24. fejezet - Itthon /I. rész/

- De egy valamit nem értek! Hogy tudtad megvenni, amikor egész nap forgattál, és ma is egész nap együtt voltunk? – kérdeztem elcsodálkozva.
- Hát… Az a helyzet, hogy erről az ajándékról sokan tudtak, és mindenki, persze ahogy csak tudott, segített. Így Dave elengedett egy-két óra hosszára napközben, és Nikki volt olyan rendes, hogy eljött velem… Ashley is jönni akart, de neki forgatnia kellett. Úgyhogy Nikki és én elsétáltunk a már pár napja kinézett ékszerüzletbe, és közel egy órán át válogatott velem. És akkor, egyszer csak megláttuk ezt! Nikki és én egymásra néztünk, és tudtam, hogy ezt kell megvennem! – mesélte mosolyogva.
- Oh, értem. Akkor azt hiszem, tartozom egy köszönettel Nikkinek is! – mosolyogtam vissza, és hozzábújtam.
Sajnos a hálálkodásomnak egy-két kisebb csók és ölelés után vége kellett, hogy szakadjon, ugyanis lassan indulnunk kell a reptérre. Észre sem vettem, hogy mióta hazaértünk, már 1,5 óra el is telt. Még összepakolásztam a kint maradt cuccaimat, és bevonultam a fürdőbe egy gyors zuhanyra, hajmosásra, meg a szokásos női teendőkre…
Már 7 óra volt, mire végeztem. Őszintén szólva, az idő alatt, míg a zuhany alatt álltam, végig azon járt az agyam, hogy mit fogok kezdeni Rob nélkül Angliában? Vagy igazából bárhol, de nélküle? Úgy érzem, eddig életem során még soha nem ragaszkodtam annyira valakihez, mint most hozzá! Pedig ez nem valami jó dolog… Főleg hogy pont most határoztam el, hogy talán egy kicsit lassítanunk kellene!
Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ha nehezek is lesznek azok az időszakok, amikor nem leszünk együtt, csak jót fog tenni a kapcsolatunknak. Nem fogunk állandóan egymás nyakán lógni, valamilyen szinten szabadok leszünk, nem korlátozzuk egymást, és hát… nem a legutolsó sorban, amikor újra találkozunk, jobban élvezzük majd egymás társaságát. És itt nem kifejezetten a szexről beszélek!
Ezekről elmélkedtem még akkor is, amikor már a szobában voltam, és a fésűmet, fogkefémet, és az eddig még a fürdőben hagyott dolgaimat tettem be a poggyászomba. Láttam Robon, hogy neki is nagyon nehéz ez a helyzet, de azért – tudom, önző vagyok, de – megnyugtatott, hogy ő is ennyire szomorú, amiért elmegyek! Na igen, valószínű már megint rám jött az 5 perc… azon elmélkedek megint, hogy vajon szeret-e vagy sem? Ha ezt sokáig játszom, amikor teljesen tisztában vagyok a válasszal, a végén még beleun, és elhagy a francba…
Már éppen húztam be a poggyászom cipzárját, valaki kopogott az ajtón. Rob felpattant, és pár lépéssel az ajtó előtt termett.
- Szia Rob! Ugye még nem ment el Kriszti? – kérdezte az ismerős hang.
- Nem, még nem. Gyertek csak be! – mondta Rob, amire már én is felkaptam a fejem. „Gyertek…”???
Ekkor a szoba szinte másodpercek alatt megtelt. Igaz, nem volt itt mindenki, de akikkel többet találkoztam, illetve beszéltem az elmúlt napok során, átjöttek elbúcsúzni. Ashley – aki a szószóló volt az ajtóban –, Nikki, Kellan, Jackson, Peter, Jennie és Eve, Taylor, Bryce, és természetesen Stephanie… Akarva akaratlanul könny szökött a szemembe, mikor mindannyian bejöttek a szobába, és megálltak velem szemben. Ha azt vesszük, nem is ismerem őket, mégis itt vannak, hogy elbúcsúzzanak. Ez… nagyon megható!
Ahogy az egyik átlátszó könnycsepp legördült az arcomon, Eve lekéredzkedett Peter karjából, és szipogva szaladt hozzám. Leguggoltam hozzá, és úgy öleltem át. El sem hiszem, hogy ez a törékeny, apró, 3 éves kislány pár nap alatt ennyire megszeretett.
Pár pillanatig öleltem őt a földön térdelve, de aztán felvettem őt a karomba, és a karjait a nyakam köré zárta. Ekkor jöttek sorban a többiek is. A sort Jennie nyitotta, akivel talán a legközelebbi kapcsolatba kerültem az elmúlt néhány nap során. Aztán jött Nikki és Ashley, majd egyesével Peter, Taylor, Kellan és Jackson. A sort Bryce zárta, akin igazából a legjobban meglepődtem, hogy eljött. Pár szón kívül szinte nem is beszélünk, mégis itt van! Megölelt, majd arrébb lépett! Eve-t visszaadtam Jennie-nek, majd újra végigöleltem mindenkit, már 2 karral. Mikor odaértem Stephanie-hoz, ő is megölelt, de aztán megszólalt:
- Tőlem még nem kell elbúcsúznod! Majd a reptéren… - mondta mosolyogva.
- Ja, hogy te is jössz velünk a reptérre? Rendben! – mondtam. Ám elkerekedett szemekkel nézett rám, majd egy másodperc múlva Robra pillantott.
- Nem mondtad el neki Robert??? – kérdezte tőle szemrehányóan. Ő viszont nem felelt.
Egész testemmel Rob felé fordultam, aki úgy 2 lépésre állt tőlem lehajtott fejjel.
- Mit kellett volna elmondanod? – kérdeztem ingerülten. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon mi lehet az, amit eltitkolt előlem, egészen mostanáig. És amire Stephanie is ilyen energikusan reagált.
Teljes csend ült a szobára, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ekkor Jennie megszólalt.
