson és Kristen Stewart az újévet stílusosan, a tömegektől messze, kettesben kezdte – annak ellenére, hogy Robert-nek barátnője van!

A jelentések azt sugallják, hogy az állítólagos pár a Wight-szigeten partizott, ezzel köszöntve a 2010-es évet.

A szexisebbnél szexisebb Mr. Pattinson csak a múlt héten repült vissza az Egyesült Királyságba, hogy a családjával töltse a Karácsonyt, és ekkor kapták lencsevégre őt, és nővérét, Lizzy-t, a londoni otthonuk előtt. Így nem meglepő, hogy a híres csillag úgy döntött, hogy az újévre nem tér vissza az államokba.

Rob és feltételezett barátnője, Kristen élvezték a vásárlásokat, illetve a sziget csodálatos kilátását. A különböző rajongói oldalakra kitett képek megerősítik, hogy a pár valóban a térségben tartózkodott, és boldogan pózoltak annak a szerencsés rajongónak a fényképezőgépe előtt, aki észrevette őket.

A nagy talány már csak az: hol van Robert magyar barátnője? Talán Rob szakított vele, mert rájött, hogy mégiscsak kolléganője az Igazi? Vagy talán a lány unta meg a reflektorfényt?

Reméljük, hamarosan véget vethetünk a találgatásoknak, és végre megtudhatjuk, valójában ki is az a „titokzatos” hölgy, akinek sikerült elcsavarni a szívtipró fejét!”

Nem tudtam, hogy abban a pillanatban nevessek-e vagy inkább sírjak. Egyrészt szánalmasnak és már igencsak nevetségesnek találtam az össze-vissza találgatásokat, és elméleteket, másrészről viszont a sírás kerülgetett, mert amíg nekem folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lesz Velünk ezek után, és mégis hogyan kellene megbeszélnünk a dolgokat, ő kirándulgatott és jól érezte magát a „feltételezett barátnőjével”.

Minden esetre megpróbáltam uralkodni magamon, és elnyomni minden feltörni készülő érzelmet… majd odasiettem a pulthoz, vettem egy croissant-t és egy capuccino-t, aztán pedig már igyekeztem is a munkahelyemre.

Ahogy beértem, a legelső dolgom volt minden velem szembe jövő kollégámnak Boldog Új Évet kívánni! Akikkel közelebbi kapcsolatban voltam, megálltak, és váltottunk egy-egy puszit, majd ki-ki ment a dolgára. Így én is felsiettem a főnököm irodájába.

Mikor beléptem, Josh már a székében ült, és éppen egy aktát olvasgatott.
- Jó reggelt! Boldog Új Évet! – köszöntem neki, miközben próbáltam beügyeskedni magam az ajtón anélkül, hogy a croissant-t vagy a capuccino-mat kiejteném a kezemből. Ahogy bementem, belöktem a lábammal az ajtót, majd pedig odatipegtem az asztalomhoz, és letettem a reggelimet.
- Neked is szép jó reggelt! És persze Boldog Új Évet! – szólalt meg közvetlenül a hátam mögött, amitől majdnem szívrohamot kaptam. Nem számítottam rá, hogy már felállt, és mögém lopakodott.
Ahogy megfordultam, ránéztem, és csak akkor vettem észre, hogy milyen barna a bőre. Angolokhoz képest igazi néger lett…

Miután kaptam és adtam is két-két puszit, mosolyogva feltettem neki az első és – azt hiszem – egyetlen olyan kérdést, ami érdekelt:
- Merre jártál az ünnepek alatt?
- Hát… pihengettem, jó messze Angliától! – válaszolta, miközben lassan visszasétált az asztalához.
- Azt tudom, hiszen mondtad. De mégis hol?
- Mauritius
- Ez most teljesen komoly??!! Mauritius-on töltötted a karácsonyt és a szilvesztert??!! – kérdeztem vissza úgy, mintha valami elképesztő nagy badarságot mondott volna az előbb.
- Miért? Ennyire hihetetlen?? – nézett rám, és játékos mosolyra húzta a száját.
- Nem, csak tudod… én soha nem tudnám elképzelni a karácsonyomat egy olyan helyen, ahol fürdőruhában ünnepelnek átlag 30 fokos melegben. Ezt leszámítva viszont semmi bajom Mauritius-szal! Sőt… nyáron kifejezetten élvezném!
- Egyrészt: Mauritius-on decembertől júniusig van nyár! Másrészt pedig: Rob biztosan elvisz majd egyszer!
- Ja… igen! Biztosan elvisz! – mondtam kedvtelenül. Hiszen ezzel az egyetlen egy mondatával teljesen taccsra vágta a picivel jobb hangulatomat! Persze nem tehet róla, hiszen semmiről sem tud… vagyis nem tudott eddig!

