54. fejezet - Értelem és érzelem

Sziasztok!

Íme a mára ígért rész! Igazából egy kicsit inkább összekötő fejezet lett, de azért remélem nem fogtok megölni a tartalom miatt! :)

Valamint ne feledjétek: jövőhéten is péntekre várható az új rész! Utána pedig a vasárnapi frissítések lépnek majd életbe!

Pussz mindenkinek,
Sabyna

***

- Hozzád jöttem Kriszta! Beszélnünk kell! – mondta Rob, bár a hangja most nem volt olyan határozott, mint általában szokott lenni.
- Tudom, hogy beszélnünk kell, de még nem megy! Még túlságosan fel vannak kavarodva bennem az érzéseim! Kicsit hagynom kell őket lecsillapodni…
- Értem! – mondta beletörődő hangon, mégis egy pillanatra jelentőségteljesen a mellettem álló – teljesen értetlen fejet vágó – Josh-ra nézett. Láttam Rob szemében, hogy majd felrobban, annyira féltékeny… szólni – vagy akár csak célozgatni is – azonban nem mert, hiszen tisztában volt vele, hogy ebben a helyzetben ezt egyáltalán nem engedheti meg magának.

- Eljönnél velem ebédelni? – kérdezte meg a következő pillanatban, már sokkal határozottabban, és egyenesen a szemembe nézve.
Teljesen meglepődtem a kérdésén, de tudtam, hogy egyszer úgyis túl kell esnem egy kínos beszélgetésen Vele – és azzal is tisztában voltam, hogy minél tovább húzom az időt, annál rosszabb lesz!
- Josh, nem baj, ha… - fordultam felé, és kezdtem bele az „engedélykérésbe” – hiszen mégiscsak ő rángatott ki az irodából –, de ő szinte azonnal félbeszakított.
- Nem, persze! Menj csak! Jó étvágyat! – mondta, majd – hatalmas meglepetésemre – odalépett Robhoz, és kezet fogott vele. Aztán hátrapillantott rám, küldött felém egy biztató mosolyt, és elsétált.
- Akkor hát… menjünk! – mondtam, és odasétáltam Robhoz. Azt a bizonyos három lépés távolságot viszont megtartottam tőle.

Nála sem vettem észre, hogy közeledett volna, hiszen szinte kézzel fogható volt közöttünk a feszültség. Mégis úgy éreztem, hogy a legnehezebb dolog az, hogy távol tartsam magam Tőle! Hiányzott az érintése, az ölelése… és a puszta közelsége miatt is hihetetlen nagy önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy fékezni tudjam magam! Hát igen! Annak ellenére, hogy ennyire megbántott, és ha keményebben akarnék fogalmazni, átvert: a végeredmény mégis az, hogy szeretem őt! Nagyon!
A női büszkeségem viszont nagyobb annál, mintsem azonnal a nyakába ugorjak, és megbocsássak neki! Legfőképpen azért is, mert a jelen pillanatban azt sem tudom, hogy meg fogok-e tudni bízni benne újra úgy, ahogy azelőtt!

- Milyen napod volt? – törte meg a csendet egy jó 5 perces, egymás mellett néma csendben sétálás után.
- Fárasztó és túlzsúfolt! De már kezdek hozzászokni…
- Sok ügyet hoztatok át erre az évre?
- Hát… eleget! De igazából nem panaszkodom, mert addig jó, amíg van munka! – mondtam, mire csak szótlanul bólintott egyet. Aztán újra kezdett eluralkodni köztünk a kínosnak ígérkező csend, így jobb téma híján visszakérdeztem: - És veled mi újság? Mikor kezdődik a forgatás?
- A jövő hónapban kezdünk, és egészen március végéig itt forgatunk. Utána utazunk Budapestre, de pontos dátum még nincs! – válaszolt tömören.

Az elkövetkezendő jó pár percben nem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk. Végül odaértünk egy étterem elé.
- Ez jó lesz? – kérdezte Rob, és felpillantott rám az eddig nagyban a földet kémlelő, zavarba ejtő, szürkéskék szemeivel.
- Persze! – böktem ki, teljesen megbabonázva.

A Rules kívülről egy teljesen egyszerű, hétköznapi helynek tűnt, mikor viszont beléptünk, leesett az állam. Belül ugyanis úgy volt berendezve, mintha a 18. század kellős közepén járnánk. Sárgás világítás, fehér asztalok, bordó székek, a padlón hatalmas szőnyegek… a falak pedig tele voltak mindenféle festménnyel.
Teljesen elképedve néztem körül, majd megpillantottam az étterem logóját, ami beigazolta az elméletemet: „London legrégibb étterme. Alapítva: 1798”.