- Nos srácok, akkor mi most mentünk! Jó utat Kriszta, és amint hazaértél, hívj! – mondta, és ezzel mindenki elindult kifelé. Tudták, hogy feszült a hangulat, így nem is próbáltak maradni. Én viszont próbáltam kicsit oldani a feszültséget azzal, hogy mosolyogtam, és mondtam nekik, hogy „Köszönöm!”.
Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, újra Rob felé fordultam. Az arcomról eltűnt a mosoly, és már az előzőnél ingerültebben tettem fel a kérdést. Újra!
- Tehát, mit nem mondtál el Rob?
Ekkor mély levegőt vett, és felnézett rám.
- Nem kísérhetlek ki a repülőtérre! – mondta, mintha csak egy egyszerű tényt közölt volna.
- Tessék??? De.. de miért nem? – kérdeztem értetlenül. Rob éppen válaszra nyitotta a száját, amikor Steph mellém lépett, és válaszolt helyette:
- Az a helyzet, hogy már reggel óta lesifotósok állnak a reptéren, mert tudják, hogy valamikor most fogsz hazarepülni. Robot viszont nem akarjuk akkora stressznek és veszélynek kitenni, hogy a paparazzik karmaiba engedjük. Valamint a Summit… - megszakította a szemkontaktust Steph, pedig eddig végig a szemembe nézett. Most a földet fixírozta, és sóhajtott egyet, majd ismét a szemembe nézett, és folytatta: -… szóval a Summit azt akarja, hogy mivel te elutazol most, kicsit hanyagoljátok a kapcsolatotokat, és Rob nagyobb figyelmet fordítson a film promottálására, és a Kristen és közte levő állítólagos románcra! Ne haragudj Kriszti…
- Tessék??? Azt akarjátok mondani, hogy amíg én távol leszek, Rob és Kristen azt fogják játszani, hogy szerelmesek? És minden nap az fog megjelenni az újságokban, hogy mi szakítottunk, és Kristennel vigasztalódik? Te jó Isten! Ez teljesen komoly?? Ezzel a hülyeséggel etetitek a rajongókat?
- Kicsim, nem mi, hanem a stúdió! A szerződésben majdhogynem bele lett írva a kettőnk közötti románc hitelességének fenntartása. Hidd el, ez egyikünknek sem jó! – lépett oda közzám Rob, és a derekamra akarta tenni a kezét, de én eltoltam.
- Áh, nem! Csak valószínű Kristen most éppen a szobájában ül, és a röhög a markába, hogy milyen jól kicseszett velem! Hát köszönöm szépen… - mondtam, most már mérgesen, és elindultam az ágyon heverő bőrkabátom és poggyászom felé. Stephanie csak csendben, és – fél szemmel láttam, hogy – lehajtott fejjel hallgatja a „beszélgetésünket”.
Megfogtam a csomagomat, és a kabátot, majd két kézzel odaráncigáltam az ajtóhoz. Rob segíteni akart, de tudomást sem vettem róla. Belebújtam a cipőmbe, majd a kabátom, megfogtam a bőröndöm, és kinyitottam az ajtót. Már a folyosó közepén jártam, amikor eszembe jutott…
Hirtelen megálltam, és kinyitottam a kistáskámat. Benne volt az ékszerdoboz. Óvatosan kikapcsoltam a nyakamban lévő nyaklánc kapcsát, és remegő kézzel beletettem a dobozba. Becsuktam, és visszafordultam. Ekkor láttam, hogy Rob elindult utánam, Stephanie-vel együtt. Odaléptem Rob elé, és anélkül, hogy ránéztem volna, a kezébe nyomtam a dobozt. Egy szót sem szólt, csak teljesen letaglózva állt. Én viszont nem vártam meg, hogy esetleg megtalálja a nyelvét, vagy bármi mást, ami jelenleg nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy tiltakozzon, visszaviharzottam a poggyászomhoz, és behúztam a liftbe. Ahogy leértem, szerencsére Rob nem állt a lift ajtaja előtt, így nem történt semmi atrocitás. Őszintén megvallva, annyira ideges voltam, hogy abban a pillanatban még az sem fordult meg az agyamban, hogy esetlegesen amiatt mérges legyek, hogy nem jött utánam.
Ahogy odaértem a recepciós pulthoz, egy gyors „Viszont látásra!”-val elköszöntem a pultnál álló, már ismerős férfitől, és elindultam a kijárat felé. A londiner meglátta, hogy húzom magam után a csomagomat, azonnal odalépett hozzám, és elvette tőlem. Már a kocsi mellett álltam, és vártam, hogy a fiatal srác – a biztonsági ember ellenőrzése alatt – betegye a poggyászomat a kocsi csomagtartójába, a fotocellás ajtó nyílására lettem figyelmes. Nem fordultam hátra, mert egyáltalán nem érdekelt, hogy ki jött ki rajta, amikor egyszer csak megpördültem a saját tengelyem körül.
- Tényleg azt hitted, hogy csak így elengedlek?! – kérdezte Rob zihálva – valószínű végigrohanta a kijárathoz vezető utat. Majd csak azt éreztem, hogy mindkét kezét az arcomra teszi, és felemeli a fejem. A következő pillanatban már erőszakosan nyomta a száját az enyémre. Először már csak dacból sem csókolta vissza, de mikor az ujjai az arcomról a hajamba vándoroltak, engedtem a csábításnak. Ő sem erőszakosan, keményen csókolt már, hanem gyengéden, szerelmesen, ahogy szokott. Ez volt az a csók, amitől úgy alapjáraton elolvad az ember lánya.
Mikor a hosszú, zongorista ujjai a hajamat szántották, már én sem tudtam a karjai között állni, mint egy fadarab, így a kezeimet a mellkasára tettem. Erre ő azzal válaszolt, hogy az egyik kezét kicsúsztatta a hajamból, és a derekam köré fonta, miközben egy pillanatra sem hagyta abba az ajkaim kényeztetését.
