72. fejezet - Derűre ború

- Akkor mi a baj? Jaj, Rob! Mondd már!!! – dühöngtem legbelül, viszont kérlelő szemekkel néztem a férjemre. Lehajtotta a fejét, vett egy mély levegőt, majd újra a szemeimbe nézett:
- Előbb ígérd meg kicsim, hogy nem borulsz ki! Nem is tudom, mit kezdenék magammal, ha belebetegednél…
- Ne szórakozz már velem, légy szíves! Mi történt?
Ahogy kutattam a szemeiben a választ, újabb csillogást véltem felfedezni bennük – ám ez nem természetes csillogás volt, hanem a könnyek visszatükröződő fénye. Újra mély levegőt vett, majd szólásra nyitotta a száját… de mielőtt elárulta volna a „nagy titkot”, elfordította a fejét. Alig hallottam meg, amit mond:
- Nem lehet több gyerekünk!

Mikor elérték az agyamat a szavak, úgy éreztem, hogy valami oknál fogva nem akarja azokat elfogadni. Újra és újra elismételtem magamban az egyre jobban fájó mondatot, mégis úgy éreztem, hogy pillanatnyilag nem vagyok képes arra, hogy felfogjam és megértsem, mit jelent ez! A fájdalom viszont égetett belülről – minden egyes porcikámat marta, mint a sósav! Megmozdulni azonban nem tudtam…

- Te-tessék? Elismételnéd még egyszer?? – szólaltam meg pár perc hallgatás után. Rob engem nézett. Éreztem a tekintetét magam, én viszont nem bírtam felnézni Rá.
- Nem lehet többé kisbabánk… - mondta, még az előzőnél is halkabban.

Az újra elhangzó mondat tett végül pontot az i-re… az eddig stagnáló állapotban fortyogó belsőm mondhatni lángra lobbant. Úgy éreztem, a szívem, a gyomrom, a torkom, mindenem egy aprócska, mogyoró nagyságú valamivé szűkül össze, aztán gyenge émelygés fogott el, majd még kézben tarthatóan ugyan, de forogni kezdett a világ körülöttem. Nem tudtam eldönteni, hogy a mérhetetlen szomorúság és lelki fájdalom, vagy a fogalmam sincs, honnan és miért jövő, de hihetetlenül intenzív düh váltja-e ki mindezt belőlem.

- Miért? – böktem ki, de igazából nem is érdekelt a válasz. Csak Cloé és egy, a gondolataimban szereplő, de arc nélküli baba forgott az agyamban, akiről mindössze annyit éreztem, hogy a gyerekem… a lányom kistestvére!
- Miután elaltattak, több kisebb műtétet hajtottak végre Rajtad, amik életbevágóan fontosak voltak. Semmi olyat nem csináltak, amivel Ők maguk zárták volna ki a lehetőséget arra, hogy később egy második kisbabát szülhess, de… a szervezetedet annyira megviselte Cloé születése, hogy nem tud többé életképes petesejteket termelni. Az orvos akarta elmondani Neked, de úgy gondoltam, még várni kell ezzel egy kicsit, és… amúgy is én szerettem volna elmondani! Nagyon sajnálom édesem! Nagyon sajnálom! – lépett elém Rob, és megpróbált átölelni, én azonban hátrébb léptem.
- Most… ne érj hozzám! – mutattam fel mindkét tenyerem tiltakozásképpen, az arcára azonban még mindig nem tudtam felnézni.
- Kicsim! Ne taszíts el magadtól! Meg fogsz betegedni, ha nem…
- Azt mondtam, hogy hagyj békén! Mit nem értesz ezen??!! – üvöltöttem rá, majd megpördültem, és felsiettem a lépcsőn egyenesen Cloé szobájába.

Az elkövetkezendő pár napban szó szerint semmi mást nem csináltam, csak Cloéval foglalkoztam. Pelenkáztam, etettem, itattam, énekeltem neki, illetve játszottam és együtt aludtam vele. Az állandóan körülöttünk bóklászó férjemre úgy tekintettem, mintha ott sem lenne… valahogy azt tartottam jónak és normálisnak, hogy a kislányommal törődöm minden percben!