Míg én bámészkodtam, Rob már intézett is nekünk egy asztalt. Ám mikor a főpincér elindult az asztalunk felé, és Rob alig észrevehetően mosolyra húzva a száját utána próbált terelni, megfogtam a kezét. Ahogy hozzáértem, úgy éreztem, mintha valami megrázott volna, mégis hihetetlenül jó és megnyugtató érzés kerítette hatalmába az egész testemet.
Talán túlzásnak tűnik, de mégis úgy éreztem magam, mintha halál közeli élményben lenne részem: ugyanis erre az egyetlenegy érintésre diafilmként lepergett előttem a kapcsolatunk eddigi 5 hónapja.

Az elmélkedésemet azonban Rob kérdő pillantása szakította félbe. Állt mellettem, és elkerekedett szemekkel várta, hogy végre megszólaljak.
Mintha álmomból riadtam volna fel, feleszméltem, és azonnal ránéztem.
- Mmm… nem lesz ez egy kicsit túlságosan drága egy ebédhez? – kérdeztem tőle. Aztán eljutott az agyamig, hogy ezt a világ egyik legkeresettebb – és talán legfoglalkoztatottabb – színészétől kérdezem, így zavarba jöttem, és inkább elkaptam róla a tekintetem.
Rob – mint ahogy arra számítottam is – olyan igazi, szívből jövő nevetést hallatott, hogy az én szám is önkéntelenül mosolyra húzódott. Közben pedig olyan vörös lettem, mint egy rák.
- Azt hiszem, ettől még nem fogok csődbe menni… - válaszolta mosolyogva, majd miközben mélyen a szemembe nézett, picit lejjebb csúsztatta a kezét, így a kezem pontosan az övébe került.
Én azonban ezt a lépését már kicsit soknak, és a történtek után kicsit elhamarkodottnak éreztem, így először a földre néztem – mert nem tudtam volna elviselni a tettemet követő, fájdalommal teli pillantását –, majd kihúztam a kezem a kezéből, végül pedig elindultam az asztalunk felé.

Miután leültünk, és megkaptuk az étlapokat, Rob sült marhaszeletet rendelt, én pedig maradtam a mostanában újra szokásommá vált csirkesalátánál.
- Miért nem eszel valami tartalmasabbat és… normálisabbat?! Egy salátától nem lesz meg a kellő energiád a rengeteg munkához! – jegyezte meg bölcselkedve.
- Mondod ezt te, aki van, hogy egy egész napos forgatás alatt nem eszel egy falatot sem! – vágtam vissza, amennyire tudtam, kíméletesen.
- Igen, de én teljesen más vagyok!
- Miért is? – kérdeztem vissza, és a szám sarkában már ott bujkált egy aprócska mosoly.
- Hát, mert… mert csak! – nyögte ki az értelmes válaszát egy picit elpirulva, majd mindketten nevetésben törtünk ki. Azt nem tudom, hogy mire gondolt, mikor nevetni kezdett, de én több dologra is! Először is: ez az „Igen, de én teljesen más vagyok!” kifejezés pontosan az, amit apa is használni szokott alkalmanként! Másodszor: én is így szoktam válaszolni, ha semmi épeszű válasz nem jut az eszembe! Harmadszor pedig: valahogy lepleznem kellett azt az újra feltörő – vagy talán inkább soha nem is lanyhuló – imádatot, amit a csodaszép mosolya iránt éreztem! Egyetlen pillantásával, és mosolyával teljesen le tud venni a lábamról! Tudom, reménytelen eset vagyok…

Miközben ettünk, egyikőnk sem szólt a másikhoz, viszont olykor-olykor, szinte akaratlanul is felpillantottunk a tányérunkból, és ránéztünk a másikra. Volt, amikor ezt olyan óramű pontossággal kiszámítottuk, hogy egyenesen egymás szemébe néztünk. Ilyenkor teljesen úgy éreztem magam, mintha egy tini pár lennénk az első randink alkalmával!