Annyira édes volt a csókja… de én tudtam, hogy ez egyben a búcsúcsókunk is! Erre – és az előbb közölt, „csodálatos” hírekre felgyülemlett méreg hatására – elindultak a könnyeim. Szinte már zokogtam, mikor elengedte a szája az enyémet, és szorosan magához ölelt!
- Ne sírj édesem! Hamarosan találkozunk! És ne felejtsd el! – mondta, majd közelebb hajolt a fülemhez, és belesúgta: - Bármi is jelenik meg Kristenről és rólam az újságokban, tv-ben, vagy interneten, egy szó sem igaz belőle! Hidd el! Bízz bennem! Szeretlek! A világon jobban, mindennél és mindenkinél! Szeretlek! – mondta, majd újra megcsókolt.
- Én is szeretlek! Nagyon! – mondtam, és én is újra megcsókoltam. Megöleltük egymást, majd tudva lévén, hogy valószínű már itt az idő, hogy induljak, beültem a kocsiba. Stephanie már bent ült, és most aranyosan rám mosolygott. Visszamosolyogtam.
Rob becsukta utánam az ajtót, én pedig leengedtem az ablakot. Integettünk egymásnak, ahogy az autó lassan elindult, bekapcsolódva az utcában levő forgalomba.
Fogalmam nincs, hogy milyen távolság lehet a hotel és a reptér között, ugyanis sem idefelé, sem pedig most visszafelé nem figyeltem erre. Folyton csak Robon járt az agyam, meg a Summit szerződésén… Szinte már hangosan kattogott az agyam, ahogy ide-oda ingáztak a „jobbnál-jobb” kérdések benne.
Egy idő után Stephanie hangjára kaptam fel a fejem.
- Megérkeztünk! – mondta, és felém fordult. Én is felé néztem, és enyhén mosolyogva bólintottam, hogy tudomást vettem arról, amit mondott. A szemei szinte özönlötték magukból a „Sajnálom!”, és efféle bocsánatkérő, bűnbánó szavakat.
A következő pillanatban nyílt az ajtó, én pedig mielőtt kiszálltam volna, feltettem a napszemüvegem. Igaz, hogy este volt – úgy fél 8, 8 óra lehetett –, mégis muszáj voltam felvenni, így ezzel védekeztem az újságírók, lesifotósok ellen. Még szerencse, hogy Steph időben tájékoztatott, így nem ért váratlanul a hatalmas tömeg.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, semmi mást nem hallottam, csak a fényképezőgépek kattogását, és nem láttam mást a vakuvillanásokon kívül. Az egyik biztonsági ember a jobb, Steph a bal oldalamon állt, amíg a másik biztonsági – aki vezetett – kivette a poggyászomat a csomagtartóból. Gyorsan lecsipogtatta az autót, és mögém állva elindultunk befelé.
Úgy közlekedtem, mint aki hatalmas bűnt követett el, mert a fejem folyamatosan le volt hajtva. A fülemet viszont nem tudtam becsukni! Pedig nem lett volna rossz, ha képes vagyok ilyesmire…
„Hol van Rob?”, „Nem kísérte ki a reptérre?”, „Szakítottak?”… - záporoztak a kérdések. Mikor már beértem a repülőtérre, a reptéri rendőrség is próbált segíteni a paparazzik és újságírók távoltartásában, de a hangok, és szánalmas kérdéseik így is elértek hozzám!
„Krisztina! Valóban terhes?”, „Tudja már a baba nemét?”, „Robert örül, hogy nemsokára apa lesz?” – legszívesebben megálltam volna, és beleüvöltöttem volna a fejükbe, hogy nem vagyok terhes, és hogy minden vitánk miattuk és a hülye kitalációik miatt van. De aztán mégis tudtam uralkodni magamon, bár valószínű az is sokat segített, hogy Steph belém karolt, és úgy lépkedtünk tovább. Ahogy beljebb értünk, szerencsére már megszűnt az ováció, hiszen oda már az utasokon kívül nem mehet senki, így Steph és a biztonságiak is közvetlenül a kapu előtt megálltak.
- Jó utat! És örülök, hogy találkoztunk! Remélem nem ez volt az utolsó alkalom…
- Reménykedjünk! És én is örülök Stephanie… - öleltük meg egymást. Bólintottam a biztonságiaknak is köszönés gyanánt, majd éppen fordultam volna a kapu felé, hogy elinduljak, Steph megfogta a kezem.
- Ezt ne hagyd itt! – mondta mosolyogva, és a kezembe nyomta a már ismerős ékszerdobozt. Csak bámultam az ajándékomra, és ismét összeszorult a szívem. – Tudom, hogy most mérges vagy! Én is az lennék! De ne Robot hibáztasd emiatt! Ő csak a munkáját végzi… Szeret téged, el sem tudod hinni, mennyire! – folytatta.
- Tudom! – mondtam sóhajtva. Tisztában vagyok vele, hogy kicsit túlságosan is felkaptam a vizet úgy hirtelen, de szerintem senki sem reagálna másként, amikor szó nélkül el kell tűrnie, sőt, továbbmegyek… még jó pofát is kell vágnia ahhoz, hogy az újságokon, videókon, és mindenhol azt látja, hogy a barátja egy másik nőt ölelget. És ráadásul még a rajongói is utálni fognak, mert a cikkek nagy részét el is hiszik! És a végén én leszek az ötödik kerék, akinek egyáltalán nem kéne ott lennie…
Nem mintha Rob sikeréről és csillogásáról álmodoznék, sőt! Én örülnék talán a legjobban annak, ha nem kellene nap mint nap úgy kimennünk az utcára, mint akik körözött bűnözők, napszemüvegben, kapucniban, és lehajtott fejjel… És akkor is én lennék a legboldogabb, ha nem követnék minden lépésünket paparazzik, és nem jelennének meg másnap az újságokban olyan szánalmas, sokszor felháborító, kicsavart cikkek, mint amik megjelennek!