Robertet egyszerűen nem tudtam elviselni magam körül, sőt… jóformán azt sem engedtem meg neki, hogy Cloéval foglalkozzon! Főleg a jelenlétem nélkül! Bármit csinált, nekem semmi nem volt jó! Minden úgy volt tökéletes, ahogyan én csináltam! Ezek által pedig természetesen a kettőnk közötti kapcsolat is fokozatosan romlott… legalábbis az én részemről!

A november végén tartott keresztelőn is meglátszott rajtam a feszültség és a férjemtől való húzódzkodás, hiszen ahogy álltunk a pappal szemben, és a keresztszülők – akik végül Rob nővére, Liz, és a bátyám, Máté lettek – tartották Cloét, Rob át akarta karolni a derekam. Én azonban abban a pillanatban, ahogy megéreztem a puhatolózó ujjakat a vékony selyemszoknyán keresztül, azonnal arrébb léptem egy fél lépést. Le sem vettem a szemem a kíváncsian nézelődő, gyönyörű kislányomról, így nem láthattam Rob arcát… a keresztelő után azonban láttam Clare, az anyukám, és a barátnőim tekintetében a meglepettséget, és a kérdőjelet. Foglalkozni azonban ebből a szempontból cseppet sem foglalkoztam velük!

Azt leszámítva, hogy nem akartam, hogy beleszóljon bárki is a magánéletembe, mindenkivel ugyanúgy viselkedtem, ahogy a szülés előtt… a férjemet kivéve! Az állandó kioktatásomat és korrigálásaimat azonban ő sem tűrte sokáig, így bekeményített!
- Én is megyek veletek! – közölte velem Rob egyik délután, mikor a télhez képest szép időre való tekintettel eldöntöttem, hogy kiviszem Cloét egy kicsit a levegőre. Már fel is öltöztettem Őt, csak a kocsiba kellett befektetnem.
- Szeretnék a lányommal menni! – válaszoltam határozottan, rá se nézve a férjemre. Közben óvatosan Cloét is befektettem a babakocsiba.
- Egész álló nap a lányoddal vagy, engem pedig oda sem engedsz hozzá! Az apja vagyok, nekem is hiányzik!!!
- Ha hiszed, ha nem, de nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy az apja vagy! De… most akkor is azt szeretném, ha csak ketten mennénk!
- Én meg azt, ha hárman… mint egy igazi család! Hiányzol Kriszta! – lépett közelebb egy kicsit, én azonban a babakocsi másik oldalára mentem, és behajoltam Cloéhoz.
- Jó… akkor vegyél fel valamit! Hideg van kint! – nyugodtam bele.
- Azonnal jövök! – mondta Rob boldogsággal a hangjában, majd abban a pillanatban el is tűnt.
Én pedig fogtam magam, Cloét és a babakocsit, majd kisétáltam a házból. Csúnya dolog volt tőlem, de akkor is egyedül akartam lenni a lányommal!

*

Már elmúlt Mikulás, és a Karácsony ott toporgott az ajtónk előtt. Igaz, hogy nem túl sok időm jutott Cloé mellett bármi másra, a karácsonyi bevásárlást azonban semmiképpen sem akartam kihagyni! Robertnek pár napra el kellett utaznia, így tökéletes alkalmam nyílt arra, hogy bevásároljak… anélkül, hogy állandó jelleggel idegesítene! Igaz, hogy nagyon összevesztünk azután, hogy egy hete nem vártam meg Őt, hogy aztán együtt mehessünk sétálni… azt azonban még én sem tudnám megtenni, hogy nem lepem meg Őt valamivel a kedvenc ünnepemen!
Így Cloét átvittem Rob szüleihez, Vic, Liz és én pedig elmentünk vásárolgatni. Végül szerencsémhez híven úgy alakult, hogy megint mindenkinek sikerült megvennem, amit eltereztem, kivéve a férjemnek! Az Ő ajándéka még várat magára egy kicsit…

