73. fejezet - Egy élet legszebb napjai

Sziasztok!

Íme a legújabb fejezet! Igyekeztem, hogy elkerüljem a további feszültséget és függővéget... és azt hiszem, sikerült is elérnem a kitűzött célt! :)

Lehet észrevettétek, de lehet, hogy nem: kicsit átvariáltam a jobb oldali sávban a képeket! Az eddigi, kint levő szereplők fotói sem tűntek el, csak linkelve lejjebb kerültek a 'További szereplők' kategóriába!

Végül... nincs is más fontosabb dolog, amit közölni szeretnék!
Remélem tetszeni fog a mostani rész, és bízom abban is, hogy megérte, hogy a kitűzött időpontnál előbb érkezett! :)

Puszi mindenkinek,
Sabyna

ui.: November első hétvégéjén jövök a frissel! ;) Addig is: jó Halloween-t mindenkinek!! :P

***

Az alvásból hirtelen riasztott fel az emlék, hogy a kislányomat nemrég magam mellé fektettem. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, hogy talán ráfeküdtem, vagy akármilyen baj történhetett vele. Hiszen eddig még soha nem aludt végig egyetlen éjszakát sem, és most nem is az ágyában alszik, így a babafigyelő sem jelez, ha valami baj történik vele!

Ahogy felpattantak a szemeim, azonnal felültem, és magam mellé néztem… a kislányom azonban nem feküdt ott! Kiugrottam az ágyból, berohantam a szobájába, benéztem a kiságyba, de ott sem volt! Már nem csak a gyomrom, hanem a szívem is kezdett egy csomóvá összezsugorodni – ennek ellenére nem hagytam annyiban a dolgot, és leszaladtam a földszintre!
Benéztem a nappaliba és a megkönnyebbüléstől majdnem elsírtam magam… ott ült Lizzy a kanapén, és a karjaiban ringatva, halkan dudorászva altatta Cloét!

Ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy semmi okom nem volt arra, hogy rettegjek, és körberohanjam a házat! Hiszen ha el is tűnt mellőlem a kislányom, akkor vagy az édesapja, vagy az egyik bejáratos rokon vette el mellőlem… valószínű azért, hogy ne ébresszen fel!
- Jó reggelt! Remélem nem ijedtél meg nagyon! – nézett fel rám Liz mosolyogva, majd folytatta: - Nem akartam, hogy felkeltsen a pici! Olyan nyugodtan aludtál!
- Szia Liz! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, de… most már jól vagyok! De Te hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, majd leültem mellé, és átvettem a kislányomat. – Szia kicsim! – köszöntem neki, majd adtam a pici homlokára egy puszit.
- Késő este kaptam egy üzenetet Robtól, hogy jöjjek át, mert szükséged van rám! Bedobta a postaládámba a kulcsát. Annyit írt még egy papírra a kulcs mellett, hogy mindenképpen mondjam meg neked: Jól van, nincs semmi baja! És hogy nagyon megbánta azt, amit mondott! Illetve hogy a történtek ellenére nagyon szeret, és reméli, hogy egyszer megbocsátasz neki! Mi történt köztetek Kriszta?