Már megint ott tartottam, hogy a szemeim égtek, a gyomrom görcsben állt, és a fejem szétrobbanni készült. De vettem egy mély levegőt, és odaléptem a becsekkoló pulthoz. Bemondtam a nevem, és 5 perccel később már a kezembe is adták a jegyemet. Leadtam a csomagomat is, és leültem az egyik székre, arra várva, hogy végre szóljanak, hogy megkezdhetjük a beszállást.
A mai nap először vettem elő a telefonom. Negyed 9 múlt 2 perccel. Akkor már csak negyed óra, és felülhetek a gépre.
Érkezett egy üzenetem is, Roberttől!
„Szia édesem! Nem akartam, hogy így váljunk el, de egyszerűen nem volt erőm ahhoz, hogy mindezt elmondjam neked. Végülis nem is tudom, mit képzeltem… Azt sem tudom, mit írhatnék! Mióta elmentél, itt ülök a telefon fölött, és próbálok összeszedni valami értelmes gondolatot, de nem jön össze egy sem! Egyvalamit viszont muszáj leírnom. Szeretlek! És ez akkor sem fog változni, ha te szakítani akarnál a szerződés miatt! Nagyon szeretlek! Csókol, Rob”
Amint elolvastam, kiléptem az üzenetekből, kikapcsoltam a telefont, és visszatettem a táskába. Most, jelen pillanatban, nem akartam senkivel sem beszélni. Annyira pedig már ismertem Robot, hogy 9 óra előtt még fel fog hívni, ha nem válaszolok addig az üzenetre. Márpedig nem fogok, és beszélni sem akarok vele… Picit meg kell nyugodnom!
A következő negyed órát csak ültem és bambultam magam elé. Furcsa, de élveztem! Csend volt – mármint nem voltak rajongók, paparazzik, senki –, csak az utasok tébláboltak jobbra-balra, de szerencsére senki sem ismert fel. Fél 9 után pár perccel pedig végre megszólalt egy női hang a hangosbemondóban, hogy a Budapestre tartó járatra megkezdhetjük a beszállást.
Felkaptam a táskám, és már viharzottam is a beszálló-kapu felé. A stewardess megnézte a jegyemet, majd „Jó utat!” kívánva továbbengedett. Pár perc séta után már ott is voltam a gépen, és gyorsan megkerestem a helyem. Mint mindig, most is az ablakhoz szólt a jegyem.
Lecsüccsentem, és kényelmesen elhelyezkedve néztem kifelé az ablakon. Néztem az embereket, akik a váróban, vagy éppen a gép felé sétálnak. Aztán megakadt a szemem egy páron. Ők is valószínűleg búcsúzkodtak, hiszen szerelmesen ölelték és csókolták egymást. Majd a srác elindult a gép felé.
Ekkor beugrott, hogy lehet Rob is itt van valahol? Hiszen mikor Londonból jöttünk el, akkor is ott volt a reptéren, de nem jöhetett oda hozzám! A következő gondolatom: Ez így lesz mindig? Nem találkozhatunk akkor, mikor akarunk? Tegyük fel, nem házasodhatunk össze, mert a Summit megtiltja?
Az a feltételezés azonban, hogy Rob itt van a repülőtéren, egy pillanat alatt eltűnt az agyamból, és átvette a helyét a fáradtság. Így nekidöntöttem a fejem az ablakbak, és lehunytam a szemeim.
- Hölgyem! Hölgyem… - szólt egy hang, amit azt hittem először, hogy csak álmodom. De mikor a szólongatás mellett már óvatosan lökdösni is kezdett, felkaptam a fejem.
- Igen?? – kérdeztem.
- Elnézést, hogy felkeltettem… de kérem, kapcsolja be z övét! Felszállunk! – monda a stewardess.
- Oh, persze. Rendben! Köszönöm, hogy szólt! – válaszoltam, és már nyúltam is érte.
Álmos szemekkel körbepillantottam, és láttam, hogy nem ül mellettem senki. Hála az égnek! Még csak az kéne, hogy valaki olyan üljön mellettem, aki egész úton beszélne, vagy ilyesmi… Jobb a magány, jelen pillanatban!
Egy darabig bámultam kifelé az ablakon, de a sötétség hamar újra az álmok országába reptetett.
Újraálmodtam a londoni utat, csak azt a momentumot hagyta ki belőle a tudatalattim, hogy találkoztam Robbal. A kávézóban nem voltak ott, és én csak olvasgattam az újságot, és iszogattam a cappuccino-mat, egészen addig, amíg Nelliék meg nem érkeztek. Aztán a bulik, a karaoke-este, és minden Rob nélkül telt el. Az álmomban látott Krisztina nagyon jól érezte magát ezen a „csajos-héten”…
Az álmom a stewardess hangjával szakadt félbe. Közölte, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert leszállás következik. Ekkor vettem észre, hogy nem is kapcsoltam ki az övemet… Ez mosolygásra késztetett. A következő pillanatban azonban eszembe jutott az álmom, és nekem – mint hús és vér Krisztinának –, úgy éreztem, egy hatalmas lyuk tátong a szívemben. Belegondolni abba, hogy Roberttel nem találkoztam? Nem vacsoráztunk, csókolt meg, nem voltunk a Santa Monica Beach-en, és nem kísértem el őt a forgatásra? Lehetetlen!!!
Mire ezt teljesen végiggondoltam, már a gép földet is ért, majd lassan gurulni kezdett a terminál felé.
Ahogy megállt a gép, mindenki elkezdett kitódulni a gépből. Én viszont még a helyemen maradtam, nem akartam, hogy összenyomorgassanak! Mikor már a 80% leszállt, én is feltápászkodtam, és felkapva a táskám, elindultam az ajtó felé…
Az épületbe érve felvettem a poggyászomat, és magam után húzva elindultam a fotocellás ajtó felé, ahol már valószínűleg Erik vár.