Épp elindultam Cloéval hazafelé, mikor elkezdett csörögni a telefonom. Először azt hittem, Rob az, hiszen minden nap hív, hogy jól vagyunk-e… ám most az egyszer nem Ő volt.
- Szia anyu! – köszöntem boldogan, magyarul a telefonba.
- Szia kislányom! Hogy vagytok? Minden rendben van? Nagyon rég beszéltünk!
- Igen, persze. Minden a legnagyobb rendben van, csak tudod, Cloé minden percemet lefoglalja, így még meghalni sincs időm! – kuncogtam a telefonba.
- Naaa… ne használj ilyen hasonlatokat Krisztina!
- Rendben anyu! Egyébként veletek minden rendben? Apu elutazott már?
- Igen! De mond csak kincsem… tényleg minden rendben van? Nem szoktál ilyen boldog lenni, mikor Rob nincs otthon!
- Ez való igaz, de most éppen a karácsonyi ajándéka után kutatok, így örülök, hogy nincs itthon. De… miért is érdekel ez téged ennyire?! – kérdeztem anyutól, közben pedig pörögni kezdett az agyam a lehetséges válaszok után kutatva.
- Hjaj, Krisztina… tudod, hogy soha nem szerettem, ha hazudsz nekem! Láttam a keresztelőn, hogy valami nincs rendben közted és a férjed között!
- Semmi olyasmi, amit ne tudnánk megoldani!
- Ezt nem nagyon hiszem…
- Mit mondott neked Rob?! – szegeztem neki a kérdést.
- Az égvilágon semmit nem mondott! Az édesanyád vagyok! Egyrészt látom, ha valami nincs rendben veled, másrészt pedig én is szültem, és tudom, mi az a szülés utáni depresszió!
- Ugyan anya! Ne fesd már az ördögöt a falra! Hogy lennék depressziós??!!
- Hidd el kicsim, ezt Te magad nem veszed észre! Orvoshoz kell menned ezzel! Van egy jó pszichológus…
- Nem, nem és nem! Anya!!! Rob panaszkodott, igaz? Mert nem foglalkozok vele, csak a lányunkkal?!! És különben is… hogy beszéltél vele? Egyszerre megtanult magyarul? Vagy te angolul??
- Robert nem mondott semmit, Őt ne hibáztasd!
- Anyu, ne haragudj, de ez nagyon átlátszó! Egyébként meg… köszönöm, hogy aggódsz értem, de majd megoldjuk a problémáinkat! És most mennem kell, ha nem haragszol! Szia…
- Szia kincsem, és vigyázz magadra! Puszilom Cloét! Szeretlek!
- Jó! Szia… - köszöntem el ismét, és kinyomtam a telefont. Ha addig még nem is, most már valóban majd szétrobbantam a Rob iránt érzett dühtől!

Tudtam, hogy Rob este érkezik haza, mégsem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Kimentem a konyhába, beleültettem Cloét a baba-hintaszékébe, majd úgy döntöttem, hogy csinálok egy kis pizzát. Rob és én is szeretjük, mindemellett pedig nem is kell vele sokat pepecselni.

Épp a második adagot tettem be a sütőbe, amikor hallottam, hogy csukódik az ajtó. Pár pillanattal később pedig megéreztem Rob karjait a csípőmön.
- Szia szerelmem! – köszönt egészen közel a fülemhez, majd a kezeit a hasamra csúsztatta, és belepuszilt a nyakamba. Cloé születése előtt még a legvadabb rémálmaimban sem hittem volna, hogy valaha attól a gyengéd puszitól, simogatástól és öleléstől, amit annyira imádtam, ki fog rázni a hideg. Most viszont pontosan ez történt… főleg mikor a hasamhoz ért!
- Szia! – köszöntem vissza, és elhajtva a fejem tőle, kiléptem az öleléséből. Csak egy halk sóhajtást hallottam felszakadni Rob tüdejéből, majd odament Cloéhoz, kivette a hintaszékből, és puszilgatni, ölelgetni kezdte. Cloénak szemmel láthatóan tetszett a dolog, hiszen boldogan nevetgélt az édesapjánál… én viszont úgy éreztem, másodperceken múlik, hogy odalépjek, és kirángassam a kislányomat a karjaiból! Végül nem tettem meg… inkább vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem egy pillanatra, majd visszafordultam a pizzákhoz!