Pár másodpercig csak erősen öleltem Cloét, és éreztem, hogy a könnyek szépen lassan folydogálnak le a tűzforróvá vált arcomon. Aztán lehunytam a szemeimet egy pillanatra, erőt vettem magamon, és megszólaltam:
- Nagyon összevesztünk Robbal az este! Voltak kisebb veszekedéseink az elmúlt idők során, de ennyire még soha nem borult ki egyikőnk sem! És mindennek én vagyok az oka…
- Miért? Mi történt? Mesélj el mindent!
- Ti talán nem sokat vettetek észre az egészből, de a szülés után én nagyon megváltoztam… Robbal szemben! És ezt most utólag be is látom…! Most… hogy nyíltan a fejemhez vágta! – szipogtam. – Nem engedtem, hogy közeledjen felém… még annyira se, hogy egy puszit adjon az arcomra! Csak és kizárólag Cloéval, illetve a külvilág számára játszott „minden a legnagyobb rendben van” show-val foglalkoztam. Se Vele, se magammal nem törődtem! Ő persze segíteni próbált nekem: szólt anyunak, hogy beszéljen rá arra, hogy elmenjek egy pszichológushoz… Rob pedig már be is szervezett egy barátjához! Azt sem tudtam, hogy Ő valaha agyturkászhoz járt!
- Carline-hoz? Ő nagyon jó, tényleg! Robot is ő tartotta a földön!
- Te is ismered? – ütköztem meg, hiszen abban az egyben még mindig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy Rob és Carline…
- Persze! Nagyon jó és felkapott pszichológus Angliában! A híresebb emberek nagy része hozzá jár!
- Akkor kérdezhetek valamit?
- Természetesen! – bólintott Liz, majd kérdő, egyben érdeklődő tekintettel nézett rám.
- Rob és Carline… szóval közöttünk tényleg nincs semmi?! – kérdeztem meg halkan, félénken.
- Te jó Isten, Kriszti! Komolyan ezt vágtad az öcsém fejéhez??!! De hát nem is ismered Carline-t! Persze, hogy nincs közöttük semmi! Való igaz, hogy csinos, dekoratív nő, de férjes asszony, és körülbelül most egy éves a kisfia! Jó, persze ez semmire sem lenne mentség, de… Rob az életét adná érted, annyira szeret! Egyszerűen nem értem meg, hogy ennyi év, és egy csodálatosan szép kislány után hogy képzelhetsz még róla ilyeneket??!! Volt, hogy fél évig nem is láttátok egymást! Közel tízezer kilométer és egy egész óceán választott el benneteket, mégsem csalt meg! Akkor azt hiszed, majd pont a szemed előtt fogja megtenni?? Főleg úgy, hogy már itt van Meli is???
- Ezt mondta Ő is… - hajtottam le a fejem szégyenkezve.
- Mi mást mondhatott volna?! – kérdezett vissza Liz, de a hangsúlyból tisztán érezhető volt, hogy nem vár rá választ. Sóhajtott egyet, majd megfogta a kezem: - Figyelj rám, Kriszti! Nem akarok belefolyni a családi életetekbe, de azt jobb, ha tudod, hogy Rob soha, soha, de soha nem lenne képes azt tenni veled, amit Te már ikszedszerre is a fejéhez vágsz! Igaz, hogy nem hibátlan Ő sem, tudom… de abban ezer százalékig biztos vagyok, hogy a világon Te jelented számára a legtöbbet! Illetve most már Te és Meli!
- Tudom, csak…
- Nincs csak! Nincsenek kifogások! El sem tudod képzelni, mennyit áradozott Rólad nekem! Sőt… van, hogy most is megteszi! Igaz erről nem mesélhetnék, de úgy érzem, muszáj megtudnod! Három nap van az életében, amit mindennél jobban szeret! Az első, amikor meglátott Téged! A második, mikor igent mondtál neki! A harmadik pedig, mikor megszületett az a kis szépség, akit most a kezedben tartasz… - mutatott Liz Cloéra, mire ránéztem a kislányomra, aki mosolyogva, hatalmas kékesszürke szemekkel nézett vissza rám.

Cloé is érzi a feszültséget, és azt a fájdalmat, amit a tekintetem sugároz, mégis mosolyog! Hiszen Ő még nem érti, ami most körülötte történik! Mégis ahogy ránéztem, olyan melegség és nyugalom árasztott el, amit a világon csak egyetlen egy ember képes elérni nálam… az édesapja!

Újra gyűlni kezdtek a szememben a könnyek, és az idegességtől borzalmas hányinger tört rám! Pár mély levegővétel után azonban szerencsére lecsillapodott a kellemetlen érzés, és össze tudtam szedni magam annyira, hogy megszólalhassak:
- Hol van most Robert?
- Konkrétan nem tudom, de szerintem egyik barátjához ment! – válaszolta Liz, majd odasétált hozzánk.
- Figyelj csak! Nem akarlak elküldeni, de ha van valami dolgod, nyugodtan elmehetsz! Jól vagyok… - ajánlottam fel Liznek, de épphogy kimondtam az utolsó szót, a gyomrom bukfencezett egyet. Épp annyi időm volt, hogy a sógornőm karjaiba nyomjam Cloét, és beszaladjak a földszinti fürdőszobába. A gyomrom kidobta az egész – nem túl bő – tartalmát!