Amint kiléptem az ajtón, körülnéztem. Nem láttam sehol az ezüst Golfot. Félreálltam az útból, nehogy elsodorjon a kifelé tóduló tömeg, és gyorsan megkerestem a táskámban a telefont. Lehet, hogy Erik telefonált, vagy küldött sms-t, hogy nem tud értem jönni…
Bekapcsoltam a telefont, és vártam pár pillanatot, de három telefon-központi sms-en kívül – miszerint Robtól 3 nem fogadott hívásom érkezett – semmi mást nem kaptam. Teljesen tanácstalanul álltam a reptér 2B terminálja előtt, és éppen azon gondolkodtam, hogy taxival vagy vonattal menjek-e inkább haza.
Ekkor hangos fékcsikorgással megállt előttem a már jól ismert – és hiányolt – autó. A motor leállítása nélkül pedig kiugrott belőle a személy is, aki már nagyon hiányzott!
Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy kipattant, becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan – szinte szaladva –megkerülte az autót elölről. Ahogy elém ért, átölelt, és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.
- Szia! Végre hazaértél! – súgta a fülembe, miközben még mindig bordaropogtatóan szorongatott.
- Szia! Igen, végre itthon! – mondtam én is mosolyogva, és hozzábújtam.
- Ne haragudj, hogy késtem, csak valamelyik agyament megint összetörte magát a gyorsforgalmin, így nem kis dugót okozva… Mehetünk? – kérdezte, amikor már picit elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett.
- Semmi baj! És mehetünk. De hova?
- Hát, mivel hosszú volt az út, gondolom nincs kedved sehova se menni. Így arra gondoltam, elmehetnénk hozzád, rendelnénk pizzát, és elmesélhetnéd, hogy tetszett Santa Monica és Vancouver. Hm?
- Gondolatolvasó vagy! – mondtam mosolyogva, mire elnevette magát. Majd elindultunk a kocsija felé.
Gyorsan bedobta a cumómat a csomagtartóba, majd bepattant mellém. Én időközben már beültem. Bekötöttük magunkat, és már indultunk is.
Erik most másik – viszont hosszabb – utat választott, de ott szerencsére nem volt dugó. Így egy óra múlva már a jól megszokott, és igazából már nagyon is hiányolt, kis budapesti lakásom előtt álltunk.
A ház előtt kivettük a poggyászt a kocsiból, és elindultunk fölfelé. A kocsiban már rendeltem pizzát, így mikor felértünk, ezzel már nem kellett foglalkoznunk.
Ahogy beléptünk a lakásba, és ledobáltuk a cipőket, és rögtön ablakokat nyitottam, mert egy hét után azért elég állott volt a levegő. Erik behozta a csomagomat, és letette a fotel mellé.
- Ülj le nyugodtan! Én még gyorsan kipakolok, meg ilyesmi. Egyébként mi újság itthon? – kérdeztem, miközben kicipzáraztam a poggyászomat, és a koszos ruhákat a kezembe vettem.
- Hát, úgy igazából semmi extra. Nellivel és Angival nem találkoztam. Szilvivel viszont igen! Elmondta a jó hírt, és…
- Állj! Milyen jó hírt??? – fordultam felé a ruhakupaccal a kezemben, és kérdőn néztem rá.
- Upsz, akkor neked nem mondta el! Majd szóban… de hülye vagyok! – mondta inkább magának, mint nekem.
- Hm?
- Áh, semmi. Véletlenül majdnem elkotyogtam, amit ő akar elmondani neked. Ne haragudj! Rosszabb vagyok, mint egy pletykás öregasszony! – csóválta a fejét, miközben a földet nézte.
- Egyetlen egy szerencséd van Tarnóczki Erik! Méghozzá az, hogy Szilvi az egyik legjobb barátnőm, és tőle akarom hallani a „jó hírt”! – mondta, kihangsúlyozva a végét.
- Szilvi azt is mesélte, hogy Angi a szokásos életet éli: bulizik, pasizik, meg minden, Nelli pedig Jasonnel van. Már amikor tudnak találkozni… Bár hogy őszinte legyek, nem adok nekik sok időt, hiszen a távkapcsolatokból soha nem sül ki jó! - mondtam, és mintha egy kis cinizmust is hallottam volna a hangjában. Talán Robra és rám célzott? Vagy csak beképzelem magamnak? Az utóbbi a valószínűbb, hiszen már megbeszéltük ezeket a dolgokat!
- Mesélj tovább nyugodtan, én közben pakolászok! – mondtam, és bementem a fürdőszobába. Bedobtam a koszos göncöket a szennyes-kosárba, és visszamentem a szobába. Kipakoltam a fel nem vett, vagyis tiszta ruhákat is, és behajtogattam őket a szekrénybe. Közben Erik mesélt tovább.
- Én is dolgozom, mostanában nagyon is sokat, és képzeld el… találkoztam valakivel! – mondta, és megdermedtem. Mindig is tudtam, hogy jó a témaelterelésben, de hogy ennyire… Hatalmasat szúrt a gyomrom. Nem szeretem Eriket, de az, hogy találkozott valakivel… őszintén szólva, zavart! És már megint önző vagyok! Megpróbáltam elfogadható képet vágni, így elmosolyodtam – reménykedve közben, hogy nem túl mű, legalábbis nem látszik annak –, és felé fordultam.
- Tényleg? És ki az? Mesélj! – ültem le vele szemben az ágy szélére, és a lehető legkíváncsibb tekintettel – amit az arcomra tudtam erőltetni – a szemébe néztem.
- Hát, szinte ugyanúgy találkoztunk, mint veled. Milyen jó, ha valaki pincér… - mosolygott. Én is elmosolyodtam, miközben magamban gúnyosan ismételtem el az utolsó mondatát. Közben folytatta: - Csak ő egyedül volt, és állandóan bámult, és mosolygott. Mikor pedig kivittem neki a számlát, egy szalvétát adott oda nekem, amire a neve és a telefonszáma volt ráírva. Nem mondom, hogy nem kapok szinte minden héten ilyen ajánlatot, de… most valahogy úgy voltam vele, hogy élek a lehetőséggel! – mosolygott csibészesen ismét.