Miután mindhárman megvacsoráztunk, és egy fél óra pihenés után megfürdettük Cloét, már bőven 8 óra volt. Így felmentünk, és befektettük őt a kiságyába. A kis tündér már annyira álmos volt, hogy énekelni sem kellett neki ahhoz, hogy elaludjon!
Pár percig csak álltunk szótlanul a kiságya mellett, és néztük, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre került az álmok sokaságában… ám ezt a meghitt látványt és pillanatot Rob érintése egy az egyben megtörte! A csípőmre csúsztatta a kezét, majd mikor felnéztem Rá, láttam a szemében a szomorúságot és a vágyat. Ez a vágy azonban nem a szenvedélyes, tüzes vágy volt, amire az ember először gondolna…
- Beszélhetnék veled?! – kérdeztem halkan Tőle. Válaszképpen csak bólintott. Meg sem vártam egy esetleges második reakcióját, azonnal kisiettem Cloé szobájából. A lépcsőn lefelé lépkedve hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót… így legalább attól sem kell tartani, hogy felébred a kislányunk!

Ahogy leért ő is, abban a pillanatban karba tett kezekkel szembefordultam vele, és a tárgyra tértem:
- Te bolondnak hiszel engem?!
- Tessék?? – kérdezte értetlenül. Megfordult az agyamban, hogy talán mégsem ő említett valamit anyának… valami odabent azonban mégsem hagyott nyugodni!
- Azt kérdeztem, hogy hülyének hiszel??!! Miért kellene nekem pszichológushoz mennem??!! – kérdeztem mérgesen.
- Tehát említette… - mondta nagyon halkan, valószínűleg csak magának. – Te nem veszed észre magadon, kicsim, de segítségre van szükséged! Én mindent megpróbáltam már, ami csak lehetséges volt, de csak annyit értem el vele, hogy utálsz! Tisztelem és becsülöm, hogy ennyit foglalkozol Cloéval, de nem csak vele kellene, hanem magaddal… és velem is!
- Áh, értem! Szóval az a bajod, hogy szülés után másfél hónappal még nem fekszem le veled??!! Erről van szó???!!! Mégis hogy a jó fenébe akarhatsz ilyet kérni tőlem??!! Ha???
- Félreértesz! Én nem…
- Ráadásul úgy, hogy többé gyerekem se lehet! Tudod te, mekkora fájdalom ez nekem??!! Nem! Te nem értesz semmit!!!! – tettem fel neki sorra a kérdéseket egyre hangosabban és hisztérikusabban, mire a végén sírva fakadtam.
- Édesem! Hidd el, nem akarok rád erőltetni semmit sem! Eszembe se jutott, hogy másfél hónap után lefeküdj velem! De szükségem van Rád, érted? Szeretlek! Lehet, neked különösebben fel sem tűnt, de mióta Cloé megszületett, még puszit sem adhatok Neked! Beleőrülök abba, hogy ilyen feszültnek és idegesnek kell látnom Téged nap, mint nap! Tennem kell valamit!
- És semmi más nem jutott eszedbe, csak hogy pszichológushoz küldesz?! Semmi eredetibb ötleted nincsen??!! Istenem… színész vagy! – törölgettem meg a szemeimet a mutatóujjammal.
- Már nincs más lehetőség! Van egy nagyon jó barátom, akihez én is jártam még a Twilight őrület ideje alatt. Már kértem is tőle egy időpontot… el is kísérlek, és megvárlak a váróban!
- Szóval már szervezkedsz is helyettem??! Ccc… - dobtam le magam a kanapéra.
- Carline így év végére mindig nagyon be van táblázva, de szerencsére Téged be tudott még iktatni.
- Értem! Szóval nő! És nagyon jó „barátod”, igaz? – mutattam a macskakörmöket a levegőben.
- Ne csináld már, kicsim! Carline és köztem nincs semmi, csak segített abban, hogy ne kattanjak be a hirtelen jött hírnévtől! Ennyi…
- Csinos, ugye? Biztosan jobban néz ki, mint én jelen pillanatban! Végülis ha jobban belegondolok, igazad van… én amúgy is jobban hasonlítok most egy hurkához, mint a régi önmagamhoz. Menj is hozzá, élvezd az életet! Ha velem már úgysem tudod… - pattantam fel, és ki akartam menni a konyhába, de elkapta a karom.
- Hallod Te magad ilyenkor??!! Mégis hogy gondolhatsz olyat, hogy megcsallak, amikor nem egészen két hónapja adtad meg nekem életem legszebb ajándékát??! Tényleg ekkora szemétládának tartasz?!
- Mit gondolhatnék, amikor három napra csak úgy eltűnsz? Azt sem tudom, hol voltál… bár azt most már igen, hogy kivel! De azt azért remélem, hogy nem Andalúziába vitted!
- Komolyan! Felejtsd már el ezt az egészet! Nem csallak meg, hidd már el! Ha egyáltalán szóba állnál velem, tudnád, hol voltam! – kiabálta, majd elengedett, és idegesen beletúrt a hajába: - Először Kristennel gyanúsítgatsz, most meg Carline-nal! Ashley-vel, Nikki-vel, Lisával, vagy bármelyik másik barátnőddel nem akarsz összeboronálni??!!
- Szerinted nincs rá okom, hogy gyanúsítgassalak??! – néztem a szemeibe.
- Nincs! Abszolút semmi okod nincs rá!
- Hah… - mosolyodtam el fintorogva.
- Ha már annyira akarod ezt… én is mondhatnám, hogy megcsalsz! Nem akarod, hogy megérintselek, hogy megöleljelek, hogy megpusziljalak! Talán valaki másra vágysz?! Josh-ra, Erikre, vagy valamelyik ügyfeledre netán??!
- Te mégis mi a jó francról beszélsz?????! – üvöltöttem.
- Hogy a legjobb védekezés a támadás! Beveszem itt a nagy körítést, hogy szülés utáni depressziód van, közben meg csak meguntál! Vagy talán rájöttél, hogy a karriered mégiscsak fontosabb kellett volna, hogy legyen, mint Én?! A lányodat is megbántad, hogy megszületett??! Hm??? Cloét is megbántad??!! – kiabált ő is.
- Normális vagy?!! Hogy mondhatsz ilyet??!!
- Mi az, hogy hogy mondhatok ilyet??!! Ugyanúgy, ahogy Te gyanúsítgathatsz engem!
- Jó, tudod mit??!! Elegem van belőled! Rohadj meg Robert Pattinson! – ordítottam, miközben mindkét szememből patakokban folytak a könnyek, majd megfogtam a két gyűrűmet, lehúztam az ujjamról, és odavágtam Robhoz.
- Ez a megoldás?! Hozzám vágod a gyűrűket?! Ennyi??!! – kiabált utánam, de én már se hall, se lát, rohantam fel az emeletre. Mikor felértem, akkor hallottam csak meg, hogy Cloé teljes tüdejéből ordít. Valószínűleg a kiabálásra ébredt fel!