- Jézusom Kriszti, jól vagy? – kiáltott be a csukott ajtón keresztül Lizzy.
- Mindjárt… - válaszoltam, majd elfogadható állapotba rendeztem magam, és kinyitottam az ajtót.
- Ne haragudj meg azért, amit most mondani fogok, de… sápadt vagy, mint egy hulla! Utoljára Rob volt ennyire fehér, mikor vámpírt játszott! Biztos, hogy jól érzed magad? – simította meg a karom az egyik kezével, a másikban Cloét fogta.
- Igen, persze! Csak az ideg ráment a gyomromra. Előfordul!
- Lehet azért is van, mert nem ettél ma még semmit! Ülj le, pihenj… addig én csinálok valami kaját! – adta át a lányomat.
- Nem-nem! Inkább hagyjad! Amúgy is át szeretnék menni anyukádékhoz. Majd ott eszem valamit!
- Ez jó ötlet! Elkísérlek!
- Ne Liz! Nem kell babusgatnod! Felnőtt ember vagyok, tudok magamra vigyázni! De azért nagyon szépen köszönök mindent! – álltam fel, és öleltem át őszinte szeretettel.
- Na jó, rendben! De ha bármi baj lenne, azonnal hívj, és jövök! Okés?
- Okés! – mosolyogtam rá, a reggel folyamán először.
- Akkor mentem is! Szia szépségem! – adott két hatalmas, cuppanós puszit Cloénak – vagyis Melinek, hiszen ő így hívja a lányomat –, ami természetesen nagyon tetszett az érintettnek, így jóízűeket nevetett. – Szia Kriszti! És nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben lesz! Ismerem az öcsémet… nem bírja ki sokáig nélküled, vagyis nélkületek! – köszönt el végül tőlem is Liz, majd felöltözött a kinti, igencsak cudar időjáráshoz, kezébe kapta a táskáját, és elment.

Jó melegen felöltöztettem Cloét, majd én is magamra kapkodtam a ruháimat. Igaz, hogy nem éreztem túl jól magam, de úgy voltam vele, hogy a friss levegő biztosan jót tesz majd!
Miután elkészültem, befektettem Cloét a babakocsijába, és szépen lassan elsétáltunk a nagyiékhoz. Clare és Richard hatalmas örömmel fogadott bennünket… így amíg én reggeliztem, egy pillanatra sem kellett arra gondolnom, hogy jól van-e a lányom!

Ahogy befejeztem az evést, és bementem a nappaliba a többiekhez, Clare az első pillanatban észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben:
- Kriszti! Lenne kedved segíteni a konyhában? – tette fel az igen átlátszó kérdést. Richard persze semmit nem vett észre az egészből, hiszen egyrészt férfiből van, másrészt minden figyelmét az unokájának szentelte.
- Persze! – válaszoltam, és a látszat kedvéért halványan elmosolyodtam.

Amint kiértünk a konyhába, Clare kihúzott egy-egy széket magának és nekem, majd leült az egyikre.
- Gyere, ülj le! – mondta határozottan, mégis kedvesen. Tudván, hogy mi fog történni az elkövetkezendő pár percben, követtem az utasítását. – Most pedig mondd el, mi történt! Holt sápadt vagy, a szemeid vörösek, és látszik, hogy majd szétrobbansz az idegességtől! Történt valami?
- A helyzet az, hogy… tegnap este nagyon csúnyán összevesztünk Roberttel! Meggyanúsítottam valamivel, ő pedig nagyon durva, sértő dolgokat vágott a fejemhez! Végül én hozzávágtam a gyűrűimet, majd felrohantam Cloéhoz a szobába, ő pedig összetört valamit a nappaliban, és elviharzott! Nagyon megbántam, amit mondtam neki, és egyáltalán azt is, hogy az elmúlt időszakban ennyire kibírhatatlan és elviselhetetlen voltam, de… jelen pillanatban azt sem tudom, hogy hol van! – meséltem el újra könnyek közepette. – Lizt küldte hozzám, és írt neki egy levelet, hogy mondja meg nekem: jól van, és minden rendben van vele! De mi van, ha összetöri magát?! Vagy valami nagyon nagy hülyeséget csinál??! Kocsival ment el, és annyira ideges még soha nem volt, mint az este…
- Semmi baj Kriszti! Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! – húzott magához Clare vigasztalásképpen, mert a mondandóm végére már szó szerint rázott a sírás. – Biztos vagyok benne, hogy Tomhoz ment, és hamarosan hazamegy! Ha pedig nem talál otthon, azonnal idejön, vagy felhív! Hidd el nekem drágám, hogy minden rendben van vele!
- Nem akarom Őt elveszíteni! Érted Clare? Nem akarom…
- Nem is fogod! Ismerem a fiam! Nagyon félreismertem volna, hogyha ennyiért elhagyná a feleségét és a kislányát! Richard és én is veszekedtünk annyi idősen, mint Ti! Még tányérok is röpködtek néha a részemről… mégis együtt vagyunk! Megesik az ilyen! Ezért mondom, hogy nyugodj meg!
- Igazad van! Akkor… most hazamegyünk, és megvárom Őt! Aztán megbeszéljük a dolgokat! – szipogtam.
- Cloét nyugodtan itt hagyhatod! Hétköznap úgyis olyan keveset látjuk! Ti pedig egészen nyugodtan, veszekedés nélkül beszéljetek meg mindent!
- Rendben! Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattál Clare!
- Tudod, hogy szeretlek kincsem! Olyan vagy már, mintha a lányom lennél! – mosolygott rám, mire köszönetképpen én is visszamosolyogtam rá.