- Magyarul kihasználod a csajt?
- Hát, így is mondhatjuk. De igazából egymást használjuk! Hiszen ő ajánlkozott fel, én csak elfogadtam az ajánlatát…
- És legalább jól néz ki? – kérdeztem, most már én is kicsit szemrehányóbban.
- Igen! Fekete haja van, barna szeme… Kifejezetten szép nő! – mondta.
- Értem! – válaszoltam egyszerűen, és lenéztem a kezemre. Na ez az, amit nem kellett volna…
- Kriszti… te féltékeny vagy? – kérdezte Erik, közben hallottam, a mosoly ott bujkált a hangjában.
- Dehogy is! Miért lennék? Örülök, hogy összejöttél valakivel, még ha rövid időre is… - mondtam a szemébe, és felpattantam. Odamentem a poggyászomhoz, amit még az ágyon hagytam, és elkezdtem kipakolni belőle a még benne maradt apróságokat.
Ekkor Erik mögém lépett, és megfogta a kezem. Felé fordultam.
- Engem nem tudsz becsapni… - mondta gyengéd hangon, és közben egy tincset fésült a fülem mögé.
- De nem vagyok féltékeny! – mondtam, csak nem olyan határozottan, mint kellett volna. Hiszen én sem tudtam, hogy mi ütött belém! Pontosan ez az, ami miatt Erik még mindig próbálkozik! Nem tudom neki kerek-perec megmondani, hogy nem! Pedig csak és kizárólag a barátom!!
- Tudod, hogy csak egy szavadba kerül… vagy még annyiba sem! – mondta egyre halkuló hangon, majd a tarkóm mögé csúsztatta a kezét, és ahogy elindult a szája az enyém felé, úgy húzta a fejemet is egyre közelebb magához. Már éreztem az édes leheletét, és már csak 1-2 centiméter választotta el a száját az enyémtől, amikor hirtelen megszólalt a kaputelefon. Az égi jel! Köszönöm!! – mondtam magamban, és szinte azonnal kihámoztam magam a karjaiból.
- Ez biztosan a pizza lesz! – mondtam mosolyogva, és beletúrtam a hajamba, ahogy Rob szokott. El sem hiszem, hogy mennyi meggondolatlan dolgot tesz, illetve tehet az ember, amikor sértődött, mérges, vagy csalódott!
Az kaputelefonhoz menet kivettem a pénztárcám a táskámból, és belebújtam a papucsomba. Beleszóltam, és valóban a pizza-futár volt. Le is szaladtam a vacsinkért.
Mivel alapból sem eszek sokat, este 6 után pedig végképp nem terhelem le a gyomrom, egy családi pizzát rendeltünk. Valamint hasonló az ízlésünk, ezért a fajtáján sem vitatkoztunk sokat: Hawaii.
Átvettem a dobozt, kifizettem az árat, plusz adtam a futárnak egy kis borravalót is, majd felszaladtam a lépcsőn. Szerencsére a lábam már teljesen megjavult, így nem gond a futkosás.
Ahogy felértem, a konyhában ledobtam a pénztárcám, kiléptem a papucsokból, és egyenesen Erikhez mentem a szobába.
Teljesen abban a hitben voltam, hogy teljesen elfelejtette az egész dolgot, ami történt – vagyis majdnem történt –, mielőtt megszólalt a kaputelefon, de nem… Ahogy beértem a szobába, és letettem az asztalra a dobozt, felpattant, odalépett hozzám, és a karjait a derekam köré fonva magához húzott.
- Azt hiszem, valamit félbehagytunk… - mondta mosolyogva, és újra meg akart csókolni, de én már határozottan ellenálltam. A mellkasára tettem mindkét tenyerem, és úgy toltam el magamtól, miközben a fejemet is elfordítottam.
- Nem, Erik! Ne! – mondtam. Szerencsére annak ellenére, hogy mennyire oda volt értem, nem volt erőszakos, így azonnal el is engedett. Kérdő tekintettel nézett rám, így folytattam: - Ne haragudj az előbb történtek miatt, csak… kicsit összezavarodtam! Istenem, egy szörnyeteg vagyok! – mondtam, és a homlokomra tettem a kezem.
- Miért is? – kérdezte Erik, meglepően nyugodt hangon. Felnéztem rá, egyenesen a szemébe.
- Hát… megint játszok az érzéseiddel! Én Robertet szeretem! Csak… kicsit összevesztünk, és… mérges voltam! És csalódott! Kérlek, ne haragudj rám!
- Most lehet röhögni fogsz, de gondoltam! Nem voltál soha ilyen megadó, kivéve mikor részeg voltál! De a más tészta… Viszont min vesztetek össze? Miért vetemedtél arra, hogy majdnem megcsókolj? – kérdezte szórakozottan. El sem hiszem… Ő tényleg Erik lenne? Aki még nemrég felkapta a vizet azon is, ha Robot említettem, most pedig majdnem csókolóztunk, mégis viccnek veszi az egészet?
Mindegy is! Szükségem van valakire, akinek kiönthetem a szívem, akiben megbízok, és akinek elmondhatok mindent! Pasi dolgokban pedig amúgy is a legjobb, amikor pasival beszéled meg a dolgokat! Hiszen neki ugyanolyan szisztéma szerint jár az agya…
Így megfogtam Erik kezét, és az ágyhoz húztam őt. Leültem, majd ő is leült velem szemben, és elvett egy szeret pizzát.
- Szóval… Minden az utolsó nap, a reptérre indulásom előtt egy órával kezdődött. A színészgárda pár tagja átjött hozzánk, hogy elbúcsúzzanak tőlem… - stb., stb., stb. Elmondtam Eriknek mindent, a „Nem kísérhetlek ki a reptérre!”-set, és a Summit szerződésben kikötött dolgaival kapcsolatosakat is. Eriken, a mesélésem közben, különböző érzelmeket féltem felfedezni. Néhol elkerekedett szemekkel, néhol pedig mosolyogva nézett rám. Fogalmam nem volt, mit fog mondani, de amint befejeztem a mondandómat, és odabiggyesztettem a végégre az „Ennyi!” szót, vártam, hogy mit fog mondani.