Beszaladtam hozzá, felkaptam a kiságyból, és még könnyes, vörös szemekkel, szipogva ugyan, de nyugtatgatni kezdtem Őt.
- Csss! Semmi baj kicsim! Nyugodj meg! – ringattam, miután a kis fejét a vállamra hajtottam.

Alighogy lenyugodott egy kicsit Cloé, egy hatalmas csörömpölést hallottam a földszintről, amit még egy tompa csattanás, és cifra szitkozódások sora követett. Felzokogtam és közelebb húztam magamhoz a kislányomat.
Mintha a csattanással az agyamban is a helyére kattant volna valami, mert egyszeriben hihetetlenül megbántam mindent, amit az elmúlt tíz perben mondtam vagy tettem, és egyszeriben nagyon sajnálni, illetve még annál is jobban félteni kezdtem Robertet!

Cloé már megnyugodott a karjaimban, és elkezdett vissza-visszaszundikálni a félbeszakított álmába. Visszafektettem Őt a párnák közé az ágyába, betakartam, adtam neki egy puszit, majd egy perc tört része alatt eldöntöttem, hogy lemegyek Robhoz. Mikor azonban csuktam be Cloé szobájának ajtaját, hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó.
Lerohantam a lépcsőn, és akkor láttam meg, hogy Rob elment. Pár pillanattal később pedig hallottam, hogy beindítja az autóját, és elviharzik a ház elől.

Leültem az emeletre vezető lépcső legalsó fokára, a kezeimbe temettem az arcomat, és zokogni kezdtem. Akkor realizálódott bennem, hogy lehet, most veszítettem el Robertet örökre – csak és kizárólag az én hülyeségem miatt!

Pár perc magamba zárkózás és semmire sem gondolás után felmentem Cloé szobájába, kivettem a mélyen alvó kislányomat az ágyából, és visszamenve a hálószobánkba, lefektettem Őt a franciaágyra. Óvatosan mellé bújtam, és először könnyezve feküdtem mellette, de egy rövid idő után Cloé babaillata, és egyenletes, nyugodt szuszogása szépen lassan álomba ringatott.