Richard az egészből csak annyit vett észre, hogy jöttünk Cloéval, bementem a nappaliba, aztán kimentem Clare-rel a konyhába, végül pedig egy, a lányom arcára adott puszi után elmentem. Igaz, hogy kérdő szemekkel nézett rám, mikor bementem elköszönni, mégsem szólt egy szót sem. Imádtam Richardban ezt a fajta diszkréciót… ő ugyanis azt az elméletet vallotta, hogy ha szükségem van rá, úgyis felkeresem!

Csípős, hideg szél fújt kint… úgy éreztem, hogy azt a pár milliméternyi havat is, ami pár napja leesett, mind a szemembe fújja! Fáztam ugyan, mégis olyan tempóban szedtem a lábaimat, hogy az egyébként nem éppen rövid utat most alig pár perc alatt megtettem.
Az utcákon csak egy-két ember lézengett, és ők is csak azért, hogy friss reggeliért menjenek a közeli pékségbe. Aki csak tehette, a meleg szobákban maradt!

Ahogy befordultam az utcánkba, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Rob kocsija ugyanis ott állt a ház előtt! Amint újra magamhoz tértem, zsebre tett kezekkel futni kezdtem… amitől persze az arcomat még az addiginál is jobban csípni kezdte a szél! Egyik alkalommal megcsúsztam egy picit a megdermedt havon, mégsem álltam meg egy pillanatra sem, csak szaladtam tovább!

Amint odaértem a kapuhoz, Rob éppen abban a pillanatban lépett ki a ház ajtaján, és maga után húzva azt, kulcsra zárta. Én teljesen ledermedve álltam a járdán, és vártam, hogy mi lesz a reakciója, mikor megfordul.
Miután megfordult, nem nézett fel, csak lehajtott fejjel, hatalmas léptekkel indult el a kapu felé… sapka, kesztyű nélkül, egy szál pulcsiban, lehúzott cipzárú kabátban, és a nyakára dobott sálban. Minden egyes lépésével hatalmasakat dobbant a szívem, és egyre erőteljesebben féltem attól, hogy örökre haragudni fog rám!
Ám amikor felnézett, egyszeriben megtorpant, és a kialvatlanságtól hatalmasra dagadt, vérvörös szemeivel nézett rám.
- Szia! – köszöntem neki, bár annyira halkan, hogy nem voltam biztos benne, hogy hallotta.

Először semmit sem reagált, csak állt és nézett rám. Úgy éreztem, még a levegő is megfagyott körülöttünk! Nem hallottam a szél süvítését, a főúton járkáló autók hangját… semmit! Aztán pár pillanattal később határozottan elindult felém, feltépte az előttem levő, kilincsre zárt kaput, és olyan erősen magához ölelt, hogy úgy éreztem, menten megfulladok.
Annak ellenére viszont, hogy alig kaptam levegőt, olyan boldogság és megkönnyebbülés kerített hatalmába, hogy azonnal kimelegedtem, és el is mosolyodtam!

Se Rob, se én nem szóltunk semmit, csak egymást ölelve álltunk a kapuban. Pár perccel később viszont – mikor már mindketten kezdtük kissé kellemetlenül érezni magunkat – elváltunk, és Rob összekulcsolva a hideg ujjait az én, kesztyűbe bújtatottjaimmal, bevezetett maga mellett a házba.