Először nem szólt semmit, de láttam, hogy forog az agya. Azon tűnődik vajon, hogy mit mondjon, vagy, hogy hogyan mondja?
Aztán megszólalt:
- Ez durva! Most akkor tényleg el kell tűrnöd mindenféle zokszó nélkül, hogy ő és a kolléganője a fényképezőgépek és kamerák előtt enyelegnek?
- Hát azért nem teljesen így van! Mert nem kell enyelegniük, csak együtt kell mindenhol megjelenniük, kétes interjúkat kell adniuk, vagyis el kell hitetniük a közönséggel, hogy ők együtt vannak, csak titkolják! És ebből következően én csak afféle alibi vagyok Robnak…
- Hát… azért ebben ne legyél olyan biztos!
- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem most már teljesen tanácstalanul, és értetlenül.
- Tudom, hogy szemét voltam, és folyton csak gúnyolódtam a kapcsolatotokról, de úgy érzem, eljött az idő, hogy színt valljak! Szóval… szerintem Rob valóban szeret téged! – mondta komolyan, én pedig kerek szemekkel néztem rá. Nagyon nyelt, így sejtettem, hogy valami olyasmi fog következni, amihez fel kell készülni. Majd egy alig észrevehetőt sóhajtott, és folytatta: - Beszéltem Robbal!
- Hogy… hogy te mit csináltál?
- Beszéltem a barátoddal! Egyik nap csörgött a telefonom, és ismeretlen volt a szám. Felvettem, és Rob szólt a telefonba. Bemutatkozott meg minden, és nyíltan megkérdezte, hogy mit érzek irántad. Én pedig elmondtam! Elmondtam, hogy szeretlek, de tiszteletben tartom a döntésedet. Ő pedig tudomásul vette, amit mondtam. Aztán elbeszélgettünk az ő érzéseiről is irántad! Ezért állíthatom biztosan, hogy szeret! Hidd el, észrevettem volna, ha nem! – mondta végig a mondandóját szinte levegővétel nélkül. Nekem pedig, ha ez lehetséges, egyre jobban kerekedett a szemem.
- Rob tényleg felhívott? Most ez komoly??
- Igen, komoly! De még megvan a száma, ha nem hiszed el… - mondta a zsebébe nyúlt a telefonjáért.
- Nem-nem! Elhiszem… Csak, nem mondta el, és ez furcsa!
- Igen, mondta, hogy ezt, ha lehet, tartsuk titokban! De hát mondtam én, hogy pletykás vagyok, mint egy öregasszony… - nevetett.
- És honnan tudsz te angolul?
- Kriszti! Mivel pincér vagyok, sok külföldi vendég van. Egyrészt szakmai angolból is vizsgáznom kellett a suliban, másrészt ragad rám egy-két dolog a Tori-ban. Rob pedig rendes volt, és a lehető legegyszerűbben mondta el a dolgokat, hogy meg tudjam érteni…
- Wow, még a végén barátok lesztek?
- Hohóó, annyira azért nem jó fej! – mondta komoly arcot vágva, majd mindketten nevetésben törtünk ki.
A következő egy-két órát beszélgetéssel, és evéssel töltöttük. Erik mesélt a munkájáról, illetve az újdonsült „barátnőjéről”. Kiderült, hogy Izának hívják a csajt, egyetemista, és nemrég szakított a barátjával. Erikkel pedig úgymond, vigasztalódik.
Majd én is meséltem a TCA-ról, a Santa Monica-i esti sétánkról, és a Vancouverben történtekről. Semmit nem hagytam ki a Robbal töltött éjszakákon kívül. Nem akartam még jobban elkeseríteni Eriket, így megpróbáltam minden olyan kismomentumot kihagyni, amiben csak kettesben voltunk Robbal.
Időközben a pizzát és az evést tekintve az én tudományom már másfél szeletnél megállt, Erik viszont egymás után tömte magába azokat.
Egyszer véletlenül a tv-állványon álló órára esett a pillantásom, amikor is ledöbbenve konstatáltam, hogy már fél 11 múlt. Erik is láttam, hogy teljesen ledöbbenek, így arra nézett, amerre én, és hirtelen felpattant.
- Te jó ég! Jól elbeszélgettük az időt… Holnap délelőtt leszek, így valamikor aludnom is kéne! A beszélgetést pedig még folytatjuk, remélem hamarosan! Holnap felhívlak!
- Rendben, és köszönöm! Mindent! – mondtam mosolyogva, és én is felálltam.
- Csak természetes! – láttam rajta, hogy egy lopott pillanatig a számra pillant, de aztán mintha észhez tért volna, nyomott egy puszit az arcomra, és elindult a kijárat felé. Belebújt a cipőjébe, megfogta a konyhapultra letett kocsi kulcsát, és már nyitotta is az ajtót.
- Jó éjt! – szólt vissza, már a lépcsőházból.
- Neked is! Holnap pedig jó munkát, és kitartás! – válaszoltam, kihajolva az ajtón.
Mikor becsuktam az ajtót, kimentem a teraszra. Mielőtt Erik beszállt a kocsiba, felpillantott, én pedig integettem neki. Visszaintett, majd bepattant, és egy percen belül már hűlt helye volt. Hát igen, a pasik… állandóan sietnek!
Szerettem a társaságot, és azt is, ha volt nálam valaki, most viszont egyszerűen élveztem, hogy üres a lakás, és csend van. Ezen elmosolyodtam. Elővettem egy tiszta pizsit – pontosabban egy szokásos francia nadrágot és egy pólót – a szekrényből, és bevonultam a fürdőbe.