Ahogy befejeztünk az ebédet, és rápillantottam a telefonomra, azonnal észbe kaptam, hogy igencsak túlléptem az ebédszünetre engedélyezett egy órámat. Az agyam szinte abban a pillanatban 360-on kezdett pörögni, hogy mi is lehetne az egyetlen értelmes mondat, szó, vagy akármilyen megnyilvánulás, amit mondhatnék, esetleg tehetnék Robnak, de a sablonszövegen kívül abszolút semmi nem jutott az eszembe! Az idő viszont már nagyon szorított…

- Köszönöm az ebédet! – mondtam végül. Felpattantam, gyorsan belebújtam a kabátomba, és egyszerre felkapva a telefonom az asztalról és a táskám a szék támlájáról, el akartam sietni. Ám nem tudtam csak így elmenni! Ezért hátrafordultam, és egy visszafogott, ám annál őszintébb mosollyal egybekötve elköszöntem Robtól.
Ő azonnal felállt, és láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem akartam, hogy elrontsuk ezt a pillanatot, így inkább fogtam magam, és elsétáltam. A tekintetét viszont végig éreztem magamon, és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne forduljak meg, és menjek vissza hozzá egy puszi, egy érintés, vagy akármi más erejéig… a büszkeségem viszont újra erősebbnek bizonyult!

Visszamentem az irodába, és a kavargó érzéseimmel és gondolataimmal együtt újra belevetettem magam a munkába!

***

Az elkövetkezendő hónapban – amíg Robnak el nem kezdődött a munka – minden nap együtt ebédeltünk, alkalmanként pedig, amikor a barátaim vagy az évfolyam nem szerveztek partit, hétvégén is összefutottunk.

A Kristennel történteket sokáig nem hoztuk szóba, ám az egyik este alkalmával – egy teljesen átlagos baráti mozizás után – hazafelé menet Rob úgy gondolta, hogy ennek az „elbeszélünk a fontos dolgok mellett” szituációnak ideje véget vetni!

- Kriszta! Szerintem valamiről beszélnünk kellene! – szólalt meg komoly hangon, miközben tovább sétált mellettem, lehajtott fejjel és zsebre tett kézzel.
- Tudom! – ismertem el halkan, egy mélyről jövő sóhaj után.
- Tisztában vagyok vele, hogy csalódtál bennem, és hogy időre van szükséged, hogy újra a bizalmadba fogadj! De nem menekülhetünk örökké a tények elől… Azt pedig előtte mindenképpen hallanod kell Kriszta, hogy…
- De én nem akarom hallani vagy tudni a részleteket Rob! Sajnálom… ne haragudj! Kezdem megemészteni a dolgokat, és kezdenek bennem az elmúlt napok eseményei végre lenyugodni. Kérlek, ne bolygasd fel őket újra! – szakítottam félbe, de a szemeibe egyszerűen nem tudtam belenézni.
- Akkor is tudnod kell, hogy… szeretlek! – mondta, az mondat utolsó részét olyan halkan, hogy alig hallottam meg.
Ám amikor a szavai elértek az agyamig, a szívem heves dobogásba kezdett, és éreztem, ahogy a számnál is megmozdul egy aprócska idegszál, hogy egy, a boldogságomat kifejező mosolyt alakítson ki.

Nem tudtam, hogy reagáljak Rob vallomására. A szívem azt súgta – vagyis inkább ordította –, hogy nézzek fel, egyenesen és mélyen a szemébe, a többi pedig majd jön magától. Az eszem viszont óvatosságra intett, és arra kért, hogy várjak még egy kicsit… legalább addig, amíg minden, ami felkavarodott bennem, teljesen le nem nyugszik! Én pedig – akár elítélnének érte sokan, akár nem – az eszemre hallgattam!

- Most mennem kell! Jó éjszakát! – köszöntem el Robtól hirtelen, majd megfordultam, és elindultam.
Alig tettem egy lépést, elkapta a kezem, én pedig abban a szent pillanatban tudtam, hogy most rontunk el mindent! Egy másodperc töredéke alatt a nyugodt tempóból eszeveszett száguldásba kezdett a vér az ereimben, és úgy éreztem, menten meggyulladok.
Rob ujjai puhán, óvatosan fonódtak össze az enyéimmel, majd hirtelen szembe fordított magával, és ugyanolyan lágyan, könnyedén csókolt meg, mint ahogy az ujjaink vették birtokba egymást.

Annyira hiányzott már, hogy amint az ajkaink összeértek, elfelejtettem mindent, ami történt, és egyszerűen csak a pillanat lebegett a lelki szemeim előtt. Élveztem a közvetlen közelségét, valamint az összekulcsolódott ujjaink, és az időközben a derekamra csúszott keze által nyújtott bizsergető érzést.
Hagytam, hogy átjárjon az érzés, és időközben én is egyre követelőzőbb lettem. Az ajkaink szabályszerűen falták egymást. A felfokozott vágyak hatására elengedtem a kezét, majd a kezeim egy szempillantás alatt a nyakában termettek… amíg az egyikkel a nyakát fogtam át, a másikkal a hajában kezdtem túrni. Ő mindkét karját a derekam köré zárta, majd ezt követően éreztem, ahogy elmosolyodik.