- Mi a baj Honey? – kérdezett vissza azonnal, hiszen még egy süket is észrevette volna a hangomban a szomorúságot, és a hirtelen fellépő rosszkedvet.
- Semmi, csak… kicsit összevesztünk. De nem lényeg! – válaszoltam, és halvány, ám – amennyire tőlem tellett – biztató mosolyt erőltettem az arcomra.
- Nem hiszem, hogy annyira „kicsi” lenne ez az összeveszés! Látom, hogy valami komolyabb baj van… de minden esetre, ha nem akarod elmondani, nem zaklatlak a lehetetlen kérdéseimmel! Amikor szükséged van segítségre, itt vagyok! – mondta, majd ismét felvette az aktát az asztaláról, és olvasni kezdte.
- Köszönöm! - mondtam, mire felpillantott rám, és egy megnyugtató mosoly kíséretében bólintott egyet.

A kis lelkizéssel induló reggelünk után belevetettük magunkat az újévbe, és ezzel együtt a halom munkába is, ami ránk várt. Egész álló nap fénymásolgattam, jogszabályokat keresgéltem, illetve hivatalos leveleket gépelgettem. Nem valami izgalmas munka, de el lehet viselni.

Nem sokkal múlt el dél, amikor Josh berontott az ajtón, és teljesen elborzadt fejjel rám nézve, megkérdezte:
- Hát te??!! Hogy-hogy nem mentél még ebédelni???!!!
- Gondoltam befejezem még ezt a pár levelet, és…
- Semmi és! Gyere… - mondta, és az invitálását kézjelzéssel is alátámasztotta.
- Na jó, menjünk! – egyeztem bele, és otthagyva csapot-papot, felkaptam a táskám és a kabáton, majd sietve csatlakoztam a főnökömhöz.

Ahogy leértünk a recepcióra, Josh kifelé menet közölte Angie-vel, hogy ebédelni mentünk.
- Huh, még mindig ennyire szívdöglesztő vagyok?! – kérdezte, miközben kinyitotta nekem az ajtót.
- Miért is? – kérdeztem vissza, mintha nem vettem volna észre az előbbi jelenetből semmit.
- Hát nem láttad, hogy a másik recepciós lány hogy nézett rám? Szinte kocsányon lógtak a szemei! – nevette el magát.
- Hm… nincs kicsit elszállva magától Mr. Graham?? – kérdeztem vissza poénból, és közben én is elnevettem magam. Viccesen meglöktem egy picit a vállát, mire ő a derekam után nyúlt, és szorosan maga mellé húzott. Ekkor már együtt nevettünk.

A következő pillanatban azonban az arcomra fagyott a mosoly. Nem volt kedvem viccelődni, sem pedig nevetni, mégis jól esett, hogy legalább addig, amíg dolgozom, nem őrlöm magam. Most viszont a szó legszorosabb értelmében szemben találtam magam a végzetemmel.
- Te mit keresel itt??! - szaladt ki a kérdés a számon teljes értetlenséggel és meglepettséggel.

***

Az ominózus fotók a cikk mellett! /valamint úgy képzeltem, hogy ez a két fotó mellé még beraktak egyet Krisztiről is, ami a NM LA-i premierjén készült/
Illetve mellékesen megjegyezném, hogy a cikk - amit beszúrtam a fejezetbe -, egy valóban megjelent Marie Claire cikk, csak picit kiegészítve! :)