Lezuhanyoztam, majd pedig fogat mostam, és fésülködtem. Mikor végeztem, becsuktam az ablakokat, kidobtam a már üres pizzás dobozt, és bebújtam a pihe-puha ágyikómba. Bekapcsoltam a tv-t, és kapcsolgattam. Éppen léptem volt át egy másik csatornára, amikor az amerikai MTV-n egy ismerős arcot pillantottam meg. A saját arcomat!!!!! Felhangosítottam a tv-t…
„Az álompár, Robert Pattinson és Kristen Stewart újra együtt!
Egyes források szerint a 23 éves angol szívtipró, és többször is a világ legszexibb pasijának, illetve agglegényének kikiáltott Robert Pattinson végre révbe ért. Legalábbis nagyon úgy tűnik!
Ugyanis több lap is azt közölte, hogy Mr. Pattinson és a titokzatos magyar hölgy – miután a lány elkísérte Rob-ot a Twilight Saga harmadik részének, az Eclipse-nek vancouveri forgatására – az elmúlt napokban szakítottak.
Igaz, hogy ezt a fiatal színész menedzsmentje nem erősítette meg, mégis sokan látni vélték, amint a hölgyemény az – amerikai időszámítás szerinti – esti órákban egyedül hagyta el a vancouveri Fairmont Hotelt, és a reptérre ment.
Mr. Pattinson azonban nem késlekedik. Igaznak bizonyulnak ugyanis azok a pletykák, miszerint Rob a magyar lánnyal csak azért fűzte komolyabbra a kapcsolatot, hogy a kolléganőjét, Kristen Stewart-ot féltékennyé tegye. Ez pedig sikerült neki!
A csinos színésznőt azonban úgy tűnik, a sármjával – vagy talán mással? – sikerül levennie a lábáról Robertnek, ugyanis egy meghitt vacsora, és borozgatás után romantikus hangulatban hagyták el Vancouver egyik legpuccosabb éttermét, alig 2 órával Rob ex-barátnőjének elutazása után.
Hogy mi lesz a következő lépés? Vajon Kristen megbocsátja Rob-nak a „félrelépését”? Reméljük igen! Robsten Forever!!!”
A műsorvezető csaj melletti kis kivetítőn hol Twilight részleteket, hol Kristen és Rob közös képeit, hol pedig a rólam készül képeket mutogatják, amin egyedül megyek a fémdetektoros-kapu felé a reptéren, lehajtott fejjel.
Ha nem világosított volna fel Robert ezzel kapcsolatban, és nem csengenének a szavai az agyamban, amit a fülembe súgott: „Bármi is jelenik meg Kristenről és rólam az újságokban, tv-ben, vagy interneten, egy szó sem igaz belőle! Hidd el! Bízz bennem! Szeretlek!”.
Nevetni, vagy akár mosolyogni sajnos nem tudtam a híren, de minden esetre elkapcsoltam a tv-t. Mivel nem találtam semmi normálisat benne, ki is kapcsoltam.
Oldalra fordultam, és megpróbáltam elaludni. Viszont hiába próbáltam lehunyni a szemem, mindig Rob arca, vagy a boldog, közös pillanataink egyike jelent meg előttem.
Felültem, és elkezdtem számolni. Ha most nálunk este 11 van, akkor náluk 9 órával korábban van, vagyis délután 2. Biztosan dolgozik! Így visszafeküdtem, és lehunytam a szemem.
A következő pillanatban azonban felpattantam, felkattintottam az ágy melletti kis asztalon levő éjjeli lámpát, és kezembe vettem a telefont. Kikerestem a nevét, és már hívtam is.
- Végre kicsim! Jól vagy? Minden rendben? Épségben hazaértél? – jöttek a kérdések, miután második csengésre felvette.
- Ige-igen! Jól vagyok, minden rendben, és teljesen épségben vagyok. – válaszoltam.
- Hála az égnek! Már vagy 6-szor hívtalak, ha nem többször. Már most hiányzol…
- Te is nekem, azért hívtalak fel! Nem dolgozol?
- De igen, csak most pont szünetem van. Mikor csörögtél, akkor akartalak megint hívni. Kicsim, annyira sajnálom, ami a hotelben történt. Veled akartam menni, de nem tehettem…
- Jó, tudom! Most már ne törd magad ezen! Én is túlságosan hirtelen voltam! Ne haragudj rám!
- Jaj kicsim! Annyira szeretlek! – mondta.
- Én is téged! Na de mesélj, mi történt, mióta eljöttem?
- Hát nem sok minden. Még aznap este elmentem Kristennel vacsorázni, és elmondtam neki, hogy nagyon kiakadtál a szerződésben foglaltaktól, és hogy a közönség előtt a szükségesnél ne csináljon többet. És ha hiszed, ha nem, igazat adott neked! Azt mondta, ő is így reagált volna, ha a helyedben lenne!
- Tényleg? Mondjuk nem lepődöm meg rajta, hogy igazat ad… mivel szeretne a helyemben lenni!
- De nincs a helyedben… és nem is lesz! Már égérvényesen a tiéd vagyok édesem!
- Még szép! – mondtam nevetve, mire ő is nevetett.
- Úgy, de úgy szeretném, ha itt lennél velem most is! Vagy én veled! Gondolom már ágyban vagy… Magyarországon este van, ugye?
- Igen, 11 óra múlt. Te is hiányzol! Fogalmam nincs, hogy fogom kibírni nélküled…
- Amikor csak tudok, megyek hozzád! Erről jut eszembe, megadtam anyunak a számod, hamarosan hívni fog!
- Rendben!
- Jaj, kicsim, ne haragudj rám, de rohannom kell! Véget ért a szünetem! Jó légy szívem, és holnap – vagyis nála holnap – hívlak. Millió csók, és nagyon szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek! Jó munkát! És puszilok mindenkit!
- Átadom! Szeretlek! Szia!
- Szia! – és ezzel letettük.
Ahogy letettem a telefont a kis szekrényre, és lekapcsoltam a lámpát, elégedett mosoly terült el az arcomon. Mosolyogtam most már a tv-riporton, és mérhetetlenül boldog voltam, amiért kibékültünk Robbal. Így nyugodtan merültem el az álmaimban.