Ekkor azonban beütött a krach…

Valami oknál fogva a mosolyára beindult bennem a vészcsengő, és mintha egy mozi vetítőtermében lettem volna, megjelent a gondolataimban egy kép, amin Rob ugyanúgy öleli és csókolja Kristent, mint most engem.
Abban a pillanatban a mellkasára tettem a kezeimet, és határozottan eltoltam magamtól!

- Nem Rob! – mondtam, miközben hevesen rázni kezdtem a fejem, a tiltakozásom jeleként. Bár ezzel a mozdulattal talán inkább saját magammal akartam elhitetni, hogy ez a csók hatalmas hiba volt!
- Igazad van! Sajnálom… - mondta, majd újra lehajtotta a fejét. A hangjából viszont tisztán hallottam, hogy abszolút semmit nem bánt meg.
- Ez nagyon nagy hiba volt! – jelentettem ki, de igazából megint csak magamnak. Pár másodpercig teljesen lefagyva álltunk egymással szemben, de még véletlenül sem pillantottunk fel! Aztán fogtam magam, sarkon fordultam, és elindultam az autóm felé – amit az egyik közeli utcában hagytam.
- Ne menj el, kérlek! – jött utánam Rob, és újra megfogta a karom. De most csak és kizárólag azért, hogy megállítson.
- Ez nekem túl gyors! Egyszerűen nem megy! Akárhányszor találkozunk, és hozzám érsz, eszembe jut Kristen, és…
- Tudom, hogy nem mondtam el a történteket, amikor kellett volna, de azért a csókért ne hibáztass! Hülye voltam… részeg voltam! És féltékeny is! Tudom, hogy időbe telik, amíg újra megbízol bennem, de… - kezdett bele, majd sóhajtott egy hatalmasat, elkapta rólam a tekintetét, és egy keserves nevetést hallatva folytatta: - A fenébe is Kriszta! Hiba volt… de az emberek hibáznak! Te is hibáztál! Ráadásul nem is egyszer… mégsem csináltam belőle nagy ügyet! Pedig megtehettem volna!
- Most komolyan Eriket és Josh-t hozod fel ellenem?! – kérdeztem vissza, és éreztem, hogy egyre jobban megy fel bennem a pumpa.
- Miért? Nem tehetem meg?? Talán nem történt meg az, ami??? – szólalt meg ismét, és úgy hallottam, ő is egyre dühösebb.
- De megtörtént! Csak van két nagyon fontos momentum, amit elfelejtettél hozzágondolni… Egyrészt én mindent elmondtam neked! Ha nem is rögtön utána rohantam a telefonhoz, de nem vártam vele közel 2 hónapot! Másrészt pedig teljesen más, ha engem csókolnak meg, mintha én mászok rá valakire! Pusztán ennyi a különbség… - fakadtam ki teljesen, majd fogtam magam, és meg sem várva a válaszát, elrohantam.
Nem néztem hátra, sőt… még oldalra sem. Ennek ellenére éreztem, hogy nem követ, és hogy ez most nagyon szíven ütötte!

Miközben igyekeztem vissza a kocsihoz, patakokban kezdtek folyni a könnyeim, és úgy éreztem, mintha valaki egy tőrt forgatna a szívemben! Soha nem gondoltam volna, hogy Rob lesz az az ember, aki eddigi életem során a legjobban megbánt!

Úgy nagyjából 20 perc múlva kaptam egy sms-t, természetesen Robtól, amiben bocsánatot kért a kirohanása miatt, és hogy bocsássak meg, nem akart megbántani. Illetve az üzenet végén – meg kell hagyni, stílusosan – megkérdezte, hogy mit szólnék ahhoz, ha meghívna Velencébe, a karneválra? De természetesen csak mint barátok, úgy mennénk…

Egy mukkot sem tudtam szólni, csak néztem magam elé a telefonnal a kezemben. Rég el szerettem volna már menni a karneválra, és ezt egyszer említettem is neki… ám ahogy most besikerült ez a kis mosolyszünet, újra lemondtam róla! Ő azonban nem felejtette el!
Minden oké, minden rendben ezzel az utazással, csak egyetlen egy a bibi… én már nem tudok úgy nézni Robra, mint csupán egy barátra!

***
Rules
1. kép
2. kép
3. kép