- Nagyon sajnálom, amiket mondtam Kriszta! Nem is tudom, hogy ejthettem ki ilyeneket a számon! Kérlek… bocsáss meg! – mondta Rob egyenesen a szemeimbe nézve, majd az arcához emelte a még mindig kesztyűben melegedő kezeimet, és ráhajtva a fejét, tartotta azokat.
- Nem édes… Nekem kell bocsánatot kérnem az elmúlt másfél hónapért! Nem tudtam, mi történik velem! Azt gondoltam, minden úgy jó, ahogy csinálom! És igaz, nem ismerem Carline-t, de belátom, hogy hülyeség volt meggyanúsítani Téged! Nagyon sajnálom!
- Szeretlek kicsim! – mondta, miután rám emelte a könnyektől csillogó tekintetét.
Először én is szavakkal akartam tudatni az érzéseimet, de végül úgy döntöttem, hogy a tetteim talán még jobban kifejezhetik azokat! Így levettem a kezeimről a kesztyűket, és olyan közel léptem Robhoz, hogy éreztem az orrából kiáramló meleg levegőt… a jobb kezemet lassan a jéghideg arcára simítottam, majd lábujjhegyre emelkedtem, és gyengéden, óvatosan megcsókoltam.

A karjai először csak lógtak mellettem, mintha el lettek volna halva, de aztán hirtelen visszaszállt beléjük az élet, és azonnal helyet találtak maguknak a derekamon.

Máskor valószínűleg megölt volna ez a vontatott, elnyújtott lassúság, most mégis kimondhatatlanul jól esett! Rob minden apró rezdülését érezni akartam…
Fokozatosan nyugodtak meg az idegeim, ezzel párhuzamosan azonban egyre jobban éreztem a magamban fortyogó tüzet is, amit eddig elpalástolt a szülés utáni depresszió. Elrontani azonban semmit sem akartam ezzel a tombolni készülő vággyal, hiszen az ágyban még egyetlen probléma sem oldódott meg soha!

- Elmegyek Carline-hoz! – mondtam halkan, miután hosszú perceket követően abbahagytuk a csókolózást.
- Nem muszáj, ha nem akarsz! Én nem akarom erőltetni… - suttogta Rob, majd újra meg akart csókolni. Én azonban a szájára tettem a mutatóujjam…
- De el akarok menni! Most már tudom, hogy nagyon nincs rendben velem valami, és… nem akarlak elveszíteni!
- Ne butáskodj szívem! - puszilta meg a homlokom: - Ennyitől még nem fogok elmenekülni! Gondolom Neked sem volt éppen a legcsodálatosabb időszakod így visszagondolva… én viszont mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy az elkövetkezendő hónapokat, éveket a legeslegszebbé tegyem! Rendben?
- Rendben! – mosolyodtam el boldogan, és hozzábújtam.

- Cloé anyuéknál van? – kérdezte Rob egy kicsivel később.
- Igen! Apukád teljesen el van ájulva Tőle! Mikor eljöttem, éppen énekelt és gügyögött neki! Soha nem láttam még őt ilyennek… mármint Richardot! – nevettem el magam. Visszagondoltam a jelenetre: Rob édesapja ül a kanapén, kezében Cloéval, és babanyelven próbálja megértetni magát a kislányunkkal.
- Hát… én sem láttam még őt ilyen helyzetben! Az emlékeimben mindig a kemény apafiguraként jelenik meg, pedig Vic mesélte, hogy mikor megszülettem, énekelt nekem minden este, és sokszor ő is fürdetett meg! Mégis valahogy furcsa őt elképzelni, amint dédelgeti Cloét, és gügyög neki…
- Ha sietünk és Cloé azóta nem aludt el, szerintem még láthatjuk Őket együtt! Gyere… - kulcsoltam össze a kezem Robéval, és magam után kezdtem húzni. Ő azonban lecövekelt. Visszafordultam, és ránéztem: - Mi a baj?
- Valamit elfelejtettél! – mondta féloldalas mosollyal, majd visszahúzva magához, megfogta a jobb kezem, és egy laza mozdulattal, egyszerre húzta fel a gyűrűsujjamra mindkét gyűrűmet.
- Köszönöm! - pillantottam rá a gyűrűkre, majd néztem fel Rob szemeibe.
- Ezek Téged illetnek! Szeretlek!
- Én is szeretlek! – mondtam én is, majd újra egy gyengéd csókban forrtunk össze.

Miután „meguntuk” egymást, és már mindkettőnknek kezdett elviselhetetlenné válni Cloé hiánya, megfogtuk egymás kezét, és szépen lassan, kiélvezve egymás társaságát, gyalog indultunk el Rob szüleinek házába.